Ridikül és terápia

A ridikül úgy került a képbe, hogy amikor a gyerek az apjával játszott, konkrét és átvitt értelemben is rácuppant B. kapucnis felsőjének a cipzárjára. Elbűvölte, hogy birizgálni tudja a kis fémizét, és egy idő után rájött, hogy le-fel lehet mozgatni. Felködlött előttem egy iszonyatosan régi ridikülöm, vettem vagy kaptam, már nem is tudom, egy biztos, hogy évek óta nem hordtam, mert nem tetszik, viszont elraktam, hogy a gyereknek adom, ha a pakolászós korszakába érkezik, és majd teszek bele neki mindenféle apró kincset, így lesz mit kibányásznia a táskából. (Gondolom, a visszarámolás a személyzet feladata.) Emlékeimben több cipzár fityegett a táskán, Andrist azonban nem érdekelte a cipzármennyiség, azonnal szerelembe esett a ridiküllel. Séta előtt és séta után is játszott vele olyan negyven-ötven percet úgy, hogy a cipzárig el sem jutott, a hosszú pánt és maga a táska kötötte le:

Nem hagytam egyedül az elvarázsolt babát, mert hosszú pántról van szó, véletlenül rátekeredik vagy ilyesmi, így viszont vasalás közben páholyból figyeltem Andrist, aki egészen kipirult a táskás játék alatt. A gyerekem belefeledkezett a pánt és a táska felfedezésébe, cirka ötmillió szögből vizsgálta meg őket, mert a pántnak nyilván más íze van például hason fekve és hempergés közben. Néha rámordult a vadiúj játékszerére, talán nem úgy kunkorodott a pánt, ahogy az uraság elvárta, vagy boldogan felkurjantott, egyébként nem szólalt meg, és azt sem hallotta, ha én szóltam hozzá. Időnként felnézett rám, hogy jó, anyám még mindig itt gőzölög mellettem, aztán táskázott tovább. A bal felső képen egyébként klasszikus Sir Andrew a gyerek.

A kétszer negyven-ötven perc alatt felvonultatott gimnasztikai elemeket elnézve megállapítottam, hogy a Sir múlt heti esésével kapcsolatos rossz érzései teljesen elmúltak, úgy ficánkol, mintha semmi nem történt volna. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan regenerálódik a fiam. Az esés után az volt az alaphelyzet, hogy

1) kizárólag a karomban akart lenni;

2) rögtön sírva fakadt, ha letettem a földre vagy beraktam az ágyába, és a hátán fekve ijedten szétcsapta a kezét-lábát (gondolom, a zuhanásra asszociált), aztán két kézzel megmarkolta a ruháját a hasán és nem engedte el;

3) egyetlen nagymozgásra sem volt hajlandó, mintha elfelejtette volna az összeset, másfél napig a két-három hónappal ezelőtti szintjén mozgott;

4) kizárólag a közvetlen közelében található játékokért nyúlt, a többi nem érdekelte;

5) csendesen-bágyadtan molyolgatott a játékaival, sehol egy kurjantás, sehol egy röhögés;

6) hosszabban aludt, mint szokott, szerencsére az étvágya nem változott.

A cápaterápiám egyrészt abból állt, hogy rengeteget bújtunk össze, sokat volt a karomban, mindenféle kedves dolgot duruzsoltam a fülébe, Enyát és Bocellit hallgattunk. (Az Aerosmith-t most hanyagoltam, nem kimondottan az a dallamvilág, amely lágyan cirógatja a baba idegrendszerét.) Másrészt finoman megpróbáltam mozgásra ösztönözni (a magakellető kocka, a riszáló szamár, a hápogó gumikacsa, a szaltózó ásványvizes flakon és egyéb csodák szerepében: az anya). Andrisnak nem tűnt fel, hogy érdekes módon kicsit mindig messzebbre kell nyúlnia, ha meg akarja ragadni az őt érdeklő tárgyat (az állandóan arrébb moccanó játékok szerepében: az anya). Harmadrészt nem erőltettem semmit a nagymozgásaiból, pusztán biztatóan rámosolyogtam és nagyon megdicsértem, ha bevállalt például egy hemperedést (a lelkes közönség szerepében: az anya). Eleinte nagyon óvatosan mozgott, látszott rajta, hogy minden mozdulatot mérlegel, csinálja-e vagy maradjon inkább ugyanazon a helyen az idők végezetéig, mert ott biztonságban van. Szinte óráról órára nyerte vissza a magabiztosságát és a kísérletező kedvét, múlt szombaton már nyolcvanöt-kilencven százalékos cápaságot mutatott, egyedül az önfeledt hempergés hiányzott a repertoárjából, valószínűleg azért, mert anno úgy pottyant le. Ma már minden félelem nélkül, lendületesen gurult ide-oda, miközben számtalan ipponnal győzött a ridikül felett. Meglepődtem azon, hogy nem kellett agyalnom a cápaterápián, valahogy ösztönösen jött minden mozzanata, egyszerűen tudtam, mit kell csinálnom. Jól rakta össze A Természet az anya-gyerek kapcsolatot. Természet, kapsz egy piros pontot!

Imádom a fiamat, mondtam már?

Ezt a képet azért szeretem, mert Andrissal a tükörben nézünk egymás szemébe: Majdnem négy méter van közöttünk, ő a szobájában fekszik a földön, én az előszobában állok, és az előszobai tükörben összefonódik a tekintetünk. A sarj szájában egy fél medvefej.

Andrisnak egyre több olyan tudatos megnyilvánulása van felém, ami borzasztóan megható, mostanában naponta minimum egyszer könnyezni szoktam, de úgy, hogy vigyorgok könnypotyogtatás alatt. Például ma az esti fürdetés után Sir Andrew mosolyogva kihajolt az apja karjából, kinyújtotta a kezét és megsimogatta az arcomat, közben babanyelven csacsogott valamit aranyosan, remélem, nem azt, hogy púderezze be az orrát, anyám, piros a sok fújástól. Hogy ne gondoljam véletlennek a mozdulatot, kétszer megismételte. Azt hittem, elolvadok, és hol van még az, hogy anyának szólít és közli velem, hogy szeret és feleségül akar venni. 

A másik kedvencemre olyan két hete szokott rá. Azzal kezdi, hogy az oldalára fordul. Ha együtt játszunk, szinte mindig lefekszem mellé (az arcunk egy vonalban van), mert imádom nézni, ahogy elmolyol a játékaival (még a homlokát is ráncolja, ha nagyon elmélyülten tanulmányozza a sárga kerekű piros kisvonatot). Andris ilyenkor vagy úgy tesz, mint aki észre sem vette, hogy az anyja lefeküdt vele szemben, viszont a szeme sarkából engem les, ha azt hiszi, nem figyelek oda, vagy ami a leggyakoribb forgatókönyv, hogy eldobja az éppen aktuális játékát és az arcomat, hajamat kurkássza mosolyogva-dumálva. Ma megnyalta a homlokomat és a szememet is, a fogaim közé pedig a sárga kerekű kisvonatot próbálta beszuszakolni. Nem hitte el, hogy már reggeliztem. 

Ezután jön az, hogy átfordul a másik oldalára és kifliset játszunk. (Miből gondoltátok, hogy nem ő a nagykifli?) Valamivel szöszölget, én meg puszilgatom a fejét, nyakát, fülét, és simogatom a hátát és halkan beszélek hozzá.  Pici puszikat kap és nagyon koncentrál minden egyes érintésre. Bevallom, halálosan szerelmes vagyok a kisfiam nyakába. Volt már olyan, hogy így összekiflisedve, puszilgatás-simogatás közben elszundítottunk. Visszatartottam a könnyeimet, nehogy a fülébe csorogjanak és felébresszék. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket vált majd ki belőlem a gyerekem.  (Tökjótökjótökjó!)  

Azt még elmondom gyorsan, hogy Andris kedvenc farmerében látható a képeken, és azért pont ez a kedvence, mert csak ez az egy farmere van. Igazából még nagy rá, főleg széltében, de jól alá lehet öltözni, ha hidegben megyünk sétálni. Négy zseb és hat gomb van a kantáros nadrágon, nagyon felnőttes. Andris hosszú percekig képes elnézegetni a farmernadrágját, az apró mintás bélés különösen izgalmas számára:

Napi program nála, hogy séta előtt megszemléli a farmert. Mindig. Ha véletlenül úgy gombolom rá a kantárt, hogy nem adtam előtte a kezébe, lesújtó pillantással jelzi, hogy megszegtem "A baba mindig megbámulhatja a saját farmernadrágját" c. egyezményünket. Néha sírással tiltakozik a kegyetlen bánásmód ellen. Jó lenne tudni, mi olyan érdekes egy hónapja a bélés mintáján. Többször is kérdeztem, de nem válaszolt, csak vigyorgott:

 

Imádom a fiamat, mondtam már?

Nem könnyű a beteg cápának

Az A betűs baba nagyjából egy napig élvezte, hogy újra a régi, ugyanis hétvégén lebetegedett, és hogy ne egyedül gyengélkedjen, mi is csatlakoztunk hozzá, mert olyan rendes szülők vagyunk, hogy osztozunk a sarjunk sanyarú sorsában. Ma délután három és négy óra között igazán hősnek éreztem magamat, amikor kilónyi takonnyal a fejemben, torokfájósan, a hőemelkedéstől könnybe lábadt szemekkel és az álmosságtól szédülve karomba vettem a köhögés és a fognövesztés miatt rendkívül nyűgös gyerekemet és állva szoptattam álomba mind a nyolckilóhúszdekáját, miközben a bocibocitarkát énekeltem neki. 

A gyerekdokim szabin, úgyhogy a helyettes dokihoz vittem le a nagyon csúnyán köhögő cápát. Csak harmincakárhányan voltak előttünk - és akkor már tizenöt perce tartott a rendelés. Mivel köhögtek ránk jobbról-balról és a legidősebb gyereket is hat-nyolc évesnek tippeltem, elcsíptem a doki asszisztensét, hogy csókolom, beteg az öt és fél hónapos gyerekem, bemehetnék-e vele soron kívül a doktornőhöz. Nem érdekelt, hogy a régóta várakozók aktatáskát, ridikült, bakancsot vagy taknyos zsepit állítanak a hátamba. Az asszisztens azt mondta, hogy nem, nincs olyan, hogy soron kívül, a kulcsával viszont kinyitott nekünk egy elszeparált helyiséget, ott várakoztunk. Bárki jött ki fehér köpenyben, igyekeztem nagyon szépen nézni rá, hátha megsajnálnak minket és mégis beengednek a dokihoz, a cápa nem volt olyan állapotban, hogy szépen nézzen, egyszerűen adta a beteg önmagát: kókadozott a mei-tai-ban és néha szívszaggatóan felköhögött. Az asszisztens nem bírta a szolid lelki terrort, így húsz perc után bemehettünk a dokihoz. Andris felélénkült, mert egyrészt izgalmasan csillogott a sztetoszkóp, másrészt egy csomó színes matrica volt a falon, és mint tudjuk, a cápa matricamániás, nem bír ellenállni a falra ragasztott matricáknak, muszáj piszkálnia őket. A doki közölte, hogy hurut vagy valami más, még nem lehet megállapítani, és ha Andris nem hagyja abba a köhögést, menjünk vissza csütörtökön. Szellőztessek, szívjam az orrát, meg adott Sinecod cseppet, ha a gyerek nem tud aludni a köhögéstől, de egyébként inkább köhögje ki a cuccot. A doki egyébként szimpatikus volt, semmi tutujgatás és gügyörészés vagy lekezelő anyukázás (ezért néhányszor már orrcsonton akartam vágni az egészségügy embereit), és azzal is egyet tudtam érteni, hogy ne nyomjunk rögtön gyógyszert a gyerekbe, azonban elkövette az a hibát, hogy kézmosás nélkül nyúlt Andris szeméhez, és ezen a ponton elszállt minden szimpátiaérzésem. Kevés dologra vagyok háklis Andrissal kapcsolatban, arra a kevésre viszont nagyon. Az a doki, aki köhögő-szörcsögő-tüsszögő embereket tapogat negyvenöt perce, ugyan mosson már kezet, mielőtt a baba szeméhez nyúl. És azért még fel sem húztam az orromat, hogy közölte velem, nem tudja, mi az a piros a gyerek szemén, nézzem meg otthon nagyítóval. Ez a vicces, nem a fűszoknyás teve, bakker. 

Sir Andrew ma már jobban érezte magát, és a közérzete megengedte, hogy némi ízelítőt nyújtson az energiabombaságából - ha esetleg elfelejtettem volna, hogy ő valójában nem az a bágyadt, aluszékony, csendes kisfiú. Hétvégén még az apján punnyadozott, így néztük a Forma-1-et, illetve a Sir csak hallgathatta a közvetítést, mert zord anyaként nem hagyom, hogy a tévét bámulja:

Abból is látszik, hogy a cápa beteg, hogy nem tiltakozott kézzel-lábbal-fogínnyel, rezignáltan tűrte, hogy az apja narancsleves dobozzal tartóztassa fel a vizuális ingereket. (A Rauch lassan támogathatna minket a reklámért.) Az elmúlt egy hétben megtapasztaltam, milyen a cápa, ha nincs formában, és arra jöttem rá, hogy nekem a hetven-nyolcvan százalékon pörgő gyerek lenne az ideális, ez passzolna a személyiségemhez, de nyilván ebben nincs semmi kihívás, számomra a lógó nyelv, a fáradtságtól véreres-táskás szem és a leamortizálódás vagyon megírva A Sors könyvében. Remélem, ha állom az erőpróbákat, A Sors legalább annyival megjutalmazza az erőfeszítéseimet, hogy az energiában gazdag gyerekem terelgetése közepette lefarag valamennyit az elanyásodott fenekemből. Amúgy nagyon rossz, ha a Sir beteg, például az könnyeket csalt a szemembe, amikor a hülyéskedésemre csak egy halovány mosollyal válaszolt, látszott rajta, hogy kizárólag a kedvemért mosolyog, a tekintete pedig azt mondta, hogy csituljon, anyám, inkább bújjunk össze még szorosabban, így ni.

Sikeres volt a cápaterápia

A részletekre talán lesz időm holnap, most csak a lényeg:

 

Ennyire jól van a gyerek. Ügyes, kiegyensúlyozott, magabiztos, kíváncsi, bátor, kísérletező, jókedvű haramia. Újra. Jár a kakaóscsiga az anyukájának, ugye? (L'Oréal csiga, mert megérdemlem.)

Megvan az első röntgen

És ha a fiam vérmérsékletét nézem, lesz itt még több is a következő években. Andris tegnap délután leesett a kanapéról. Fogalmam sincs, hogyan ügyeskedte el magát a kanapé közepéről a kanapé szélére cirka tizenöt másodperc alatt, amíg kiszaladtam kezet mosni. B.-vel megpróbáltuk rekonstruálni a sarj útvonalát, de csak nagyjából sikerült. Andrisnak olyan egy métert kellett megtennie folyamatos mozgásban, a hátáról a hasára és a hasáról a hátára fordulva és így tovább ebben a sormintában. Tizenöt másodperc alatt. Baromi gyorsan. Hétfőn láttam, hogy elkezdte gyakorolni a hempergést, nagyon tetszett neki, hogy ezzel A pontból B pontba juthat, viszont csak rövidebb távokon edzett, fel se merült bennem, hogy képes leküzdeni a kanapé közepe és a kanapé széle közötti távolságot, ráadásul hétfőn nagyon kényelmesen gördült ide-oda, szó sem volt arról, hogy Sebastian Vettelt megszégyenítő tempóra is képes. Gurulás közben meg-megállt ábrándozni úgy, hogy iksz szögben tartotta a fejét, ipszilonban a végtagjait, a testét meg zében, illetve elégedetten vigyorgott rám ebben a kifacsarodott pózban, amikor kétszázezredszer is megdicsértem egy-egy szép mozdulatát, hogy milyen ügyes és szép és okos (fontos a pozitív visszajelzés és én mindent bele szoktam adni), és hogy formás kis combja van a kék harisnyájában, bár gondolom, ez az információ nem igazán releváns a hempergés szempontjából.

Épp elzártam a csapot, amikor meghallottam a tompa puffanást. Egyből tudtam, hogy a fiam az, működésbe lépett az anyai ösztön vagy mi. Berohantam hozzá, ott feküdt a hátán a kanapé mellett és sírt. Borzalmas látvány volt, nem tudom, kitörlődik-e valaha az agyamból vagy végleg beleégett. Nem estem pánikba, mert pl. a foga miatt sokkal jobban szokott sírni, meg azt gondoltam, nem lehet komoly baj, nem hallottam olyan nagy puffanást. (Elképzelhető, hogy ez hülyeség.) Talán csak lecsúszott egy mozdulat után és nem lendületből esett a nagy semmibe. Soha nem derül ki. Andris nagyon megijedt, de egész hamar megnyugodott a karomban, aztán elaludt a mellemen. Rengetegszer végigtapogattam a fejét és a testét, van-e valahol valami dudor, vér, egyéb. Felhívtam a védőnőt, hogy ez és ez történt, mit csináljak. Á. azt mondta, hogy az a jó, ha egyből felsírt és nem ájult el és nem hányt és nem lett aluszékony. A sarj egyik tünetet sem produkálta, sőt, ennél a mi Andrisunknál olyan szinten nem került szóba az aluszékonyság, hogy este ott viháncolt velünk az ágyon. Mivel nem vagyok Péter, a kőszikla, B.-t már sírva hívtam, hogy nem tudok vigyázni a gyerekünkre, és este is sírtam a karjában, mert kijött rajtam a feszültség, és azért is sírnom kellett, mert Az időutazó felesége rosszul végződött, pedig tudtam, hogy nem hepiendes könyv, mert láttam a filmet és azon is bőgtem, de akkor is.

Ma elvittem a gyereket a sebészetre, hogy megnézzék. Anyai ösztönöm azt súgta, nincs baj, az anyai ösztönömnek azonban nincs röntgenszeme és nem lát bele a cápa kobakjába, mindenféleképpen hallani akartam egy orvostól, hogy rendben a gyerek. A sebészdoki egészen addig szimpatikus volt, amíg azt nem mondta a harminc-negyven centis esésre, hogy á, az semmi!, szóval, úgy két percig. Hát, bzmg, gondoltam magamban, elnézést kérek, nem olvastam Az Első Gyerekes Anyák Szabálykönyvét, amely szerint csak ötven centitől ér aggódni. Nem hiszem, hogy gond van, fogta meg itt-ott Andris fejét a doki, de csináljunk egy röntgent. Jó, csináljunk. Próbáltam nem gondolni arra, hogy az összes fehér köpenyes ember, aki rákérdezett a röntgen okára, biztos felelőtlen anyának tart, talán nem is ezt tükrözte a tekintetük, talán csak a saját lelkiismeret-furdalásom csillant meg a szemükben. A röntgenre várva Andris csuklani kezdett, az asszisztens meg odaszólt nekem öt méterről ejjdehülyénektetsziklennianyuka stílusban, hogy adjon már egy kis vizet a gyereknek, mert így nem lehet megröntgenezni. Nem mentem közelebb én sem, közöltem vele, hogy anyatejes baba és még nem iszik vizet, mindjárt elmúlik a csuklás, és összevigyorogtunk Andrissal. Aztán behívott a röntgenes picsa nő, hogy fektessem le Andrist így meg így és fogjam az állát, mert a fejének nem szabad megmozdulnia. A nő bemutatta, hogyan gondolja az állfogást - Andris ezen a ponton függesztette fel az együttműködést. Bevallom őszintén, mi itthon nem alkalmazunk erőszakot a gyereken, például soha nem fogjuk le, nálunk a Vigantol beadása is abszolút bababarát módon történik, meg testápolni is úgy szoktuk, hogy az apja nyom valami ütős performanszt, a gyerek szájtátva bámulja, én meg sitty-sutty bekenem a sarj testét az elterelő hadművelet alatt. (Ha kiöregszünk a babázásból, elmegyünk animátornak valamelyik ötcsillagos egyiptomi szállodába.) Olyan nincs nálunk, hogy lenyomjuk a karját, megszorítjuk az állát, durván röntgenpózba rendezzük, erős fénnyel világítunk a szemébe ésatöbbi. Andris tehát sírni kezdett, a röntgenes picsa (bocs, de tényleg az) meg úgy vélte, ha túlkiabálja a gyereksírást, az biztos megnyugtatóan hat Andrisra. Szerintem nincs gyereke a nőnek (a hűtőszekrényemmel gyengédebben bánok, mint ő Andrissal), meg kisbabával sem volt túl sok dolga, különben nem kezdett volna hisztizni, hogy miért nem marad nyugton a gyerek és mi lesz így a röntgenfelvétellel. Hát ja, minden öt és fél hónapos baba képes mozdulatlanul feküdni röntgen alatt, csak Andris nem. A fiam ott borult ki, hogy az oldalán kellett volna moccanás nélkül feküdnie. Otthon eljátszik így, ha olyan kedve van, de a röntgenes picsa fordítgatásának és nyomkodásának ellenállt. Teljesen megértem. A második felvételt meg kellett ismételni. Nincs cumija?, firtatta a nő, én meg nem kérdeztem vissza, hogy miért? a cumitól vigyázzfekvésbe merevedik a baba?, viszont Andris egyik játékát elővettem, hátha, de a fiam annyira zokon vette a nő manuális ügyködését, hogy le sem tojta A Szamár lábrázását, rendületlenül sírt. Természetesen velem sem volt elégedett a röntgenes nő, hiába mutatta meg sokadszor, hogyan fogjam le Andris fejét, azért nem akartam eltörni a szorításból menekülni próbáló fiam állkapcsát. Végül valahogy csak összejött a dolog (valami kivájt belsejű szivacsizébe fektette a gyerek fejét) és kimenekültünk a kínzókamrából. Amíg a leletre vártunk, megnyugtattam a fiamat és bekötöttem a mei-tai-ba. A röntgenes picsa hozta ki a leletet, és amikor Andris megdörzsölte a szemét, elkezdte, hogy jé, hát ez a baba álmos! hát nem is a röntgen miatt sírt, hanem azért, mert álmos! hát az ilyen kicsi babáknak ilyenkor már aludnia kellene! És mindezt olyan hangsúllyal, hogy én érezzem magam szarul, amiért fél kettőkor röntgeneztetni mertem a gyerekemet. Szívem szerint a fejébe állítottam volna a pelenkázó asztalt. Bzmg, igen, biztos az álmosságtól sír, nem pedig azért, mert bemutattad rajta a kötöttfogású birkózás összes elemét. Visszamentünk Andrissal a sebészdokihoz, aki elmondta, amit én is láttam a papíron, hogy a cápának nincs semmi baja. Nézett még ezt-azt Andrison, de a fiamnak már olyan szinte tele volt a kiscipője ezzel az egész vizsgálatosdival, hogy kábé két percig tartott az egész, annyira sírt. Kaptam egy beutalót a Bethesdába, hogyha bármi történne, így a doki. Soha nem gondoltam volna, hogy a sebészet folyosóján fogom énekelni a bocibocitarkát, de megtörtént, ugyanis Sir Andrew imádja és remek nyugtató a számára.   

Az uraság kálváriája sajnos nem ért véget a rendelőben, itthon alvás után olyan bágyadtan feküdt az ágyában, mint még soha. Eltűnt az energiabombasága, százas fokozatból ötösre kapcsolt vissza, sírt, ha letettem, állandóan a karomban akart lenni és kismajomként kapaszkodott belém, alig dumált valamit. Az esés is hagyott benne nyomokat: Ma egy-két óvatos fordulást leszámítva nem mocorgott semmit, inkább a hátán feküdt és úgy játszott, bár legtöbbször csak nézelődött. Miután a számat a sarj homlokára tettem, anyai ösztönöm azt jelezte, hogy sürgősen keressem meg a lázmérőt. Most úgy állunk, hogy hőemelkedése van Andrisnak, nagyon remélem, láz nem lesz belőle. Szerintem az esés és a hőemelkedés nem függ össze, vagy összeszedett valamit a baba, vagy a foga miatt van hőemelkedése. Rossz ilyen elesettnek látni a fiamat, inkább amortizáljon le, de legyen virgonc, kacagó, csintalan fiatalember.     

Azért szeretek a fiammal vásárolni, mert...

... amikor a pékség előtt megkérdeztem, hogy mit gondolsz, te zsivány, megérdemel anyád egy kakaóscsigát?, akkor csak vigyorgott a fogatlan szájával, nem mondott semmit. A hallgatás pedig beleegyezés. Ugye.

Találja meg a képen a gyereket! (II. rész)

Kérem szépen, a tippek félig jók, Az Álcázás Nagymestere egészen pontosan így helyezkedett el:

Miután kipiacoztuk és -sétáltuk magunkat, lehámoztam a szundikáló Andrisról a mei-tai-t, aztán levetkőztettem és beraktam az ágyába a még mindig szundikáló dedet. A ruháit ideiglenesen az ágytámlára dobáltam, hogy majd elrámolok mindent, előtte azonban elrohanok pisilni. (A vízügyi dolgaim nem játszanak fontos szerepet a továbbiakban, kizárólag a történeti hűség kedvéért említettem meg.) Kézmosás közben arra gondoltam, hogy amíg alszik a kiskorú, kipakolom a piacos táskát, megebédelek (délután háromkor) és szusszanok kicsit. Természetesen a mindenféle előtt még belestem a gyerekszobába, hogy vessek egy pillantást a fiamra, ami érthető, hiszen tényleg csak a nap huszonnégy órájában látom. Az ajtóban a lenti-fenti kép fogadott és nagyon úgy tűnt, hogy a fiam nincs az ágyában. Először pánikba akartam esni, de aztán úgy döntöttem, mégsem kezdek el hisztériázni, ugyanis a fiam 1) biztosan nem időutazó, 2) biztosan nem tanult meg járni vagy repülni tíz perc alatt, 3) biztosan nem ismeri David Copperfield láthatatlanná válós trükkjeit. Szóval, ott kell lennie valahol az ágyban, ahol valaki szétdobálta a takarót, a kimenőfarmert és a plüssállatokat. Mit tesz ilyenkor az anya, akit meglegyintett a szívinfarktus szele? Igen, ellopakodik a fényképezőgépért:

Andrisfiam a következőt művelte: Alvás helyett bekucorodott az ágytámla mögé és a lebukás pillanatában is átszellemült fejjel csócsálta a kabát cipzárjára szerelt műanyag lapocskát. Szeretném megjegyezni, hogy a szendergő fiamat a hátára fektettem és az ágy közepére - hosszában. A nem is annyira szendergő fiam ebből a pozícióból tornázta el magát az ágy végébe, hasra és keresztbe. Az első képen észrevette, hogy észrevettem. Nem számított rám, az a gyanúm. Feltűnés nélkül rág egy kicsit a műanyag bigyón, valahogy így tervezhette. A második képen azon töri a fejét, hogy ebben a kompromittáló helyzetben milyen magatartást ír elő a babakódex a tetten ért babák számára. A harmadik kép tanúsítja, hogy először megpróbálta félrevezetni az anyját, miszerint ő teljesen ártatlan mindenféle műanyaglapocska-rágásban, az anyja azonban emlékeztette a fiát, hogy az ártatlanság úgy nem túl hihető, ha a baba kezében ott figyel a szóban... pontosabban szájban forgó műanyag cucc, meg egyébként is, maga egy haramia, Sir Andrew. A negyedik képen Az Ártatlan elkerekíti a szemeit és meglepetést színlel, mert hát ugye neki fogalma sincs arról, hogy került a kezébe a műanyag lap, ez valami félreértés lehet, és nem is rágta, naná. Az anya persze nem bírta ki röhögés nélkül, a babaképű pedig vele röhögött:

Aztán a babaképű rágta tovább a műanyag-lapocskát, mert ha már lebukott, úgyis mindegy.

Találja meg a képen a gyereket! (I. rész)

(Az űrutazásra induló zebráról, tigriskölyökről és zsiráfról majd mesélek egyszer.)

A képek alapján úgy tűnhet, hogy éheztetem a gyereket

A cápa tegnap este egyedül próbált gondoskodni a vacsorájáról:

Vérkomoly támadás volt, alig tudtam kimenekíteni a krumplimat. Egyébként a cápának már most van egy 'éhező gyermek' nézése - rendkívül meggyőző.

Minden oké

Életében először bújt rövid ujjú ruhába a Főnök (hááátttööö... csíkosba, igen), aki már borzasztó nagyfiúsan tud könyökölni, szinte csak a bárpult hiányzik alóla:

Ezen a hálószobai támaszponton ejtem meg a vasalást, mert tökéletesen rálátok a kivasalt ruhák között randalírozó Főnökre. A kép alapján úgy tűnhet, hogy fittanya vagyok, mert az ott egy szobabicikli részlet a háttérben, de sajnos ki kell ábrándítanom a sportrajongó olvasókat: Nincs időm ráülni és tekerni (és energiám se nagyon), kizárólag akkor megyek a közelébe, ha a Boss - saját jogú mobilitás hiányában - végtelenül határozottan a szépen csillogó fémalkatrészek közös megtekintésére utasít. Még nem találtuk meg a bicikli végleges parkolóhelyét a lakásban, ami engem illet, valami elhagyatott sarokban gondolkodom, hogy ne legyen a szemem előtt és ne keltsen bennem lelkiismeret-furdalást.

Nem újdonság, hogy a gyerek minden alkalmat megragad a bújócskázásra, ha csak egy darab textil is fellelhető a közelében: 

Ezen a képen a takaróját húzta a fejére, meg egy pelenkával is bebiztosította magát, ha a nála kétszer nagyobb takaró valami rejtélyes okból kifolyólag nem lenne elég a fejére. Két láthatatlanná válás között szakított időt a megnyugtatásomra: egyértelműen jelezte, nem vette zokon a finom kis karhúsát beborító húszmillió puszit - pont ezt akarta.

A szülői mintáról

Andris tegnap óta fel-felsikolt. Váratlanul adja ki magából a babahangú sikolyokat és ezzel a frászt hozza rám, azt hiszem ilyenkor, hogy valami baja van, és ha épp nem egy légtérben tartózkodunk, rohanok be hozzá. Hozzá - ő meg elégedett vigyorral fogad egy-egy jól sikerült sikoly után. Eleinte nem esett le, honnan ismerős a legtöbb sikoly, ma azonban megint úgy belecsimpaszkodott a hajamba, hogy kénytelen voltam felsikoltani, mint annyiszor az elmúlt két-három hétben. Hihetetlen erővel képes megcibálni a hajamat és néha kész pankráció, amíg kiszabadítom a markából a tincseimet. Először csak önkéntelenül sikoltottam fel, de aztán láttam Andris arcán, mennyire tetszik neki a sikoltozósdi, ezért mostanában játék közben csak úgy felsikoltok, hogy örüljön. Nos, tegnap óta a saját sikolyaimat hallom vissza Andris szájából. Nagyon vicces.

Ja, igen, a címet elfelejtettem

Új játékot gyártottam a sarjnak, hogy némi izgalmat csempésszek az életébe:

A vízzel és flitterekkel és gyöngyökkel és üvegkavicsokkal telepakolt Jana flakon (250 ml) annyira lázba hozta Sir Andrew-t, hogy messzire hajította főúri hidegvérét és jó cápa módjára rávetette magát a kluttyogó-szikrázó áldozatra. Teljesen extázisba jött, hogy képes megemelni, fogdosni, görgetni, rázni, összenyálazni. Nagyon szeretett volna hozzáférni az úszkáló bigyókhoz, és mivel ez nem sikerült, hörgéssel fejezte ki a csalódottságát. Úgy tíz perc után szétválasztottam a küzdő feleket, az egyiket elküldtem a piros sarokba, a másikat meg a kékbe. A játékban elfáradt Andrist megetettem, húsz perce szunyál. A flakont nem etettem meg, csak odaraktam a tulaj feje mellé, hadd pihenjen ő is.

Már megint hóforduló?, kapott a szívéhez a cápa anyja és félájultan rogyott a laptopja elé

Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt Andrissal februárban, és még az elfáradásomat is meg kellene írnom (ööö... az úgy volt, hogy alvás helyett blogot írtam, mint például most), meg a támaszpontokról sem meséltem, kedves naplóm, és ha lenne időm, biztos írnék mindenről, ami a fejemben van.

Andrásfiam legintenzívebb hónapja volt a február. Eddig - és még nem ül, nem áll, nem megy, nem szalad. Jajjnekem. Sir Andrew-nak harminc-negyven perc szunya elég ahhoz, hogy kipihenje az aktuális fáradtságát és maximális lángon égjen az ébredést követő kettő-négy órában. Nem akarom átadni a szót Ezo Teri énemnek, ugyanis akkor reggelig itt ülök, a lényeg az, hogy tudtam, nekem energiagombóc gyerekem lesz, pontosan azért, mert én nem vagyok az és rengeteget kell tanulnom abból, hogy ő ilyen, róla is, magamról is, az életről is. Átváltok energiabombába, ha kell, de nem ez az alaptermészetem, csak rövid ideig bírom a pörgést, utána muszáj visszavonulnom és töltődnöm, hogy újra felpörögjek. (Ezo Terka, most már fogd be, légyszi.) A Sir nagy kegyesen nyolc-tíz órát alszik éjszaka (szereti az állandóságot), úgyhogy van esélyem az alvásra, más kérdés, hogy ritkán élek a lehetőséggel, általában négy-hat órával menedzselem a napjaimat, egyszerűen sajnálom az időt az alvásra. Ha napközben lenne mondjuk kétszer másfél-két órám, többet aludnék. Talán. Februárban előfordult párszor, hogy S. A. olyan hét-nyolc óra után megszakította az alvását és kora hajnalban enni kért. Tíz perc kaja, aztán durmolt tovább. Növeszti az első cápafogakat, általában ezért ébred fel, de egyszer előfordult, hogy egy órán belül négyszer keltem fel hozzá - arra a napra ki is ütött a gyerek, félálomban nyomtam le a többi tizenakárhány órát. 

Az is lehet, hogy a fog mellett a hozzátáplálás is aktuálissá válik lassan: Február második felében egy hétig szinte óránként szoptattam nappal, az utóbbi két-három napban megint ezt csinálom, ami csak azért kellemetlen néha, mert hihetetlenül lefáraszt. Andris konkrétan elszívja az energiámat, nincs olyan szivattyú, ami nála hatékonyabban dolgozik, és hiába ettem szénhidrátot szénhidráttal (kakaóscsiga, fánk, kakaóscsiga, meggyes pite, kakaóscsiga, csoki ésatöbbi), mínusz négy kilónál tartok két hét alatt és ez már bőven a terhesség előtti súlyomból megy. (Rámjönafarmerem!) Szuper fogyókúra, gondolom, ha nem kellene felnevelni a gyereket, minden nő szülne és szoptatna. A támaszpontos rendszeremmel is rásegítettem kicsit a fogyásra, de erről majd legközelebb regélek.

A gyerek súlya és hossza ismeretlen, látszik, hogy nem járt erre a gyerekdoki. Valamikor nyolc kilónak mértem a dedet, fogalmam sincs, mikor, az biztos, hogy februárban. Jajj, itt a fotó a főszereplőről, amíg el nem felejtem:

Az ott egy nyolcvanas ruhadarab a sarjon. Még ugyan nagy rá kicsit, a dorwtól kapott hetvennégyesekbe azonban már alig fér bele hosszában és a bicepszein is feszülnek a cuccok, mert sokat gyúr felkarra a cápa, aki az életben is vidám, kiegyensúlyozott, barátságos kissrác. Pár napja csinálja azt, hogyha kitesszük a lábunkat a külvilágba, megválogatja, kire mosolyog. Ilyenkor mindig nagyon elfoglalt, meg kell néznie a fát, kutyát, autót, bácsit satöbbit, szóval, nem ér rá haverkodni, de jóval kevesebbet mosolyog idegenekre, inkább az összeráncolt szemöldöke alól tanulmányozza őket. Ha tömegközlekedünk, valaki mindig megjegyzi, hogy nahát, ilyen pici baba és milyen komolyan néz. Andris nagyon tud nézni, születése óta az az érzésem, hogy egy érett, tapasztalt, sokat megélt lélek lakik benne, mélysége van a tekintetének. (Ezo Terka, kuss!) A kedves hangú, mosolygó és neki hízelgő hölgyeknek persze nem tud ellenállni, egy-egy huncut  vigyort mindig megereszt feléjük.

Na, nézzük a képeket. A bal felsőn úgy csinál a szájával, mint amikor a felfújt lufit ereszti le az ember. Iszonyú édes. Amikor először hallottam-láttam, röhögőgörcsöt kaptam. Azóta lelkesen gyakorolja ezt a tudományát, ha a hordozókendőben jön rá, beborít a nyáltenger, mert azért ez fröcsköl. A jobb felső azt demonstrálja, hogy Andris februárban sem bírt betelni a lábaival és a lábujjaival, ott gombócosodott, ahol tudott. A lábai nagyon erősek és technikásak, ha valami felkelti az érdeklődését és az a valami legalább lábtávolságban van, addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi. Teljesen tudatosan dolgozik a lábfejével és a lábujjaival, az oroszlános konditermét is teljesen tudatosan rúgta szét. Pillanatok alatt szétkapja, úgy kell kibányásznom a romok alól. A bal alsón épp a szájában turkál. Legtöbbször egy ujjal matat az ínyén vagy kettővel, miközben vigyorog (ilyenkor is meg kell zabálni). Érdekes, hogy nem szopja az ujját, még csak kísérletet sem tett rá. Cumit és cumisüveget soha nem látott, nálam mindkettő tiltólistán van. A Dologel még mindig hat, bár néha dologeles ínnyel is szívszaggatóan tud sírni a fogai miatt. A jobb alsón vigyorog a haramia, mert ő ilyen. 

Az ekcémáról időközben azt mondtam a védőnőmnek, hogy szerintem nem ekcéma és ő azt mondta nekem, hogy szerinte nem ekcéma. Ebben maradtunk. A szteroidos krémet kikukáztam, hidratálom a gyerek nyakát (is), meg Bepanthen Plus-szal kenem. Meglátjuk, mi lesz. Más baja nincs a babának. 

Mutatom, mi mindent tud még a kölyökcápa. Például ilyeneket: 

Igen, tanulmányozza a dolgokat. Rém alapos és legtöbbször nagyon kis finoman, megfontoltan tapogatja-kóstolgatja a céltárgyat, de olyan is van, hogy pölö a bal alsón levadássza a zenélő körforgó egyik gyanútlan maciját és kegyetlenül begyömöszöli a szájába a maci karját. Imádom nézni, ahogy elmélyed a tanulmányozásban, mellé szoktam feküdni, hogy minden kis rezdülést lássak az arcán. A bal felső kép még azért fontos a patentszemlélés - és nyalogatás mellett, mert a pelenkázó tövében van egy defektes teherautó, a falon pedig egy törzs nélküli fa. Nos, mindkettő cápatámadás áldozata lett a felragasztást követő huszonnégy órában, Andris pici erőlködés után leoperálta őket a falról. A fa törzsét addig csűrte-csavarta, amíg leszakadt (rettentően büszke vagyok rá!), a teherautót pedig annyiszor szedte már le a falról, hogy a teherautó megtagadta a további ragadást. Ha nem felejtem el, ragasztópisztollyal felerősítem, de tuti, hogy akkor meg a járművet piszkálja le - darabokban. Egyébként a gyereknek már van akarata, ha húsz perc forgolódás, ficergés, fanyűvés után szeretném végre bepelenkázni a seggét és kiveszem a kezéből az éppen aktuális érdekességet, új sírással jelzi, hogy hé, én azzal játszani a-k-a-r-o-k! Az arcunk és a hajunk is rettentően izgalmas Andris számára, például az orromat olyan erővel markolja meg, hogy könnyeznem kell, és soha nem gondoltam volna, hogy marokra lehet fogni a bőrt az orcámon. Andris nem kíméli a hajamat sem, pedig amúgy is hullik két hete. 

Van egy ilyen képem még ebbe a hófordulós posztba:

Úgy tűnik, a baba végtelenül élvezi, hogy hátról hasra és hasról hátra tud fordulni. (Megvan a másik karja is, nyugi.) Mostanában az előbbi az abszolút kedvenc, mihelyt leteszem a hátára, egyből fordul a hasára. Ébredés után nem egyszer kaptam azon, hogy az ágyában hason fekve szöszöl a játékaival. A cápa, aki bébicápa korában utálta, ha a hasára fordítjuk, most kifejezetten sportcápa benyomását kelti. Izeg-mozog, egyedül akkor mozdulatlan, amikor előtte eszünk - az mindig lenyűgözi. A mobilitással úgy van, hogyha a hasán fekszik, mindenféle segédeszköz (ágyrács, anyaujj, konyhafal estébé) nélkül körbe tud fordulni, illetve képes hátrafelé tolatni (moonwalkcápa). A fenekét feltolja az égbe és magasra nyomja ki a felsőtestét - egyelőre külön-külön. Nagyon helyes kukacmozgása van. 

Hangok terén pár új azonosítatlan valamivel próbálkozott februárban. Itt nem fejlődött annyit, holott sokat gagyarászik, de mondjuk ez várható volt, hiszen rengeteget zabált, hangképzés helyett a mozgásra koncentrált. Ma rámorrant az egyik játékára, mély, ingerült torokhangon osztotta ki a mosolygó csillagot, meg is lepett, hogy belőle jött ki. (Kizárásos alapon dolgoztam, nem a mosolygó csillag morgott.) Ami engem illet, márciusban szívesen szusszannék egy kicsit, úgyhogy ez legyen a hangok hónapja, oké, kisfiam? 

A Pelenka Alatt Rejtőzködő Kisfiú, avagy hogyan szórakoztassuk anyánkat

Andris két napja új játékot talált magának: mindent a fejére húz, a textilpelenkától kezdve a plüssnyúlon át a takaróig mindent, ami a közelében van. Korábban is szívesen borította textilpelenkával a fejét, de ez most más mutatvány, nagyon tudatos és precíz mozdulatokkal dolgozik és rendkívül élvezi, ha a fejére kerül a pelenka / plüssnyúl / takaró. Tegnap egy performanszon belül tízszer-tizenötször húztam le a fejéről a pelenkát, egyszerűen nem bírja megunni a játékot, és ha nem vagyok mellette, folytatja tovább, ezért csak úgy hagyom magára, ha esélye sincs nagy felületű textil megszerzésére. Hiába tudom, hogy néhány pillanat alatt kibújik minden alól, mert ez a játék lényege, mégis félek, hogy rácsavarodik. A plüssnyúltól nem tartok, az a fél fejére sem elég.

A videót két nappal ezelőtt csináltam, B. nem volt itthon és meg akartam neki mutatni Andrist, aki egy szál textilpelenka alatt próbál elbújni:

Két hónapja gyakran játszunk vele kukucsost, írtam is erről korábban, B.-vel arra tippelünk, hogy valami ilyesmit játszhat egyedül is. Andris kifinomult kéztechnikával, lassan, megfontoltan ereszti az arcára a pelenkát, marokra fogja az anyagot, aztán az arcára ejti, szándékosan, tudja, mit csinál. Természetesen csak az ér, ha az egész arca eltűnik a pelenka alatt, a félmegoldások zavarják, ha kilóg valamije az arcából, addig ügyeskedik, amíg el nem takarja. Olyan 0.28-0.35 között van a kedvenc részem, amikor csak a fél fejére sikerül ráejtenie a pelenkát. Látszik, kezdetben abban a hitben él, hogy jól elbújt, aztán egy pillanatra ledermed, mert rájön, hogy mégsem. Lehet látni az arcán a döbbenetet és a felismerést, valami olyasmit, hogy "Na, elbújtam már? Neeem? A fenébe!". Akárhányszor húzom le a fejéről a pelenkát, mindig csillogó szemmel vigyorog és kurjongat. Mondjuk, azt majd megemlítem neki, hogy a rejtőzködése nem tökéletes: nyaktól lábujjig kilátszik.  

P.S.: Nem bírtam ki röhögés nélkül, meaculpa ésatöbbi.

Beszéljünk egy kicsit az ekcémáról

Onnan folytatom, hogy a bőrgyógyász kinyilatkoztatása után (ez ekcéma!) beszereztem a szteroidos kenőcsöt és a Bepanthen Plus-t, és egy este meg egy teljes nap kenegettem velük a fiam nyakát a doki instrukciói szerint, a szteroidossal csak vékonyan, szinte nem is volt kence az ujjam hegyén, mert ott harsogott minden figyelmeztetés a fejemben, amit kommentben írtatok. Olyan sima győzelmet arattam a nyakpirosság felett, hogy csak pislogtam, annyira meglepődtem. Ha durván számolom, másfél nap alatt eltűnt, a bababőr visszakapta eredeti színét. Abba inkább nem gondolok bele, mi van a szteroidos cuccban, gyorsan be is vágtam a hűtőbe, hogy ne lássam többé. (Naiv vagy, csibi, naiv.)

A dokinál direkt rákérdeztem arra, hogy ihatok-e tejet, mert imádom a kakaót és a forrócsokit, és ugyan gyümölcslébe is dobhatnék kakaóport, de úgy sejtem, az nem az igazi. A gyerekorvos egy évre eltiltott a tejtől, a nőgyógyászom és a védőnőm mértékkel engedélyezte. A bőrdoki is a mértékre szavazott, így egy szép napon meg egy szép rákövetkező napon ittam egy-egy bögre kakaót, másnap pedig lecsúszott egy adag madártej. Igen, jól sejtitek, Sir Andrew nyaka bepirosodott. Először csak egészen apró piros pöttyök itt-ott, ezek aztán lassan egybefolytak és pöttyös csík lett az eredmény. Szuper. (Nem.) Szívesen belevertem volna a fejemet valamelyik falba, hogy miért vagyok ilyen hülye, miattam jött elő az ekcéma. Azzal próbáltam mentegetni magamat, hogy ezt az összefüggést egyik doki sem tartotta fontosnak megemlíteni, holott ha én doki lennék, tutibiztos mondanám, hogy anyuka, amíg szoptat, hagyja egy időre a kakaózást, madártejezést, forrócsokizást, mert allergizálhatja a gyereket. Újra végignyálaztam a kommenteket, mert írtatok erről, csak azt hittem, az valami speciális eset, meg a neten is rákerestem a tej-ekcéma témára és kiderült, hogy baromi evidens az összefüggés, nem is értem, miért nem kobozták el a dokik a tejkészletemet. Nem akartam egyből a szteroidossal indítani, ezért néhány napig a Bepanthennel kenegettem Andris nyakát, de csak csitult a pirosság, az eltűnéséhez a gyógykenőcs kellett, ez pikk-pakk megtörtént megint, talán egyszer vagy kétszer kentem fel. Miután a kockás füzetemben rögzítettem a megfigyeléseimet, miszerint a tejtől jönnek ki a pöttyök, lemondtam mindenféle tejtermékről és abban maradtam magammal, hogy majd egy hónap múlva dr. csibike újra teszteli az ekcémaállapotot, mert az okos könyvek azt állítják, előfordulhat, hogy nem jönnek ki a pöttyök. 

Egyébként lehet, hogy nem is ekcéma. Nem nedvedzik, nem hámlik, nem viszket, Andris egyáltalán nem vakar-kapar semmit, egyedül a pelenkázó feletti falat, mert azon izgalmas autós matricák vannak. Száraznak úgy száraz, hogy ránézek és látom a kicsi bőrfeszülést a nyaka felszínén, tapintásra puha, viszont hangyányit más minőségű a bőr. Ennyi. A testén néhány pici folt jelenik meg pl. fürdés után vagy ha séta után itthon leveszem róla a több rétegnyi ruhát, de nem mindig és nem ugyanott, és hamar eltűnnek. Egyedül a nyaka lesz pöttyös, a hajlataiban soha nincs semmi. Szóval, nem tudom, mi ez. Fontolgatom, hogy elmegyek egy másik bőrgyógyászhoz, hátha kiderül valami. 

Ja, azért közben most hétfőn egyszer megint eltosztam a gyerek nyakbőrét, ugyanis hirtelen megéheztem és ettem menzás spenótfőzeléket (fasírttal, tette hozzá csibike a történeti hűség kedvéért), amit én itthon tejjel csinálok, és csak pár kanál után jutott eszembe, hogy hoppá, mi van, ha a menzán húsz forintból kihozott spenótba szintén tejet raknak? Azzal nyugtattam magamat, hogy á, biztos nem, a tej drága, egy valamirevaló menzaüzemeltető ott ételízesítőzik és adalékanyagozik, ahol tud. Sejtem, hogy az egészséges táplálkozás hívei most legszívesebben kivégeznének, mert ne egyek műkaját, ha szoptatok, de nekem néha belefér a hamburger vagy a menza, szerintem alapjáraton nem lesz attól semmi baja Andrisnak, hogy az anyja nem szejtánon meg biocsírán él. Nos, másnapra a gyerek nyaka megint pöttyös lett, ezek szerint volt valamennyi tej a spenótban, úgyhogy innen üzenem a menzásoknak, hogy csalódtam bennük, már a műkajákban sem lehet megbízni?