Andrásfiam (ebből már biztos sejtik a régóta olvasók, hogy valami rendkívüli dolog történt) fenekére hármat csaptam a mai napon. Előre megfontolt szándékkal. Életemben először, és nagyon remélem, hogy utoljára, mert szarul érzem magam azóta is attól, hogy bántottam egy kisgyereket. Én, az anyja.
Andrásfiam (ebből már biztos sejtik a régóta olvasók, hogy valami rendkívüli dolog történt) hátba rúgott a mai napon. Négyszer. Előre megfontolt szándékkal. Életében nem először, és sajnos nagy valószínűséggel nem utoljára. A negyedik után csaptam a fenekére. Őszintén sírt, nem a szokásos hisztis, önmagát hergelős műsírással. Nem hiszem, hogy szarul érzi magát attól, hogy megrúgta az anyját.
Ezt a pár sort tegnap firkantottam ide, azóta nem volt időm a folytatásra. Na, majd most. Ha a gyerekek is úgy akarják.
Szóval, a tegnapi rúgások. Andris a hátán fekve rúg, méghozzá úgy, hogy a kinyújtott lábait az arcához húzza csípőből emelkedve, aztán durr, lendületből lecsapja őket. Kurvára fájdalmas tud lenni egy ilyen rúgás. Már a nyár elején, Dávid születése előtt is előfordult rugdosás, de csak egy-egy. És először tulajdonképpen nem is rúgott, hanem ütött. Egyszer harapott, azt nem folytatta. B. vállán két napig látszott a gyerek fognyoma. Soha nem értettem, miért üt-rúg egy olyan gyerek, aki sem a játszótéren nem lát ilyet, sem otthon, mert a szülők nem bántják sem egymást, sem a gyereket, és a kiválasztott mesefilmekben és -könyvekben szintén nem gyepálják egymást a szereplők, a családban pedig nincs indulatoskodás, hangoskodás, veszekedés, tányértörés. Most sem értem. Andrisnál azt láttam, hogy próbálkozott mozdulatokkal, és amikor a rúgás/ütés miatt többször rászóltunk, rájött, hogy ez valami olyasmi, ami számára izgalmas reakciót vált ki a szülőkből. A kísérletezés pont a határfeszegetős dackorszak beindulásával esett egybe, óje.
B.-vel mindig egyformán reagáltunk a rúgásra/ütésre az álláspontok egyeztetése után: Lendülő testrész megfog, gyerek szemébe komolyan belenéz (ha elfordítja a fejét, állát szilárdan tart, hogy ne a földet stírölje), gyereknek higgadtan és határozottan elmond, hogy nem szabad ütni/rúgni, mert fáj, és hogy nem szabad másoknak fájdalmat okozni. Úgy tűnt, Andris leszokott mindkettőről, elvétve akadt egy-egy kísérlet. Aztán mióta itt vagyunk anyósoméknál, megszaporodtak az ütések és a rúgások. Teljesen váratlanul somott a fejemre nem egyszer, pl. előtte guggolva öltöztetem pelenkázás után, aranyosan 'elbeszélgetünk', majd hirtelen bumm, egy bazinagy ütés a lehajtott fejemre, mert épp a zoknijába bújtattam bele a lábát. Volt olyan is, hogy megkértem, fogja meg a Nasivin orrcseppet, amíg feladom rá a nadrágját, aztán ezzel vágott úgy fejbe, hogy bekönnyeztem. Azt könnyebben megemészteném, hogyha hiszti közben csapkodna, de nem, abszolút feszültségmentes helyzetben jönnek az ütések/rúgások. B.-t valamelyik nap orrba vágta fürdés után, a fejére is kapott az elmúlt hetekben. Ugyanúgy reagáltunk, mint korábban, csak most már nem hagyta abba, hanem ütni/rúgni akart még egyszer, így megemeltük a hangerőt és néhány árnyalattal tovább szigorítottuk a tekintetünket. Andris nehezen hagyta, hogy megfogjuk az állát, egyáltalán nem akart a szemünkbe nézni, lesunyta a fejét vagy elfordult és eltakarta a szemét. A legjobban az bántott, hogy láttam rajta: csillogó szemmel készül a következő ütésre/rúgásra és élvezi a reakciónkat. Aztán egyszer a kezére, egyszer a lábára csaptam próbaképpen (hülyén hangzik, tudom), és elmondtam neki a szokásos dolgokat, meg azt, hogy nekem is úgy fáj, ahogy neked. (Nem ütöttem nagyot, de belesajdult a szívem.) Meglepődött, x órával később azonban ugyanúgy próbálkozott egy-egy rúgással vagy ütéssel. Előfordult, hogy egy óra leforgása alatt négyszer ütött meg, épp altatásnál. Jött a szokásos két-három mondat, majd kimentem a szobából, de nem maradhattam sokáig nyilván, mert a bömbölésével felébresztette volna Dávidot (négyen alszunk egy pici szobában), és suttogva/félhangosan azért nem lehet igazán fegyelmezni.
Tegnap délután altatás előtt a szobában játszottam a két gyerekkel, jó volt a hangulat. Dáviddal a karomban leültem az ágy szélére, hogy elaltatom, mert nagyokat ásítozott - itt kaptam a négy rúgást. Rászóltam az első után, és még be sem fejeztem a fájnemszabad-os mondandómat (Dáviddal volt tele az összes kezem, a lábát nem tudtam megfogni, az állát sem), amikor jött a második rúgás. Rászóltam megint, jött a harmadik. Rászóltam megint, jött a negyedik. Óvatosan letettem Dávidot a pelenkázóra, odamentem az ágyon fekvő Andrásfiamhoz és hármat csaptam a fenekére. Sírva kiment a konyhába a nagymamájához, akinek a karjában tíz perccel később elaludt valamelyik mesefilmre, én Dávidot szoptattam-altattam. Baromi dühös voltam Andrásfiamra, mert megint azt láttam, hogy élvezi, hogy rászólok, hogy megfogom a lábát, hogy elkomorul a tekintetem. Konkrétan röhögött rajtam. És szándékosan rúgott tovább, hogy mit reagálok, és hogy meddig mehet el. Soha nem gondoltam volna, hogy rácsapok a gyerekre, de - és ez megint hülyén fog hangzani - röpke mérlegelés után ezt éreztem a helyes megoldásnak. Legyen tapasztalata arról, mit jelent az, hogy fáj. (Ehh, de szar ezt így leírni, pedig alig fájhatott neki, óvatos voltam.) Nos, ha valaki azt gondolná, hogy Andrásfiam tanult az esetből, csalódni fog: Az esti altatásnál kábé négyszer-ötször próbálkozott az ütéssel-rúgással. Megint láttam a szemében, hogy tudatosan provokál - vigyorogva. A szokásos fájnemszabad-os mondatok, láb-kéz megfogása volt a reakcióm. Ilyenkor mindig elfordult, hisztizni akart, hogy ne fogjam meg a lábát, de rászóltam, és akkor csinált valami mást (tegnap este pölö 20-30 percen keresztül ugrált az ágyon az esti altatás keretében, nála komolyan ez az alvásra való ráhangolódás egyik módja, és azt hiszem, az altatásunk is megérne egy posztot, hátha valakinek szintén nem tankönyvi mintagyereket osztott Az Élet).
Az az érdekes, hogy Andris nem agresszív ütés/rúgás közben, vigyorogni szokott, és ahogy írtam már, hiszti alatt soha nem csinálja. Ja, és hát nyilván kizárólag a szüleit üti-rúgja, senki mást. Dávid felé egyetlen negatív megnyilvánulása volt eddig: Az ágyon ülve szoptattam Dávidot, a karomban tartottam, Andris pedig befurakodott a lábaim közé és megpróbálta vállal kitúrni az öccsét a karomból. Sírt hogy őt vegyem a karomba. Cirka három másodpercig tartott a kis lökdösődés, aztán elviharzott a másik szobába.
A fenti szösszenetet négy részletben sikerült megírnom, de megvan végre.
Most ott tartok, hogy nem tudom, mi lenne a jó megoldás a továbbiakban, ezen még agyalnom kell. Szeretném, ha abbahagyná az ütést/rúgást, mert se minket ne bántson, se Dávidot, se mást. Komolyan nem akarom megütni, nem akarom, hogy az erőszak legyen a megoldás, ő meg ezt tanulja meg, és amúgy sem lennék rá képes, és én elégszer kikaptam gyerekkoromban ahhoz, hogy tisztában legyek a verés lélekromboló hatásaival (nagyon jó tanuló voltam, nagyon jó tanulónak kellett lennem, a hármasért kikaptam). Már attól rosszul éreztem magam, hogy a fenekére csaptam. Tudom, hogy nem könnyű a helyzete, mert a tesója születése után másfél hónappal kiszakadt a megszokott környezetéből és a biztonságot nyújtó napirendjéből. Elvileg még egy hét és hazaköltözhetünk, ha minden jól megy. Menjen jól, légyszi.
Andrásfiam (ebből már biztos sejtik a régóta olvasók, hogy valami rendkívüli dolog történt) hátba rúgott a mai napon. Négyszer. Előre megfontolt szándékkal. Életében nem először, és sajnos nagy valószínűséggel nem utoljára. A negyedik után csaptam a fenekére. Őszintén sírt, nem a szokásos hisztis, önmagát hergelős műsírással. Nem hiszem, hogy szarul érzi magát attól, hogy megrúgta az anyját.
Ezt a pár sort tegnap firkantottam ide, azóta nem volt időm a folytatásra. Na, majd most. Ha a gyerekek is úgy akarják.
Szóval, a tegnapi rúgások. Andris a hátán fekve rúg, méghozzá úgy, hogy a kinyújtott lábait az arcához húzza csípőből emelkedve, aztán durr, lendületből lecsapja őket. Kurvára fájdalmas tud lenni egy ilyen rúgás. Már a nyár elején, Dávid születése előtt is előfordult rugdosás, de csak egy-egy. És először tulajdonképpen nem is rúgott, hanem ütött. Egyszer harapott, azt nem folytatta. B. vállán két napig látszott a gyerek fognyoma. Soha nem értettem, miért üt-rúg egy olyan gyerek, aki sem a játszótéren nem lát ilyet, sem otthon, mert a szülők nem bántják sem egymást, sem a gyereket, és a kiválasztott mesefilmekben és -könyvekben szintén nem gyepálják egymást a szereplők, a családban pedig nincs indulatoskodás, hangoskodás, veszekedés, tányértörés. Most sem értem. Andrisnál azt láttam, hogy próbálkozott mozdulatokkal, és amikor a rúgás/ütés miatt többször rászóltunk, rájött, hogy ez valami olyasmi, ami számára izgalmas reakciót vált ki a szülőkből. A kísérletezés pont a határfeszegetős dackorszak beindulásával esett egybe, óje.
B.-vel mindig egyformán reagáltunk a rúgásra/ütésre az álláspontok egyeztetése után: Lendülő testrész megfog, gyerek szemébe komolyan belenéz (ha elfordítja a fejét, állát szilárdan tart, hogy ne a földet stírölje), gyereknek higgadtan és határozottan elmond, hogy nem szabad ütni/rúgni, mert fáj, és hogy nem szabad másoknak fájdalmat okozni. Úgy tűnt, Andris leszokott mindkettőről, elvétve akadt egy-egy kísérlet. Aztán mióta itt vagyunk anyósoméknál, megszaporodtak az ütések és a rúgások. Teljesen váratlanul somott a fejemre nem egyszer, pl. előtte guggolva öltöztetem pelenkázás után, aranyosan 'elbeszélgetünk', majd hirtelen bumm, egy bazinagy ütés a lehajtott fejemre, mert épp a zoknijába bújtattam bele a lábát. Volt olyan is, hogy megkértem, fogja meg a Nasivin orrcseppet, amíg feladom rá a nadrágját, aztán ezzel vágott úgy fejbe, hogy bekönnyeztem. Azt könnyebben megemészteném, hogyha hiszti közben csapkodna, de nem, abszolút feszültségmentes helyzetben jönnek az ütések/rúgások. B.-t valamelyik nap orrba vágta fürdés után, a fejére is kapott az elmúlt hetekben. Ugyanúgy reagáltunk, mint korábban, csak most már nem hagyta abba, hanem ütni/rúgni akart még egyszer, így megemeltük a hangerőt és néhány árnyalattal tovább szigorítottuk a tekintetünket. Andris nehezen hagyta, hogy megfogjuk az állát, egyáltalán nem akart a szemünkbe nézni, lesunyta a fejét vagy elfordult és eltakarta a szemét. A legjobban az bántott, hogy láttam rajta: csillogó szemmel készül a következő ütésre/rúgásra és élvezi a reakciónkat. Aztán egyszer a kezére, egyszer a lábára csaptam próbaképpen (hülyén hangzik, tudom), és elmondtam neki a szokásos dolgokat, meg azt, hogy nekem is úgy fáj, ahogy neked. (Nem ütöttem nagyot, de belesajdult a szívem.) Meglepődött, x órával később azonban ugyanúgy próbálkozott egy-egy rúgással vagy ütéssel. Előfordult, hogy egy óra leforgása alatt négyszer ütött meg, épp altatásnál. Jött a szokásos két-három mondat, majd kimentem a szobából, de nem maradhattam sokáig nyilván, mert a bömbölésével felébresztette volna Dávidot (négyen alszunk egy pici szobában), és suttogva/félhangosan azért nem lehet igazán fegyelmezni.
Tegnap délután altatás előtt a szobában játszottam a két gyerekkel, jó volt a hangulat. Dáviddal a karomban leültem az ágy szélére, hogy elaltatom, mert nagyokat ásítozott - itt kaptam a négy rúgást. Rászóltam az első után, és még be sem fejeztem a fájnemszabad-os mondandómat (Dáviddal volt tele az összes kezem, a lábát nem tudtam megfogni, az állát sem), amikor jött a második rúgás. Rászóltam megint, jött a harmadik. Rászóltam megint, jött a negyedik. Óvatosan letettem Dávidot a pelenkázóra, odamentem az ágyon fekvő Andrásfiamhoz és hármat csaptam a fenekére. Sírva kiment a konyhába a nagymamájához, akinek a karjában tíz perccel később elaludt valamelyik mesefilmre, én Dávidot szoptattam-altattam. Baromi dühös voltam Andrásfiamra, mert megint azt láttam, hogy élvezi, hogy rászólok, hogy megfogom a lábát, hogy elkomorul a tekintetem. Konkrétan röhögött rajtam. És szándékosan rúgott tovább, hogy mit reagálok, és hogy meddig mehet el. Soha nem gondoltam volna, hogy rácsapok a gyerekre, de - és ez megint hülyén fog hangzani - röpke mérlegelés után ezt éreztem a helyes megoldásnak. Legyen tapasztalata arról, mit jelent az, hogy fáj. (Ehh, de szar ezt így leírni, pedig alig fájhatott neki, óvatos voltam.) Nos, ha valaki azt gondolná, hogy Andrásfiam tanult az esetből, csalódni fog: Az esti altatásnál kábé négyszer-ötször próbálkozott az ütéssel-rúgással. Megint láttam a szemében, hogy tudatosan provokál - vigyorogva. A szokásos fájnemszabad-os mondatok, láb-kéz megfogása volt a reakcióm. Ilyenkor mindig elfordult, hisztizni akart, hogy ne fogjam meg a lábát, de rászóltam, és akkor csinált valami mást (tegnap este pölö 20-30 percen keresztül ugrált az ágyon az esti altatás keretében, nála komolyan ez az alvásra való ráhangolódás egyik módja, és azt hiszem, az altatásunk is megérne egy posztot, hátha valakinek szintén nem tankönyvi mintagyereket osztott Az Élet).
Az az érdekes, hogy Andris nem agresszív ütés/rúgás közben, vigyorogni szokott, és ahogy írtam már, hiszti alatt soha nem csinálja. Ja, és hát nyilván kizárólag a szüleit üti-rúgja, senki mást. Dávid felé egyetlen negatív megnyilvánulása volt eddig: Az ágyon ülve szoptattam Dávidot, a karomban tartottam, Andris pedig befurakodott a lábaim közé és megpróbálta vállal kitúrni az öccsét a karomból. Sírt hogy őt vegyem a karomba. Cirka három másodpercig tartott a kis lökdösődés, aztán elviharzott a másik szobába.
A fenti szösszenetet négy részletben sikerült megírnom, de megvan végre.
Most ott tartok, hogy nem tudom, mi lenne a jó megoldás a továbbiakban, ezen még agyalnom kell. Szeretném, ha abbahagyná az ütést/rúgást, mert se minket ne bántson, se Dávidot, se mást. Komolyan nem akarom megütni, nem akarom, hogy az erőszak legyen a megoldás, ő meg ezt tanulja meg, és amúgy sem lennék rá képes, és én elégszer kikaptam gyerekkoromban ahhoz, hogy tisztában legyek a verés lélekromboló hatásaival (nagyon jó tanuló voltam, nagyon jó tanulónak kellett lennem, a hármasért kikaptam). Már attól rosszul éreztem magam, hogy a fenekére csaptam. Tudom, hogy nem könnyű a helyzete, mert a tesója születése után másfél hónappal kiszakadt a megszokott környezetéből és a biztonságot nyújtó napirendjéből. Elvileg még egy hét és hazaköltözhetünk, ha minden jól megy. Menjen jól, légyszi.