2011. október 31., hétfő

Mindenféle tudomány

Andris ebben a hónapban izgalmas dolgokat produkál (nekünk az, lehet, hogy ti ásítozni fogtok), például olyanokat, hogy ...
... egyedül kívánja felvenni a zokniját és a cipőjét. Az előbbit rendszeresen lekapja a lábáról és a kezembe nyomja és várakozóan hol a lábára, hol a zoknira néz, hogy mutassam meg, mi a trükk a zoknifelvételben. A nadrágból és a pólóból ügyesen kihúzza a releváns végtagjait. Ja, kegyetlen anyaként a bejárati ajtó előtt parkoltatom az utcai cipőjét, különben állandóan azt fogdossa és próbálgatja a lábára. (Majd valami tiszta cipővel kísérletezhet.)
... szappanbuborékot fúj, ha B. a szája elé tartja a fújós részt. Az ételeit már régóta fújdogálja.
... ha álmos, az egyik kezembe nyomja a mei-tai valamelyik részét és a másik kezembe kapaszkodva megpróbál álló helyzetbe húzni, jelezvén, hogy álmos, kössem a hátamra és ringassam el. (Hordozáshoz a manducát használom, nappali altatáshoz viszont a mei-tai-t.)
... egyedül elsétál a csúszdához, fellépcsőzik (kb. hat-hét fok) és hason fekve a mélybe ereszkedik (másfél-két méter). Imádja. Nincs szüksége a segítségemre, de azért figyelek rá, meg kicsit tompítom a lendületét a hátára tett kezemmel, nem szeretném, ha a parkolóig repülne.
... ha azt mondom neki, simogasd meg apát, odamegy B.-hez és megsimogatja. Néha csak úgy megsimogat minket, pölö nekem az arcomat és a karomat szokta simogatni a kis meleg tenyerével. Ébredtem már arra, hogy az arcomat simogatta, és nagyon szerettem. (Meg úgy is, hogy kutyaként vonyított mellettem, próbálgatta a kommunikációs repertoárját. Ez nem volt annyira anyabarát ébresztés, de túléltem.)
... este leveszi a polcról a vitaminos és a vigantolos üvegcsét és nyújtja az apukájának, hogy cseppentsen a kanálba. Lefekvés előtt kapja ezeket, szerintem alig várja, hogy ő csöpögtessen.
... a kezébe temeti az arcát, ami nagyon vicces. Gondolom, az élet összes gondja az ő vállát nyomja.
... miután az apja dekázott a szobában a legnagyobb labdájával, Andris fogta a lasztit és a saját lábára dobálta. Egyelőre ülő helyzetben, és lelkesen. (Labdákba simán belerúg, az ütemes lábemelgetés viszont új neki.)
... énekel. Velem. Az apjával. Becsatlakozik és dallamosan hadovál. A nyelve amúgy is megeredt, például könyvlapozgatás közben hosszú halandzsamonológokat ad elő, szombaton ezen a módon végigszövegelte az autóutat. A legcukibb meg az volt, hogy rájött, a huppanóknál beremeg a hangja, ezért cirka tíz percig tátott szájjal utazott és gyönyörködött a kiadott hangverziókban. Hazafelé menetrendszerűen kitátotta a száját és várta a huppanókat.
... ha a hasamon fekszem és megkérdezem, Andris, hogy lovagolnak a betyárok?, fogja magát és felül a derekamra és lovagol rajtam. Ezt a mozdulatot nem láthatta tőlünk, khm, gyerek előtt nem lovagolunk. Teljesen a saját találmánya.
... ha teregetek, egyrészt megfogja a ruhát és nyújtja nekem, másrészt megfogja a ruhát és megpróbálja kirázni, aztán felrakni a szárítóra.
És olyat is tud, hogy fekvő vagy ülő helyzetből arcra esik. Kizárólag így gyűjti a kék foltjait. A kép egy hete készült (bal orczája foltos), ma már a bal szemöldöke felett feketéllik az újabb szerzeménye.

2011. október 28., péntek

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz

Amikor épp világgá szabadságra akarok menni anyaságból, Ezo Terka énem azt sutyorogja a fülembe, hogy 1) kis lükém (na jó, ez nem igaz, konkrétan lehülyéz), nincs szabadság, NINCS SZABADSÁG, 2) mindenki olyan terhet kap a vállaira, amelyet még elbír, különben nincs fejlődés, nincs kihívás, nincs tanulás, és értem és elfogadom, de... most megint olyan nagyon nehéz türelmes és mosolygós anyának lenni, mint a nyár elején. Tulajdonképpen nincs semmi extra, fejlődési ugrás, ami azt jelenti, hogy pölö az elalvás előtti harminc percben Andris az összes tudományát bemutatja a kiságyban: dumál, kurjongat, feláll, sétál, hemperedik ésatöbbi. Megállás nélkül. Nála ez egyfajta önaltatási szertartás a hasonló időszakokban, nem is tűri, hogy simogassam közben, zavarja, viszont bent kell lennem. Ülök a kiságy mellett, halkan énekelek, de általában inkább csendben vagyok, azt szereti. (Nem is értem, miért.) Ha kéri, megszoptatom. A végére elalszik, én meg kibotorkálok a szobájából, zsibbadt aggyal és feszült korpusszal. Hihetetlenül kimerít ez a harminc perc, és hiába csatlakozik be B., amíg Andris a mellemmel alszik el, sokat nem tud segíteni. A fogzás nálunk igazi mumus, pedig azt hittem, a hasfájásnál és az orrszívásnál semmit nem tudok jobban utálni. A ded fogzásnál óránként-kétóránként szopik éjszaka, ha nem szenved semmiféle fogkezdeménytől (vagy fronttól), egy-két ébredéssel végignyomja a tíz-tizenegy óráját. A rágószervtémát sem aprózza el a gyerek: úgy tippelem, egyszerre négy-hat fogat növeszt, pontos darabszámot azért nem tudok mondani, mert az nyúlkáljon sokáig a cápa szájában puszta kézzel, aki fakírszármazék.
Az is lefáraszt, hogy Andris megállíthatatlan. Gőzöm sincs, honnan van egy ilyen kicsi emberben ennyi energia, de jön-megy. Mindig csinál valamit. Mindig. És ezzel állandó mozgásban tart engem, közönségként kulcsszerepet játszom. Megértem. (A fogyásom miatt hálás vagyok. Mínusz 25 kilónál tartok, a harmincat szeretném elérni, mert az kerek szám.) Andris állandóan keresi az ingereket, ő ilyen, így érzi jól magát. Én teljesen más típus vagyok, ennek ellenére miatta olyan személyiségbeli vonásaimat kell előtérbe hoznom, amelyek lefárasztanak. És nem tudok úgy pihenni, ahogy az a lelki alkatomnak megfelel, muszáj új utakat keresnem. A sarj előszeretettel kéredzkedik a karomba (hátamra rakom a manducában), hogy lássa, mit csinálok. Ritka pillanat, amikor az energiagombóc tíz percig elücsörög a fenekén és könyvet lapozgat, építőkockázik, ékszereimmel bíbelődik, kiborogatja a játékos dobozait vagy kirámolja a konyhaszekrényt. Nyilván ülőpózban nem lehet tökéletesíteni a járást, szóval, a pörgést is megértem, mindent megértek, csak a nap végére a földet súrolja a nyelvem és nincs más vágyam, minthogy összebújjak B.-vel és valami olyasmit csináljak, ami nem a gyerekről szól. Azért is írtam ide kevesebbet, hogy az a pár szabad óra, amit kicsikarok a napból, az enyém, a miénk legyen B.-vel. Aztán rájöttem, hogy néhány évig úgysem változik a helyzet, könnyebb nem lesz, szóval, akár blogot is írhatok. Azt nem tudom, hogy további egy-két gyerekkel megszűnik-é csibike és minden hőn szeretett hobbija. 
Ja, a fiam erős akarata sem könnyíti meg a helyzetemet, bár igyekszem elkerülni a felesleges konfliktusokat. Ha sikerül, idilli napunk van, mint a nagykönyvben. Ha nem, sírás-rívás, mert a cápa hisztizik, kérem szépen. Nagyon beleéli magát, úgyhogy figyelemelterelő manőverekből eléggé felkészült vagyok, például ezzel tudom magyarázni azt a tényt, hogy egy fokhagymanyomó leledzik a pelenkázó asztalon. És másodpercek alatt reagálok. Gyakran egy egész nap eltelik ugrásra kész állapotban, fogalmazzunk úgy finoman, hogy gyilkos a folymatos lesben állás. És közben próbálom jól érezni magamat. Kérdeztem a védőnőmet, természetes-é, hogy Andris már most ilyen komolyan hisztizik, hiszen a dackorszak jóval odébb van még. Á. mondta, hogy igen, ha az apukája vagy az anyukája is önfejű, erős akaratú, mert ez öröklődik. Mindkettőnk alaptermészetének szerves része a makacsság, nyakasság, az erős és határozott akarat. Szuper. Már értem, miért izzadok le egy szimpla pelenkacserénél bugyiig, mire megküzdök a cirka tízkilós gyerekem határozott (és határozottan más tartalmú plusz irányú) akaratával. És tényleg küzdelem, mert mászás-séta közben képtelenség pelenkázni, ergo korlátoznom kell a Sir mozgását. Bosszant azért, hogy a legtöbb pelenkázást nem ússzuk meg sírás nélkül. Ilyen hülyeség miatt balhézni, basszus. Rádöbbentem arra is, hogy hiába keresek logikát bizonyos dolgokban, a válasz az, hogy nincs logika. (Gratulálunk, csibike, zseniális felismerés így egy év után.) És van olyan, hogy nézem a sírástól kivörösödött fejű gyerekemet, akin olyan fájdalmas műveletet akarok végrehajtani, mint a pelenkacsere, és végtelenül erősen érzem, hogy ő egy külön személyiség, és félre kell tolnom a felhorgadó ingerültségemet, nekem kell jól megoldanom a helyzetet, mert én vagyok a nagyobb. (Az nem biztos, hogy az okosabb is.) Ilyenkor sóhajtok. Vagy nevetek, mert annyira szeretem még a hiszti miatt legördülő krokodilkönnyeit is. A problémákat megbeszélem, ha tehetem, ezért furcsa, hogy néha erővel kell boldogulnom, nem pedig szavakkal. A 'Beszéljük meg!' vagyok én, attól irtózom, hogy 'Csináld meg, mert azt mondom!'. Távol áll a természetemtől, hogy másra kényszerítsem az akaratomat, hogy korlátozzam egy másik ember elképzeléseit. Az elmúlt egy évben nem jutottam azzal semmire, hogy ezt a korlátozásos dolgot ne úgy éljem meg, hogy erőszakot teszek a személyiségemen. Tanárként is utáltam fegyelmezni. Nem csinálom rosszul, de nem szeretem. Evidens, hogy szülőként kikerülhetetlen a gyerek egészséges fejlődéséhez szükséges korlátok felállítása, a fegyelmezés, a büntetés. Tudom. Attól még rühellhetem.
Egy év alatt letisztult bennem ez-az, és most már látom, hogy valahol a lelkem egyik legeldugottab kis zugában mindig arra vártam, hogy jó, ezen meg ezen túlleszünk és akkor könnyebb lesz az egész gyerekezés, fellélegzünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Fenét. Ez az egyik hiba, amit elkövettem. Nem lesz könnyebb, összességében nem. Máshogy lesz nehéz. Andris fizikailag egyszer teljesen leválik rólam/a környezetéről, de olyan könnyű, mint születése előtt, soha nem lesz. És ez most tudatosult bennem a maga végérvényességével.

2011. október 24., hétfő

A csillogó izékről

B. és Andris kézen fogva sétál felém a boltban, B. műfelháborodással az arcán, vigyorogva meséli nekem, hogy teljesen elrontod ezt a gyereket a gyöngyeiddel, mindig az ékszeres állványnál köt ki, mert az ékszerek csillognak, de majd én veszek neki egy csillogó... vonatot!  


Itt épp elrontom a gyereket gyöngyözünk.

2011. október 19., szerda

A képanyag

Véletlenül sikerült megörökíteni Sir Andrew lépteit az esti fürdetés előtt:


Eddig hiába próbáltuk lekapni a sétáló cápát, mindig kiszúrta a kamerát és két másodperc után rárepült. Most volt annyira óvatlan, hogy hátat fordított nekem (odament az apjához, hogy ellenőrizze az előkészületeket és megdumálja vele a vízmennyiséget, még motyog is maga elé, nehogy elfelejtsen valamit), de persze az ikszedik érzéke csak megsúgta neki, hogy pillantson vissza. Rögtön sietett hozzám, hogy együtt megnézzük, mit csinál Andris a videón, mert az izgalmas, Andris szereti nézni Andrist. Úgy szoktuk, hogy a karomba veti magát és átöleli a nyakamat, ezért a földrengés a végén. A hangomról meg annyit, hogy beteg vagyok kicsit. 

2011. október 15., szombat

Bréking

Andris jár.

2011. október 10., hétfő

Na, mit mondtam?

És igen, A Tigris közelebbi ismeretséget kötött a csigabelsővel. Tudtamtudtamtudtam.


A Tigrist Vackortól örökölte a sarj és kezdettől fogva mély érzelmeket táplál vele szemben. Sanyarú sorsa van nálunk a gyereknek, ez az első plüssállata. A oroszlános és nyuszis alvós nyünyörgetőjét soha nem szotyorgatta, kisbabaként sem, mióta dobál, rendszeresen kihajítja őket az ágyából és kész, ennél bizalmasabb viszonyba nem bocsátkozik velük, A Tigrist azonban magához szorítja és mosolyogva ölelgeti, és ha azt mondom, hogy gyere, Andris, keressük meg A Tigrist, Andris nyújtja a kezét és megyünk, bekukkantunk minden szobába, hogy előkerítsük a fenevadat. A cápagyerek néha megkísérli foggal letépni A Tigris karját vagy farkát, de gondolom, ez náluk a szeretet jele, és lezsírozták egymás között, hogy mi fér bele a kapcsolatukba. Egyelőre A Tigris békésen tűri a szeretetrohamokat, semmit sem próbál letépni a gyerekemről. Andris három-négy tigrisezés után (Szia Andris! Én vagyok A Tigris, adhatok egy puszit?, szinkronizálta elváltoztatott hangon A Tigrist hol az anya, hol az apa) kezdte el mondogatni, hogy "tiglis", a kutya és a cica után ez a harmadik állatos szava, szóval, ha mást nem is tanul a jövőben, Kínában már nem fog éhen halni.

2011. október 9., vasárnap

Szülinapos

Bocs a nem túl jó képekért, videóról ollóztam ki a képanyagot, bár így utólag azt mondom, talán megkockáztathattuk volna a fényképezőgép bevetését, ugyanis Andris egy-két meglepett mutogatást és szájcsücsörítést leszámítva nem mocorgott, amíg égett a tűzijáték, a csodálkozás szinte mozdulatlanná varázsolta. 


Ezen a képen látszik a döbbenet tárgya, az ötödrészt lufifejű kisfiam, valamint a szülinapi torta, amiről nem tudom, mit gondoltok így első ránézésre, mármint a jellegéről, nem a dizájnról. Elárulom, hogy a betonnál valamivel lágyabb állagú tejbegrízt eszkábáltam a gyereknek kókusztejpor és búzadara segítségével (nem akartam veszélyeztetni a négy darab fogát). Főzés közben beleszórtam egy marék meghámozott és feldarabolt szilvát, pici fahéjat és hangyányi cukrot dobtam hozzá, hogy legyen valami íze is. A hűtőben megdermesztett tejbepapit pár órával később tányérra imádkoztam, cikkekre vágott szilvával körítettem, a tetejére is az került. Andrist jobban izgatta az ajándék, ezért nem evett belőle, megnyalta a gyertyát és bökött kettőt az egyik szilvadarabkán, később viszont befalta a tejbegríz felét. Olyasmi tortát akartam, ami gyorsan elkészül és Andris is eheti. Nem utolsó szempont, hogy a torta a későbbiekben vacsoraként és másnapi ebédként funkcionált.
Az ajándék telitalálat, nem bánom, hogy elcsábultam egy FP játékra: Andris táncol a csigazenére, elmélyülten dobálja bele az elemeket, illetve borítja ki őket nagy robaj kíséretében, de hát ugye az anyja szereti, ha több darabból áll a játék és nem csupán egyetlen dolgot lehet vele csinálni. Mostanában megint a ki- és bepakolás az egyik kedvenc foglalatossága a Sir-nek, sokat rámolok utána. Nem panaszként mondom, hiszen én hagyom, hogy azzal játsszon, amivel csak szeretne (ha nem veszélyes), meg a rengeteg hajolgatás-guggolás remekül erősíti a combomat és a vádlimat.

2011. október 7., péntek

365 napos

Drága Kisfiam!

Bevallom, elgondolkodtam azon, hogy jó szülinapi ajándékot választottunk-e neked: a singing snail minden egyes huppanónál ugyanazt a dallamot nyűtte újra meg újra a délutáni sétánk alatt. A babakocsi egyetlen rezdülése elég volt a dalolászáshoz. Legalább harmincszor hallgattuk meg, talán harmincötször is. Ha kikapcsolható, csodás ajándék. Látod, egy év után sem vagyok rutinos anya, nem néztem meg, elnémítható-e a csiga. Tetszeni fog, ebben biztos vagyok. Mindent beledobálhatsz, amit csak szeretnél. A kockákon kívül a tollaimat, a kirakódarabokat, a köveimet, a csipeszeket is. A Tigris nem fér bele, de tudom, hogy úgyis megpróbálod belegyömöszölni.

Apa videóra vette a születésed utáni pillanatokat, mert nem találkozhattunk rögtön. Akárhányszor néztem meg az elmúlt egy évben, már az első képkockáknál folyt a könnyem. Elrepült ez az egy év, mintha csak nemrég születtél volna. Órákon át sóvárogtam-vágyódtam utánad a kórházi ágyon, amíg végre a karomba vehettelek. Érezni, érinteni, nézni, hallgatni, szagolni akartalak. Téged, a fiúnkat, aki belőlünk lett. A fájdalomra nem emlékszem.

Nem bírok betelni veled. Szeretem a szuszogásodat a nyakamon, a füled mögötti puha bőrt, a zsiványszikrákat a szemedben, a tejszagú leheletedet, a kacagásodat. A kantáros farmernadrágodat, az új cipődet, a maszatos pólódat. A kíváncsiságodat, az akaratodat, az erődet, a kitartásodat, a bátorságodat. Ahogy lapozod a könyvedet. Ahogy vizsgálod a gyöngyeimet. Ahogy ugatsz a kutyáknak. Ahogy felmászol a legmagasabb toronyba. Ahogy rám nézel. Ahogy kitárod felém a karjaidat. Ahogy hozzám bújsz. Ahogy apát szereted.

Köszönöm, hogy az anyukád lehetek.

Boldog születésnapot, Andris, nagyon szeretünk, Kisfiam.

2011. október 1., szombat