Egyszer volt, hol nem volt...

Orrvérzésig

2012-03-09T21:58:00.000+01:00

Anno kistányérnyi szemekkel néztem a középső sógornőm két fiát (a bordáig érő generáció tagjai), amikor egyik napról a másikra mintha megkergültek volna és minden balesetveszélyes hülyeséget kitaláltak, ami csak elképzelhető egy lakótelepi lakásban, és a sógornőm ilyenkor annyit mondott beletörődő hangsúllyal, hogy front van, és rohant intézkedni. Ma megtapasztaltam, hogy a front hatására a fiam teljes egészében egy másik cápává lényegült át, és azért mondom a frontot, mert abba nem akarok belegondolni, hogy ez a viselkedés az éppen aktuális fejlődési szakasz jellemzője és évekig eltart még. Például csak ötmilliószor szóltam rá, hogy Andrásfiam, ne csináld ezt, ne csináld azt. Ennyire zizi soha nem szokott lenni, meg is kérdeztem tőle, tud-e arról, hogy a valódi énjét éjszaka elrabolták az ufók és műcápaénre cserélték vagy valami, de nem válaszolt. Örültem, hogy még nem beszél, nehezen viseltem volna az igazságot. Aztán rátámaszkodott egy kartondoboz tetejére és addig-addig tehénkedett rá egyre lendületesebben, amíg beszakadt alatta, ott pont nem volt tejes doboz, és a szélébe bevágta az orrát. Óriási bömbölés, orra és szája csupa vér. A mosdó pár percig erősen hasonlított egy mészárszékre, nehezen állt el az orrvérzés. Nem tudom, hogyan őriztem meg a nyugalmamat, pölö a saját vérvételemnél nem bírok odanézni a karomra. Átsuhant a fejemen, hogy ugorjunk el a röntgenre, de miután Andris megnyugodott (szoptatás+ölelgetés+puszilgatás), megtapogattam az orrát és nem visított, aztán elmentünk sétálni, aztán jött az uzsonna, ahol a Főnök azzal szórakozott, hogy egy átlátszó műanyag fedelet szorított az arcára, erre a teljes arcberendezése felgyűrődött (nagyon röhögtem), az orra is, szóval, nem tört el. És ez csak egyetlen momentum a mai napból.

Körkérdezek

2012-03-07T22:59:00.002+01:00

Megnéztem néhány helyen, hogy hány hónapos kortól adhatok gombát a gyereknek (ehhem... nem a pszichedelikus gombákra gondolok), de nem kaptam konkrét választ, pedig ez nem olyan bonyolult kérdés, mint a szelektív hulladékgyűjtés. Nagyrészt olyan verziókat olvastam, hogy a) akár már néhány hónaposan, b) az első szülinapja után, c) várjak vele, amíg betölti a kettőt.

Ötlet? Tapasztalat? (Varázsgomba nekem?)

Edit megfenyegetett

2012-03-05T23:00:00.002+01:00

Itt, így.

A legkedvencebb pénteki jelenetem és a (holtversenyben) legkedvencebb pénteki képem

2012-03-04T23:22:00.000+01:00

Azt mindenféleképpen szeretném megörökíteni, kedves naplóm, ahogy dorw Vackora nagy-nagy boldogsággal átöleli Andrist:

Arra tippelek, hogy Vackor látta az anyukájától, miként kell megölelni azt, akit szeretünk (az aktuális helyzetben ez a személy én voltam, hehe), és úgy gondolta, itt az ideje, hogy öleléssel is kifejezze a Sir Andrew-val szemben táplált érzelmeit. Vackor még soha nem csinált ilyesmit, de a nap végére nagyon belejött Andris ölelgetésébe, mindig boldog arccal közelített felé és egyre ügyesebb mozdulatokkal próbálta magához szorítani. Látszott rajta, hogy jó dolognak tartja és élvezi az ölelgetősdit. Közel álltam ahhoz, hogy megzabáljam, de jó házigazda nem falja fel a barátnője kisfiát, ugyebár.

Andris azt még zokon vette, hogy az egyik játszótéri ölelésroham következtében a földön kötött ki (Vackor lendületétől felborultak, mint két liszteszsák), aztán valahogy megszokta barátja új hóbortját és hagyta magát. Kíváncsi vagyok, mikor öleli vissza.

Ez meg egy olyan kép, hogy jujjdenagyonszeretem. Zsivány ez a gyerek, zsivány.

Mindenféléről

2012-03-01T23:38:00.001+01:00

Mindenféle1:

Azt a nagyon borzalmas két órán át tartó altatásos mizériát végül úgy sikerült rendezni, hogy ~~megszereltük az elromlott gyereket~~ megvilágosodtunk: Andris kis fejében összeállt a kép, miszerint ha ő álomra hajtja a fejét, korántsem biztos, hogy a szülei is így tesznek (apja gépe bekapcsolva, anyja asztalánál ég a lámpa ésatöbbi), ezért az esti altatást félbeszakítva ellenőrző körútra indult, hogy az apja épp mivel foglalatoskodik a másik szobában, és aztán "a szüleim játszanak, ergo még én is játszhatok" alapon nekiállt mókolni a dolgaival vagy az apjával. A gyerek felismerését erőteljesen megdobta a mostanában kibontakozó apássága, pölö gyakrabban csimpaszkodik rá, alig tágít mellőle, miután hazajött, este és hétvégén kizárólag a térdén ülve, a karjában hajlandó táplálkozni, lehetőleg az apja tányérjából, illetve őt etetve. Az apásságából következik, hogyha imádott apja még a gép előtt ül, fenét fog lefeküdni, inkább Alma együttest hallgat az apja ölében ücsörögve.

Katartikus aha-élményünk után azt a stratégiát dolgoztuk ki B.-vel, hogy amíg a gyereket el nem altatom, lefekszik a hálószobában és akár el is aludhat, de semmiféleképpen ne keltsen bulizós benyomást. A taktikánk eddig remekül működik. Hacsak nem hullafáradt ez a mi kis Sherlockunk, alvás előtt lelkiismeretesen eltrappol az apjához, aki többszöri ránézésre is ágyon szundikáló apának tűnik vagy ténylegesen az is, ami ugyan nem akadályozza meg Andrist abban, hogy szeretete jeléül telepakolja az apja kispárnáját autóval és szerszámmal, viszont B. lecsekkolása után minden cécó nélkül visszamászik hozzám a kanapéra és a szoptatás végén szépen elalszik, és arra sem ébred fel, hogy átszállítom az ágyába.

Mindenféle2:

Az alvástéma érzékeny pontom amúgy, ugyanis a Sir néha 30-40 perccel nyomja végig a napot reggel héttől-nyolctól este kilencig. Valami gigafrontnak kell ahhoz a levegőben terpeszkednie, hogy hajlandó legyen kétszer aludni. Elfogadtam, hogy áttért az egyszeri alvásra, ez az élet rendje, vagy mi, azt azonban már nehezen emésztem meg, hogy egyre gyakrabban kezdi egykor vagy még később az alvást, és addig folyamatosan teszek-veszek. A Sir mellett nincs egyetlen nyugodt percem sem, mindenben részt akar venni, amit csinálok. Az elképzelhetetlen, hogy leülök öt percre és békésen, de főleg egyedül elkortyolgatom a kapucsínómat. Jön, hogy vegyem az ölembe, mert kér belőle, de ha már nem adok, mert ugye nem adok, akkor legalább a kanalamat hadd kaparintsa meg, hogy kevergethesse a löttyöt, illetve belekanalazhassa a számba. Szóval, amíg nem alszik, esélyem sincs a pihenésre, pedig félidős terhesen kifejezetten rosszul viselem, ha állandó aktivitásban vagyok fizikailag. Most ott tartunk, hogy kiszámíthatatlan, mikor dől ki, ráadásul hiába dögálmos, átkapcsol robotpilótára és úgy ténykedik tovább egy-két órácskát.

Mindenféle3:

A másik, ami miatt lassan atomjaimra hullok a fáradtságtól, hogy még mindig szoptatom a gyerekemet. Szeretném, ha elválasztódna, vagy ha el tudnám választani, de egyelőre gőzöm sincs, hogy csináljam lelki sérülés nélkül. Nekem majd' 17 hónap után már nyűg a szoptatás, a terhesség mellett iszonyatosan leszívja az energiáimat, fájnak a melleim. Táplálkozás szempontjából egyáltalán nincs rá szüksége Andrisnak, és az humbug, hogy a több kaja miatt úgyis simán leszokik. Annyit eszik, mint egy ló, viszont ha a mellem kell neki, nem fogad el mást. (Cumira nem fogom rászoktatni, ha eddig csodásan elvolt nélküle.) Frontnál, fogzásnál, altatásnál nagyon igényli, bár ha valamiért nem vagyok itthon a nappali alvásánál, a mellem nélkül is el tud aludni az apja karjában. Olyan nincs, hogy nem szoptatom meg, amikor kéri, mert jön a sírás, és én sohasohasoha nem fogom sírni hagyni egyik gyerekemet sem. Andris pillanatok alatt behergeli magát, ha mondjuk éjszaka felébred és nem én megyek be hozzá, hanem az apja, hiába imádja, semmit nem fogad el tőle. Adódik úgy, hogy a fogzás felébreszti hajnalban és együtt durmolunk tovább a kanapén, mert nincs erőm újra és újra bemenni hozzá megszoptatni (kizárólag fekve kényelmes, a rácsos kiságyában azonban nem férek el). Ilyenkor többet szopik, mert ott vagyok mellette, én pedig úgy ébredek, mint aki nyolc órán keresztül tombolt az Aerosmith koncerten, és szívem szerint elájulnék/sírnék a kimerültségtől. Perpill ördögi körnek tűnik ez az egész, és nem kizárt, hogy talán lehetett volna ügyesebben is csinálni (ahogy az okos könyvek írják, ugye), de mi így tudtuk nyugodt lelkiismerettel. Egyelőre veszünk neki egy nagyobb gyerekágyat, hátha megúszható ezzel a kanapézás, mert oda tudok feküdni mellé, illetve mert utálja a rácsos ágyat, csak ugrálni és bújócskázni szeret benne, de azt éjszaka szerencsére nem csinálja.

Mindenféle4:

Mindig mondtam, hogy a fiam úriember. Az elmúlt két napban nála pár hónappal vagy egy-másfél évvel idősebb lányokkal hozta össze a tavaszi napsugár, és a fiam barátkozás céljából aranyosan mosolyogva mindenkinek felkínálta az éppen aktuális mindenét (pl. kiflicsücsök, keksz, labda). Pici kora óta ilyen, soha nem fordult elő, hogy rárontson egy másik gyerek valamijére és a sajátjának érezze és hisztizni kezdjen, amikor a tulaj jogosan visszakéri. Andris általában odamegy a pölö kiszemelt motorhoz és nézegeti, egy-két ujjával megsimogatja, sétálgat mellette, ilyesmi. Konszolidáltan, figyelmesen, érdeklődve. A labdáját meg odatartja a másik elé, hogy gyere pajti, labdázzunk. Ma megtapasztalta, hogy másképp is lehet ezt csinálni. A nála két hónappal idősebb (és másfél fejjel magasabb, cirka 2-3 évesnek kinéző) Eperke (komolyan így hívják, azt nem kérdeztem meg, hogy mi a vezetékneve, esetleg Földi?) megrángatta a fiamat, mert Andris a kezébe merte venni a saját labdáját. Nem láttam még ilyen erőszakos és hisztis kiscsajt, most húsz percen keresztül élvezhettem a műsorát. Ma és tegnap is azt láttam-hallottam, hogy ezek a lányok pengeéles hangon képesek sikoltozni, ha valami nem tetszik nekik, hihetetlen módon nyávognak hasonló okból kifolyólag. Tökre örülök, hogy fiam lesz megint. Ja, E. a második csaj, aki idén megcibálta Andrist, a 15 hós oltásnál O. próbálta némi lányos erőszak alkalmazásával megszerezni Andristól a kiflijét. Nem tudom, létezik-e erre valami statisztika, hogy a lányok vagy a fiúk alkalmaznak-é testi erőt iksz dolog eltulajdonítása érdekében. Lehet, személyiségtől függ, vagy attól, ki mennyire frusztrált az adott helyzetben. Azért fura, mert a fiam ezzel soha nem próbálkozott. Nem is számít rá, nem is tud mit kezdeni a helyzettel, max. sírni kezd, ha erősen cibálják. Ő egyelőre az a típusú baba, aki rettentő barátságos és mindent odaad a többieknek, hogy oké, kezdődjön a közös játék, aztán csak értetlenül pislog, hogy a többiek meg elrohannak a cuccaival, illetve visítoznak, ha a cuccaikhoz ér.

Mindenféle5:

Sikerült véglegesítenünk A Kisebbik Fiúnk nevét, persze nem publikus a születésig. B. ötlete volt ez is, bár Andrisnál az Andrét vetette fel először, de mondtam, hogy kizárt az idegen hangzású név, így lett Andris a ded. Ezoellenesek most gyorsan görgessenek pár sorral lejjebb, mert elmesélem, hogy álmomban mindkét gyerek megüzente nekem a nevét. Hát... ööö... nem vettük figyelembe az óhajukat. Andrisnál az Ágoston jött elő, az öccsénél meg a Barnabás, de az Á.-t az apa nem tudta elfogadni, a B.-t meg az anya. Nálam egyik név sem szerepelt a nagyon rövid fiúnév listán, de az Á.-t szimpatikusnak éreztem. Mindkét alkalommal úgy ébredtem fel, hogy a nyelvem hegyén voltak a nevek, átjártak kívül-belül, és boldog voltam, hogy ilyen mély kapcsolatba sikerült kerülnöm a gyerekekkel. Elhiszem, hogy akinek nincs gyereke vagy nem tartja fontosnak a születés előtti anya-gyerek kapcsolatot, az hülyeségnek tartja ezt az üzengetősdit, én sem nekik írtam le, hanem magunknak. Aktív belső életet élek hosszú évek óta, amit nehéz szavakba foglalni, nem szoktam, de nem is akarom elmagyarázni, hogy ez milyen. Aki hasonlóan gondolkodik, azzal úgyis mindig megtaláljuk egymást.

Mindenféle6:

Nehezen szánom rá magam arra, hogy a terhességemről írjak. Nem tudom, miért. Minden rendben, és szerintem a holnapi genetikai ultrahang sem fog újat mondani, csak mutatni, ugyanakkor azt érzem, hogy ez a baba más habitusú, mint Andris. Szeret begubózni. Andris ízig-vérig társasági emberke, a tesója nem ilyen. Nehézkesen pakoltam fel eddig is a képeit, nem írtam róla annyit, és igazából most sem jönnek úgy a szavak, mint Andrisnál. Azt azért elmondom, hogy már úgy mocorog, hogy B. is érzi a tenyerén, és ahogy megérzi B. kezét a hasamon és meghallja a hangját, rögtön mozgásba lendül és a tenyere alá kucorodik. A kilencedik hét óta érzékelem a ficánkolását, de azok a kezdeti, néhány másodpercig tartó csikizős érzések meg sem közelítik azt, amikor a kezem alatt bugizik a kisebbik fiam. Imádom.

"Most le kell tennem, megjött az anyám..."

2012-02-23T22:37:00.005+01:00

Két-három hete készült ez a videó. Épp a délutáni sétához pakoltam magamra az újabb és újabb réteg ruhát a lakás közepén, amikor rájöttem, mi az a furcsaság, amit percek óta hallok: Andris folyamatosan dumál. Nyomja a babahalandzsát, de úgy, mintha valakivel beszélgetne. Hangsúlyokkal, szünetekkel. Kíváncsi anyukaként kibújtam a papucsomból és lábujjhegyen becserkésztem a nappalit, ahol a fiamat sejtettem, és miután megpillantottam a radiátor előtt a fülére szorított (az előző lakóktól megörökölt, de soha nem használt) párologtatóval, gondolatban porrá zúztam a fejemet az ajtófélfán, mert nem jutott eszembe, hogy csőre töltött kamerával a kezemben osonjak Andris közelébe. Kameramentes állapotban percekig csak gyönyörködtem a fiamban, aki teljes átéléssel magyarázott valamit a párologtatóba. Azt hittem, mihelyt észrevesz, abbahagyja a titkos beszélgetést, de nem, folytatta tovább - előtte azért hátat fordított nekem, jelezve, hogy abszolút magánügyben trécsel valakivel. Ezen a ponton éreztem úgy, hogy akár el is siethetek a kameráért, hátha nincs jelentősége, és abban is reménykedtem, hogy a kamera láttán nem a párologtató elhajítása és a kamerakövetelő hiszti lesz az első reakciója. Mákom volt kicsit, az utolsó pár másodpercet meg tudtam örökíteni, mert Sir Andrew olyan elmélyülten csevegett, hogy nem szúrta ki rögtön a kamerát, illetve a kamera és az anyja realizálása után szépen elköszönt a beszélgetőpartnerétől, aki feltételezésem szerint csaj - úriember egyetlen hölgyet sem ráz le a telefonban magyarázat nélkül.

Imádom, ahogy ráncolja a homlokát. Miután befejezte a top secret beszélgetést, lecsüccsent a földre és várta, hogy az anyja lerogyjon mellé és megmutassa neki a videófelvételt. B.-vel arra jutottunk, hogy Andris valószínűleg erős hasonlóságot észlelt a kaputelefon és a párologtató között (mindkettő hosszúkás és fehér és egy kézzel meg tudja fogni), és ha már rábukkant ez utóbbira (a kaputelefont nem éri fel), gondolta, telefonálgatásba kezd úgy, ahogy a felnőttektől látta. Hónapokkal ezelőtt is vakkantott egy-egy babaszót a mobilomba, de ez a mostani már jóval felnőttesebb telefonálás. Azóta számtalan ehhez hasonló "telefonbeszélgetés" van a háta mögött, engem mindig megdöbbent, hogy hangsúlyoz, hogy figyel a "beszélgetőpartnerére", mintha tényleg dumálna valakivel valamiről.

Néha szétcincálja az idegrendszerünket

2012-02-21T00:19:00.003+01:00

Talán a front a bűnös, talán valami fejlődési ugrás, passz, az igen csúnya helyzet az, hogy a fiamat tegnap este és ma este is két óra alatt sikerült alvásra bírni. Az idegeim maximálisan felborzolt állapotban leledzenek, ennyit arról, hogy kétezertizenkettőben jó kislány leszek és éjfélkor már szépen szunyálok B. karjában. Tegnap lenyomtam a zacskó csokis kekszet, B. nutellája elfogyott, úgyhogy perpill maximum a körmömet rághatom. Ha jól számoltam, hat kilót híztam eddig a terhesség alatt, ennek a fele tuti, hogy idegből vagy energiahiányból elkövetett szénhidrátzabálás miatt jött össze, és azért még van előttem cirka 22 hét.

(Ez egyébként egy olyan poszt, amelynek az írása közben meg-megállok, hogy kigyomláljam a b és k betűs csúnya szavakat.)

A fiam nem az a típus, aki fél nyolckor simán elalszik, durmol tizenkét nyikk- és mukkmentes órát, majd napközben még másfelet, és napjában többször akár egy órán keresztül is eljátszik az építőkockáival. (Olvastam-hallottam ilyen gyerekekről, léteznek a való életben is.) Nem, ő egyelőre olyan, hogy kizárólag társaságban érzi jól magát, ezért a játékaihoz közönség éspervagy partner szükséges (egyszerre öt-tíz percet bíbelődik el egyedül). Ha mázlim van, velem együtt egyszer egy-másfél órát alszik nappal (egy hónappal ezelőtt váltott a közös kétszer egy óráról), nélkülem (pl. ha főzni szeretnék alvás helyett, mert amúgy nem hagyja a főzőcskét) azonban csak húsz-harminc percet szundikál (egy-két napig próbálkozott a két órával, de úgy tűnik, letett róla), és ugyan este egyszeri ébredéssel kialussza a tíz óráját, de azt is legkorábban fél tíztől kezdi, ergo hangyafarknyi időm jut arra, hogy az anyaságon túl is éljek valamicskét. Ez továbbra sem panasz, pusztán tényrögzítés. A folyamatos pörgés után hulla vagyok agyilag és fizikailag is, B. meg a melója miatt tikkad ki napi szinten (korán megy, későn jön), bevallom, alig várjuk, hogy a csemete este álomba merüljön. Ez eddig tizenöt-harminc perc alatt megvalósult (az altatás a mellem tulajdonlása miatt egyelőre az én reszortom), az utóbbi két este azonban legszívesebben a hajamat tépve sikoltoztam volna, amikor Andris másfél óra után még mindig nem óhajtott az alvással foglalatoskodni. Tudom, hogy ez messze nem a legrosszabb forgatókönyv, ami alvás terén bekövetkezhet és alapjáraton remek helyzetben vagyunk, de őszintén megmondom, nem vigasztal, amikor terhesen és fáradtan az a legnagyobb vágyam, hogy beboruljak végre az ágyamba. Két-három óra pihenés, azaz nemmunka és nemgyerekezés jut nekünk egyetlen napból. Elfogadtam, hogy nálunk most ilyen a családi élet, ehhez a két-három órához viszont ragaszkodom. A második baba születése után egy ideig ennyi sem lesz, nyilván.

Andris egyszerűen úgy gondolta, hogy tök jók a szoptatások és a jóéjtpuszik és a szokásos esti sutyorgások, de ő akkor most még nem alszik, hanem pölö megnézi az apját, mit csinál a hálószobánkban, elbabrál kicsit a mindenféle játékával, illetve sétafikál a lakásban. Mindezt úgy, hogy fürdés után szemdörzsölve ásítozik pelenkázás és öltöztetés és vitaminozás közben. És nincs szokatlan / plusz inger az életében, nincs változás a napirendjében ésatöbbi. Tegnap este hagytuk, hadd csinálja, amit akar, villanyt kapcsoltunk a szobájában és asszisztáltunk az elképzeléseihez (meseolvasás, gyöngyözés, fiók kirámolása és egyebek). Beraktam az ágyába, ahonnan három perc sírás után kivettem, mert képtelen vagyok elviselni a bömbölését, meg lazán belehergeli magát az üvöltésbe, így nehezebb megnyugtatni és az alvás felé terelgetni. Nála úgy lehet bármit is elérni, ha megőrzöm a hidegvéremet, valamint kedves vagyok és határozott. Ez néha roppant nehéz. Ma B. is velünk maradt az altatásnál, hogy Andrisnak ne legyen ürügye a mászkáláshoz, és hiába kezdett csavargásba a fiúcska, villanyfényt nem kapott - egy idő után maradt is a kanapén. Közben megnyugtatóan és türelmesen duruzsoltam neki, bár legbelül ordítottam a fáradtságtól, remélem, nem hallatszott ki, meg simogattam-nyugtatgattam, meg egy csomószor megszoptattam. Két órán keresztül. B. annyira komolyan vette a "csinálj úgy, mintha aludnál és ne reagálj semmiféle kommunikációs kísérletére" kérésemet, hogy ülve bealudt a fotelben. Andris pedig olyan dolgokat talált ki a sötétben, hogy pl. fekve szöszt tépkedett a kanapéra terített plédről, lemászott a kanapéról, az apjához lépett és nyújtotta felé a szöszt. Reakció hiányában sem adta fel, összesen ötször ismételte meg a szöszt tépked-kanapét elhagy-szöszt apának felajánl műveletsort. Gondolatban szálanként rángattam ki a hajamat a fejemből. Amikor el akart fogyni a hidegvérem, ékszereket kezdtem tervezni lelki szemeimmel, minden apró részletre kitértem, amíg Andris nyűglődött, közben azért szimultán babusgattam a mostanában anyásról apásra váltó fiamat. Aztán a türelmem és a higgadtságom végül meghozta a gyümölcsét, a ded elaludt, bár a vége felé egyszer erélyesen rászóltam, hogy most már aludjon, ne rugdossa a szoptatós párnát. Ez az erélyesség használni szokott, csak a megfelelő pillanatot kell kivárni hozzá. Tegnap probléma nélkül átszállítottam az ágyába, ma viszont felébredt és jött a hiszti. Még egyszer rászóltam és az egyik plüsstigrise orrával simogattam a fejét. Így hajlandó volt abbahagyni a sírást és elaludt. Valahogy rá kellene venni a plüsstigrist, hogy mostantól ő altassa Andrist.

Nem mondom, hogy repesve várom a ma estét.

Jól áll a kezében a fúró is

2012-02-19T00:32:00.001+01:00

Andris végül kapott egy 3-4 éves babáknak való szerszámkészletet, ami egészen pofás kis eszközöket foglal magában. B.-nek mindegyik bolti verzió tetszett, engem négy szempont vezérelt a kiválasztásnál:

a) Élethű szerszámokat vegyünk, mert Andris kapásból ignorálja a felnőttcuccokat utánzó babajátékokat, kizárólag eredeti dolgokkal hajlandó fúrni-faragni. Ha az apja babakalapáccsal verné a babaszöget a babapolcba, a fiát is nyilván ezek érdekelnék, B. azonban vérkomoly felnőttjátékszerekkel kelti életre a könyvespolcaimat, ergo Andrist képtelenség eltávolítani a vérkomoly felnőttjátékszerek közeléből.

b) Az a)-ból következik, hogy csak olcsó szerszámkészlet jöhet szóba, verne a víz, ha két pillantás után a sarokban kötnének ki a tízezres szerszámok. Kreativitás ide vagy oda, nem akadna egyetlen ötletem sem pölö a babaharapófogó újrahasznosítására.

c) Anyás csavarok is bújjanak meg a készletben, ugyanis a fiam imád ilyesmivel bíbelődni.

d) Öt-hat alapszerszám bőven elég, ezeknek még én is tudom a nevét.

Megtaláltuk az ideális szerszámkészletet, megvettük és itthon Andris úgy kapta meg használatra, mintha az apja vérkomoly felnőttjátékszerei lennének. Hát... úgy tizenöt percig érdekelte a felszerelés (az anyás csavart nekem sem sikerült könnyedén összerakni), aztán elment ügyintézni az igazi csavarhúzókkal. Ahogy láttam, a porszívón csavarozott valamit, amit csak ő látott, de nem akartam nagyon leselkedni utána, tiszteletben tartom a fiam csavarhúzós magánügyeit is. (Apropó, a porszívó bekapcsolása előtt soha ne felejtsem el megrázni a csövet. Legutóbb nem tudtam, mi az a fura zörgés a csőben. A belerejtett csavarhúzó.)

Szombaton úgy alakult, hogy B.-nek ideje és ereje és kedve adódott egy újabb könyvespolcom összeszereléséhez, Andris pedig magától értetődően és izgatottan becsatlakozott a férfimunkába. A babakalapáccsal lelkesen kalapálta a polc hátsó falát (ez a darab talán a legélethűbb), az apja fúrója azonban minden babaszerszámot feledtetett vele, és miután kiharcolta, hogy a kezébe foghassa Az Igazi Fúrót, győzelemittas ábrázattal vonult vele egyik szobából a másikba, közben nagyokat fújtatott, hogy halljuk, micsoda erőket mozgósít Az Igazi Fúró kézben tartásához. A szerelési munkálatok alatt egy percre sem tágított B. mellől, tulajdonképpen mindent megcsinált volna egyedül, ha hagyjuk, és ha tudja, mi a koncepció. 16 és fél hónaposan még nem akartuk ezzel terhelni, majd egy hónap múlva összerakhatja a saját ágyát.

Ügyesen és magabiztosan nyúlt minden szerszámhoz, annyira tudta, hogyan kell megfogni őket, és látszott rajta, meggyőződése, hogy ő itt és most akár az egész világot összerakja nekünk a vérkomoly felnőttjátékszerekkel. B. nehezen tudta elkunyerálni tőle egyiket-másikat, volt olyan, hogy a babaharapófogót ajánlotta fel a saját csavarhúzója fejében (csavarhúzó nem lapult a készletben), Andris azonban az apja kezébe nyomta a babás cuccot (tessék, oldd meg ezzel, apa, ha annyira pöpec ez is, mint ahogy nekem mondod), hátat fordított neki és munkálkodott tovább a felnőtt csavarhúzóval.

35 másodpercnyi cáparöhögés

2012-02-11T22:01:00.008+01:00

A decemberi betegségem óta néha történelmi mélységeket karcolgat a rosszkedvem (rengeteg oka van), és az egyik leghatásosabb hangulatjavító a fiam kacagása, ami ilyen, ha igazán jól érzi magát:

Az apukája most először játszott vele így, mázli, hogy le tudtam videózni, mert ez szinte lehetetlen vállalkozás, mihelyt meglátja a kamerát, a-k-a-r-j-a - hangosan és határozottan.

Munkamegosztás

2012-02-06T22:48:00.002+01:00

Ha kettesben vagyunk a fiammal, a nehezebb dolgok megemelése úgy néz ki nálunk, hogy én emelek, Andris pedig teljes átéléssel és kivörösödött fejjel nyög, és ökölbe szorítja az összes kezét.

Cápa a hóban

2012-02-05T22:47:00.000+01:00

Andrist babaszánkóval lepte meg a középső sógornőm, ma avattuk fel, illetve itthon már beleülhetett az egyre kevésbé babaképű (nem az apjáról van szó), hogy szokja, de amúgy is olyan, hogy mindent ki akar próbálni. A szánkózás lényegét a hóban értette meg (a konyhaköves siklás annyira nem hozta lázba), kurjongatással biztatta az apját, aki magára vállalta a szánhúzó husky szerepét.

Sir Andrew néha kérdő tekintetet vetett a husky-ra, hogy indulhatnának-é már vagy örökre egy helyben kell ücsörögnie.

A ded egy idő után engedett a belső késztetésnek és nekiállt hómentesíteni a járda mellett sorakozó (fogalmam sincs, milyen célt szolgáló) csöveket, mert kíváncsi volt, mi bújik meg a hó alatt. A cső teteje. A játszótéren is csőmániás, ott üreges az egyetlen, Andris gondosan kikapirgálja belőle a homokot. Ha már tud beszélni, megkérdezem, miért nem maradhat a homok a csőben.

A hóban úgy totyogott, mint a farnehéz pingvin...

... és ezen a képen nem azért hasal, mert elesett, hanem mert belevetette magát, ugyanis feltett szándéka volt, hogy kiássa a járdát a hó alól.

Lenni vagy nem lenni?, kérdezné Hamlet a koponyára bámulva, ebben a jelenetben azonban Sir Andrew nem kérdezett semmit, csak nézte, hogy hó. Valószínűleg a koponyát is ilyesmi pillantással méregette volna.

Aztán intett az apjának, hogy ~~hé, pincér!~~ szabadítsa meg ettől a fehér izétől, plusz legyen olyan tüneményes és segítse álló helyzetbe. Valamiért abban a hiszemben éldegél a gyerek, hogy képtelen egyedül talpra állni homokban / sárban / hóban, pedig de, ha sokáig noszogatom, elszánja magát és felkecmereg. Most B. gyorsan felnyalábolta a hóból, mert rendes apa.

Csak 50 százalékban vagyok boszorkány

2012-02-03T23:17:00.003+01:00

Röviden: Kisfiút növesztek a hasamban, jippííííí. Ide most beraknék kábé ezer szmájlit, ha használnék ilyesmit a bejegyzésekben, mert az álmosságot leszámítva nagyon jó a kedvem, a 4D ultrahang után pölö szökdécseltem az utcán, már amennyire 4 hónapos terhesen szökdécselni merek/bírok. Csalódottság nincs, boldogság van, meg az a gondolat, hogy gyerekileg talán mégis három a mi számunk, mert egy lányt mindketten szeretnénk, de a harmadik fiút is imádnánk.

Hosszan: Az úgy volt, hogy kezdettől fogva lánynak éreztem a bennem növekvő kisebbik sarjunkat, viszont amikor beszéltem hozzá hangosan vagy gondolatban, soha nem tudtam magabiztosan kislányomnak nevezni, mintha csomó lenne a nyelvemen. Odáig jutottam, hogy kis... és pár másodperc után hozzátettem, hogy ...babám. Egyszer-kétszer kislányomoztam, de rossz érzésem maradt utána, és ezen a héten jött először valahonnan legbelülről az a bizonyosság, hogy a cápa minor fiú. Mindenesetre a 100 százalékos boszorkányságom ugrott, huss, rögtön tudnom kellett volna, hogy kisfiú.

A baba ugyanolyan hosszú combú fiúcska, mint Andris. A nagy fej és a nagy láb is stimmel, ez utóbbi 2.22 centi hosszú ujjhegytől sarokig, szóval, a 16 hetes srác már most sem átlagos lábon éldegél:

Fura, mennyire hasonlít a bátyjára a testalkata és az arca (jól van na, nekem ez új, még soha nem volt két gyerekem), és az orrát ő is B.-től örökölte, meg mást is - olyan szinten egyértelmű a fiúsága, hogy ennél egyértelműbb már nem lehet. Ja, és ez a fiam is olyan kéjenc dög, mint a másik, meg mint az apja, egyrészt simán bealudt az ultrahang alatt, másrészt a vizsgálófej mozgását masszírozásnak definiálta, és álmában elégedetten nyújtózkodott, forgolódott, hogy minden porcikájára jusson a jóból. Klasszul elvan odabent, és ügyes anyuka vagyok, mert a junkfood alapú terhestáplálkozásom ellenére szépen növesztem, minden értéke gyönyörű. Róla van szó:

Szunyál épp: egyik keze a fején, másik az alvósköldökzsinóron, lábak kényelmesen felcsapva a méhfalra. Imádom.

P.S.: A nődokim valóban nem jól számolta ki a szülés várható időpontját, a mi matekozásunk a helyes, a (paraméterei alapján amúgy 17 hetes) fiúnk július közepére várható, nem a végére, és azért az nem mindegy, hogy adott esetben koraszülöttként kezelik-é - tévesen.

Mondat, szavak - és szájrapuszi

2012-02-01T23:28:00.001+01:00

Reggel elmerengtem azon, hogyha este összejönne egy kis blogírásnyi idő, erről meg arról regélnék, mert annyi minden van, amit szeretnék megörökíteni szenilis napjainkra. Az Élet azonban közbeszólt. Pontosabban Andris.
Tegnap a délutáni szoptatásnál kificcent a hasam és vele együtt a köldököm. Ez utóbbiba a gyerek első körben beledugta az ujját és odavigyorgott nekem kábé olyan értelemben, hogy aztaaa, anya, aztaaa!, második körben pedig ismét a köldökömbe nyomta a matatóujját és közölte velem (hátha eddig nem vettem észre), hogy ott van luk. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően. Este aztán a kutyás naptár februári kölykére mutatva lelkesen felhívta a figyelmünket arra, hogy kiskutya. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően.

Ma is lapult egy-két dolog a tarsolyában. Uzsonnázni hívtam a kanapén sziesztázó fiatalembert, erre visszaszólt, hogy jövök. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően. Az uzsonna úgy nézett ki, hogy épp nem volt kedve egyedül táplálkozni, táplálkozni is csak pár percig, ezért kikéredzkedett az etetőszékből, megmarkolta a kezemet és húzni kezdett, hogy tartsak vele játszani/tévézni/valamizni. Mindjárt éhen halok, magyaráztam neki aranyosan, és öt percet kértem kajára. Andris a saját ügyeiben lassan 16 hónapja nem ismeri a mindjárt szó jelentését, most is a-z-o-n-n-a-l ugranom kellett volna. Ha nincs vészhelyzet, az azonnali ugrásokban nem vagyok partner, ezért Sir Andrew rángatni kezdte a kezemet, hisztisen topogott ide-oda és az egyik türelmetlen mozdulata közben sírós hangon odavetette, hogy megyek! Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően.

Nem sejtettem, hogy ennyire jó érzés beszélni hallani a fiamat, senki nem mondta, hogy elolvadok majd a hangjától és pluszban idétlenül vigyorgok. Természetesen újra hallani akartuk Andrit, de a gyerek csak akkor hajlandó a kommunikációra, ha ő is úgy óhajtja. Tulajdonképpen ez tök logikus. Miért beszéljen, ha épp abban a pillanatban semmi nem kívánkozik ki belőle? A szülei négy darab szép szeméért? Frászt.

Amúgy ha visszagondolok, egyetlen jel utalt arra, hogy Andris nemsokára beszélni fog: a tátogás. Két-három hete vált rutinná nála a tátogás. Először csak a duck tv-ben felcsendülő dalokra tátogott úgy, mintha hang nélkül énekelne, aztán már tátogott akkor is, amikor énekeltem neki (pölö a pelenkázásoknál születése óta dalolok neki ezt-azt, abszolút természetesen jön belőlem, mondókázni viszont képtelen vagyok, idegennek érzem, gőzöm sincs, miért), és tátogott később az apja mobilján hallgatott Dusty Springfield számra is, mintha duettet énekelne Dusty-val (meg a duck tv szereplőivel, meg velem), és tátogott úgy is, hogy mi beszélgettünk B.-vel, ő meg így kvázi bekapcsolódott. Hangot azonban nem adott ki. (Nagyon vicces ez a kishal üzemmód.) Esetlegesen sutyorgásszerű hanghatások jöttek elő Andrisból. Az is érdekes, hogy a balatoni nyaralás óta igazán új szavakat nem mondott (az alap az anya, apa, tigris, cica, kutya, de pl. a tigrist már nem ejti olyan tisztán, mint a nyáron), bár passzívan irtó sok mindent megért. Hihetetlen mennyiségű infó lehet a fejében, mert komplex helyzetekben is megfelelően cselekszik. A hintára a ta-t használja (a hintázni andrisul tátá), és meglepő (legalábbis nekem az), hogy ismer pár színt.

A szájrapuszi hiteles története meg az, hogy a fiam váratlanul cuppogni kezdett az etetőszékben (talán pont uzsonnánál), és amikor odatartottam hozzá az arcomat (nagy kegy ez, hogy Sir Andrew puszizkodásra hívta az anyját, szó sem lehetett a kihagyásról), elhúzta a fejét és úgy csinált, mintha le akarna fejelni, de nem éreztem agresszívnek. Bátor anya vagyok, ezért odatartottam neki a másik orcámat is, hogy tisztázzuk a félreértést. Megint elhúzta a fejét, megint fejelő mozdulat. Hát, gondoltam, szuper, mindjárt betöri az orromat. Gőzöm sem volt, mit akar, ezért 'legyen meg a fejelő akarata' alapon a szemébe néztem és felvettem a fésztufész pozíciót (és igyekeztem nem arra gondolni, hány nap alatt épülök fel az orrtörésből). Kíváncsi voltam, mit akar. Adott egy pici szájrapuszit - ahogy az apjától látta, bár B. azért ennél rámenősebb. Mondtam B.-nek nem is olyan régen, hogy a gyerek előtt ne csókoljuk szájon egymást (semmi elmélyedés egyébként, csak pl. búcsúcsók reggel), mert Andris ezt fogja megtanulni és mindenkivel smacizni akar majd, de persze B.-vel egyáltalán nem testvéri a viszonyunk, nem bírjuk ki, hogy csak az arcra nyomjunk puszit. Ma este úgy csókoltuk meg egymást, hogy Andris épp nem nézett oda, de azért eltakartuk a szánkat. Nem gondoltam volna, jegyezte meg B., hogy 38 évesen csókot kell lopnom a nőmtől.

Kaszkadőrbaba is

2012-01-31T01:21:00.000+01:00

Andris meglepő dolgokra képes, néha legszívesebben megdörzsölném a szememet, hogy valóban jól láttam-é, amit láttam, vagy ideje elvágtatnom a legközelebbi szemészetre. Pár nappal ezelőtt történt, hogy a fiam többszöri felszólítás ellenére sem hagyta abba a kanapé szélén való ficergést, ezért az egyik akrobatikus elemekkel teletűzdelt hemperedésnél a földön kötött ki. Nem ijedtem meg, mert nem az a kaliberű esés volt, hogy a hideglelést hozza az emberre, a pórul járt hempergőcápa azonban hangos sírásban tört ki, kábé két percig tartott a sérelem felpanaszolása, ebből is tudom, hogy nem történt tragédia. (Ölelgetés és puszirengeteg azért természetesen járt a fiatalembernek.) Tíz perccel később teregetés közben kellett sűrűn pislognom, mert azt láttam, hogy Andris felmászik a kanapéra és pontról pontra leutánozza az esés szinte minden mozzanatát. Így hemperedett, így kapaszkodott, így csúszott meg, így gömbölyödött össze, így ért földet, így terült el. Mintha lassított filmfelvételt néztem volna. Rekonstruálta a történteket. És jól. És teljesen magától.

Kényeztet minket

2012-01-27T23:49:00.002+01:00

Mielőtt ejtenék néhány szót Sir Andrew két-három hete űzött aranyosságairól, szeretném felhívni a figyelmeteket erre a korababás bejegyzésemre, hátha tudtok segíteni.

Ami Andrist illeti, mindig azt hiszem nagyon naivan, hogy már nem tudja überelni az aznapi aranyosságát, aztán a következő nap kiderül, hogy mégis. Egy ideje például a krémek-kencék bűvöletében él. Fürdetés után az apukája állandó esti programja a pólócsere, mert az egy dolog, hogy az istentelenül röhögő cápa hullám- és habkeltés ürügyén egy fél Balatont kipacsál a kiskádjából (utána az apja karjából kihajolva szakszerűen megragadja a felmosót és feltörli a vizet a kövezetről), de rászokott arra, hogy ő is megmossa B. arcát fürdetőkrémmel és vízzel. A kézkrémemből mindig kér (öt-hat kéregetés per krémezés), amikor krémezem a kezemet. Egyszerűen meg kell zabálni, ahogy odatartja elém a kézfejét, és utána egy darabig áhítatosan sétál krémpöttyel a kézfején, amit végül beleken a karomba vagy a kezembe, mert tudja, hogy az anyja bőre száraz és krémezni kell. És elleste azt is, hogyan kell ütögetni a krémes tubust, ha a legtávolabbi csücskéből szeretné kinyerni a maradékot. Le sem tagadhatná, hogy a hasa központi szerepet játszik az életében, mert előfordul, hogy a fürdetéses tapasztalatokat napközben is alkalmazza és a hasára keni a kézkrémemet. Van úgy, hogy a hasát borító ruhaneműre, ami azért érdekes, mert még nem fürdettük ruhában.

A nagymamáit azzal csavarta az ujja köré a héten, hogy puszit adott nekik. Puszira amúgy csak akkor hajlandó, ha olyanja van, megválogatja, mikor ad. Látja, hogy borzasztóan örülünk minden egyes cuppantásnak, ezért lefekvés előtt szokott puszilkodni, illetve B. kap reggelente, mielőtt elindul a bányába. Engem szoptatás közben vagy evésnél gyakran megsimogat magától (általában tőlem kapja a kaját, nem árt jóban lenni velem, bár simogatás nélkül is adok neki), és többször előfordult már, hogy amikor B. hátán lovagolt a zsivány, leszállás előtt megsimogatta a apalovacskát, valamint egy fejedelmi csuklómozdulattal közelebb intette a fejemet, jelezvén, hogy az ügyes közönségnek is jár a simogatás. A plüsstigriseit is puszilgatja és ölelgeti, szóval, nem egy szőrös szívű uraság. Ma a legótigrist és - oroszlánt babusgatta: Úgy járt-kelt egy darabig, hogy az arcához szorította őket (ilyen férfias módon puszilkodtak) és kedveskedve babahalandzsázott nekik. A telet pedig azért szereti a Sir, mert cirógatni lehet a nagymamák szőrmés kabátgallérját. Tavasszal úgy kell majd elvonszolni a kisállat-simogatóból, fogadjunk.

És hiába szereti a hasát, mindig megkínál minket az aktuális enni - és innivalójából, de nem ám úgy, hogy odarakja az asztalra vagy a tányérra, hogy nesze, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy a kezéből együnk, mert ő ilyen kedves gyerek. Azt végül elfogadta, hogy a három percig csócsált sonkadarabot úrifiú nem túrja elő a szájából és nem kínálja fel a szüleinek fogyasztásra.

Dokicsömör

2012-01-23T22:56:00.006+01:00

Kicsit elegem van az orvosokból, igazán jó hír, hogy február első és utolsó hetét leszámítva egyet sem látok. Oké, a fogdokit igen, de ő B. rokona, kedves és úgysem bántja a fogaimat, mert rendben az összes. Még. Ugyanis ha ilyen gyakran szólok be a boltokban előforduló tahóknak, mint mostanában, valaki előbb-utóbb kiveri őket.

A dokicsömöröm azzal kezdődött, hogy a némiképp lelassult belgyógyász nő beutalt pajzsmirigy vizsgálatra, mondván és mutatván, hogy a vérvételes papíromon alacsony az érték. Mindezt olyan hangsúllyal, hogy tuti valami súlyos bajom van, azonnal kérjek időpontot és kamuzzam magam sokkal, de sokkal terhesebbnek, nehogy várólistára tegyenek. A nő nem elégedett meg ennyivel, gyanakodva méregette a farmernadrágom szárát, vajh visszeres-é a lábam, aztán amikor közöltem vele, hogy nem, úgy nézett rám, mint a rosszul felelő diákra. És búcsúzóul szemrehányó hangon közölte velem, hogy alacsony a vérnyomásom és sok az anyajegy a hátamon. Basszus, nem tudtam, hogy csóri anyajegyeknek tőle kell tartózkodási engedélyt kérniük, mert fixálva vagyon az egy hátra jutó anyajegyek száma. Már tavaly sem szimpatizáltam a nővel, aki most is elsütötte azt az okosságot, hogy mindenféleképpen igyak meg napi 2-3 liter vizet. És utána ki foltozza meg a szétdurrant húgyhólyagomat? Egyből felpörgött a vérnyomásom. Nyáron semmi bajom a fent nevezett folyadékmennyiséggel, télen azonban örülök, ha az 1-1.5 liter összejön.

Na, később kiderült, hogy a belgyógyász nő által megadott telefonszám két éve nem működik. Felvették a telefont, de a vonal végén nem a pajzsmirigy ambulancia szólalt meg. Kaptam egy másik telefonszámot, hogy az a pajzsmirigy ambulancia. Felhívtam. Elmondtam az infókat. Kaptam egy másik telefonszámot (az élet kísértetiesen ismétli önmagát), mert ők ugyan pajzsmirigy ambulancia, de náluk nem foglalkoznak kismamákkal. Klassz. Kaptam egy másik telefonszámot (az élet... ehhh... tudjátok), ahol állítólag soron kívül behívnak, mert kismama vagyok. Ja, persze. A doki szinte körberöhögött, hogy soron kívül, mert itt hat-hét hónapot várnak az emberek, hogy bekerüljenek hozzá, hat-hét hónapot, de azért menjek el egy keddi napon fél négyre, és ha ücsörögnöm kell a folyosón másfél-két órát, ne legyek türelmetlen, gondoljak csak arra, hogy mások hat-hét hónapot várnak a bejutásra, és az is lehet, hogy majd a magánrendelésére kell járnom. Köszi! Hát, ez tényleg nem soron kívül. Úgy nézett ki, beteg leszek megint, ezért nem tudtam elmenni a pajzsmirigyes faszihoz, azóta sem jelentkeztem nála, mert a renitens vérem elárasztotta az agyamat, és amúgy is eldöntöttem, hogy másfél hónapos vérképpel senki sem tud hiteles infót adni a pajzsmirigyemről. A nőgyógyászomtól ma kaptam egy másik telefonszámot (az élet .... önmagát), állítólag ez is pajzsmirigy ambulancia. Megérzéseim azt súgják, ezen az úton is a pajzsmirigyes faszinál fogok kikötni. Mindegy, bemondom az értéket a telefonba, aztán döntse el, mi legyen, de lehetőleg úgy, hogy ne kelljen sehová se mennem.

A nődokimról többen is írtatok mélt, hogy váltsam le. Egyelőre közel van a magánrendelője meg a kórháza (nem tudok arról, hogy bármelyiket lebontják), viszonylag olcsó, a fiamat csak világra segítette valahogy, szóval, ezt a terhességet kibekkelem nála és megpróbálok nem agyérgörcsöt kapni, bár ma este elég közel jártam az agyhalálhoz. Még B. is, aki a világ egyik legrendesebb és legtoleránsabb embere. A doki szerint július 24. a szülés várható napja, ami minket nem azért zavar, mert Oroszlánunk lenne (ha Andris mellé Oroszlánt szülök, felmondok), hanem azért, mert nem stimmel az ultrahang felvételeken számolt hetekkel és napokkal. És ez csak az egyik apróság, amihez ma szerencsétlenségünk volt. Most köszörüljem meg a torkomat és szóljak a dokinak, hogy ... izé... biztos a július 24., nem nézte el?

A hüvelyi ultrahangot durvának éreztem így félúton a 14. és a 15. hét között, szinte a végtelenségig tartott, úgy tűnt, már-már az orrmandulámat cirógatja a műszer. Az viszont kiderült, hogy a 8 centisnek mért babánk minden értéke szép, ő pedig ilyen:

Februárban szeretnénk megejteni az első 4D-ultrahangot. Andrisnál 13 hetes korában mondta meg a világ egyik legaranyosabb szonográfusa, hogy kisfiú, és az egy dolog, hogy a családban mindenki lányra vágyik (egyrészt nem csináltak maguknak, másrészt az összes sógornőm Barbie babákkal akar játszani), de én is izgulok már, mert szerintem kislány, és ha igen, akkor soha nem mosom le magamról, hogy boszorkány vagyok.

A leendő színészóriás

2012-01-18T23:51:00.001+01:00

Az utóbbi hetek teljesítménye alapján meggyőződésem, hogyha Andrisnak a meg nem értett, kedvteléseiben szülei által akadályozott 15 és fél hónapos kisfiú szerepét kellene eljátszania bármilyen filmben, az alakításával simán besöpörné az Oscar-díjat. Baromi tehetséges srác.

Vegyük például azt az esetet, amikor lejár a tévézésre kimért tizenöt perc (duck tv, Andris imádja) és a szigorú anya (azért legtöbbször megvárom egy-egy epizód végét, hátha a fiam tisztában akar lenni a végkifejlettel is) kikapcsolja a tévét. Az Oscar-díj esélyes fiú rögvest könnyekben tör ki, és úgy sír, mintha a világ legnagyobb tragédiája történt volna, és lassú, teátrális mozdulatokkal a két tenyerébe temeti az arcát és fogja a fejét és lassan forgatja jobbra-balra, amiből én az "ááá, nem hiszem el, hogy ilyen az anyám" tartalmat olvastam ki, de előfordulhat, hogy valami apró betűs megjegyzés elkerülte a figyelmemet. Ami engem illet, néha B.-t küldöm, hogy kapcsolja ki a tévét, ne már mindig én legyek a rossz (a jó az, aki bekapcsolja, bár ezen még nem verekedtünk össze B.-vel), az apjának is véssen be néhány fekete pontot.

Ezt a lassított felvételes, drámai elemekkel tarkított mozgást produkálja Andris akkor is, ha véletlenül meglököm. Mondjuk, épp ezerrel kapaszkodik a lábamba a villámfőzőcském alatt, emiatt egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat és úgy lépek, hogy a térdem icipicit súrolja a fejét. Mások évekig tanulják a színészsulikban, hogyan kell hatásosan a fejükhöz kapni és súlyos sebesültként a földre omlani, mintha egy betonkockával találták volna el - Andrisnak ez zsigerből megy. És közben szívszaggatóan sír, csak nehezen hagyja magát megvigasztalni. (Az első pár alkalommal simán benyeltem az alakítást, még furdalt is a lelkiismeret, hogy úristen, beletérdeltem a fiam fejébe, csak nem vettem észre.) Természetesen ha ilyenkor azt mondom elsőszülöttemnek, hogy gyere, Andris, bekapcsolom a tévét, Andris felpattan a földről, vélt sérelmei huss, tovaröppennek, odasiet a kanapéhoz, felmászik rá és boldogan vigyorogva várja, hogy megnyomjam a távirányítón azt a bűvös gombot, aminek a létezéséről ő is tud, és amit szerencsére képtelen olyan sokáig nyomva tartani, hogy működésbe hozza a kedvenc csatornáját. Először csak tesztelésből találtam ki, hogy bedobom a tévés cuccot, látni akartam, mennyire durva a sérülése, de a kamudráma után nem volt szívem nem bekapcsolni kacsáékat. (Az elterelő hadművelet működik a kedvenc könyvével is.)

Kanáldzsungel

2012-01-16T22:22:00.000+01:00

Andris tegnap hét, azaz h-é-t darab kanalat kunyerált el a vacsorájához, amit a kanalakkal való hosszas marokkózás (mikádózás) után végül kézzel juttatott a szájába.

Nagyon tetszett neki a saját mutatványa, megtapsolta magát. Az egyik kanál közben valahogy felszívódott. (Nem a gyerek által.)

A kisfiú, aki csavarhúzókkal aludt

2012-01-12T23:04:00.003+01:00

Hétvégén úgy szundítottam kicsit napközben, hogy Andris nem ébresztett fel tízpercenként: sem a kedvenc könyvét, sem az imádott legokutyáit, sem a számára végtelenül szimpatikus tavaszi cipőmet nem nyomta a kezembe - és az arcomba sem. A betegségem alatt riadtam fel arra, hogy az egyik nyári papucsomtól furán kapok levegőt, és nem a szaga miatt, Sir Andrew egyszerűen úgy érezte, nekem arra a papucsra feltétlenül szükségem van alvás közben, és lehetőleg az orczámon. Amíg B. nem figyelt egy pillanatra, a Sir előbányászta és elrendezgette rajtam a papucsokat.

A zavartalan alvás zálogára ébredés után derült fény: B. hozzáfogott az egyik könyvespolcos elem összeszereléséhez (feltérképezendő a nehézségi fokozatot). Andris először megbabonázva figyelte az ismeretlen és rendkívül érdekes tevékenységet, aztán csatlakozott az apjához. Azt már én is láttam, hogy a gyerek a legoszirénái bevetésével támogatta a szerelés sikerét (a kukás- és a rendőrautót fosztotta ki), akkurátusan elhelyezte őket a polc két végén.

B. mesélte, hogy a Sir egyből szerelembe esett a két piros nyelű csavarhúzóval és pillanatok alatt elleste, hogyan kell működtetni a szerszámokat. Imádtam, amikor a fiam kézen fogott és odahúzott a polchoz, és nagyon komoly arccal és nagyon komoly technikával nekiállt csavarozni. Egy csomó mindent úgy csinált, ahogy az apjától látta. (Mindig ledöbbenek, milyen ügyesen utánoz minket. A hülyeséget is, igen.) Aznap olyan tízszer osztotta ki rám a lelkes közönség szerepét.

Valamivel később elfáradt A Mester és ledőlt aludni. Természetesen a csavarhúzókat nem lehetett eltávolítani a közeléből, mert egyből jött a sírás-rívás, ezért helyet kaptak a kisebbik tigris és a lábakról lerángatott zoknik között. (Mániája, hogy zokni nélkül szép az élet.)

A gyerekvédelmiseket azzal nyugtatnám meg, hogy mihelyt álomba zuhant a ded, az anya megragadta a szerszámokat és átadta az apának.

P.S.: Remélem, a fiamnak legközelebb nem az jut eszébe, hogy betonfúróval akar aludni.

Ma van holnap

2012-01-11T23:22:00.000+01:00

Igazán megszokhatnám már így röpke 15 hónap után, hogy a géphez (és ezzel együtt a bloghoz) való hozzáférésem a fiamtól függ, ezért nem illik felelőtlenül dobálózni a holnappal, hiszen bármi közbejöhet. A bármi meg olyan a kisgyerekes családban, hogy mindig közbejön. Legalábbis nálunk.

Időközben elmentem a nyaki redős ultrahangra és véremet adtam a Down-kór szűréshez (na meg a kilencezer pénzt). Az utóbbi eredménye még titkos, az előbbi alapján azonban minden rendben a legkisebb cápával, teljesen mást a véremből sem tudnak megállapítani. Kellemesen csalódtam, a beharangozott két óra helyett egy órával megúsztam az egészet, a várakozást pedig feldobta, hogy a mellettem ülő, első gyerekét váró mongol nővel cseverésztem. Veteránként meséltem neki a szülészetről és a csecsemős osztályról (semmi véres sztori, kizárólag hasznos infók pl. a gépezet működéséről).

A babánk mindjárt hat centi - és tíz másodperc alatt ripityára zúzta a nyugodt, introvertált Rák-gyerekről szőtt álmainkat. Rettentően mozgékony, az ultrahangos nő alig bírta befogni, leizzadt, mire méretet vett róla és összeszedte a legfontosabb adatait. Reménykedve kérdeztem, ugye, az ultrahang miatt ficánkol / rugdos / pörög-forog a ded. Nem, ő ilyen aktív, hangzott a válasz. Remek. Andris kilenc hónapig ellazsált az albérletben, kint energiagombóc. A tesója már most sokkal energiagombócabb. Ja, a szóban forgó Duracell-cápa:

A vérvétel előtt láttam egy nemrég született kisbabát, ott tolták el az üveges bevásárlókocsijában. Iszonyú pici volt, Andris hozzá képest kész felnőtt. Azon a folyosón a babát látva újra belém vágott a felismerés, hogy úristen, nemsokára minicápát tartok a karjaimban. Szóval, tudom, hogy terhes vagyok, többen is mondták már, és nő a seggem és a mellem (és néha végtelen szomorúságomban három szelet téliszalámis kenyeret kell megennem hajnal fél kettőkor, mert ilyenkor kizárólag ez a három szelet téliszalámis kenyér a boldogságom forrása), viszont a hétköznapi pörgésben nincs lehetőségem úgy beleélni magam a terhességbe, mint Andrisnál, mert Sir Andrew mellett zajlik az élet, reggeltől estig nincs megállás, nincs üresjárat. Nem tudok annyit beszélgetni a babával, nem tudok olyan kiegyensúlyozott és gondtalan lenni, mint szeretnék. Rohannak a napok, pikk-pakk itt a félidő, aztán a nyár közepén majd azon kapom magam hirtelen, hogy szülök. Apropó, ami a szülésdolgot illeti: igazán átvállalhatná valaki. Vagy legalább azt áruljátok el, hogy kell két óra alatt gyereket szülni.

P.S.: És az ultrahangnál a könnyeim megint belecsepegtek a fülembe...

Fia és anyja

2012-01-04T23:43:00.000+01:00

Idén megkísérlem a már-már lehetetlent: esténként éjfél előtt ágyba kerülni. Komment és szöveg majd holnap, hogy mára azért maradjon valami hangya~~far~~fülnyi esélyem.

Albérlet kívülről-belülről

2012-01-01T23:19:00.001+01:00

Az Andris-terhesség legelső anyafotóját nézegetve megállapítottam, hogy idén nincs hosszú hajam és bucifejem (kb. 27 kilóig számoltam a nyáron és főleg az ősszel rendkívüli módon felgyorsult fogyásomat, aztán október közepén elvesztettem a fonalat, mert már hízni akartam, de ez egy másik történet), a hasam azonban ragaszkodik a bevett növekedési tempójához (és tök véletlenül lila felsőben vagyok megint, és ugyanaz a fülembevaló lóg mindkét képen):

11 hetesen és néhány naposan így néztünk ki az év utolsó napján, a hasam meg én, mielőtt családilag szilveszterezni indultunk dorwékhoz. Fura, de most először érzem azt, hogy lélekben kezdem megközelíteni a valós koromat (eddig olyan huszonvége körül dekkoltam éveken keresztül), illetve ~~öreg~~ érett nő orczával bírok (egyesek szerint még mindig éveket tagadhatnék le, ha akarnék, de nem akarok). Hiába no, az elmúlt majd' 15 hónapnyi kisgyerekes életem nem az a kimondott wellness program~~, gyakran inkább túlélő táborra hasonlít~~. A tavalyi anyafotón látok magamon némi gyermektelenségből fakadó gondtalanságot, ez a gyerek születése után a kilóimoz hasonló gyorsasággal röppent tova. Végérvényesen anyaarcom lett.

A megérzéseim azt susogják, hogy az elmúlt két évem legdurvább betegségét ügyesen átvészelte a bennem növekvő cápa minor. Január második hetében megyek Down-kór szűrésre, ott megtudom, ficánkol-é és ha igen, hogyan. Ja, amikor telefonon bejelentkeztem a szűrésre, szólt az egyébként meglepően kedves nő, hogy oldjam meg a 15 hónaposom őrzését, mert hiába megyek kilencre a szűrés első részére (ultrahang, és többünknek osztották ki ezt a kilenc órát), tizenegy előtt tuti nem jutok le a második kört jelentő vérvételre. És idén már nem ingyenes a szűrés. És csekkért külön el kell bumlizni a kórházba, mert a dokim elfelejtette megemlíteni ezt az aprócska változást. Szuperszuperszuper.

A dokim amúgy megint nem kapott tőlem csillagos ötöst: A dechuszonegyes ultrahang előtt azt mondta a telefonos érdeklődésemre, hogy mindjárt kinéz az uh-szobából, közben meg húsz perccel később a folyosón jelent meg. És nem az uh-szobából jött ki. És nem akartam belegondolni abba, hogy a doki azt sem tudja, hol van. Vagy abba, hogy szerinte ő sokan van. Itt is, meg ott is. Sokáig vacilláltam azon a szerdán, hogy elmenjek-e az esti ultrahangra vagy sem, annyira rám mászott a betegség. Ájulatban-kábulatban feküdtem végig azt a napot is, csak pár percekre keltem fel. Látni akartam a gyerekünket, ebből merítettem erőt. A közlekedéshez erősen hiányoltam egy járókeretet. A középső sógornőm vitt dokihoz, B. itthon vigyázott Andrisra. Egész úton szorongattam a zacskómat, nehogy a kocsit hányjam össze. A Doki, Aki Nem Tudja, Hol Van azt mondta, minden rendben a babával, én meg elhittem neki. Íme, ő az (nem a doki, a baba):

Lehajtott fejjel mocorogta végig az ultrahangot (csápolt a kezeivel-lábaival), ezért nem rajzoltam neki arcot. A gerinc körül az az ovális a teste. Bekönnyeztem, ahogy meghallottam a szívverését.

Gyorsjelentés

2011-12-22T20:23:00.001+01:00

A kisebbik, 10 hetes gyermek köszöni szépen, jól van. 33 mm, kalimpál a kezeivel-lábaival, gyönyörűen dobog a szíve. Kép és minden más majd később, ha meggyógyultam.

Két marék vajkaramellás gyógyszaloncukor

2011-12-19T22:42:00.007+01:00

Ennyibe került nekem ma a nőgyógyászom ~~hüly~~ szétszórtsága. És még nincs vége a napnak. És még akad néhány szem szaloncukor a zacskóban. És nem félek megenni. (Igen, ezt szántuk a karácsonyfára, de rugalmas emberek vagyunk, úgyhogy veszünk majd egy másik zacskóval - már tényleg a fára.)

Azt nem mondta a nődokim a szülés utáni első konzultáción, hogy a terhesség alatt a hegszétválás mellett az ő ~~hüly~~ szétszórtsága is fenyeget. A 'fenyegető vetélés' helyett a mostani terhességem a 'fenyegető hegszétválás' címkét viseli. Határozottan szimpatikusabb opció, bár annak ezerszer jobban örülnék, ha nem fenyegetne semmi, a dokim ~~hüly~~ szétszórtsága sem. Nyilván ettől a címkétől még bármikor elvetélhetek, igen erősen reméljük, hogy azért csak nem. A vetéléses rémálmaim természetesen kipipálva, ott már minden borzalmat átéltem.

Szépen elmentem vérvételre, szépen odaadtam a nedveimet az illetékeseknek, aztán másfél hét múlva szépen begyűjtöttem a papírokat. Ezek birtokában egy héten keresztül próbáltam időpontot kérni a doki anyukájától (ő az asszisztense otthon), mert a doki ott zizegett az első kórházi ultrahangnál, hogy karácsony előtt mindenféleképpen meg kell ejtenünk a második ultrahangot, ugyanis az uh szerint fiatalabb a baba, mint ahogy a menstruáció alapján számolta, és az a három-négy hét ide vagy oda nem mindegy. A kórházban megosztotta velünk azt a valóban szenzációs hírt, hogy végre a magánrendelőjében is tud uh-t csinálni, szóval, karácsony előtt ad sztárfotót a legkisebb gyerekünkről, ami a kórházban papír hiányában nem jött össze. (Ha tudom előre, viszek egy csomaggal.) A saját gép egyébként azt jelenti, hogy nem kell feleslegesen órákat dekkolnunk a kórházban ultrahangra várva, mert a doki épp szülést vezet le két uh között.

Múlt hét végén felhívtam a dokit, hogy nem kaptam időpontot, mert senki nem vette fel a telefont, de nekem kell egy olyan, ő mondta, hogy kell. Az anyukája kórházban van, ezért nem reagált senki a telefoncsörgésre, tájékoztatott a doki (üzenetrögzítőre azért be lehet állítani valami szöveget, nem?), aki határozottan kiosztotta nekem a ma reggel tíz órát. Egész hétvégén izgultunk, hogy fú, de jó, látjuk végre a szívdobbanásnyi gyerekünket. Én jobban izgultam, mert hajlamos vagyok bemagyarázni magamnak, hogy észrevétlenül elvetéltem. Azzal biztattam aggódó énemet, hogy igen fájdalmas, ha Andris ráharap a mellemre, a hasam alapján meg három-négy hónapos terhes vagyok és nem görcsölök, nem vérzek. Kell ennél több? (Aki már veszített el kisbabát, azt hiszem, nem tudja végleg elűzni ezt a rémet.)

A dokimnak belóbáltam a cédét, hogy majd erre tegyük ki a képet, légyszi. A mosoly egyből lehervadt az orczámról, amikor megláttam az értetlen ábrázatát. Gondolatban lebetűztem neki, hogy tetszik tudni, u-l-t-r-a-h-a-n-g, nemgondolatban pedig emlékeztettem a megbeszéléseinkre, miszerint ma, itt, mi, ultrahangot csinálunk. Még nincs meg a gépe, így a doki, én pedig a szemem sarkából a szoba berendezését vizslattam, orrba vágás céljából igénybe vehető tárgyat kerestem. Heves vágy tört fel bennem, hogy a terpesztőalkalmatosságtól kezdve a művirágon át a fertőtlenítő oldatig mindent ráborítsak, hiszen

a) ő adta az időpontot az ultrahangra, tudnia illett volna, hogy hétfőre nem érkezik meg az uh gép;

b) B. kizárólag azért nem ment dolgozni reggel és szambázott itthon fél tízig, hogy eldobjon a dokihoz Andrissal együtt, és őrködjön felette a vizsgálat alatt;

c) szerettem volna megnyugodni, hiába álmodtam a mosolygó, barna hajú és barna szemű, egészséges kislányommal, vágytam a szívhangja után;

d) beáldoztam az uh kedvéért azt a harminc percet, amit délelőtt mindig Andrissal együtt szunyálok végig, ha ez nincs, reggel héttől este kilencig alvás nélkül, zombi üzemmódban nyomom le a napot, mert a fiam érthető módon nincs tekintettel arra, hogy az anyja terhes és legszívesebben fel sem kelne az ágyból.

Aztán a doki ha-már-ott-vagyok-megvizsgál alapon felküldött a terpesztőre, úgyhogy a két másodperces betapintást és a vasreceptet magában foglaló nyolc percért legombolt rólam ötezer forintot. Merthogy konzultáltunk. Aham, persze. Tőlem kérdezte, hogy a vércsoportos papírom tavaly is ilyen volt-é, meg hogy tudok-é valami közelebbit mondani a fogantatás körülményeiről a szülés várható időpontjának egyértelműbb meghatározása végett. (Közöltem vele némileg pikírten, hogy igyekeztünk, azt már nem tettem hozzá, mert gondolom, nem releváns infó, hogy nagyon-nagyon jólesett. Hát, mi vagyok én, szexkrónikás?) Abban maradtunk, hogy szerda este bemegyünk a kórházba. Ultrahangra. Órákra elegendő hideg élelemmel és a gyerek alvótakarójával és -tigriseivel készülök.

És azt a bájos kis történetet még idebiggyesztem a végére, hogy a múlt héten azért nem jutottam be a belgyógyászatra és az ekg-ra, mert a betegfelvételes nő közölte velünk (B. direkt eljött a melóból, mert nem tudtunk nagyszülőt keríteni Andrisnak), hogy csak délig rendeltek, jöjjünk vissza egy másik napon. Egészen értetlenül rákérdeztem, hogy ez a délig tartó rendelés miként lehetséges, ha a belgyógyászatos és ekgés ajtón a rendelési időt 13.00-ig adták meg, direkt felírtam a vérvételnél, hogy össze tudjuk szervezni a dolgainkat. Hát, igen, sajnos elírták, mondta a nő, de már kijavították. Köszibzmg!

Azt szeretném kérni a Jézuskától, hogy legyen úgy, hogy szépen növesztem az egészséges gyerekemet a hasamban, alávetem magam a legfontosabb vizsgálatoknak, de tényleg csak a legfontosabbaknak, és amúgy a dokim és az egészségügy békén hagy. Lehet megint 27 órás vajúdás, lehet megint császár, csak mások hülyesége miatt ne kelljen ~~szo~~ ~~szí~~ morcognom. Oké, Jézuska?

Még nem akarom elásni az erdőben

2011-12-17T23:15:00.003+01:00

Durva hét van mögöttem, igazán nehéz most Andrissal, talán fejlődési ugrás, talán front, talán mindkettő miatt. Türelmes ember vagyok és magas az ingerküszöböm, de ha Andris belead... ehhem... apait-anyait, a végére az egekbe tornázza a vérnyomásomat. És még nem kamaszodik, basszus. (Ide tennék egy szmájlit, ha rakosgatnék ilyesmit a bejegyzéseimbe, mert már jobb a helyzet, de nyilván csak azért nem látszik az újabb ötmillió ősz hajszálam, mert a fodrászom vörösre festette a hajamat.) Jó lenne, ha egy kicsit kevésbé akarna ez az általunk végtelenül imádott emberke. Azt érzem, hogy az Andris-féle AZONNAL AKAROM az egyetlen olyan dolog, amit nem tudok teljesen elfogadni.

Az abszolút mélypont már hétfőn megtalált, Andris olyan három és fél órát produkált egyhuzamban (hiszti, üvöltés, hiszti, új fejlesztésű, látóideggyilkos visítás, hiszti, hisztivisításhisztihisztiüvöltés), hogy egyrészt két óra után bőgve mutogattam a könyvében, hogy ez a tehén szeme, ez a cica orra (ha én sírtam, ő nem sírt, kíváncsian nézte, mi történik az anyja arcával), másrészt felrémlett előttem az az igen lehetséges szitu, hogy a két (három?) gyerekem egyszerre bolondul meg, mit csinálok majd akkor ~~melyik ablakon vetem ki magam~~, hogyan lehet eleve mosollyal és türelemmel bírni, ha a gyerek órákon át komoly ok nélkül cincálja az idegrendszeremet... (Azt nem sorolom a komoly okok közé, hogy a fiam szerint egyetlen percet sem kellene a főzésre vesztegetnem, ezért bömbölve tol el a tűzhelytől és visítva rángatja a melegítőnadrágomat.) Néha jó lenne a blogokban arról olvasni, hogy más gyereknél is akadnak ilyen periódusok, mert így lassan az az érzésem, hogy a többi gyerek soha nem hisztizik, ahová leteszik, ott boldogan elmatat órákon keresztül, engedelmes, és természetesen mindig mosolyog, az anya meg pláne. Elhiszem, hogy akinek nincs tapasztalata ilyen durván hisztis pillanatokkal, az nem tudja elképzelni, miről beszélek, például mennyire feszültnek tudom érezni magam, pedig Andris még egy kiegyensúlyozott, magabiztos, kíváncsi és vállalkozó szellemű kisfiú, nem olyan gyerek, akit érzelmileg is elhanyagolnak a szülei és ezért balhézik.

Ja, a cím meg arra utal, hogy anyunak elmeséltem, milyen borzalmasan viselkedett Andris hétfőn, erre ő azt mondta nevetve, hogy most már biztos megérted, anno miért akartam elásni az öcsédet az erdőben. (Nem komolyan.)

Számok

2011-12-13T20:23:00.000+01:00

Dorw mondta ma, hogy nem is olyan régen még ketten ünnepeltük B.-vel a karácsonyt, tavaly már hárman voltunk, idén meg négyen vagyunk... (Nem, jövőre nem leszünk öten, és ez olyan biztos, mint az, hogy két percen belül bebocsátom az arcomba a második isleremet.) Ez eddig így nem jutott eszembe, de most kicsit elgondolkodtam azon, hogy úristen, milyen rövid idő alatt változik meg az életünk. Nincs tapasztalatom (még), de úgy sejtem ebben a szent isleres pillanatban, hogy a második gyerek miatt inkább fordul egyet a család élete, mint a harmadik miatt, akire egyébként azt szokták mondani, hogy ez a plusz egy már nem oszt, nem szoroz pölö sem a családi zűrzavar, sem a büdzsé szempontjából. Én még ott tartok, hogy egyelőre a kétgyerekes lét is az 'abszolút elképzelhetetlen' kategóriába esik nálam. Szerencsére a szülői mottónk tág teret hagy nekünk: Bármi történik, csak megoldjuk valahogy.

Fogmosásos akció

2011-12-10T23:56:00.000+01:00

Andris annyira belejött az önálló fogmosásba, hogy ma reggel úgy gondolta, az egyik frissen zsákmányolt fogkefével megmossa az apukája fogát is, aki a legszebb álmából riadt fel arra, hogy az ágy mellett álldogáló fia fogkefét próbál a szájába dugni.

Shaolin kung-fu palánta a lakótelepen és némi helyzetjelentés az első harmadból

2011-12-09T21:52:00.002+01:00

Az a csemegeuborkás üveg, amiben egy csomó zöld szmötyi úszkál két megrágcsált, utólag belehajigált uborka társaságában, a világ egyik legjobb játéka, ez derült ki valamelyik vacsoránál a múlt héten. Andris imádja az uborkát, és miután szülői engedéllyel a kezébe kaparintotta az uborkás üveget, valamint az egyik felnőttvillát, ismerkedni kezdett a különféle zöldeket tartalmazó uborkalével is. Most azt a korszakát éli, hogy mindent kanalazni/villázni akar, amit mi is kanalazunk/villázunk, pölö ha kanállal nyúlok a kefíres dobozomba, a meggybefőttbe, a kapucsínómba (más-más kanállal, natürlich), mutatja, hogy ilyet ő is akar játszani, és ahogy az arcát nézem kanalazás/villázás közben, elhiszem neki, hogy ez tényleg valami szuper dolog. Az uborkás üveggel és a benne leledző ezzel-azzal olyan harminc percet eljátszadozott, B.-vel váltottuk egymást az asztalnál, nehogy belealudjunk az üvegbe, mert azt azért egy kézzel fogtuk, Andris vehemenciáját ismerve. Aztán csak eljött az a pillanat, amikor a szóban forgó egyed belerakta az öklét az uborkalébe - az öklére csúszott ruhaujjal együtt. Vállig simán megszívta magát a body. Fürdés előtt voltunk, arra az öt percre, amíg az apja előkészítette a fürdőeszközöket, már nem kapott új ruhát, viszont levideóztam, mert a nadrágjában és az egy számmal nagyobb mokaszinjában (a boltban kizárólag 19-es és 23-as mokaszinokat árulnak hónapok óta, ki érti ezt) erősen hasonlított egy shaolin kung-fu palántára. (A háttrében lájtos kupi van, bocs, a fürdetés alatt szoktam rendet rakni.) A félmeztelen parádézás után B. jól megmosta az uborkaszagú Sir "Tigris" Andrew-t.

A kisebbik gyerekem kapcsán azt kell feljegyeznem ide, hogy szerdán majdnem kazalban hullott a szemöldököm, mert a védőnőm, akihez tényleg nem járok régóta, csak kábé 22 hónapja, újra felvette a személyes adataimat. Tollal, kartonpapírra. Azt hittem, öt perc alatt megvan az egész hivatalos procedúra: előveszi a tavaly nyitott paksamétámat, egy új rubrikába bevési, hogy harmadik terhesség/ikszedik hét, aztán csókolom. Nem, ehelyett harminc percet elketyerintettem a várakozással, mert újra beírta pl. az apa születési dátumát, meg az én melóhelyemet, mintha ez mind megváltozott volna tavaly óta. És kaptam terhességes szóróanyagot. És biztos baromi hasznos és főleg vadiúj infókra bukkanok arról, hogy mit kell tudni a terhességről.

Hétfőn a vérvételes kör szerencsére fennakadások nélkül lement. Andris időben felébredt, így hármasban elruccantunk az egészségházba. A dokim exasszisztense ugyanolyan kedves volt, mint tavaly, sehol egy hosszú sor, sehol egy véremet csapoló bunkó nő. Tizenöt perc alatt letudtuk az egészet, B. időben beért dolgozni. Ami fura volt, hogy éhes anyaként nem akartam elájulni, mint anno Andrisnál, kimondottan jól éreztem magam. Amúgy most az is más, ha már itt tartok, hogy ez a pöttöm gyerek már most kihozza belőlem az állatot: junkfood rajongó lettem. Megveszek egy KFC-s hamburgerért (kajával a kezemben úgy köszöntem el anyutól legutóbb a telefonban, hogy ne haragudj, anyu, de most leteszem, mert AZONNAL ENNEM KELL!), a cseresznyés gumicukor mennyei manna, és muszáj a szervezetembe juttatnom napi egy liter őszibarack- vagy ananászlevet, és azt már alig merem leírni, hogy tegnap este bevágtam egy csomag pilótakekszet. A zöldségtől undorodom. Bálna leszek vagy bálna leszek hét hónap múlva?

P.S.: Jajj, nehogy elfelejtsem, a cápa tíz kiló és pár gramm, és 79 centi volt tegnap (talán még ma is ennyi), 14 hónaposan és egy naposan.

Élő cáfolat vagyok... vagy ufó, mint mindig

2011-12-06T23:56:00.000+01:00

Állítólag a hátrahajló méhű nő meddő. Állítólag.

Állítólag a menstruációnál kevésbé ízlik a babának az anyatej, ezért leszokik a szopásról. Állítólag.

Állítólag gyakori szoptatás alatt nem lehet teherbe esni. Állítólag.

Állítólag a terhességnél kevésbé ízlik a babának az anyatej, ezért leszokik a szopásról. Állítólag.

Na, és akkor itt vagyok én, akinek máshogy hajlik a méhe (a dokim ezt az infót most tudta megosztani velem, lassan két év után, nem mintha bármi jelentősége is lenne, főleg nem a meddőség szempontjából, ehhem), aki kétszer menstruált (a fiának szeme sem rebbent), aki gyakran szoptat a mai napig, aki új albérlőt növeszt magában (a fiának szeme sem rebbent).

A dokim Andris születése után elmesélte valamelyik konzultációnál, hogy sok olyan kismamája van, aki terhesen szoptat, ezért nem lepődtem meg, pláne úgy nem, hogy direkt akartuk a következő babát. Olyan kismamája is van, aki cirka szülésig szoptatott, ezért nem fogok meglepődni, bár szeretném, ha Andris minél előbb úgy ítélné meg, hogy a terhességi hormonokkal dúsított anyatej nem bababarát táplálék, mert a terhességtől fájdogáló mellbimbón csattanó cápafogsor garantáltan nem anyamellbarát szerkezet. És még azért nyivákoltam tavaly, hogy kellemetlen a melltartó, bahhh.

Az utánzásról, az ijesztgetésről és a házi dodzsemről

2011-12-05T22:26:00.004+01:00

Azt talán nem meséltem még, hogy Andris a locsolókannán kívül profin kezeli a felmosócuccot is. Eme mutatványát a fürdés végén szokta bemutatni, az apja megengedi neki, hogy a kádból kihajolva rámarkoljon a felmosó nyelére és korrekt mozdulatokkal feltunkolja a földről a mosakodás-mosdatás hevében kipancsolt vizet. (Kémeim jelentették, hogy a fiúk gumi rendőrautóval és felhúzható, berregő nagyhalakkal locsolják egymást.) Ja, a kisebbik fiú a fogán kívül a lábát is egyedül mossa, persze ez utóbbit nem a fogkefével. (A fog- és lábmosás a nagyobbik fiúnál sem okoz gondot, de az ő esetében ez nem hír.) Andris egyébként jól bánik a porszívóval is, édes, ahogy imitálja a porszívózást. Előfordulhat, hogy a lányok álma lesz, mert erősen érdeklődik a főzés iránt is. Képtelen vagyok öt percnél tovább egyedül főzőcskézni, mert ott balhézik a lábamnál, hogy vegyem fel, látni akarja, mit csinálok. (Ugyanez a helyzet a mosogatással.) Ma azzal tettem végtelenül boldoggá, hogy néhány darab bulátát szórtam az egyik kicsi lábasba, amit a neki ajándékozott fakanállal ugyanúgy kevergethetett, mint én. Ott döbbentem le, amikor főzés közben bele-belekóstolt a fakanálon lévő semmibe - az ebédünk hőfokát ellenőrzöm így, csak az enyémen anyag is van. (A bulátát kézi segítséggel dézsmálta.) Természetesen lábujjhegyre állva azért megkísérelte belemártani a fakanalát a tűzhelyre tett spenótos edényembe, de ezen a ponton közöltem vele, hogy technikai okokból a kisszakács maradjon inkább a kisedényénél. Gyakran kapom rajta azon, hogy fakanál és edény nélkül azokat a csuklómozdulatokat gyakorolja, amelyeket tőlem lát pl. kapucsínókevergetésnél, főzésnél.

Kedvenc játéka mostanában az ijesztgetés. Régóta kukucsolunk Andrissal, és mihelyt megérett az uraság a nagyobb volumenű kukucsolásra, elkezdtünk bújócskázni a lakásban. Andris röhögve menekül, illetve osongat egyik helyről a másikra, én meg kergetem, szintén röhögve. (A fogyásom sokadik oka.) A fiatalember aztán rájött arra, hogy nem kötelező magára öltenie a vad szerepét, ő is lehet vadász. Andris, A Rettenthetetlen Vadász úgy próbál félelmetes lenni, hogy egekbe emelt kézzel, hangosan kacagva odaszalad hozzám (miután úgy csinált, mintha elsétálna az ellenkező irányba, de egy méter után hátrasandít és megfordul és támadásra indul), megáll előttem, hogy na, itt vagyok, ijedj meg és menekülj. Ilyenkor lassan szaladgálok fel s alá a lakásban, A Nyolcfogú Rém meg örömében sikongatva üldöz. Ezt az ijesztgetős játékot a legutóbbi két találkozón Vackoron is tesztelte, és dorw meg én majd' megszakadtunk a röhögéstől, annyira zabálnivaló volt a két srác, Vackor, ahogy kacagva menekült, Andris, ahogy kacagva üldözte. És megint azt kell mondanom, hogy hülyeség, hogy ebben a korban nem játszanak együtt a gyerekek, mert a két Andris tökéletesen megértette egymást menekülés-üldözés közben, és cirka tíz-tizenöt percet is elrohangáltak három-négy alkalommal/találkozó.

Andris nagyon benne van ezekben az elbújós dolgokban, azt is élvezi, ha takaróval bújócskázunk, meg azt is, ha szimplán a két keze mögé bújhat el:

Andris, bújj el!, mondom neki, Az Álcázás Nagymestere ilyenkor az arca elé kapja a két kezét. Röhögcsél közben, naná, és leskelődni is szokott. Ez a kép a zsiráfos etetőszékben készült, ezért megragadom az alkalmat és benyomok ide még egy ilyesmit:

A gyerek magától ilyen kismajom: A fogai közé szorította a túrókrémes kanalat és hörögve-röhögve rázta a fejét jobbra-balra. Ezt nem tőlem látta, kisdobos becsszó. Nálunk egy etetőszékes étkezés minimum harminc-negyven perc, mert Andris általában bohóckodik közben, de gyakran teszteli pl. a kajaállagot, vagy az étkezőasztalon fellelhető evőeszközökkel/bögrékkel/egyebekkel kísérletezik. Rengeteget nevetünk kajálásnál.

Nem tudom már, honnan jött a dodzsem ötlete, az biztos, hogy Andris az apukája közreműködésével landolt az egyik lavórban, és rettentően élvezte, hogy B. forgatja-tologatja a lavórt:

Valószínűleg a fiam lenyúlta a fürdőszobából a szóban forgó dodzsemalkalmatosságot és megpróbálta belehelyezni a fokhagymaseggét:

Az egyik játékos doboza sem kerülhette el a sorsát, amiből rendszeresen kiborítja a játékait. Kisebb korában nyalogatta a mintákat vagy dobolt az élére állított tárolón, manapság a fedelet szokta a dobozra szuszakolni, hogy ráállhasson (és elcsíphesse a hőn áhított macskafiguráimat). Az is előfordul, hogy a dobozzal és a fedelével rohangál a lakásban:

Az apja pedig szeret a kedvében járni, így esett meg, hogy Andris a játékos dobozával is ment néhány dodzsemes kört:

Az üldögélés amúgy azóta mániája Andrisnak, mióta novemberben rájött, hogy nemcsak a földre lehet leülni, hanem valamire rá is tud ülni. Először a duplós dobozon kísérletezett a fentebb látott technikával (mintha bukfenchez készülődne): tenyerek-talpak a földön, fenék égbe emel, lábak között kilesve ülőalkalmatosság becéloz, fenék ráhelyezése megkísérel, siker esetén törzs kiegyenesít (nemsiker esetén fapofával elhever az ülőalkalmatosság mellett, hogy a néző azt gondolja, kimondottan a heverészést kívánta megvalósítani).

Ha valaki azt gondolná, hogy a duplós doboz kizárólag duplóelemek tárolására és ücsörgésre jó, szólok, hogy álldogáláshoz is remek, az ütemes fel- és lelépés kiválóan erősíti a fenék, a comb és a vádli izmait:

A Főnök azóta kapott egy helyes kissámlit, mert az stabilabb. Ja, az ágyra ragasztott, néhány napsugár mínuszban leledző napocskától itt is szeretnék elnézést kérni, ugyanis sarjunk újabban azzal tölti az idejét, hogy a szülei által dekorációs céllal felragasztott matricákat kitartó munkával lekapirgálja az ágyról/szekrényről/szemetesről. Ma este egy maci és egy kukac lett az enyészeté, béke poraikra.

Az 'indiai kaja' szállóige nálunk

2011-12-02T22:55:00.000+01:00

Tulajdonképpen a november 20-án rendelt indiai kaja döntötte el, hogy terhes vagyok. (Nem, nem ez a legújabb fejlesztésű terhesteszt.) Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy ha nem ehetek a-z-o-n-n-a-l indiai kaját, vége a világnak. B. elé penderültem és hevesen-határozottan kijelentettem, hogy lapozza fel gyorsan az internetet, indiai kaját rendelünk ebédre és kész. M-u-s-z-á-j. B. utólag azt mondta, nem merte megkérdezni, hogy jól átgondoltam-é ezt az indiai dolgot (egyikünk sem evett még soha az életben semmiféle indiait), mert látta rajtam, hogy erőteljesen érzelmi döntést hoztam. Akkor és ott a gyanúsan villog az asszony szeme, jobb a békesség szellemében gyorsan keresett egy éttermet, amely házhoz is szállít (amúgy ajánlom a Shalimart, indiai kajára vágyó terhes nőknek mindenféleképpen), és cirka másfél-két óra alatt kihozták a fogásokat. Csak azért nem nyűgösködtem a hosszú várakozás miatt, mert ezek szerint nem a frigóból kapják elő az egyenmirelit cuccokat. Természetesen gőzünk sem volt arról, hogy melyik kaja micsoda, találomra ráböktünk valamire, hogy ez jó lesz. Engem nem izgattak ilyen technikai jellegű kérdések, B. meg úszott az árral.

Vasárnap délután még gyorsan elrohantam vásárolni a boltba, hogy ilyen-olyan kaját vegyek, mielőtt átugrunk a középső sógornőmékhez. Főleg kakaót akartam venni, amire a normálisnak definiálható mértéknél sokkal jobban vágytam. A kasszánál várakozva majdnem elájultam, a szalagra mások által kipakolt virslirengeteg láttán a gigámat cirógatta a hányhatnék. Aztán hétfőn délelőtt B. megint rám szólt, hogy csináljam már meg a tesztet, ami egy hete ott figyel a vécében. Még a teszt kibontásakor sem gondoltam arra komolyan, hogy terhes vagyok, mert a szervezetem augusztus óta baromi erős terhestüneteket produkált minden hónapban, és ezekből soha nem lett semmi, úgyhogy megsértődtem, és a mostani tünetekkel is úgy voltam, hogy á, tuti megint vaklárma az egész. Két másodperc után baromi vastag két csík virított a teszten. Nem tudom elmondani, mennyire meglepődtem, tetőtől talpig elöntöttek az örömhormonok. A boldogságtól sírva-nevetve hívtam B.-t, aki elsőre szívrohamot kapott, hogy úristen, valami baj van, azért sírok, de végül kihámozta, hogy gratulálok neki, a kétszeres apukának. Hát, így történt.

Az ultrahang alapján most olyan 7-10 hetes lehet a babánk, de a dokim ezen még pontosítani fog december közepén. Szerintem max. 7-8 hetes, ha az émelygésekből, undorodásokból, rosszullétekből indulok ki. Olyan hihetetlen, hogy megint itt dobog egy pici szív bennem, és persze az ultrahangnál könnyeznem kellett, a monitoron meg ott mocorgott a gyerekünk.

Kedvenc találós kérdésem

2011-11-30T09:38:00.000+01:00

Már 8 mm és dobog a szíve - bennem. Mi Ki az?

(Igen.)

Házias

2011-11-27T23:35:00.000+01:00

A pelenkázás és a tévézés és a babakocsiba való beszállás körüli mizériát, valamint az önállósodásból fakadó hisztiket leszámítva idilli módon telnek a napjaink. Szeretem, hogy Andris már elég nagy a komplexebb kérések és helyzetek megértéséhez, és azt is, hogy nem kell állandóan arra figyelni, éppen mit garázdálkodik az uraság, miközben kedvére jön-megy a lakásban. (Ami engem illet, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha, megvan Az Újabb Kulcs Andrishoz és önmagamhoz, de ebbe perpill nem megyek bele, Ezo Terka énem nem kíván nyilatkozni, meg amúgy is beteg vagyok már megint, nem akarok sokáig fent maradni.) Andris örömmel kapcsolódik be a hétköznapi tevékenységekbe és nagyon figyelünk is, hogy ne maradjon ki semmiből, mert zokon veszi. Mindig ott akar lenni, ahol történik valami, és ég a vágytól, hogy megtudja, hogyan történik az a bizonyos valami. Ma például olyan kis apróságok okoztak neki végtelen boldogságot, hogy az apukájával együtt begyömöszölhette a mosógépbe a szennyest (a két parányi kezével ő is tolta befelé a ruhákat), vagy hogy az előszobában leparkolt szatyorból behozta a konyhába az ecetet (imádtam nézni, ahogy kikísérletezi azt a biztos kétkezes fogást, amivel a levegőbe emelte a flakont, közben meg látszott az arcán a büszkeség). Szereti, ha kérünk tőle valamit és ügyes lehet és megdicsérjük/megtapsoljuk. Persze, kópé is, mert azzal szórakoztatott minket a hétvégén, hogy magasba emelte a két karját a füle mellett és így közlekedett (mindhárman nagyokat nevettünk), aztán tarkóra tett kézzel is sétálgatott, és hátrafelé is gyalogolt.

B.-vel néha a padlóról szedegetjük fel az állunk maradványait, mert ha azt mondjuk Andrisnak a gyerek szobájában, hogy Andris, menj ki a konyhába, légyszi, és hozd ide a hűtőmágneseidet, akkor a gyerek fogja magát, kimegy a konyhába, leszedi a hűtőről az éppen aktuális hűtőmágneskedvenceket (naponta változó, de a virág, a hal és a tyúk toplistás), betipeg velük hozzánk és a kezünkbe nyomja őket. És még egy csomó ilyen van, mi meg csak hitetlenkedve bámulunk egymásra, hogy ezt honnan tudja? és mikor tanulta meg? Ami érdekli, arra rámutat vagy odahúzza a kezünket, hogy magyarázzuk el és demonstráljuk a működését. Mostanában a csatok kötik le nagyon, kábé ezerszer szét és össze kell csatolnom a Manduca, az etetőszék, a babakocsi és egy direkt neki előtúrt övtáska csatjait. Álmomban is biztos kézzel szedem szét és pattintom össze bármelyiket. (És ha már csat, azt meséltem már, hogy nem egyszer megpróbálta a hajába tűzni a hajcsatomat? És azt, hogy egyszerre két fésűvel kócolja a saját haját? Ésésésésés....?)

A hét legkedvesebb jelenetéhez azt kell tudni, hogy utoljára cirka egy-másfél hónappal ezelőtt locsoltam virágot Andrissal együtt. A hátamra raktam a Manducában és így tettünk-vettünk, mert nyűgösködésnél az, hogy össze is bújunk, de közben csinálunk is ilyen-olyan érdekes dolgot a lakásban (virágokat locsolunk, pölö), jól beválik. Azóta nem látott virágot locsolni, alvásidőre csúszott az öntözés, ezért is lepődtünk meg annyira B.-vel, hogy Andris valamelyik nap leügyeskedte a polcról a kannámat és elkezdte locsolni a virágokat úgy, ahogy tőlem látta egy-másfél hónapja (nem volt benne víz), illetve előtte rendszeresen. Sem a játékait, sem a szőnyegeket, sem a könyveket nem akarta megöntözni, kizárólag a virágoknál matatott a kannával. Állítólag a gyerekeknek ebben a korban nincs emlékezete, nincs emlékképe. Ühüm, valóban nincs.

Sok kép, kevés szöveg (legalábbis ez a terv)

2011-11-22T23:12:00.000+01:00

Az egyik adósságom: Néhány kép a 12. hónapról, szeptemberről.

Kismajom. Mindig zsiványkodik valamit, és annyira nagyon tudja, hogy milyen performanszoktól alélnak el a szülei.

Kismilliószor láttam már alvás közben, de újra és újra meghat az az ártatlanság és védtelenség, ami az alvó babámból sugárzik.

A szemét tőlem örökölte, viszont a szempillája apai örökség. Lassan be lehet fonni.

Itt is kismajom. A nyelvnyújtogatás a hónap egyik slágere, erről egyértelműen a szülei tehetnek.

A Főnök kiválóan menedzseli önmagát: Mihelyt valami ügyes dolgot produkál, mutatja, hogy tapsoljuk meg.

Jártunk az Ikeában, ahol szabadon szoktuk ereszteni a cápát. Ott puszilgatta a tükörképét, itthon csak integet neki és nevet rá. Talán más volt a megvilágítás és jobban tetszett magának.

Andris éppen rúdtáncol. Hajlongott, moonwalkozott, rázta a seggét egy Johnny Cash számra. Nagyon röhögtünk az apjával.

Az Ikeában a puha ágy a legjobb, úgy kellett levadászni a gyereket, mert nem akarta otthagyni a Paradicsomot.

Ezen a képen az apja épp megkóstolja a cápahúst, amit a cápa is nagyon élvez.

Andris néha elvonult saját ügyeket intézni, engem meg egyedül hagyott a szobájában az elkezdett játék közepén. Búcsúzóul vissza szokott nézi azért, hogy ne zavartassam magam, nyugodtan lapozgassam a könyveit, rakosgassam a csodakockáit - egy család vagyunk, megengedi.

Ez az elején-hátán meglékelt narancsleves doboz hosszú percekre lekötötte szeptemberben és októberben is, nem győzte belepakolni a mindenfélét. Nagyon jól elszórakozott a dugdosással, rázogatással, kiszedéssel.

A labdaimádata változatlan. Gyakran kéredzkedett az ágyába, mert az jó buli, ha bedobálom neki a labdákat, ő rájuk veti magát, aztán kihajítja az összeset. (A fogyásom egyik titka.)

Szeptemberben minden étkezés végén rituálisan apró fecnikre szaggatott egy-egy papírzsepit. Ha a kedvében akarok járni, megajándékozom pölö egy guriga vécépapírral, imádja cincálni.

Régi mutatvány, hogy megtörli a száját, de csak a 12. hónapban sikerült levideóznom tök véletlenül.

A kamera és fényképezőgép iránti rajongása nem múlt el, de rájöttünk, hogy azzal meg lehet előzni a hisztit, ha megmutatjuk neki a róla készült felvételeket. Mosolyogva nézi magát, és ha valami hangot ad ki a videón vagy a kezével berregteti a száját, a felvétel megtekintése közben ugyanazokat a hangokat produkálja, illetve ugyanúgy berregteti a száját.

Itt életében először érintett duplót a kis kezeivel. Teljesen elvarázsolta. Azóta kapott a szülinapjára az egyik nagynénjétől, és most már ott tart, hogy két elemet egymásba tud illeszteni. Mondjuk, legjobban a két legókutya tetszik neki, főleg azt szereti, ha az anyja szinkronizálja őket.

Olyan nagyfiú már...

Lemaradtam...

2011-11-20T21:35:00.000+01:00

... Andris első mondatáról: "Gyere már!"

P.S. Az apja és a két fenegyerek unokabátyja egymás szavába vágva mesélte később, hogy a fiam épp nekiindult a nagyvilágnak (az előszobának), amikor kiszaladt a száján a gyeremár. Ööö... én a konyhában kakaóztam a sógornőmékkel.

Kukázik a gyerek

2011-11-20T00:22:00.002+01:00

Andris hihetetlen mennyiségeket eszik meg mostanában anyatejből és hétköznapi kajából is. Cirka két hete indult be nála a zabálás, néha csak pislogok űrbázis méretűre tágult szemekkel, hogy hová fér benne ennyi minden. És nem hányja ki. Kaja után egy-másfél órával képes úgy nézni rám és főleg a sonkás kenyeremre, mint a sanyarú sorsú gyermek, akitől az anyja sajnálja a sonkás kenyerét. Mintha a legfinomabb falatból akarnám kihagyni. Megjegyzem, ha Andrisnak gusztusa támad a kajámra (és még soha nem fordult elő, hogy ne támadt volna), az egészen pontosan azt jelenti, hogy csinálhatok magamnak egy másik kenyeret - az enyémet elkobozza. Az igazság kedvéért azt is hozzáteszem, hogy jószívű kisfiú: előszeretettel ajánlja fel nekünk fogyasztásra a szájából kikotort, megnyammogott falatokat.

Valamikor a héten boldog gurgulázás szállt felém a konyhából, épp a ded szobájában teregettem néhány ruhadarabot. Gondoltam, Andris megint felfedezte magának a hét slágerét: a konyhaszekrény egyik fiókjában heverésző befőttes gumikat. (Eredetileg zacskóban tárolódnak, a Főnöknek azonban jobban tetszenek hanyagul szétszórva, én meg tizenötödször már nem akartam zacskóba szuszakolni a gumikat.) A gurgulázást követő, szokatlanul hosszúra nyúlt csend miatt éreztem ugyan egy kis zavart az erőben, de úgy döntöttem, a fiamnak is lehetnek titkai, nem nézem meg, mit ténykedik, majd úgyis mindjárt megjelenik a gyerekszoba ajtajában a legújabb szerzeményével. Ez az új mániája, hogy mindent, amit perpill érdekesnek talál (és elbír), bemutat nekünk, miután az adott tárggyal (pl. szemceruza, hűtőmágnes, papucs, fedő, doboz, fogkefe) lerótt néhány tiszteletkört a lakásban. Ma a kisebbik motort emelte rituálisan a magasba, ahogy a Critical Mass felvonulás résztvevői a bringájukat, a körbehurcolás azonnali elfáradás miatt elmaradt.

Végeztem a teregetéssel, Andris még mindig nem vigyorgott az ajtóban, ezért a keresésére indultam. Félúton botlottunk egymásba, és ha már így alakult, ahogy megpillantottam, reflexből rákiáltottam, hogy Andris! (A valóságban ezer felkiáltójelet tettem a neve mögé, de ezt itt most túlzásnak érezném.) Egyetlen másodperc alatt rögzült az agyamban a kép, miszerint Sir Andrew egy csirkecsontot lóbálva sétál felém az étkezőn keresztül, végtelenül boldogan és büszkén. A kiáltásomra összerezzent, elejtette a csontot és sírva fakadt, én meg a hónom alá kaptam (nem a csirkecsontot, hanem a fiamat), és bevágtattam vele a fürdőszobába, megmosni a kezét és a száját, az is csirkecsontszagú volt, megszimatoltam. Sikálás közben elmagyaráztam S.A.-nak, hogy miért nem turkálunk és táplálkozunk a szemétből, és miért nem vonulgatunk fel s alá a lakásban a szemetesvödörből kibányászott csirkecsonttal a kezünkben. Andris természetesen zokon vette, hogy megfosztottam a nehezen megszerzett trófeájától, a nyuszis könyvével azonban sikerült kiengesztelnem. A szemeteshez vezető utat pedig azért nem barikádoztuk el, mert Andris kizárólag a jelenlétünkben nyúlt nemszabadandris! dolgokhoz, reakcióteszt gyanánt. Eddig.

Ezen a képen az apjától lenyúlt paradicsommal örökítette meg a károsult. (Kizárólag az egész paradicsomra bukik, cikkekre vágva és kicsumázva már nem érdekli.)

Más szemszögből is

2011-11-14T23:04:00.000+01:00

"A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését.", ezt írtam az előző bejegyzésben, és ma délután M. barátnőm rákérdezett, vajon jó szó-e az agresszív. Vasárnap náluk voltunk, szombaton anyóséknál. Itthon semmire nem jutott idő, cserébe viszont pihentünk, töltődtünk, mint ilyenkor mindig. Mindkét helyen figyeltem magamat és a fiamat, és az a helyzet, hogy a megoldás kulcsa nálam van, amit eddig is tudtam, csak a konkrétumok kitalálása várat magára. Jó, azért első lépésként tegnap nem hajnal kettőkor feküdtem le, mint az elmúlt két hónapban minden egyes nap.

Tényleg nem jó szó az agresszív, erre jöttem rá délután, és ha mégis ezt használtam, az saját magam miatt van, az én személyiségem kódolt erőszakosnak bizonyos viselkedésformát, ami Andrisnál a gyerekségéből, az éréséből adódik, s mint ilyen, természetes, az lenne a baj, ha nem úgy viselkedne, ahogy az anyjáról leválni szándékozó, saját elképzelésekkel és önálló akarattal rendelkező gyerekként viselkednie kell. Emiatt soha, egyetlen pillanatra sem lenne szabad haragudnom rá. (Az aktuális fejlődési szakaszról beszélek, az nyilván nem egészséges, ha három év múlva ötpercenként földre veti magát a boltban, hogy vegyem meg neki a sokadik Bakugan golyót és a teljes Star Wars legókészletet.)

Hiába ismerem nagyon jól a gyerekek fejlődését, emberből vagyok, előfordul, hogy előbb adok teret az érzelmeimnek, mint a gondolataimnak. Nem mentség, tény. Hülye dolog, hogy tudom, mi miért van, az adott pillanatban azonban néha nem sikerül úgy reagálnom a felturbózott érzelmeim közepette, ahogy kellene. Talán azért, mert Andris az első gyerekem.

A fiam egy tünemény, nyoma sincs benne agressziónak. Szinte mindig mosolyog, kíváncsi, érdeklődő, barátságos, vicces, kedves. Hétvégén is jött-ment, pakolt, szöszölt, nem féltékenykedett, ha más baba ücsörgött a karomban, imádta a társaságot. Semmi rosszat nem tudok rá mondani. A hisztijei abból adódnak, ha rossz napja van (front, fogzás, hasonlók), ami minden embernél előfordul (a fogzást kezeljük nagyvonalúan), illetve ha módszeresen próbálgatja az akaratát. Ha a kettő összefonódik és néhány órán át megállás nélkül ezt kapom tőle, szétcincálja az idegrendszeremet, ingerült leszek és türelmetlen, főleg akkor, ha fáradt vagyok. Meg kell tanulnom jobban kezelni az ilyen szituációkat. Gyönyörű kapcsolatban élünk egymással már albérlő kora óta, ezt nem szabad pusztán azért negatívumokkal terhelnem, mert a saját személyiségemhez viszonyítva értékelem a történéseket.

Nagyon sajnálom, hogy igazságtalan voltam hozzád, kisfiam.

Előre szóltam, hogy ez nem cukros blog

2011-11-13T00:15:00.003+01:00

Tegnap este kiborultam, és azért fontos, hogy ez az egyáltalán nem szép történet itt helyet kapjon, mert nem akarom elfelejteni, hogy nekem az anyaság egy órára olyan volt, amilyenre senki nem vágyik.
Az elmúlt öt-hat évben igyekeztem elkerülni a környezetére rátapadó, állandóan kifelé áradó embereket, ha pedig a külső körülmények kényszerítő ereje miatt nem hagyhattuk békén egymást ezekkel az emberekkel, védekezésképpen elrejtettem az igazi énemet, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevesebb energiámat szívják el az önmagukat középpontba állítók, másokkal kicsit sem törődők. Remekül hozzá tudok szürkülni a környezetemhez, ha megérzem, hogy a színeimre senki sem kíváncsi. Ez az egyik túlélő stratégiám az ilyen típusú környezetben, és nem érdekel, hogy az igazi énemet nem ismerik meg. Nem hazudok ilyenkor sem, csak keveset mutatok magamból. A másik dolog, amire kimondottan figyeltem az elmúlt néhány évben, hogy mindig legyen időm önmagamra. Nem fodrászra, manikűrre, szolira vagy egyéb külsőségre gondolok. Nekem arra kell az idő, hogy elmélyülhessek a szeretett tevékenységeimben, és hogy teret kapjanak a gondolataim. Hogy egyedül lehessek, amikor egyedül szeretnék lenni. Az az ember, aki én vagyok, többek között ebből nyeri az erejét: az alkotásból, az elmélyülésből, a gondolatok-érzések forgatásából, az időleges egyedüllétből. A Kígyó ilyen, kreatív és élénk lelki életet él, és nem tud megváltozni, mert ez nem felvett szokás, hanem alapvető igény - létszükséglet.
Patthelyzet, amikor a fiam pusztán azért, mert gyerek, éppen ezen a két ponton jelenti a legnagyobb kihívást számomra. Önző, mint minden kisgyerek, és önmagán kívül még képtelen tekintettel lenni másra. Csak az létezik, amit ő akar. Arra használja a napokat, hogy minél jobban megismerje a világot. És az anyukája az egyik legfontosabb segítője, iránytűje a világ felfedezésében, önmaga határainak kialakításában és kitágításában.
A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését. Minden porcikáját megfeszíti, ha pl. nem akarja, hogy felemeljem a földről, összeszorítja a 6+2 fél fogát, szinte vicsorog és mérgesen morog. Már a 13. hónap végén ezt csinálta. Egyrészt imádom, mert aranyos kis méregzsákként is, másrészt megértem, hogy frusztrálja, hogy nem csinálhatja azt, amit akar, ezért igyekszem az ilyen helyzetek számát a minimálisra csökkenteni, harmadrészt meg azt kérdezgetem magamtól, hogy miért ez a gyerek érkezett hozzánk, mit kell megtanulnunk egymástól.
Tegnap estére iszonyatosan dühös lettem. Haragudtam a fiamra, hogy miért nem tud egy kicsit kevésbé akarni, és haragudtam az anyaságra, hogy teljesen alá kell rendelnem magam egy másik embernek (egy olyan embernek, akit valószínűleg nem engednék három lépésnél közelebb magamhoz, ha felnőttként így viselkedne, és akivel valószínűleg önszántamból soha nem élnék együtt), és ez az alárendelés néha borzasztó nehéz, mert adott esetben fel kell adnom mindazt, ami én vagyok, és hiába mondja a bennem élő pszichológus, hogy nem a rövidebb távra kell koncentrálnom, hanem a hosszabbra, néha nem vigasztal, hogy pl. 5 év múlva jobb lesz a helyzet, és hogy esetleg nem a pszichiáternél fog kikötni a gyerekem 18 évesen. Dühített, hogy mi a fenének kell megélnem ötmillió teljesen értelmetlen konfliktust egy nap, hiszen a nyugalmat, a probléma megbeszélését és a legjobb megoldás megtalálását szeretem. Belőlem is elő tud jönni a színideg állat, aki ököllel veri a betonfalat, de az eddigi 34 évben erre nagyjából háromnál többször nem került sor. Szép az önismeret és a jellemfejlődés, de most legyen úgy, hogy kicsit visszakapom a régi életemet, ezt kívántam tegnap bőgve. Amíg ledolgozom az alváshiányomat, amíg szabadon írok és alkotok egy keveset, amíg olyan erőt és magabiztosságot és harmóniát nem érzek magamban, mint egy héttel ezelőtt. És sírás közben az járt a fejemben, hogy még elég jó anya sem tudok lenni, mert azt biztos nem árasztja el elemi erejű harag. Aztán állandóan a fiam arcát láttam magam előtt, a bizalmat és a szeretetet a szemében, a boldog mosolyt az arcán, szinte éreztem a karomban a testét, és még pocsékabb anyának éreztem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem: pár napra meg akarok szabadulni tőle. Csak levegőt szeretnék, csak egy kis mozgásteret. Nem a körmeimet akarom kilakkozni, pusztán úgy szeretnék aludni nyolc órát, hogy nem ugrásra készen alszom.
Tudom, hogy ő még nagyon kicsi, és nekem, a felnőttnek kell alkalmazkodnom sok-sok dologban, nekem kell kitalálni a megoldásokat, nekem kell csiszolnom a személyiségemen. Életem egyik legrosszabb pillanata volt, amikor végtelenül kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy anya legyek. Jelző nélkül, pusztán anya. Azt érezni, hogy ennek a csodálatos kisgyereknek egy ilyen anya jutott, mint amilyen én vagyok, és nem tudom mindazt teljesíteni, amit elvárok magamtól.
Azt hittem, depressziós vagyok, csak nem vettem észre. Ma B. szüleinél töltöttük a nap nagy részét, és indulás előtt azt kértem tőle, hogy legyen velem nagyon türelmes a következő időszakban, és hogyha nem változik a helyzet, két-három hónap múlva vigyen el pszichológushoz, mert ha addig nem tudom megoldani a problémát, akkor a bennem éldegélő pszichomókus egy nyamvadt kis hobbiturkász, semmit sem ér, szakemberre van szükségem. Egész nap figyeltem a reakcióimat, érzéseimet, gondolataimat. És megkönnyebbültem. A lényeg: Nem vagyok depressziós. Elfáradtam, az aranytartalékaimon élek, mióta Andris begyújtotta a rakétáit. A jó hangulatom már attól visszatért, hogy a kocsiban kétszer 15-20 percet szundítottam nem készenléti állapotban; hogy az ebédet csak háromszor szakítottam meg, nem pedig tizenötször; hogy Andris másokat foglalkoztatott, hozzám bújni, puszilkodni, anyatejezni, játszani jött oda egy kis időre; hogy a pelenkacserét leszámítva nem hisztizett, mert egy csomó minden lekötötte a figyelmét. Szóval, fellélegezhettem kicsit. Az derült ki B.-vel beszélgetve, hogy hosszabb távon muszáj még jobban beosztani a napokat, a tennivalókat, pontosabban megtervezni az életünket, hogy pihenésre, alvásra és saját magunkra is jusson idő. És muszáj átnéznem a saját magammal szemben támasztott elvárásaimat, és muszáj kitalálnom/kitalálnunk, mit nem csinálok/csinálunk jól. Nem csodálom, hogy nem vagyok még terhes, ilyen aktívan válaszokat kereső/némiképp elégedetlen állapotban nem tudok biztonságos fészket építeni belül a következő babánknak. Muszáj megtanulnom végre a lecke aktuális részét, hogy Az Élet feladhassa a következőt.

A hiányzó infóáradat

2011-11-09T23:55:00.001+01:00

Beláttam hosszas huzavona után, hogy a hófordulós összegzés erőteljes koloncvonásokat mutat egy ideje. Nincs rá időm/agyam/energiám. A tizenkettediket még gyorsan idevésem (így a 14. elején pont időszerű, ehhem), hogy az első év ne legyen csonka (néhány kép meg majd egy másik posztban), a továbbiakban viszont inkább a kábé lehetetlen megvalósítására teszek kísérletet: a gyakoribb blogírásra. Ez azért necces, mert bár téma van dögivel és időt is ki tudnék csikarni az éjfél utáni órákból (más kérdés, hogy ez mennyire menne a szemem alatti bőröndök rovására), a turbógyerekem azonban annyira lefáraszt nappal, hogy a 100%-os anyaüzemmód után a pár szabad órámban már egyáltalán nem akarok vele foglalkozni. Képnézegetés és blogírás szintjén sem. Nem vagyok az az anya, aki a nap 24 órájából 24-et kizárólag a fiával kíván eltölteni. A játszótéren K. anyukája mesélte, hogy kínszenvedésnek érezte a fodrásznál lehúzott egy órát, a cicomáról-lakkozásról lebeszélte a hajászt, mert minél előbb haza akart érni a tizensok hónapos fiához. Hát, bevallom, amikor októberben egy év után először (és eleddig utoljára, de optimista típus vagyok) 2.5 órára kettesben hagytam a fiúkat és bevettem magam a Westendbe, nem gyötört sem a lelkiismeret, sem a fiam utáni vágyakozás. Nem hívtam B.-t, nem is írtam neki sms-t, tudtam, hogy a fiúk remekül megvannak egymással. Boldog voltam, amikor elindultam, és boldog voltam, amikor hazaértem. Feltöltődtem, és nem mellesleg vettem mintás szilikonformát a leendő sütijeim számára, meg könyvet és gyöngyöt (nem tudtam tartani a fogadalmamat), és mindkét kezem szabad volt, és nem cipeltem egy hátizsáknyi andrisfelszerelést, sőt, a hátizsák helyett a csinos táskám lógott a vállamon. Valamivel később a fodrásznál is jól éreztem magam, kértem a cicomát és a lakkot, naná.
Na de vissza a szeptemberhez, a 12. hónaphoz. Annyi mindent csinált azóta a gyerek, hogy már csak a főbb történésekre emlékszem. A hónap végén 9.92 kilónak mérte a védőnő. Azért nem többnek, mert kültéri eseményeknél (pl. rendelőben kivitelezett mérlegelésnél) a Sir nem ragaszkodik ahhoz, hogy magával cipelje a puha és bolyhos takaróját, kizárólag a lakásban vonulgat fel-alá a magasba tartott kezéből lecsüngő babatakaróval, véreskardszerűen hordozza körbe. Ezt októberben továbbfejlesztette: A hűtőmágnestől kezdve a legókutyán át a piros fedőig mindent odahurcol hozzám. A rítus miértjén még töröm a fejemet, egyelőre megdicsérem, hogy milyen ügyesen sétafikál ide-oda a lakás kismillió tárgyával. Szeptemberben cuppant rá a takarómorzsolgatásra és - harapdálásra, korábban nem igényelt sem plüssállatot, sem párnacsücsköt a szoptatáshoz/elalváshoz, mostanában viszont már ott tartunk, hogy kifejezetten keresi a tekintetével a takaróját, ha pl. szoptatáshoz készülődünk a kanapén, illetve a múlt héten lerángatta a szárítóról a váltótakarót és mindkettőt magának akarta, természetesen balhézott, amikor a vizeset visszaraktam száradni, és újra lerángatta és tüntetően rágta, én meg a szundikálása alatt visszacsempésztem a szárítóra és úgy teregettem ki, hogy egyetlen szöszt se lásson belőle Sir Akarnok. Amúgy mázli, hogy nem valami spéci állatkát szemelt ki a gyerek, amiből nem lehet ugyanolyat beszerezni, ha a folyamatos amortizálódás miatt kifordul a szeme/bélése, hanem csak egy egyszerű Spar takarót tüntet ki a figyelmével.
A centiknél 77 a bűvös szám, ez azt jelenti, hogy lábujjhegyre állva lassan a legféltettebb kincseinket is eléri, amire határozottan törekszik egyébként. Az íróasztalokról nem tudunk elpakolni, így többször előfordult, hogy egyetlen gombnyomással kikapcsolta a számítógépet. Imádja, ha állatokat nézegetünk a gépen, az apás-anyás háttérkép láttán pedig olyan szélesen mosolyog, hogy legszívesebben ezer puszival borítanám a kis mindenét.
Szeptemberben kezdte el pontosabban kifejezni magát, egyelőre nagyrészt testbeszéddel, pl. a levadászott takaróját nyünyörgetve odaáll a kanapé elé, hogy aludni akar, szoptassam meg és altassam el, vagy megfogja a kezünket és rárakja arra a tárgyra/kajára, aminek látni szeretné a működését/amiből enni akar. Nagy kéjenc, mert nemcsak a zokni felhúzására tett kísérleteinél emelgeti a lábait, hanem a fürdőkádban és a pelenkázón is, hogy simogassuk, harapdáljuk. A lábain tett már egy-egy lépést önállóan ebben a hónapban, de alapjáraton mindig a kezünk után nyúlt, hogy menjünk sétálni vele. Cirka 2-3 percenként. Egy idő után megmakacsoltam magam, mert láttam, hogy szépen tudna egyedül is járni, ha nem lenne kényelmes, ráadásul a közös sétáink alatt gyakran meg-megállt szöszölni valamelyik játékával, nekem meg szerinte ott kellett volna görnyednem, amíg pl. szétszálazza az oroszlán sörényét. Úgy döntöttem, elég volt a kényelmes megoldásokból (Andris hajlamos erre), tényleg nem szorul a segítségünkre többé, és az egyik alkalommal nem mentem vele sétálni, hiába hisztizett. Életem egyik legdurvább öt percét éltem át, mert a fiam óriási balhét csapott gigászi könnyekkel. Öleltem, simogattam és folyamatosan duruzsoltam a fülébe, amíg meg nem nyugodott - és utána önállóan nekiindult a lakásban. Pár napig nem kérte a kezemet és az apjánál sem próbálkozott. Miután rájött, hogy jé, egyedül is tudok menni!, minden alkalmat megragadott a gyakorlásra. Teljesen olyan volt, mintha megértette volna, amit mondtam neki. A családban is próbáljuk elérni, hogy ne vezetgessék Andrist, tök szépen megy egyedül. Az nagyon szívmelengető, amikor feltartott kezekkel odatipeg a csúszdához (mintha pisztolyt nyomnának a hátába), bár 1-2 hete egyre gyakrabban engedi le a karjait. A nagymozgásokhoz még annyit, hogy szeptemberben rendszeresen tolatott a hasán fekve. Nem tudom, mivel kísérletezett, de nagyon mulatságos volt, ahogy a hasán tolatva nem egyszer átszelte az ebédlőt. A tánctudása fejlesztésénél is a hátramenetet gyakorolta: álló helyzetben hátrafelé ugrándozott. Nem tudom, meséltem-e, de B.-vel gyakran rajtakaptuk azon, hogy játék közben előszeretettel kapcsol be magának zenét a szintetizátorán, pl. négyszer-ötször is újraindította a zenét, amikor lejárt az aktuális zenemű.
A finommozgása engem mindig elbűvöl. Nagyon ügyesen bánik az apró dolgokkal, főleg a fedeles/kupakos dobozokat (meg a Labellómat) és a gyöngygolyóimat és az ékszeres ládikámat imádja, és jó neki könyvet venni, elmélyülten nézegeti és lapozgatja. Ezekben a babrálós tevékenységeiben 20-30 percekre is képes elmélyedni, ha az ölemben ül vagy ott fekszem mellette. Nem kell együtt játszanunk, csak legyek ott a közelében. Végtelenül kíváncsi, mindenben részt akar venni, mindent látni akar, úgyhogy előbb-utóbb tökélyre fogom fejleszteni pl. az egykezes főzőcskét. A gyerek szerintem attól tart, hogy kimarad valami izgalmasból, és neki a krumplipucolás vagy a szemem kihúzása is az. Fogalmam sem volt korábban, hogy milyen az a valóságban, ha a gyerek utánzással tanul. Nos, a szülinapja előtt egyre gyakrabban kaptam azon a kiskorút, hogy próbál fésülködni a hajkeféjével, az elkunyerált szemceruzámat a szeméhez közelíti, a fültisztítást egyedül szándékozik megoldani a célszerszámmal, meg a hajcsatomat beletúrta a babahajába. Ja, azt majdnem elfelejtettem írni, hogy a legkedvesebb szórakozásai közé tartozik a tollas-ceruzás dobozom kirámolása, sűrűn találok egy fél írószerboltot az ágyunk alatt. A 12. hónapban is sokat dumált, hosszú monológokat nyom játék közben, illetve a szemembe nézve karattyol, és ha válaszolok neki, karattyol tovább, tisztára olyan, mintha beszélgetnénk.
Még mindig szopik, amit nagyon szeretek. Azt hittem, fura lesz, hogy már kint van 6 foga (meg az a néhány fogkezdemény itt-ott) és szopik, hiszen sokfogú nagyfiú, de nem, a világ legtermészetesebb dolga. A bevitt tápnak olyan 40-45 százaléka anyatej, a többi felnőtteledel, amit egyedül kanalaz a szájába, ha úri kedve úgy tartja, bár a kényelmessége miatt szereti, ha az anyarabszolga eteti. Szeptemberben a szőlő volt a sláger, és szerintem az összes olyan anya hősi kitüntetést érdemel, aki meghámoz és kimagoz húsz-harminc szem szőlőt. Naponta. Andris egyelőre mindenevő, de előfordul, hogy épp azt gyakorolja, hogy tudja kiköpni a kaját. Tejet, cukros szirszart még nem kap, az anyja viszont igen, meg agyvérzést is, mert a Sir örökölte az anyja (és az apja) erős akaratát és lobbanékony természetét. A gyereknevelés kiváló önismereti tréning nekem. Nem sejtettem, hogy kifejezetten mozgékony, temperamentumos ember vagyok, erre a fiam ébresztett rá. Egyelőre nehezen viselem Andris hisztijeit, érzem, hogy egy idő után egyre feljebb és feljebb kúszik bennem az ingerültség, ami nem jó, és azt kell kitalálnom, hogyan tudom a legvégsőkig megőrizni azt a higgadt és türelmes énemet, amit a gyerekem előtt csak nagyon kevesen tettek próbára. A gyerekem persze minden egyes nap feszegeti a határainkat, akár ötezerszer is. Érdekes, hogy néhány napig idilli a helyzet, aztán produkál 1-2 olyan napot, amitől az összes hajam kihullik, szóval, tipikus Mérleg, egyensúlyban tart mindent, nála nincs semmi olyasmi, aminek ne lenne meg az ellenpólusa.
A nyaralás alatt bevezetett közös alvásról sajnos nem tudtam leszoktatni, igaz, alig próbálkoztam, mert nekem is jó, hogy 9-10 óra (néha fogzás miatti ébredésekkel tarkított) különalvás után nyomunk még egy-két órányi közös durmolást a kanapén, sokkal kipihentebb vagyok, hogy nem hajnali 5-6 óra körül kezdjük a napot. B.-vel a nyaralás óta nem ébredtünk együtt, ez baromira hiányzik, de már csak 45 percnyi csúszás van a gyerek és B. ébredése között - előbb-utóbb szinkronban leszünk. A nyaralás alatt együtt aludtunk az utolsó 1-2 órában és az nagyon bevált mindenkinek. Itthon kicsi ehhez az ágyunk és a hálószoba adottságai sem kedveznek a közös alvásnak. Az ébredés nélküli szunyálásnak egyébként az a titka, hogyha nem fogzás miatt sír fel a gyerek, hogy sokat kell ennie napközben. Rengeteget. Szeptemberben gyakran azért nem etettem tovább, mert azt hittem, kihányja, ha még egy kanállal kap. Már egész jól kitapasztaltam a mennyiségeket, és úgy tűnik, a megoldás egyelőre a napi négy alkalom plusz némi gyümölcs és keksz az étkezések között. És az Anyatej Gold, természetesen.
A cápa társasági életéről annyit, hogy bárhová megyünk terepen, azonnal begyűjt magának néhány hódolót nemtől és kortól függetlenül. Nem tudom, hogy csinálja. Mindig akad valaki, aki csevegni akar velem Andrisról, többen megdicsérik és mosolyognak rá, a boltban legutóbb odajött egy nő, hogy jajj, de helyes ez a kissrác!, ma meg egy néni jött oda hozzánk, hogy úgy megdajkálná a fiamat, és ilyenek rendszeresen előfordulnak. Ez a rajongás vagy mi még egy év után is meglep, mert jó, huncut és vidám baba, de nem látom, hogy mi az, ami miatt ennyire vonzza magához az embereket. Andris amúgy szereti a nyüzsgést, a társaságot.
Nem lett rövid bejegyzés, gratulálok az állóképességéhez annak, aki végigolvasta. Písz.

Mindenféle tudomány

2011-10-31T00:33:00.001+01:00

Andris ebben a hónapban izgalmas dolgokat produkál (nekünk az, lehet, hogy ti ásítozni fogtok), például olyanokat, hogy ...

... egyedül kívánja felvenni a zokniját és a cipőjét. Az előbbit rendszeresen lekapja a lábáról és a kezembe nyomja és várakozóan hol a lábára, hol a zoknira néz, hogy mutassam meg, mi a trükk a zoknifelvételben. A nadrágból és a pólóból ügyesen kihúzza a releváns végtagjait. Ja, kegyetlen anyaként a bejárati ajtó előtt parkoltatom az utcai cipőjét, különben állandóan azt fogdossa és próbálgatja a lábára. (Majd valami tiszta cipővel kísérletezhet.)

... szappanbuborékot fúj, ha B. a szája elé tartja a fújós részt. Az ételeit már régóta fújdogálja.

... ha álmos, az egyik kezembe nyomja a mei-tai valamelyik részét és a másik kezembe kapaszkodva megpróbál álló helyzetbe húzni, jelezvén, hogy álmos, kössem a hátamra és ringassam el. (Hordozáshoz a manducát használom, nappali altatáshoz viszont a mei-tai-t.)

... egyedül elsétál a csúszdához, fellépcsőzik (kb. hat-hét fok) és hason fekve a mélybe ereszkedik (másfél-két méter). Imádja. Nincs szüksége a segítségemre, de azért figyelek rá, meg kicsit tompítom a lendületét a hátára tett kezemmel, nem szeretném, ha a parkolóig repülne.

... ha azt mondom neki, simogasd meg apát, odamegy B.-hez és megsimogatja. Néha csak úgy megsimogat minket, pölö nekem az arcomat és a karomat szokta simogatni a kis meleg tenyerével. Ébredtem már arra, hogy az arcomat simogatta, és nagyon szerettem. (Meg úgy is, hogy kutyaként vonyított mellettem, próbálgatta a kommunikációs repertoárját. Ez nem volt annyira anyabarát ébresztés, de túléltem.)

... este leveszi a polcról a vitaminos és a vigantolos üvegcsét és nyújtja az apukájának, hogy cseppentsen a kanálba. Lefekvés előtt kapja ezeket, szerintem alig várja, hogy ő csöpögtessen.

... a kezébe temeti az arcát, ami nagyon vicces. Gondolom, az élet összes gondja az ő vállát nyomja.

... miután az apja dekázott a szobában a legnagyobb labdájával, Andris fogta a lasztit és a saját lábára dobálta. Egyelőre ülő helyzetben, és lelkesen. (Labdákba simán belerúg, az ütemes lábemelgetés viszont új neki.)

... énekel. Velem. Az apjával. Becsatlakozik és dallamosan hadovál. A nyelve amúgy is megeredt, például könyvlapozgatás közben hosszú halandzsamonológokat ad elő, szombaton ezen a módon végigszövegelte az autóutat. A legcukibb meg az volt, hogy rájött, a huppanóknál beremeg a hangja, ezért cirka tíz percig tátott szájjal utazott és gyönyörködött a kiadott hangverziókban. Hazafelé menetrendszerűen kitátotta a száját és várta a huppanókat.

... ha a hasamon fekszem és megkérdezem, Andris, hogy lovagolnak a betyárok?, fogja magát és felül a derekamra és lovagol rajtam. Ezt a mozdulatot nem láthatta tőlünk, khm, gyerek előtt nem lovagolunk. Teljesen a saját találmánya.

... ha teregetek, egyrészt megfogja a ruhát és nyújtja nekem, másrészt megfogja a ruhát és megpróbálja kirázni, aztán felrakni a szárítóra.

És olyat is tud, hogy fekvő vagy ülő helyzetből arcra esik. Kizárólag így gyűjti a kék foltjait. A kép egy hete készült (bal orczája foltos), ma már a bal szemöldöke felett feketéllik az újabb szerzeménye.

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz

2011-10-28T00:15:00.001+02:00

Amikor épp ~~világgá~~ szabadságra akarok menni anyaságból, Ezo Terka énem azt sutyorogja a fülembe, hogy 1) kis lükém (na jó, ez nem igaz, konkrétan lehülyéz), nincs szabadság, NINCS SZABADSÁG, 2) mindenki olyan terhet kap a vállaira, amelyet még elbír, különben nincs fejlődés, nincs kihívás, nincs tanulás, és értem és elfogadom, de... most megint olyan nagyon nehéz türelmes és mosolygós anyának lenni, mint a nyár elején. Tulajdonképpen nincs semmi extra, fejlődési ugrás, ami azt jelenti, hogy pölö az elalvás előtti harminc percben Andris az összes tudományát bemutatja a kiságyban: dumál, kurjongat, feláll, sétál, hemperedik ésatöbbi. Megállás nélkül. Nála ez egyfajta önaltatási szertartás a hasonló időszakokban, nem is tűri, hogy simogassam közben, zavarja, viszont bent kell lennem. Ülök a kiságy mellett, halkan énekelek, de általában inkább csendben vagyok, azt szereti. (Nem is értem, miért.) Ha kéri, megszoptatom. A végére elalszik, én meg kibotorkálok a szobájából, zsibbadt aggyal és feszült korpusszal. Hihetetlenül kimerít ez a harminc perc, és hiába csatlakozik be B., amíg Andris a mellemmel alszik el, sokat nem tud segíteni. A fogzás nálunk igazi mumus, pedig azt hittem, a hasfájásnál és az orrszívásnál semmit nem tudok jobban utálni. A ded fogzásnál óránként-kétóránként szopik éjszaka, ha nem szenved semmiféle fogkezdeménytől (vagy fronttól), egy-két ébredéssel végignyomja a tíz-tizenegy óráját. A rágószervtémát sem aprózza el a gyerek: úgy tippelem, egyszerre négy-hat fogat növeszt, pontos darabszámot azért nem tudok mondani, mert az nyúlkáljon sokáig a cápa szájában puszta kézzel, aki fakírszármazék.

Az is lefáraszt, hogy Andris megállíthatatlan. Gőzöm sincs, honnan van egy ilyen kicsi emberben ennyi energia, de jön-megy. Mindig csinál valamit. Mindig. És ezzel állandó mozgásban tart engem, közönségként kulcsszerepet játszom. Megértem. (A fogyásom miatt hálás vagyok. Mínusz 25 kilónál tartok, a harmincat szeretném elérni, mert az kerek szám.) Andris állandóan keresi az ingereket, ő ilyen, így érzi jól magát. Én teljesen más típus vagyok, ennek ellenére miatta olyan személyiségbeli vonásaimat kell előtérbe hoznom, amelyek lefárasztanak. És nem tudok úgy pihenni, ahogy az a lelki alkatomnak megfelel, muszáj új utakat keresnem. A sarj előszeretettel kéredzkedik a karomba (hátamra rakom a manducában), hogy lássa, mit csinálok. Ritka pillanat, amikor az energiagombóc tíz percig elücsörög a fenekén és könyvet lapozgat, építőkockázik, ékszereimmel bíbelődik, kiborogatja a játékos dobozait vagy kirámolja a konyhaszekrényt. Nyilván ülőpózban nem lehet tökéletesíteni a járást, szóval, a pörgést is megértem, mindent megértek, csak a nap végére a földet súrolja a nyelvem és nincs más vágyam, minthogy összebújjak B.-vel és valami olyasmit csináljak, ami nem a gyerekről szól. Azért is írtam ide kevesebbet, hogy az a pár szabad óra, amit kicsikarok a napból, az enyém, a miénk legyen B.-vel. Aztán rájöttem, hogy néhány évig úgysem változik a helyzet, könnyebb nem lesz, szóval, akár blogot is írhatok. Azt nem tudom, hogy további egy-két gyerekkel megszűnik-é csibike és minden hőn szeretett hobbija.

Ja, a fiam erős akarata sem könnyíti meg a helyzetemet, bár igyekszem elkerülni a felesleges konfliktusokat. Ha sikerül, idilli napunk van, mint a nagykönyvben. Ha nem, sírás-rívás, mert a cápa hisztizik, kérem szépen. Nagyon beleéli magát, úgyhogy figyelemelterelő manőverekből eléggé felkészült vagyok, például ezzel tudom magyarázni azt a tényt, hogy egy fokhagymanyomó leledzik a pelenkázó asztalon. És másodpercek alatt reagálok. Gyakran egy egész nap eltelik ugrásra kész állapotban, fogalmazzunk úgy finoman, hogy gyilkos a folymatos lesben állás. És közben próbálom jól érezni magamat. Kérdeztem a védőnőmet, természetes-é, hogy Andris már most ilyen komolyan hisztizik, hiszen a dackorszak jóval odébb van még. Á. mondta, hogy igen, ha az apukája vagy az anyukája is önfejű, erős akaratú, mert ez öröklődik. Mindkettőnk alaptermészetének szerves része a makacsság, nyakasság, az erős és határozott akarat. Szuper. Már értem, miért izzadok le egy szimpla pelenkacserénél bugyiig, mire megküzdök a cirka tízkilós gyerekem határozott (és határozottan más tartalmú plusz irányú) akaratával. És tényleg küzdelem, mert mászás-séta közben képtelenség pelenkázni, ergo korlátoznom kell a Sir mozgását. Bosszant azért, hogy a legtöbb pelenkázást nem ússzuk meg sírás nélkül. Ilyen hülyeség miatt balhézni, basszus. Rádöbbentem arra is, hogy hiába keresek logikát bizonyos dolgokban, a válasz az, hogy nincs logika. (Gratulálunk, csibike, zseniális felismerés így egy év után.) És van olyan, hogy nézem a sírástól kivörösödött fejű gyerekemet, akin olyan fájdalmas műveletet akarok végrehajtani, mint a pelenkacsere, és végtelenül erősen érzem, hogy ő egy külön személyiség, és félre kell tolnom a felhorgadó ingerültségemet, nekem kell jól megoldanom a helyzetet, mert én vagyok a nagyobb. (Az nem biztos, hogy az okosabb is.) Ilyenkor sóhajtok. Vagy nevetek, mert annyira szeretem még a hiszti miatt legördülő krokodilkönnyeit is. A problémákat megbeszélem, ha tehetem, ezért furcsa, hogy néha erővel kell boldogulnom, nem pedig szavakkal. A 'Beszéljük meg!' vagyok én, attól irtózom, hogy 'Csináld meg, mert azt mondom!'. Távol áll a természetemtől, hogy másra kényszerítsem az akaratomat, hogy korlátozzam egy másik ember elképzeléseit. Az elmúlt egy évben nem jutottam azzal semmire, hogy ezt a korlátozásos dolgot ne úgy éljem meg, hogy erőszakot teszek a személyiségemen. Tanárként is utáltam fegyelmezni. Nem csinálom rosszul, de nem szeretem. Evidens, hogy szülőként kikerülhetetlen a gyerek egészséges fejlődéséhez szükséges korlátok felállítása, a fegyelmezés, a büntetés. Tudom. Attól még rühellhetem.

Egy év alatt letisztult bennem ez-az, és most már látom, hogy valahol a lelkem egyik legeldugottab kis zugában mindig arra vártam, hogy jó, ezen meg ezen túlleszünk és akkor könnyebb lesz az egész gyerekezés, fellélegzünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Fenét. Ez az egyik hiba, amit elkövettem. Nem lesz könnyebb, összességében nem. Máshogy lesz nehéz. Andris fizikailag egyszer teljesen leválik rólam/a környezetéről, de olyan könnyű, mint születése előtt, soha nem lesz. És ez most tudatosult bennem a maga végérvényességével.

A csillogó izékről

2011-10-24T00:52:00.000+02:00

B. és Andris kézen fogva sétál felém a boltban, B. műfelháborodással az arcán, vigyorogva meséli nekem, hogy teljesen elrontod ezt a gyereket a gyöngyeiddel, mindig az ékszeres állványnál köt ki, mert az ékszerek csillognak, de majd én veszek neki egy csillogó... vonatot!

Itt épp ~~elrontom a gyereket~~ gyöngyözünk.

A képanyag

2011-10-19T00:14:00.004+02:00

Véletlenül sikerült megörökíteni Sir Andrew lépteit az esti fürdetés előtt:

Eddig hiába próbáltuk lekapni a sétáló cápát, mindig kiszúrta a kamerát és két másodperc után rárepült. Most volt annyira óvatlan, hogy hátat fordított nekem (odament az apjához, hogy ellenőrizze az előkészületeket és megdumálja vele a vízmennyiséget, még motyog is maga elé, nehogy elfelejtsen valamit), de persze az ikszedik érzéke csak megsúgta neki, hogy pillantson vissza. Rögtön sietett hozzám, hogy együtt megnézzük, mit csinál Andris a videón, mert az izgalmas, Andris szereti nézni Andrist. Úgy szoktuk, hogy a karomba veti magát és átöleli a nyakamat, ezért a földrengés a végén. A hangomról meg annyit, hogy beteg vagyok kicsit.

Bréking

2011-10-15T16:09:00.002+02:00

Andris jár.

Na, mit mondtam?

2011-10-10T22:34:00.001+02:00

És igen, A Tigris közelebbi ismeretséget kötött a csigabelsővel. Tudtamtudtamtudtam.

A Tigrist Vackortól örökölte a sarj és kezdettől fogva mély érzelmeket táplál vele szemben. Sanyarú sorsa van nálunk a gyereknek, ez az első plüssállata. A oroszlános és nyuszis alvós nyünyörgetőjét soha nem szotyorgatta, kisbabaként sem, mióta dobál, rendszeresen kihajítja őket az ágyából és kész, ennél bizalmasabb viszonyba nem bocsátkozik velük, A Tigrist azonban magához szorítja és mosolyogva ölelgeti, és ha azt mondom, hogy gyere, Andris, keressük meg A Tigrist, Andris nyújtja a kezét és megyünk, bekukkantunk minden szobába, hogy előkerítsük a fenevadat. A cápagyerek néha megkísérli foggal letépni A Tigris karját vagy farkát, de gondolom, ez náluk a szeretet jele, és lezsírozták egymás között, hogy mi fér bele a kapcsolatukba. Egyelőre A Tigris békésen tűri a szeretetrohamokat, semmit sem próbál letépni a gyerekemről. Andris három-négy tigrisezés után (Szia Andris! Én vagyok A Tigris, adhatok egy puszit?, szinkronizálta elváltoztatott hangon A Tigrist hol az anya, hol az apa) kezdte el mondogatni, hogy "tiglis", a kutya és a cica után ez a harmadik állatos szava, szóval, ha mást nem is tanul a jövőben, Kínában már nem fog éhen halni.

Szülinapos

2011-10-09T23:46:00.004+02:00

Bocs a nem túl jó képekért, videóról ollóztam ki a képanyagot, bár így utólag azt mondom, talán megkockáztathattuk volna a fényképezőgép bevetését, ugyanis Andris egy-két meglepett mutogatást és szájcsücsörítést leszámítva nem mocorgott, amíg égett a tűzijáték, a csodálkozás szinte mozdulatlanná varázsolta.

Ezen a képen látszik a döbbenet tárgya, az ötödrészt lufifejű kisfiam, valamint a szülinapi torta, amiről nem tudom, mit gondoltok így első ránézésre, mármint a jellegéről, nem a dizájnról. Elárulom, hogy a betonnál valamivel lágyabb állagú tejbegrízt eszkábáltam a gyereknek kókusztejpor és búzadara segítségével (nem akartam veszélyeztetni a négy darab fogát). Főzés közben beleszórtam egy marék meghámozott és feldarabolt szilvát, pici fahéjat és hangyányi cukrot dobtam hozzá, hogy legyen valami íze is. A hűtőben megdermesztett tejbepapit pár órával később tányérra imádkoztam, cikkekre vágott szilvával körítettem, a tetejére is az került. Andrist jobban izgatta az ajándék, ezért nem evett belőle, megnyalta a gyertyát és bökött kettőt az egyik szilvadarabkán, később viszont befalta a tejbegríz felét. Olyasmi tortát akartam, ami gyorsan elkészül és Andris is eheti. Nem utolsó szempont, hogy a torta a későbbiekben vacsoraként és másnapi ebédként funkcionált.

Az ajándék telitalálat, nem bánom, hogy elcsábultam egy FP játékra: Andris táncol a csigazenére, elmélyülten dobálja bele az elemeket, illetve borítja ki őket nagy robaj kíséretében, de hát ugye az anyja szereti, ha több darabból áll a játék és nem csupán egyetlen dolgot lehet vele csinálni. Mostanában megint a ki- és bepakolás az egyik kedvenc foglalatossága a Sir-nek, sokat rámolok utána. Nem panaszként mondom, hiszen én hagyom, hogy azzal játsszon, amivel csak szeretne (ha nem veszélyes), meg a rengeteg hajolgatás-guggolás remekül erősíti a combomat és a vádlimat.

365 napos

2011-10-07T00:07:00.000+02:00

Drága Kisfiam!

Bevallom, elgondolkodtam azon, hogy jó szülinapi ajándékot választottunk-e neked: a singing snail minden egyes huppanónál ugyanazt a dallamot nyűtte újra meg újra a délutáni sétánk alatt. A babakocsi egyetlen rezdülése elég volt a dalolászáshoz. Legalább harmincszor hallgattuk meg, talán harmincötször is. Ha kikapcsolható, csodás ajándék. Látod, egy év után sem vagyok rutinos anya, nem néztem meg, elnémítható-e a csiga. Tetszeni fog, ebben biztos vagyok. Mindent beledobálhatsz, amit csak szeretnél. A kockákon kívül a tollaimat, a kirakódarabokat, a köveimet, a csipeszeket is. A Tigris nem fér bele, de tudom, hogy úgyis megpróbálod belegyömöszölni.

Apa videóra vette a születésed utáni pillanatokat, mert nem találkozhattunk rögtön. Akárhányszor néztem meg az elmúlt egy évben, már az első képkockáknál folyt a könnyem. Elrepült ez az egy év, mintha csak nemrég születtél volna. Órákon át sóvárogtam-vágyódtam utánad a kórházi ágyon, amíg végre a karomba vehettelek. Érezni, érinteni, nézni, hallgatni, szagolni akartalak. Téged, a fiúnkat, aki belőlünk lett. A fájdalomra nem emlékszem.

Nem bírok betelni veled. Szeretem a szuszogásodat a nyakamon, a füled mögötti puha bőrt, a zsiványszikrákat a szemedben, a tejszagú leheletedet, a kacagásodat. A kantáros farmernadrágodat, az új cipődet, a maszatos pólódat. A kíváncsiságodat, az akaratodat, az erődet, a kitartásodat, a bátorságodat. Ahogy lapozod a könyvedet. Ahogy vizsgálod a gyöngyeimet. Ahogy ugatsz a kutyáknak. Ahogy felmászol a legmagasabb toronyba. Ahogy rám nézel. Ahogy kitárod felém a karjaidat. Ahogy hozzám bújsz. Ahogy apát szereted.

Köszönöm, hogy az anyukád lehetek.

Boldog születésnapot, Andris, nagyon szeretünk, Kisfiam.

Beszéljenek helyettem a képek

2011-10-01T23:23:00.000+02:00

Borostyánlánc és kommandós kiképzés

2011-09-30T23:22:00.002+02:00

Nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de mióta vasárnap apai javaslatra levettem Andris nyakából a borostyánláncot, mintha kicserélték volna a fiamat. Tíz perc után elmúlt az extrém méreteket öltő nyűgössége. Sir Andrew újra a régi, jó kis hetünk volt a gyakori ébredésekkel fűszerezett éjszakai műszak (igen, a foga) és az egyre határozottabban kinyilvánított éntudatából fakadó konfrontációk ellenére is. B. vélte úgy, hogy esetleg a nyaklánc miatt alakult durván a múlt péntek, és nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de tényleg a csütörtök délután felhelyezett nyaklánccal kezdődött ez az új típusú sírósság/anyásság. Persze lehet, hogy pont a lánctól való megszabadulás pillanatában szűnt meg minden front és szél és izémizé, mi azonban inkább a láncra gyanakszunk. Tény, a fogzási tüneteket enyhítette (nem tömte állandóan a szájába a fél takaróját), azért nem sírt Andris a két és fél nap alatt, viszont minden másért igen. Rögvest vizslatni kezdtük a láncot, eredeti-é vagy sem, hátha műanyagot címkéztek borostyánnak, én körömmel kapirgáltam a szemeket, B. pedig sós vízben úsztatta. Úgy néz ki, echte borostyán a cucc, Andris valamiért mégsem szerette. Borostyánügyben tanácstalan vagyok, Andrissal nem akarok kísérletezni. Azóta megint fél takarókat tol a szájába, viszont nem kíván második bőrként tapadni rám és csak akkor sír, ha nem adom oda neki a kamerát, vagy nem engedem, hogy kihajoljon a sokadik emeleti ablakból.
Ha hármasban vagyunk (ő, én és mobil/kamera/fényképezőgép), csak ilyen balhézós képeket tudok róla csinálni, egyiket sem lehet egy másodpercnél tovább működtetni a Sir közelében. Ha együtt visszanézzük a képet vagy filmet, röhögcsél saját magán, dumál a hangomat hallva, mihelyt azonban elteszem a műszereket, jön a (mű)sírás, hogy milyen kegyetlen anya vagyok.

Játszani óhajtana velük, naná, és a mobilt néha odaadom neki, mert imádja a csengőhangokat (death metalos headbangelést és seggrázást képzeljetek el koreográfiaként), de hadd ne finanszírozzam az uraság ad poci telefonhívásait. Valószínűleg B. nem örülne, ha Andris a kamera kihajtható képernyőjével origamizna.
Csomó minden történt egy hét alatt, például kétszer csináltunk közös programot dorwanyukával és a fiával. Ugye, az az alap, hogy ebben a korban még nem játszanak együtt a gyerekek, pusztán elszöszölnek egymás mellett. Na, a két Andris ezt a tételt rendszeresen cáfolja, ők bizony labdát dobálnak egymásnak, az egyik kergeti a másikat, a másik meg vissza-visszanézve és vigyorogva menekül (a másik 99,9%-ban Vackor, mert ő már profin rohan), elbabrálnak az üres kulaccsal (képen), doboztetőt hajigálnak ésatöbbi.

A fiúk jól megvannak, nagy az öröm, ha találkoznak, és gyorsan eltanulnak dolgokat egymástól, pölö Vackor is rákapott arra, hogy a kanapénk háttámlájába kapaszkodva lesi a ruhaszárítót, Andris meg tegnap óta súlyosan sebesült dinoszaurusz hangján vijjog fel a legváratlanabb pillanatokban. A frászt hozza rám. A srácok itt éppen formagyakorlatokat mutatnak be Vackor leendő szobájában terpeszkedő matracon:

Ami a gyakorlatokat illeti, érik a névváltásom - a G.I. Jane pont jó lesz. Andrisról kiderült, hogy kalandor típus, ráadásul a vakmerőbb fajtából, egyből felkapaszkodik a legmagasabb mászókára (és mellesleg megtanul felmenni, illetve lejönni a lépcsőn), semmi hezitálás-terepszemle, nekem pedig marad a mászókázó bodyguard hálátlan szerepe, hiszen vagy eltiltom a gyereket a játszótéri mókától, ami bődületes baromság, vagy nyomkövetésre kapcsolok, ami szintén bődületes baromság, de legalább legálisan kipróbálhatom az összes gyerekjátékot. Dorwék játszóterén fél napra megadta magát a bal térdem (roppant egyet valami belül és kész), mert kúsztam a kalandor fiam után, a mi játszóterünkön meg a kötélhágcsón szórakoztattam a lakótelepet a kommandós vetődéseimmel. Mielőtt azt hinnétek, hogy megatutiistencsászárnő vagyok, elárulom, hogy van hová fejlődnöm, például sminkben, miniszoknyában-harisnyában és magassarkúban még nem mászókáztam, viszont a játszótéri toronyban egyszer mögöttem araszolt az anya, aki igen. A kék foltjaimat már nem számolom. Az ősz hajszálaimat sem.

Kis esti vegyes

2011-09-25T00:30:00.005+02:00

Nemrég begyűjtöttem újabb ötezer fekete pontot: Andris alvás közben felsírt, kivettem az ágyából és a karomban ringatva megszoptattam. Így csináltam mindig, és így is fogom csinálni, amíg szoptatok. Nekünk így jó. Az okos könyvek szerint már át kellene aludnia az éjszakát, itt az ideje, hogy egy kis vízitatással és szigorúan a kiságy rácsain keresztül kivitelezett hátsimogatással altassam vissza a fiamat (ha többet szeretne, ne engedjek a zsarnoknak), aki éjszaka pusztán azért ébred fel kétszer, mert tudja, hogy megetetem. Belekódoltam ezt az infót. Az okos könyvek azzal biztatnak, hogy három-négy sírós éjszaka, és Sir Andrew úgy átalussza azt, amit át kell, hogy csak na. Az az igazság, hogy gyűlölöm az ilyen barbár megoldásokat, meg az, hogy képtelen vagyok sírni hagyni a gyereket. Nagyjából két hete öt percig kellett hallgatnom a bömbölését, kegyetlen volt. Épp habfürdőbe bátorkodtam belemerülni egy olyan időpontban, amikor nem szokott felébredni, erre tessék, kivételesen felébredt. Habokból ki, villámzuhany. Az apja ölelte magához a cápakölyköt, aki addig üvöltött, amíg a karomba nem vettem. Teljesen belehergelődött abba, hogy elmaradt az azonnali szoptatás, utána nehezen aludt vissza, bár két tejkorty között dobott nekem egy puszit az éjszaka meghitt sötétségében. Öt percig is alig bírtam hallgatni a 'nekem most rettentően rossz, gyere, anya, segíts rajtam!' sírását, a három-négy éjszakán át tartó sírásba simán belehalnék. Inkább arra tippelek, hogy fejlődési ugrásra készül, ugyanakkor hiába kínálom négyszer-ötször per nap, továbbra sem eszik igazán komoly mennyiséget felnőttkajából, következetesen hagy helyet az anyatejnek, ez viszont már nem olyan tápláló, hogy fedezze a cápanövekedéshez szükséges mindenfélét. Éhesen senki nem tud ugrálni, nem igaz? Persze lehet, hogy cicifüggő a ded és ezért nem alszik 'rendesen' (definiáljuk ezt a szót, kérem szépen), passz, de úgy vagyok vele, hogy a tíz-tizenegy óra alvást megszakító két ébredés is igen szép. Az Idő majd megoldja a kérdést. Eddig sem erőltettem semmit, eddig sem akartam okosabb lenni az ösztöneimnél. Van tejem, szeretem szoptatni, és ha már nem kér belőlem, elválasztja magát tőlem. Ennyi.

Ja, múlt héten lecsekkolt a nőkurkászom a fel-felbukkanó rosszulléteim miatt (három teszt is azt mondta, hogy nem vagyok terhes, hüpp és szipp), és hagyott bennem némi rossz érzést, hogy meghökkent, amikor mondtam, hogy nem, Andris még nem alussza át az éjszakát, illetve falánknak titulálta a gyereket, aki nem igazán az, de mindegy. Sajna ő is azt mondta, hogy nem vagyok terhes (hüpp és szipp). Tudtam én is, csak szép lett volna, ha kiderül, mellétrafáltak az ösztöneim. A jó hír az, hogy egészséges vagyok, a terhestüneteket azért produkálta a testem, mert hormonálisan visszarendeződött az alapállapotba. Odabent mindenem szuper, bármikor megfoganhat Andris tesója, és nem leszek veszélyeztetett terhes, csak a hegszétválás fog fenyegetni, a vetélés nem, mármint hivatalosan. Nemhivatalosan minden megtörténhet, de majd gyúrok ezotériára, hogy rajt-cél győzelem legyen a következő gyerekemnél (a második fiú, a harmadik lány, ezt álmodtam nem sokkal Andris születése után). A 'szervezetem kipihente magát' mondatnál vissza tudtam fojtani a nevetést, bár nagyon ki akart bukni belőlem. Ja, lehet, hogy a szervezetem igen, csak én nem. Nem emlékszem, milyen érzés, amikor nyolc órát alszik az ember egyhuzamban és saját magától ébred. Elfelejtettem. Törölték a memóriámból. Olyan, mintha soha nem aludtam volna többet darabokra tördelt hat-hét óráknál.

Ja, a még lényegebb lényeg: A fiamtól fehér alapon piros pöttyös bögrét kaptam a szülinapomra (a másik blogomban már nem írhatok pöttyös bögrentyűkről), és B.-vel együtt adták oda, a fiam két keze rákulcsolódott a bögrére, nézett rám a gyönyörű szemeivel, aztán az arcomra nyomta életem első andrispusziját. Meghatódtam, nem kicsit. Amúgy is ügyes, pl. ha mondom neki, hogy Andris, töröld meg a szádat, fogja a papírzsepit (nem volt itthon szalvéta) és megtörli a száját. Ma annyira belelendült a törölgetésbe, hogy anyu és a nagymamám száját is megtörölgette, aztán ha már ott suvickolt a közelben, kitért a nagymamám szemüvegére is. Nem a szemüvegről jutott eszembe, de elmondom, hogy Andrisnak rettenetesen fejlett már most a gömbérzéke (fogás, dobás), meglepne, ha nem kötne ki valami labdás csapatban sportcápa korában. Anyu röplabdázott, apu kézilabdázott, B. focizott, én kézilabdáztam, szóval, örökölhetett tőlünk ezt-azt.

És ha már apu így szóba került, muszáj feljegyeznem, hogy azt hittem, anyuval vagy anyósommal keveredek konfliktusba gyereknevelési kérdésekben, ha egyáltalán, mert mindketten tiszteletben tartják, hogy én vagyok a gyerek anyja és egyelőre nem buktam meg semmiben, a mai családozás után azonban arra az álláspontra helyezkedtem, hogy apuval fogok összebalhézni, bár nem akarok, és ez azért vicces, mert ő kóstolgat engem, ő, akinek szülőségből nem tudok egyesnél jobbat adni. Nem egy Montessori alkat, fogalmazott elegánsan csibike, és nem azért, mert pasiból van. Annyira éreztem, hogy a saját szülőlétem kérlelhetetlenül felszínre hozza majd a szüleimmel 34 éve tartó kapcsolatom kényes részeit.

Valaki mondja meg, mi sistergett ma a levegőben

2011-09-23T23:59:00.000+02:00

Régóta nem volt olyan gáz napom, mint a mai, és most nagyon visszafogottan választottam jelzőt, tudjuk be a lábon kihordott agyhalálnak. Ha intravénásan bekötik nekem a Szamos aktuális sütemény-, csoki- és fagyikészletét, akkor is csak egy hervadt mosolyra tudom elhúzni a számat, pedig ez a Szamos endorfinbomba egészen a vébéaranyig hajtaná a magyar focicsapatot - ennyire megviselt ez a péntek. A pokoljárásom pontosan 18.25-ig tartott, aztán hazaért B., én meg lemenekültem a Szamosba, hogy valami sütit hozzak a vendégeknek, bár az előbb említett intravénás megoldáson is elfilóztam kicsit. A süti meg azért kellett, mert hiába terveztem, hogy s.k. (dorw receptje alapján megtestesülő) csokicsodával lepem meg L.-t és kisrumpfot, Andris nem hagyott sütni, és ez egy dolog, de élni sem.

Az anyaság legmegemészthetetlenebb pontja számomra, hogy x órányi folyamatos nyűglődés és sírás után faképnél hagyom a gyereket (aki emiatt még jobban bömböl) és berohanok az egyik szobába, hogy üvöltsek egy orbitális nagyot (ebből ma kettőt eresztettem ki a torkomon az eltelt tizenegy óra alatt), mert egyszerűen nem bírom tovább magamban tartani a feszültséget. Úgy érzem, elpattannak az erek az agyamban, ha nem üvölthetek. Hát, nem az a zenmamis stresszkezelés, elismerem, tutira nem lapul majd a karácsonyfa alatt a Zenanyák Aranykeresztje. Nyilván nem erről ábrándoztam gyerekkel a hasamban, de lassan el kell fogadnom a tényt, hogy van olyan nap, amikor a gyerekemnek semmi sem jó, hiába teszek meg mindent, és tényleg mindent, Andris kizárólag a karomban tudja elképzelni a nap összes percét, és már azért is sír, ha a hátamra kötöm a Manducában (vettem végre egy ilyet és szerelmes vagyok belé), mert a hátam nem a karom. Nyilván szégyellem magam, hogy pont a gyerekem miatt üvöltök kínomban, és ott is és utólag is fáj, hogy képtelen vagyok mosolyogni rá. Nem tudom eljátszani előtte, hogy semmi baj, tyutyukám, nem visel meg, hogy órák óta sírsz, és tényleg csak annyit szeretnék, hogy öt percig egyedül lehessek, nem manikűrözni akarok, hanem nyugiban enni. Nyilván lehet úgy pisilni, hogy a gyerek teljes erőbedobással üvölt az ajtónak támaszkodva, nekem nehezen sikerül, főleg úgy, hogy az ajtó becsukása előtt látom, hogy Andris sírva mászik utánam és taknya-nyála egybefolyik bőgés közben. (Ha nem csukom be az ajtót, összefogdossa a vécét, és egyébként is, olyan nagy kívánság az, hogy egyedül pisilhessek?)

Tizenegy óra sírásból-nyűglődésből nekem sok (tudom, elkényeztet Az Élet, hogy az elmúlt majd' egy évben 'csak' kábé négyszer-ötször kerültem ilyen helyzetbe), és az sem esik jól, bár ez nem a legpontosabb megfogalmazás, hogy ha kint felsétálunk a dombra, akkor nincs sírás, meg akkor sincs, ha egy ilyen nap után a könyvesboltban megdicsérik Andrist, hogy milyen vidám és érdeklődő baba (azt hittem, beledőlök a 2012-es naptárkupacba), meg akkor sincs, ha apaisten hazajön, meg akkor sincs, ha betoppannak a nem várt (de nagyon szeretett), később a várva várt (és nagyon szeretett) vendégek. Ilyenkor nem tudom, mi van, mert fura, hogy 18.25-kor Andris már úgy vigyorog, ahogy egész nap nem, hirtelen elmúlt a fronthatás, a fogfájás, a világ összes kínja, ami 18.20-kor még ott könyökölt a gyerekem szemében. És a nap első felében mosolyogtam, játszottam, kedves-megnyugtató hangon duruzsoltam, karban hordoztam, szépen néztem, énekeltem (ez volt a baj, mi?). És ez már ott sem ért semmit a mai napon. Ment a sírás, a jajjnetegyélleanya. Borzasztóan frusztráló, hogy csak úgy tudok mosolyt csalni a fiam arcára, ha két centire vagyunk egymástól és együtt játszunk, és nem távolodhatok el tőle 2.3 centire, mert az már katasztrófa.

Áruljátok el, légyszi, hogy lehet egy ilyen napot jókedvűen és lazán végignyomni ~~kérek abból a piából~~. Mit csinálok rosszul?

P.S.: A fiam szülinapi köszöntéséről, a dorwéknál töltött napról, a Manducáról és egyebekről (tök ügyes a sarj, mindig elkápráztat valamivel) írok még, csak ez a ma meglepően szar volt. És friss kép nincs az uraságról, egyedül balatoni, mert bolondul a gépért, kézbe akarja kaparintani, úgyhogy extra erősséggel sír, ha látja nálam, de nem kapja meg.

Új derékra gyűjtök

2011-09-20T23:16:00.005+02:00

A jelenlegi derekamnak semmi baja nem lenne, ha a fiam gyorsan nőne tíz-tizenkét centit, igazán kényelmesen elsétálgatnánk együtt kéz a kézben, még az sem zavarna, hogy minden kőnél és földre hullott falevélnél és eldobott kupaknál meg akar állni. (Na jó, néha zavarna.) A mostani mérete derékgyilkos (az apjának is leamortizálja a derekát tizenöt percnyi kézfogós séta), és ráadásul regenerálódni sincs időm, mert Andris megállíthatatlan. Szó szerint.

A hétvégén kiharcolta magának a felnőttcipőt, amit egészen addig nem szándékoztam venni neki, amíg önállóan nem jár. Az utóbbi két hétben az a meggyőződés fészkelt bennem, hogy a boltokban elcirkálgat a vastag, tapadós zoknijában, kintre meg egyelőre nem kell semmi, kiböjtöljük azt a kis időt az önállósodásig, meg amúgy is, tök jó lenne, ha a járással párhuzamosan beszélni kezdene, nem kell sokat mondania, csak például annyit, hogy anyám, a rüsztömnél nyom a cipő. Kihegyezett anyaradarjaimmal valamit azért megéreztem a gyerekben dúló továbblépési vágyról, mert egyszer bementem a Deichmannba és a meggyőződésem ellenére leemeltem a polcról egy cipőcskét, sőt, rendkívül bátran rá is próbáltam a Sir lábára. A természet vad gyermeke nem lepődött meg igazán a merényleten, mert elcsípett a tévében egy mesefilmet, és azt kommentálta a francia és japán sajátosságokkal teletűzdelt halandzsanyelvén. Megjegyzem, izzasztó egy ilyen cipőpróba, kicsi láb, kicsi cipő, tiszta stressz az egész, mi van, ha lesántul miattam? Szerencsére pont a legprofibb eladónál kérdeztem rá, hogy jó cipőt választottam-é a gyereknek, ő meg rögtön felvilágosított, hogy nem, az első lépésekhez puhább talp kell (nem ötezerért, hanem tízért), és remek kiselőadást tartott a babacipőkről, innen is csókoltatom, hálás vagyok az infókért. B.-vel abban maradtunk, hogy elraktározzuk az új ismereteimet (mindent elmeséltem, ő két napnál tovább is emlékszik a részletekre, nálam ez még mindig nem biztos - siratta csibike a régi jó rövid és hosszú távú memóriáját), a cipővel még várunk.

Andris azonban teljesen más álláspontra helyezkedett cipőügyben. A nyílt terepen egyik napról a másikra nem maradt meg sem babakocsiban, sem karban, állandóan tiltakozott és a karunkból leficergett a járdára, hogy márpedig ő sétálni akar, hagyjuk már fejlődni, na. Mivel nem akartam, hogy egy szem fiam zokniban szambázzon a betonon, engedtem az erőszaknak: a Sir vasárnap megkapta élete első cipőjét. Rögtön legyűrte benne a bolt és a lakásajtó közötti cirka kétszáz métert. Andris közöttünk sétált, fogta a kezünket és borzasztóan élvezte a cipőt, a lépegető lábait, a kavicsrugdosást, a lépcsőzést, a liftben álldogálást. B. kérdezte tőlem hazafelé, hogy gondoltam-e valaha is, hogy így hármasban fogunk sétálni még Andris első szülinapja előtt. Hát, nem, nagyon nem. Arra jöttem rá a kérdés kapcsán, hogy nekem mindegy, Andris mikor fejlődik ide meg oda, képtelen vagyok ilyesmin görcsölni, ez sem verseny, az a lényeg, hogy meglegyen az adott minőségi ugrás és kész. Bevallom, gőzöm sincs arról, pölö mikor fordult a hátáról a hasára, vissza kellene lapoznom itt a blogban. Nincs jelentősége a mikornak, az a fontos, hogy megtörtént.

Mióta megvan a k.drága babacipő (és nincs olcsóbb, max. ha én cserzem a bőrt és szabom-varrom), rengeteget sétálunk a gyerekkel, mert még képes és kinövi egy hét alatt. Meg azért is, mert a Főnök ilyen időben (önmagához képest) extrém nyűgös, kint jobban bírjuk mindketten. Délelőtt problémát okozott, hogy a bal kezemmel tolt babakocsi balra ment, a jobb kezembe egyetlen kézzel kapaszkodó gyerek jobbra, én meg egyenesen előre szerettem volna haladni, délután azonban rém fifikásan hagytam a fenébe a babakocsit, elfáradás esetére felkötöttem a mei-tai-t és közöltem a cipős kisfiúval, hogy sétálni megyünk, add a kezedet. Kábé negyven percet andalogtunk, szinte hallottam, ahogy tíz perc után felsikolt a derekam (és a következő harminc percben nem hagyja abba). Egyetlen reményem, hogy a fiam a (kapaszkodás nélkül) felguggol-guggolásból feláll-állásból előrelép sorozattal kísérletezik két napja, majd megdumálom vele, hogy siessen egy kicsit.

P.S.: Segítek: a középső az Andris cipője.

Cssss... ne ébreszd fel az alvó cápát!

2011-09-18T16:27:00.000+02:00

A kép még egészen friss, négy perccel ezelőtt készült. A pólót dorwtól kapta a fiú, a szeme alatti sebet pedig a ~~sarki késdobálóban~~ saját magától.

Esetleg hasznos

2011-09-15T22:20:00.004+02:00

Andris őszi-téli ruhatárának kiépítésével is foglalatoskodom mostanában. Ebből a szempontból nem bánom a nyárias szeptembert, de persze annak jobban örülnék, ha - teszem azt - Korfuról blogolnék, mert így Andris öltöztetése kimerülne a pelenka és a naptej ráapplikálásában. Szülinapjára mindenkitől ruhát kap a kiskorú, és hogy a célnak (ne fagyjon meg a következő néhány hónapban), valamint az anyai ízlésnek (strapabíró, lehetőleg 100% pamut, vagány) megfelelő darabok kerüljenek a szekrényébe, megveszem a cuccokat, aztán a családtagok beszállnak a költségekbe.
Nálunk a Tesco gyerekruha részlege az egyik favorit, meglepően jó minőségű babaruhákra lehet bukkanni egész olcsón. A Brendon baromi drága, a C&A csak szimplán drága, utóbbiban nem találtam nagy választékot (lehet, hogy rejtegetik előlem a fiúszereléseket), akciókat azonban ki lehet fogni mindkét helyen. A másik favorit a Rákóczi úti babaruha turkáló, ezeket a ruhákat ma gyűjtöttem be:

Azért kellett abbahagynom a kurkászást, mert a fiam egyértelműen jelezte, hogy a gyöngyboltos ámokfutásom után e-n-n-i akar (a hordozókendőben csücsülő ded rátátogott a dekoltázsomra), újabb kereskedelmi egység kifosztásához nem asszisztál. A négy felső és a melegítő összesen 2.650 pénzbe került, igen jó állapotban leledzik mindegyik és színtiszta pamut. (A dínósat eredetileg dorwAndrisnak szántam. Jövő héten méretet veszek a fiatalemberről, de egyelőre úgy néz ki, hogy ha nem is kicsi rá, levegőt már nem kap benne.) Sok a baba- és kisgyerekruha, sulikezdésig túrok néhány ruhát Andrisnak, az biztos. Talán még tinik is találnának maguknak ezt-azt. Egyetlen gondomat azért hadd osszam meg veletek, ne mondjátok később, hogy nem szóltam: A ruhák ömlesztve lógnak. Evidens lenne a nemek és a méretek szerinti csoportosítás, de ha nem, hát nem. És már kártyával is lehet fizetni.

Aki a földre dobálja és megtapossa a könyveimet...

2011-09-11T22:38:00.000+02:00

... annak megzabálom a hasát.

Jó, ez a büntetés (?) elsősorban a cápakölyökre vonatkozik, középkorú vendégeink hasfalát nem szoktam marcangolni, szerencsére eddig ők sem éreztek késztetést arra, hogy például sütiropogtatás közben leteszteljék a könyveim és a gravitáció viszonyát.

Ezek a könyvek régóta várják, hogy méltó körülmények közé kerüljenek (leporolás, tematikus csoportosítás estébé), már csak az ikeás polcokat kell megvenni és összelegózni. (Ez itt a 'Csibike jelentőségteljes pillantásokat vet B.-re' c. szmájli helye.) Andris hónapokkal ezelőtt lecsapott a Leslie L. Lawrence könyvekre, elmélyülten ~~olvasgatja~~ lapozgatja-tologatja a számára szimpatikus példányokat. Tulajdonképpen van ízlése: ugyan Tripla L. az utóbbi néhány évben lejjebb vett a színvonalból (akkoriban hagytam abba a könyvei gyűjtését), a borítók nagy része izgalmas. Nekem azzal sincs bajom, ha Andris nem Forma-1-es világbajnok lesz, hanem könyvtáros, csak addig bele kell vésnem a kis fejébe, hogy barbárság ráállni a könyvekre, még az LLL könyvekre is, akárhogy kelletik magukat az üvegkavicsaim a következő polcon.

Pillanatfelvételek az elmúlt hét napról

2011-09-10T23:00:00.003+02:00

Egy héttel ezelőtt horgolni tanulok ilyenkor, a youtube angolul magyaráz, kilencszázötvenhétszer bontom le az első öt sort, B. Siófokon cégespókerezik- és bulizik, Andris egy kevés rábeszélés után elhiszi nekem, hogy bár kivételesen én fürdetem, attól még este van és tényleg aludni kell, B. nagyon hiányzik mindkettőnknek, nem tudom, hogy csinálja ennyi év után is.

Vasárnap hazajön B., sógorokkal, sógornőkkel és unokaöccsökkel bográcsozunk a kertben, Andris belehabarodik a trambulinba, mászás közben reng alatta, ő meg kacag és rója a köröket benne, a nap végére füstbüdös és szutykos, a kék zoknija fekete, tizenkét órát alszik egyhuzamban.

Hétfőn 100%-ban idilli itthon Andrissal, ebből megsejtem, két-három nap és jön az ereszdelahajam.

Kedden végre megölelhetem dorwot, Vackor egyik szobából száguld a másikba, Andrist lenyűgözi kollégája lendületes jövés-menése, fém fedőt dobálnak egymásnak pár percen keresztül, négyesben sétálunk és túró rudit eszünk, kettőt is, finomat főzök, sokat nevetünk, Vackormester szokásához híven áldást oszt (később répás, majd szilvás, aztán körtés kézzel is).

Szerdán ~~sza~~ rosszul vagyok megint, hányinger, görcs, napok óta durván kívánom a kakaót és a joghurtot, pozitív terheshas (nem aprózom el, saccra kéthónapos gömbölység), negatív terhesteszt, B. majdnem itthon marad, megbeszéljük, hogy hívom, ha extrémgáz az állapotom, kéri, ne fogyjak tovább, mondom, nem direkt csinálom, hiszen szoptatok, délután egyiknagymamázunk Andrissal, hóforduló.

Csütörtökön még mindig rosszul érzem magam, nem sikerül másiknagymamázni, délután védőnő, este Andris sírva fakad, mert megeszem a túró rudimat, kettőnél több falatra számít.

Pénteken Andris saját túró rudit kap, lerágom róla a csokit duzzogva (nem is), a gyerek megkergül (néhány százalék híján telihold plusz melegedés), nem szabad!, hajtogatom egész nap, hiába, tudja, hogy nem szabad!, de negyedszer is a fikuszhoz mászik, kiabálok, Andris bőg, szégyellem magam, a fikuszt legszívesebben kihajítanám a kukába, az ingerültségemet is (néhány százalék híján telihold plusz melegedés plusz száz százalék kerge gyerek), várom haza B.-t, mint a Messiást, Andris nyugtalanul alszik a sok nem szabad! miatt, hasam normál állapotban.

Szombaton minden visszazökken a régi kerékvágásba, Andris egyedül, életében először ceruzával belefirkál az egyik könyvbe, örülünk a mutatványnak, bennem felsejlik a gyanú, a Balatonon nem kellett volna megmutatni a gyereknek, mire jó a toll (ceruzára önállóan alkalmazta az infókat), fürdetés közben puszival kísérletezik B. vállán, anyjától lesi el a technikát, a konyhában egy halom mosatlan, főzni kellene holnapra meg rendet csinálni, blogot írok.

Nyaralás utáni állapotok

2011-09-09T01:16:00.001+02:00

Ajjajjj, egy hónapnál kevesebb van az évértékelő beszédig, magunk mögött hagytuk a 11. hónapot is, ami nálunk nagyvonalúan A Balaton Hónapja címkét viseli. A nyaralásról bővebben valamivel később, most jöjjön a cápás mindenféle.
Ma este birtokomba jutottak a hivatalos paraméterek, ezek szerint a cápagyerek 76 centi és (a megkaparintott, aztán elhajított műanyag kockával együtt) 9.55 kiló. A védőnő áldását adta a nem fűszeres felnőttkajára, halleluja. Andris nem szereti a babaételeket, egy-két szilvás kulimászt megeszik, ugyanis a szilva a legkedvencebb gyümölcse, a többi üveges táp nagyja a kukában végezte. Ezt csak azért nem sajnálom, mert egyik-másik babakaja valóban borzalmas ízt-szagot mondhat magáénak, illetve az üvegek miatt nem hullattam könnyeket a szemetes felett, remek (gyöngyös) terv körvonalazódik a fejemben a hasznosításukra, csak legyen időm megvalósítani. A lényeg, hogy nem kell meggebednie a minimális létszámú agysejtemnek pl. a cápareggeli kiötlésében, Andris ehet velem/velünk együtt túrót, joghurtot, kalácsot, májkrémet, pogácsát, sült virslit és hasonlókat. Azért azt elmondom, hogy ezekből már kunyerálgatott a gyerek a 11. hónapban, és én nem álltam ellen. A gyakorlatban klasszisokkal lazább anya vagyok, mint azt valaha is gondoltam volna magamról. Ami az ivászatot illeti, Andris a vízen kívül mást nem fogad be folyékony halmazállapotban, legutóbb is én szürcsöltem el a babaüdítőjét, viszont a szívószálat kedveli. Kajában egyelőre mindenevő (cirka 65-70%-ban még azért anyatejezik), pölö a spenótfőzeléket imádja a popeye-cápa. A sztárallűrje úgy néz ki, hogy egy ideje nem hajlandó egyedül enni és inni, és olyan szinten nem, hogyha a térdéig engedem le a kulacsot, inkább lehajol odáig a száját csücsörítve, de direkt nem nyúl érte, nagyon vicces. Ha a kezébe adjuk a kaját/kulacsát, egyből elhajít mindent, úgyhogy most a szájába tesszük a falatokat, a kulacsot meg tartjuk az uraságnak. És a négy kibújt foga miatt van fogkeféje (kap rá babafogkrémet), és ez sem adható a kezébe, B. suvickol, mert a fia rögtön dobja el a cuccost.
Amíg vártunk a védőnőre, idősebb babákkal bandázott az A. nevű, és a futkározásuk olyan hatást gyakorolt rá, hogy egyből elengedte az egyik kezemet (nagyon kisbabásnak találhatta) és egykezes kapaszkodással szélvészgyorsan tepert(ünk) a többi gyerekhez. A hétvégi bográcsozásnál szinte vonszolta maga után az idősebbik és a középső sógornőmet, ilyen gyorsan sétál, ha belekapaszkodhat kettő darab felnőttujjba. A mászási technikájában új elemeket azonosítottam: Egyrészt mászás közben felcsapja a fejét, mint egy víg kiscsikó (vigyorog is), másrészt gyakran félig guggolva kúszik előre (nem tudom, minek nevezzem ezt a performanszt). Amúgy negyedóra séta után beáll a derekam, igazán nőhetne még pár centit, ez a méret elég gyilkos. Ha sétálgatni akar, odajön hozzám, megkeresi a két kezemet, belekapaszkodik és elindul, függetlenül attól, hogy feltápászkodtam-e már pl. fekvő/ülő pozícióból, úgyhogy nem kímél a kölök, széthajt, ha nem vigyázok. Cipő hiányában a lakásban menetelünk. Amíg nem jár önállóan, nem akarok venni neki, főleg úgy, hogy nyolcezerért és két hét alatt kinövi. Apropó, menetelés. A cápának remek járókerete van: az etetőszékét tologatja, ha felnőttkéz nélkül akar haladni. Furmányos jószág.

Az elmúlt hónapban jól aludtunk mindketten, 98%-ban kétszer kelt éjszaka, az első kelésnél ébren voltam még (mint pl. most is). Az alvással töltött órák száma alapjában véve nem változott, az eloszlás azonban igen: az éjszakaihoz hozzácsapott kettőt, amit a nappali szunyából vett le, így napközben meg kell elégednem kétszer 20-30 perccel, amiből túl sok mindenre nem futja, bár azért ne sírjon a szám, egész jó dolgom van. A Balatonon teljesen más napi ritmusban működött a ded (a szülőbarát hozzáállást díjaztuk, és magától csinálta teljesen), erről majd részletesen a nyaralós bejegyzésben. A reggel utolsó két órájában együtt alszunk a kanapén kábé másfél hónapja, mert nem szeretném korán kezdeni a napot, és ez a pihenés szempontjából szuper, meg finom, ahogy Andris mellettem szuszog, de nagyon hiányzik az apukája, hogy vele ébredjek reggelente, ezért szeptemberben megkísérlem leszoktatni magunkat a reggeli kanapézásról. Ez egyébként tipikusan az az eset, hogy melyik ujjamba harapjak. Az egyik csókkal köszönt, a másik belecsíp a pofazacskómba és magához húz, hogy adjak neki puszit.
Új tudomány, hogy megtanult táncolni (Lady Gaga egyik számára kezdte először riszálni a seggét a kozmetikában, Elvist idézi a csípőmozgása), tapsolni (ha ügyes, megdicsérjük és sokszor megtapsoljuk, ez a szokás), két kézzel dobja a labdát maga előtt és a feje fölött indítva a dobó mozdulatot, szóval, igazi labdazsonglőr, séta közben szívesen belerúg mindenfélébe, főleg labdákba (lehet, hogy focista lesz). Gyakran alszik a kihúzott kanapén és a Balcsin sem szereltek korlátot az ágyakra, ezért megtanítottam Andrist arra, hogyan faroljon le az ágyról/kanapéról/fotelről.

Azóta egyedül lemászik mindenhonnan, nem kell odarohannom segíteni, és ő is élvezi, hogy önállóan közlekedhet. Nagy jóság, hogy megtanulta, pl. mosogatás közben nem kell ezerszer ránéznem, hogy alszik-e még a kanapén, ott tudom hagyni és ha olyanja van, ébredés után lefarol és bejön a konyhába. Ja, mostanában mindent (konyhakő, takaró, dobozok, lufi estébé) letesztel a fejével, hogyan koppan, mennyire fáj, gondolom én, legutóbb az apja homlokára fejelt rá - egyikük sem sírt. Utólag bevallottam a meglepett apának, hogy aznap azzal szórakoztunk, hogy finoman összekoccantottuk a kobakunkat. Gyorsan tanul az Andris, egy-két bemutató után pontosan lemásolja a dolgokat. A szigorúságom aláhúzása végett felemelt mutatóujjal szoktam neki mondani, hogy Andrásfiam, nem szabad dobálni a kaját, és sajnos elröhögtem magamat, amikor Andrásfiam fogta a kis mutatóujját és ugyanúgy felemelte, mint én. Az is aranyos volt, amikor sóhajtottam valamelyik nehezebb pillanatomban, erre a Sir is felsóhajtott, hogy hja, nehéz az élet, vagy az, amikor megfújja az ételt a kanálon, ahogy tőlem látja de gyakran kevergeti kanállal a poharában a semmit - a kapucsínókevergetésem mintájára.
Az "apa" és az "ana" hónapja volt ez, néha megpróbálja kimondani, hogy "igen", "kutya", "autó", a folyamatos szövegelésétől pedig elolvadok, imádom a hangját (is). Az egyszerű kérések megértésében rengeteget fejlődött, ha kérem, pölö odajön hozzám, a pohárba/a dobozba teszi a kanalat/a játékot, nekem adja/dobja a labdát, kiveszi a szék/az ágy alá gurult kupakot/labdát, odanyújtja a lábát/kezét, és tudja, mi a könyv, autó, a nemszabadandris (általában elengedi a füle mellett) és a gyereenniandris. Szeret morogni és nyelvet nyújtogatni, és ha valamelyik mutatványán jót nevetünk, többször megismétli egymás után, mert bohóc. Sajna ez fordítva nem működik, hiába szólok/nézek szigorúan kétszáztizenhétésfélszer, a kajahajigálás változatlanul jó buli a cápa számára. Jól emlékszik egyszeri dolgokra is, mert pl. a Balcsin megmutattam neki, hogy firkálok krikszkrakszokat az újságra, és már kétszer lecsapott a tollamra és kísérletezett a vonalhúzkodással.

A billentyűzet és a mosógép tartja "nagy szerelem"-pozícióját, a billentyűzetet lábujjhegyen állva épp feléri, a mosógép tekerhető részeit még nem fedezte fel, szóval, aranyéletünk van egyelőre:

Ha nagyon a kedvében akarok járni, tíz percre leülünk a gép elé, mindent nyomkodhat, amit csak szeretne. Ilyenkor rettentően boldog, hiába no, apja fia. A kamera is nagy szerelem, de nem kaphatja meg, hiába nyújtózik (és szülői vonakodás esetén balhézik) érte:

Ezt a hónapot nagyon élveztem. Andris már sok mindenben partner és egy csomó időt töltöttünk hármasban. Bírtam volna, ha a hónap utolsó két hetét fémjelző hányingerek plusz rosszullétek a következő terhességem miatt jelentkeznek, de ne legyek telhetetlen, ugye.

P.S.: Odasétált hozzám és ráharapott az orromra. Csak úgy. És élvezte.

Nyaralás előtti állapotok

2011-09-06T23:17:00.008+02:00

Kicsit nehéz úgy leltározni a tizedik hónapot, hogy nyakig benne vagyok a tizenegyedikben (sőt, mindjárt le kell zárni, mert Az Idő még mindig száguld) és csomó minden történik, de minek mentem nyaralni blogírás helyett, ugye.
A leglátványosabb fejlődést a beszéd/beszédértés terén produkálta Nazgúlovics Nazgúl, aki a kurjongatás mellé felvette a repertoárjába a babahalandzsát. Egyik napról a másikra abbahagyta a gügyögést és összetett szavakat, komplett babamondatokat kezdett használni, tele mindenféle mássalhangzóval, hangsúllyal, arckifejezéssel. Akár tizenöt-húsz percen keresztül is elszövegel játék közben, velünk is folyamatosan közli, mi foglalkoztatja éppen, viszont ha nem tömegben vagyunk, hanem baráti-családi társaságban, akkor eleinte szívesebben marad csendben, figyel, hallgat, illetve mosolyog és bemutatja szinte az összes kunsztját - később megjön a hangja. A Forma-1 pár percét leszámítva (ez általában a rajt) nem nézhet tévét, ezért az összes olyan helyen, ahol képernyőbe botlik (pl. Media Markt, mint tévéfellegvár, Spar biztonsági kamerái, gyógyszertári monitorok), örömsikoltozik, pl. a gyógyszertár munkatársai körében így szerzett magának hódolókat, már név szerint ismernek minket, és sorhossztól függetlenül előrevesznek kedvességből, holott tudnánk várni, Andris nem az a türelmetlen típus. Továbbra sem morcos az idegenekkel/családtagokkal, mindenkire mosolyog, aki kedves hozzá. Gyakran hímneműek is integetnek neki, vigyorognak rá, bárhol járunk. Nem egyszer előfordult, hogy három-négy hímmel voltunk egy liftben és a meglett férfiak/fiatal srácok gügyörésztek neki és pápá-t intettek.
Andris alapvetően társasági ember, hintázás, séta közben imádja nézni-hallgatni a gyerekeket, szívesen beleveti magát a nyüzsgésbe. Szemlélődő, elmélyülő oldala is van, tipikus Mérleg, ügyel az egyensúlyra. Ebben a hónapban Andival és a kislányával futottunk össze, Andi megerősítette a gyanúnkat, miszerint Sir Andrew határozottan kisfiúsodik, egyre kevesebb a babavonása. A cápaság szeparációs szorongása hol jelentkezik, hol nem, pölö ha magamra csukom a vécéajtót, egyből jelentkezik, ha nagymamákkal kell játszani, akkor nem, negyedóra után lecsekkol, hogy megvagyok-e, és ha igen, egy kis ölelgetés és puszilkodás után mehetek vissza mosogatni, vasalni. Az intim szférájára kényes, borzasztóan utálja, ha valaki túl közel nyomul az arcához. Apukája után néhány másodpercig sír reggelente, alig akar kibontakozni a karjaiból, tudja, hogy mindjárt elmegy.

Nagyon szereti, ha hármasban vagyunk. Nem kell feltétlenül játszanunk vele, mert nem igényli, van úgy, hogy lazán hátat fordít nekünk és elmatat a játékaival, az a lényeg, hogy mindketten legyünk a közelében, ne kelljen azon agyalnia, hogy mit csinál az a szülője, aki épp nem tartózkodik a szobában.
A centikről és a kilókról nincs infóm, nő és hízik, nekem ennyi elég. A védőnő sem mérte meg, hó elején nyaralni ment. Andris épp a 80-as és 86-os ruhák határmezsgyéjén található, body-t ez utóbbi méretből lehet összegombolni rajta, szimpla pólóból rámegy a hónapokkal ezelőtti méret, mert nem széles gyerek. A tizedik hónapban evett először egyedül kanállal, és mindig elfelejtettem írni, de most végre eszembe jutott, hogy hónapok óta iszik pohárból, bár nem mindig van kedve fogni. Az egyik fürdésnél kivette a poharat az apja kezéből (a saját vizes poharát, nem az apjáét), és ivott belőle egy jóízűt. Totál szakszerűen fogta, ilyet biztos nem látott tőlünk, ritkán iszunk pohárból. Az 'én, egyedül!' tevékenységek kivitelező személye hangulatfüggő, ha olyanja van, megetethetem, megitathatom, nem tiltakozik az idegenkezűség ellen, bár ez nagyon ritka. A pohárhoz még annyit, hogy amikor egyszer pohárból akartam a szájába kanalazni a vacsoráját, addig nem volt hajlandó enni, amíg a kaját át nem öntöttem tányérba (pohárból i-s-z-u-n-k, anyám, ezt jegyezze meg jól). Ja, a felnőtt fürdőkádban megejtett júliusi strandolásokat élvezte a cápafiú, és egyszer nem akart elaludni, miután este kivételesen nem a babakádjában fürdettük meg, hanem a fürdőkádban, merthogy mennyire szerette napközben, így a látszat kedvéért az apja beültette a babakádba, locsolgatta öt percig, aztán kivette - ily módon hajlandó volt nyugovóra térni a gyermek.

Naponta háromszor kapott hozzátápot júliusban, pár kanál valamit. Megkönnyebbedett a kis lelkem, hogy nem egyetlen kanál miatt csinálunk disznóólat az etetőszékből és környékéből.

Tulajdonképpen a hozzátáp is hangulatfüggő, néha semmit nem fogadott el, csak a tejes egységet. Óránként kajált belőlem, de azt vettem észre rajta, hogy napközben már nincs türelme a hosszabb szeánszokhoz, a szokásos öt perc helyett két-három percig van mellen (az altatások kivételével). Bármit eszünk-iszunk, kér belőle, konkrétan kinézi a szánkból/kiveszi a kezünkből/egyszerűen rácuppan, és jószívű, mert mindig megkínál abból, amit ő fogyaszt. Ez vonatkozik a tesztjelleggel csócsált műanyag autóra is.
Egy hónappal ezelőtt nem láttam, melyik foga miatt keltem többször is óránként heteken át, azóta kiderült, hogy a cápa a meglévő három foga mellé hármat növeszt egyszerre, azokkal kínlódott: alul a másik középső metszőt, felül pedig a két oldalsó metszőt. Üdítő változatosságként előfordult, hogy frontok és fogzási fájdalmak hiányában csak egyszer-kétszer keltem hozzá a megszokott nyolc-tíz órás alvása alatt. Hát, mit mondjak, imádtam. A háromból elhagyott egy nappali alvást, ami engem eléggé megviselt, napközben alig pihentem valamit.
Andris rettentően eleven, állandóan jön-megy a lakásban. Pakol, dobál-hajigál, húzgál. Néha hajlandó megpihenni, ilyenkor mindenfélével babrál vagy könyvet lapozgat. Nem sokáig, de egy kapucsínót megihatok nyugiban vagy beindíthatom a mosást a szennyes szétálogatása után. Jól viseli, ha pl. reggelikészítés címszó alatt másik helyiségben vagyok, és tudja, mit jelent a mindjárt jövök! Független szellem, egyedül is szeret bóklászni, de ha nélküle ténykedem, előbb-utóbb nálam köt ki, nehogy kimaradjon valamiből. Nyűgösség esetén szinte lehetetlen kirobbantani a karomból, ilyenkor egyikünknek sem könnyű. A korosztályos játékai nem kötik le, néhány hónappal idősebb babáknak való játékokkal játszik, meg a szándékosan elől hagyott vagy kezébe adott ínycsiklandó felnőttcuccokkal (teszem azt, cipzáros hátizsák, teatojás, papír és fém teásdoboz, jégkockatartó, hajszárító).

(Katt a képre, ennél nagyobbra most nem hajlandó a blogspot.) Szeret kísérletezni a tárgyakkal, kismillió kombinációban gyűjt infót a milyenségükről, pl. egymás tetejére pakolva épít, összeütöget, elhajít (a népszerűtlenségi listámat az etetőszékből kihajított kajadarabok vezetik, hónapok óta csinálja, még most is), bedobál az ágy alá, lerúg/-dob a kanapéról, szájába vesz, valamibe pakol. A kísérleteibe előszeretettel von be minket is, volt olyan, hogy feküdtem a földön és mesét olvastam neki, ő meg hirtelen a fejemre tett egy fakorongot, hogy mi történik. Kedvencei a kislabdák (dobálás, hajigálás, gurítás), és a közös játékaink közül azt szereti a legjobban, amikor bekéredzkedik a rácsos ágyába, én ijesztgetem és kergetem, ő meg menekül öt centit balra, tízet jobbra. Az akaratát többféle módon is kifejezi, pl. azt, hogy tegyem a fejem tetejére a ricottás dobozt vagy vegyem a számba a rózsaszín labdáját és közben rázzam a fejemet. Nyúl a kezünkért, nyújtja a kezét, hogy fogjam meg a markában lévő cuccot, vagy ütögeti a fotelt, hogy emeljem fel oda a kis fokhagymaseggét, vagy áll az ágyánál a rácsba kapaszkodva és testbeszéddel befelé kívánkozik. Ha cseng a játékmobilja vagy az én nemjátékmobilom, jön és a fülemhez tartja őket, mert látja, hogy anya a füléhez szokta szorítani azt a kis izét. Megjegyzem, Sir Andrew eltelefonált júliusban némi pénzt különböző számok felhívogatásával.

Hihetetlen gyorsan mászik egyébként, a nagymozgások közül az önálló állással kísérletezett a tizedik hónapban (terpeszben megáll, kezek feltart az égbe, mintha a hátába nyomtak volna egy fegyvernek látszó tárgyat, arcon-szemen "Anyaanyaanya! Egyedül állok!" kifejezés). Ritkán sír komolyan (komolytalanul sem sokszor), általában fogzásnál, kiegyensúlyozott, vidám, magabiztos, kezdeményező, kíváncsi baba. Nagyon tudja, mit és hogyan akar csinálni. Lehet vele viccelődni, érti a poént. Fontos neki a visszajelzés, a dicséret, illetve a testközelség, az érintés. Naponta többször jön és bújik, hogy csikizzem, puszilgassam, ölelgessem. Szóval, most még nem az a típusú férfi, aki elrejti az érzéseit és utálja, ha cirógatja az anyukája.

"És most mindenki nézzen a kamerába..."

2011-09-02T23:21:00.000+02:00

A családi fotózkodást még gyakorolni kell.

Játszóházban jártunk

2011-08-31T23:07:00.015+02:00

A nyaralás alatt újfent bebizonyosodott, hogy a babavonásokat egyre inkább levedlő kiskorú imádja (és a szüleinél jobban bírja) a nyüzsgést és a gyerektársaságot, ezért B.-vel megszavaztuk neki a közeli játszóház belsejének feltérképezését azzal az alapgondolattal, hogyha nem kapja szét a berendezést, illetve nem dől ki öt perc után a rengeteg ingertől, esetleg valamilyen szinten rendszeresítjük a hasonló kiruccanásokat. Egyrészt a környék játszótereihez Andris kicsi még, nincs babajáték, eszi a homokot, illetve ráér jövő tavasszal belelépni a fűnek csúfolt gazban heverő csikkekbe, söröskupakokba, taknyos zsepikbe, miegymásba, másrészt a panel négy fala közel sem olyan szórakoztató, mint a játszóház, harmadrészt meg én is szeretek befeküdni az intézmény kismillió apró labdája közé (és természetesen a labdafürdőben igyekszem elhessegetni az agyamból az olyan kérdéseket, hogy vajon mennyi baci gyűlt fel a labdákon az elmúlt években).

Itt mindketten jó helyen vagyunk, ezt rögtön láttam a játszóegységbe érve. Engem kimondottan feldobott a sok szín (holott a lakásunkban sem épp a szürke tónusok dominálnak), és aki még nem rugdosott a levegőbe töméntelen mennyiségű kislabdát a labdafürdőben, az feltétlenül próbálja ki, remek hangulatjavító, valószínűleg gyerek nélkül is, bár egy majdnem tizenegy hónapos gyerek boldog sikongatása (színes labdák mindenhol!) sokat dob az élményen. Andris topfájv tevékenységei között található a hajigálás és a labdázás, a kettő kombinációja pedig már-már maga az extázis, neki úgy is jó buli lett volna az egész játszóházasdi, ha kizárólag a labdafürdőben töltjük el az egy órát. B. vette észre, hogy rajong a nagy és puha felületeken való hempergésért (khm... már értem, miért szeret rajtam mászkálni), ezért például az ikeás nézelődések-vásárlások során elkövetjük azt a galádságot, hogy berakjuk a kiállított, megdizájnolt ágyakba, hadd ugrándozzon. A játszóház vastag tornaszőnyegeit pont neki találták ki. B. fűz egy ideje, hogy vegyünk hempergőmatracot (a gyereknek, vagy mást gondoltatok?), ami tényleg jó ötlet, csak hová tegyük, mert ugye a gyerekszobában annak közel sem végleges, de mindenféleképpen szükséges berendezése található, és egyelőre senki nem jelentkezett a szerkesztőségben, hogy megdobna minket egy kertes házzal.

Andrissal negyven percen keresztül labdáztunk a labdafürdőnél és környékén, azt hittem, az egyéb időtöltés kimerült abban, hogy megtanult felmászni a lépcsőre és orral előre, hason lecsúszni egy lendületből (ezzel a technikával akár még olimpiai bajnok is lehet szánkózásban), valamint levesestányérnyi szemekkel, nevetgélve figyelte a körülötte hancúrozó három-tizenkét éves gyerekeket. A bölcsis korosztály tagjai nem hangoskodnak, nem futkároznak, nem visonganak, ergo csak akkor keltették fel az érdeklődését, ha cumi lógott a szájukban. Zavart, hogy kamaszok mi a rákot keresnek a nulla-öt évesek játszófelületén, de végül is van elég hely, elférünk, és tényleg csak majdnem léptek rá Andris kezére kergetőzés közben.

Negyven perc után hirtelen eszébe jutott a cápának, hogy mindjárt megyünk haza, ezért fogta magát és felfedezőútra indult a babaházak között, teljesen felvillanyozta, hogy van ajtajuk, kinyitható ajtajuk (mániája az ajtónyitogatás), és ezeken be lehet mászni valahová. Andris éppen ki akarta nyitni az egyik ajtót, amikor egy 10-12 éves srác odarohant és felrántotta helyette, az nem izgatta különösebben, hogy baba ül előtte (és a baba anyja). Na, a helyzet úgy nézett ki, hogy az erőből feltépett ajtót két centire állítottam meg Andris fejétől-testétől, valami reflexnek köszönhetően villámgyorsan reagáltam, ha nem teszem, kórházba kell vinnem a gyereket agyrázkódással éspervagy töréssel, nem a műanyag ajtó, hanem a lendület miatt. Az ajtót támasztó bal kezemnek köszönhetően a kamasz beszorult az ajtófélfa és az ajtó közé. Azt hittem, megvárja, amíg elhúzom Andrist az útból, de nem, átverekedte magát a résen. Hiába mondtam neki, hogy várj, mindjárt felveszem a gyereket, baromira nem figyelt rám, csak meredt előre és furakodott be a babaházba, aztán kibújt az ablakon. Az agyamat itt még nem öntötte el a vörösen izzó düh, erre csak a következő pillanatban került sor, amikor a srác beletérdelt Andris fejébe. Andris a nyitott ajtón bemasírozott az épületbe, kurjongatva üdvözölte a babaszéket és babaasztalt. A srác visszamászott az ablakon. Nem érdekelte, hogy ott a baba az 5x5 centis házban, nem érdekelte, hogy megkértem, ne mozduljon, amíg kiveszem: átlépett felette, hogy kimenjen a másik ablakon - a felemelt térde telibe találta Andris homlokát. A térdelés után sem állt meg, elrohant. Utólag nagyon szégyellem, de képes lettem volna megütni a srácot. Ott szerencsére csak belekiabáltam a hátába valami olyasmit, hogy feltűnt, hogy megrúgtad a gyerekemet? (Zaklatottan nem vagyok túl szofisztikált, belátom.) Az ablakon behajoló anyja kétszer odavetette nekem, hogy nem direkt volt, olyan fejjel, mintha én térdeltem volna az ő gyerekébe, aztán ő is elhúzott. A gyerek se lát-se hall viselkedését abszolút nem értem, úgy rohant össze-vissza, mint aki nincs magánál. A szülőtől meg elég lett volna egy szimpla és tömör bocs!, nem vártam mást. Andris jól viselte a térdest, csak pislogott meglepetten, a dudor egy nap alatt felszívódott. Igaz, az utolsó öt percben megint a reflexemen múlt, hogy nem a kórházban kötött ki, mert az egyik kiscsaj úgy döntött, beleengedi a nagyvilágba a megunt, de búcsú előtt még alaposan megrángatott biztonsági üléses hintát - ismételten Andris fejétől pár centire állítottam meg a durva sebességgel közeledő játékszert. Ha az egyik előző életemet párbajhősként tengettem, biztos legendákat gyártottak szélsebes bal kezemről.

Legközelebb bukósisakban megyünk a játszóházba.

Anyázós (Augusztusban történt I.)

2011-08-30T22:08:00.001+02:00

Gyerekvonalon a nyaralás két legeslegeslegjobb pillanata (holtversenyben) egyértelműen az volt, amikor Andris 2011. augusztus 19-én a szülői ágyon kivitelezett reggeli bolondozásunknál rávetette magát a mellette fekvő apja hasára-mellkasára és a szemébe nézve, áhítatosan odasusogta neki, hogy apa!, ha B. esetleg nem vette volna észre, hogy fia az oxigénvételhez szükséges belsőségein terpeszkedik, bár átmeneti légzéskiesést főleg az apa! okozott, nekem is, mert a sarj így fésztufész, erőteljes szemkontaktus kíséretében még nem vette szájára az istenség nevét, aztán húsz perccel később Andris már a fürdőszoba csukott ajtajánál toporgott és tenyérrel verte, hogy be akar menni az apjához (szállásunkon a fürdőszoba szerves részét képezte a vécé, ahová apaisten is egyedül jár), és mivel a tőle negyven centire álló és babareggelit kreáló anyja tíz másodperc dörömbölés után sem segédkezett a bejutásban, határozott és ellentmondást nem tűrő ana! kiáltással fejezte ki azon óhaját, hogy hajítsam el a zabpelyhet és a barackot, és rögvest tépjem fel a fürdőszobaajtót, sürgetett a tekintetével is (anyám, intézkedjen!, m-o-s-t!, olvastam ki a szeméből), és miután magamhoz tértem (MIT MONDTÁL, KISFIAM?) és összepusziltam a gyereket, már ketten zaklattuk B.-t az ajtón keresztül: a váratlan ~~anyázástól~~ anázástól szopránba fúló hangon kopogtattam be neki, hogy hallottad?, hallottad?, hallottad?

Egyelőre csak képek (és a kommentbox)

2011-08-29T23:15:00.000+02:00

Szünet

2011-08-07T21:55:00.001+02:00

Két rossz hírem is van a hardcore cáparajongók számára, az egyik az, hogy nincs időm megírni nyaralás előtt a tizedik hónap összefoglalóját, a másik meg az, hogy nagyjából egy hónapig cápahírek nélkül marad a blog, mert nagyon nyaralunk. Szeptemberben folyt. köv., sziasztok.

Szívbaj, társasági élet, trubadúrbaba

2011-08-06T18:52:00.007+02:00

Amikor azon töröm a kis buksimat, hogy végre idevéshetnék egyet a hatszáznegyvenhárom sztorimból / merengésemből (hetek-hónapok óta görgetek magam előtt mindenfélét), mindig történik valami Andrissal, tegnap például az, hogy majdnem megfulladt. Ez a hetem főleg a páni félelemről szólt, és még csak szombat van, bár az a tény határozottan dédelgeti az idegrendszeremet, hogy B. nem dolgozik, adott esetben megosztozunk az aktuális páni félelmen. (Azért persze kihagynám az egész meleléf ináp-ot, ha lehet. Köszi.)
Az előzményekről annyit, hogy kedvenc kisfiam egy hete ismerte meg a kölesgolyót, én mutattam be őket egymásnak. Andris néha elcsócsált négy-öt golyót levezetésképpen a reggeli/ebéd/vacsora végén. Már nem kért többet a szoptatás utáni fogásból, de láttam rajta, hogy még fér belé pár valami, mondjuk, kölesgolyó, ami felesleges a komfortérzetéhez, azt úgyis kidobálja az etetőszékből (kiflicsücsök, dinnye, kulacs, párolt répa, kiskanál estébé). Itt annyi kitérőt hadd tegyek, hogy a kölesgolyó hajigálásával meggyűlt a baja, mert hiába nyújtotta ki pókerarccal a kezét, és pillantott rám ártatlanul, hogy jajj, hát nem kiesett véletlenül a kezemből, nem is tudom, hogy történhetett, a kölesgolyó a mutatóujjához ragadt és nagyon viccesen nézett ki a döbbent arcberendezésével, miután konstatálta a tényállást, hogy hiába a bevált technika, képtelen elengedni a golyót, plusz fortély szükségeltetik hozzá. Röhögtem a kölesgolyó-ujjú E.T.-n, bevallom. A kölesgolyóra aztán rákattant, és egyszerre kettőt-hármat próbált begyömöszölni a szájába. Erről a megfulladásos kísérletről még le tudtam beszélni, meg arról is, hogy ne nyomogassa ide-oda a pofazacskójában a golyót a p.zacskó kiterjedését tesztelve, azt azonban nem tudtam megakadályozni, ami tegnap történt: Kölesgolyóval a szájában hirtelen hátrahajtotta a fejét, a golyó megcsúszott és mélyen belül feltapadt a szájpadlására, és hiába nyúltam a szájába, nem bírtam leszedni. A gyerek feje egyre vörösebb lett, kábé tátogni tudott csak és baromira megijedt. Kitéptem az etetőszékből, a térdemre fektettem és ütögettem a hátát, hogy kijöjjön belőle az a k. golyó (és itt most nem a kölest rövidítettem), és bőgtünk mindketten, én azért, mert néhány végtelennek tűnő másodpercig azt hittem, tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni a gyerekemen, ott fog megfulladni a karomban. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. A k. golyó valahogy kicsorgott Andris szájából némi nyállal együtt, két perccel később hazaért B., a karjába nyomtam az üvöltő gyereket, mert úgy sejtettem, összeesek, a megkönnyebbüléstől elzsibbadt a szívem. 33 év alatt nem paráztam annyit, mint az elmúlt tíz hónapban, és Andris még nem fut, nem motorozik, nem csajozik. Esélyes vagyok "A világ leggyorsabban megőszülő anyja" címre, úgy érzem.
Persze azért móka és kacagás is jutott erre a hétre, legtöbbször vidámak vagyunk és sokat nevetünk, ráadásul jártunk dorwéknál, ami elég pontatlan megfogalmazás, hiszen durván egy napot töltöttünk négyesben (Andris, dorw, Andris, én). Úgy tűnik, Vackor alvókájára (is) jótékony hatással vagyunk, a cápa meg én, mindegyik összejövetelünk után szinte átalussza az éjszakát. Most már le merem írni, hogy Vackor rajong értünk, ha együtt vagyunk, kivetkőzik visszafogott önmagából. Fogjuk a tejszagunkra, szerénységem tiltja, hogy a varázslatos személyiségemmel és az elbűvölő fiammal magyarázzam dorwAndris lelkesedését, aki olyan imádattal néz rám, mint szerelmes trubadúr szíve hölgyére. Nevezett kiskorú trubadúr röhögcsélt, viháncolt a közelemben, egy szál pelenkában körbetáncolt, a karomba kéredzkedett és pusziadással kísérletezett (lassan, áhítatos félcsücsörítéssel odahajolt az arcomhoz, semmi lerohanás, szóval, igazi úriember), amitől elfátyolosodott a tekintetem (dorwé is), és a fiam első puszijánál bőgni fogok a meghatottságtól, azt hiszem. Andrisfiam egyelőre nem tud mit kezdeni Vackor kirobbanó örömével, nincs hozzászokva a vehemens hátlapogatáshoz / vállon veregetéshez / comb- és orrfogáshoz, általában a lassabb tempó híve, kizárólag akkor rohamozott, amikor a Vackor szájában figyelő cumit akarta megszerezni (a cápa szájfixált egy ideje, mindenáron kapni akar abból, amit más szájában lát, ilyenkor előveszi a szomorúszeműkisfiú nézését vagy támad), többször kibányászta onnan a számára ismeretlen tárgyat, a rácuppanást azonban gonosz anyja megakadályozta. Délután benéztünk a csodaboltba, ott vettem a cápának tologatható+pakolható teherautót, valamint különböző méretű labdákat a jövő kézilabdás / vízilabdás reménységének. A nap végén meghintáztattuk a srácokat a legtutibb játszótéren, amit eddig láttam, van árnyék, millió csodakütyü, vécé, pelenkázó. Andris boldogan rikoltozott a hintában, úgyhogy biztos nem most fogunk hintát lopni, képtelen csendben maradni a közelében.

Bréking

2011-08-04T10:25:00.000+02:00

Muszáj abbahagynom a mindenféle mást és öt percet lopnom magamnak a gép előtt: Sir Andrew ma reggel egyedül kanalazta a szájába a körtepürés zabpelyhet.

A dokumentáció (nagyobb kanálért katt a képre):

És most hullámozzunk!

P.S.: Az apja és az anyja állát úgy kellett felmosni a padlóról.

A(z eddig) legdurvább napom...

2011-08-02T22:35:00.004+02:00

... úgy kezdődött, hogy hajnal egytől reggel hétig óránként kelt a gyerek, aki kábé másfél hónapja úgy intézi az éjszakai életét, hogy amíg ébren vagyok és az egész napos hajtás után fél kilenc-fél tíz és hajnal egy között teret engedek a bennem lakozó háziasszonynak és nőnek (ékszert hetek óta nem készítettem, talán már meg sem tudom különböztetni a swarovskit a teklától) édesen, pisszenés és moccanás nélkül alszik, mihelyt azonban a kispárnámra hajtom véreres és táskás szemekkel fémjelzett fejemet, őcápasága felébred és enni kér, öt perc kaja, oszt' csókolom, alszik tovább, illetve arra az öt percre sem ébred fel, csak felül/feltérdel/feláll az ágyban és csukott szemmel sír, nagyon durván szívszorító. Felesleges beküldeni az apukáját egy kis vízzel, tudom, hogy éhes, azért sír, hát eszik belőlem és kész, és én is kész vagyok, nem tudom, hogy bírom ép ésszel ezt a nemalvást, mitől nem hullok atomjaimra. A cápagyerek nyomott félóránkénti kelésekkel tarkított éjszakákat is egy hétig, az hittem, ott esek össze a kimerültségtől, de valahogy mégsem történt meg, az okos könyvek ellenére pedig egyről hirtelen háromra emeltem a hozzátáplálásos alkalmak számát, nekem senki ne mondja, hogy fokozatosan meg szokjon hozzá az új ízekhez, amikor é-h-e-s a gyerek, és érzem, hogy a tejem nem ad neki annyi energiát, amennyire a napi pörgettyű üzemmódhoz szüksége lenne, és naná, hogy felébred éjszaka és követeli a kaját, amiről még mindig akarok egy külön posztot, csak Az Univerzum Blogírásért Felelős Osztálya is akarja úgy. Aztán az is baj volt, hogy a gyerekszobában nem hagytam nyitva az ablakot, gondolván, megfázik éjszaka ebben a szutyok időben, de ez a cápa zokszó nélkül alszik hűvösben, úgyhogy megkapta a résnyire nyitott ablakot, most már csak a cápaszunya második felében megejtett óránkénti kajálásokról kellene leszoktatnom, amihez egyelőre csupán az az ötletem van, hogy a cápa tetszését elnyerő kajákat kreálok és bevezetem az uzsonnát is. Ja, ha a foga miatt üvölt, borul mindenféle alvásrend, meg én is, főleg fel, néha meg ki.

Ilyen nemalvásos előzmények után beszéltem anyuval telefonon, és elbőgtem magam, mert elmeséltem neki, hogy váratlanul ki kell fizetnünk harmincezer pénzt, amit nem tartok jogosnak, de mindegy, kifizetjük, nem tehetünk mást, és Andris hangulatát eleve megszabta a kettős front, ezt felturbózta az én sírásom, amiből már kapott hétvégén is, mert először ott jött elő a harmincezres tétel, és mindezek ellenére viszonylag normális mederben telt volna a hétfő, ha a fiam, aki az ajtók(nak is) nagy barátja, nem zárja magára a gyerekszoba ajtaját - a gyerekszoba kilincs nélküli ajtaját. Régóta akarunk kilincset az ajtóra, mert a régi szar, de nem találtunk olyat, amilyet elképzeltünk, a régit meg B. ideiglenesen sem rakta vissza, pedig valahol éreztem, hogy kell az a kilincs oda. Sir Andrew ugye szabadon kóricálhat a lakásban, jön-megy, ha úgy hozza úri kedve, nem korlátozom, 80%-ban bababiztos dolgok veszik körül, a maradék 20% meg nem az ő magassága, egyelőre. Az ajtóba támasztott valamit kiügyeskedte, én már csak a kattanást hallottam, rohantam a gyerekszobába, mint az őrült, és bár nem láttam, tudtam, hogy magára zárta. Az üvegajtón simán látszott a két kis keze, ott tapogatózott, hogy tudna kijönni. Első nekifutásra bepánikoltam, hogy mi a lófasszal fogom kinyitni az ajtót, B.-t némileg hisztérikus hangon hívtam fel, hogy kértemhogycsináldmegaztakurvakilincset, és hogy mivelnyissamkimivelmivelmivel. Sorra szedtem elő, ami eszembe jutott: körömvágó olló, nem jó, csavarhúzó, nem jó, csípőfogó, nem jó, fakanál, nem jó, tökömtudjamicsoda, nem jó. Úgy bőgtem, hogy a kamrában vakon keresgéltem a régi kilincseket, közben a gyereknek feltűnt, hogy valami nincs rendben és sírni kezdett. Már azon filóztam, hogy betöröm az üveget valahogy vagy két kézzel kaparom ki a tokot, de sikerült lehiggadnom és végül a régi kilinccsel kinyitottam az ajtót. Az egész talán tíz percig sem tartott, életem olyan tíz perce, amit nem kívánok senkinek.

Baromira megijedtem. Az a lehetőség, hogy nem bírom kiszabadítani a gyerekemet és akár húsz-harminc percig ott bőg az ajtó túloldalán, nekem meg tehetetlenül hallgatnom kell, megviselt, nem bírtam enni, egy merő görcs volt az egész gyomrom. Andris érezte a feszültséget rajtam, képtelen volt elaludni, a karomban lógott állandóan, én meg fáradt voltam és kimerült, egyre türelmetlenebb lettem, hogy miért nem alszik, aludniakarokaludniakarokaludniakarok, és öt órán keresztül nyűglődtünk együtt, és rájöttem, hogy szinte semmi tejem, mert éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok, ideges vagyok, és a gyerek két kézzel tépi a mellemet, de alig jön belőle valami, úgyhogy emiatt is bőgtem, nem úgy akarom befejezni a szoptatást, hogy miattam nincs több tej, és mire el tudtam altatni, odáig jutottam, hogy nem kell nekem még egy gyerek, erre az egyre sem tudok vigyázni, és ez az egy is teljesen kimerít, ha olyan a csillagok állása, és különben sem vagyok alkalmas anyának, meg hogy foganjon meg bennem bárki is, ha tíz hónap után minden vágyam az, hogy legalább egy héten keresztül nyolc órát aludhassak egyhuzamban, de persze egyetlen nappal is beérném, az egy hét az már nagyon nagy jóság lenne.

És amikor hazajött B., mondtam, hogy nem akarok több gyereket, és megint sírtam, mert láttam a szemén, hogy ez a lehetőség fáj neki, és mert szeretnék, persze, hogy szeretnék, de lehet, hogy tényleg nem való nekem a sokgyerekes anyaság, kevés vagyok hozzá, és miután Andris elaludt, összebújtunk és sikerült megnyugodnom, és aludtam olyan négy órát, ami ugyan nem nyolc, de valamit csak segített, ma már újra tudtam mosolyogni, és ezt a bejegyzést azért sikerült idekanyarítanom, mert a cápa harmincöt perccel korábban kidőlt.

Jó lett volna, ha valamelyik okos könyv őszintén belemondja az arcomba, hogy néha nagyon nehéz tud lenni az anyaság.

A mai menü: kettő és egyharmad darab cápafog

2011-08-02T14:53:00.001+02:00

Annyi mindent szeretnék feljegyezni az örökkévalóság számára, kedves naplóm, hogy egy hétig tudnám írni a fontos és kevésbé fontos dolgokat, többek között a tegnapi horrort, ami komolyan horror volt, de tényleg, viszont nincs időm, egyáltalán nincs időm, kérlek, érd be ezzel a képpel, így néz-nevet rám a fiam játék közben, remélem, ez a horrornapokon gyakrabban eszembe fog jutni.

10 ügyeskedés, amivel az elmúlt két hétben nyűgözött le a fiam

2011-07-31T00:15:00.002+02:00

Többször írtam itt a blogban is, hogy imádok Andrissal játszani, meg azt is, hogy gyakran van úgy, hogy csendben fekszem mellette és nézem, ahogy a játékaival molyol, gyönyörködöm a mozdulataiban, az arcára kiülő érzelmekben. Nem bírom megunni, egyetlen szemöldökráncolás, egyetlen csodálkozó csücsörítés, egyetlen bravúros mozdulat képes meghatni. Igen, ezer más dolgot csinálhatnék a fiam bámulása helyett, a mosogatástól kezdve a vasaláson át a takarításig, de nekünk most ez a jó, így a jó, a vasalást éjfél után is megoldhatom, Andris azonban mindjárt felnő, nem akarom kihagyni ezeket az értékes pillanatokat. Látom rajta, mennyire fontos neki, hogy ott legyek mellette. Nem azért, hogy állandóan együtt játsszunk, mert azt nem igényli (mármint hogy állandóan, szeret egyedül mókolni), hanem inkább azért, hogy megoszthassa velem az örömét, segítséget kérjen, visszajelzést kapjon vagy egyszerűen az oldalamhoz támaszkodva pakolhasson a játékos dobozában.

Napról napra ügyesebb fiú, sokszor kérdezem, hogy ezt meg azt mégis honnan tudja, de soha nem válaszol. Például olyanokat csinál, hogy

1. ha úgy gondolja, eleget olvastam az újságomat (a játszásba belefér két-három cikk, bár darabosan, ugyanis az 'elég' nála egy és öt perc közé esik), odamászik mellém és kiveszi a kezemből az újságot (és általában lapozgatja kicsit), vagy ha az oldalamon fekszem és a kezem a fejem alatt van, kitúrja a kezemet, hogy megfoghassa és belekapaszkodva közös mocorgásra nógasson;

2. ha egy-egy ropidarab leledzik a kezében, néhány másodpercig megáll egyedül, ilyenkor elfelejti azt a hivatalos álláspontját, hogy képtelen kapaszkodás nélkül állni (a ropisztorihoz annyit, hogy rajtakapta a suttyomban ropit ropogtató anyját és itt-a-világ-vége sírással kiharcolt magának két rövidebb, villámgyorsan sómentesített darabot, ezeket marokfogásban tanulmányozva állt meg stabilan a saját lábán, a ropirágcsáláshoz pedig végtelenül felnőttes arcot vágott, így jelezvén, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ropiropogtató cinkostársam lett);

3. ha anyai jelenlét nélkül szeretne gurigázni a sárga és a piros kislabdákkal, mert ő már nagyfiú, akinek megvannak a maga titkai, akkor az egyik kezével elgörgeti az útjából az óriási fitballomat (a fal mellett, illetve az ágya meg a fotel között van) és tartja, amíg a másikkal bedobálja maga elé a két labdát, aztán utánuk kúszik, a fitballt visszaereszti és labdázni kezd a fal-ágy-fotel-fitball által bezárt zsebkendőnyi területen, ha pedig megunja a labdázgató remetelétet, kigörgeti maga elől a fitballt, előkúszik és hozza a kislabdákat is;

4. ha rájön a hajigálhatnék, felkérdezkedik pölö a fotelbe és onnan dobálja a labdáit a fotel mögé, és én a mai napig nem tudom, miből jött rá, hogy a fotel mögé is lehet labdákat dobálni (meg az apukája mobilját), és ha meg épp oldalra akar hajigálni, bevált mozdulattal elgörgeti a fitballt, hogy lássa, hová pottyannak a labdák és hogyan gurulnak tovább (a csuklómozdulatai gyönyörűek, egyelőre határozottan jobbkezes baba);

5. ha elunja a szintetizátoros zeneszerzést és inkább az egyik hajóján végez rágótesztet a két és egyharmad fogával, azért lenyom egy-egy teljes zeneszámot előhívó billentyűt, ha elhallgat a zene, mert zenére sokkal jobb hajót csócsálni (az apjával sokáig nem tértünk magunkhoz, amikor ezt láttuk-hallottuk);

6. a nehezített kockarakosgatásban profi, a piramisjáték kisebb gömbjeit összerakja a két félgömbből (egy nap alatt kísérletezte ki a tuti technikát), tornyot épít az egymásba rakható poharakból (két hét alatt jutott el idáig), a gyűrűjátéknál pedig a kisebb 'fánkokat' ráhúzza a rúdra (szintén két hete volt a gyakorlásra, együtt vettem őket az Ikeában), de egyébként is mindent egymásba/egymásra pakol, hihetetlen kombinációkat próbál ki, sokszor csak meglepetten pislogok, hogy drága kisfiam, ez hogy jutott eszedbe;

7. etetésnél elmarkolja a kanalat, leszakítja róla a kezemet és a kanalat hangsúlyozottan egyedül benyomja a saját szájába, és a tányérjából is próbált már önállóan kanalazni;

8. ha a könyvével játszik (Mackó levelei, ő még nem unja), minden egyes oldalon megnézi a kihajtható dolgokat (szegény maci ajtaját hamar letépte) és tökre tudja, melyik oldalon mit kell keresni, hogy nyílik az az ajtó/levél/sütő/izémizé;

9. pápát integet, és ha el akarja kápráztatni az apját, akkor egyszerre rázza a fejét és integet pápát - csodálom, hogy nem vágódik el a nagy hadonászásban;

10. ha kukucsolunk, nem kispályás, tudja, hogy a nappalinak két bejárata van, ezért hol az egyiknél, hol a másiknál bukkan fel és kacarászva várja, hogy megijesszem.

Nyolc nap múlva lesz tíz hónapos. Elképzelni sem tudom, milyen csodák várnak még rám.

Apa mesél (II.)

2011-07-28T14:15:00.001+02:00

B. (miközben Andrissal lapozgatják a mesekönyvet): A rosszul öltözött medve elvitte a levelét az erdőben csövező barátjához, a vakondhoz, pedig az e-mail gyorsabb lett volna...

Nagyon ügyes

2011-07-26T23:29:00.003+02:00

Nagyjából délig azt hittem, hogy a hozzátáplálásos fejleményekről fogok ma regélni, de más lesz a téma, ugyanis Andris ebéd után megtörölte a számat. Az ilyen történelmi jelentőségű pillanatoknál mindig elhomályosul a tekintetem, most sem alakult másképp. A gyerek kilenc és fél hónapos, ugye. Miután befejezte az ebédet (sült almás-őszibarackos zabpehely, ez utóbbi főzve, tudósított Sir Andrew hű krónikása a menüről), szokás szerint megtörölgettem a kezét ~~segg~~popsitörlő kendővel (univerzális az ilyen, szuperül eltávolítja a mindent) és az arcát is (ezt nem távolította el, megtöröltem), főleg a két pofazacskó között, aztán kioldottam az etetőszékből, átkarolva felállítottam, hogy a nadrágjáról is leszedegessem az ebédmorzsákat, és ahogy odahajoltam hozzá, elmarkolt egy kendőt a tálcáról és odanyomkodta a számhoz, főleg a két pofazacskó között. Én megtöröltem az övét, ő megtörli az enyémet. Ez így korrekt, nem igaz? Majdnem padlót fogtam, úgy meglepődtem. Andrist megdicsértem (ilyenkor nagyon kópésan vigyorog), összepusziltam, és felhívtam az apját, hogy elújságoljam neki A Hírt. Őrület.

A védőnő szerint Andris előrébb tart a fejlődésben, mint a kortársai (és kiderült, hogy 74 centi), 11-12 hónapos dolgokat produkál a legtöbb területen, de van olyan, ahol még messzebb jár, például a mozgékonysága és az érdeklődése, kíváncsisága egészen kivételes. Á.-ban azt is kedvelem, hogy nem az az ajnározó típus, tisztában van azzal, hogy Andris mellett nem nonstop napsütés és El Dorado koktél az élet. Mondta, hogy nem irigyel. Egyébként azt gondolom, hogy ennek az egésznek csupán annyi a jelentősége, hogy oda kell figyelni Andrisra (nem csak nekünk, majd az óvodában, iskolában is), megfelelő mennyiségű és minőségű ingerekhez jusson, eleget pihenjen, ilyesmi. Elszállni nem fog magától, nem szeretném és nem hagyom.

Izgulok kicsit, hogy ne csesszük el a nevelését.

P.S.: A többi ügyeskedését sem akarom eltitkolni, majd egy másik posztban jövök a tényekkel. Maradjanak velünk.

Na jó, gyorsan megetetem ezt a blogomat is

2011-07-26T00:12:00.002+02:00

Tegnap ilyenkor hagyta abba Andris az üvöltést, mindenféle fogzásos cucc annyit ért, mintha málnás étcsokival kenegettem volna az ínyét, úgyhogy egy órán át ringattuk, simogattuk, puszilgattuk a gyereket, ennyit tudtunk tenni B.-vel és baromi kevésnek éreztük. És az okos könyvek szerint ezek a metszők jönnek ki a legkönnyebben. Klassz. Az éjszakai fájdalmak ellenére Andris a szokásos energiagombóc stílusában nyomja végig a napokat. Igen, elkiabáltam a lassabb tempót. (Ha valaki látja a blogom körül ólálkodó Murphy-t, vágja tarkón a nevemben is. Köszi.) Megint a nyomában loholok, mert mindig kitalál valami meredeket. Az az egyik kedvenc szórakozása, hogy felmászik B. asztalának a polcára (vagy mi az, nyomtatót meg ilyesmit lehetne pakolni rá), és némi töprengés után megpróbál lekászálódni a kábé harminc-harmincöt centi magasságból - fejjel előre, mert nem szereti komplikálni a dolgokat.

Ami engem illet, alváshiányban fogok kipurcanni, ez most már biztos, éjszaka félóránként-óránként kelek a gyerekhez, aki este kilenctől reggel kilencig aludna, ha hagynák a fogai. Nappal kétszer harminc-negyven perc alvásra hajlandó, hogy erőt gyűjtsön, a harmadik alkalmat elhagyta, miután írtam róla a blogomban. Nem tudom, meddig lehet ezt így bírni, szerintem akkor sem tudnék nyolc órát aludni, ha lehetőségem lenne rá, állandóan felriadnék, már csak megszokásból is. Talán mégis inkább teknőst kellett volna vennünk.

Andrisok

2011-07-23T00:36:00.006+02:00

Sir Andrew szerdán visszafogott házigazdaként sertepertélt Vackor körül, többnyire a karomból nézte, mit csinál a másik Andris, aki egyből otthon érezte magát nálunk, hihetetlen vehemenciával vette birtokba a gyerekszobát és benne a Sir játékait. Olyan műsorszámokat produkált a minitornádó, hogy nemegyszer alig bírtuk abbahagyni a röhögést, pedig dorw látott már tőle ezt-azt. A fiam nem díjazta, hogy kedves vagyok Vackorhoz, sőt, megpuszilom-megölelem, úgyhogy gyakran a karomba mászott. Azt is gyanakodva nézte, ha szemezett velem a Vackorfiú:

Még soha nem láttam féltékenynek Andrist, és egyébként nem is volt jó passzban, mert rögtön szóvá tette, ha pl. Vackor megfogta a lábát, és nyűgösködött mindenféle apróság miatt. Andris másfél-két hete felhagyott a nonstop pörgéssel, lassabb tempóra váltott, inkább szemlélődik, elmerül a játékokban, illetve rengeteget dumál, mostanában annyira nem jellemző rá az erőpróbálgatás, szerintem emiatt nem tudott együtt duhajkodni Vackorral. Azért olvastak egy kicsit közösen Mackó leveleiről, és szimultán autórágcsálásra is sor került, mert ha Andris hajlandó volt felülemelkedni a féltékenységén, remekül elmókoltak egymással a srácok:

Néhányszor pár percre egyedül maradtam a gyerekekkel, és ahogy elnéztem őket, végleg eldőlt bennem, hogy akarok még gyereket, kettőt biztosan... és talán egyet a sor végére, de ezt a negyediket csak nagyon halkan pötyögöm ide. Júniusban volt olyan, hogy már sírtam B. vállán a fáradtságtól, ott kérdezgettem magamtól napokon keresztül, hogy kell-e nekem még egy gyerek, alkalmas vagyok-e két-, három- vagy négygyerekes anyának, fogom-e bírni, lesz-e időm és erőm mindenkire és mindenre, akit és amit szeretek, és hiába voltam iszonyúan fáradt, nem tudtam azt mondani, hogy elég Andris. Több gyereknyi szeretet van bennem, meg persze kérdések tömkelege, de egyszerűen a zsigereimben érzem, hogy még nem teljes a családom.

P.S.: Tessék, még egy kedvenc képsorozat a szerdáról. (Ááá, a blogspot mindig lekicsinyíti, katt a képre az XL-es méretért.)

Az a bizonyos sapka

2011-07-20T23:40:00.000+02:00

A sapkán kívül kekszmorzsa, pelenkarengeteg, babakocsi. Dorwfotó.

Öngól (nem az első, úgy sejtem)

2011-07-19T22:54:00.000+02:00

Úgy fest a helyzet, hogy sarjunkat mi tanítottuk meg a tagadó jellegű fejrázásra. Persze, nem direkt. Ha tudom, hogy a kölyökcápa ennyire fogékony a fejmozgásokra, kizárólag bólintós játékokat játszunk vele, például az apja sem fejrázással lebegteti a pofazacskóit és ad ki magából érdekes hangokat, hogy a gyerek hangosan kacagjon a produkción, hanem bólogatva próbálja művelni ugyanezt.

Tegnap azt vettem észre, hogy Andris kenyérhéjmajszolás közben fura mozdulatokkal dörgöli a fejét az etetőszék támlájához. Viszket a füle, erre gondoltam, bár azt az ujjával vakarja, ha olyanja van. Aztán az is eszembe jutott, hogy elalvás előtt néha keresi a megfelelő fejpózt, olyankor szokott így csinálni. Még akkor sem esett le, mivel próbálkozik a sarj, amikor a fejrázásaimnál (őt utánoztam, hogy örömet szerezzek neki, csak nekem nincs zsiráfos etetőszékem, amihez hozzádörgölőzhetnék) mindig megismételte ezt a fura fejdörgölést. Este a szokásos babaszobás játéknál végül az apja bökte ki, hogy te, a gyerek rázza a fejét. És a gyerek tényleg rázta a fejét (kicsit bele-beleszédülve a mozdulatokba, de ütemesen), ami etetőszék nélkül teljesen nyilvánvaló, mert nincs semmi, ami akadályozná a mozgásban.

Aztán volt egy pillanat, amikor rászóltam a gyerekszoba küszöbét piszkálgató gyerekre (B. még nem fúrta a helyére - nem a gyereket, a küszöböt), a gyerek meg felnézett rám... és elkezdte rázni a fejét.

(A Fiú, Aki Egyetlen Lábujjal Kapaszkodott Az Etetőszékbe)

Díjas

2011-07-18T22:49:00.000+02:00

A gyerekblogom tavasszal díjat kapott Ágitól, és most van az a pillanat, hogy a laptop előtt ülök ÉS eszembe jutott Ági kedvessége. Külön-külön volt példa mindkettőre az elmúlt hónapokban, szóval, nem vagyok reménytelen eset. Szerencsére még azon melegében megköszöntem a díjat, ez a mulasztás nem terheli a lelkemet.

Úgy látom, az LB-játék szabályai szerint semmiféle titkos infót nem kell elárulnom Andrisról, főleg nem hetet, ez nem az a játék, de ha kíváncsiak vagytok a Sir még meg nem énekelt dolgaira, írjatok, és megkonzultálom az illetékessel, lebbentsünk-é fátylat vagy inkább ne. Ágihoz hasonlóan én is figyelmen kívül hagyom a 'kezdő blogger' kitételt, mert kimondottan régi (de nem koros!), aranyos és jó humorú, főleg a gyerekükről mesélgető bloggerinákat szeretnék meglepni a díjjal, konkrétan Babkát, Csigamamit, dorwot és teidét. Egészségetekre.

Mondom én, hogy haramia (a zsiványabbik fajtából)

2011-07-17T23:46:00.002+02:00

Itt és most (megint) hozzá kell tennem az okos könyvek 'A' verziójához a mi 'B' verziónkat.

'A' verzió: Az ártatlan, habtiszta lelkű, tündibündi-cukimuki babának felesleges megtiltani bármit is, mert nem érti, miről van szó, mert baba még, ezért nem képes betartani azt, hogy pl. ne nyúljon a lakásban burjánzó növényzethez.

'B' verzió: A baba egy idő után igenis érti és megérti (egyértelmű szülői magatartás esetén), hogy nem szabad sem tépkedni, sem lelegelni a lakásban fellelhető zöldeket - és ennek ellenére módszeresen bepróbálkozik a tiltott dolog becserkészésével.

Nálunk a kiskorú egy szép napon trükközni kezdett flóraügyileg, és ez azzal járt (az egy szem kiskorú egészségének és a két szem nagykorú amúgy is megviselt idegrendszerének védelmében), hogy a négy nagyobb és nehezebben megközelíthető növényemen kívül minden mást kitelepítettem az erkélyre. Ott most dzsungel van, itt bent meg erőteljes zöldhiány.

Andris megtanulta, hogy a lakásban van nemszabadandris! kábel és nemszabadandris! növény. Mihelyt nyújtotta a kezét a tiltólistás tárgyakért, az éppen aktuális szülő megfogta a karját és kicsit emelt, határozott hangon közölte vele, hogy nemszabadandris!, illetve röviden elmagyarázta, hogy miért nem. Kábé húszmilliószor. A végtelenül kíváncsi kisfiú elfogadta a szülői korlátozást és pár hónapon keresztül úgy kúszott-mászott a növények és a kábelek mellett, mintha ott sem lennének. Három és fél centi távolságról sem érezte a késztetést, hogy megérintse A Tiltott Dolgokat.

Aztán valami történt a kisfiúval, mert egyik napról a másikra véletlenül mindig a növények tövében kötött ki és véletlenül mindig a kezébe akadt némi zöld ezmegaz. Kábé húszmilliószor. És úgy nézett rám, hogy higgyem csak el, tényleg véletlen az egész, ő nem tehet semmiről, mászott egyet-kettőt és hopp, valahogy közelebb ment hozzá a növény. A legutóbbi akciójánál úgy gondoltam, itt az ideje, hogy szigorúan belenézzek a fiam szemébe, és elbeszélgessek vele, mint anya a cápával. Andris nem szereti, ha szigorúan nézek rá, röhögcséléssel próbálta elütni a helyzet élét, hátha csak viccből nézek rá így. Azt hittem, megadja magát és elmászik a becserkészett zöld közeléből, de nem ez történt: trükközött. A gyerek lehajtotta a fejét, a földre szegezte a tekintetét, kinyújtott mutatóujját pedig lassan felemelte a növényhez. A nemszabadandris!-ok alatt egyszer sem emelte fel a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie, az ujjával viszont kitapogatta a növény egyik levelét. Eleve nehéz szigorúan néznem rá, mert 1) szeretem, 2) édes, ahogy ártatlan fejet próbál vágni vagy röhögcsél, 3) nincs bennem harag, 4) utálok fegyelmezni. Amikor a földet bámulva nyúlt a virág felé, beleharaptam a számba, nehogy hangosan felröhögjek, mert azért a renomé, ugye. Nyeltem néhányat, hogy kellően határozott hangon szólaljak meg, de a torkomat csiklandozta a visszafojtott nevetés. Andris kezét elvettem a növénytől, aztán megkíséreltem felemelni az állát, hogy végre a szemébe nézhessek és elmondhassam neki a véleményemet a trükköző kisfiúról, de tiszta erőből leszorította az állát. A karomba vettem, vigyorogva puszit adtam a feje búbjára (még mindig lefelé bámult) és a fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem.

Ne nézzük már hülyének a babát, t. okos könyvek, mert nem az, egyáltalán nem az.

P.S.: A képen az Egyiptomban vásárolt kendőmmel huncutkodik a haramia.

Illemtan

2011-07-15T22:35:00.001+02:00

Sir Andrew-nak ma elmagyaráztam, hogy úriember nem keni össze sárgabarackos kézzel szerető édesanyja fehér trikóját, illetve nem markolja ki / rúgja ki a kontaktlencsét ugyanezen szerető édesanyának a szeméből.
Majd kiderül, hallgat-e rám a Sir.

9 hónap bent, 9 hónap kint (hosszú, csak hardcore rajongóknak)

2011-07-14T08:45:00.011+02:00

A június a cápafogak hónapja, végre!, végre!, végre! A nagyon tapasztalt anyák most ne röhögjenek ki, de gyerek nélkül azt hittem, ha később jönnek elő a fogak, a fogzási mizéria is annyival csúszik. Ja, persze. Fél éve fogzik a gyerek, csodálom, hogy nem került be a Guinness rekordok közé. Aztán azt is hittem, hogy evidens a fogzást kísérő nyáltenger, Andris azonban egyáltalán nem nyáladzik. Felül kibújt a két középső metsző talán harmada (gőzöm sincs, mekkora a kifejlett babafog), alul pedig egy gombostűfejnyi érződik és látszódik az egyik középső metszőből.

Ők az új családtagok, és nemcsak azért örülünk nekik, mert a gyerek végtelenül aranyos a fogas vigyorával, bár lélekben arra készülök, hogy az alsók miatt lesznek még óránkénti keléssel teletűzdelt éjszakáim. A fognövesztés jelenlegi szakaszában a Dentinox hatékonyabb a Dologelnél és a homeós bogyónál, már csak azért is, mert az utóbbit Andris nem mindig hajlandó meginni, az előbbit pedig még ínyérintés előtt gyorsan leszopogatja az ujjamról, mert ő egy ínyenc.
Centit ne kérdezzetek, passz, milyen hosszú a cápa, nem mértük. A térdem fölé ér a feje, ha áll, és 80-as ruhákat hord, ezekbe széltében kétszer belefér, nem igazán húscápa. Ma viszem a védőnőhöz, ott majd megmérik. A súlya viszont megvan, 9.2 kilóval zárta a júniust. Volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy nem hízik, és mivel ez két-három hétig tartott, kicsit felzaklattam magamat, hogy mindjárt elfogy a tejem és csupa csont lesz a gyerekem, mert a hozzátáplálás lassan halad. Jó, hát a szövegeléshez nem kell annyi energia, ezt elfelejtettem. Andris a hónap vége felé újraszabályozta a tejtermelést, most megint dől a lé, én meg még mindig szeretek szoptatni.
Ha Andris pihenteti a fogzást és nincs front, a továbbra is fix nyolc-tíz órás esti alvását egyszer vagy kétszer szakítja meg, gyorsan megkajál (három-öt perc alatt, csukott szemmel), aztán visszaalszik. Szerintem ez tök jó ahhoz képest, hogy hozzátápos kajából nem fogyaszt mennyiséget. Játszani még soha nem akart, és tulajdonképpen nekem sincs ingerenciám a hajnali építőkockázásra. Fogzásnál/frontnál baromi gyakran kelek. Azért nem B. kóvályog át a gyerekszobába, mert egyrészt nincs melle, másrészt a munkahelyén nem díjaznák, ha a gyerek apja a klaviatúrára borulva töltené a napot. Persze van úgy, hogy hajnalban mindketten bemegyünk a fájdalomtól üvöltő babához. Az elalvás alakult érdekesen az elmúlt hónapban: Andris halál álmos fürdés után, a pelenkázón majdnem elalszik, viszont amikor kaja után leteszem az ágyába, felélénkül és vidáman nyargalászik olyan harminc percet. Bemutatja az összes kunsztot, amit tud, rikoltozik, röhögcsél satöbbi. Ahogy fárad, két nyargalás között le-lefekszik egy pillanatra és huncutul néz, amit én úgy fordítottam le gyerekről anyára, hogy tudom ám, hogy már aludnom kellene, de most még nem fogok. Egyelőre az vált be, hogy az ágya mellett megvárom, amíg a saját tempójában elaltatja magát, simogatom, énekelek neki és megetetem, ha kéri. (Azt még nem kérte, hogy hagyjam abba az éneklést.) Próbáltam úgy is, hogy kijövök, de nem bírom, ha sír, és nem is akarom bírni, főleg úgy nem, hogy kitapasztaltam, harminc perc alatt mindenféleképpen elalszik. Néha B. várja ki a nyargalászás nagyját és csak az utolsó etetésre megyek vissza, ez is működik. Fogzásnál idegborzoló a félórás sírós-nyűglődős elalvás, nagyon tehetetlennek tudom érezni magam. Napközben háromszor szunyál harminc-negyven perceket a ded, ritkán másfél órákat. Sajnos, nem szól előre, ha többet alszik, így az alváshiányomat évek alatt fogom ledolgozni, ebbe már kezdek beletörődni. Nappal gyakran alszunk együtt (nem a kiságyban), borzasztó finom, ahogy ott szuszog mellettem - az már kevésbé, ha forgolódás közben állcsúcson vág. Az ébredés meg... Milyen lehet, ha a fiam odabújik hozzám és húsz percen keresztül simogattatja, pusziltatja, harapdáltatja magát, és úgy vigyorog, hogy kilátszik a két új foga? Csintalan tekintettel kínálja fel nekem a mindenét, és előre nevetgél a remek szórakozáson. Szoktunk olyat is csinálni, hogy vidáman egymásra nézünk és kirobban belőlünk a nevetés.
Folyamatosan dumál nekünk, de van mondandója a lila szamárnak, a komódnak, az ajtónak, a csörgőnek és a krumpliknak is, és az is aranyos, amikor felemeli a hangját, összevonja a szemöldökét és kiosztja a porszívót (pl. dededédédödö vagy lálálálá vagy zsösss vagy bübüböbö), meg az is, amikor ül, aztán hirtelen a magasba emeli a két karját és olyan tétova mozdulatokat tesz a levegőbe, mint a kezdő sámán. Séta közben egyre több időt tölt a távolságok bemérésével, például ül a babakocsiban, kinyújtja a kezét és megpróbálja megfogni a másfél méterre lévő oszlopot. Természetesen az is lehet, hogy a jövő egyik híres jedijét nevelgetjük, aki Az Erő áramlását teszteli, vajh képes-e a puszta akaratával megmozdítani az oszlopot vagy a kiszemelt lakberendezési tárgyat. Búcsúzásnál egyszer mondta már utánam, hogy pápá, az ápá-t és a mámá-t gyakrabban használja, de a mámá nem célszemélynek szól, mint az ápá, mondogatja, ha olyanja van, a babát is. Én ede/ádá vagyok, bár általában csak sürgető hangsúllyal odarikkant nekem az uraság (hé, te ott!) vagy fogja magát és leparkol a lábam előtt, feláll a nadrágomba/szoknyámba/térdhúsomba kapaszkodva és nyújtogatja a kezeit, hogy vegyem fel. Nem akarom elhallgatni, hogy Sir Andrew modora nem kifogástalan: Ha valamelyik bolti egységben továbbhaladásra akar ösztökélni, hatalmasra tátja a száját és oroszlánbőgéssel kísért ásítást produkál, ezzel jelezve, hogy ötszáznegyvennyolcszor megnéztem x, y és z ruhákat, menjünkmááár. Könyvesboltban nem reklamál, úgyhogy megtartjuk. Itthon gyakran lenyúlja a könyveimet, a képen épp Diószegitől olvas (A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939):

A kábel nemszabadandris!, nem nyúlt hozzá olvasás közben, mert okos. Így kilenc hónaposan határozott éntudata van, és néha szembesül azzal, hogy nem minden lehet úgy, ahogy a baba elképzeli, például hiába zsákmányolt egy krumplit a konyhából, nem veheti a szájába. A sírásrepertoárjába új elemként felvette a frusztrált sírást, akkor használja, ha nem tudja kinyitni a macis könyvét vagy a mobilomat. A mobilt eredetileg nem akartam a kezébe adni, de gyenge vagyok, láttam, milyen elmélyülten játszik vele, ezért megtisztítottam az eszközt. Hetente egyszer-kétszer megkapja, néha bekapcsolva. (Gondolom, ezzel megint felkerültem a földanyák feketelistájára.)
A korosztályos vagy valamivel idősebb babáknak való játékai egyre jobban lekötik, tizenöt-húsz percet képes elmolyolni velük. A lakás több pontján létesítettem andriscsalogató támaszpontot, így bármerre megy, előbb-utóbb belefut valamilyen játéklehetőségbe.

Júniusban a fedeles cuccok (pl. kimostam a fürdetőkrém dobozát és csipeszeket pakoltam bele) nyitogatása, azok tartalmának kiborítása, a tokos dolgok (pl. manikűrkészlet tokja, mínusz készlet) szétszedése, illetve a varázskockák egymásra pakolása kötötte le leginkább (a képeken néhány egyéb játékvariációt demonstrál a srác), és vonzza az összes rés, amibe bele lehet nyúlni, akár a lyuk az adott játékon, akár a kihúzott fiók. Mihelyt fiók közelébe ér, kiszedegeti azt, amit elér benne, ezért a napjaim jelentős része azzal telik, hogy Sir Andrew után rámolok. Ha ügyeskedik, megdicsérjük, ilyenkor büszkén mosolyog, még a szeme is másként csillog. Előfordult, hogy előttem termett a manikűrkészlet tokjával és széthúzta, aztán várta, hogy megdicsérjem. Kell neki a pozitív visszajelzés, na.

Itt épp az ágyában készül a mutatványra. Gyorsan rájön az összefüggésekre és ha valami érdekes dolgot csinálunk egy tárggyal, akkor a kezünkbe nyomja a tárgyat, hogy csináljuk újra, mert izgalmas és még sokszor látni akarja. Érti a kinyújtott kéz és a 'kérem szépen' jelentését (a tenyerembe teszi, amit a kezében tart), a 'légyszi, hozd ide azt a labdát' és a labdára mutató ujj lényege szintén megvan neki, de ha megítélése szerint túl messzire gurult a labda, akkor inkább megvárja, hogy a szülei menjenek el érte. Imádom, ahogy a mutatóujjával babrál, az a matatóujja.
Azt már írtam korábban, hogy mászik, az utóbbi egy hétben nem láttam kúszni, a mászás sokkal hatékonyabb. A technikája fejlődött, levetkőzte a birodalmi lépegető darabosságát. A lakásban önállóan közlekedik. Előfordul, hogy faképnél hagy a gyerekszobában, mert sürgős intéznivalója van egy másik helyiségben (távozás előtt visszanéz, hogy pörgessem tovább nyugodtan a színes hengereit, őt nem zavarja), nagy valószínűséggel egy fiókban.

A landolási módokat tökéletesre fejlesztette, úgyhogy már nem félek attól, hogy hirtelen dob egy hátast vagy arcost. Bútorokba kapaszkodva lépeget és nagyon szeretne felmászni rájuk, egész magasra emeli a lábát. A hó végére kezdte el csinálni azt, hogy váratlanul abbahagyja a kapaszkodást és megkísérel önállóan állva maradni, terpeszben, széttárt karokkal, tiszta gingerbread man, csak ő nem barna. Ha nem kapom el, a cápa belevágódik az éppen aktuális padlózatba (habtapi, járólap, parketta, matrac). Mire eljut a járásig, félelmetesen gyors reflexeim lesznek, úgy érzem. Meg húszmillió ősz hajszálam.
A játszótéren hintázni szokott a nagyfiú, de igazán a többi gyerek érdekli, ha tudna, bandázna velük, ebben biztos vagyok. Családtagokkal és idegenekkel barátságos a cápakölyök, szinte mindenkire mosolyog. Nem egy morcbaba, az tény. A nagymamákkal jól eljátszik tíz-tizenöt percig, utána mindenféleképpen le kell csekkolnia, hogy megvagyok-e még. Nem sír vagy ilyesmi, csak egyszerűen magukra hagyja a nagyikat ott, ahol épp vannak és elindul, hogy megkeressen. Mindig megtalál (mosogatni vagy vasalni szoktam, hogy a mamák zavartalanul unokázhassanak, az unoka pedig zavartalanul mamázhasson), ilyenkor egy hatalmas, boldog mosoly a jutalmam. Szeretem, hogy én vagyok az anyukája.

Lebuktunk

2011-07-11T22:03:00.002+02:00

Leonine írt mélt, hogy Sir Andrew kurjongatását vélte hallani hetedikén az Árkádban, a Szamos előtt, és hát be kellett vallanom, hogy igen, valóban a családunk két férfitagját látta, lebuktunk. Én nem vagyok láthatatlan, a sütibeszerzéssel voltam elfoglalva a pultnál, a fiúk kint várakoztak. Az apja karjában / nyakában vigyorgó, pontosan kilenc hónapos fiam olyan húsz-harminc percet töltött kurjongatással, igen, húsz-harminc percet, úgy nyomta, ahogy a nazgúlos videóban hallottátok. Túlzás nélkül mondom, tőle zengett az Árkád, például a dm-ben eszméletlen hangos volt, és akárhogy pisszegtünk az apjával, a cápa ezt biztatásnak vette és sokkal hangosabban rikoltozott tovább. Az az igazság, hogy a pisszegéshez nem vágtunk szigorú fejet, mert nagyon aranyosan rikoltozott, nekünk tetszett a produkciója, de mi a szülei vagyunk ugyebár. B.-vel megállapítottuk, hogy az emberek kábé harminc-negyven százaléka csúnyán nézett ránk, mert nevetgéltünk és nem hallgattattuk el a gyereket, de úgy vettem észre, az Árkádban vagyunk, nem temetésen, ergo bevásárlást, hajvágást, beszélgetést és ilyesmit zavarhatott meg Nazgúlandris. A többség jól szórakozott, és szerintem sem lehet egy olyan babára haragudni, aki jókedvében belekurjongat a világba.

P.S.: A következő posztom már tényleg a hófordulós. A fények miatt kicsit biliárdgolyófeje lett a gyereknek. (Bocs, fiam!)

Negatív

2011-07-10T00:11:00.007+02:00

A hófordulós összefoglaló képeinek és videóinak átnyálazásához nincs elég időm, az majd később jön, viszont megvolt a kardiológia. Kiderült, a cápagyerek szíve olyan, amilyen a nagykönyvben írva vagyon, a doki nem is értette, mit hallott a gyerekorvos, ami miatt beutalta Andrist. Ez már a sokadik felesleges körünk az egészségügy berkeiben és a gyerek még csak kilenc hónapos és három napos. Oké, van egy újabb infóm Andrisról, ez remek, maga a vizsgálat azonban nélkülözte a gyerekbarát vonásokat, pedig jó rendelőbe vittem a fiamat. Miért van az, hogy a gyerekekkel foglalkozó orvosok nagy része nem tud bánni velük? Mit várnak? Mini felnőtteket? A legtöbben izgő-mozgó húscafatnak nézik a babát, aki bosszantó módon még sírva is fakad, ha belenyúlnak az intim szférájába.

A kardiológia öt percig nagyon szimpatikus volt: időpontra mentünk és a szokásos egy-másfél óra helyett csak két percet kellett várnunk, a gyereket vizsgáló doki pedig nyolc pontot kapott a 'jó pasi' listámon. Andris nem ért rá barátságosan mosolyogni, azzal volt elfoglalva, hogy megrémüljön a pici és viszonylag sötét öltözőfülkétől, a hátán fekve többször szétcsapta kezét-lábát, nem is emlékszem, mikor ijedt meg ennyire. Aztán az asszisztensnő egyetlen mosoly nélkül mindenféle bizbaszt rögzített a vizsgálóasztalon fekvő és távolságtartóan pislogó gyerek testén, nekem meg beszólt, mert szerinte nem fogtam le elég kíméletlenül Andris karjait. A fiamról azt kell tudni, hogy utálja, ha lefogják, ezért mondjuk az orrcsepegtetést úgy csinálom, mint a profi bűvész: elterelem a figyelmét, hogy ne lássa a kezemet. Ha például néhány másodpercnél hosszabb ideig fogom a csuklóját és törölgetem a kajamaszatos ujjait, egyből reklamál, hogy korlátozom a személyes szabadságában. A lába meg állandóan jár pölö szoptatás közben is. Ő egy ilyen ficergő baba, és nem, egyáltalán nem természetes a számára, hogy mozdulatlanul heverjen, amíg ismeretlen akárkik megvizsgálják.

Az asszisztensnőnek eszébe jutott, hogy a piros sípoló maci esetleg lekötheti Andris figyelmét, bár nálam volt az egyik varázskockája, mostanában azt favorizálja a játékok közül. Állt a nő az ágy mellett és fapofával mondta a fiamnak, hogy Andriska, nézd, itt a maci, és tök unottan lóbálta a macit. Jó, ne legyen egy Halász Jutka az összes asszisztens meg doki, de egy kis mosolyt azért ki lehetne préselni, nem? Andriska vetett egy-egy bizalmatlan pillantást a macira, viszonylag nyugodtan feküdt az ágyon, a doki viszont semmi ilyesmivel nem próbálkozott, rátoszta a tyúktojásnyi hideg gélt a mellkasára és elkezdte járatni rajta az ultrahang vizsgálófejét. A fiam itt döntött úgy, hogy pá, emberek, ennyi elég volt, lépek. Ficánkolt, hogy szabaduljon. Én a két kezét fogtam le úgy, hogy a karjaimat közben szorosan az oldalamhoz préseltem, ugyanis valamikor kikapcsolódott a melltartóm a hátamon, és féltem, hogy a pólóm kivágásából kibuggyanó két tőgyem ledózerolja az Andrist vizsgáló doki fejét. A doki jópasiságát erősen rontotta az a tény, hogy a gyerek megnyugtatása helyett ingerülten odaszólt neki egy félig sikeres szökési kísérlet után, hogy ne hülyéskedj már, Andris!, meg attól is sokat csúnyult, hogy egyszer durván megmarkolta a karomat, mert azt hitte, Andris lába. Nem fájt, nekem nem, de én, aki a gyerek anyja vagyok, még soha nem markoltam meg így a fiamat, pedig volt rá példa, hogy kaszkadőrös vakmerőséggel kívánta elhagyni a pelenkázóasztalt. Lehet, továbbképzést kellene tartanom a t. dokinak és asszisztensének a 'néhány kedves szó és mosoly csodákra képes' tantárgyból. Mivel a gyerek nem hagyta abba az elszánt lábmunkát és még sírva is fakadt, a doki egyre morcosabb lett, nekem meg az járt a fejemben, hogy mindjárt kibányászom a pólómból az önállósodott melltartómat és a doki fejébe csúzlizom az ultrahangos monitort.

A tortúra végén megkönnyebbülten hallottam, hogy minden rendben a fiammal. Hat hónap múlva kontroll, de ha hét vagy nyolc hónap után nézünk vissza, az sem baj. Azt nem kérdeztem meg, hogy ha soha nem nézünk vissza, az baj? Kardiológia után könyvtárba mentünk, Andris görcsösen kapaszkodott belém az úton, a könyvtáros lánynak be kellett érnie egy bágyadt mosollyal, pedig ilyet is kaphatott volna:

P.S.: Nemrég még tél volt, azért van bundában a gyerek, aki épp az etetőszékét próbálja magára rángatni.

Jutalomfalatok

2011-07-06T23:39:00.002+02:00

A másik blogomban említettem a sós abrakot (még inkább azt gondolom, hogy nem kellett volna az arcomba tömnöm), és az a helyzet, hogy úgy érzem, sokba fog nekem kerülni ez a gyereknevelés. Nem, nem anyagilag. Hájilag.

Amikor azt olvastam az egyik könyvben, hogy a szoptatás fogyaszt, kicsiny szívem megvidámodék vala, vagy úgy is mondhatnám, hogy szívem alapjáraton napsütéses egéről elhúztak a picsbe a fekete felhők. Sejtettem, hogy nem marad rajtam a gyerek miatt felszedett kilórengeteg, hiszen ott lógnak a szekrényben a szoknyáim (köztük a narancssárga motivációs szoknyám és a türkiz-fekete kedvencem), olyan nincs, hogy ezeket soha többé ne hordjam. Azért volt bennem némi kétség. Életemben egyszer fogyókúráztam, a 90 napossal kilenc kilónak intettem ádijoszt, ezekből visszamászott pár, mert terhes lettem. (Az első terhességemről van szó.) Szoptatás alatt ugye tilos mindenféle diéta, és nyilván a baba az első, de nem mindegy, hogy egy egész bálnacsordának érzem magamat, amíg szoptatok, vagy csak egyetlen bálnának. A könyv szerzője külön kihangsúlyozta a karcsú derekat, erre emlékszem, bár engem a fenék-, comb- és hátháj sorsa is érdekelt volna. Aztán az lett, amit írtak a könyvben: szoptattam, fogytam, de úgy, ahogy a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, meg úgy is, hogy kétpofára toltam befelé a szénhidrátokat. Az első hat-hét hónapban egy fél disznót fel tudtam volna falni, olyan éhes voltam az állandó szoptatástól. Mármint egy fél csokoládédisznót. Vagy felőlem tiramisudisznó is lehetett volna, vagy kókuszgolyódisznó.

A legjobb az volt az egészben, hogy a szénhidrátzaba ellenére a terhesség előtti súlyomra fogytam vissza, egy hónappal ezelőtt naivan megelőlegeztem magamnak a 65 kilót, úgy számoltam, nyár végére olyan sovány leszek, mint még soha. Ühüm, persze. Két kilót bírtam levakarni magamról az utolsó ötből, ezek baromira ragaszkodnak hozzám. És az a vicces, hogy nem moccannak, pedig az elmúlt két-három hónapban óránként szoptatok napközben. Jó, most már a versenysúlyom a tét, ergo mit nyafogok, de ez a versenysúly nem az a versenysúly, mintha nem szültem volna. Nem fogom megúszni hasizomgyakorlatok nélkül. A karcsú derekamat hiányolom. És vérszemet kaptam, kérem a hatvanöt kilómat. A szerző megjegyzéséhez meg annyit fűznék, hogy a szoptatás fogyaszt, igen. Az utolsó öt kilóig. Azokat oldd meg másként, és lehetőleg ne zsákruhával. A gyerek miatt szóba sem jöhet a pránaevés, ezért most megpróbálok csokisütifagyi nélkül élni. (Drámai mélységű sóhaj.) A helyzetemet nem könnyíti meg az a tény, hogy csibike lebukott: egy hajtós nap után általában valami finomsággal lepi meg magát. Jutalomfalat jár az anyának, mert ügyes, okos és szép. Jó, nem, inkább azért, mert pl. a szex, mint örömforrás, erősen gyerekfüggő. Ez a mi házi bestiánk mindig akkor ébred sírva, amikor B.-vel randit beszélünk meg. Gyakran elég, ha tizennyolckarikás tartalomra gondolok - a gyerek már sír is. Komolyan mondom. Röhej, de tényleg így van. Ma úgy fogok a szexre gondolni, hogy nem gondolok rá szexként, hanem kódolom. Hátha megtévesztem a gyerek részecskéit és nem rezegnek úgy, hogy felébresszék a tulajdonost: mayday, mayday mayday!, anya lekapcsolta a gyerektémát az agyában, ébresztő! Valaki elmesélhetné, honnan van a sarjnak remek érzéke ahhoz, hogy a legfelnőttebb pillanatban ébredjen fel. Azt szokták mondani, hogy gyerek mellett a szülők álljanak rugalmasan a szexhez, nem kell az ágyban csinálni és egyebek, de könyörgöm, nem a hely a kérdés, hanem a mikor - és a gondolatolvasó kölyök. (Andrisfiam, hogy lesz így testvéred?)

Eléggé meglepődtem, amikor azonosítottam a jutalomfalatozást, soha nem csináltam ilyet. Egyből magamra szóltam. Az ötből két kilót úgy vakartam le, hogy napi három liter vizet ittam és odafigyeltem, mit pakolok a szervezetembe. Naponta egyszer bűnbe eshetek a szénhidráttal, ennyit engedélyeztem. Egyszer, bakker, holott óránként csatlakoztatom magamra a gyereket. Ő jóízűen bekajál, én meg ma is párolt répával kísértem a sült csirkemellet. A répákat direkt feldaraboltam, hogy még véletlenül se jusson eszembe az sz betűs szó, és itt most nem a szénhidrátra gondolok.

Még ott a takaró mintája a fején, azaz ébredés utáni zsiványkodás

2011-07-05T22:20:00.000+02:00

Babák közt

2011-07-01T22:35:00.001+02:00

Andris unokatestvérei a bordáig-derékig érő korosztály tagjai, két nagycsoportos fenegyerek és egy első osztályos a kínálat. Velük igazán nem tud mit kezdeni Andris, elhallgatja, ahogy gügyögnek neki, hamiskás mosollyal a szája sarkában nézi, merre rohangálnak és néha kísérletet tesz a hajuk megcibálására, ha óvatlanul kartávolságon belülre lépnek. Mihelyt azonban igazi baba bukkan fel a közelében, Andris izgatott lesz és képtelen levenni a szemét a másik babáról. Vejkét és K. barátnőm tizenhat hónapos fiát kistányérnyi szemekkel nézte, mosolygott rájuk - és izgalmában hajlítgatta az egyik nagylábujját. Andrist utoljára akkor láttam ilyen elbűvöltnek, amikor egy másik kollégájával, dorw kisfiával került szemtől szembe. Tudtam, hogy társas cápa, de az az érdeklődés, amivel a babákat nézte, meglepett, mert nem gondoltam, hogy ennyire fogékony rájuk. Megint egy új oldalát ismertem meg a fiamnak, aki például Vejke arctapogatása elől egészen finom mozdulattal és csak kicsit fintorogva húzta el a fejét, bezzeg ha én szeretném megtörölni a kiflimorzsás száját, már kapom a felháborodott óbégatást (ezt egy hete fejlesztette ki, borzalmas frekvencián nyomja a tiltakozást és abszolút tudatosan alkalmazza számára nem szimpatikus, pölö morzsatörléses szituációkban). Azon meg meghatódtam, hogy K. barátnőm összepuszilta a kacagó kisfiát, Andris pedig tökre tudta, hogy valami jó dolog történik azzal a másik babával, és ő is kacagott, ahogy nézte őket, azt hittem, megzabálom.

Nempudinganya szélvész fia

2011-06-30T23:47:00.003+02:00

Tegnap húztam egy újabb strigulát a "nem én vagyok puding, Andris tényleg energiagombóc" rovatomba. Sarasvati és a kisfia, Vejke járt nálunk, én pedig végre megtudtam, milyen az, amikor egy baba ráérősen, megfontolt mozdulatokkal veszi birtokba a körülötte lévő világot, nem úgy, mint Mr. Szélvész, alias Andrisfiam. Hát, mit mondjak, alig hittem a szememnek, hogy ilyen is van. El tudnám képzelni, hogy a fiam naponta egy-két (ööö... hat-hét!) órára Vejke-tempóra vált. Rendezném égnek álló hajtincseimet (már ami nem hullott még ki), szusszannék kicsit és este nem a fülemen szedném a levegőt azért, mert a tüdőmet valamikor még a délelőtt folyamán kiköptem gyerekhajkurászás közben. Mr. Szélvész egyelőre megállíthatatlan. Nem igaz, hogy nem játszik el egyedül, mert de, eljátszik, csak nem lehet magára hagyni, mert kapaszkodik (pl. tévébe), áll (pl. néha terpeszben és égnek emelt kezekkel egy-két másodpercig, mint akinek fegyvert szegeztek a hátához), kihajol/ráhajol (pl. kanapé karfája), rángat (pl. saját ágya), csapkod (pl. vécéajtó), kúszik (pl. ruhaszárítóról lelógó ruhák alatt), mászik (igen, egy hete mászik, főleg az apja elé). Mindent meg kell néznie, mindent ki kell próbálnia, és alvás után megint mindent meg kell néznie, mindent ki kell próbálnia, hiába mondom neki, hogy Andrisfiam, egy órával ezelőtt már tökig kirámoltad ezt a fiókot, anyád nemrég pakolta vissza a cuccokat. Van olyan, hogy leül és tíz-tizenöt percig elszöszöl a játékaival és ebbe teljesen belemerül, de az tényleg tíz-tizenöt perc, utána bevetésre indul. Ilyenkor mindig úgy vigyorog rám, hogy na, anya, csinálunk valamit? A választ (nehhehemmm!) persze nem várja meg, legtöbbször csak innen-onnan kikandikáló lábakat látok, annak a jelét, hogy Mr. Szélvész faképnél hagyta az anyját és nekivágott a nagyvilágnak:

Minden izgatja a fantáziáját és remek érzékkel alakít át abszolút veszélytelen helyzeteket veszélyes szituációkká. Testőrként kísérgetem, szinte állandóan mellette kell lennem, és ha ügyeskedik, én vagyok a lelkendező nézőközönség is, mert a fiam igényli az elismerést. Szóval, elnéztem Vejkét, és az jutott eszembe, hogy jó lenne néha megpihenni, mert mióta Andris ennyire mobil, egy merő rohanás minden napom. És még nem jár, és még nem szalad, és még nincs alatta kismotor... És gőzöm sincs, mi van akkor, ha az összes gyerekem ilyen eleven baba lesz (ööö... szívás?). Persze, ez nem panasz, csak csodálkozom, hogy még nem purcantam ki.

Foglalkozásom: anya (értsd: mindenes)

2011-06-29T10:19:00.005+02:00

Szakács vagyok, aki a mutatóujja hegyével adagol egyetlen babakanálnyi húsos-őszibarackos-krumplis szmötyit a Sir szájába. Huszonöt részletben.

Pincér vagyok, aki a fürdőszobába készíti Sir Andrew poharát és vizét, ha az uraság megszomjazna, bár az uraság álláspontja szerint a mosakodókrémes fürdővíz is tökéletes szomjoltó.

Konyháslány vagyok, aki ugyan minden este lelkiismeretesen elmosogatja S. A. poharait, kanalait, kulacsát, de sterilizálni hónapok óta nem hajlandó vagy lusta vagy amit akartok.

Mosónő vagyok, aki soha nem fogja megtudni, hol koszolja össze magát a Sir a tiszta lakásban, mindenesetre kétnaponta kimossa a gúnyáit, textilpelenkáit.
Testőr vagyok, aki a puszta pillantásával elrettenti a Sir Andrew-t simogatni/puszilgatni szándékozó idegeneket. Jó, ez így nem teljesen igaz, mert még mindig nem tudok elég csúnyán nézni.

Manikűrös-pedikűrös vagyok, aki lehetetlen pózokba csavarodik az alvó gyerek mellett/felett/mögött, hogy rövidre nyírja a körmeit.

Gyerekorvos vagyok, aki a fiát ismerve úgy dönt, a doki által felírt köptető helyett orrszívóval dolgozik, és láss csodát, valóban felesleges a köptető.

Túsztárgyaló vagyok, aki mélyen a fia szemébe nézve kifejti, miért nem szerencsés, ha továbbra is vasmarokkal szorítja a nyakszirthajamat. (Kisfiam, még két perc és kitöröd anyád nyakát...)

Pszichológus vagyok, aki kedvesen elmagyarázza a sarjnak, hogy a lila plüssszamár nem ellenség, hanem barát.

Fodrász vagyok, aki kézzel túr az uraság puha hajába, pedig tudja, hol a fésű.

Bőrgyógyász vagyok, aki hülyeségnek tartja az ekcémagyanút, és tényleg az, S.A.-nak soha nem volt ekcémája.

Tanár vagyok, aki tegnap arra tanította a fiát, hogy ne ítéljen bőrszín alapján (ld. lila plüssszamár).

Ápolónő vagyok, aki óvatosan ezer puszit nyom Sir Andrew homlokpuklija köré. Két nap alatt ötször verte be a fejét. Ugyanott. Véletlenül.

Személyi asszisztens vagyok, aki bejelentette a gyereket a kardiológiára, mert a gyerekdoki jóindulatú és ártalmatlan szívzörejeket hallott. Újabb felesleges kört futunk, ez a megérzésem.

Sofőr vagyok, aki babakocsiban, kendőben, mei-ta-ban és karban szállítja a Sir-t, és akinek a szülés előtt meggyőződése volt, hogy bele fog halni a tizenakárhány kiló (Sir+babakocsi) állandó emelgetésébe. (Még nem halt bele.)

Társalkodónő vagyok, aki akár a tésztaszűrőről is monologizál, és a legképtelenebb hangokat adja ki magából azért, hogy megnevettesse a fiát. Remek terápia (például fáradtság ellen), ha kacagni hallom/látom a gyerekemet.

Animátor vagyok, aki adott esetben énekes-táncos produkcióval szórakoztatja Sir Andrew-t, és közben hálát rebeg azért, hogy az uraságnak nincs összehasonlítási alapja.

Takarítónő vagyok, aki nem gondolta, hogy képes profin porszívózni és felmosni a hátára kötött gyerekkel. A gyerek kilenc kiló, azt hiszem.

Kertész vagyok, aki reggelente a kukacvirágok regényes életéről mesél a csupán pelenkát viselő S. A.-nak, amíg három percre bemutatja napistennek.

Masszőr vagyok, aki az első hónapokban számtalanszor elmúlasztotta az uraság hasfájását.

Fogorvos vagyok, akinek hamarosan lesz munkája. Jippííí.

Lakberendező vagyok, aki saját maga által barkácsolt szőnyeget álmodott a gyerekszobába, vonattal, csigával, autóval, sünnel - amikor még tudott aludni és álmodni.

Postás vagyok, aki becsületesen továbbítja az uraságnak a postán érkező meglepetéseit - és mindig előtte bontja fel a csomagjait.

Személyi edző vagyok, akit Sir Andrew végkimerülésig nyúz. Én dőlök ki, nem a fiam.

Sztájliszt vagyok, aki bátran ad az uraságra piros és narancssárga nadrágot, mert az vagány és vidám.

Fényképész vagyok, aki felvállalta, hogy rendet tesz Sir Andrew csillió fotója és videója között. Mégis, hogyan szortírozzak, ha minden egyes darabot szeretek?

Pék vagyok, aki nem tudna tésztát dagasztani puszta kézzel, ha a fiával nem edzene hátra, felkarra, csuklóra és mellizomra.

Hírszerkesztő vagyok, akinek tegnap este váratlanul akadt 45 darab szabad perce, mert mindkét fiú elaludt. (A bökkenő csupán annyi, hogy elfelejtettem közzétenni a bejegyzést. Szerencsére nem ezen múlik A Világ sorsa. Utálom az anyakori szenilitást.)

És még egy csomó minden leszek a következő hónapokban, években, már most sejtem.

És a család lelke is vagyok. Ja, ez nem foglalkozás.

Csirkefuttában

2011-06-28T13:39:00.000+02:00

A fiam lassan kész férfi.

Miért pont én, miért? (Testbeszéd: Széttárom a karomat és tanácstalanul nézek fel az égre, hátha elkapom a Nagy Manitu sunyi pillantását...)

2011-06-24T23:09:00.001+02:00

Talán két hete történt, hogy egy nő meg akarta puszilgatni Andris meztelen lábát, és valami lehetett a levegőben, mert aznap hatvanöt perc alatt négy embert kellett udvariasan elhessentenem a gyerek közeléből. Épp a zöldségesnek adtam két doboz málnát, hogy még ezt szeretném, amikor a mellettem álló idősebb nő lehajolt. Azt hittem, az újhagymát tanulmányozza szemüveg nélkül, ezért a hajolgatás, de nem, a csípőmnél csücsörített, Andris lábára akart rácuppanni. Megdöbbentem, pedig nem szokásom. Elhúzódtam, de a nő nem zavartatta magát, nyomult Andris felé, ezért úgy fordultam, hogy esélye se legyen hozzáérni, ami azért nem egyszerű, a gyerek több testrésze is kikandikál a mei-tai-ból. Mit szólna a nő, ha egy másik nő (direkt nem mondok faszit, legyen nő) cuppogna például a tizenéves lánya lábán? Ha ez nem magától értetődő, egy kisbaba piszkálása miért az?

Ma meg egy nyugdíjas nő szólt be, hogy nem fázik az a gyerek? Ötven fokban, bzmg. A piacról jöttünk, Andris is nyári cuccban (ujjatlan trikóban és térdnadrágban) feszített. A mei-tai ugye olyan, hogy a testfelületünk cirka nyolcvan százaléka összeér. Vajon fázott-e rajtam a fiam a júniusi ötven fokban? Nem, vetettem oda a nőnek, kezdjen vele, amit akar, ő viszont várt, hogy most jól elszégyellem magamat és bevallom, hogy de, a fiam a fagyhalál közelében van, és köszönöm szépen, hogy szólni tetszett, én biztos nem venném észre, ha fázna a gyerek. Télen egyébként azzal baszogattak, hogy nem sül meg az a kisfiú? Volt olyan, hogy a kinti pékségnél xy (középkorú nő) azt kérdezte, hogy nem fázik?, bent meg alig tíz perccel később azzal csesztetett zs (nálam fiatalabb csaj), hogy nincs melege? Nem sejtettem, hogy úgy nézek ki, mint egy idióta, aki képtelen gondoskodni a fiáról.

A héten történt az, hogy délután toltam Andrist a babakocsiban és egy bácsi megtorpant az utca közepén és fenyegetően rám szegezte a mutatóujját (tudom, örüljek, hogy nem mást), hogy saját? (Mármint a gyerek.) Teljesen jó fej vagyok, mert nem kérdeztem vissza, hogy mivan~~bzmg~~?, hanem gyilkos pillantás kíséretében odavakkantottam neki, hogy igen~~bzmg~~. A bácsinak ez nem volt elég, szinte kiabálta, hogy SAJÁT? Ha egy traktor van alattam, tuti áthajtok rajta, a babakocsival azonban kikerültem.

Nem értem az embereket, komolyan nem értem.

A nyughatatlan

2011-06-22T21:56:00.006+02:00

Tegnap reggel kiderült, csak bebeszélem magamnak, hogy fél liter kapucsínó nélkül képtelen vagyok elkezdeni a napot, ugyanis a szokásos reggeli kómázásból kapucsínó híján is elég gyorsan magamhoz térek, annyi kell hozzá, hogy a gyerek magára rántsa az egyik komódot. A sarj unja már a szimpla álldogálást, és ha épp nem a járáshoz szükséges egyensúlydolgokkal kísérletezget mostanában, belekapaszkodik bizonyos bútorokba és rángatja őket, pl. a komódot azért, mert tök jól imbolyognak rajta a famacskáim, a gyereket meg újra és újra lenyűgözi a saját hatékonysága. Néha emelgeti a kis lábait, hogy a kihúzott fiókokra taposva felmásszon a tetejére - és levadássza a cicákat. Kedden úgy járt Andris, hogy a komód alsó fiókja visszacsúszott a helyére, a legfelsőbe kapaszkodó gyerek pedig tankönyvi módon magára rántotta a szerkezetet. Villámgyorsan, nem tudtam megakadályozni. Az apjával egyszerre kaptunk szív- és agyérgörcsöt a komód alatt fekvő Andris láttán. Hallottam a sírásán, hogy nem fáj semmije, inkább megijedt, tíz-tizenöt másodperc múlva el is csendesedett a karomban, és érdeklődve figyelte az általa előidézett káoszt. Megvizsgáltuk, úgy tűnt, nem sérült meg, néhány kék foltot gyűjtött be, ennyi, viszont a komód mégiscsak beborította a gyereket mellkastól lábujjig, ezért elvittük a sebészetre, meg azért is, mert gyanúsan tartotta a jobb lábfejét, amiről később itthon kiderült, hogy a fura tartás annak köszönhető, hogy Sir Andrew kitalálta, miként tudja egyedül álló helyzetből ülő pozícióba varázsolni magát anélkül, hogy dobna egy hátast. A sebészeten öt perc alatt végeztünk, nem küldték röntgenre az energiagombócot. Andris nagyon virgonc volt, a doki megtapogatta, aztán szélnek eresztett minket, nem talált semmit. A fiam egyébként a váróban elszórakoztatta magát: kiharcolta, hogy hadd tolhasson egy vadidegen babakocsit. Felrikkantott, amikor kiszúrta, hogy tőle négy-öt méterre van egy kocsi. B. ment oda az anyukához a kurjongató és ficánkoló gyerekkel a hóna alatt, hogy elnézést, megengedi, hogy a gyerek tolja kicsit a babakocsit? A nő megengedte és nevetett, ahogy a fiam eltolta a kocsit - a benne ülő kb. háromszor annyi idős fiával együtt. (Nem tudom, mi van a tejemben, lehet, hogy az új energiaitalt hordozom a tőgyeimben.) Andris az utóbbi hetekben lett megszállott babakocsi-tologató, az apja tartja, ő meg belekapaszkodik a két fogantyúba és tolja a kocsit. A szobabiciklit is megpróbálta hasonló módon működésbe hozni, a fogantyúk ezt váltják ki belőle. Kedd délután meg az történt, hogy Andris ült a hintában a játszótéren, és amikor az nem ment elég gyorsan, saját maga kezdte hajtani - előre-hátra döntve a törzsét. Az apjával köpni-nyelni nem tudtunk a meglepetéstől. Mi ilyet nem mutattunk neki. És a komódosat sem tőlünk tanulta, de tényleg. Megőszülök vagy megőszülök, mire a gyerek elkezdi az óvodát?

P.S.: Ja, a kép, igen.

Szeretnék egy kamiont

2011-06-20T21:43:00.000+02:00

A hétvégi családozásnak köszönhetően újabb aha-élmény birtokába jutottam: kamiont kell vennünk. Mielőtt azt gondolnátok, hogy azért, mert belevágunk az élőállat-szállítmányozásba, gyorsan leszögezem, hogy nem, semmi ilyesmit nem forgatunk a fejünkben, csupán nyaralni megyünk augusztusban. Mióta a hétvégén a háromnegyed napos családi összeröffenéshez bepakoltam Andris legszükségesebb dolgait egy hátizsákba és két szatyorba (és nem a játék volt sok, mert a varázskockánál, a kishajónál és az általam barkácsolt zörgő dobozánál kegyetlenül meghúztam a határt), azon filózgatok, hogy a fenébe viszünk magunkkal hetekre elegendő cuccot a Balatonra. Hármunknak. Egy mini kocsiban. Na, ezért kell a kamion, és egyelőre nincs jobb ötletem.

A fiamnak majd kíméletesen adom a tudtára, hogy imádott porszívóját itthon kell hagynia.

Hozzátáplálásos fejlemények, azaz gyakran gyümölcslétől ragad a gyerekszoba

2011-06-16T11:00:00.006+02:00

A fiam egyre ügyesebb a hozzátáplálásnál: egyre ügyesebben rakja bele a számba a különböző falatokat. A hozzátáplálásom úgy kezdődött, hogy még valamikor május elején a karomon üldögélő Andris a számhoz nyomta a tizenöt perces csócsálástól csurom nyálas kiflicsücskét. Azt hittem, véletlenül sikerült így a mozdulat, de nem, addig nyomkodta a számhoz a cuccot egyértelmű sürgetéssel a szemében, amíg egy hamm! kíséretében bele nem haraptam. Nagyon boldoggá tettem. A következő falat, amit a kisfiam felkínált nekem, a sárga plüsstehén volt. Bevallom, ráharaptam, mert nem bírok betelni a mosolyával. Mivel ilyen jól teljesítettem a bátorságpróbán, kaptam tőle almát:

A gyerek most döntött úgy, hogy akar mindenből, amit mi eszünk, a fogak pedig teljesen elvarázsolták. Még nincs sajátja, ezért a miénket fogdossa (lehet, hogy fogorvos lesz), és ha épp kísérletező hangulatban van, ezt-azt beletuszkol a szánkba. Főleg az öklét és a lábfejét, mert imádja, ha harapdáljuk. Ha rajta múlna, legalább két kiló háztartási kekszet megetetne velem, mert szereti hallgatni, ahogy ropog a fogam alatt, csillog a szeme és mosolyog, fel-felröhög. A fiam nagyon hálás közönség.
Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy Andris szereti kézbe venni a kaját. Nézegeti, markolássza, szétkeni, kóstolgatja. Ragaszkodik ahhoz, hogy ő maga nyúljon pl. az almaszeletért és emelje a szájához. Ha én nyújtom, ritkán fogadja el, bár az is új, hogy egyáltalán elfogadja. (A kanalat is kiveszi a kezemből, de nála nem válik be a sokkanalas módszer, mindig az kell neki, ami éppen nálam van, a sajátját állandóan elhajítja.) Két hónap után jutottunk el idáig, még jó, hogy türelmes ember vagyok. Azt szerettem volna elérni, hogy legyen kedve kóstolni, gyűjtsön tapasztalatokat, és itt egyelőre nagyrészt gyümölcsről van szó, a libacomb majd később jön. Almaügyben annyira sikerült felcsigázni Andrist, hogy amikor B.-vel letelepedtünk mellé a gyerekszobába és egy tál meghámozott és feldarabolt almát raktunk a habtapira (azért készültem), hogy majd beszélgetés közben eszegettünk belőle, Andris rárabolt az almára. B.-vel próbáltunk közömbös fejet vágni, mintha nem történt volna semmi különös, hogy ne zavarjuk meg a gyereket, csak a szemünk villant össze, hogy na, a gyerek almát eszik. És a gyerek azóta tényleg eszi az almát, körömhegynyi falatokat el tud nyammogni a fogatlan ínyével. Szerintem megedződött a kifli-, zsömle- és kenyérmorzsákon, már nem adja elő a hattyú halálát, ha egy nagyobb darab valami kerül a szájába. Amúgy az alma úgy jut el Andris gyomrába, hogy a fiam módszeresen kirámolja az összes almaszeletet a tálból (hiába rakjuk vissza, újra kiszedegeti őket), a legtöbbet megnyalja, végül egyet kiválaszt, a szájához emeli, megnyammogja és fintorog, néha eldobja, de újra és újra belekóstol egy következőbe, mert izgatja az evés, mint olyan, csak fog nélkül nem hatékony az ismerkedés. Ábra a fintorokról:

A második képen cseresznyét szorongat a hüvelyk- és a mutatóujja között, mert volt idegrendszerem ahhoz, hogy egyet meghámozzak. Látszik rajta, pillanatok alatt éveket öregedett, ahogy rádöbbent, a cseresznye sem az a cserkészkolbász ízvilág, ami neki anno nagyon bejött. Én persze felbátorodtam a sikereken (korábban ugye volt a meghitt sárgadinnyézés a konyhakövön), és az almaszeánsz után egy adag kimagozott meggy társaságában dőltem le a habtapira. Nem hámoztam meg a meggyet, mert tudtam, hogy a fiam úgyis csak ismerkedik a formával, az állaggal, a színnel, az ízzel, kizárt dolog, hogy nagyobb darabot vegyen a szájába és lenyelje, ott még nem tart. Andris szokásához híven rástartolt a meggyre, aztán belemarkolt, széttrancsírozta a kezében... és meggylétől ragadó kézzel mindent megfogott, amit csak lehetett, többek között engem is. Nem egészen két perc alatt tetőtől talpig pirosban pompáztunk mindketten, a műsorszám végére a fiam keze konkrétan sötétlila lett. Jó, hát kezdő anyuka vagyok, honnan tudhattam volna, micsoda maszatolásra képes egy izgő-mozgó, nyolc hónapos baba. Azért nagyon élveztük. Kedd délután őszibarackkal dzsuváztuk össze a habtapit és egymást (Andris direkt elmázolt egy gerezd barackot a jobb sípcsontján, figyeltem, milyen elmélyülten nézi a munkafolyamatot), mert igaz, hogy kezdő anyuka vagyok, de kicsit gyerek is. Andrist és a habtapit le lehet mosni, ugye. Meg engem is.
Sir Andrew-t úgy nem lehet etetni, ahogy a védőnő elképzelte a hozzátáplálást, ezért itt is a megérzéseim után megyek. Vasárnap jött az az érzés, hogy Andris azon a lélektani ponton van, hogy esetleg benyel valami masszívabb kaját is, persze fontos, hogy legyen valami íze, ezért a felnőttpörköltből lenyúltam egy kávéskanálnyi csirkehúst, fokhagymanyomóval pürésítettem, aztán összekevertem a hasonló módon átpasszírozott főtt krumpli harmadával és két kanálnyi felforralt plusz lehűtött vízzel. A kölyökcápát nem ültettem etetőszékbe, mert ott valahogy egyedül a pékárut fogyasztja lelkesen, a tálcára kitett többi kaját ignorálja, ezért amikor az apja véletlenül behozta a konyhába a karján, a lábasból adtam neki kóstolót az ujjam hegyén. Imádta. Hétfő este láttam rajta, még bírna enni szoptatás után (ahhoz már nem volt türelme, hogy folytassa), ezért a karomba vettem és a lábas fölé álltam, és néhány késhegynyi falatot a szájába kanalaztam. Jóízűen elfogyasztotta. Tegnap a barackos krumpli jutott ugyanerre a sorsa, bár ott volt néhány grimasz (hiányzott belőle a hús!), és szuper, hogy Andris még nem tudja, ehetne mást is. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyes, azt meg ki gondolta volna, hogy ennyire élvezem majd a hozzátáplálósdit, tök jó figyelni, ahogy ismerkedik az új dolgokkal. Már csak az etetőszékbe kellene belevarázsolnom a gyereket, hogy ne a tűzhelyen álló lábasból kajáljon, mint a felnőtt férfiak.

Cápamóka

2011-06-14T21:10:00.000+02:00