Szeretném megvalósítani az egyik álmomat, valamiféle vállalkozássá fejleszteni az ékszeres izémizéimet, és úgy néz ki, sikerül, erre megy az összes szabadidőm, szóval, mondhatnám, hogy emiatt nem írtam ide hetek óta, de valószínűleg inkább azért nem, mert vártam a kis lelkem legmélyén, hogy mikor tudok majd jó dolgokról írni. Nagyrészt jó dolgokról. Az előbb rádöbbentem, hogy nálunk ez egészen addig nem lehetséges, amíg Andris ki nem növi a dackorszakot vagy azt, amiben most benne leledzik, és mivel ennek semmi jele, sőt, a helyzet egyre durvább, akár le is ülhetek blogot írni. S lőn.
Nem is tudom igazán, mi ez nála. Másfél évesen kezdődött a dackorszak, és naivan azt reméltem, laza másfél év alatt elcsitulnak az ezzel járó kőkemény ellenkezések, hisztik, dühkitörések, miegyebek, meg azt is reméltem, hogy az ovi is megerősíti őt abban, hogy a világ nem kizárólag körülötte forog, ott is vannak szabályok, ahogy itthon is és ezeket be kell tartani akkor is, ha nem éppen szimpatikusak, meg alkalmazkodni kell másokhoz, meg adódnak kötelezően elvégzendő feladatok ésatöbbi. Á, dehogy. Perpill borzalmas a helyzet, de egy hónappal ezelőtt is le tudtam volna írni ugyanezt, és meggyőződésem, hogy csak azért akad havonta egy-két abszolút jó nap, amikor mindkét gyerek kizárólag zabálnivaló énjét mutogatja egész nap, hogy lássuk B.-vel: na, ez az, ami nálunk soha nem lesz állandó. Ami helyette van: hiszti, dühroham, gyereksírás, gyereknyávogás, nemnemnemNEMMMM!!! (szintén a gyerekek részéről), gyerek- és felnőttkiabálás, fegyelmezés, büntetés. B.-vel esténként nézünk egymásra, hogy ez meg mi a fene?, mi van ezzel a gyerekkel?
Ami engem illet, csak azért nem fásultam bele az elmúlt két év dacolásába, tiltakozásába, hisztijébe, mert az ékszereimből elég pluszenergiát nyerek ahhoz, hogy legyen kedvem és erőm felkelni minden egyes nap. Mondjuk, az elég sűrűn előfordul, hogy ébredés után tíz perccel már Andrist kell osztani, mert pl. csokit akart volna reggelizni, ennek azonban nem vagyok híve, és a Sir fejhangú sikoltozással fejezte ki nemtetszését. És nála nem lehet azt csinálni, hogy oké, most kivételesen kapsz csokit reggelire, mert ha egyszer kapott, nincs kegyelem: szanaszét szekál, hogy megint kapjon. Mestere annak, hogy a szülői nem után miként piszkálja a nem-et mondó szülőt egészen addig, hogy elveszítse a türelmét. És nem lehet rá hatni szép szóval, korrekt magyarázattal. Letojja, hogy leülsz mellé és elmondod neki, mi a helyzet. Ennek ellenére én ezzel szoktam próbálkozni, amíg lehet, aztán jön az, hogyha ön- és közveszélyes, rákiabálok. Egy ideje azt csinálom, hogy nem foglalkozom vele, de akkor meg Dávidot piszkálja, így kénytelen vagyok mégis vele foglalkozni. A türelmem elfogyott, nem tudok zen lenni. Annyira durva, hogy Andris három és fél éves, de egy óra alatt simán kicsinálja két felnőtt meglehetősen edzett idegrendszerét. Kap figyelmet, kap külön időt, kap elismerést, kap ölelést-szeretetet, neki azonban semmi sem elég. És nem fogadja el a határokat, a szabályokat, a feladatokat. Nem tudom, mi van vele, de pl. az elmúlt hónapokban még mindig minden NEMMM!!!, ami nem tetszik neki. Ha úgy zajlanak a dolgok, ahogy ő szeretné, oké, lelkes és együttműködő, mihelyt fellép valami neki nem tetsző kérés / szabály / feladat, jön a NEMMM!!! És ez valóban ideggyilkos. Nem gondoltam, hogy három és fél évesen még mindig azért kell harcolni mindennap, hogy gyere fürdeni, moss fogat, nem ehetsz öt túró rudit egy nap, játszótér után moss kezet, nem nézhetsz órákon át mesefilmet, menj pisilni kirándulás előtt ésatöbbi. Olyan tök alapvető apróságokról van szó... És mégis minden, de minden ellen tiltakozik. Ezért nagyon nehéz vele élni, szeretni őt minden hülyesége ellenére. Értem én, hogy önálló személyiség, próbálgatja az erejét meg hasonlók, hogyne érteném, kap is teret arra, hogy beleszóljon az őt érintő témákba, elmondhatja a véleményét, ugyanakkor én, mint felnőtt és anya nyilván megszabom, hogy pl. este nyolckor fürdés van.
És az is hihetetlen, hogy visszadumál. Hagyj békén, nem érdekelsz, ne szólj hozzám, fejezd be, mert kizavarlak. Három és fél évesen ilyeneket mond nekem, basszus, tisztára, mint egy kiskamasz. A kizavarlak nem tőlünk származik, ovis hozadék, és sokat emlegeti, hogy xy óvónéni kiabál a gyerekekkel és olyanokat mond nekik, hogy kizavarlak, kiraklak a hidegbe... Felszegi az állát, csúnyán és dacosan néz és visszabeszél. Gyakran visszaüvölt, amikor már én is üvöltök vele. Nem, nem ütöm meg.
Azt hittem, lassan két év alatt elmúlik a Dáviddal szemben érzett féltékenysége. Hát, nem múlt el. Szinte mindenben utánozza az öcsét: ha Dávidot megdicsérem valamiért, Andris egyből csinálja utána, pl. az önálló járásnál, Dávid első lépéseinél ő is elkezdett ugyanúgy totyogni. Hiába magyaráztuk neki, hogy ő már nem baba, őt azért dicsérem meg, hogy milyen ügyesen biciklizik, és amikor olyan kicsi volt, mint Dávid, az ő járásának is ugyanígy örültünk... És ha Dávid valami butaságot csinál és rászólok, Andris ezt is rögtön utána csinálja, és nevetve várja, hogy rászóljak. Borzasztó.
Az a bajom, hogy nem retten meg, basszus, a végletekig elmegy, és nem látom rajta, hogy felfogná, hogy butaságot csinál. Az rosszabb, ha felfogja, és ennek ellenére kitart a tiltakozása mellett. Nem fogadja el a nem-et, nem alkalmazkodik. Neki csak az a jó, amit ő akar, és beszélhetek vele szépen vagy akár kiabálhatok, nem és nem hajlandó engedni. El tudom képzelni, hogy az ovitól is bedurvult a helyzet, hiszen ott 6-7 évesekkel van együtt, és az egyik nehezen kezelhető, talán kicsit zizi kislány, akit sokan nem szeretnek, eléggé rácuppant a kicsikre, mert tőlük elég szeretetet és figyelmet kap. Andris nagyon kedveli, sajnos. A nagyok tempója teljesen más, mint a kicsiké, sok lehet Andrisnak a napi verbális és vizuális inger. Az óvónők viselkedésére meg hogyan kérdezzek rá? Csókolom, tetszik cibálni / hidegbe rakosgatni a gyerekeket?
Nem azért szültem gyereket, hogy a napjaim túlnyomó része csatározásról szóljon, az esték pedig horrorisztikusak legyenek. Az esti meghitt hangulatról annyit, hogy Andrisra kábé ötezerszer rá kell szólni, hogy aludjon már, ne húzza az időt mindenféle hülyeséggel, ne dumálgasson, előtte meg Dávid üvölti végig a fürdetést, gyakran Andris is. Ideges leszek, ha másfél órán keresztül kell altatni őt. Ovi után direkt játszóterezünk egy órát, hogy Andris kiszaladgálhassa magát a többiekkel, szabadon játszhasson az ovis szabályokkal teli nap után. Ha pl. az időjárás miatt kimarad a játszótér, hazaérkezés után már tuti üvöltve bőg és toporzékol a sarj, mert valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, és ilyenkor sajnos hajlamos Dávid csesztetésére. A büntetés, hogy pl. nem nézhet mesét, nem zavarja. Ha megvan a játszóterezés, kezelhetőbb, de mondjuk az apjával olyan szinten ellenséges volt az elmúlt két hétben, hogy nem ölelheti-puszilhatja meg, üti és rúgja, ellöki magától... Dávid már inkább játszópajtás, mint bokszzsák, nagyon jól el tudnak játszani egymással, de ha Andrisnak rossz a kedve, Dávidot simán orrba vágja vagy hasba rúgja valami kis sérelme miatt.
Az is olyan jellemző, hogy kirándulás előtt nem szabad neki elmondani, hogy kirándulni megyünk, mert nem bírja a várakozást: Pl. ma a maciparkban jártunk, Andris is nagyon várta, és mondtam, hogy reggelizünk, felöltözünk és megyünk (kb. 2 órát kellett volna várni az indulásig, de úgy, hogy nézhetett egy kis mesét, meg leültem játszani velük), ő meg megint kiakadt mindenféle apróságon, pl. nem volt hajlandó öltözni (ezt miért nem nőtte már ki, basszus), kiabálni kellett vele végül, és anyja-apja feszülten indult el, a gyerek meg kisírt szemmel. És abba már nem egyszer belegondoltam, hogy Dávid mit élhet át az ilyen balhék alatt, és fájt a szívem eléggé. A kirándulás persze mindig jól sikerül, csomó szuper élményben van része, aztán itthon pokol az elalvásáig tartó időszak, csupa hiszti és sírás. (Ő sír, én már nagyon régóta nem tudok sírni, idén még nem is sírtam talán.) Azt el tudom fogadni, hogy sok az élmény, mert pl. a maciparkban lovagolt, macit-farkast-mindenmást nézett, vonatozott, ezért a rengeteg balhé, amitől azért kibukhatok, ugye?
Életemben először tartok ott, hogy megkérdezek egy pszichológust, mi a véleménye. Nincs itthon olyan ellentmondásos légkör, nincs itthon olyan rejtett feszültség, ami ezt az őrületet indokolná. Év elején majdnem szakítottam B.-vel (jó, erről majd később), akkor nem viselkedett így, jobb volt a helyzet. Néhány nappal ezelőtt Andris olyan szintű dührohamot kapott, hogy majdnem kihívtam valami ügyeletet, hogy segítsenek lecsillapítani a gyereket, végül megoldottuk B.-vel a helyzetet: Andrisnak totál elborult az agya attól, hogy kihúztam a fürdőkád dugóját, mert nem hagyta magát lefürdetni és önállóan sem akart fürdeni. Többször szóltam neki (meg előtte szépen kértem), hogyha nem fürdethetem le, nincs pancsolás, kihúzom a dugót. Teljesen kiborult, őrjöngött cirka félórán keresztül.
Ja, még egy nagyon fontos ide a végére: kizárólag itthon viselkedik így, máshol olyan, mint egy kisangyal, bzmg. Mindenki elájul tőle, hogy milyen édes, okos, beszédes, ügyes, segítőkész, aranyos és tökömtudjamégmi. És tényleg, itthon is szokott ilyen lenni, sokat játszunk együtt, megyünk ide-oda, foglalkozunk vele, szeretgetjük, a nap nagyobbik része azonban küzdés, ellenkezés, sírás, kiabálás. Bevallom, néha kifejezetten örülök, hogy Andris oviban van, mert Dáviddal általában nyugis itthon az élet. Nem könnyű, de nyugis. Eleinte utáltam magam azért, mert milyen anya az ilyen, hogy örül az ovinak, de ez van, tényleg ezt érzem egy-egy átkozottul nehéz nap végén. Andris elaltatása után a kimerültségtől remegő lábakkal és a feszültségtől remegő idegrendszerrel arra gondolok, hogy uhhh, holnap ovi, klassz, végre! És örülök, ha mehetek érte... Végtelenül imádom a gyerekemet, a gyerekeimet, és úgy alszom el, hogy arra gondolok, holnap ügyesebb, türelmesebb anya leszek, és kiszedek magamból minden negatív érzést-gondolatot, hogy a másnapot tiszta lappal kezdjem.
Most még nem tudom, mi a megoldás, mi hozhat változást.