2011. augusztus 31., szerda

Játszóházban jártunk

A nyaralás alatt újfent bebizonyosodott, hogy a babavonásokat egyre inkább levedlő kiskorú imádja (és a szüleinél jobban bírja) a nyüzsgést és a gyerektársaságot, ezért B.-vel megszavaztuk neki a közeli játszóház belsejének feltérképezését azzal az alapgondolattal, hogyha nem kapja szét a berendezést, illetve nem dől ki öt perc után a rengeteg ingertől, esetleg valamilyen szinten rendszeresítjük a hasonló kiruccanásokat. Egyrészt a környék játszótereihez Andris kicsi még, nincs babajáték, eszi a homokot, illetve ráér jövő tavasszal belelépni a fűnek csúfolt gazban heverő csikkekbe, söröskupakokba, taknyos zsepikbe, miegymásba, másrészt a panel négy fala közel sem olyan szórakoztató, mint a játszóház, harmadrészt meg én is szeretek befeküdni az intézmény kismillió apró labdája közé (és természetesen a labdafürdőben igyekszem elhessegetni az agyamból az olyan kérdéseket, hogy vajon mennyi baci gyűlt fel a labdákon az elmúlt években). 
Itt mindketten jó helyen vagyunk, ezt rögtön láttam a játszóegységbe érve. Engem kimondottan feldobott a sok szín (holott a lakásunkban sem épp a szürke tónusok dominálnak), és aki még nem rugdosott a levegőbe töméntelen mennyiségű kislabdát a labdafürdőben, az feltétlenül próbálja ki, remek hangulatjavító, valószínűleg gyerek nélkül is, bár egy majdnem tizenegy hónapos gyerek boldog sikongatása (színes labdák mindenhol!) sokat dob az élményen. Andris topfájv tevékenységei között található a hajigálás és a labdázás, a kettő kombinációja pedig már-már maga az extázis, neki úgy is jó buli lett volna az egész játszóházasdi, ha kizárólag a labdafürdőben töltjük el az egy órát. B. vette észre, hogy rajong a nagy és puha felületeken való hempergésért (khm... már értem, miért szeret rajtam mászkálni), ezért például az ikeás nézelődések-vásárlások során elkövetjük azt a galádságot, hogy berakjuk a kiállított, megdizájnolt ágyakba, hadd ugrándozzon. A játszóház vastag tornaszőnyegeit pont neki találták ki. B. fűz egy ideje, hogy vegyünk hempergőmatracot (a gyereknek, vagy mást gondoltatok?), ami tényleg jó ötlet, csak hová tegyük, mert ugye a gyerekszobában annak közel sem végleges, de mindenféleképpen szükséges berendezése található, és egyelőre senki nem jelentkezett a szerkesztőségben, hogy megdobna minket egy kertes házzal.
Andrissal negyven percen keresztül labdáztunk a labdafürdőnél és környékén, azt hittem, az egyéb időtöltés kimerült abban, hogy megtanult felmászni a lépcsőre és orral előre, hason lecsúszni egy lendületből (ezzel a technikával akár még olimpiai bajnok is lehet szánkózásban), valamint levesestányérnyi szemekkel, nevetgélve figyelte a körülötte hancúrozó három-tizenkét éves gyerekeket. A bölcsis korosztály tagjai nem hangoskodnak, nem futkároznak, nem visonganak, ergo csak akkor keltették fel az érdeklődését, ha cumi lógott a szájukban. Zavart, hogy kamaszok mi a rákot keresnek a nulla-öt évesek játszófelületén, de végül is van elég hely, elférünk, és tényleg csak majdnem léptek rá Andris kezére kergetőzés közben. 
Negyven perc után hirtelen eszébe jutott a cápának, hogy mindjárt megyünk haza, ezért fogta magát és felfedezőútra indult a babaházak között, teljesen felvillanyozta, hogy van ajtajuk, kinyitható ajtajuk (mániája az ajtónyitogatás), és ezeken be lehet mászni valahová. Andris éppen ki akarta nyitni az egyik ajtót, amikor egy 10-12 éves srác odarohant és felrántotta helyette, az nem izgatta különösebben, hogy  baba ül előtte (és a baba anyja). Na, a helyzet úgy nézett ki, hogy az erőből feltépett ajtót két centire állítottam meg Andris fejétől-testétől, valami reflexnek köszönhetően villámgyorsan reagáltam, ha nem teszem, kórházba kell vinnem a gyereket agyrázkódással éspervagy töréssel, nem a műanyag ajtó, hanem a lendület miatt. Az ajtót támasztó bal kezemnek köszönhetően a kamasz beszorult az ajtófélfa és az ajtó közé. Azt hittem, megvárja, amíg elhúzom Andrist az útból, de nem, átverekedte magát a résen. Hiába mondtam neki, hogy várj, mindjárt felveszem a gyereket, baromira nem figyelt rám, csak meredt előre és furakodott be a babaházba, aztán kibújt az ablakon. Az agyamat itt még nem öntötte el a vörösen izzó düh, erre csak a következő pillanatban került sor, amikor a srác beletérdelt Andris fejébe. Andris a nyitott ajtón bemasírozott az épületbe, kurjongatva üdvözölte a babaszéket és babaasztalt. A srác visszamászott az ablakon. Nem érdekelte, hogy ott a baba az 5x5 centis házban, nem érdekelte, hogy megkértem, ne mozduljon, amíg kiveszem: átlépett felette, hogy kimenjen a másik ablakon - a felemelt térde telibe találta Andris homlokát. A térdelés után sem állt meg, elrohant. Utólag nagyon szégyellem, de képes lettem volna megütni a srácot. Ott szerencsére csak belekiabáltam a hátába valami olyasmit, hogy feltűnt, hogy megrúgtad a gyerekemet? (Zaklatottan nem vagyok túl szofisztikált, belátom.) Az ablakon behajoló anyja kétszer odavetette nekem, hogy nem direkt volt, olyan fejjel, mintha én térdeltem volna az ő gyerekébe, aztán ő is elhúzott. A gyerek se lát-se hall viselkedését abszolút nem értem, úgy rohant össze-vissza, mint aki nincs magánál. A szülőtől meg elég lett volna egy szimpla és tömör bocs!, nem vártam mást. Andris jól viselte a térdest, csak pislogott meglepetten, a dudor egy nap alatt felszívódott. Igaz, az utolsó öt percben megint a reflexemen múlt, hogy nem a kórházban kötött ki, mert az egyik kiscsaj úgy döntött, beleengedi a nagyvilágba a megunt, de búcsú előtt még alaposan megrángatott biztonsági üléses hintát - ismételten Andris fejétől pár centire állítottam meg a durva sebességgel közeledő játékszert. Ha az egyik előző életemet párbajhősként tengettem, biztos legendákat gyártottak szélsebes bal kezemről. 
Legközelebb bukósisakban megyünk a játszóházba.        

2011. augusztus 30., kedd

Anyázós (Augusztusban történt I.)

Gyerekvonalon a nyaralás két legeslegeslegjobb pillanata (holtversenyben) egyértelműen az volt, amikor Andris 2011. augusztus 19-én a szülői ágyon kivitelezett reggeli bolondozásunknál rávetette magát a mellette fekvő apja hasára-mellkasára és a szemébe nézve, áhítatosan odasusogta neki, hogy apa!, ha B. esetleg nem vette volna észre, hogy fia az oxigénvételhez szükséges belsőségein terpeszkedik, bár átmeneti légzéskiesést főleg az apa! okozott, nekem is, mert a sarj így fésztufész, erőteljes szemkontaktus kíséretében még nem vette szájára az istenség nevét, aztán húsz perccel később Andris már a fürdőszoba csukott ajtajánál toporgott és tenyérrel verte, hogy be akar menni az apjához (szállásunkon a fürdőszoba szerves részét képezte a vécé, ahová apaisten is egyedül jár), és mivel a tőle negyven centire álló és babareggelit kreáló anyja tíz másodperc dörömbölés után sem segédkezett a bejutásban, határozott és ellentmondást nem tűrő ana! kiáltással fejezte ki azon óhaját, hogy hajítsam el a zabpelyhet és a barackot, és rögvest tépjem fel a fürdőszobaajtót, sürgetett a tekintetével is (anyám, intézkedjen!, m-o-s-t!, olvastam ki a szeméből), és miután magamhoz tértem (MIT MONDTÁL, KISFIAM?) és összepusziltam a gyereket, már ketten zaklattuk B.-t az ajtón keresztül: a váratlan anyázástól anázástól szopránba fúló hangon kopogtattam be neki, hogy hallottad?, hallottad?, hallottad? 

2011. augusztus 7., vasárnap

Szünet

Két rossz hírem is van a hardcore cáparajongók számára, az egyik az, hogy nincs időm megírni nyaralás előtt a tizedik hónap összefoglalóját, a másik meg az, hogy nagyjából egy hónapig cápahírek nélkül marad a blog, mert nagyon nyaralunk. Szeptemberben folyt. köv., sziasztok. 

2011. augusztus 6., szombat

Szívbaj, társasági élet, trubadúrbaba

Amikor azon töröm a kis buksimat, hogy végre idevéshetnék egyet a hatszáznegyvenhárom sztorimból / merengésemből (hetek-hónapok óta görgetek magam előtt mindenfélét), mindig történik valami Andrissal, tegnap például az, hogy majdnem megfulladt. Ez a hetem főleg a páni félelemről szólt, és még csak szombat van, bár az a tény határozottan dédelgeti az idegrendszeremet, hogy B. nem dolgozik, adott esetben megosztozunk az aktuális páni félelmen. (Azért persze kihagynám az egész meleléf ináp-ot, ha lehet. Köszi.)
Az előzményekről annyit, hogy kedvenc kisfiam egy hete ismerte meg a kölesgolyót, én mutattam be őket egymásnak. Andris néha elcsócsált négy-öt golyót levezetésképpen a reggeli/ebéd/vacsora végén. Már nem kért többet a szoptatás utáni fogásból, de láttam rajta, hogy még fér belé pár valami, mondjuk, kölesgolyó, ami felesleges a komfortérzetéhez, azt úgyis kidobálja az etetőszékből (kiflicsücsök, dinnye, kulacs, párolt répa, kiskanál estébé). Itt annyi kitérőt hadd tegyek, hogy a kölesgolyó hajigálásával meggyűlt a baja, mert hiába nyújtotta ki pókerarccal a kezét, és pillantott rám ártatlanul, hogy jajj, hát nem kiesett véletlenül a kezemből, nem is tudom, hogy történhetett, a kölesgolyó a mutatóujjához ragadt és nagyon viccesen nézett ki a döbbent arcberendezésével, miután konstatálta a tényállást, hogy hiába a bevált technika, képtelen elengedni a golyót, plusz fortély szükségeltetik hozzá. Röhögtem a kölesgolyó-ujjú E.T.-n, bevallom. A kölesgolyóra aztán rákattant, és egyszerre kettőt-hármat próbált begyömöszölni a szájába. Erről a megfulladásos kísérletről még le tudtam beszélni, meg arról is, hogy ne nyomogassa ide-oda a pofazacskójában a golyót a p.zacskó kiterjedését tesztelve, azt azonban nem tudtam megakadályozni, ami tegnap történt: Kölesgolyóval a szájában hirtelen hátrahajtotta a fejét, a golyó megcsúszott és mélyen belül feltapadt a szájpadlására, és hiába nyúltam a szájába, nem bírtam leszedni. A gyerek feje egyre vörösebb lett, kábé tátogni tudott csak és baromira megijedt. Kitéptem az etetőszékből, a térdemre fektettem és ütögettem a hátát, hogy kijöjjön belőle az a k. golyó (és itt most nem a kölest rövidítettem), és bőgtünk mindketten, én azért, mert néhány végtelennek tűnő másodpercig azt hittem, tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni a gyerekemen, ott fog megfulladni a karomban. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. A k. golyó valahogy kicsorgott Andris szájából némi nyállal együtt, két perccel később hazaért B., a karjába nyomtam az üvöltő gyereket, mert úgy sejtettem, összeesek, a megkönnyebbüléstől elzsibbadt a szívem. 33 év alatt nem paráztam annyit, mint az elmúlt tíz hónapban, és Andris még nem fut, nem motorozik, nem csajozik. Esélyes vagyok "A világ leggyorsabban megőszülő anyja" címre, úgy érzem.
Persze azért móka és kacagás is jutott erre a hétre, legtöbbször vidámak vagyunk és sokat nevetünk, ráadásul jártunk dorwéknál, ami elég pontatlan megfogalmazás, hiszen durván egy napot töltöttünk négyesben (Andris, dorw, Andris, én). Úgy tűnik, Vackor alvókájára (is) jótékony hatással vagyunk, a cápa meg én, mindegyik összejövetelünk után szinte átalussza az éjszakát. Most már le merem írni, hogy Vackor rajong értünk, ha együtt vagyunk, kivetkőzik visszafogott önmagából. Fogjuk a tejszagunkra, szerénységem tiltja, hogy a varázslatos személyiségemmel és az elbűvölő fiammal magyarázzam dorwAndris lelkesedését, aki olyan imádattal néz rám, mint szerelmes trubadúr szíve hölgyére. Nevezett kiskorú trubadúr röhögcsélt, viháncolt a közelemben, egy szál pelenkában körbetáncolt, a karomba kéredzkedett és pusziadással kísérletezett (lassan, áhítatos félcsücsörítéssel odahajolt az arcomhoz, semmi lerohanás, szóval, igazi úriember), amitől elfátyolosodott a tekintetem (dorwé is), és a fiam első puszijánál bőgni fogok a meghatottságtól, azt hiszem. Andrisfiam egyelőre nem tud mit kezdeni Vackor kirobbanó örömével, nincs hozzászokva a vehemens hátlapogatáshoz / vállon veregetéshez / comb- és orrfogáshoz, általában a lassabb tempó híve, kizárólag akkor rohamozott, amikor a Vackor szájában figyelő cumit akarta megszerezni (a cápa szájfixált egy ideje, mindenáron kapni akar abból, amit más szájában lát, ilyenkor előveszi a szomorúszeműkisfiú nézését vagy támad), többször kibányászta onnan a számára ismeretlen tárgyat, a rácuppanást azonban gonosz anyja megakadályozta. Délután benéztünk a csodaboltba, ott vettem a cápának tologatható+pakolható teherautót, valamint különböző méretű labdákat a jövő kézilabdás / vízilabdás reménységének. A nap végén meghintáztattuk a srácokat a legtutibb játszótéren, amit eddig láttam, van árnyék, millió csodakütyü, vécé, pelenkázó. Andris boldogan rikoltozott a hintában, úgyhogy biztos nem most fogunk hintát lopni, képtelen csendben maradni a közelében.

2011. augusztus 4., csütörtök

Bréking

Muszáj abbahagynom a mindenféle mást és öt percet lopnom magamnak a gép előtt: Sir Andrew ma reggel egyedül kanalazta a szájába a körtepürés zabpelyhet. 

A dokumentáció (nagyobb kanálért katt a képre):

 
És most hullámozzunk!

P.S.: Az apja és az anyja állát úgy kellett felmosni a padlóról.

2011. augusztus 2., kedd

A(z eddig) legdurvább napom...

... úgy kezdődött, hogy hajnal egytől reggel hétig óránként kelt a gyerek, aki kábé másfél hónapja úgy intézi az éjszakai életét, hogy amíg ébren vagyok és az egész napos hajtás után fél kilenc-fél tíz és hajnal egy között teret engedek a bennem lakozó háziasszonynak és nőnek (ékszert hetek óta nem készítettem, talán már meg sem tudom különböztetni a swarovskit a teklától) édesen, pisszenés és moccanás nélkül alszik, mihelyt azonban a kispárnámra hajtom véreres és táskás szemekkel fémjelzett fejemet, őcápasága felébred és enni kér, öt perc kaja, oszt' csókolom, alszik tovább, illetve arra az öt percre sem ébred fel, csak felül/feltérdel/feláll az ágyban és csukott szemmel sír, nagyon durván szívszorító. Felesleges beküldeni az apukáját egy kis vízzel, tudom, hogy éhes, azért sír, hát eszik belőlem és kész, és én is kész vagyok, nem tudom, hogy bírom ép ésszel ezt a nemalvást, mitől nem hullok atomjaimra. A cápagyerek nyomott félóránkénti kelésekkel tarkított éjszakákat is egy hétig, az hittem, ott esek össze a kimerültségtől, de valahogy mégsem történt meg, az okos könyvek ellenére pedig egyről hirtelen háromra emeltem a hozzátáplálásos alkalmak számát, nekem senki ne mondja, hogy fokozatosan meg szokjon hozzá az új ízekhez, amikor é-h-e-s a gyerek, és érzem, hogy a tejem nem ad neki annyi energiát, amennyire a napi pörgettyű üzemmódhoz szüksége lenne, és naná, hogy felébred éjszaka és követeli a kaját, amiről még mindig akarok egy külön posztot, csak Az Univerzum Blogírásért Felelős Osztálya is akarja úgy. Aztán az is baj volt, hogy a gyerekszobában nem hagytam nyitva az ablakot, gondolván, megfázik éjszaka ebben a szutyok időben, de ez a cápa zokszó nélkül alszik hűvösben, úgyhogy megkapta a résnyire nyitott ablakot, most már csak a cápaszunya második felében megejtett óránkénti kajálásokról kellene leszoktatnom, amihez egyelőre csupán az az ötletem van, hogy a cápa tetszését elnyerő kajákat kreálok és bevezetem az uzsonnát is. Ja, ha a foga miatt üvölt, borul mindenféle alvásrend, meg én is, főleg fel, néha meg ki. 
Ilyen nemalvásos előzmények után beszéltem anyuval telefonon, és elbőgtem magam, mert elmeséltem neki, hogy váratlanul ki kell fizetnünk harmincezer pénzt, amit nem tartok jogosnak, de mindegy, kifizetjük, nem tehetünk mást, és Andris hangulatát eleve megszabta a kettős front, ezt felturbózta az én sírásom, amiből már kapott hétvégén is, mert először ott jött elő a harmincezres tétel, és mindezek ellenére viszonylag normális mederben telt volna a hétfő, ha a fiam, aki az ajtók(nak is) nagy barátja, nem zárja magára a gyerekszoba ajtaját - a gyerekszoba kilincs nélküli ajtaját. Régóta akarunk kilincset az ajtóra, mert a régi szar, de nem találtunk olyat, amilyet elképzeltünk, a régit meg B. ideiglenesen sem rakta vissza, pedig valahol éreztem, hogy kell az a kilincs oda. Sir Andrew ugye szabadon kóricálhat a lakásban, jön-megy, ha úgy hozza úri kedve, nem korlátozom, 80%-ban bababiztos dolgok veszik körül, a maradék 20% meg nem az ő magassága, egyelőre. Az ajtóba támasztott valamit kiügyeskedte, én már csak a kattanást hallottam, rohantam a gyerekszobába, mint az őrült, és bár nem láttam, tudtam, hogy magára zárta. Az üvegajtón simán látszott a két kis keze, ott tapogatózott, hogy tudna kijönni. Első nekifutásra bepánikoltam, hogy mi a lófasszal fogom kinyitni az ajtót, B.-t némileg hisztérikus hangon hívtam fel, hogy kértemhogycsináldmegaztakurvakilincset, és hogy mivelnyissamkimivelmivelmivel. Sorra szedtem elő, ami eszembe jutott: körömvágó olló, nem jó, csavarhúzó, nem jó, csípőfogó, nem jó, fakanál, nem jó, tökömtudjamicsoda, nem jó. Úgy bőgtem, hogy a kamrában vakon keresgéltem a régi kilincseket, közben a gyereknek feltűnt, hogy valami nincs rendben és sírni kezdett. Már azon filóztam, hogy betöröm az üveget valahogy vagy két kézzel kaparom ki a tokot, de sikerült lehiggadnom és végül a régi kilinccsel kinyitottam az ajtót. Az egész talán tíz percig sem tartott, életem olyan tíz perce, amit nem kívánok senkinek.  
Baromira megijedtem. Az a lehetőség, hogy nem bírom kiszabadítani a gyerekemet és akár húsz-harminc percig ott bőg az ajtó túloldalán, nekem meg tehetetlenül hallgatnom kell, megviselt, nem bírtam enni, egy merő görcs volt az egész gyomrom. Andris érezte a feszültséget rajtam, képtelen volt elaludni, a karomban lógott állandóan, én meg fáradt voltam és kimerült, egyre türelmetlenebb lettem, hogy miért nem alszik, aludniakarokaludniakarokaludniakarok, és öt órán keresztül nyűglődtünk együtt, és rájöttem, hogy szinte semmi tejem, mert éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok, ideges vagyok, és a gyerek két kézzel tépi a mellemet, de alig jön belőle valami, úgyhogy emiatt is bőgtem, nem úgy akarom befejezni a szoptatást, hogy miattam nincs több tej, és mire el tudtam altatni, odáig jutottam, hogy nem kell nekem még egy gyerek, erre az egyre sem tudok vigyázni, és ez az egy is teljesen kimerít, ha olyan a csillagok állása, és különben sem vagyok alkalmas anyának, meg hogy foganjon meg bennem bárki is, ha tíz hónap után minden vágyam az, hogy legalább egy héten keresztül nyolc órát aludhassak egyhuzamban, de persze egyetlen nappal is beérném, az egy hét az már nagyon nagy jóság lenne.
És amikor hazajött B., mondtam, hogy nem akarok több gyereket, és megint sírtam, mert láttam a szemén, hogy ez a lehetőség fáj neki, és mert szeretnék, persze, hogy szeretnék, de lehet, hogy tényleg nem való nekem a sokgyerekes anyaság, kevés vagyok hozzá, és miután Andris elaludt, összebújtunk és sikerült megnyugodnom, és aludtam olyan négy órát, ami ugyan nem nyolc, de valamit csak segített, ma már újra tudtam mosolyogni, és ezt a bejegyzést azért sikerült idekanyarítanom, mert a cápa harmincöt perccel korábban kidőlt. 
Jó lett volna, ha valamelyik okos könyv őszintén belemondja az arcomba, hogy néha nagyon nehéz tud lenni az anyaság. 

A mai menü: kettő és egyharmad darab cápafog

Annyi mindent szeretnék feljegyezni az örökkévalóság számára, kedves naplóm, hogy egy hétig tudnám írni a fontos és kevésbé fontos dolgokat, többek között a tegnapi horrort, ami komolyan horror volt, de tényleg, viszont nincs időm, egyáltalán nincs időm, kérlek, érd be ezzel a képpel, így néz-nevet rám a fiam játék közben, remélem, ez a horrornapokon gyakrabban eszembe fog jutni.