2010. május 30., vasárnap

Résen kell lennem, mert tesztelnek

Ja, valamikor az is volt, hogy felkerestem a bőrgyógyászt, mert a sarjnövesztés mellékhatásaként megint kamaszodik az arcom vagy ilyesmi, és nem akartam egyedül kitalálni, mitől múlik el ez a néhány apró pötty: a L'Oréal aranyárban mért csodakencéjétől a szárított tehénszarig elég széles a skála, vemhesen soha nem mehet biztosra az ember lánya, meg lehet, hogy nem is nyomkodós izék, a hormonok mindenre képesek. A doktornővel telefonon egyeztettünk, elmondtam neki, hogy nemcsak pöttyös vagyok, hanem terhes is. Abban bíztam, hogyha egy durvább módszerekkel dolgozó bőrgyógyászati szekta képviselője (ütvefúró, altatólövedék, szájpöcök ésatöbbi), talán figyelembe veszi azt az enyhítő körülményt, hogy a jövő generációjának egyik tagja cápáskodik a pocakomban, aki még indigó- vagy kristálygyerekségig is viheti, ki tudja, bár mi mostanában csak kicsi békának szólítjuk, ugyanis remekül jelzi a frontokat. (Nem brekeg, rúg.) A rendelésen azzal fogadott a doki, hogy Ön a kismama?, én meg egy másodpercig nem tudtam mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Tesztel a néni vagy ...? Szerintem elég egyértelmű, hogy pl. nem túlsúlyos kamionsofőr vagyok, hanem valódi kismama, pocakkal, ahogy azt kell. Nem tudom, mit várt a doki, talán azt hitte, közlöm vele, hogy á, dehogy, tulajdonképpen szökött teve vagyok innen az állatkertből és menekülés közben hasamra csúszott a púpom. Végül eloszlattam a kétségeit, közöltem vele, hogy igen, én vagyok a kismama, és a hasamra tettem a kezemet, jelezvén, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Úgy látszik, ránézésre nem vagyok elég terhes, vagy nem tudom, az is lehet, hogy a dokinő gyanakvó természet, pl. kismamának álcázott kamaszlányok arra kényszerítették a múltban, hogy óvatosan kinyomja a pattanásaikat. 

2010. május 29., szombat

Lebuktam

Azt hiszem, öt és fél hónapos terhesen más tereptárgyat kellett volna keresnem a bújócskához.

2010. május 26., szerda

Mozart helyett kis malac

Még áprilisban adott a nődokim egy komolyzenei cédét (szóróanyag, nem saját), hogy hallgassuk a gyerekkel, mert jó a babáknak, nagyon szeretik. Komolyzenei műveltségem siralmas, egy ideig próbálkoztam önerőből, hogy barátok legyünk, a komolyzene meg én, de valahogy csak nem akart barátian alakulni a viszonyunk. A spéci cédét teljesen elfelejtettem, nem direkt, elsuvasztottam valahová, hogy jó, majd hallgatjuk, majd. Ennek a zenés dolognak az a lényege, hogy a magzat szuperül fejlődik a szép zenéktől, mármint nem nő gyorsabban a lába vagy ilyesmi, hanem jó az agyának, meg az általa tolerált zene (majd leegyeztetem Névnélküli Ivadékkal, hogy az egyértelműség kedvéért morzézzunk, például egy rúgás a vesémbe azt jelenti, hogy nem tetszik neki a muzsika, kettő a májamba viszont határozott szimpátiajelzés) később remek morcos / hisztis újszülött énjénél is, megnyugtatja és álomba ringatja, azaz egyfajta mágikus zene, szóval, ha beválik, előfordulhat, hogy adott esetben kis családunk orrvérzésig hallgatja Mozartot - gyerek lemegy alfába és édesdeden szunyál, apja és anyja egy idő után már a Mozart-golyóra sem bír ránézni. (A Szilaj c. mesefilmet nálunk minden felnőtt utálja, az elmúlt néhány évben mintegy ötmilliószor nézték meg az unokaöccsök délutáni szunya előtt.) Mondjuk, előbb nem ártana megtalálni a cédét, meghallgatnám, hogy rám milyen hatással van.  
A dokim persze nemrég rákérdezett a cédéhallgatásra, bevallottam, hogy még nem, de majd. A doki bólintott, ezt úgy értelmeztem, hogy neki tulajdonképpen mindegy, hallgat-e Mozartot a gyerek vagy sem, nem az ő gyereke, hanem az enyém, ő megtette, amit megtehetett, azaz odaadta a cédét, azonban volt egy pillanat, amikor azt hittem, mégsem hagyta ennyiben a zenehallgatásos dolgot: Miután elégedett hümmögések közepette áttapogatta a méhtartozékaimat, majd verbálisan is megerősítette, hogy mindenem oké, elővett egy tenyérnyi valamit. Mini mikrofonnak és lejátszónak tűnt, egy pillanatra meglepődtem, hogy hű, miközben itt terpesztek derékig feltűrt trikóban és egy szál pocakban, égbe tartott lábakkal, énekelnem kell a gyereknek, bele a mikrofonba, ő meg felveszi, de aztán kiderült, hogy teljesen ártalmatlan a műszer, a dokim pusztán a gyerek szívhangját akarja meghallgatni. A szívhanghallgatást imádom, az ultrahang mellett a másik kedvenc programom, nagyon feldob, ha látom vagy hallom a gyereket, ilyenkor meghatott anyai szervezetem futószalagon termeli a boldogsághormonokat, magam vagyok a megtestesült szerotonin. A sarj kevésbé lelkesedik a szívhangos szeánszért, kezdésként olyan Chuck Norris-féle pörgőrúgással adott egyet a vizsgálófejnek, mert határozott, öntörvényű gyerek, és csak hosszas vadászat után hagyta magát befogni, szinte láttam magam előtt a kis kelletlen pofáját. Hazafelé akkora vigyor terpeszkedett az arcomon, hogy alig fértem fel a villamosra. Zene füleimnek a szívhangja, miért nem olvastam-hallottam arról, hogy ez ilyen szuper? Jó, azt sem pedzegette senki, hogy a terhesség alatt kész pukigyár a kismama (néha elmerengek azon, hogy inkább az erkélyen alszom), a magyarországi szélfarmokon kismamákat kellene bevetni, egy éven belül szélenergia nagyhatalom lennénk.
Ha már zene és fül: Szerintem az a nő vagyok, aki gyakran dúdolgat, de akinek inkább nem kellene gyakran dúdolgatnia, sőt, akinek egyáltalán nem kellene dúdolgatnia. Legalábbis akkor, ha más is hallja. Amíg bennem van a gyerek, ez azért eléggé megoldhatatlan. Énekhangilag nem vagyok az a tipikus Malek Andrea, és bár nem akarok lelki traumát okozni a gyereknek, sokszor dúdolgatáson kapom magam, néha a hangos dalolászás is előfordul, és ehhez nem kell innom, csak úgy kikívánkozik belőlem, pl. főzés, festés, teregetés, zuhanyzás közben. Az vigasztal, hogy a magzatvíz egész jól tompíthatja a környezetszennyezésre is alkalmas hangomat. Ezt onnan tudom, hogy kipróbáltam mesterséges keretek között: levendulás fürdővízben. Alig hallottam valamit a magnóból, szóval, jól szigetel a víz. A kísérlet végeredményét nem befolyásolja, hogy a víz alatt véletlenül kinyitottam a számat, és miután újra kaptam levegőt, tíz percen keresztül levendulaszirmokat vakargattam a nyelvemről. 
Vekerdy tanár úr szerint (akit tisztelek és aki élőben is ugyanolyan meggyőző, mint a könyveiben vagy a Nők Lapjában) jó, ha a szülő mesét mond a gyerekének, meg énekel neki. Megnyugtató, hogy Vekerdy Tamás nem szapulja az ultragáz produkciót, a lényeg a szeretet és a természetesség - hát, én szeretettel  és természetesen énekelek hamisan. A mesével nem lesz gond, az ének azonban kritikus pont, ugye, ezen a területen nemcsak a hangom miatt hátrányos helyzetű az ivadékunk, az a helyzet, hogy a saját zenei anyagommal sem lehetnék vendégszereplő a milánói Scalában. Az előbb a Feeling good-ot énekeltem csak úgy, aztán  a Besame mucho-t, de ebből csak ennyit tudok, ezért egy kicsit tűrüttüttűűűztem, utána németül Xavier Naidoo-tól valamit, magyarul meg olyan klasszikusokat villantottam fel a repertoáromból, hogy "... felmegy a legény a fára, a meggyfa tetejére..." (merítés a szedd-magad mozgalom dalkincséből) vagy az "Egy kis malac röf-röf-röf, trombitálja töf-töf-töf, trombitája víg ormánya, földet túrja, röf-röf-röf..." (merítés a falusi turizmus dalkincséből). Vivaldi besírna rajta. Mozart is. Remélem, leendő elsőszülöttünk fejlődésében nem okozok törést és ember lesz belőle. Elképzelem, ahogy harminc év múlva fekszik a terápiás díványon, visszautaztatják magzati állapotába és felrémlik neki, hogy az anyja lecsókészítés közben meggyfás és malacos dalokat énekelt - hamisan. (Igen... olyan, mintha az anyám lecsót főzne... és mintha énekelne közben... és... mi eeeezzz? Neee, ez fááááj... anyaaa, hagyd abbaaa!) Büszkén jelentem, hogy a filmzenékhez képest azért jó vagyok sarjunknál: Hétfőn nagyon utálta A Perzsia hercegét, a két óra alatt folyamatosan rugdosott odabent (vagy a fejét verte a köldökzsinórba, hogy ilyen szülei vannak), amit a saját produkcióim alatt soha nem csinált - még. Bár a film nekünk sem tetszett, a mozit nem rúgtuk szét.

2010. május 23., vasárnap

A moho sapiens esete a kegyetlen apával

Az elmúlt egy hétben többször is kiütközött rajtam a moho sapiens vér, valami van a levegőben vagy csak terhes vagyok (jé, tényleg!) és ezért, de volt olyan, hogy fényes nappal egy liter tejjel a kezemben császkáltam az utcán és időnként hihetetlen átéléssel meghúztam a tejes flakont, és addig nem is bírtam másra koncentrálni, amíg el nem pusztítottam az egy litert. A másik nagyon látványos esetnél meg azt a klasszik kétpofára zabálós kismama alakítást nyújtottam, amitől a gyengébb idegrendszerrel megáldott dietetikust defibrillátorral kell újraéleszteni: a jobb kezemmel egy termetes kiflit markoltam, a ballal meg a Főzelékfalóban beszerzett, futballstadionnyi alufóliába csomagolt fasírtomba kapaszkodtam, és úgy sétáltam a nődokim rendelésére, hogy hol a kifliszacskóban tűnt el a fejem, hol az alufóliában. Egyesek két baromi vastag piros vonallal áthúzva szerepeltetnék ezt az elrettentő képet a kismama magazinokban, hogy na, így nem, soha, egy véreskezű táplálkozási szakértő pedig simán kivégezne azért, mert nem szépen terített asztalnál reggeliztem és ki tudja, milyen szeméttel felturbózott készkaját ettem, ráadásul sietve és nagy adagban, szerencsére azonban egy paparazzo vagy szakértő sem volt a közelben, hogy megörökítsen vagy megskalpoljon, a szembejövők meg inkább mosolyogtak, biztos nyakig morzsás voltam. 
A tej mellett mohóságom állandó tárgya a starking alma, szóval, nem lehet azzal vádolni, hogy veszélyesen élnék. Főleg a nagyon bordó, ropogós, kemény starkingért vagyok oda, simán kenterbe verem Pavlov kutyáját, már ami a nyáltermelést illeti. Olyan jóízűen tudom enni az almát, hogy B.-nek is muszáj beleharapnia. Pöpec almareklám lennék, a fogorvosok és a kisgazdák is engem ajánlanának. Egyébként legutóbb a piacon én is úgy jártam, hogy megkívántam más kajáját: három kisgyerek fülig sajtosan-tejfölösen tömte magába a malomkeréknyi lángosát, én meg teljesen elaléltam ettől a gyönyörű tájképtől, éreztem a lángos illatát és elég egyértelműen kinéztem a szájukból a falatot. Nagyon szépen kértem B.-t, hogy vigyen el lángosozni most azonnal, mert belehalok, ha nem érezhetem a sajtos-tejfölös lángos ízét, de ivadékunk apja mélylélektani ismereteit előbányászva arra hivatkozott, hogy valójában nem is akarok lángost enni, csak a szemem kívánja ezt az olajban tocsogós, műanyag izét (kész pszichés terror), mert amíg meg nem láttam a lángosos gyerekeket, addig eszembe sem jutott a lángos, én meg hiába tiltakoztam drámai hangsúllyal, hogy nem, nem csak a szemem, az egész testem! (főleg az utolsó két szót nyomtam meg, hogy érezze a helyzet súlyát), hajthatatlan volt (nem érezte a helyzet súlyát) és még olyan összefüggéseket is felhánytorgatott, mint szénhidrát meg nagy fenék. És közben röhögött. És én is.

2010. május 21., péntek

Niveás-versenyes-baby bloggeres

Az a helyzet, hogy jelenleg a padlón hever az állam, apró szilánkokra törve, ugyanis E., aki a levele alapján egy igen kedves (és igen elfogult, haha) olvasó és akinek a létezéséről csak tegnap reggel óta tudok, benevezte ezt a gyerekblogomat erre a versenyre. És nekem csak most szólt! Őrület! Első reakcióm az volt, hogy meghatódtam, a második is, a harmadik meg az, hogy köszönöm szépen, de inkább törlést kérek (szikét nem), mert ez a blog még nagyon zsenge egy versenyhez, szerintem nincs akkora olvasótábora, amekkora ilyesmihez kell, meg nem tudom elképzelni, mi alapján lehet összehasonlítani egymással sok-sok különböző babablogot, és nem is vagyok az a kimondott sztáralkat, mint tudjuk. Viszont klassz érzés, hogy E. ilyen és ez az én alakuló anyai szívemet hihetetlenül meghatotta, és én csak akkor vagyok bunkó másokkal, ha muszáj, meg a Nivea termékeit is szeretem, úgyhogy maradok, bár ma még legalább ezerszer eszembe fog jutni, hogy mégis inkább menni kellene. Ahogy láttam, június 2. és 30. között lehet szavazni, úgy tűnik, akár minden egyes nap és igazi ajándékcsomag-eső várható. Köszi, ha szavaztok, bármiféle nyeremény esetén meg nem is tudom, mi legyen, esetleg szülés után nyomunk majd egy olvasótáboros placenta party-t.  

2010. május 19., szerda

Á, dehogy öregszem, dehogy, csak terhességi amnéziám van

Ma teljesen véletlenül megtaláltam a sószórót. A hűtő második polcán. Bevallom, meglepődtem, hiszen nem ott tartjuk, az étkező asztalán vagy a konyhai polcon van a helye. Csak álltam a hűtő előtt, kezemben a sószóróval és pislogtam, mint eltévedt kisvakond a szoláriumban. Gőzöm sincs, a) hogy a fenébe nem vettem észre eddig, b) miért nem kerestem, c) hogy került oda? Kínos kérdések ezek, kérem szépen.
a) 50%-ban kínos, mert ketten nyitogatjuk a hűtőt, ergo megoszlik a felelősség,  vagyis én most önkényesen megosztom. A lényeg: B.-nek ugyanúgy nem tűnt fel, hogy jé, ott a sószóró. Oké, ha választanom kell, inkább az új frizurámat szúrja ki egyből, mintsem a sószórót, de azért mégis. Azt persze rögtön észrevettem, hogy elfogyott a téliszalámi, a sószóró mellől szedtem ki az egykori rúd maradékát, egy icipici csutkát. Szerencsére bizonyítani tudom, hogy ez a vakságféleség nem a terhesség alatt fejlődött ki: Már előfordult, hogy nem vettem észre B.-t, pedig nagyobb, mint a sószóró és őt jobban is szeretem: Egyszer a mozgólépcső aljánál várt rám teljes testi valójában, én meg lazán elsétáltam mellette, egyszer pedig úgy szálltam fel a metróra, hogy pont mellette álltam meg, de nem realizáltam, hogy ő az, hiába vigyorgott és integetett. 
b) 25%-ban kínos. A sok só egészségtelen, ugye, szóval, direkt jó, hogy eszembe sem jutott a sószóró után kotorászni. Elegánsan ne firtassuk, mennyire meggyőző ez a válasz.
c) 100%-ban kínos. Legtöbbször én terítek, illetve szedem le az asztalt, így a sószóró hordozása is az én reszortom. Biztos, hogy én tettem a hűtőbe és ez azért baromi gáz, mert egyáltalán nem emlékszem rá. Fogalmam sincs, mióta dekkol ott szegény pára. Napok óta? Esetleg hetek óta? (Egy hónapja nem találom a bikinialsómat, ezek után kíváncsi vagyok, honnan fog előkerülni.)
Tudom, hogy óriási fekete pont, és persze meaculpa ésatöbbi, de kezdő kismamaként nem falom a terhességről-szülésről értekező könyveket-újságokat. Nem akarok mindent vagy annál is többet tudni, nem tervezem, hogy a szülőszobában én vezénylem le a saját szülésemet és nem érdekel,  hogy pelenka- vagy száröltés díszíti a gátamat. Amiről nem tudok, azon nem agyalok, főleg horrorsztorikon nem. Jó az egészséges távolság, kell. Nem doktorálok terhességből-szülésből, na bumm, túlélem. A c) pont miatt azonban felmerészkedtem a netre és bepötyögtem, hogy terhességi amnézia. Igen, a legdurvábbal kezdtem, jöjjön csak bele az arcomba a kegyetlen valóság. (Inkább ez, mint az öregedés fájó ténye.) Nos, van ilyen.  (Hurrá! Pár hónapig még biztos nem öregszem, csak amnéziás vagyok! Ráadásul mennyivel jobban hangzik a terhességi amnézia, mint az aggkori szenilitás...)  Állítólag a terhesség nem várt következménye, azaz arra mindenki számít, hogy végigrókázza az első három hónapot, hogy medicinlabdányi melleket növeszt, hogy hisztis pics hárpiává vedlik át, hogy fizikai erőszak bevetésére is hajlandó, ha pisilnie kell, de foglalt a vécé, az viszont álmában sem jut eszébe, hogy majd elfelejt dolgokat. Hogy például a hűtőbe pakolta a sószórót, sőt, hogy a sószórónak nem a hűtőben a helye... A terhesség után minden visszarendeződik az eredeti állapotába. No majd meglátjuk, lesz-e kockás hasam, kőkemény combom, megcsíphetetlen fenekem. Ja, hogy nem ez volt az eredeti állapot? Hát, akkor nem, fenébe. Remélem, azért a szülés utáni első közös bevásárlásnál nem fogom mondjuk a sajtospulton felejteni a gyerekemet.

2010. május 17., hétfő

Félidő és a vicces ivadék

Akárhogy számolom, mögöttünk van húsz hét, és a gyerek mellett ott motoszkál bennem az érzés, hogy máris? Olyan, mintha csak nemrég rohantam volna be B.-hez a hálószobába, kezemben a teszttel, fejemen meg fülig érő vigyorral, hogy kétcsíkkétcsíkkétcsík, mintha csak nemrég lett volna, hogy döglött csirkeként hevertem az ágyon két pisi, két hányinger, két háztartási keksz között, mintha B.-vel csak nemrég tanakodtunk volna azon, hogy a monitoron lüktető 4.5 mm-es, almamag nagyságú gyerekünknek vajon melyik pötty a feje. Mindjárt szülök, hoppá.
Az almamag azóta dekában és centiben is belehúzott, így félidőnél már egész pofás kis aprójószág, némi ufós beütéssel. Kéz- és lábhasználatban nagyon profi, általában annyira csikiz belül, hogy nem bírom abbahagyni a röhögést, közben pedig folyik a könnyem, mert a méhfalkaparászás azért kicsit kellemetlen érzés. Ha otthon csak úgy a semmiből feltör belőlem a röhögés, mondjuk, főzésnél, B. tudja, hogy nem a tűzhelyen rotyogó pörköltöt röhögöm ki kevergetés közben, hanem a gyerek szórakoztat a maga vicces módján, az utcán azonban eléggé megbámulnak, mint egymagában röhögcsélő kismamát, még egy mobil sincs a kezemben, ami enyhíthetné a flúgosság látszatát. Ivadékunk árgus szemekkel őrzi a felségterületét, például nem szereti, ha kicsit szorosabban bújok az apjához, megnyomva az albérletet. Ilyenkor jön egy erőteljesebb figyelmeztető ütés-rúgás, hogy hé, muter, én meg pár másodpercig kapkodom a levegőt. Nagy vágyam, hogy végre a hasamon aludhassak, persze a gyerek ezt sem engedi. B. felajánlotta, hogy a kedvemért vág három lyukat az ágyba, egy nagyot a hasamnak és két kisebbet a mellemnek, én azonban elvetettem a barbár megoldást, továbbra is az oldalamon fekszem és hol egy takarót, hol egy plédet gyűrök a hasam alá, amire kicsit ráfordulhatok, így ringatva magam a hason fekvés illúziójába. Az ivadék egyébként nem csak nyomódásveszély esetén produkál hatásos belépőt: B. születésnapja alkalmából úgy belelépett a méhfalamba, hogy az apja pocakomra tett keze életében először érezte meg a gyerekét. Amíg apa és fia ilyen kedélyesen üdvözölgette egymást szombat reggel és este, én fájdalomcsillapítás gyanánt mélyeket lélegeztem.

2010. május 16., vasárnap

Beletiportak a lelkembe, de én megbocsátok - egyelőre

Van két darab nagymamám és egy darab nagypapám. Még. És ennek örülök is, csak ahogy telnek-múlnak a terhességem hónapjai egyre inkább biztos vagyok abban, hogy a diplomáciai érzékemet nem tőlük örököltem. Jó, tulajdonképpen én vagyok a hülye, mert mit vártam, az utóbbi harminckét évben nem változtak semmit. Például az apai nagymamámnál harminckét éve rántott éspervagy töltött csirke a menü. Mindig, de tényleg. Húsleves, rántott éspervagy töltött csirke, krumplipüré. Az alföldi ünnepi menü sok-sok évtizeddel ezelőttről, a jólét jele. (Baromira unalmas így harminckét év után, igen.) Ami úgy alapjáraton nem gond, csak az állandóságra hoztam egy jellemző példát. Az elmúlt években talán kétszer rántottam húst B.-nek, minek, ha a nagymamámnál mindig azt kapunk. Tehát a nagymama hozza a saját formáját, rá mindig lehet számítani, bár terhesen azért reménykedik az ember lánya. Én legalábbis. Mondjuk abban, hogy legközelebb esetleg rántott gomba is lesz vagy rántott máj, meg abban, hogy a kilenc-tíz hónap alatt kivételesen nem a tapintatlanság vastag lándzsáját döfik bele a kis lelkembe, hanem beérik mondjuk a vékonyabb és kisebb zsákvarrótűvel. Az is bőven elég.

Jelenet I.
Apai nagymamámat hívom telefonon, hogy van és ilyesmi. Kivételesen egy kicsit több figyelmet kapok terhesen, bár most csak azért nem a család férfi tagjai a sztárok, mert nem tudnak szülni. Mamám meglepődik, jé, már öthónapos terhes vagyok? Ühhüm, hümmögöm a telefonba, nem tudom, mit gondolt, a terhességnél nem csak a páros napok számítanak. Akkor már szép kövér vagy, hallom a mamát és még azt a vérfagyasztó sikolyt a lelkem mélyén, ahol sovány énem vérbe borult szemekkel vágja földhöz a mérleget. Öt hónap alatt cirka hat kilót híztam. Kipréselem magamból, hogy n.e.m. v.a.g.y.o.k. k.ö.v.é.r, aztán elköszönök. A fenébe kívánom a figyelmet, sejthetitek. Belevágni a terhes nő arcába, hogy kövér, na, az súlyos testi sértés, büntetik. Már elfogadtam, hogy ha tizenöt kiló jön fel a szülésig, akkor annyi jön fel, de nagyból még soha nem fogytam kicsire, csak kicsiről még kisebbre, azt is pusztán egyszer, kíváncsiságból, hogy bírom-e a kilencvennapos diétát vagy belehalok a gyümölcsnapba, szóval, néha aggaszt az esetleges koffersegg, a combra feszülő narancsliget, a B.-t maga alá temető kötényhas, hogy a görögdinnye méretű keblek fojtogató szorítását ne is említsem. B.-t egyszer megkérdeztem, mi lesz, ha tíz kilót hízok. Mi lenne, kérdezett vissza, majd tíz kilóval több húst csókolgatok. Ez egy határozottan jó válasz, nem? Levegőt beszív, levegőt kifúj. Mindegy, mama már öreg, nem változik. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Oké, megbocsátok.

Jelenet II.
Asszonyosodik a lány, mondja elismerően mosolyogva apai nagypapám. A lány persze én vagyok. Gyorsan kódolom az üzenetet, az agyamban tárolt értelmező kéziszótár szerint az 'asszonyosodás' címszó azt jelenti, hogy kövér. A második és a harmadik opció is ez. Hirtelen úgy érzem magam, mint a mucsaröcsögei falunapra felhízlalt disznó. Díjnyertes példány, mázsa is megvan. A hátamat meg elégedetten paskolgatják, hogy jól van, szépen zsírosodsz, koca. A húslevesből keveset merek, csak egy kanálnyi krumplipürét szedek a rántott éspervagy töltött csirkéhez. A tortából nem kérek. Tudod, milyenek, vigasztal B. Tudom, persze, de mégis. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Mindegy, papa már öreg, nem változik. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Oké, megbocsátok.

Jelenet III.
Nem baj, néz rám anyai nagymamám és nem sok hiányzik ahhoz, hogy vigasztalóan a karomra tegye a kezét. Ha jól emlékszem, nem legyint. Soha nem találjátok ki, mire mondja. Nem, nem arra, hogy esik az eső. Nem, nem arra, hogy eltört a pohár. Nem, nem arra, hogy a kutya a nappaliba kommandózta a csontját. Arra, hogy fiúnk lesz. Mindegyik sógornőm fiút szült, tőlünk lányt várt a család, hogy végre némi pink költözzön a családi színkatalógusba és Barbie-val játszhassanak a nagynénik, elég Sam tűzoltóból és Thomasból. Klassz, nem tudtam, hogy foganás előtt nemi kérdésben eligazítást kellett volna tartanunk B. hímivarsejtjeinek. Nekünk olyasmi fontos, hogy ne vetéljek el megint, a sarj egészséges legyen és ne hiányozzon semmi az alapfelszereléséből, például legyen elég ujja, füle ésatöbbi. (B. persze annak is nagyon örül, hogy teljesen legálisan belefeledkezhet a legóba, a távirányítós autóba, a kisvasútba, aztán lesz még vár katonákkal, lovakkal. Remélem, azért nem a gyerek kezéből fogja kitépni a játékot. Majd lezsírozzák egymás között, ki és mivel és mennyit játszik, megdumálják, mint férfi a férfival.) Ezen a nembajon hazáig túráztatja magát véranya énem, próbálom kiverni a fejemből azt a kényszerképzetet, hogy a mi fiúnknak valójában senki nem fog örülni. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Mindegy, mama már öreg, nem változik. Levegőt beszív, levegőt kifúj. Oké, megbocsátok. 

Ott és abban a pillanatban elnézően mosolygok, pár nappal később meg már röhögni is tudok azon, hogy a nagyszüleim soha nem fognak megváltozni, de abban a pár napban azért bosszant, na.  

2010. május 13., csütörtök

Érzelgősség a köbön

Mostanában újabb terhestünetet produkálok: túltengek érzelmileg. Nem mintha egyébként nem lenne abszolút nyilvánvaló, hogy gyereket várok, például egy ideje a habfürdőben már nemcsak a két szinkronúszó mellem emelkedik ki a levendulaillatú habokból, hanem a pocakom is, olyan bálnahátszerűen, a Spektrumon lehet látni hasonló púpokat. Egyébként akciótervem is van arra az esetre, ha pár hónap múlva beszorulok a kádba: B. leereszti a vizet, a 200 ml masszázsolajjal síkosra keni habtestemet és a kádat, és ha röhögés közben képes a koncentrálásra, erős karjaiban kimenekít a kádból. Jó, ezt az utolsó pontot valószínűleg át kell majd dolgoznom, nem akarom, hogy B. belerokkanjon a bálnamentésbe.
Szóval, az érzelgősség. Az érzelmeim nem egyik pillanatról a másikra pörögtek fel, a hormonok szép lassan dolgoztak, ügyeltek a fokozatosságra, nehogy sokkoljon a könnycsatornáim túlműködése. A terhesség elején főleg kicsi dolgokon hatódtam meg. Kicsi kutya. Kicsi fóka. Kicsi Harry Potter. Aztán jöttek a gyerekbántalmazásos cikkek-hírek, ami amúgy is vörös posztó, könnyes lett a szemem, és miközben papírzsepit kerestem, változatos kínzásokat találtam ki azok számára, akik a jövőben bántani merészelik az én gyerekemet, volt ott minden, felnégyelés, kerékbetörés, kocsi után kötés, és akkor B. még be sem szállt az ötletelésbe. A játszótéri csetepatéknál pedig akaratlanul is az ugrik be, hogy mi lenne, ha az én gyerekem dömperét borítaná fel az a kis rosszindulatú, mackónadrágos töpörtyű. Érzelmileg labilis pillanataimban azt gondolom, hogy kitépem a karját és a hátába szúrom a fejére koppintok a homokozólapáttal, mégis, mi az, hogy felborítja az én gyerekem dömperét? Forr bennem az anyatigrisvér, meglep ez az indulatosság, sőt, maga az anyatigrisvér, nem gondoltam, hogy ez ilyen. Nagyon remélem, mire sarjunknál eljön a homokozás ideje, képes leszek agresszív vicsorgás helyett kedvesen mosolyogva azt mondani a gonosz tökmagnak, hogy nem szabad elrontani más játékát, vagy valami politikailag korrekt megoldást találni. A homokozót mégsem boríthatom rá. Legutóbb a konyhában csordultam túl érzelmileg: B.-vel egymás mellett álltunk és fasírtot gyártottunk, ő formázta a húsgombócokat, én zsemlemorzsába hempergettem őket. Beszélgettünk és nevettünk, nekem azonban hempergetés közben valahogy eszembe jutott, hogy jajj, nemsokára meghalunk (mondom, hogy túlcsordultam), és jajj, nem akarok B. nélkül élni, és elkezdtem bőgni ott a fasírtok fölött. Idétlennek éreztem a helyzetet meg magamat is, de csak akkor bírtam abbahagyni a sírást, amikor B. megígérte, hogy mostanában tuti nem halunk meg.  Úgy tűnik, a terhességem nem nélkülözi a drámai elemeket - és messze még a vége.

2010. május 10., hétfő

A gyerek, aki lelóg a képről

Az ultrahang előtt cirka két héttel mindig jól megijesztem magam olyan töprengésekkel, hogy tényleg rendben van-e minden odabent, és persze úgy érzem, hogy igen, de jön a kisördög és sugdos a fülembe, hogy mi van, ha mégsem, két-három napba is beletelik, mire elhajtom. Utána újra magabiztos vagyok és bátran kijelentem, hogy anyai radarjaim szerint nem is lehetne jobb dolga az albérlőnek, aki egészen kikupálódott az elmúlt hetekben, íme: 


Kicsi ufónk harminc deka és olyan huszonöt centi így tizenkilenc hét után, a két lába már rá sem fér a képre.  Egész jól csinálom ezt a gyereknövesztéses dolgot, nem? Biztos, ami biztos alapon megkérdeztem B.-t, hogy jól rajzoltam-e be a gyerekünket, azt mondta, tökéletes. Az ultrahangos nő határozottan beazonosította az ivadék motyóját, szóval, most már még biztosabb, hogy fiúnemű, ezért a rajzon megelőlegeztem neki az édesapa hosszú szempilláit, a nők bomlani fognak utána. A fügefalevél berajzolását megspóroltam, ugyanis a fiatalember combcsontja pont takarja az apai örökséget. A kora reggeli ultrahangot annyira nem szerette, dörzsölte is a szemét, a kedvünkért azonban felénk fordult. Minden értéke tökéletes, ezzel a tudattal intettem búcsút az egyessel kezdődő heteknek.
A hétvégén egyébként volt egy olyan álmom, hogy a pelenkás, barna hajú, barna szemű kisfiúnk fölé hajoltam, ő meg erre kinyitotta a szemét, elmosolyodott és mutatta a kezével, hogy minden oké, anya. Élőben ennél sokkal virgoncabb a kiscápa, ma este például erőteljesen kapirgálta a méhfalamat, mert zokon vette, hogy kicsit az apja hátához szorítottam a pocakomat. Abszolút megértem, én sem szeretem, ha mondjuk falhoz préselnek a liftben.  
Ja, és ultrahang után kitöröltem a fülembe folyt könnyeket.

2010. május 9., vasárnap

A cápakölyök szívhangja oldja a stresszt

Szerdán volt az, hogy stresszoldás keretében elrohantam a védőnőhöz, mert például egészen komolyan kiakadtam azon, hogy a negyvenperces tömegközlekedésem alatt senki nem ajánlotta fel az ülőhelyét. Ahogy felszálltam, hirtelen mindenki rádöbbent, mennyire fáradt és elcsigázott, és olyan ülőtevékenységekbe feledkezett, mint sms- és körömnézegetés, gyönyörködés az elsuhanó betonrengetegben, állandó szemkontaktus tartása a szomszéddal. A hatvanon túli bácsik-nénik védettnek nyilvánították magukat - a tizenöt és hatvan közötti populáció is. Naivan azt reméltem, legalább a bőszen traccspartizó negyvenes-ötvenes  anyákban pislákol némi szolidaritás. Nos, nem pislákolt. Talán azt gondolták, párnával tömtem ki a pólómat. B. szerint nem néztem ki elég szarul, pedig de. Abban a nyomott, frontos levegőben izzadtam, mint egy ló, sőt, mint egy egész ménes, bágyadt voltam, alig pihegtem, ilyen időben nehezebb levegőt venni, menni, tenni, megállókon keresztül állni, kapaszkodni a kanyarokban, védeni a pocakomat a lökdösődéstől. Esetleg azzal megindítottam volna t. embertársaimat, ha a nyakukba hányok éspervagy ájulok, passz. Tudom, hogy nem éppen bűbájos dolog részemről, de csúnyaságok széles repertoárját kívántam a közönyösöknek-közömbösöknek és ezzel egész jól eltereltem a figyelmemet a sajgó lábamról, a feszülő alhasamról és a légcserém nehézségeiről. Ülőhelyért meg nem fogok kuncsorogni.
Úgy éreztem, negyvenpercnyi Tirpákia után muszáj meghallgatnom a sarj szívhangját, az biztos lenyugtat, plusz bíztam abban is, hogy Á. (a védőnőm) lefordítja nekem orvosiról magyarra az AFP-s leletemet és a laborpapíron becsillagozott részeket. S lőn, ez történt. Á. az a típusú ember, akire fel tudok nézni, mert szakmailag és emberileg is meggyőző. Cirka egy órán át beszélgettünk mindenféléről, például a laboreredményeimtől kezdve a felesleges vizsgálatokon át a kismamák / anyák társadalmi helyzetéig - kisimult homlokkal tértem haza. Azt hiszem, semmi nem menti meg Á.-t attól, hogy nagyon megkedveljem. Abba most nem megyek bele, hogy terhesként még inkább azt gondolom, A Kismamának / Az Anyának baromira nincs becsülete és támogatottsága ebben az országban, mert csak az egekbe szökik a vérnyomásom, inkább elmondom azt, hogy minden értékem tökéletes, a hízásom mértéke is, úgyhogy eme pszichés szakmai behatásra szerda óta nem érzem magam partra vetett kósza bálnának. Egyelőre vashiányból is jó vagyok, még csak mostanában kezdenek elfogyni a tartalékaim. Természetesen a szívhanghallgatás volt a szeánsz csúcspontja. Névnélküli Ivadék kezdetben hihetetlen cseleket vetett be annak érdekében, hogy még véletlenül se lehessen elkapni a szívdobogását, pusztán azt hallottuk, hogy suhan el a vizsgálófej elől. Vizuálisan abszolút az a kép ugrott be, ahogy a cápás filmekben itt-ott felbukkan Az Árny, de csak a víz porzik utána sejtelmesen, semmit nem lehet látni. Amikor Á. egy pillanatra kiment a szobából, megkértem a cápakölyköt, hogy légyszi, csak egy pici szívhangot mutass anyádnak. A gyerek szót fogadott, közelebb úszott a köldökzsinórhoz és annak biztonságos takarásában engedte, hogy a vizsgálófej befogja a szívdobbanásait. Szokásomhoz híven egyszerre nevettem és könnyeztem. 
Holnap ultrahang, azt hiszem, nem festem ki a szememet.

2010. május 7., péntek

Húsimádó

csibike: ... és a védőnőnél volt egy terhes nő, egy fejjel magasabb nálam, szintén 19 hetes, kicsit nagyobb pocakkal, mint az enyém, és képzeld, olyan klasszikus téglalap alkata volt, sehol semmi pluszhús, csak a pocak, szerintem nem hízott semmit, és... Miért ráncolod a homlokodat?

B.: Megpróbáltam elképzelni ... és nem tetszett.

(Nagyon röhögtünk.)

2010. május 5., szerda

Sztárság, fekete pontok, védőnő

Nem vagyok sztáralkat, ami úgy egyébként nem baj, gond nélkül eléldegélek ezzel a tudattal, így terhesen viszont kicsit nyomaszt ez a hiányosságom. Az van, hogy jártamban-keltemben elég gyakran megszólítanak vadidegen emberek pusztán azért, mert terhes vagyok és a közelükben álltam meg, mondjuk, a piacon nehezen tudnék száz méterről válogatni a zöldségek, gyümölcsök között. Legutóbb a könyvtárban szondáztak a szokásos kérdésekkel (hasméret / fiú-lány / név / szülés időpontja estébé), aranyosan-kedvesen kérdezgettek, mint eddig mindenki, én meg aranyosan-kedvesen válaszolgattam, mert nem akartam megbántani őket, nem tehetnek arról, hogy sztáralkat hiányában nem tudom élvezni a rivaldafényt. Vállalom, hogy bunkó vagyok, de nem akarok például paradicsom- és eperválogatás között a terhességemről beszélni, igényem sincs arra, hogy idegen emberekkel tárgyaljam meg az ivadék főbb paramétereit. (A blogjaim néhány száz ismeretlen olvasója más tészta, tényleg más, a blog az önkéntes megosztás kategóriájába tartozik, muhaha.) Nekem soha nem jutott még eszembe, hogy bármelyik kósza kismamára lecsapjak és a leendő gyereke neméről-nevéről faggassam. Ha egyáltalán nem ismerem, akkor mi közöm hozzá, nem? Miért jó a tökidegen könyvtárlátogatónak, ha tudja, hogy az a csúcsospocakú, bálnaseggű és el-elrévedező kismama (értsd: én) októberben fog szülni? Örülök, hogy hozzájárulhatok embertársaim hétköznapi boldogságához, csak én ezt egy kicsit tolakodónak érzem és nem tudok lelkesedni érte. Hát, úgy néz ki, nem én fogok mosolyogni a Tökéletes Kismama magazin nyári címlapjain, ez a nagy helyzet.
A házidokinál újfent kiderült, hogy nincs mintakismami vénám, ugyanis az asszisztens megkérdezte, mennyi a vérnyomásom, én meg mondtam, hogy passz, gőzöm sincs, általában normál vagy alacsony, attól függ, felcseszi-e az agyamat valami / valaki. Rossz válasz, úgyhogy bazinagy fekete pontot kaptam, komolyan, már-már attól tartottam, Zs. belevési a terheskönyvembe, aztán majd mehetek úgy szülni, hogy vérnyomásból  egyes, mert előbb-utóbb összegyűlik az öt feketém. Nos, nem vagyok az a kimondott vérnyomásmérőguru, ezért így kis butaként abból indulok ki, hogy a vérnyomás nem állandó, kismillió dolog befolyásolhatja, szóval, aktuálisan mérni kell, nincs olyan, hogy életem során mindig egy fix értéket nyögök be, ha a vérnyomásomról faggatnak. Az asszisztens vagy a doki megméri és hopp, már meg is van az érték. Zs. nem mérte meg a vérem nyomását, majd ha legközelebb megyek, prezentálnom kell neki a konkrét számokat. (Megálmodom, kiszámolom az ujjaimon vagy ilyesmi.) Ja, az újabb fekete pontot pedig azért osztotta ki, mert nincs itthon vérnyomásmérőnk. Mondtam is B.-nek, hogy veszünk egy ilyen vérkütyüt, aztán azzal fogunk szórakozni, hogy kölcsönösen lilára szorítjuk egymás karját és szarrá mérjük a vérnyomásainkat, például szex előtt és után (esetleg közben is). A cucc beszerzése mellett Zs. azt is javasolta, hogy sétáljak sokat erdőben vagy erdő mellett, mert az jó, és ugyan Zs. olyan mázsa körül lehet, elhiszem neki bemondásra, mert jó fej vagyok. A gyors szabadulás reményében csak bólintottam, hogy oké, sétálni fogok erdőben vagy erdő mellett, azt az infót nem osztottam meg vele, hogy a legközelebbi erdő némileg messze zöldellik tőlünk, olyan órányi távolságra, bár végül is, ha úgy definiáljuk az erdő melletti sétát, hogy az erdő mellett egyórányira sétálok a lakótelepen, akkor jó vagyok. Lehet, hogy Zs. beleértette a sétába az otthon-erdő és az erdő-otthon táv két óráját is?      
A védőnőmet majd egy másik bejegyzésben dicsőítem, ugyanis jelzett A Magzat, hogy elég a firkálásból, elheverhetnék végre a kanapén.

2010. május 3., hétfő

Táplálkozási mélység és magaslat

A mirelit bélszínroló után újabb gusztustalanságra kényszerített az ivadék: konzerv rakott káposztát kellett ennem. Kellett, de tényleg. Szerencsére csak egyszer, úgyhogy még bele bírok nézni a tükörbe. Ez az a tipikus kamionos kaja, amit bárhol és bármikor megmelegíthet a t. kamionos és étkezés közben a főtt étel illúziójába burkolózhat. Nos, ez a konzervszar úgy cirka ötmillió E-ből, mindenféle fokozóból-turbósítóból és gyíkhúsból áll, tehát semmi olyasmit nem tartalmaz, amit egészséges éhes ember önként a szájába vesz - leszámítva a kamionosokat és engem, terhesen. Útközben a gyerek valahogy elvesztette érdeklődésének egy részét, beérte a káposztának csúfolt izével is, így a gyíkhúst nem kellett letuszkolnom a torkomon. Érdekes, hogy ez a konzervcucc nem esett jól, mégsem tudtam ellenállni. 
Azért elmondom azt is, hogy az elmúlt négy és fél hónapban egyetlen ételt ettem szinte nem is emberi jóérzéssel, már-már mennyei boldogsággal, mámoros örömmel: a paradicsomszószos gombócot - anyuék menzáján. Két húsgombóc nyakon öntve azzal a jellegzetes narancssárgás-pirosas paradicsomszósszal és főtt krumpli. Imádtam! Tőlem egészen szokatlan módon repetázni akartam, de addigra elfogyott a manna. Durván tizennyolc-húsz éve ettem utoljára ilyesmit a suli menzáján, azóta semmit nem változott, biztos valami titkos menzarecept alapján készítik. Annyira jólesett az egész, hogy megkértem anyut, ha legközelebb paradicsomszószos gombóc a menü, vegyen nekem - két adagot. B. nem szereti, mindkettő az enyém, mert tudok élni.
Egyébként az a klasszikus, minden fórumon megénekelt, szinte kőbe vésett állandó és kínzó kívánósság továbbra is elkerül, mármint kajafronton, nem kattantam rá semmire, egy árva függést sem tudok felmutatni, se a pacal pacallal, se a csülök pékné módra nem dívik nálam, extrém kajatársításokra sem érzek késztetést, néha adódik két-három kólás gumicukor, egyszer-egyszer ilyen bélszínrolós vagy konzervkáposztás kilengés, aztán ennyi. Nagyjából a terhesség előtti táplálkozási stílusomat folytatom, bár azt már többször felemlegettem a sarjunknak, hogy a 'nagyjából' igazán jelenthetné például a zöldségek ignorálását, nem értem, ő miért pont a csokit és a sütit húzta le a listáról.