2010. augusztus 31., kedd

A mosolygó Sámson

Ez a gyerek mosolyog, én mondtam, hogy mosolyog, mindig is úgy képzeltem, hogy mosolyog az albérletében, mert annyira jó dolga van odabent, és még akkor is mosolyog, ha hamisan énekelem neki, hogy "Egy kis malac röf-röf-röf...".


És ennél szélesebben is vigyorgott, csak az a kép nem sikerült túl jól, mert az arca elé húzta az összes kezét és az összes köldökzsinórját, szóval, ő valójában egy huncut cápa, de ez nem lepett meg minket, apja-anyja ilyen. Négy hét alatt egy kilót hízott, sőt, valamivel többet, a mai mérlegelés szerint olyan kettőezerhatszáz gramm körül van. Minden porcikája a helyén, meg úgy látványra is teljesen olyan, mint egy működő baba. Az orra és a füle az apjáé, azt viszont nem tudjuk, kitől örökölte a száját, ami egyszerűen gyönyörű. (Az anyja vagyok, nyugodtan lehetek elfogult, ugye?)


A képen nem látszik, de az arisztokratikus kisujjtartása még mindig megvan, azt hiszem, szoptatásnál nagyon fogok röhögni azon, ahogy eltartott kisujjal támasztja a mellemet. Úgy tűnik, a sarjnak annyi haja van, hogy lobog utána a vízben, az apai örökséget pedig csak úgy kommentálta az ultrahangos nő, hogy jézusmáriamekkora! Remélem, belefér az újszülött pelenkába. Lábmérete is férfias és a lábujjait nagyon viccesen tudja mozgatni. A szülei kedvéért mosolygott, kéjenckedett, ficergett egy kicsit ez a mi gyerekünk, aztán az ultrahang közepén bealudt, de mi azért nem hagyjuk megtéveszteni magunkat, az apjával arra készülünk, hogy itt kint sírni fog, lebiggyeszti a száját, ilyesmi. Legalábbis néha.


Ma megvizsgált a dokim is, minden okés, zárt, mintaszerű, tankönyviek vagyunk mindketten, a gyerek meg én. Kiderült, az ivadék felvette a létező legszuperebb szülési pozíciót, mondjuk, már elég régóta így helyezkedik el bennem, úgyhogy a fekvése és az alkatom alapján könnyű, gyors és egyszerű szülésem lehet, bár arra nem kérdeztem rá a dokinál, hogy orvosi berkekben mi számít könnyű, gyors és egyszerű szülésnek. 
A fiatalember amúgy kész örömkönny- és mosolygenerátor, nem tudom, mi lesz, ha a karomban tartom, már most függőségbe vagyok taszítva. Majd megpróbálom kinőni azt a szokásomat, hogy átszellemült fejjel, rajongva nézem a kicsi fiúnkat és bambán vigyorgok, miközben folyik a könny a szememből - talán az érettségijére sikerül.

2010. augusztus 29., vasárnap

Főleg az eladói bakikról

Van egy bolt, ahol egész jó a választék pl. babakocsiból, szépek a színek, az árképzés szimpatikus, és legutóbb az is nagyon tetszett, hogy az eladócsaj nem szuszogott a sarkunkban, B.-vel nyugiban tapogathattuk a szoptatós párnákat (nagyrészt én tapogattam, ő inkább a huzat mintázatára koncentrált), tényleg csak akkor mesélt a tudnivalókról, ha kérdeztük, akkor sem túl sokat, eltalálta a beszélj/hallgass arányokat, meg úgy egyébként segítőkész volt és rendes. Naivan azt hittem, ma is vele találkozunk és már előre örültem, hogy békében törhetjük a fejünket a pelenkázóasztal dizájnolásán, de az a helyzet, hogy az őrangyalom mára szabit vett ki (nekem nem szólt), így belebotlottam az egyik olyan emberfajtába, amit nagyon nehezen viselek, minden porcikám tiltakozik a kontaktus ellen, pedig nekem homo sapiens ügyben elég magas a fájdalomküszöböm. Azért nem mondom, hogy az a klasszik papagáj típus, mert nem, nem az, annál is durvább. Szófosógép, bzmg, szófosógép az ilyen. Ömlik belőle a kismillió sztori és nem ám viccesen-elegánsan, nem, bután és tele rosszindulattal, fogalmam sincs, hol vesz levegőt, de lehet, hogy nem is kell neki, a pofázással termeli az energiát, csak mondjamondjamondja, hogy hallja a saját hangját, komplett performanszt nyom le minden megszólalásnál. Engem baromira nem érdekel, ki kit csinált fel tizenhat évesen, hogy hisztériázik egy másik kismama és hasonló helyi bolti pletykák. És pióca, bzmg, pióca, egy lépést nem lehet úgy menni, hogy ne lihegne a nyakunkban, ha csak egy röpke pillantást vetek az elefántos csörgőre, már hányja rám az okosságokat, pedig az én kis lelkem olyan, hogy először nézegetem az elefántos csörgőt, aztán fogdosom-rázogatom és merengek rajta kicsit, jó lesz-é vagy sem, és mindezt csendben egyedül  vagy B.-vel konzultálva, mert hát elefántos csörgőügyben ő is érintett valamennyire, ez fontos kérdés, hátha oroszlános izét szán a fiának. Közönség nem kell, közönség abban az esetben jöjjön, ha kérem, és a 'köszönöm, csak nézelődünk'-et értse már úgy, hogy köszönjük, csak nézelődünk. 
A cumiról és a cumisüvegről meg azt gondolom, hogy lesz itthon egy-egy vészhelyzetre, de a rutinszerű használatukat szeretném elkerülni, nekem ez a heppem, másnak más, majd úgyis a tényleges helyzet dönt, ha már kint lesz a cápakölyök, ezért pusztán az érdeklődés szintjén rákérdeztem a pióca szófosógépnél, hogy mit kell tudni a polcra kirakott cumikról és cumisüvegekről, és el is mondta, ezzel nem volt bajom (még mosolyogtam is azon, hogy pont a drága Aventekről zengett ódákat), megköszöntem az infót, aztán nagyon aranyosan, semleges adalékként hozzátettem, reményeim szerint sokáig fogok szoptatni, talán egy ideig nem is kell cumisüveg. Az agyamban ezután pattant el egy kis erecske (vagy kettő), mert megkaptam bele az arcomba, hogy én kis botor, ő, akinek három gyereke és egy unokája van, ő csak tudja, hogy már a párnapos újszülöttnek is ezer darab cumisüveg kell, hiszen abban adom neki a teát és a vizet. Éreztem, hogy belobban a fejem, de legyőztem a tenyérviszketést és finoman-udvariasan, ugyanakkor nagyon határozottan ismertettem vele a tényállást, miszerint nekem nem áll szándékomban szoptatás mellett vízzel és teával táplálni a világra épp csak kibújt gyerekemet, és legyen szíves, hagyja meg nekem a döntés jogát. Soha nem értettem, miért gondolja magáról bárki is, hogy ha több gyereke van, magától értetődően jobb, okosabb, nevelési kérdéseket kifogástalanul megoldó szülő, véleménye szent és sérthetetlen. Szerintem ha Kis Manyikának öt kocsija dekkol a garázsban, attól Kis Manyika nem lesz automatikusan Kimi Raikkönen, de még csak fantasztikusan jó autószerelő sem, sőt, simán előfordulhat, hogy Kis Manyika minden második hétvégén a balesetin köt ki, az autója meg a roncstelepen. Szóval, az ilyesmi nem darabszámtól függ, sok gyereket is lehet szarul nevelni, nekem meg bejöhetnek a saját elképzeléseim. Azt, hogy ki lettem röhögve a kicsi hasam miatt (tényleg egy hónap múlva szülök, tényleg?), nagyvonalúan nem vettem magamra, azt azonban rosszul tűröm, ha úgy kapok véleményt, hogy nesze, ez a helyzet, mert velem is ez történt, ergo veled is ez fog. Igaz, hogy a Trabant és a Bömös is autó, ez tény, de lássuk már be, hogy más-más alkatú járgány, oké?

2010. augusztus 26., csütörtök

Lassan nem találom a szavakat

Olyan hihetetlen, hogy ülök a buszon, a tankgyereket simogatom kuncogva, mert épp a köldökömet szambáztatja nagy vehemenciával, erre váratlanul odahajol hozzám egy huszonöt-harminc körüli lány (kedvesen nézett és kedvesen mosolygott, azt hittem, valami megálló után fog kérdezősködni), hogy ne haragudjak, hogy csak így, és hát nem tudja, melyik kerületben fogok szülni, de szólni szeretne, hogy az önkormányzattól is lehet egyszeri anyasági támogatást kapni, amit nem nagyon reklámoznak az önkormányzatok, viszont általában adnak egy kisebb-nagyobb összeget és két hónapig lehet igényelni. Aztán leszállt, továbbra is kedvesen nézett és kedvesen mosolygott. Alig tudtam megköszönni az infót. Teljesen meglepődtem, hogy így a semmiből jött valaki a buszon (pontosabban már a megállóban ott állt mellettem, de csak a buszon, leszállás előtt szólított meg), aki fontosnak tartotta, hogy tippet adjon egy vadidegen (magában kuncogó, pocakját simogató) kismamának. Ma volt olyan is, hogy a házidokinál maguk elé engedtek az öreg nénik és bácsik, verbálisan szinte betuszkoltak a dokihoz, merthogy kismama vagyok és nehogy már várjak, ők ráérnek. A piacon, a gyógyszertárban és a gyöngyboltban is örültek nekem, pedig havonta egyszer, ha benézek, vagyis a piacra gyakrabban. Biztos vagyok abban, hogy holnap a könyvtárban is fülig érő szájjal érdeklődnek majd A Cápáról, Akinek Az Apja Nem Harapta Ki A Hátát. Igazán nem tudom, hogyhogy ennyire nagyon ilyenek velem az emberek (és pont nemrég írtam a többi hasonló, szokatlan esetről), de már nem töröm rajta a fejemet, egyszerűen élvezem. És az is szorosan kapcsolódik a kedvesrendesaranyos vonalhoz, hogy Csigamami és Macsek mindenféle babacuccot felajánlott a sarjnak, meg a terhességem alatt sorra kapom mélben a jókívánságokat és a hasznos ötleteket és a megható gondolatokat a gyerekblogomról, rólam és a nemsokára háromtagú családunkról, úgyhogy most már akkora a vigyor a fejemen, hogy alig férek rá a kanapéra. Szerintem azért kerül el a mindenhol megénekelt nyűgösség és kismamahiszti, mert ilyen boldogan nem tudnám hitelesen törni-zúzni a tányérokat.
Köszönöm!

2010. augusztus 25., szerda

Szabad préda

B. hason harapott ma reggel. Az történt, hogy nemrég megbeszéltük, melyik testrészét fogjuk megenni a gyereknek, ha kint lesz. Nem igaziból, csócsálás szinten, hogy a sarj is élvezze a puszilgatást és az óvatos, finom harapdálást. A szülők már csak ilyen ösztönlények, ha meglátják ivadékuk ellenállhatatlan hurkáit, rögtön előbújik belőlük az állat. Nekem főleg a fenékhúsára és a térdkalácsára fáj a fogam, ez utóbbiba akkor szerettem bele, amikor a gyerek súlya olyan három vastagabb szelet párizsinak felelt meg. B. nem aprózta el, ő  a gyerek egészét mondta be, úgyhogy megüzentük a kölyöknek, az albérlet ugyan egyelőre megvédi a szüleitől, viszont ha kijön, szabad préda lesz, erre készüljön fel lelkileg. 
Amikor B. a hasam fölé hajolt, azt hittem, csak belemondja a köldökömbe, hogy a kiscápát szülei várják a hangosbemondónál, de nem, megharapott. A hátamon feküdtem, ha ülök vagy állok, esélye sincs, elég nagy kihívás beleharapni egy görögdinnyényi felületbe, próbálja csak ki a t. olvasó. Miután nagy nehezen abbahagytam a röhögést, rákérdeztem, hogy ez meg mégis mi volt. B. a legnagyobb természetességgel közölte, hogy a köldökömtől balra dudorodó gyereket akarta megharapni apai szeretetből, bocs, hogy ez az én hasamat is érinti, de technikailag perpill kizárólag rajtam keresztül lehetséges a gyerekkel való testkontaktus minden formája. Szerintem a cápa hátát harapta meg, ha egyáltalán, nagyon óvatos volt, úgyhogy gőzöm sincs, a sarj mennyit érzékelt belőle, mindenesetre lelkesen bugizott tovább, imádja, ha az apja játszik vele. Megjegyzem, B.-nek könnyű már most szabad prédaként kezelnie a gyereket, nekem esélyem sincs, hogy beleharapjak a hasamba, csak horoszkópilag vagyok kígyónő, testalkatilag inkább a bálna jöhet szóba, és hát én még nem láttam olyan bálnát, amelyik a saját hasát harapdálta volna.    
A gyereket nem viselte meg a reggeli apai terror, a védőnőnél teljesen szabályosan vert a szíve. Jólesett végre szívhangot hallgatni, majd' egy hónapja nem nézett felém se a dokim, se Á., kicsit magányosnak éreztem magam orvosi szempontból. Oké, hogy tudom, minden rendben van, de azért néha jó hallani, hogy minden rendben van, engem erősítsenek meg fehérköpenyes félistenek is, azt mondom. Nem tudom, hogy csinálom, de továbbra sincs olyan igazi panaszom, buciboka és bucilábfej, ez minden, lassan kezdek büszke lenni  makkegészséges önmagamra és a terminátorgénjeimre. Ja, meg fáradékonyabb vagyok, nehezen indulok el hosszabb utakra és többet alszom napközben, ami talán érthető így nem sokkal szülés előtt. Hazafelé eszembe jutott, milyen klassz, hogy nem vagyok kengurumama, most baromira nem tudnék ugrabugrálni az erszényemben héderelő csemetével.
A mai napra azért jutott rossz hír is: Korlátoznom kell a tejfogyasztást, Á. soknak tartotta a napi egy-másfél litert, max. fél liter per nap, ennyit engedélyezett. Kedvelem a védőnőmet, intelligens, rendes, humoros, ezért nem kérdeztem meg, hogy ebbe a kakaót is beleszámoljam-é. 

2010. augusztus 23., hétfő

Büszke vagyok a fiúnkra

Egyrészt azért, mert ugye álmomban hetekkel ezelőtt megnyugtatott, hogy nem mondja fel az albérletét a 34. héten, és tényleg nem mondta fel, pedig az M7-esen aggódtam kicsit, hogy állunk a dugóban a senki földjén, mindenhol autó és baleset, a leállósávban is, és mi van, ha pont most kell szülnöm, mentőhelikopterrel menekítenek ki (egy teljes akciófilm lepergett a szemem előtt), B. meg tuti nem jöhet velem, mert nincs olyan mentőhelikopter, ami autószállítást is vállal, és úgy egyébként is, anyuékat priznicelni kell, ha a hírekben hallják, hogy az M7-esen kialakult dugóból mentőhelikopterrel szállítottak el egy kismamát. Sarjunk persze még nem kívánkozott a világra, békésen szundikált, miután felvette az utazópozícióját (van az a kellemetlen szokása, hogy a kocsiban némi szervtaposás- és böködés után a hasam aljára gömbölyödik).
Másrészt azért vagyok rá büszke, mert megint nőtt. Ezt onnan tudom, hogy a hétvégén megszaporodott az éjszakai vécélátogatásaim száma, olyan négy-öt alkalom jut nyolc-tíz óra alvásra. Szűkösebb lett a hely odabent (most már a legapróbb kapirgálását is megérzem) és az élettérért vívott csatát rendre a fiam nyeri, mert nem szívbajos, meg mondjuk elég vicces lenne, ha a húgyhólyagom ülne az ő fejére vagy visszarúgna neki. A növekedést abból is remekül kikövetkeztettem, hogy ma reggel a kis testével pont a bal csípőm és a bal bordarészem közé fúrta be magát, és ez azzal járt, hogy nem tudtam lehajolni, illetve a légcserém kihagyott pár másodpercre, mintha mellkason szúrtak volna egy jégcsákánnyal. Kénytelen voltam kicsit odébb masszírozni A Fiatalembert, Akinek Már Tenyérnyi Széles A Háta. Azt hiszem, a széles csípőmnek köszönhetem, hogy eddig elkerült a bordaegrecíroztatás és a gyerek a tüdőmet sem rúgta fel a nyelőcsövembe. (Arra gondolok, hogy a csípőm miatt csak a legutolsó pillanatban terjeszkedik majd felfelé, alapjáraton viszonylag kényelmesen elfér az átlagnál lejjebb, de lehet, hogy ez hülyeség.) Majd lezsírozom vele, hogy továbbra is legyen kíméletes gyereke az anyjának. Jó hír, hogy a cápakölyök méretei ellenére (még) nem ég a gyomrom és simán el tudok pusztítani egy bazinagy hekket, és fér mellé kovászos uborka, sült krumpli meg fagyi.
A strandon sokan megbámulták a hasamat, pedig szerintem esztétikus látványt nyújtok bikiniben is. Lehet, nem szokás terhesen a Balatonban pancsolni, de valahogy úgy éreztem, nem múlhat el ez a nyár sem Balcsi nélkül. Ha elkerülöm a napot, kenem magamra a naptejet, nálam a kabalakúpom és a váltás fürdőruhám, megérdemlem, hogy belecsobbanjak a Balatonba. (Csak óvatosan lebegtem a hátamon, nehogy jelzőbójának nézzenek a hasam miatt.)
Füreden rengeteg kisbabás családot láttunk, mintha direkt csak a mi kedvünkért jártak volna épp arra (és persze meggyőződésünk, hogy a mi gyerekünk mindegyik babakocsiból kikukucskáló aprójószágnál szebb / aranyosabb / ügyesebb / okosabb satöbbi lesz), és ez elég jól alátámasztja azt az elképzelésünket, hogy a nyaralás, mint olyan a baba születése után is megoldható, ha meg akarjuk oldani, úgyhogy terveink szerint jövő nyáron hármasban folytatjuk A Nagy Nyaralás sorozatunkat, és az lenne a porcukor a palacsintán, ha jövőre hárman mennénk a Balatonra, de négyen jönnénk haza.

2010. augusztus 19., csütörtök

Van bennem valami (a gyereken kívül)

Nem tudom, miért, talán olyan az arcberendezésem vagy ott lebeg a fejem fölött a tábla, hogy 'Szólj hozzám, meghallgatlak!', de már nemterhesen is vonzottam a kommunikálni vágyó embereket (adott esetben szívesen elcsevegek ismeretlenekkel, nincs ezzel gond), a terhességem alatt meg valahogy fokozódott a dolog, például az utóbbi egy hónapban egyik ilyen helyzetből csöppenek a másikba, ha kiteszem a lábam az utcára, teljesen úgy érzem magam az emberek között, mintha valami sztár lennék (valami terhes sztár), aki tök normálisan (oké, az átlagtempónál úgy negyven-hatvan százalékkal lassabban, időjárástól függ) jár-kel a tömegben, kerül mindenféle feltűnést, sokan mégis megtalálják.
Van a mosoly, idős vagy fiatal, nő vagy férfi, mindegy, jön szembe velem az utcán vagy a mozgólépcsőn és mosolyog, de olyan kedvesen, hogy többször is elővett a paranoia és megnéztem magam a kirakat üvegében, hátha az orromra száradt a fogkrém vagy tejfoltos a trikóm vagy elkenődött a szemfestékem és csak nekem nem tűnt fel, hogy pandamaci dizájnban bandukolok a járdán. Semmi gyanús jelet nem találtam, úgyhogy egy ideje hajlok arra, terhes valóm vált ki ilyen reakciókat az emberekből. Egyébként ha ezen múlik, javaslom a BKV-nak, ragasszon kerek pocakos, csinos, vigyorgó és igen aranyos (ööö... magamból indultam ki) terhes nőket ábrázoló képeket a metrókocsikba, morcosság ellen (és akkor talán ezek a már reggel nyolckor iszonyatosan fáradt morc nők-férfiak hajlandóak átadni az ülőhelyet).
Van a nézés, a férfi nézés, ami zavarba ejt, mert ugyan bálnaméretben is abszolút nőnek érzem magam, jóban vagyok az anyatestemmel, nem taszít egyik megváltozott porcikám sem, az viszont furcsa, hogy idegen pasik a hasamon kívül engem is észrevesznek. Ha B.-vel együtt megyünk valamerre, nagyvonalúan neki adom a női nézést, nekem is nagyon tetszik, nem csodálom, hogy megnézik, ha meg egyedül sétálgatok, elintézem a női nosztalgiával ('hejj, amikor babát vártam, azok a régi szép idők') vagy a női kíváncsisággal (anno én sem tudtam elképzelni, milyen is az, amikor egy szimpla has vemhes hassá változik, és néha vetettem egy-egy pillantást a gömbölyű pocakra, tudományos érdeklődéstől vezérelve) vagy a női vágyakozással ('basszus, mikor leszek már én is terhes...'). 
Van az ajándékozás, pl. ezen a héten konkrétan kakaót akart nekem adni egy vadidegen fickó, mert a piacon pont előttem vitte el az utolsó hat darab Cserpest, és amikor hallotta, hogy arról érdeklődtem az eladónál, rejteget-é esetleg a pult alatt némi kakaót, a legnagyobb természetességgel kinyitotta a szatyrát, hogy nyugodtan vegyen innen egy kakaót a kismama. A kismama elpirult és megköszönte a kedvességét, kakaót azonban nem vett, mert mi van, ha épp hat gyerek várja otthon a maga kis kakaóját, hogy néz az ki, ha az apjuk csak öttel állít haza. A szomszédasszony pedig három könyvet nyomott a kezembe, hogy ezek nagyon jók és tartsam meg őket, és mivel nagyon kedves volt, nem mondtam neki, hogy köszönöm, nem kérem, mert szinte már mindent elolvastam a terhességről-babagondozásról, amit akartam, úgyhogy a szomszédasszony húsz-huszonöt évvel ezelőtt íródott könyvei most itt porosodnak a könyvespolcon - nem gondolom, hogy kimaradok valami új információból.
Van a segítés, ezt pl. a dm-ben kicsit eltúlozta a pénztáros hölgyemény, ugyanis lecsapta elém a törzsvásárlói kártya igénylőlapját, hogy töltsem ki most rögtön, pár perc az egész, így, katonás stílusban, és ezt a szituációt csak azért nem tudtam könnyedén kezelni, mert másfél órányi talpalás után bucira dagadt bokával és lábfejjel, plusz nehéznek mondható táskával kizárólag arra vágytam, hogy fizessek, hazaérjek és megadóan elterüljek az ágyon. Ja, és nagyon kellett pisilni, ami a hét és fél hónapos terhes kismama szótárában valójában azt jelenti, hogy a gyerek rátehénkedett a hólyagomra, mindjárt bepisilek, ergo KÖNYÖRGÖM, HADD FIZESSEK MÁR!!! Barátságos mosollyal a fejemen mondtam a nőnek, hogy majd otthon kitöltöm, ha lehet, az utolsó két szót kicsit megnyomtam a miheztartás végett, a látens őrmesterasszony meg is sértődött, aztán mielőtt utamra bocsátott volna, még elmorzsolta a fogai között, hogy ő tényleg csak azért gondolta, mert el fogom felejteni. Hát ja, meglehet (és köszi a bizalmat!), de inkább maradjak dm törzsvásárlói kártya nélkül, mintsem a bugyimba csurgassak az irányítószám firkálása közben.   
Van a csevegés, amiről korábban többször is írtam, és a helyzet annyiban változott, hogy a rendszeres edzésnek köszönhetően sokkal szociálisabb vagyok érdeklődő, a terhességemet szívükön viselő, ismeretlen embertársaimmal szemben, ami egy rivaldafénybe nem vágyó, néha kimondottan antiszoc Kígyótól elég jó teljesítmény. Múlt pénteken egy pasi áradozott a szép pocakomról (szerencsére nem akarta megsimogatni, pedig féltem, hogy igen), illetve érdeklődött a sarj érkezésének részletei felől, aztán volt olyan, hogy azon kaptam magam, a boltban citromokról és áremelkedésről beszélgetek valami nővel (ő kezdte), majd a nő mindenféle átkötés nélkül a citromról a hasamra terelte a szót. Ma a szomszéd bácsi állított meg a lift előtt, és tisztára olyan volt, mint a Halálos fegyverben, mert Mel Gibsonhoz hasonlóan nekiállt megmutatni a hegeket, hogy innen ezt vették ki, onnan meg azt, csak a szomszéd bácsi ezeket nem utcai lövöldözésben és közelharcban szerezte, hanem a bőrgyógyász műtőjében. Csók, drága!, így köszön nekem a bácsi, meg csillogó szemekkel mesélt az unokájáról, aki másfél éves és kész nő, már ami a hízelgést illeti, szóval, nem tudok haragudni rá. 
És van ezek kombinációja.
És ez nem panasz, csak szokatlan, még mindig.

2010. augusztus 16., hétfő

A címe meg az, hogy ruha

Vasárnap délutánig sarjunk ruhatárát kettő, azaz kettő darab body jelentette, azóta már kész gardrób áll a fiatalember rendelkezésére nyolc-tíz kismicsodával és három pár zoknival. B. unokaöccseinek babaruhái több családot is megjártak az elmúlt években, ez a pár darab azonban jó állapotú, foltmentes, tiszta pamut és cápajellegű fiatal férfiak számára is nyugodt lelkiismerettel vállalható. (Jó, egyik sem az a Náray Tamás modell, de nekem ebből a szempontból tökmindegy, miben szöszöl az ivadék, nem akarom trendi bébinek vagy mini divatgurunak öltöztetni.) A kombidresszek és a rugdalózók fele felnőttméret, cirka 68-as/74-es, úgyhogy például a nagyon vagány zsiráfos rugdalózóhoz még nőnie-híznia kell a sarjnak, és nagyon remélem, hogy a szükséges kilókat és centiket itt kint gyűjti magára, nem szeretnék óriásbébit szülni. Az újszülött garnitúra erősen hiányos, erre gyúrunk majd a következő hetekben. 
Ruhaválogatás közben elmerengtem az ilyen csöpp zoknik felett:


Gyerekkoromban egy ideg a kopasz és néger játékbabámmal aludtam, Nikivel (ez a csokibaba ilyen női ágon öröklődő izé lehet nálunk, anyu játékai közül három néger csajra emlékszem - még én is fésülgettem a húszcentis babák húszcentis haját), neki ennél  kisebb zoknija volt, de ő nem mozgott, simán belekönyökölhettem a hasába, hogy a lábára tuszkoljam a zoknit, ami nem járható út egy élő gyerek esetében (és még mozog is!), szóval, az első öltöztetések alatt nem egyszer le fog verni a víz, hogy jajjj, csak el ne törjem a fiúnk kezét-lábát.
Ja, sógornő előbányászta a combközépig-hasfalig érő generáció egykori körömreszelőjét is, és ki sárgállik rajta, na, ki? Micimackó, igen. Felajánlottam B.-nek, hogy az ókori egyiptomi módinak megfelelően kikaparom a reszelő nyeléből A Jelet, így törölve ki az emlékét (persze az ókori Egyiptomban nem körömreszelőket kapirgáltak, hanem pl. a nemszeretem fáraók nevét vésték le a sírkamrák faláról), B. azonban jobban szereti az energiatakarékos módszereket, ezért azt javasolta, hogy fessek rá valamit körömlakkal. Lehet, azért megkíméljük a medve életét.  

2010. augusztus 14., szombat

Itt is az álmaimról

Azért annak örülök, hogy az intenzív sport mellett mostanában nem brutális-véres dolgok szerepelnek az álmaimban, hanem anyai szívemnek kedves pillanatok. Még nyaralás alatt álmodtam arról, hogy a sarj fogja magát és megszületik a 34. héten (nem tudom, hogy jött ki pont a 34. hét), mindenesetre a gyerek nagyon aranyosan megnyugtatott álmomban, hogy esze ágában sincs megszületni, köszöni szépen, remekül megvan ott bent. Az az érdekes, hogy soha nem szorongtam-pánikoltam a koraszülés miatt, az okos könyvemben csak azt néztem meg, hány százalék esélye lenne az életben maradásra, ha ekkor és ekkor születne, mikor kellene gépre tenni, hányadik héttől tudna önállóan lélegezni. Ilyesmiket, hogy tudjam. 
A másik jó álom pedig az volt, hogy a gyerek a szokásos játékunk közben (pl. reggelente ébredés után a hátamra dőlök és az apjával együtt cirógatjuk a ficánkoló kiscápa kidomborodó porcikáit, figurákat rajzolunk a hátára, beszélünk hozzá és nagyon élvezzük, ahogy válaszol) hirtelen kinyúlt és belekapaszkodott az ujjamba, aztán jött a váltás és a következő jelenetben átlátszó lett a hasam és a gyerek ott feküdt rajtam, nem bennem, hanem rajtam, békésen, gondtalanul horpasztott, az arca alá tett keze meg viccesen felgyűrte az egyik pofazacskóját. Alvás közben mosolygott. Úgy éreztem, mintha már megszületett volna, ott lélegzett rajtam a fiam, óvatosan simogattam, nehogy felébredjen, és sírtam álmomban, annyira megérintett ez a kép. Azt nem tudom, hogy került mellém egy nagy fekete kutya, a háziállat, mint olyan, nálunk kimerül az üvegmatrica-akváriumban és az ilyen-olyan berepülő dögökben, arra viszont emlékszem, hogy szemkontaktus révén sikerült megértetnem vele, ne nyálazza össze a gyereket.

2010. augusztus 11., szerda

Micimackót kitiltottuk a gyerekszobából

Meg az összes klasszik és nagyon trendi mesefigurát, mármint falra, függönyre, ágyneműre satöbbire nem teszünk ilyesmi mintát, önszántunkból biztos nem. Ha a cápagyerek évek múlva beleszerelmesedik valamelyik dögbe, oké, dekorálhatja velük a szobát (ha a húgával / tesóival lezsírozza), de garantáltan nem én leszek az, aki például Micimackót olvas / énekel neki. Nálam eleve kimaradt a micimackózás (és csak felnőttem valahogy), tudok ezt-azt a szereplőkről és pl. Tigrist nem tévesztem össze Shrekkel, viszont a hullahóéshózikos szöveget a Republictól ismerem, anno jókat tomboltunk rá az egyetemi bulikon. Sárga medve ügyben a Haribo gumimaciját tolerálom, az jöhet, természetesen a piros, zöld, narancs gumimackótestvéreivel együtt. Egyébként nagyon vicces, hogy így a gyerekszobarendezgetés kapcsán micsoda érdekes dolgok derülnek ki rólunk, egy csomó gyerekkori élmény és trauma, és például B.-t is hidegen hagyja Micimackó, meg a többi ilyen műállat, lehet, ezzel egy pszichológus már tudna kezdeni valamit. (Az első randin nyilván nem erről beszélgettünk.) A gyerekfüggönyünk alján kisvonatok sorakoznak, de nem a kerekfejű Thomas és barátai, hanem teljesen normális, élénk színű vonatok. (Aztán majd járhatunk a pályaudvarokra vonatokat bámulni.)
B.-vel lelkiismeretes szülők vagyunk, ergo figyelmet fordítunk arra is, hogy minden babacuccot leteszteljünk, jó, a pelenkát és a fürdőkádat nem, de teszem azt, a játszószőnyeget igen. Azt a teljesen egyszerű, egy méter átmérőjű színes és mintás játszószőnyeget képzeljétek el, ami fölött két műanyag izé keresztezi egymást és mindenféle csörgő, zörgő, tükrös izé lóg rajta. Kicsit izgultam, amikor B. magára hajtogatta a sarj leendő tornatermét, nehogy lesérüljön, mert hát nem egykilencvenes, erős harmincas apák számára tervezték a szőnyeget és még a sötétítő függönyt is fel kellett fúrnia, szóval, nem hiányzott, hogy kárt tegyen benne egy műanyag zenélő oroszlán. Bár az apa szerencsésen túlélte a kalandot (remélem, a gyereket is hagyja majd játszani a saját szőnyegén), azért gyorsan megmértem a lázát, merthogy vettünk babás lázmérőt is és ki kellett próbálni, naná. (Aki esetleg aggódott volna: nem volt láza.) Később gyakorolnom kellett egy kicsit a szigorkodást is, mert B. az egyik boltban leragadt a legóknál és csak nehezen tudtam meggyőzni arról, hogy  nem, egy újszülöttnek tutira nem kell Star Wars legó, se Millennium Falcon, se komplex űrhajóbázis. Már most látom, apa és fia kemény harcokat fog vívni egymással a legó miatt. 

2010. augusztus 8., vasárnap

A fájdalomról és az ösztönök támadásáról

B. nem bírja, ha fáj valamim (és ez fordítva is így van), pl. már egy frontos fejfájásom megviseli, pedig semmi extra felhajtást nem csinálok a szenvedésem körül, csak félholtan fekszem az ágyon és ennyi, úgyhogy arra gondoltam, a közelgő szülés miatt ideje felkészítenem a legrosszabbra. Két-három hónappal ezelőtt szóba került, hogy a szülés végül is tök természetes dolog, ő gyerekkorában segédkezett a kutyája szüléseinél, én meg nő vagyok, szüléskóddal a testemben, szóval, nem lesz itt gond, bemegyünk, szülök, végzünk, hepiendzene, stáblista. Öt perc az egész. Talán egy hónapja árnyaltam a képet azzal, hogy figyelj csak, nekem ez a szülésdolog fájni fog, aztán némi hatásszünet után hozzátettem, hogy nagyon. A héten továbbgombolyítottam a fonalat, zuhanyzás közben megmutattam B.-nek, mit olvastam a nyomásról az okos könyvemben (szülésvideókat és egyéb izéket nem nézek, csak ha fizetnek érte vagy halántékomhoz szorított pisztollyal kényszerítenek rá), ő zuhanyzott, én meg a kád előtt pantomimeztem, hogy így kell fognom a lábamat, nézd, ilyen fejet vágok majd és estébé, és közben olyan szavakat használtam, hogy vér, vágás, hasbakönyöklés, összevarrás. (Van olyan kollegina, aki anno konkrétan a mészárszék kifejezést dobta be a közösbe, amikor megosztotta az élményeit M. barátnőmmel és velem, szerintem csak a hatásvadászat kedvéért, és légyszi, hagyjátok meg nekem ezt az illúziót.) Azt is pedzegettem, hogy elhúzódhat a vajúdás, bár óraszámot nem adtam meg, talán később. B. bent akar lenni a szülésnél, saját döntése, én pedig örülök, remélem, nem bántja se a dokimat, se a szülésznőmet - utólag sem. Nem bánom, ha elmarad a hollywoodi cukormáz és nem akar átszellemült fejjel köldökzsinórt nyiszatolni, kamerázásra sem vágyom, B. sem tervezte, nem tudom elképzelni, hogy téli estéken összeborulva, meghatottságtól párás szemekkel nézegetjük a véres-csatakos szülésemet - ez a perverz, nem a szalonnás vattacukor. 
Ami pedig az ösztönöket illeti, kezdek gyanús lenni saját magam számára: elkapott a késztetés, hogy sürgősen leszortírozzam a kismillió fényképünket és a cédék-dévédék sem kerülhetik el a sorsukat, utóbbiak nyilvántartására valami Excelt is összeüthetnék, ha már az elmúlt években nem értem rá; összevont szemöldökkel méregetem a lakás legrejtettebb pontjain megbújó porcicákat (pl. radiátor hátának apró rései); eszembe jutott, hogy egyesével meg kellene tisztogatnom az összes könyvemet (ez igazán durva); aztán van még az ablaksuvickolás, virágültetés, ruharámolás, kamrapakolás satöbbi, ja, és az egyetemi, tanári jegyzeteimet is muszáj átnéznem, lehet, teljesen frusztrált lennék, ha elmaradna, talán nem is tudnék szülni azzal a tudattal, hogy felesleges papírok halmozódnak a szekrényben. Biztos, hogy a hormonok művelik ezt velem és értem én, hogy tiszta otthonba érkezzen az a gyerek, ha már (hé, ennyire tisztába?), de hasméret szempontjából nem lehetett volna mindezt úgy időzíteni, hogy beférjek a legszűkebb helyekre is?      

2010. augusztus 6., péntek

Ügyesedik a gyerek

Ezt az ügyesedés dolgot egyik napról a másikra produkálta a gyerek: egyszerűen benyúlt a csípőm alá. Fogalmam sincs, egészen konkrétan hová nyújtotta ki a kis ujjait, mindenesetre olyan, mintha belülről simogatná a csípőcsontomat, illetve alatta molyolna. Talán most, hogy nőtt, közelebbről is szemügyre akarja venni a mintázatot. Egészen fura érzés, hogy pl. ebédelek, a fiam meg elmélyülten kaparássza a csípőmet - és még megvakarni sem tudom, ha épp csikisen szöszöl. Mármint nem a fiamat, hanem a csípőcsontomat. 
A reggeli keresztbefekvős kéjenckedést leszámítva legtöbbször fejjel lefelé helyezkedik el bennem, és emiatt néha olyasmit is érzek mostanában, hogy Superman pózban (nem, nem repül, csak az egyik kezét kinyújtja a feje mellett) nyomul előre, és ilyenkor jön az a kényszerképzet, hogy úristen, kilóg belőlem a fiam keze. Először nagyon meglepődtem, reflexből összeszorítottam a lábamat, hátha így megakadályozhatom, hogy a keze után csússzon a másfél kilója is, de aztán abban maradtam magammal, hogy ez a kézlógatás durva mutatvány lenne, és ahhoz, hogy a sarj bármelyik testrésze legális úton a bugyimba kerüljön, néhány dolognak távoznia szükséges még a sarj előtt, jelzésképpen. Sanszos, hogy a következő manuális nőgyógyászati ellenőrzésnél egészen meglepetten pislogna a dokim is, ha a hüvelyemben félúton visszatapogatna neki egy gyerekkéz.  
A fiatalember ügyesedése egyébként együtt jár azzal is, hogy előszeretettel próbálgatja a határait, amit én abszolút megértek és nem veszem zokon, ha háromszöget csinál a hasamból (tényleg háromszöget csinál a hasamból), az viszont kellemetlen, hogy egy ideje csak a vécé ötméteres körzetében érzem biztonságban magam.

2010. augusztus 3., kedd

Hangok: ultra és lelkiismeret

Azt hiszem, soha nem fogom megszokni, hogy adott esetben majd' három órát kell várnom egy ötperces vizsgálatra, ahol a fáradt és rosszkedvű dokit baromira nem érdekli az én anyai izgatottságom, hogy másfél hónap után megint látom a cápagyereket. Végül is, ha kijön, nézhetem majd eleget, nem? Voltam olyan pofátlan, hogy az unott vizsgálófej-tologatást és a szakmai rövidítések morcos vakkantását kétszer is megszakítottam: szerettem volna hallani, hogy minden rendben (úgy tűnik, így a doki és ennyi, a gyerek szívét is csak azért láttam, mert tudtam, hogy kell lennie a monitoron valami olyasminek, ami pici és lüktet, a doki nem fárasztotta magát a mutogatással), meg képet is kértem valamelyik fekete-fehér fiúdarabkáról. A doki, aki szerencsére nem a sajátom, leereszkedően közölte velem, hogy gyakorlatice működik a képcsinálás, de úgysem fogok látni rajta semmit. Nos, az én anyai szívem olyan, hogy tökmindegy, ha csak egy elmosódott, ufófejű paca a kölyök - az én elmosódott, ufófejű pacám és kész. Ráadásul az apja ma nem tudott elkísérni, úgyhogy mindenféleképpen teljesítenem kellett a képszerző küldetést, a lelkemre kötötte. Nyilván nem arra számítottam, hogy Nánási Pál készít sztárportrét a gyerekről. 
Így néz ki a fiatalember a 31. heti ultrahangon, már csak a feje és némi azonosíthatatlan aprólék (talán kéz, talán láb, talán más) fért a fotóra:


A sarj becsülettel szedi magára a grammokat, szépen elhagyta a másfél kilót, igazán büszke vagyok rá. Egyébként ha nem figyelek arra, hogy rendszeresen egyek, azt veszem észre, hogy szédülök és egyre gyengülök, mert a fiam minden bevitt táplálékomat magáévá tette, és miközben ő bájosan, jóllakottan szendereg az albérletben, az anya nevezetű gazdatest kétségbeesetten tépi fel a hűtő ajtaját, hogy valami energiaforráshoz jusson. Ahogy láttam a monitoron, az ivadéknak még mindig megvan a feje (rajta az arca szemmel, orral, szájjal, ilyesmikkel), a gerince, a keze-lába, és mivel a doki nem mondta, hogy kislány, azt feltételezem, az apai örökség is a helyén lóg. A neten nézegettem a lelet rövidítéseit, korának megfelelő értékeket véstek rá. Minden rendben, úgy tűnik.   
Hazafelé szedtem a lábaimat, hogy minél előbb ledőlhessek, nehezen viselem ezt a nyomott időt, meg éheztem, és meggyötört a várakozás is, hiába beszélgettem jót a sorstárs kismamákkal. (Teljesen normális és aranyos volt mind, sehol egy véresszájú anyatájger.) Sietés közben épp eszembe jutott, hogy lassítani kellene, mert B. többször mondta már, hogy ebben az állapotomban tilos a gyorsulás, amikor is hirtelen meghallottam, hogy Ne rohanj!, ezt kiáltotta egy női hang. Azt hittem a lelkiismeretem az, le is lassítottam, mint akit valami rosszaságon kaptak, de azért biztos, ami biztos alapon körbenéztem, nem esett volna jól, ha mindenféle belső hangokat hallok: mögöttem egy nő üldözte a kutyáját - az ebnek szólt a nerohanj!, nem nekem.