Valahogy úgy érzem, szélmalomharcolunk az óvónénikkel (a dadust is értsd ide): Szerintem az a normális, ha a gyereknek van egy kinti gönce, amiben kedvére csúszhat-mászhat az udvaron, és birtokol egy benti cuccot, amiben értelemszerűen az óvoda épületén belül kolbászol. Igen, a váltóruháról beszélek, de ez igazából tavasszal már csak váltógatyát és -cipőt jelent. És az óvónénik nem akarnak segíteni abban, hogy a gyerekre a kinti gönc adódjon rá, így eshetett meg, hogy Andris megint beteg, mert a héten kétszer a vékonyabbik, azaz benti nadrágjában ment ki az udvarra. És ha már Andris beteg, beteg az öccse, meg beteg vagyok én is. B. saját jogon 2014 elmúlt két és fél hónapjában beteg volt kétszer 1-1.5 hétre, ő már nem mer gyengélkedni.
Ha valaki bevállalja, hogy a huszoniksz nagycsoportos gyerek mellé befogad pár kiscsoportos korú egyedet, akkor azért vessen rá egy-egy pillantást, hogy pölö normálisan felöltözött-é vagy sem. Mert az én gyerekem olyan, hogy egy szál trikóban kirohanna a hóba, és nem az átöltözés foglalkoztatja, hanem a hűdejómindjártkimegyünk. És a három óvó-védő-őrző személy igenis nézze meg, hogy az amúgy önállóan öltöző-vetkőző gyerekemen az időjárásnak megfelelő hacuka virít-é.
Csütörtökön szóvá tettem, hogy Andris a kinti, azaz a csoportszobás hancúrozáshoz vastag, azaz homokban, mászókán, hintán, focipályán edzett nadrágjában töltötte a benti időszakot is. Mit csinált erre az óvónéni? Andrishoz fordult, és az a mondat hagyta el a száját, hogy Aaaaandris, hát te nem öltöztél át a váltóruhádba??? És ezt ilyen teátrálisan, hogy érezzem, neki ez nem feladata, mit képzelek én, a gyerekem az izé. A gyerekem viszont nem 6-7 éves, mint a többiek, és igazán nem érdekli, miben megy ki játszani. A legtöbb hároméves ilyen, azt gondolom.
Télen szerettem volna, ha harisnyát is húznak a téli szerelés alá, mert ha felcsúszik a nadrág szára és besüvít a jeges szél, ne fagyjon szét a lába az elsőszülöttemnek. Közölték velem, hogy vegyek neki cicanadrágot, mert a harisnya fel- és levétele macerás a gyereknek, aztán jött az, hogy a benti nadrág szárát betűrték a zokniba, így ment rá a téli szerkó. Jó, legyen, ezt el tudtam fogadni. Azt viszont már nem, hogy bent a vastag-koszos nadrágban eszik-fekszik-játszik, kint meg a vékonyban szaladgál a márciusi hidegben. Nálunk itthon az a szokás, hogyha bejövünk az utcáról, levesszük a kinti cuccot, pölö nadrágot, átizzadt pólót, inget, megyünk kezet mosni / mosakodni és tiszta ruhát húzunk, nyáron meg lezuhanyzom a fél homokozót a két gyerekről - ha kétszer megyünk le, kétszer rakom őket a zuhany alá.
Jaja, jól gondoljátok, nem vagyunk spanok az óvónénikkel, mert nekünk kéréseink vannak, mert gondolkodunk, mert felvetünk dolgokat. Nyilván azért sem tartozunk az imádott szülők körébe, mert októberben szóba került, hogy Andrist átvinnénk egy másik, korosztályos csoportba, ha lenne hely (nem volt). És azt tippelem, hogy nehezen emésztik meg, hogyha itthon vagyok egy gyerekkel, miért nem vagyok itthon kettővel (vagy legalább hazahozhatnám ebéd után), és meg fogom írni, hogy oldottam meg ÉN a benti alvás problematikáját, holott nem nekem kellett volna.
Az adónk egy százaléka az ovinak megy, a projektfeladatokhoz viszünk ezt-azt, plusz nincs csoportpénz (a szülők nem szavazták meg a havi pár száz forintot), így ha szülőin panaszkodtak a nevelők, hogy elfogyott ez, nincs az, saját zsebből már többször vettem mindenfélét a csoport számára: papírzsepit, lisztet, tollat, gyurmát, sót, törlőkendőt ésatöbbit. Azért, hogy a gyerekeknek legyen. Nem csak az enyémnek, mind a huszoniksznek. És baromira nem vagyok krőzus, nincsenek felesleges forintjaim.
