2011. november 30., szerda

Kedvenc találós kérdésem

Már 8 mm és dobog a szíve - bennem. Mi Ki az?

(Igen.)

2011. november 27., vasárnap

Házias

A pelenkázás és a tévézés és a babakocsiba való beszállás körüli mizériát, valamint az önállósodásból fakadó hisztiket leszámítva idilli módon telnek a napjaink. Szeretem, hogy Andris már elég nagy a komplexebb kérések és helyzetek megértéséhez, és azt is, hogy nem kell állandóan arra figyelni, éppen mit garázdálkodik az uraság, miközben kedvére jön-megy a lakásban. (Ami engem illet, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha, megvan Az Újabb Kulcs Andrishoz és önmagamhoz, de ebbe perpill nem megyek bele, Ezo Terka énem nem kíván nyilatkozni, meg amúgy is beteg vagyok már megint, nem akarok sokáig fent maradni.) Andris örömmel kapcsolódik be a hétköznapi tevékenységekbe és nagyon figyelünk is, hogy ne maradjon ki semmiből, mert zokon veszi. Mindig ott akar lenni, ahol történik valami, és ég a vágytól, hogy megtudja, hogyan történik az a bizonyos valami. Ma például olyan kis apróságok okoztak neki végtelen boldogságot, hogy az apukájával együtt begyömöszölhette a mosógépbe a szennyest (a két parányi kezével ő is tolta befelé a ruhákat), vagy hogy az előszobában leparkolt szatyorból behozta a konyhába az ecetet (imádtam nézni, ahogy kikísérletezi azt a biztos kétkezes fogást, amivel a levegőbe emelte a flakont, közben meg látszott az arcán a büszkeség). Szereti, ha kérünk tőle valamit és ügyes lehet és megdicsérjük/megtapsoljuk. Persze, kópé is, mert azzal szórakoztatott minket a hétvégén, hogy magasba emelte a két karját a füle mellett és így közlekedett (mindhárman nagyokat nevettünk), aztán tarkóra tett kézzel is sétálgatott, és hátrafelé is gyalogolt. 
B.-vel néha a padlóról szedegetjük fel az állunk maradványait, mert ha azt mondjuk Andrisnak a gyerek szobájában, hogy Andris, menj ki a konyhába, légyszi, és hozd ide a hűtőmágneseidet, akkor a gyerek fogja magát, kimegy a konyhába, leszedi a hűtőről az éppen aktuális hűtőmágneskedvenceket (naponta változó, de a virág, a hal és a tyúk toplistás), betipeg velük hozzánk és a kezünkbe nyomja őket. És még egy csomó ilyen van, mi meg csak hitetlenkedve bámulunk egymásra, hogy ezt honnan tudja? és mikor tanulta meg? Ami érdekli, arra rámutat vagy odahúzza a kezünket, hogy magyarázzuk el és demonstráljuk a működését. Mostanában a csatok kötik le nagyon, kábé ezerszer szét és össze kell csatolnom a Manduca, az etetőszék, a babakocsi és egy direkt neki előtúrt övtáska csatjait. Álmomban is biztos kézzel szedem szét és pattintom össze bármelyiket. (És ha már csat, azt meséltem már, hogy nem egyszer megpróbálta a hajába tűzni a hajcsatomat? És azt, hogy egyszerre két fésűvel kócolja a saját haját? Ésésésésés....?)
A hét legkedvesebb jelenetéhez azt kell tudni, hogy utoljára cirka egy-másfél hónappal ezelőtt locsoltam virágot Andrissal együtt. A hátamra raktam a Manducában és így tettünk-vettünk, mert nyűgösködésnél az, hogy össze is bújunk, de közben csinálunk is ilyen-olyan érdekes dolgot a lakásban (virágokat locsolunk, pölö), jól beválik. Azóta nem látott virágot locsolni, alvásidőre csúszott az öntözés, ezért is lepődtünk meg annyira B.-vel, hogy Andris valamelyik nap leügyeskedte a polcról a kannámat és elkezdte locsolni a virágokat úgy, ahogy tőlem látta egy-másfél hónapja (nem volt benne víz), illetve előtte rendszeresen. Sem a játékait, sem a szőnyegeket, sem a könyveket nem akarta megöntözni, kizárólag a virágoknál matatott a kannával. Állítólag a gyerekeknek ebben a korban nincs emlékezete, nincs emlékképe. Ühüm, valóban nincs.

2011. november 22., kedd

Sok kép, kevés szöveg (legalábbis ez a terv)

Az egyik adósságom: Néhány kép a 12. hónapról, szeptemberről.


Kismajom. Mindig zsiványkodik valamit, és annyira nagyon tudja, hogy milyen performanszoktól alélnak el a szülei. 


Kismilliószor láttam már alvás közben, de újra és újra meghat az az ártatlanság és védtelenség, ami az alvó babámból sugárzik.


A szemét tőlem örökölte, viszont a szempillája apai örökség. Lassan be lehet fonni.


Itt is kismajom. A nyelvnyújtogatás a hónap egyik slágere, erről egyértelműen a szülei tehetnek.


A Főnök kiválóan menedzseli önmagát: Mihelyt valami ügyes dolgot produkál, mutatja, hogy tapsoljuk meg. 


Jártunk az Ikeában, ahol szabadon szoktuk ereszteni a cápát. Ott puszilgatta a tükörképét, itthon csak integet neki és nevet rá. Talán más volt a megvilágítás és jobban tetszett magának.



Andris éppen rúdtáncol. Hajlongott, moonwalkozott, rázta a seggét egy Johnny Cash számra. Nagyon röhögtünk az apjával.


Az Ikeában a puha ágy a legjobb, úgy kellett levadászni a gyereket, mert nem akarta otthagyni a Paradicsomot.


Ezen a képen az apja épp megkóstolja a cápahúst, amit a cápa is nagyon élvez. 


Andris néha elvonult saját ügyeket intézni, engem meg egyedül hagyott a szobájában az elkezdett játék közepén. Búcsúzóul vissza szokott nézi azért, hogy ne zavartassam magam, nyugodtan lapozgassam a könyveit, rakosgassam a csodakockáit - egy család vagyunk, megengedi.


Ez az elején-hátán meglékelt narancsleves doboz hosszú percekre lekötötte szeptemberben és októberben is, nem győzte belepakolni a mindenfélét. Nagyon jól elszórakozott a dugdosással, rázogatással, kiszedéssel.


A labdaimádata változatlan. Gyakran kéredzkedett az ágyába, mert az jó buli, ha bedobálom neki a labdákat, ő rájuk veti magát, aztán kihajítja az összeset. (A fogyásom egyik titka.)


Szeptemberben minden étkezés végén rituálisan apró fecnikre szaggatott egy-egy papírzsepit. Ha a kedvében akarok járni, megajándékozom pölö egy guriga vécépapírral, imádja cincálni.


Régi mutatvány, hogy megtörli a száját, de csak a 12. hónapban sikerült levideóznom tök véletlenül.


A kamera és fényképezőgép iránti rajongása nem múlt el, de rájöttünk, hogy azzal meg lehet előzni a hisztit, ha megmutatjuk neki a róla készült felvételeket. Mosolyogva nézi magát, és ha valami hangot ad ki a videón vagy a kezével berregteti a száját, a felvétel megtekintése közben ugyanazokat a hangokat produkálja, illetve ugyanúgy berregteti a száját.


Itt életében először érintett duplót a kis kezeivel. Teljesen elvarázsolta. Azóta kapott a szülinapjára az egyik nagynénjétől, és most már ott tart, hogy két elemet egymásba tud illeszteni. Mondjuk, legjobban a két legókutya tetszik neki, főleg azt szereti, ha az anyja szinkronizálja őket.


Olyan nagyfiú már...

2011. november 20., vasárnap

Lemaradtam...

... Andris első mondatáról: "Gyere már!" 

P.S. Az apja és a két fenegyerek unokabátyja egymás szavába vágva mesélte később, hogy a fiam épp nekiindult a nagyvilágnak (az előszobának), amikor kiszaladt a száján a gyeremár. Ööö... én a konyhában kakaóztam a sógornőmékkel.

Kukázik a gyerek

Andris hihetetlen mennyiségeket eszik meg mostanában anyatejből és hétköznapi kajából is. Cirka két hete indult be nála a zabálás, néha csak pislogok űrbázis méretűre tágult szemekkel, hogy hová fér benne ennyi minden. És nem hányja ki. Kaja után egy-másfél órával képes úgy nézni rám és főleg a sonkás kenyeremre, mint a sanyarú sorsú gyermek, akitől az anyja sajnálja a sonkás kenyerét. Mintha a legfinomabb falatból akarnám kihagyni. Megjegyzem, ha Andrisnak gusztusa támad a kajámra (és még soha nem fordult elő, hogy ne támadt volna), az egészen pontosan azt jelenti, hogy csinálhatok magamnak egy másik kenyeret - az enyémet elkobozza.  Az igazság kedvéért azt is hozzáteszem, hogy jószívű kisfiú: előszeretettel ajánlja fel nekünk fogyasztásra a szájából kikotort, megnyammogott falatokat. 
Valamikor a héten boldog gurgulázás szállt felém a konyhából, épp a ded szobájában teregettem néhány ruhadarabot. Gondoltam, Andris megint felfedezte magának a hét slágerét: a konyhaszekrény egyik fiókjában heverésző befőttes gumikat. (Eredetileg zacskóban tárolódnak, a Főnöknek azonban jobban tetszenek hanyagul szétszórva, én meg tizenötödször már nem akartam zacskóba szuszakolni a gumikat.) A gurgulázást követő, szokatlanul hosszúra nyúlt csend miatt éreztem ugyan egy kis zavart az erőben, de úgy döntöttem, a fiamnak is lehetnek titkai, nem nézem meg, mit ténykedik, majd úgyis mindjárt megjelenik a gyerekszoba ajtajában a legújabb szerzeményével. Ez az új mániája, hogy mindent, amit perpill érdekesnek talál (és elbír), bemutat nekünk, miután az adott tárggyal (pl. szemceruza, hűtőmágnes, papucs, fedő, doboz, fogkefe) lerótt néhány tiszteletkört a lakásban. Ma a kisebbik motort emelte rituálisan a magasba, ahogy a Critical Mass felvonulás résztvevői a bringájukat, a körbehurcolás azonnali elfáradás miatt elmaradt.
Végeztem a teregetéssel, Andris még mindig nem vigyorgott az ajtóban, ezért a keresésére indultam. Félúton botlottunk egymásba, és ha már így alakult, ahogy megpillantottam, reflexből rákiáltottam, hogy Andris! (A valóságban ezer felkiáltójelet tettem a neve mögé, de ezt itt most túlzásnak érezném.) Egyetlen másodperc alatt rögzült az agyamban a kép, miszerint Sir Andrew egy csirkecsontot lóbálva sétál felém az étkezőn keresztül, végtelenül boldogan és büszkén. A kiáltásomra összerezzent, elejtette a csontot és sírva fakadt, én meg a hónom alá kaptam (nem a csirkecsontot, hanem a fiamat), és bevágtattam vele a fürdőszobába, megmosni a kezét és a száját, az is csirkecsontszagú volt, megszimatoltam. Sikálás közben elmagyaráztam S.A.-nak, hogy miért nem turkálunk és táplálkozunk a szemétből, és miért nem vonulgatunk fel s alá a lakásban a szemetesvödörből kibányászott csirkecsonttal a kezünkben. Andris természetesen zokon vette, hogy megfosztottam a nehezen megszerzett trófeájától, a nyuszis könyvével azonban sikerült kiengesztelnem. A szemeteshez vezető utat pedig azért nem barikádoztuk el, mert Andris kizárólag a jelenlétünkben nyúlt nemszabadandris! dolgokhoz, reakcióteszt gyanánt. Eddig.    


Ezen a képen az apjától lenyúlt paradicsommal örökítette meg a károsult. (Kizárólag az egész paradicsomra bukik, cikkekre vágva és kicsumázva már nem érdekli.) 

2011. november 14., hétfő

Más szemszögből is

"A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését.", ezt írtam az előző bejegyzésben, és ma délután M. barátnőm rákérdezett, vajon jó szó-e az agresszív. Vasárnap náluk voltunk, szombaton anyóséknál. Itthon semmire nem jutott idő, cserébe viszont pihentünk, töltődtünk, mint ilyenkor mindig. Mindkét helyen figyeltem magamat és a fiamat, és az a helyzet, hogy a megoldás kulcsa nálam van, amit eddig is tudtam, csak a konkrétumok kitalálása várat magára. Jó, azért első lépésként tegnap nem hajnal kettőkor feküdtem le, mint az elmúlt két hónapban minden egyes nap.
Tényleg nem jó szó az agresszív, erre jöttem rá délután, és ha mégis ezt használtam, az saját magam miatt van, az én személyiségem kódolt erőszakosnak bizonyos viselkedésformát, ami Andrisnál a gyerekségéből, az éréséből adódik, s mint ilyen, természetes, az lenne a baj, ha nem úgy viselkedne, ahogy az anyjáról leválni szándékozó, saját elképzelésekkel és önálló akarattal rendelkező gyerekként viselkednie kell. Emiatt soha, egyetlen pillanatra sem lenne szabad haragudnom rá. (Az aktuális fejlődési szakaszról beszélek, az nyilván nem egészséges, ha három év múlva ötpercenként földre veti magát a boltban, hogy vegyem meg neki a sokadik Bakugan golyót és a teljes Star Wars legókészletet.)
Hiába ismerem nagyon jól a gyerekek fejlődését, emberből vagyok, előfordul, hogy előbb adok teret az érzelmeimnek, mint a gondolataimnak. Nem mentség, tény. Hülye dolog, hogy tudom, mi miért van, az adott pillanatban azonban néha nem sikerül úgy reagálnom a felturbózott érzelmeim közepette, ahogy kellene. Talán azért, mert Andris az első gyerekem.
A fiam egy tünemény, nyoma sincs benne agressziónak. Szinte mindig mosolyog, kíváncsi, érdeklődő, barátságos, vicces, kedves. Hétvégén is jött-ment, pakolt, szöszölt, nem féltékenykedett, ha más baba ücsörgött a karomban, imádta a társaságot. Semmi rosszat nem tudok rá mondani. A hisztijei abból adódnak, ha rossz napja van (front, fogzás, hasonlók), ami minden embernél előfordul (a fogzást kezeljük nagyvonalúan), illetve ha módszeresen próbálgatja az akaratát. Ha a kettő összefonódik és néhány órán át megállás nélkül ezt kapom tőle, szétcincálja az idegrendszeremet, ingerült leszek és türelmetlen, főleg akkor, ha fáradt vagyok. Meg kell tanulnom jobban kezelni az ilyen szituációkat. Gyönyörű kapcsolatban élünk egymással már albérlő kora óta, ezt nem szabad pusztán azért negatívumokkal terhelnem, mert a saját személyiségemhez viszonyítva értékelem a történéseket.
Nagyon sajnálom, hogy igazságtalan voltam hozzád, kisfiam. 

2011. november 13., vasárnap

Előre szóltam, hogy ez nem cukros blog

Tegnap este kiborultam, és azért fontos, hogy ez az egyáltalán nem szép történet itt helyet kapjon, mert nem akarom elfelejteni, hogy nekem az anyaság egy órára olyan volt, amilyenre senki nem vágyik.
Az elmúlt öt-hat évben igyekeztem elkerülni a környezetére rátapadó, állandóan kifelé áradó embereket, ha pedig a külső körülmények kényszerítő ereje miatt nem hagyhattuk békén egymást ezekkel az emberekkel, védekezésképpen elrejtettem az igazi énemet, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevesebb energiámat szívják el az önmagukat középpontba állítók, másokkal kicsit sem törődők. Remekül hozzá tudok szürkülni a környezetemhez, ha megérzem, hogy a színeimre senki sem kíváncsi. Ez az egyik túlélő stratégiám az ilyen típusú környezetben, és nem érdekel, hogy az igazi énemet nem ismerik meg. Nem hazudok ilyenkor sem, csak keveset mutatok magamból. A másik dolog, amire kimondottan figyeltem az elmúlt néhány évben, hogy mindig legyen időm önmagamra. Nem fodrászra, manikűrre, szolira vagy egyéb külsőségre gondolok. Nekem arra kell az idő, hogy elmélyülhessek a szeretett tevékenységeimben, és hogy teret kapjanak a gondolataim. Hogy egyedül lehessek, amikor egyedül szeretnék lenni. Az az ember, aki én vagyok, többek között ebből nyeri az erejét: az alkotásból, az elmélyülésből, a gondolatok-érzések forgatásából, az időleges egyedüllétből. A Kígyó ilyen, kreatív és élénk lelki életet él, és nem tud megváltozni, mert ez nem felvett szokás, hanem alapvető igény - létszükséglet.   
Patthelyzet, amikor a fiam pusztán azért, mert gyerek, éppen ezen a két ponton jelenti a legnagyobb kihívást számomra. Önző, mint minden kisgyerek, és önmagán kívül még képtelen tekintettel lenni másra. Csak az létezik, amit ő akar. Arra használja a napokat, hogy minél jobban megismerje a világot. És az anyukája az egyik legfontosabb segítője, iránytűje a világ felfedezésében, önmaga határainak kialakításában és kitágításában.
A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését. Minden porcikáját megfeszíti, ha pl. nem akarja, hogy felemeljem a földről, összeszorítja a 6+2 fél fogát, szinte vicsorog és mérgesen morog. Már a 13. hónap végén ezt csinálta. Egyrészt imádom, mert aranyos kis méregzsákként is, másrészt megértem, hogy frusztrálja, hogy nem csinálhatja azt, amit akar, ezért igyekszem az ilyen helyzetek számát a minimálisra csökkenteni, harmadrészt meg azt kérdezgetem magamtól, hogy miért ez a gyerek érkezett hozzánk, mit kell megtanulnunk  egymástól.
Tegnap estére iszonyatosan dühös lettem. Haragudtam a fiamra, hogy miért nem tud egy kicsit kevésbé akarni, és haragudtam az anyaságra, hogy teljesen alá kell rendelnem magam egy másik embernek (egy olyan embernek, akit valószínűleg nem engednék három lépésnél közelebb magamhoz, ha felnőttként így viselkedne, és akivel valószínűleg önszántamból soha nem élnék együtt), és ez az alárendelés néha borzasztó nehéz, mert adott esetben fel kell adnom mindazt, ami én vagyok, és hiába mondja a bennem élő pszichológus, hogy nem a rövidebb távra kell koncentrálnom, hanem a hosszabbra, néha nem vigasztal, hogy pl. 5 év múlva jobb lesz a helyzet, és hogy esetleg nem a pszichiáternél fog kikötni a gyerekem 18 évesen. Dühített, hogy mi a fenének kell megélnem ötmillió teljesen értelmetlen konfliktust egy nap, hiszen a nyugalmat, a probléma megbeszélését és a legjobb megoldás megtalálását szeretem. Belőlem is elő tud jönni a színideg állat, aki ököllel veri a betonfalat, de az eddigi 34 évben erre nagyjából háromnál többször nem került sor. Szép az önismeret és a jellemfejlődés, de most legyen úgy, hogy kicsit visszakapom a régi életemet, ezt kívántam tegnap bőgve. Amíg ledolgozom az alváshiányomat, amíg szabadon írok és alkotok egy keveset, amíg olyan erőt és magabiztosságot és harmóniát nem érzek magamban, mint egy héttel ezelőtt. És sírás közben az járt a fejemben, hogy még elég jó anya sem tudok lenni, mert azt biztos nem árasztja el elemi erejű harag. Aztán állandóan a fiam arcát láttam magam előtt, a bizalmat és a szeretetet a szemében, a boldog mosolyt az arcán, szinte éreztem a karomban a testét, és még pocsékabb anyának éreztem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem: pár napra meg akarok szabadulni tőle. Csak levegőt szeretnék, csak egy kis mozgásteret. Nem a körmeimet akarom kilakkozni, pusztán úgy szeretnék aludni nyolc órát, hogy nem ugrásra készen alszom.
Tudom, hogy ő még nagyon kicsi, és nekem, a felnőttnek kell alkalmazkodnom sok-sok dologban, nekem kell kitalálni a megoldásokat, nekem kell csiszolnom a személyiségemen. Életem egyik legrosszabb pillanata volt, amikor végtelenül kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy anya legyek. Jelző nélkül, pusztán anya. Azt érezni, hogy ennek a csodálatos kisgyereknek egy ilyen anya jutott, mint amilyen én vagyok, és nem tudom mindazt teljesíteni, amit elvárok magamtól.
Azt hittem, depressziós vagyok, csak nem vettem észre. Ma B. szüleinél töltöttük a nap nagy részét, és indulás előtt azt kértem tőle, hogy legyen velem nagyon türelmes a következő időszakban, és hogyha nem változik a helyzet, két-három hónap múlva vigyen el pszichológushoz, mert ha addig nem tudom megoldani a problémát, akkor a bennem éldegélő pszichomókus egy nyamvadt kis hobbiturkász, semmit sem ér, szakemberre van szükségem. Egész nap figyeltem a reakcióimat, érzéseimet, gondolataimat. És megkönnyebbültem. A lényeg: Nem vagyok depressziós. Elfáradtam, az aranytartalékaimon élek, mióta Andris begyújtotta a rakétáit. A jó hangulatom már attól visszatért, hogy a kocsiban kétszer 15-20 percet szundítottam nem készenléti állapotban; hogy az ebédet csak háromszor szakítottam meg, nem pedig tizenötször; hogy Andris másokat foglalkoztatott, hozzám bújni, puszilkodni, anyatejezni, játszani jött oda egy kis időre; hogy a pelenkacserét leszámítva nem hisztizett, mert egy csomó minden lekötötte a figyelmét. Szóval, fellélegezhettem kicsit. Az derült ki B.-vel beszélgetve, hogy hosszabb távon muszáj még jobban beosztani a napokat, a tennivalókat, pontosabban megtervezni az életünket, hogy pihenésre, alvásra és saját magunkra  is jusson idő. És muszáj átnéznem a saját magammal szemben támasztott elvárásaimat, és muszáj kitalálnom/kitalálnunk, mit nem csinálok/csinálunk jól. Nem csodálom, hogy nem vagyok még terhes, ilyen aktívan válaszokat kereső/némiképp elégedetlen állapotban nem tudok biztonságos fészket építeni belül a következő babánknak. Muszáj megtanulnom végre a lecke aktuális részét, hogy Az Élet feladhassa a következőt.

2011. november 9., szerda

A hiányzó infóáradat

Beláttam hosszas huzavona után, hogy a hófordulós összegzés erőteljes koloncvonásokat mutat egy ideje. Nincs rá időm/agyam/energiám. A tizenkettediket még gyorsan idevésem (így a 14. elején pont időszerű, ehhem), hogy az első év ne legyen csonka (néhány kép meg majd egy másik posztban), a továbbiakban viszont inkább a kábé lehetetlen megvalósítására teszek kísérletet: a gyakoribb blogírásra. Ez azért necces, mert bár téma van dögivel és időt is ki tudnék csikarni az éjfél utáni órákból (más kérdés, hogy ez mennyire menne a szemem alatti bőröndök rovására), a turbógyerekem azonban annyira lefáraszt nappal, hogy a 100%-os anyaüzemmód után a pár szabad órámban már egyáltalán nem akarok vele foglalkozni. Képnézegetés és blogírás szintjén sem. Nem vagyok az az anya, aki a nap 24 órájából 24-et kizárólag a fiával kíván eltölteni. A játszótéren K. anyukája mesélte, hogy kínszenvedésnek érezte a fodrásznál lehúzott egy órát, a cicomáról-lakkozásról lebeszélte a hajászt, mert minél előbb haza akart érni a tizensok hónapos fiához. Hát, bevallom, amikor októberben egy év után először (és eleddig utoljára, de optimista típus vagyok) 2.5 órára kettesben hagytam a fiúkat és bevettem magam a Westendbe, nem gyötört sem a lelkiismeret, sem a fiam utáni vágyakozás. Nem hívtam B.-t, nem is írtam neki sms-t, tudtam, hogy a fiúk remekül megvannak egymással. Boldog voltam, amikor elindultam, és boldog voltam, amikor hazaértem. Feltöltődtem, és nem mellesleg vettem mintás szilikonformát a leendő sütijeim számára, meg könyvet és gyöngyöt (nem tudtam tartani a fogadalmamat), és mindkét kezem szabad volt, és nem cipeltem egy hátizsáknyi andrisfelszerelést, sőt, a hátizsák helyett a csinos táskám lógott a vállamon. Valamivel később a fodrásznál is jól éreztem magam, kértem a cicomát és a lakkot, naná. 
Na de vissza a szeptemberhez, a 12. hónaphoz. Annyi mindent csinált azóta a gyerek, hogy már csak a főbb történésekre emlékszem. A hónap végén 9.92 kilónak mérte a védőnő. Azért nem többnek, mert kültéri eseményeknél (pl. rendelőben kivitelezett mérlegelésnél) a Sir nem ragaszkodik ahhoz, hogy magával cipelje a puha és bolyhos takaróját, kizárólag a lakásban vonulgat fel-alá a magasba tartott kezéből lecsüngő babatakaróval, véreskardszerűen hordozza körbe. Ezt októberben továbbfejlesztette: A hűtőmágnestől kezdve a legókutyán át a piros fedőig mindent odahurcol hozzám. A rítus miértjén még töröm a fejemet, egyelőre megdicsérem, hogy milyen ügyesen sétafikál ide-oda a lakás kismillió tárgyával. Szeptemberben cuppant rá a takarómorzsolgatásra és - harapdálásra, korábban nem igényelt sem plüssállatot, sem párnacsücsköt a szoptatáshoz/elalváshoz, mostanában viszont már ott tartunk, hogy kifejezetten keresi a tekintetével a takaróját, ha pl. szoptatáshoz készülődünk a kanapén, illetve a múlt héten lerángatta a szárítóról a váltótakarót és mindkettőt magának akarta, természetesen balhézott, amikor a vizeset visszaraktam száradni, és újra lerángatta és tüntetően rágta, én meg a szundikálása alatt visszacsempésztem a szárítóra és úgy teregettem ki, hogy egyetlen szöszt se lásson belőle Sir Akarnok. Amúgy mázli, hogy nem valami spéci állatkát szemelt ki a gyerek, amiből nem lehet ugyanolyat beszerezni, ha a folyamatos amortizálódás miatt kifordul a szeme/bélése, hanem csak egy egyszerű Spar takarót tüntet ki a figyelmével.
A centiknél 77 a bűvös szám, ez azt jelenti, hogy lábujjhegyre állva lassan a legféltettebb kincseinket is eléri, amire határozottan törekszik egyébként. Az íróasztalokról nem tudunk elpakolni, így többször előfordult, hogy egyetlen gombnyomással kikapcsolta a számítógépet. Imádja, ha állatokat nézegetünk a gépen, az apás-anyás háttérkép láttán pedig olyan szélesen mosolyog, hogy legszívesebben ezer puszival borítanám a kis mindenét.
Szeptemberben kezdte el pontosabban kifejezni magát, egyelőre nagyrészt testbeszéddel, pl. a levadászott takaróját nyünyörgetve odaáll a kanapé elé, hogy aludni akar, szoptassam meg és altassam el, vagy megfogja a kezünket és rárakja arra a tárgyra/kajára, aminek látni szeretné a működését/amiből enni akar. Nagy kéjenc, mert nemcsak a zokni felhúzására tett kísérleteinél emelgeti a lábait, hanem a fürdőkádban és a pelenkázón is, hogy simogassuk, harapdáljuk. A lábain tett már egy-egy lépést önállóan ebben a hónapban, de alapjáraton mindig a kezünk után nyúlt, hogy menjünk sétálni vele. Cirka 2-3 percenként. Egy idő után megmakacsoltam magam, mert láttam, hogy szépen tudna egyedül is járni, ha nem lenne kényelmes, ráadásul a közös sétáink alatt gyakran meg-megállt szöszölni valamelyik játékával, nekem meg szerinte ott kellett volna görnyednem, amíg pl. szétszálazza az oroszlán sörényét. Úgy döntöttem, elég volt a kényelmes megoldásokból (Andris hajlamos erre), tényleg nem szorul a segítségünkre többé, és az egyik alkalommal nem mentem vele sétálni, hiába hisztizett. Életem egyik legdurvább öt percét éltem át, mert a fiam óriási balhét csapott gigászi könnyekkel. Öleltem, simogattam és folyamatosan duruzsoltam a fülébe, amíg meg nem nyugodott - és utána önállóan nekiindult a lakásban. Pár napig nem kérte a kezemet és az apjánál sem próbálkozott. Miután rájött, hogy jé, egyedül is tudok menni!, minden alkalmat megragadott a gyakorlásra. Teljesen olyan volt, mintha megértette volna, amit mondtam neki. A családban is próbáljuk elérni, hogy ne vezetgessék Andrist, tök szépen megy egyedül. Az nagyon szívmelengető, amikor feltartott kezekkel odatipeg a csúszdához (mintha pisztolyt nyomnának a hátába), bár 1-2 hete egyre gyakrabban engedi le a karjait. A nagymozgásokhoz még annyit, hogy szeptemberben rendszeresen tolatott a hasán fekve. Nem tudom, mivel kísérletezett, de nagyon mulatságos volt, ahogy a hasán tolatva nem egyszer átszelte az ebédlőt. A tánctudása fejlesztésénél is a hátramenetet gyakorolta: álló helyzetben hátrafelé ugrándozott. Nem tudom, meséltem-e, de B.-vel gyakran rajtakaptuk azon, hogy játék közben előszeretettel kapcsol be magának zenét a szintetizátorán, pl. négyszer-ötször is újraindította a zenét, amikor lejárt az aktuális zenemű.
A finommozgása engem mindig elbűvöl. Nagyon ügyesen bánik az apró dolgokkal, főleg a fedeles/kupakos dobozokat (meg a Labellómat) és a gyöngygolyóimat és az ékszeres ládikámat imádja, és jó neki könyvet venni, elmélyülten nézegeti és lapozgatja. Ezekben a babrálós tevékenységeiben 20-30 percekre is képes elmélyedni, ha az ölemben ül vagy ott fekszem mellette. Nem kell együtt játszanunk, csak legyek ott a közelében. Végtelenül kíváncsi, mindenben részt akar venni, mindent látni akar, úgyhogy előbb-utóbb tökélyre fogom fejleszteni pl. az egykezes főzőcskét. A gyerek szerintem attól tart, hogy kimarad valami izgalmasból, és neki a krumplipucolás vagy a szemem kihúzása is az. Fogalmam sem volt korábban, hogy milyen az a valóságban, ha a gyerek utánzással tanul. Nos, a szülinapja előtt egyre gyakrabban kaptam azon a kiskorút, hogy próbál fésülködni a hajkeféjével, az elkunyerált szemceruzámat a szeméhez közelíti, a fültisztítást egyedül szándékozik megoldani a célszerszámmal, meg a hajcsatomat beletúrta a babahajába. Ja, azt majdnem elfelejtettem írni, hogy a legkedvesebb szórakozásai közé tartozik a tollas-ceruzás dobozom kirámolása, sűrűn találok egy fél írószerboltot az ágyunk alatt. A 12. hónapban is sokat dumált, hosszú monológokat nyom játék közben, illetve a szemembe nézve karattyol, és ha válaszolok neki, karattyol tovább, tisztára olyan, mintha beszélgetnénk.   
Még mindig szopik, amit nagyon szeretek. Azt hittem, fura lesz, hogy már kint van 6 foga (meg az a néhány fogkezdemény itt-ott) és szopik, hiszen sokfogú nagyfiú, de nem, a világ legtermészetesebb dolga. A bevitt tápnak olyan 40-45 százaléka anyatej, a többi felnőtteledel, amit egyedül kanalaz a szájába, ha úri kedve úgy tartja, bár a kényelmessége miatt szereti, ha az anyarabszolga eteti. Szeptemberben a szőlő volt a sláger, és szerintem az összes olyan anya hősi kitüntetést érdemel, aki meghámoz és kimagoz húsz-harminc szem szőlőt. Naponta. Andris egyelőre mindenevő, de előfordul, hogy épp azt gyakorolja, hogy tudja kiköpni a kaját. Tejet, cukros szirszart még nem kap, az anyja viszont igen, meg agyvérzést is, mert a Sir örökölte az anyja (és az apja) erős akaratát és lobbanékony természetét. A gyereknevelés kiváló önismereti tréning nekem. Nem sejtettem, hogy kifejezetten mozgékony, temperamentumos ember vagyok, erre a fiam ébresztett rá. Egyelőre nehezen viselem Andris hisztijeit, érzem, hogy egy idő után egyre feljebb és feljebb kúszik bennem az ingerültség, ami nem jó, és azt kell kitalálnom, hogyan tudom a legvégsőkig megőrizni azt a higgadt és türelmes énemet, amit a gyerekem előtt csak nagyon kevesen tettek próbára. A gyerekem persze minden egyes nap feszegeti a határainkat, akár ötezerszer is. Érdekes, hogy néhány napig idilli a helyzet, aztán produkál 1-2 olyan napot, amitől az összes hajam kihullik, szóval, tipikus Mérleg, egyensúlyban tart mindent, nála nincs semmi olyasmi, aminek ne lenne meg az ellenpólusa.
A nyaralás alatt bevezetett közös alvásról sajnos nem tudtam leszoktatni, igaz, alig próbálkoztam, mert nekem is jó, hogy 9-10 óra (néha fogzás miatti ébredésekkel tarkított) különalvás után nyomunk még egy-két órányi közös durmolást a kanapén, sokkal kipihentebb vagyok, hogy nem hajnali 5-6 óra körül kezdjük a napot. B.-vel a nyaralás óta nem ébredtünk együtt, ez baromira hiányzik, de már csak 45 percnyi csúszás van a gyerek és B. ébredése között - előbb-utóbb szinkronban leszünk. A nyaralás alatt együtt aludtunk az utolsó 1-2 órában és az nagyon bevált mindenkinek. Itthon kicsi ehhez az ágyunk és a hálószoba adottságai sem kedveznek a közös alvásnak. Az ébredés nélküli szunyálásnak egyébként az a titka, hogyha nem fogzás miatt sír fel a gyerek, hogy sokat kell ennie napközben. Rengeteget. Szeptemberben gyakran azért nem etettem tovább, mert azt hittem, kihányja, ha még egy kanállal kap. Már egész jól kitapasztaltam a mennyiségeket, és úgy tűnik, a megoldás egyelőre a napi négy alkalom plusz némi gyümölcs és keksz az étkezések között. És az Anyatej Gold, természetesen.
A cápa társasági életéről annyit, hogy bárhová megyünk terepen, azonnal begyűjt magának néhány hódolót nemtől és kortól függetlenül. Nem tudom, hogy csinálja. Mindig akad valaki, aki csevegni akar velem Andrisról, többen megdicsérik és mosolyognak rá, a boltban legutóbb odajött egy nő, hogy jajj, de helyes ez a kissrác!, ma meg egy néni jött oda hozzánk, hogy úgy megdajkálná a fiamat, és ilyenek rendszeresen előfordulnak. Ez a rajongás vagy mi még egy év után is meglep, mert jó, huncut és vidám baba, de nem látom, hogy mi az, ami miatt ennyire vonzza magához az embereket. Andris amúgy szereti a nyüzsgést, a társaságot.
Nem lett rövid bejegyzés, gratulálok az állóképességéhez annak, aki végigolvasta. Písz.