Andris durva dolgokat művel nagyjából két hete, nem telik el úgy nap, hogy ne kellene milliószor rászólni, adott esetben rákiabálni. Az előző héten rengeteget bőgtem, remek gyomorgörccsel kezdődött szinte az összes napom. Mintha Sir Andrew megvadult volna. És már nem arról szól a történet, hogy ne ugráljon az ágyon vagy ne fújjon buborékot a poharában lévő tejbe, sokkal inkább arról, hogy ne rugdossa az öccsét, ne cibálja az öccse kezét, ne tépjen ki minden játékot az öccse kezéből és hasonlók. Előtte egy hónapig annyira zenmami voltam, mint még soha, és most úgy érzem, a nagyfiam ebből a zenmamiságból akar kibillenteni - mindenáron.
Amikor Dávid még bennem éldegélt és a nődokimnál várakoztam a nagy hasammal, B.-vel és Andrissal együtt, a velem szemben ülő pár megkérdezte, bántja-é a nagytesó a pocakomat, ugyanis náluk rendszeresen üti a nagy az anya hasát. Mondtam, hogy nem, aztán beszélgettünk kicsit mindenféléről.
Utálom, hogy a fiaim ilyen korán elkezdték a kakaskodást. És mindkettő teljesen komolyan gondolja a maga igazát.
Dávid olyan hat-hét hónapos korában a játszótéren mondta egy anyuka, hogy majd eljön az az idő, amikor A Kicsi nem hagyja magát, és miután megjegyeztem, hogy A Kicsi már most sem hagyja magát, meglepődött. Dávid legtöbbször felháborodott sipítással közli Andrissal, hogy nem igazán korrekt dolog kicsavarni a kezéből a játékot, és miután Andris erősebb, mindig sírás a vége. A gondom az, hogy bárhol és bármivel játszik Dávid a legnagyobb békességben, Andris rögtön odamegy hozzá és elveszi a játékot. Hangsúlyozom, rögtön. Nem a legfinomabb módon szerzi meg Dávidtól a játékokat, általában a kérem-et is beleüvölti az öccse arcába, de alapvetően az 'odamegyek és kirángatom a kezéből' mentalitás a jellemző. Vagy játszana az elvett kinccsel, vagy megpróbálja eldugni Dávid elől. A Kicsi addig fogja a kis kincsét, ameddig bírja a cibálást/kézlefeszegetést, aztán végül sír, abszolút jogosan.
Az is gyakran előfordul, hogy Andris kibírhatatlanul rikoltozik, ha Dávid pl. hozzáér a lábához vagy pusztán csak mászik felé, drámai bőgést produkál, ha az öccse véletlenül kiveri a kezéből a kiflijét, és simán letolja a kanapé előtt térdelő és annak a szélébe kapaszkodó Dávid ujjait.
A legrosszabb az, amikor azért tolakodnak egymással, hogy ki üljön az ölembe. Egyébként ha Andris ül az ölemben, Dávid arcán látom, mennyire sérelmezi a tényt, és jön, és megpróbálja kitúrni onnan a bátyját.
Andris Dáviddal szembeni viselkedésének kétharmadát a negatív megmozdulások teszik ki. Az egyharmadban puszilgatás, ölelgetés, együtt röhögés, kergetőzés, buksisimogatás, nyugtatgatás található, meg a gyere, öcsi, játsszunk valamit. De ott van az is, hogy pl. a puszinál Andris figyelni szokta, látjuk-é a puszit, ergo hogy ő milyen rendes az öcsivel, és várja, hogy megdicsérjük. Ha elmarad a dicséret, szól, hogy anya, megpusziltam öcsit, azaz mondjam már, milyen aranyos ő. (Többször teszteltem azzal, hogy direkt nem dicsértem meg a puszi után, mert láttam, hogy nekem szánja a jelenetet.)
Sir Andrew képes egész nap cseszegetni az öccsét, én meg erre még nem készültem fel lelkileg. A szép szó, a kedves hang semmit nem jelent Andrisnál, hiába szólok neki ötször kedvesen, hogy ne rugdossa az öccsét (csak kicsit, Dávidnak nem fájt, de akkor sincs rugdosás), hatodszor is odapöttyint a lábával, meg hetedszer is... Az egész napos toszogatás után már képtelen vagyok finoman kommunikálni Andrissal.
És azt látom, hogy igazából nem számít, mennyi szeretetet és időt kap. Azért vagyok hulla, mert ha Dávid alszik, Andrissal töltöm az időt, ha meg Andris alszik, Dáviddal. Ha mázlim van, Andris valamennyit egyszerre alszik Dáviddal, így jut cirka 30 perc magamra, ebbe beleszorítok egy nyugodt kajálást, kapucsínózást. Reggel 5-kor kelek, este tízkor kidőlök. Folyamatosan jövök-megyek, játszunk, teszek-veszek. Most az idegtől nem tudtam elaludni, és ha már így jártam, feldobtam egy pakolást, hadd hámlasztódjon az orczám és leültem helyzetjelenteni. Szóval, a zenmamiságom egy hónapjában ugyanolyan türelmes voltam vele, mint amikor teljesen váratlanul megvadult, és ez a vadult lét azóta is tart, én meg felfüggesztettem a zenmamiságot. Nem vagyok büszke az üvöltözéseimre, egyelőre nem tudom jól kezelni Andrist, sajnos.
Fogalmam sincs, mitől vadult meg és miért jó az neki, ha ötezerszer rászólok. Minden egyes nap. Jó, tippjeim azért vannak, de semmi olyasmi változás nincs az életében, ami megmagyarázná ezt a kérlelhetetlen vadságot, engedetlenséget, ellenállást.
Amúgy bárhol járunk, áradoznak róla, milyen okos/aranyos/kedves ésatöbbi kisfiú, meg hogy milyen rendesen viselkedik, nincs egy hangos szava.
Ha kettesben vagyunk, Andris tünemény.
A hétvégéket nagyon várom, hogy B. besegítsen a gyerekezésbe, meg hogy végre négyesben legyünk, ugyanakkor tartok is tőlük, mert Andris az öccse születése óta elég komiszul viselkedik az apjával. A hétvége akkor telik jól, ha mozgásban vagyunk, ha megyünk valahová. Ha hétvégén összejön nekem egy kis reggeli szunyókálás (amíg Dávid visszaalszik egy órára) vagy egy órácska ékszerezés (addig B. játszik a fiúkkal), Andris garantáltan kezelhetetlenné válik a nap második felére. Nem értem, miért őrül meg attól, hogy visszafekszem aludni, illetve nem én vagyok velük. Mármint azt értem, hogy legyek mindig vele, ezt szeretné. A héten kétségbeesetten csimpaszkodott belém, hogy ő is jön velem a postára (anyósom nálunk volt, őt imádja), sírt és kiabált, hogy anya, én is megyek!, és belebújt a szandáljába, és bőgve-üvöltve futott utánam a lifthez. Nagyon régen nem borult ki ennyire attól, hogy elmegyek valahová.
Hétvégén többet van B.-vel, és nem tetszik Andrisnak, hogy pl. az apukája cseréli a pelenkáját (még nem kezdtük el a szobatisztaságra való szoktatást, majd elmesélem, miért), meg öltözteti. Azt látom Andrison, hogy rengeteg mindenben utánozza az öccsét, holott őt is sokszor megdicsérjük, őt is simogatjuk, öleljük, pusziljuk. Fizikálisan többet vagyok Dáviddal a szoptatások miatt, de ezt mindig próbálom ellensúlyozni Andrisnál, gyakran bújunk össze, birkózunk, nevetünk, gyakran játsszuk a mi kis saját játékainkat.
Reggel Dávid ébred előbb, így Andris mindig arra jön ki, hogy Dáviddal vagyok együtt. Úgy tud rám nézni, hogy szinte lelkiismeret-furdalásom lesz, amiért azt látja, hogy az öccse fekszik a hasamon és hülyéskedek vele.
Este olyan ideges lettem Andris miatt, hogy megkeseredett a nyál a számban. Tanácstalan vagyok és szomorú, meg keserű. Gyűlöletes azt látni, hogy Andris cseszegeti az öccsét. És akkor is piszkálja, ha sokat játszunk/bújunk együtt, mert Dávid kivételesen kétszer két órát alszik, szóval, teletöltött érzelmi tankkal is mindig megtalálja az öccsét. És újra meg újra kitépi a kezéből a játékot, akár 10 perc alatt háromszor is. Az elmúlt négy-öt hónapban állandó téma, hogy ne-vedd-ki-az-öcséd-kezéből-a-játékot. És nem érdekli, hogy ő a nagyfiú, és mintha semmi nem segítene, sem a szép szó, sem a kiabálás, sem a kézre csapás, sem a sarokba állítás, sem a játék elpakolása. Semmi. És most már ott tartok, hogy szeretnék harmadik gyereket, de ha ez a kettő is úgy érzi, hogy nem kap eleget belőlem (és vajon mikor és hogyan tudnék még ennél is többet adni?), hiba lenne még egy kiskakast / kistyúkot vállalni.