Az egyik képtelenségemről

Az oviban nincs anyák napi műsor, ami engem nem zavar, az sem, hogy helyette a csoportszobában leültetnek, mert a fiam készült ajándékkal és verssel, ahogy a többi gyerek, és hallgassam meg, de a fiam aztán csak bújik hozzám és semmit nem hajlandó szavalni-énekelni, inkább az öccsét öleli át és mutatja be a többi gyereknek, hogy ő az én testvérem, a Dávid. Kényszermosoly villan fel a nevelők arcán, a folyosón xy fiúcska cuppanós puszit és nagy-nagy öleléseket kap az egyik óvónénitől, az enyémet csak akkor öleli meg, amikor a fiam azt hiszi, ő is kaphat és odabújik, az anyukával meg nagyon barátinak tűnik a viszonyuk, ezzel az anyukával is, és aki bent van még a csoportszobában, azzal is, nekem pedig az a gondolat futkározik a fejemben, hogy már megint képtelen vagyok népszerűséget generálni a gyerekemnek és magamnak, a gyerekemnél amúgy is rossz pont, hogy nem hajlandó verset szavalni, már a hét elején sem volt hajlandó, és hát ugye most sem. És fura volt, hogy nekem ezt olyan elnézést kérően mondták, mintha tragédia lenne, hogy nem tanulja meg az anyák napi verset, mintha esetleg ők nem tettek volna meg mindent, de ismerem a fiamat, kényszeríteni nem lehet, farsangra sem öltözött be. Fejben tudom, hogyan kellene rásimulni a nevelői áramlatokra, hogy a gyerekem is kapjon puszit és ölelést, de nem akarok simulni, soha nem is tudtam, nem csoda, hogy úgy alakult az életem, ahogy, viszont ott a gyerekem, akiről nem tudom, érzi-e, hogy kimarad valamiből, hogy él a neki adok puszit / neki nem adok puszit megkülönböztetés, és ő az utóbbi kategóriába tartozik. 

Mesélek a megoldásról, jó?

Az év elején azért kerültem közel ahhoz, hogy B. menjen balra, én meg jobbra, mert hiába kértem előtte hónapokon keresztül, hogy feccöljön több energiát a gyerekekkel való kapcsolatába, nem feccölt. Úgy éreztem, nem vállal felelősséget a gyerekeiért, a családjáért. Nem teszi bele magát ezerrel a mindennapokba, de még ötszázzal sem. És úgy nem akartam élni vele, hogy tulajdonképpen tök egyszerű lenne a megoldás, ő azonban hónapok óta nem lépi meg a szükséges dolgokat, én meg gyomorgörcsölök emiatt. Ezen az agyalós ponton szembesültem azzal, mennyire szeretem még mindig: nem akarok nélküle élni, nem kell más se nekem, se a gyerekeknek. Sokat beszélgettünk ebben az időszakban (azt is nehéz volt elérni nála, hogy üljünk le és mélységében beszélgessünk), és amúgy bármit írok itt a blogban, B. mindenről tud, neki mondom el először, szóval, nem a háta mögött firkálok, ami már csak azért is problémás lenne, mert olvassa a blogomat.

Én olyan vagyok, hogy rengeteget segítek neki, ha a gyerekezésről van szó (meg minden másban is, ha tudok, és sokszor valóban egyedül viszem a hátamon az egész családot), egyengetem az apa-gyerek kapcsolatot mindkét oldalon, mert B. hajlik arra, hogy türelmetlenül, nyersen, rugalmatlanul, rövidre zárva oldjon meg problémás helyzeteket, ami garantálja Andris heves ellenállását, ezt azonban odafigyeléssel el lehet kerülni. Néha könnyebben, néha nehezebben. Nem jó, ha rákiabálok Andrisra, amikor elönti az agyamat az ideg, mert látom, hogy szándékosan megütötte Dávidot egy játékkal, de próbálom megoldani, hogy ne legyen rákiabálás, illetve megértessem vele, miért nem ütjük meg a másik embert játékkal sem. És szerintem az sem mindegy se rövid, se hosszú távon, hogy a tekintély hangján akarom megoldani a konfliktusokat, vagy a partnerség, az együttműködés hangján. Ez az apai hozzáállás szerintem amúgy a legtöbb apára jellemző, hiszen a munka miatt jóval kevesebb időt töltenek a gyerekekkel, nem ismerik őket úgy, mint az anyák, lélekben sem tudnak úgy rájuk hangolódni. 

Nos, egy idő után azt vettem észre, hogy B. meccsel Andrissal, harcolnak minden kis napi bizbasz miatt, és ez nyilván nagyon nem jó senkinek sem. Elmondtam B.-nek, miben és hogyan kellene változtatnia, de nem hallgatott rám hónapokon keresztül. Nyakas Bika, mindig is nehezen lehetett vele olyasmit elfogadtatni, ami ugyan igaz, de nem belőle fakad. Csesztetésnek veszi, és egyre inkább bezárkózik. Hiába balhézok, semmi hatás. Előbb-utóbb megérik benne, hogy váltani kell, de ugye melyik anya akarja azt látni, hogy a gyereke apja és a gyereke kapcsolata egyre csak romlik... 

Azt láttam, hogy B. a majdnemszakítás után igyekszik megoldást találni a gyerekekkel kapcsolatos problémákra, és láttam azt is, hogy lassan javulgat a helyzet, a teljes váltáshoz azonban Andris viselkedése kellett: Amikor sikoltozva tépte ki magát B. öleléséből, meg a puszi letörlése közben azt kiabálta, hogy ne puszilj meg!!!, felért egy balegyenessel, mondjuk, Mike Tysontól. Kurvanagy pofont kapott B., egyetlen szülőnek sem kívánom azt a fajta elutasítást, amibe Andrisnál beleütközött. Dáviddal sokkal könnyebb volt a helyzet, mert más a személyisége, meg kisebb. (Azt most hagyjuk, hogy mindkettő hihetetlenül öntudatos és nagyon tisztában van azzal, mit akar és bármi áron meg akarja valósítani az elképzelését...)

Ez a hét arról szólt, hogy B. energiát feccölt a gyerekekkel való kapcsolatába úgy, ahogy kértem, és tádámmm.... Andris megváltozott. Lecsillapodott, kiegyensúlyozottabb lett. Több figyelmet, odafordulást, türelmet és verbálisan plusz nonverbálisan kimutatott szeretetet kapott az apukájától - és a kiabáló, üvöltöző gyerek eltűnt. Nagyon jól kezelhető azokkal a technikákkal, trükkökkel, amiket mondtam B.-nek, itthon is tünemény volt egész héten, a tiltakozása meg nem heves és romboló, hajlik az együttműködésre. Csomó elismerést kap B.-től, én meg őt dicsérem. Külsősként a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje c. könyv segített sokat Andris feszültségeinek, a feszültségeiből fakadó igen durva hisztis, kiborulós helyzetek megoldásában, örök hála a szerzőknek. 

Tudom, hogy az apa is elfárad, mert valóban fárasztó a meló, én is dolgoztam, emlékszem, milyen az (megjegyzem, én sem a seggemet vakarom itthon unalmamban, ezernyi tennivalóm van mindig), és azt is tudom, hogy nem könnyű dolgozó férfi üzemmódból gyerekező apa üzemmódba váltani. De. Ha az ember gyereket vállal, azt kapja vissza, amit belerak a kapcsolatba. Szuperérzékeny kis radarjaikkal a gyerekek egyből leveszik, ha apa/anya nincs velük lélekben-agyban, ha teherként, kötelező körként élik meg a közösen eltöltött időt és nem feledkeznek bele az együttlétbe, ha nem kapják meg a szükséges adagot szeretetből, odafigyelésből, játékból. Persze, nem lehet így mindig, de törekedni kell rá. B. imádja a gyerekeit, csak egy ideig nem tudott-nem akart váltani. Ő hajlamos arra, hogy maga előtt görgesse a problémákat, nekem meg a megoldásuk fontos. És ha tudom, hogyan működnek a fiaim, igyekszem a működésüknek megfelelő módon bánni velük, még akkor is, ha a férfilélek és -agy másként van berendezve, mint a női, nem? Lehetek fáradt, türelmetlen ésatöbbi, persze, hogy lehetek, és ezt a gyerekem is tudja meg, fogadja el, de azért érezze, hogy a fáradtságom, a türelmetlenségem és az ésatöbbim ellenére is szeretem, nem?  Ha gyereket vállalunk, vállalunk minden jó és rossz pillanatot, nem? Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény lesz nálunk a gyerekezés, de nemcsak azért, mert ők olyanok, amilyenek, hanem azért, mert én is olyan vagyok, amilyen, meg B. is olyan, amilyen - és nekünk négyünknek kell harmonikusan együtt élnünk. És nekem továbbra is az a véleményem, hogy hiába szül valaki gyereket, bármennyit, soha nem fog minden gyerekezős problémával találkozni, soha. Felnevelhet valaki úgy akár öt gyereket is, hogy az Andris-féle dühkitörésnek egyszer sem volt fül- és szemtanúja - ettől még az én gyerekem teljesen normális.   

És nyilván mindaz, amit leírtam, a való életben sokkal ösztönösebben működik, de valahogy csak meg kellett fogalmaznom ezeket a dolgokat.

A Mérleg másik oldala

Igen, Andris Mérleg, és nagy hiba lenne őt hisztis, erőszakos, agresszív gyereknek titulálni, mert az előző poszt csak az egyik részét mutatta be. A másik részéről is írok mindjárt, meg arról, ami kimaradt az előző bejegyzésből, mert nem volt agyam hozzá.

Szóval, az egyik legfontosabb körülményt már nem tudtam leírni: Ha hárman vagyunk együtt itthon, Andris, Dávid és én, és nincs ovi egész nap, tök jól megvagyunk, alig kell fegyelmezni az elsőszülöttemet, inkább csak akkor, ha erős front van vagy telihold. Sokat játszunk és sokat bújunk és sokat nevetünk és sokat vagyunk a levegőn. Igaz, kizárólagos figyelmet nem kaphat Dávid miatt, mert egy időben alszanak, illetve Dávid reggel előbb ébred, viszont csomószor megölelem, ölbe veszem, ringatom, megpuszilom, megsimogatom az együtt töltött idő alatt, és szokásom az is, hogy elmondom neki többször, mennyire szeretem. Ugyanezt kapja Dávid is. Mihelyt azonban hazaérkezik az apukája, felborul minden. Az első húsz-harminc percben B. nem puszilhatja meg, nem ölelheti meg, ha beszélgetünk, állandóan közbevág, és ha Dávid B.-hez bújik, megy ő is rögtön. Az a fura közben, hogy imádja B.-t, mégis eltolja magától. És számomra ez nem azt jelenti, hogy a fiam beteg, hanem azt, hogy érzékeny. (És ha megkeresném az óvoda pszichológusát, csak abban kérném a tanácsát, hogy hogyan tudnám segíteni őt a napi feszültségei levezetésében - a macimesénken és egyebeken kívül -, meg hogy az apukájával hogyan javulhatna a kapcsolata.) A hétvége talán azért sikerül gyakran rosszul (lásd az előző bejegyzést), mert felborul a hét öt napján megszokott napirend, és az apukája is bekapcsolódik a napi dolgokba, igaz, nem mindig jó tempóban, de mostanában nagyon igyekszik azért.

Nagyon hiányzik Andrisnak az apukája (Dávidnak is), belőlem sokkal többet kap, mint B.-ből. Átgondoltam, naponta mennyi időt tölt vele: Hétköznap reggel talán nettó tíz perc az övé az apjából, amikor csak vele foglalkozik, este meg a fürdés ideje (későn ér haza a melóból), ha alatta B.-nek van lelkiereje a gondtalan gyerekezéshez. Ez kb. 20 perc, de gyakran sokkal kevesebb. A mesét B. olvassa, ilyenkor Andris kérdezget egy csomót, ez is apa-fia idő, kábé 15-20 perc. Mostanában eléggé lecsökkent a meseolvasós idő. Hétvégén szeretem, ha B. viszi játszótérre a gyerekeket, illetve napközben is játszik velük, nem egyszer azonban kötelességteljesítés szagú mindkét dolog. Hétvégén nincs külön Andris-apa idő, nagyon szeretném, ha lenne. Hosszú-hosszú hónapok óta rágom B. fülét, kérem szép szóval / nem szép szóval, hogy változtasson a gyerekekhez való hozzáállásán, ez mostanában alakul, de pl. tavaly akadt olyan 1-2-3 hónap, amikor teljesen bezárkózott és nem adott magából semmit a gyerekeknek. Megcsinálta, amit kértem, de nem örömmel, én legalábbis ezt éreztem-láttam. Amikor nézed az órát és számolod a perceket, hogy mikor alszanak el végre a gyerekek, olyan volt az egész. Elfáradt, belefásult, rosszul szervezte a dolgait. Amiben lehet, támogatom és segítem B.-t, apa azonban nem lehetek helyette. Nagyon szeretem, és 7.5 év után is azt gondolom, hogy nekem ő kell társként-férfiként, a gyerekeknek meg apaként. 

Ami pedig Andrist illeti, jöjjön sok-sok jó tulajdonsága, hogy egyensúlyba kerüljön az a bizonyos Mérleg / mérleg:

- Az utóbbi hónapokban hihetetlenül gondoskodó lett Dáviddal szemben, rengetegszer megkérdezi, hogy Dávid, segítsek? (pl. bizonyos játékok működtetésében), magához veszi a székre, segít neki felmászni és megöleli. Ha este nem adhat neki jóéjt-puszit (pl. Andris vécén van, amikor Dávidot viszem altatni), nagyon a lelkére veszi. Amikor hétvégén reggel kicsit bóbiskolunk az ágyban, a két gyerek szuperül eljátszik egymással, nem egyszer előfordult, hogy Dávid lefeküdt a földre, Andris pedig mellé takaróval együtt és simogatta Dávid fejét-hátát. És ha Dávid a mellemet akarja, Andris felajánlja az övét: Dávid, kérsz cicit?, és húzza fel a pólóját. Sokszor megölelik egymást, Andris csomószor kezdeményez ilyesmit. 

- Imád társaságban lenni, bárkivel elbeszélget, simán megszólít vadidegeneket az utcán / liftben / boltban és sztorizgat nekik. Borzasztó fontos neki a gyerektársaság, nem szeret egyedül lenni, és nagyon sokáig öt percre sem bírt leülni egyedül játszani. Az ovi hatása, hogy most már azért leül 10 percre egyedül mókolni, magától elvonul, ha olyanja van, de az biztos, hogy a legtöbb tevékenységéhez mindig partnert keres, játszópajtást. Azt nehezen kezeli, amikor közli vele két nagyobb ovis, hogy nem állhat be közéjük motorozni, akkor üvölti nekik, hogy deigeennnn!!!! Tiniket-felnőtteket gond nélkül leszólít pl. a játszótéren és játszani hívja őket.

- Rengeteget beszél, sok-sok történetet talál ki, hihetetlen a fantáziája, és elő is adja ezeket a sztorikat. Hónapokkal korábbi eseményekről is simán tűpontos leírást ad. Baromi sokat kérdez, és figyel is a válaszokra, pl. simán megmutatja az apja szerszámosládájában, hogy melyik a könyökcső. A mesefilmeket kívülről tudja, nagyon megjegyzi a részleteket. Ja, dalokat, mondókákat nyom fejből, illetve angolul és szerbül halandzsázva énekel. Napközben nem mesél szinte semmit az oviról, pedig többféle módon kérdezgetem, altatás közben viszont jönnek elő azok a dolgok, amelyek foglalkoztatják, és ez nem kevés, meg mondja a kis történeteit, ezért kell rászólni gyakran.

- Bámulatos a térlátása, a legóból mindig szimmetrikus dolgokat épít, és nagyon kreatív dolgokat hoz össze.

- Fizikailag is nagyon ügyes, tök jó a koordinációja, kismajom teljesen. Másfél éve lazán bringázott négykerekűvel. 

- Már nagyon korán mindent egyedül akart csinálni, új dolgokat simán kipróbál, pl. hétvégén a maciparkban meglátott egy lovat, amin lehetett lovagolni, közölte, hogy felül a hátára, és tényleg - ment egy kört. Nem parázott, nem aggodalmaskodott. 

- Szeret segíteni, ha pl. az apukája barkácsol, szeret segíteni, ha pl. az anyukája a mosogatógépből pakol ki.

- Az oviban nagyon jól elvan, szeret odajárni. Remekül beilleszkedett, nincs vele probléma, játszik kicsikkel-nagyokkal, kötődik az óvónénikhez, a kis pajtásaihoz. Aktív, kezdeményező, rendesen eszik, repetázik. Nyugodtan alszik az oviban is, meg itthon is.

- Bárki beszélget vele, mindig, de mindig megdicséri, hogy milyen kedves, okos kisfiú, és mindig, de mindig elmondják nekem, micsoda jó dolog, hogy ennyire nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekeim vannak. Nem, nem hazudnak, és bárki jön hozzánk, úgy búcsúzik, hogy hű, de klassz srácaim vannak, de jó nekünk.

Amatőr pszichomókusként és az ösztöneimre hallgatva azt érzem, hogy a kiborulásai egyrészt az apahiány miatt vannak, másrészt azért, mert sok az az inger, ami az oviban őt a 6-7 évesek részéről éri, pl. egy hónapja minden játéka összeütközik, kisiklik, felborul, nekimegy valaminek, aki pedig rossz, azt meg kell ütni. Nos, nálunk nincs verés, és nagyon remélem, hogy az oviban sincs. Harmadrészt Andrisnak mindig is határozott elképzelései voltak arról, hogy ő mit akar és azt mindenáron akarja. Negyedrészt ott a testvérféltékenység, pl. ha egy állatos könyvben kölyök és az anyja szerepel, akkor az mindig ő, soha nem a Dávid. (Ha két kölyök van, akkor az ő meg a Dávid.) És régóta él azzal az eszközzel, hogyha pölö nem nézhet több mesét, akkor azt mondja, hogy a Dávid kéri, hogy ezt meg azt megnézhesse, és másban is mondta már, hogy a Dávid akarja, nem ő, mintha úgy gondolná, hogy a Dávidnak több esélye van elérni a 'nem' megváltoztatását (nyilván nincs). Az érzelmi hevességét tőlem örökölte, tuti, pillanatok alatt a sztratoszférába tud szökni az agyvizem, és nehéz feladat nekem, hogy uraljam az ösztönállat énemet, és mielőtt kinyitnám a számat, elszámoljak tízig és higgadtan fogalmazzam meg a véleményemet. A hangulatom alapjaiban határozza meg a családom hangulatát, nem én alakítottam így, ha rajtam múlik, nem így alakul. Ha B. játszik a gyerekekkel, anya meg elvonul az ékszereihez, a gyerekek tuti beszivárognak hozzám kb. 15 perc után, és nem is akarnak kimenni a szobából. Fura, mert azt gondolnám, örülnek, hogy végre nem velem vannak, és örülnek ugyan, de tudniuk kell, hogy anya mit csinál, és zavarja őket, hogy nélkülük csinálom, amit csinálok. Ha mellettük takarítok-főzök, nem gond, a gyöngyeimhez azonban ne üljek le nélkülük, valahogy így.

P.S.. Ja, és azt ide a végére hangulatjelentésként leírom, hogy tudunk nevetni mind a négyen, egyikünk sem idegroncs, szuper volt a maciparkban, mert kimozdultunk, ergo egyik gyerek sem volt beteg és egyik szemem sem gyulladt be, és nyilván jó lenne pl. B.-vel végre átszeretkezni egy teljes hetet, de nem vagyunk telhetetlenek, már annak is örülnénk, ha így 3.5 év után kettesben elmehetnénk moziba. 

Na, ez most panasz, igen

Szeretném megvalósítani az egyik álmomat, valamiféle vállalkozássá fejleszteni az ékszeres izémizéimet, és úgy néz ki, sikerül, erre megy az összes szabadidőm, szóval, mondhatnám, hogy emiatt nem írtam ide hetek óta, de valószínűleg inkább azért nem, mert vártam a kis lelkem legmélyén, hogy mikor tudok majd jó dolgokról írni. Nagyrészt jó dolgokról. Az előbb rádöbbentem, hogy nálunk ez egészen addig nem lehetséges, amíg Andris ki nem növi a dackorszakot vagy azt, amiben most benne leledzik, és mivel ennek semmi jele, sőt, a helyzet egyre durvább, akár le is ülhetek blogot írni. S lőn.

Nem is tudom igazán, mi ez nála. Másfél évesen kezdődött a dackorszak, és naivan azt reméltem, laza másfél év alatt elcsitulnak az ezzel járó kőkemény ellenkezések, hisztik, dühkitörések, miegyebek, meg azt is reméltem, hogy az ovi is megerősíti őt abban, hogy a világ nem kizárólag körülötte forog, ott is vannak szabályok, ahogy itthon is és ezeket be kell tartani akkor is, ha nem éppen szimpatikusak, meg alkalmazkodni kell másokhoz, meg adódnak kötelezően elvégzendő feladatok ésatöbbi. Á, dehogy. Perpill borzalmas a helyzet, de egy hónappal ezelőtt is le tudtam volna írni ugyanezt, és meggyőződésem, hogy csak azért akad havonta egy-két abszolút jó nap, amikor mindkét gyerek kizárólag zabálnivaló énjét mutogatja egész nap, hogy lássuk B.-vel: na, ez az, ami nálunk soha nem lesz állandó. Ami helyette van: hiszti, dühroham, gyereksírás, gyereknyávogás, nemnemnemNEMMMM!!! (szintén a gyerekek részéről), gyerek- és felnőttkiabálás, fegyelmezés, büntetés. B.-vel esténként nézünk egymásra, hogy ez meg mi a fene?, mi van ezzel a gyerekkel?

Ami engem illet, csak azért nem fásultam bele az elmúlt két év dacolásába, tiltakozásába, hisztijébe, mert az ékszereimből elég pluszenergiát nyerek ahhoz, hogy legyen kedvem és erőm felkelni minden egyes nap. Mondjuk, az elég sűrűn előfordul, hogy ébredés után tíz perccel már Andrist kell osztani, mert pl. csokit akart volna reggelizni, ennek azonban nem vagyok híve, és a Sir fejhangú sikoltozással fejezte ki nemtetszését. És nála nem lehet azt csinálni, hogy oké, most kivételesen kapsz csokit reggelire, mert ha egyszer kapott, nincs kegyelem: szanaszét szekál, hogy megint kapjon. Mestere annak, hogy a szülői nem után miként piszkálja a nem-et mondó szülőt egészen addig, hogy elveszítse a türelmét. És nem lehet rá hatni szép szóval, korrekt magyarázattal. Letojja, hogy leülsz mellé és elmondod neki, mi a helyzet. Ennek ellenére én ezzel szoktam próbálkozni, amíg lehet, aztán jön az, hogyha ön- és közveszélyes, rákiabálok. Egy ideje azt csinálom, hogy nem foglalkozom vele, de akkor meg Dávidot piszkálja, így kénytelen vagyok mégis vele foglalkozni. A türelmem elfogyott, nem tudok zen lenni. Annyira durva, hogy Andris három és fél éves, de egy óra alatt simán kicsinálja két felnőtt meglehetősen edzett idegrendszerét. Kap figyelmet, kap külön időt, kap elismerést, kap ölelést-szeretetet, neki azonban semmi sem elég. És nem fogadja el a határokat, a szabályokat, a feladatokat. Nem tudom, mi van vele, de pl. az elmúlt hónapokban még mindig minden NEMMM!!!, ami nem tetszik neki. Ha úgy zajlanak a dolgok, ahogy ő szeretné, oké, lelkes és együttműködő, mihelyt fellép valami neki nem tetsző kérés / szabály / feladat, jön a NEMMM!!! És ez valóban ideggyilkos. Nem gondoltam, hogy három és fél évesen még mindig azért kell harcolni mindennap, hogy gyere fürdeni, moss fogat, nem ehetsz öt túró rudit egy nap, játszótér után moss kezet, nem nézhetsz órákon át mesefilmet, menj pisilni kirándulás előtt ésatöbbi. Olyan tök alapvető apróságokról van szó... És mégis minden, de minden ellen tiltakozik. Ezért nagyon nehéz vele élni, szeretni őt minden hülyesége ellenére. Értem én, hogy önálló személyiség, próbálgatja az erejét meg hasonlók, hogyne érteném, kap is teret arra, hogy beleszóljon az őt érintő témákba, elmondhatja a véleményét, ugyanakkor én, mint felnőtt és anya nyilván megszabom, hogy pl. este nyolckor fürdés van. 

És az is hihetetlen, hogy visszadumál. Hagyj békén, nem érdekelsz, ne szólj hozzám, fejezd be, mert kizavarlak. Három és fél évesen ilyeneket mond nekem, basszus, tisztára, mint egy kiskamasz. A kizavarlak nem tőlünk származik, ovis hozadék, és sokat emlegeti, hogy xy óvónéni kiabál a gyerekekkel és olyanokat mond nekik, hogy kizavarlak, kiraklak a hidegbe...  Felszegi az állát, csúnyán és dacosan néz és visszabeszél. Gyakran visszaüvölt, amikor már én is üvöltök vele. Nem, nem ütöm meg. 

Azt hittem, lassan két év alatt elmúlik a Dáviddal szemben érzett féltékenysége. Hát, nem múlt el. Szinte mindenben utánozza az öcsét: ha Dávidot megdicsérem valamiért, Andris egyből csinálja utána, pl. az önálló járásnál, Dávid első lépéseinél ő is elkezdett ugyanúgy totyogni. Hiába magyaráztuk neki, hogy ő már nem baba, őt azért dicsérem meg, hogy milyen ügyesen biciklizik, és amikor olyan kicsi volt, mint Dávid, az ő járásának is ugyanígy örültünk... És ha Dávid valami butaságot csinál és rászólok, Andris ezt is rögtön utána csinálja, és nevetve várja, hogy rászóljak. Borzasztó.

Az a bajom, hogy nem retten meg, basszus, a végletekig elmegy, és nem látom rajta, hogy felfogná, hogy butaságot csinál. Az rosszabb, ha felfogja, és ennek ellenére kitart a tiltakozása mellett. Nem fogadja el a nem-et, nem alkalmazkodik. Neki csak az a jó, amit ő akar, és beszélhetek vele szépen vagy akár kiabálhatok, nem és nem hajlandó engedni. El tudom képzelni, hogy az ovitól is bedurvult a helyzet, hiszen ott 6-7 évesekkel van együtt, és az egyik nehezen kezelhető, talán kicsit zizi kislány, akit sokan nem szeretnek, eléggé rácuppant a kicsikre, mert tőlük elég szeretetet és figyelmet kap. Andris nagyon kedveli, sajnos. A nagyok tempója teljesen más, mint a kicsiké, sok lehet Andrisnak a napi verbális és vizuális inger. Az óvónők viselkedésére meg hogyan kérdezzek rá? Csókolom, tetszik cibálni / hidegbe rakosgatni a gyerekeket?

Nem azért szültem gyereket, hogy a napjaim túlnyomó része csatározásról szóljon, az esték pedig horrorisztikusak legyenek. Az esti meghitt hangulatról annyit, hogy Andrisra kábé ötezerszer rá kell szólni, hogy aludjon már, ne húzza az időt mindenféle hülyeséggel, ne dumálgasson, előtte meg Dávid üvölti végig a fürdetést, gyakran Andris is. Ideges leszek, ha másfél órán keresztül kell altatni őt. Ovi után direkt játszóterezünk egy órát, hogy Andris kiszaladgálhassa magát a többiekkel, szabadon játszhasson az ovis szabályokkal teli nap után. Ha pl. az időjárás miatt kimarad a játszótér, hazaérkezés után már tuti üvöltve bőg és toporzékol a sarj, mert valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, és ilyenkor sajnos hajlamos Dávid csesztetésére. A büntetés, hogy pl. nem nézhet mesét, nem zavarja. Ha megvan a játszóterezés, kezelhetőbb, de mondjuk az apjával olyan szinten ellenséges volt az elmúlt két hétben, hogy nem ölelheti-puszilhatja meg, üti és rúgja, ellöki magától... Dávid már inkább játszópajtás, mint bokszzsák, nagyon jól el tudnak játszani egymással, de ha Andrisnak rossz a kedve, Dávidot simán orrba vágja vagy hasba rúgja valami kis sérelme miatt. 

Az is olyan jellemző, hogy kirándulás előtt nem szabad neki elmondani, hogy kirándulni megyünk, mert nem bírja a várakozást: Pl. ma a maciparkban jártunk, Andris is nagyon várta, és mondtam, hogy reggelizünk, felöltözünk és megyünk (kb. 2 órát kellett volna várni az indulásig, de úgy, hogy nézhetett egy kis mesét, meg leültem játszani velük), ő meg megint kiakadt mindenféle apróságon, pl. nem volt hajlandó öltözni (ezt miért nem nőtte már ki, basszus), kiabálni kellett vele végül, és anyja-apja feszülten indult el, a gyerek meg kisírt szemmel. És abba már nem egyszer belegondoltam, hogy Dávid mit élhet át az ilyen balhék alatt, és fájt a szívem eléggé. A kirándulás persze mindig jól sikerül, csomó szuper élményben van része, aztán itthon pokol az elalvásáig tartó időszak, csupa hiszti és sírás. (Ő sír, én már nagyon régóta nem tudok sírni, idén még nem is sírtam talán.) Azt el tudom fogadni, hogy sok az élmény, mert pl. a maciparkban lovagolt, macit-farkast-mindenmást nézett, vonatozott, ezért a rengeteg balhé, amitől azért kibukhatok, ugye?

Életemben először tartok ott, hogy megkérdezek egy pszichológust, mi a véleménye. Nincs itthon olyan ellentmondásos légkör, nincs itthon olyan rejtett feszültség, ami ezt az őrületet indokolná. Év elején majdnem szakítottam B.-vel (jó, erről majd később), akkor nem viselkedett így, jobb volt a helyzet. Néhány nappal ezelőtt Andris olyan szintű dührohamot kapott, hogy majdnem kihívtam valami ügyeletet, hogy segítsenek lecsillapítani a gyereket, végül megoldottuk B.-vel a helyzetet: Andrisnak totál elborult az agya attól, hogy kihúztam a fürdőkád dugóját, mert nem hagyta magát lefürdetni és önállóan sem akart fürdeni. Többször szóltam neki (meg előtte szépen kértem), hogyha nem fürdethetem le, nincs pancsolás, kihúzom a dugót. Teljesen kiborult, őrjöngött cirka félórán keresztül.

Ja, még egy nagyon fontos ide a végére: kizárólag itthon viselkedik így, máshol olyan, mint egy kisangyal, bzmg. Mindenki elájul tőle, hogy milyen édes, okos, beszédes, ügyes, segítőkész, aranyos és tökömtudjamégmi. És tényleg, itthon is szokott ilyen lenni, sokat játszunk együtt, megyünk ide-oda, foglalkozunk vele, szeretgetjük, a nap nagyobbik része azonban küzdés, ellenkezés, sírás, kiabálás. Bevallom, néha kifejezetten örülök, hogy Andris oviban van, mert Dáviddal általában nyugis itthon az élet. Nem könnyű, de nyugis. Eleinte utáltam magam azért, mert milyen anya az ilyen, hogy örül az ovinak, de ez van, tényleg ezt érzem egy-egy átkozottul nehéz nap végén. Andris elaltatása után a kimerültségtől remegő lábakkal és a feszültségtől remegő idegrendszerrel arra gondolok, hogy uhhh, holnap ovi, klassz, végre! És örülök, ha mehetek érte... Végtelenül imádom a gyerekemet, a gyerekeimet, és úgy alszom el, hogy arra gondolok, holnap ügyesebb, türelmesebb anya leszek, és kiszedek magamból minden negatív érzést-gondolatot, hogy a másnapot tiszta lappal kezdjem.  

Most még nem tudom, mi a megoldás, mi hozhat változást.