2012. szeptember 28., péntek

Amire nem vagyok büszke

Andrásfiam (ebből már biztos sejtik a régóta olvasók, hogy valami rendkívüli dolog történt) fenekére hármat csaptam a mai napon. Előre megfontolt szándékkal. Életemben először, és nagyon remélem, hogy utoljára, mert szarul érzem magam azóta is attól, hogy bántottam egy kisgyereket. Én, az anyja.
Andrásfiam (ebből már biztos sejtik a régóta olvasók, hogy valami rendkívüli dolog történt) hátba rúgott a mai napon. Négyszer. Előre megfontolt szándékkal. Életében nem először, és sajnos nagy valószínűséggel nem utoljára. A negyedik után csaptam a fenekére. Őszintén sírt, nem a szokásos hisztis, önmagát hergelős műsírással. Nem hiszem, hogy szarul érzi magát attól, hogy megrúgta az anyját.

Ezt a pár sort tegnap firkantottam ide, azóta nem volt időm a folytatásra. Na, majd most. Ha a gyerekek is úgy akarják.

Szóval, a tegnapi rúgások. Andris a hátán fekve rúg, méghozzá úgy, hogy a kinyújtott lábait az arcához húzza csípőből emelkedve, aztán durr, lendületből lecsapja őket. Kurvára fájdalmas tud lenni egy ilyen rúgás. Már a nyár elején, Dávid születése előtt is előfordult rugdosás, de csak egy-egy. És először tulajdonképpen nem is rúgott, hanem ütött. Egyszer harapott, azt nem folytatta. B. vállán két napig látszott a gyerek fognyoma. Soha nem értettem, miért üt-rúg egy olyan gyerek, aki sem a játszótéren nem lát ilyet, sem otthon, mert a szülők nem bántják sem egymást, sem a gyereket, és a kiválasztott mesefilmekben és -könyvekben szintén nem gyepálják egymást a szereplők, a családban pedig nincs indulatoskodás, hangoskodás, veszekedés, tányértörés. Most sem értem. Andrisnál azt láttam, hogy próbálkozott mozdulatokkal, és amikor a rúgás/ütés miatt többször rászóltunk, rájött, hogy ez valami olyasmi, ami számára izgalmas reakciót vált ki a szülőkből. A kísérletezés pont a határfeszegetős dackorszak beindulásával esett egybe, óje.
B.-vel mindig egyformán reagáltunk a rúgásra/ütésre az álláspontok egyeztetése után: Lendülő testrész megfog, gyerek szemébe komolyan belenéz (ha elfordítja a fejét, állát szilárdan tart, hogy ne a földet stírölje), gyereknek higgadtan és határozottan elmond, hogy nem szabad ütni/rúgni, mert fáj, és hogy nem szabad másoknak fájdalmat okozni. Úgy tűnt, Andris leszokott mindkettőről, elvétve akadt egy-egy kísérlet. Aztán mióta itt vagyunk anyósoméknál, megszaporodtak az ütések és a rúgások. Teljesen váratlanul somott a fejemre nem egyszer, pl. előtte guggolva öltöztetem pelenkázás után, aranyosan 'elbeszélgetünk', majd hirtelen bumm, egy bazinagy ütés a lehajtott fejemre, mert épp a zoknijába bújtattam bele a lábát. Volt olyan is, hogy megkértem, fogja meg a Nasivin orrcseppet, amíg feladom rá a nadrágját, aztán ezzel vágott úgy fejbe, hogy bekönnyeztem. Azt könnyebben megemészteném, hogyha hiszti közben csapkodna, de nem, abszolút feszültségmentes helyzetben jönnek az ütések/rúgások. B.-t valamelyik nap orrba vágta fürdés után, a fejére is kapott az elmúlt hetekben. Ugyanúgy reagáltunk, mint korábban, csak most már nem hagyta abba, hanem ütni/rúgni akart még egyszer, így megemeltük a hangerőt és néhány árnyalattal tovább szigorítottuk a tekintetünket. Andris nehezen hagyta, hogy megfogjuk az állát, egyáltalán nem akart a szemünkbe nézni, lesunyta a fejét vagy elfordult és eltakarta a szemét. A legjobban az bántott, hogy láttam rajta: csillogó szemmel készül a következő ütésre/rúgásra és élvezi a reakciónkat. Aztán egyszer a kezére, egyszer a lábára csaptam próbaképpen (hülyén hangzik, tudom), és elmondtam neki a szokásos dolgokat, meg azt, hogy nekem is úgy fáj, ahogy neked. (Nem ütöttem nagyot, de belesajdult a szívem.) Meglepődött, x órával később azonban ugyanúgy próbálkozott egy-egy rúgással vagy ütéssel. Előfordult, hogy egy óra leforgása alatt négyszer ütött meg, épp altatásnál. Jött a szokásos két-három mondat, majd kimentem a szobából, de nem maradhattam sokáig nyilván, mert a bömbölésével felébresztette volna Dávidot (négyen alszunk egy pici szobában), és suttogva/félhangosan azért nem lehet igazán fegyelmezni.
Tegnap délután altatás előtt a szobában játszottam a két gyerekkel, jó volt a hangulat. Dáviddal a karomban leültem az ágy szélére, hogy elaltatom, mert nagyokat ásítozott - itt kaptam a négy rúgást. Rászóltam az első után, és még be sem fejeztem a fájnemszabad-os mondandómat (Dáviddal volt tele az összes kezem, a lábát nem tudtam megfogni, az állát sem), amikor jött a második rúgás. Rászóltam megint, jött a harmadik. Rászóltam megint, jött a negyedik. Óvatosan letettem Dávidot a pelenkázóra, odamentem az ágyon fekvő Andrásfiamhoz és hármat csaptam a fenekére. Sírva kiment a konyhába a nagymamájához, akinek a karjában tíz perccel később elaludt valamelyik mesefilmre, én Dávidot szoptattam-altattam. Baromi dühös voltam Andrásfiamra, mert megint azt láttam, hogy élvezi, hogy rászólok, hogy megfogom a lábát, hogy elkomorul a tekintetem. Konkrétan röhögött rajtam. És szándékosan rúgott tovább, hogy mit reagálok, és hogy meddig mehet el. Soha nem gondoltam volna, hogy rácsapok a gyerekre, de - és ez megint hülyén fog hangzani - röpke mérlegelés után ezt éreztem a helyes megoldásnak. Legyen tapasztalata arról, mit jelent az, hogy fáj. (Ehh, de szar ezt így leírni, pedig alig fájhatott neki, óvatos voltam.) Nos, ha valaki azt gondolná, hogy Andrásfiam tanult az esetből, csalódni fog: Az esti altatásnál kábé négyszer-ötször próbálkozott az ütéssel-rúgással. Megint láttam a szemében, hogy tudatosan provokál - vigyorogva. A szokásos fájnemszabad-os mondatok, láb-kéz megfogása volt a reakcióm. Ilyenkor mindig elfordult, hisztizni akart, hogy ne fogjam meg a lábát, de rászóltam, és akkor csinált valami mást (tegnap este pölö 20-30 percen keresztül ugrált az ágyon az esti altatás keretében, nála komolyan ez az alvásra való ráhangolódás egyik módja, és azt hiszem, az altatásunk is megérne egy posztot, hátha valakinek szintén nem tankönyvi mintagyereket osztott Az Élet).
Az az érdekes, hogy Andris nem agresszív ütés/rúgás közben, vigyorogni szokott, és ahogy írtam már, hiszti alatt soha nem csinálja. Ja, és hát nyilván kizárólag a szüleit üti-rúgja, senki mást. Dávid felé egyetlen negatív megnyilvánulása volt eddig: Az ágyon ülve szoptattam Dávidot, a karomban tartottam, Andris pedig befurakodott a lábaim közé és megpróbálta vállal kitúrni az öccsét a karomból. Sírt hogy őt vegyem a karomba. Cirka három másodpercig tartott a kis lökdösődés, aztán elviharzott a másik szobába.

A fenti szösszenetet négy részletben sikerült megírnom, de megvan végre.

Most ott tartok, hogy nem tudom, mi lenne a jó megoldás a továbbiakban, ezen még agyalnom kell. Szeretném, ha abbahagyná az ütést/rúgást, mert se minket ne bántson, se Dávidot, se mást. Komolyan nem akarom megütni, nem akarom, hogy az erőszak legyen a megoldás, ő meg ezt tanulja meg, és amúgy sem lennék rá képes, és én elégszer kikaptam gyerekkoromban ahhoz, hogy tisztában legyek a verés lélekromboló hatásaival (nagyon jó tanuló voltam, nagyon jó tanulónak kellett lennem, a hármasért kikaptam). Már attól rosszul éreztem magam, hogy a fenekére csaptam. Tudom, hogy nem könnyű a helyzete, mert a tesója születése után másfél hónappal kiszakadt a megszokott környezetéből és a biztonságot nyújtó napirendjéből. Elvileg még egy hét és hazaköltözhetünk, ha minden jól megy. Menjen jól, légyszi.

2012. szeptember 27., csütörtök

Jajj, nincs cím...

Andris!, válaszolta életében először a nagyobbik kisfiam arra a kérdésre, hogy és te ki vagy? Két hónapja mondja és mutatja, hogy apa, anya, baba (Dávid), de a saját mellkasára bökve eddig még soha nem nevezte meg magát, csak mi mondtuk, hogy Andris. Azóta is örömködünk, ha a nevét mondja, nagyon jópofa.

P.S.: Oké, O., az egyik játszótéri anyuka kislánya nyáron már három szóból álló mondatokat rakott össze és így kommentálta a foci EB-t, az idősebbik sógornőm meg már mondókázott kétévesen, de hát ők LÁNYOK!

2012. szeptember 26., szerda

Igények

Dávid igény szerinti szoptatásával nem tud mit kezdeni az anyósom. Megjegyzéseket tesz, hogy például nem kell minden nyikkanására enni adni a gyereknek, meg hogy nagyobb időközönként etessem, meg hogy most már ne adjak neki enni ésatöbbi. Megszerettem az anyósomat, mióta itt vagyunk, a korábbi erős kedvelésem szeretetté mélyült (ő meg engem szeretett meg, érzem/látom/hallom), és ezért rosszul esik, hogy az az ember, akit az elmúlt hetekben közel engedtem magamhoz, nem bízik bennem és vissza-visszatér a témához.
Dávid egyelőre úgy működik, hogyha ébren van, óránként kér enni. Ha nézelődni kezd, miután szopott kicsit, valamivel korábban. Napközben nem alszik sokat, éjszaka viszont lenyom nyolc-tíz órát egyhuzamban vagy egyszeri ébredéssel. (Nem csodálom, ki kell pihennie Andris egész napos, eseményekben és hanghatásokban gazdag ténykedését.) Ha jelzi, hogy éhes, adok neki enni. Szerintem ez az igény szerinti szoptatás/etetés. A háromóránkénti etetésben azért nem hiszek, mert legtöbbször nem a gyerek valós éhségérzetére épül (egyáltalán, ki találta ki, hogy pont három óra?), és az egyik legnagyobb ostobaságnak tartom, ha az anya azért hagyja sírni az éhes gyerekét, mert még egy óra van hátra az etetésig. Csóri baba így járt, hiába akar enni, nem kap, mert az anyja a háromóránkénti etetéshez ragaszkodik, és hallgatja a bébi üvöltését addig, amíg az a kimerültségtől és az éhségtől álomba ájul.
Andrisnál a majdnem két év alatt többször is változott, hogy mikor, milyen gyakran és mennyit akar enni. A fejlődésének megfelelően. Én pedig ehhez igazodtam. Egy-egy új rendszer kitartott pár hónapig. Azzal abszolút egyetértek, hogy a háromóránkénti etetéssel szinte tökéletesen megtervezhető a család élete, pontosan tudható, pl. mennyi ideig maradhat anyu a fodrásznál. Az igény szerinti szoptatásnál/etetésnél gyakran lehetetlen tervezni, ha épp fejlődési ugrásra készül a gyerek, néhány hétig is eltart, amíg kialakítja az evések új ritmusát, és ha szoptat, ilyenkor anyu el sem jut a fodrászhoz. A tápszeres baba fizikailag nem meríti ki az anyját - a szoptatás kőkeményen elvonja az energiát az anyától. (Hülyeségnek tartom, hogy kizárólag a szoptatott baba és anyja között alakulhat ki erős érzelmi kapocs, jól tarkón kellene vágni a betonkeverővel azt, aki ilyesmit kitalált, és akinek köszönhetően azok az anyák, akik egyáltalán nem vagy csak rövid ideig tudják szoptatni a gyereküket, szétstresszelik magukat azon, hogy szaranyák, mert nem képesek szoptatni, és jajj, mi lesz így a kötődéssel.) 
Dávid öt-tíz percig szopik egy-egy etetésnél, de ha pölö front miatt nyűgösködik és tovább marad a mellemen és zaklatottabban eszik, annak mindig hányás a vége. Mivel nagy és masszív baba, sok kajára van szüksége. Tegnap délután lementem a kertbe Andrissal és megkértem anyósomat, hogy mindenféleképpen szóljon, ha felébredt Dávid, mert a kertben nem hallom a sírását, viszont ébredés után meg kell etetnem. Az anyai ösztönöm egy óra elteltével arra sarkallt, hogy felmenjek Andrissal: Dávid az anyósom ölében ült és a "jó, még bírom kicsit korgó gyomorral, de ha nem kapok enni pár perc múlva, komolyan sírni fogok" arckifejezését viselte. Megkérdeztem anyósomat, mióta van ébren a fiam. Húsz perce, hangzott a válasz, de nagyon jól elvoltunk együtt. Megjegyzem, a kert elhagyása előtt húsz perccel kezdtem el nézegetni a telefonomat, hogy mennyi az idő, és hogy jé, mennyit alszik Dávid. Anyaösztön, igen. Dávidról írtam már, hogy nem az az azonnal balhézó típus, mint Andris. Elvittem etetni, nem lehetett lerobbantani a mellemről, olyan éhes volt. Később meg hányt, mert nem kapott időben enni és jóval több anyatejet nyakalt be a szükségesnél. Ma este Dávid felébredt a kutyaugatásra szoptatás és húsz perc altatás után, és amíg Andrisnak és B.-nek segítettem a fürdésnél, addig anyósom ringatta a babát. Mivel nem aludt el, megkaptam, hogy azért feszeng, mert tele a hasa és már ne adjak neki többet enni. A feszengés Dávidnál annak a jele, hogy vagy nem érzi jól magát az aktuális karokban és hozzám akar jönni, vagy unatkozik, és az aktuális karok hordozzák ide meg oda, hogy nézelődhessen. Miután visszavettem, a gyerek nálam nem feszengett, az anyaillatban öt perc után bevágta a szunyát, eszébe sem jutott, hogy egyen, mert nem arra vágyott. Anyósom előtte még megjegyezte, hogy térjek át a ritkább etetésre.
Anyósomat szeretem és becsülöm egy csomó mindenért, így hát fékezem a nyelvemet és az arcvonásaimat, nem akarok vele arról vitatkozni, hogyan etetem a gyerekemet. Negyven évvel ezelőtt másként működtek a dolgok. Amíg Dávid jókedvű és kiegyensúlyozott, szépen fejlődő baba, addig jól csinálom, amit csinálok, azt gondolom. Andrisban sem tettem kárt az igény szerinti szoptatással, előlegezzük meg nekem a bizalmat, hogy Dávidban sem fogok. Köszönöm.

2012. szeptember 25., kedd

Főleg hiszti, mi más

Igen, ha külsős akárki nézi a teljes hangerőn hisztiző fiamat, elretten a gyerekvállalástól. Tegnap délután boltba mentünk családostul, és amikor Andris azzal szembesült, hogy vége a boltos futkározásnak (B. kíséri a vágtázó Andrist, én meg vásárolok a kendőbe kötött Dáviddal), fizetünk és megyünk haza, nem a legbájosabb és a leghalkabb énjét vette elő. És ilyenkor tiszta erőből küzd, pl. szabadulni próbál az apukája karjaiból. Mindkettőnek vöröslött a feje. Láttam az elborzadást néhány vásárló szemében. B.-vel tőlünk szokatlan módon egymásra ripakodtunk a kasszánál, mert Andris baromi gyorsan felcseszte az agyunkat, aztán a kocsi felé menet megbeszéltük, nehogy már a gyerek miatt szóljunk oda egymásnak úgy, ahogy az elmúlt mindjárt hat évben még soha. A gyerekvállalás remek önismereti és párkapcsolati kurzus.
Aki nem tapasztalta, az nem tudja, mennyire idegőrlő különböző intenzitású hisztit hallgatni a nap kétharmadában. Visítás, üvöltés, nyávogás. Ez megy nálunk cirka Andris másfél éves kora óta, mert korán kezdte a dackorszakot, és a klasszikus dacéra még csak a következő hónaptól esedékes, basszus. Ha belegondolok, hogy a legjobb esetben is minimum egy évig eltart ez az idegcincáló viselkedés, legszívesebben belevetném magam a Daubner sütikészletébe. Meg a fagyikészletébe is. Mindig kerültem az olyan kapcsolatokat, ahol hisztis, szeszélyes, totálisan énközpontú xy lett volna a pasim, erre tessék, itt a gyerekem, aki hisztis, szeszélyes és totálisan énközpontú, és aki az életkorából kifolyólag képtelen a belátásra, a mérlegelésre. Ma este másfél órásra nyúlt az altatás, ebből egy órát tett ki a hiszti, pölö olyasmiért, hogy a szoptatós párnára tettem a lábamat, erre Andris balhézni kezdett, hogy az az ő párnája, vegyem le a lábamat. Nem vettem le, nyilván, és azt is elmagyaráztam neki, hogy az én szoptatós párnámat ráncigálja, amit jófejségem okán nem használok a rendeltetésének megfelelően, hanem engedem, hogy ficánkoljon rajta. Az én és az enyém hónapok óta állandó a szókészletében, simán megjegyzi, ha az öccsére az ő pólóját adom.
Néha beleesek abba a hibába, hogy magától értetődőnek veszem Andristól az együttműködést, pusztán azért, mert nagyon okos gyerek. Fura, mert adott esetben meg sem várja, hogy reagáljunk egy kezdeményezésére, már jön a hiszti, holott eleve nem is akartunk ellentmondani neki. Az a legrosszabb, hogy tiszta erőből küzd, mondjuk, fürdés utáni törölgetésnél, és időbe telik, amíg lehiggad, ugyanis remekül behergeli magát. Az sem jó, hogy soha nem tudhatom, mi vár rám a következő pillanatban. A hiszti-jókedv-hiszti-jókedv sorminta nem éppen idegrendszerbarát. Ma amúgy tökjó hangulatban telt az egész nap, Sir Andrew tünemény volt, sehol egy negatív megmukkanás, aztán este jött a kétórás balhé, mert a fürdetés előtt kiborult attól, hogy fürdeni kell, holott ő a család többi tagjával játszott volna még. Ha belegondolok, idén a fürdetések talán 5 %-a zajlott hiszti nélkül. És mindez hihetetlenül gyilkolja az apa és az anya türelmét. Utálok kiabálni, rosszul érzem magam tőle. Nem vagyok hozzászokva, és nem is akarom megszokni. Azt sem, hogy a napokon át tartó hiszti miatt felgyűlt stresszt sírás formájában vezetem le. Azt sem, hogy haragszom a fiamra.
Ha épp nem hisztizik, Andris mosolygós, vidám és vicces kisgyerek, aki imád a társaság középpontja lenni, szívesen bohóckodik. Kíváncsi, önálló, magabiztos, jószívű, hihetetlenül fejlett a mozgáskultúrája, végtelenül kreatív és nagyon jó agya van. A mai altatásnál például azzal nyűgözött le minket, hogy amikor Dávidot ringatva büfiztette B., Andris bölcsőtartásban a karjába vette a plüssoroszlánját, ugyanúgy ingatta a testét, mint B., és ugyanolyan finoman ütögette a plüssoroszlán hátát, ahogy B. Dávidét. Egyszer lát valamit és rögtön utánozza. Tökéletesen. Fogalmam sincs, honnan tudja a pókjárást meg a törpejárást, de csinálja. A plüssállatait hónapokkal ezelőtt vitte el először egy körre a motorján: maga elé ültette az aktuális utast és úgy motorozott. A motorral meg csodákat művelt, pölö hátralökte magát, aztán kétoldalt felemelte a lábát és így gurult. És kipróbálta csak úgy magától, hogy milyen hangot ad ki a földre leesett evőkanál, ha a lábujjai közé szorítja és úgy motorozik vele a lakásban. Ja, a plüssállatokat szintén hónapokkal ezelőtt kezdte el etetni-itatni, általában azzal kínálta meg őket, amit éppen ő is evett. Amióta itt vagyunk anyósoméknál, még inkább rákapott a táncra (imádom, ahogy táncol), most ott tart, hogy különböző akrobatikus elemeket visz a mozgásba, pl. fullterpeszből megpróbál spárgába lemenni. És ezek abszolút a saját fejéből pattannak ki. Ja, szuperül használja a buborékfújót, a nyáron tanulta, amikor a fürdőszobában buborékfújással szórakoztattam és nagyonterhesen nem vonzott a játszótéri negyven fok.
A hisztijére akkor szoktunk kiabálással reagálni, ha egyrészt ki akarjuk zökkenteni, másrészt meg ha már a napok óta tartó hiszti másként kiadhatatlan feszültséget generál bennünk. Alapvetően azonban higgadtan kezeljük az őrjöngéseit, normál hangerőn, kedvesen, társalgási stílusban megpróbáljuk elterelni a figyelmét, és amikor lenyugodott, elmagyarázzuk neki, mi miért történik. Elmondjuk, hogy ezzel a viselkedéssel nem ér el semmit, hagyja abba a hisztit és beszéljük meg, mit szeretne és abból mi valósítható meg. Andrisnak fontos az is, hogy elhangozzon: nagyon szeretjük, és megértjük, hogy azért hisztizik, mert pl. nem akarja abbahagyni a játékot a fürdés miatt. Folyamatosan kommunikálunk vele a hiszti alatt, és mihelyt hagyja, a karunkba vesszük, hogy ott nyugodjon meg. Nem nevetjük ki, nem gúnyoljuk ki. A hiszti életkori sajátosság, és akinek nagy az akarata, az hisztiben sem kispályás. Andrisnak jót tesz a hiszti, egy balhéban gazdag időszak után látom rajta a harmóniát és a megkönnyebbülést, és minden agysejtgyilkos megnyilvánulása ellenére azt mondom, hogy adja ki magából a feszültséget, ne fojtsa el sem most, sem felnőttként. Szeretném, ha úgy nőne fel, hogy ki akarja és ki tudja nyilvánítani az érzelmeit. Persze nem hisztivel, de amíg nem beszél rendesen, addig nincs más eszköze. És ne álljon be abba a sorba, hogy férfiember nem beszél arról, mit érez, mi fáj neki, mi teszi boldoggá. Az elfojtás szétmarja a férfiak lelkét-egészségét is.
Azt vettem észre, hogy ha az én lelkiállapotom rendben van és zenmamiként térülök-fordulok egész nap, Andris kevesebbet hisztizik, úgyhogy ha tombol a Sir, először mindig magamban nézek szét. Nem miattam hisztizik, de pontosan leveszi a kis radarjaival, ha az érzéseimet nem a peace&love uralja, és gyakrabban balhézik. Próbálom elsimogatni az érzelmi egyenetlenségeimet. Nem könnyű az anyasors, mondtam már?

2012. szeptember 24., hétfő

Még egy rövid

Andris alvás közben is szokta mondogatni, hogy nem... Ő az első férfi az életemben, aki pillanatok alatt fel tud idegesíteni. Elemi erővel képviseli a saját akaratát, és hihetetlen őrjöngésbe kezd, ha nem az van, amit ő akar. Hát, csak túléljük valahogy ezt az időszakot is.

2012. szeptember 20., csütörtök

Nagyon dackorszak

- És mit szeretnél, Andris?
- NEEEEMMMMMMMMMMM!!!

2012. szeptember 18., kedd

Stílusgyakorlat

Sűrűsödtek a történések úgy hat óra környékén, Sir Andrew-ra épp nem jutott felnőtt pár percig, így eshetett meg, hogy az uraság elcsent egy pezsgős poharat a majdnem nagycsaládi szülinapi vacsorámhoz megterített asztalról, befészkelte magát a nappaliban az egyik fotelbe és Kubut öntött át a zsákmányolt pezsgős pohárba, aztán ráérősen iszogatta.

2012. szeptember 17., hétfő

A kiscápa második hónapjáról

Az a helyzet, hogy Dávid másfél hét alatt kinőtte az evakuálás négy, azaz NÉGY hetére bepakolt ruháit. Előzetes egyeztetés nélkül. A héten már Andris ruháiból adtam rá párat, hogy ne lógjon ki a dereka. Így esett meg, hogy oltás után szegény apukájának két körben kellett lecuccolnia a kocsihoz Andris 68-86-os ruháit. A 3-6 hós rugdalózó pont jó rá. És a kiscsávó még csak most múlt két hónapos. Elég sok pénzt tettem volna fel arra, hogy Dávidnak nem kell ipari mennyiségben ruhát vennünk, aztán tessék, mégis. (Andris is egyik pillanatról a másikra nőtte ki az összes ruháját, B.-nek ingeket kell vennünk, rám nagy a terheshacuka, a nemterhesek közül pedig csak korlátozott számban áll rendelkezésemre olyan, amiben nem érzem bálnának magamat. Családi nincsegyrongyunksem, igen.)


Dávid 62 centi és 6.5 kiló. Igen, HAT ÉS FÉL. Mióta számszerűen ismerem a súlyát, jobban hasogat a hátam. A gyerekdoki nagylelkűen levont 20 dekát a ruhára és a pelenkára, hideg volt a rendelőben. A gyerek nem kövér, a tokáját leszámítva sehol sem gyűlik rajta a bőr, viszont nyak és lábujj között egészen hosszú, csomó anyag van benne. Az oltásnál egy-két percig sírt olyan hangon, amit még soha nem hallottam tőle, amúgy meg férfiasan viselte az egész bökősdit, semmi láz, semmi bágyadtság. A kórházban ő volt az egyetlen, aki nem nyikkant meg a szurik alatt. Nem igazán szokott sírni, kizárólag abban az esetben, ha nem öltöztetem elég gyorsan, illetve nem villámsebesen tálalom a kaját. Érdekes, hogy Andrishoz hasonlóan Dávid fej- és mellkaskörfogata megegyezik. (Jó, nektek annyira nem érdekes, elhiszem.)
A baba igény szerint eszik - és hány. A hányást úgy tudom kordában tartani (ez napi egyet jelent a legjobb esetben és nem nagy mennyiséget), hogy nagyobb szüneteket (nagyjából egy óra után jelez, hogy falatozna belőlem) is beiktatok kaja közben. Öt perc alatt bezabál az uraság, aztán még elcicizne háromszor ennyi ideig. Na, ezt nem hagyom. Ha mégis falánk és egységnyi idő alatt többet eszik, jön a hányás. Egyre kevesebbszer, szerencsére. Vasárnap nem is hányt.
Sikeresen túléltem azt az egy-másfél hetet, amikor a fiaim megelégedtek napi harmincpercnyi alvással. HARMINC PERC, igen. Reggel fél hétkor-hétkor keltek, este kilenckor-fél tízkor feküdtek. Andrisnál ez még oké, azt mondom, de a kisebbik gyerekem hogy csinálta? Rengeteget hurcolásztam, mert utál egy helyben lenni, amit tulajdonképpen megértek, csak fizikailag leamortizál. És közben szoptassam óránként, óje. Az éjszaka csodálatos: 8-10 órát alszik és általában egyszer ébred. (Andris gyakrabban kel fel éjszaka, természetesen hiszti az ébrenlét eleje, közepe és vége.) Megfázott és eldugult orrú bébicápaként sem nyűgösködött, igaz, az orrszívót rühelli.


Amikor először láttam-hallottam, alig akartam elhinni: Dávid keresi és tartja a szemkontaktust, közben édesen gőgicsél. Simán el lehet vele dumálni hosszú perceken keresztül. És imádnivalóan mosolyog. Rám. Hehézik, de úgy, hogy azonnal meg kell zabálni. A tükröt imádja, mindig mosolyog és gőgicsél, ha ott álldogálunk, borzasztóan tetszik magának. Igazi egyéniség ez a kicsi fiú, és hát ahogy már korábban is írtam, nagy az akarata - a bátyjához hasonlóan. Utál hason feküdni, ha nyüszögni kezd (kábé két perc után), azzal szoktam biztatni, hogy csak így lesz szexi izmos felsőteste, tartson ki. A fejét szép magasra emeli, sajna, ennek megörökítése nem könnyű, ha két gyereke van az ember lányának. Azzal is meglepett, hogy valamelyik nap többször is megpróbált az arcomhoz érni. A körülötte heverő birizgálandó dolgokat kitartóan birizgálja, mert kíváncsi és ügyes. Jó az is, hogy boltozás vagy ikeázás alatt nem kér enni, helyette nézeget a  hordozókendőből kifelé.


Dávidot a bátyja elkényezteti abban a néhány percben, amíg éppen nagyon kíváncsi rá, például puszikat és simogatásokat kap, Andris viszi hozzá az autóit, a lufiját, sőt, a szent alvós takaró egyikével az esti altatásnál betakargatta az öccsét. Igaz, öt perc után lerántotta róla a takarót, de akkor is. Teljesen magától kezdeményez, és igényli, hogy foglalkozzon Dáviddal, és ez a lényeg. Szóval, van arra esély, hogy két remek srácom lesz a dackorszak és a kamaszkor közé eső pár percre.

2012. szeptember 8., szombat

Szívásteszt/tesztszívás

A vírusos tüdő torokgyulladás velejárója, hogy sarjaim mini Darth Vader-ként szuszognak-szörcsögnek. A kisebbik Darth Vader-rel (szül. Dávid) könnyű a dolgom, mert még nem tud elrohanni a porszívóra csatlakoztatott orrszívó elől, így a kézzel-lábbal való kalimpálás plusz a heves fejforgatás ellenére azért ki tudom pucolni az orrát. Ahhoz képest, hogy milyen pici, nagy erőket mozgósít a szabadulás érdekében. 
A nagyobbik Darth Vader-rel (szül Andris) már más a helyzet, vér kivételével minden folyik egy-egy orrszívás előtt, közben és után: a gyerekből takony és könny, B.-ről és rólam az izzadság. Az orrtisztítás most úgy néz ki nálunk, hogy az ölembe veszem a veszettül tiltakozó gyereket, valahogy lefogom a kezemmel és a lábammal a kezét és a lábát, és ha mázlim van, olyan pózba keveredünk a test-test elleni küzdelem során, hogy pár percre meg tudom tartani az állkapcsát úgy, hogy B. valamennyire kiszívhassa az orrát, közben próbálja nem szemen szúrni az üvöltő-visító, mind a 12-13 kilójával szabadulni próbáló gyereket. Mielőtt megköveznétek a kegyetlen eljárás miatt, bevallom, humánusabb módokon is tettünk kísérletet az orrtisztításra, a gyerek szaglószervében fészkelő cuccot azonban egyik sem hozta ki olyan jól, mint a porszívós orrszívó. A fiam már ott tart cirka két hete, hogy kifújja az orrát egyedül, de egyelőre nincs elég erő a fújásában, a mélyréteget nem szakítja fel, ezért kell az orrszívás. Andrist az sem érdekeli, hogy kiszívhatja a mi orrunkat, meg az sem, hogy apa és anya orrszívós bemutatót tart neki, meggyőzően demonstrálva, hogy a művelet egyáltalán nem fájdalmas és utána szuperül szelel az orr. Amikor Dávidnak szívom az orrát, készségesen hozza a műszert és mutatja, hová kell dugni a porszívón, de aztán tisztes távolságból figyeli, hogyan műtöm meg az öccsét.  
Na, az egyik nap remek ötletem támadt, gondoltam, letesztelem, mi mindent ért meg a fiam, meg azt is, mennyire dacoskodásos hiszti az orrszívás kapcsán bemutatott dráma. Leguggoltam Sir Andrew elé, a szemébe néztem és elmondtam neki, hogy szeretném kiszívni az orrát, mert csúnyán eldugult, és ha ügyes lesz, és menekülés helyett segít nekem, kap egy túró rudit. Ezután felültettem a műtős székre (fix helyen van a porszívó, hogy hajnalban is simán tisztogathassak eldugult gyerekorrokat), a szeme előtt összeraktam a műtőeszközt és lassan, minden mozdulatomat kommentálva kiszívtam az orrát. A fiam nyugodtan ült a széken, egyszer-kétszer tiltakozásképpen elrántotta a fejét, de nem hevesen, viszont semmi üvöltés, semmi visítozás nem jött ki a torkán, elinalás helyett ült a széken és tartotta a fejét. Hoppá. Egyrészt megdöbbentem, mennyire érti az élet nagy kérdéseit, másrészt odaadtam neki a túró rudit. Azt tudtam, hogy rengeteg mindent megért, azt azonban nem sejtettem, hogy felfogja az ilyen szintű összefüggéseket is. Nem szeretném, hogy a beígért jutalom miatt engedjen/csináljon meg dolgokat, de adott esetben nem riadok vissza egy kis galádságtól.

A leendő menyeimnek üzenem, hogy igen, én tehetek a fiúk porszívófóbiájáról, találjatok nekik valami más házimunkát.

2012. szeptember 6., csütörtök

Ez is kicsit csapongó lesz, de legalább van net

Miután egy szombati hajnalon írtam a nem túl vidám, hármasban eltöltött első hetünkről, idilli hétvége, valamint idilli hétfő és idilli kedd köszöntött be, én meg csak halkan sóhajtoztam, hogy úristen, ilyen is lehetne a családi életünk... Azért nem sóhajtoztam hangosan, nehogy elmúljon a varázs. Hibátlan négy napot kaptunk, nagyon-nagyon jó volt és nagyon-nagyon kellett. A gyerekek úgy működtek, ahogy csak a mesében szoktak, m-i-n-d-e-n pillanatot élveztem velük/mellettük, például egyszerre aludtak napközben, az ilyesmiért igazán hálás tudok lenni. Az ismeretlen jótündérnek köszönöm, hogy megmutatta az életnek ezt az oldalát is.
Szerdától a költözésünket szerveztük, aztán költöztünk, ami természetesen megborította a gyerekek napirendjét és lelkét, de hát nem élhetünk mindig az idill kellős közepén, nem igaz? Emlékszem, amikor anno Andrissal nyaralni mentünk, az első nap haza akartam jönni, annyira borzalmasan reagált a fiam a környezetváltozásra. Másnap elmúlt minden nyűg, a fiam akklimatizálódott, és a nyaralás végén egyáltalán nem akartam hazajönni. Andrisnak most jóval nehezebb a helyzete, hamarabb elfárad a sok új inger között, plusz beteg is, én meg próbálok higgadt és kedvesen határozott maradni az őrjöngő hisztijei alatt. Azt az ellentmondást valószínűleg soha nem fogom tudni igazán megemészteni, hogy van egy kedves, jószívű, okos és vidám kisfiam, akit mindenki a szívébe zár, ha találkozik vele, és aki egy kiadós üvöltős-visítós hisztinél teljesen kivetkőzik önmagából. Andris imádnivaló, tüneményes kisgyerek, csak ezt az oldalát mostanság itthon nem sűrűn csillogtatja, inkább a tiltakozással, a saját út kikövetelésével foglalatoskodik. Értem én, hogy tőlünk kell elhatárolnia a saját kis személyiségét, hogy velünk szemben kell megvédenie az akaratát, hogy rólunk kell leválnia, de nem lehetne, hogy ez kevésbé hisztisen történjen? Napi sokszori süvöltözés, sírás-rívás nélkül? Várom, hogy elmúljon ez a dackorszaknak nevezett őrület, ez nem lep meg senkit, ugye?
Ja, és Dávid is eléggé határozottan nyomatja a saját dolgait. Akarata van, az biztos. Nagyon szívós baba, rengeteget kivesz belőlem a szoptatása és a gondozása. Andrisnál nem fáradtam el ennyire az elején. A kisebbik kisfiam sokkal türelmesebb, mint Andris (jó, ha kajáról szól a történet, akkor egyáltalán nem), és a két gyerekem között valószínűleg az lesz az egyik különbség, hogy míg Andris egyből kifejezi például a nemtetszését, addig Dávid csendben dacoskodik. Meglátjuk, igaz lesz-é az anyai sejtelem.
Hónapok óta akarok írni egy csip-csup csodás összefoglalót (Kalán néni nélkül), hogy mi mindent tud már Andris, de eddig képtelen voltam összehozni, és egy részét elfelejtettem, mert az új infóknak kellett a hely a fejemben, úgyhogy azt mindenféleképpen leírom, hogy a  nagyobbik kisfiam egyik nap biliárdozó felnőtteket látott a tévében, és ennek hatására hasra feküdt a földön és egy ütőféleséggel meg az üveggolyóival nekiállt biliárdozni - teljesen szakszerű mozdulatokkal. Ma pedig minden előzmény nélkül megtanult biciklizni a három- vagy négykerekű biciklin (a nagyija előbányászott egy ilyet a kamrából), előre és hátra is megy, kanyarodik éstöbbi. És hetek óta az asztalnál ülve akar enni. Aztán a kedvenc meséjéből hetek óta utánozza a főszereplő mozdulatait, pölö hátracsapja a kezét és úgy futkározik, kapaszkodás nélkül felugrik a levegőbe (igaz, még csak pár centit), a két kezét a szája elé téve nevet.
Dávid is nagyon ügyes: Hosszú szempillákat növesztett az elmúlt egy hétben, na meg kevesebbet hány, többet alszik napközben és este. Ha minden összejön, 7-8 órát is durmolhatok egyhuzamban. A hányás elleni küzdelemben sokat segít, hogy fekve szoptatom. Fogalmam sincs, ez a póz mitől jobb neki. Andrishoz hasonlóan frontérzékeny, juhhé. Sokat mosolyog ez a fiú is, egyszerűen elolvadok a mosolyától. És imádom szagolgatni a finom babaillatát.
Azt el szoktam felejteni, hogy Andris legborzalmasabb hisztijei az aktuális fejlődési szakaszhoz kapcsolódnak, és csak akkor javul a helyzet, ha ez az aktuális fejlődési szakasz lezárul. Azt remélem, hogyha már tud beszélni, jelentősen csökken a hisztik száma és ereje. 
Egy csomó minden másról szeretnék még írni, most ennyit bírtam lecsípni az alvásidőmből. 

P.S.: Ne haragudjatok a levelek válasznélkülisége, meg a blognemolvasások és blognemkommentelések miatt, ezeket egyelőre képtelen vagyok belepasszírozni az életembe.