És még messze a vége...

Egy hete húsz percem sincs magamra reggel hat és este tíz között. Húsz perc... És úgy magamra, hogy például leülök ékszert készíteni. A felgyűlt levelekre, ami a társasági életem egy része, szintén nem jut idő, de B.-re sem sok. Az egész nap egybefüggő gyerekezés, megszakítások nélkül, szinte állandó rohanásban. Este kidőlök. B. is kidől. Nincs felnőttidőnk, mert alszunk. Ha akad nagyszülői segítségem, alaptisztaság és alaprend varázsolásával töltöm a "gyerekmentes" időt, úri huncutságokra (pl. kenyér- vagy süteménysütés) gondolatot sem pazarolok. A kicsi napközben kétóránként 15-20 percet szunyál, ami pont arra elég, hogy mondjuk összedobjam az ebédet. Éjszaka kétszer-háromszor ébred, ma hajnalban öt és fél óra alatt háromszor keltem. 40-60 perc, amíg megetetem, tiszta pelenkát adok neki és visszaaltatom. A színtiszta alvással töltött időt nem számolom ki, siralmas. A nagy két hét viszonylagos tüneményesség után megkergült. Kezdek elházisárkányosodni (legtöbbször azért jogosan vagyok az, hiába utálom).

Mindkét gyerekem vidám, mosolygós, ez a rész rendben. A lelkierőm viszont egyre fogy, ez a baj, és az, hogy hosszú hétvége kell ahhoz, hogy egyáltalán esélyem legyen a minimális feltöltődésre. Sokkal keményebb a kétgyerekes létezésünk, mint vártam, hiába készültem az őskáoszra, ilyen szintű fizikai és lelki kihívásokra nem gondoltam. Megint a túlélésre hajtok.

Ehh, férfiak...

Nyolc után pár perccel szóltam a két nagyobbik fiúnak (B.-nek és Andrisnak), hogy fürdés előtt pakolják össze a szanaszét heverő játékokat. Eme tevékenység első lépéseként elkezdtek vonatsíneket rakosgatni, vonatokat szedegetni... és azóta is itt vonatoznak a nappali közepén.

Gyerek nélkül...

... valószínűleg kimaradt volna az életemből az az élmény, hogy a piros totemoszlopból ötcentis zebrafarokkal piszkálom ki a beszorult helikopterszárnyat.

Csíkos tesók a zenélő körforgó alatt

Ööö... duma?

Ülök a vécén, félig nyitott ajtónál (akinek kisgyereke van, tudja, miért, akinek nincs, majd megtudja), hallom, hogy Andris szalad ki a hálószobából, meztelen talpai halkan csattannak a kövön (zokni! zokni! zokni!), kissé félszegen megáll előttem, abatusz, mondja büszkén, nem is, inkább félig suttogja, és megvárja, hogy eltátsam a számat, csak ezután rohan vissza az apjához (a meglepett basszusomat talán nem hallotta), aki megdicséri, milyen ügyesen teljesítette a küldetést (menj oda anyához és mondd meg neki, mit kaptál). Abakuszt vettünk neki, mert még ikeáztunk egyet este, és a birtokbavétel után egy órával már tudta, mi az a sokgolyós izé. Megzabálom.

Még mindig duma

És Andrissal már olyan tartalmas párbeszédeket nyomunk le, hogy például 

- Andris, mit kérsz reggelire? 

- Tojás.

vagy például

- Andris, van még üveggolyó nálad?

- Nincs.

Fura őt beszélni hallani, szokatlan még, hogy a régóta állandó dolgok mellé (pölö anya, apa, baba, oda, az, autó, busz, aha, ott, bocs) naponta jön valami új szó, én meg úgy reagálok nagy vigyorral a fejemen, hogy mitmondtálandris?, mitmondtál?, légyszimonddmégegyszer! Hónapokkal ezelőtt mondott olyat, hogy autóka, hellóka, anyuka, azóta sem tudom, honnan szedte, sem itthon, sem a játszótéren nem találkozhatott ezekkel. Pár hete azzal lepett meg, hogy lazán felsorolta a kedvenc "meséjének" szereplőit: Poco(yo), Elly, (P)ato, Loula. Próbálkozik olyasmivel is, hogy isz(ol), esz(el), úsz(ol) és porsz(ívó). Az pedig az ősz hajszálaim és a homlokráncaim számát gyarapítja, hogy mostanában minden enyém! (sőt, ENYÉM!!!) és én is! (sőt, ÉN IS!!!). Naponta százszor biztosan elhangzik mindkettő. És rengeteg minden nem! (sőt, NEM!!!). Igen-t még soha nem mondott, vajon miért. És mindent, de tényleg mindent megért, még azt is, hogy ha még egyszer leveszed a zoknidat, kisfiam, nincs több Pocoyo!, mert ilyenkor egészen sokáig nem rángatja le magáról a zoknit. Halálom, amikor mezítláb rohangál a hideg kövön, és újra meg újra vissza kell imádkozni rá a zokniját.

Ja, azt is próbálgatja, hogy bassz(us), úgyhogy kacifántosabb módon kell káromkodnom. Mióta dackorszakba lépett a gyerekem, adott esetben elég csúnyán beszélek a pillanatnyi feszültségoldás hevében, holott korábban ritkán használtam pontpontpont szavakat. Ez olyan hozadéka az anyaságnak, amiről le kell szoknom. És a napi egy zacskó Győri Édesről is, de ez már egy másik történet.

Rákapcsolt

Bátyus, bátyus, bátyus, ezt mondogatja ma Andris. Szinte minden napra jut egy szó, a kukásautó mellett szeptemberi-októberi termés a nincs, ó, jajj, garázs, kulcs, na!, tűz, víz, tó, pók, kaja, hús, bácsi, csüccs, autós, dugó, eső, hoppá, bumm, aú. Ebből simán össze lehet hozni a Háború és béke következő kötetét.

Igazi fiú

Gondolom, B. aggódott kicsit, hogy a sok gyöngyös játékunk hatására esetleg a teklagyöngy vagy a gumidamil lesz Andris első összetett szava, de nem, megnyugodhat, mert ugyan Sir Andrew szívesen turkál a gyöngyeim között, a szíve csücske mégis a KUKÁSAUTÓ. Igaz, egyelőre a kukásautón kívül az úthenger és a markoló is kukásautó.

P.S.: Hallottam, hogy elalvás előtt még belesuttogta a takarójába: kukásautó... kukásautó... kukás... autó. (Na, mit kap névnapjára, na, mit?)

Amikor játszóterezünk...

P.S.: Nem tudom, miért gondoljátok, hogy a lila a kedvenc színem.

Csibike, te kis naiv, te

Azt hittem, végre lesz egy gyerekem, akit villámgyorsan be tudok pelenkázni, erre tessék, az autóbámulásba belefeledkezett, a kitekeredett pózhoz makacsul ragaszkodó kicsivel is szénné küzdöm magam, mert nem marad úgy, ahogy szeretném, eltörni meg nem akarom, érthető okokból. 

Az ágytámlára ragasztott állatokat ignorálja a kissrác, bezzeg a pelenkázó fölé applikált autókat egész nap áhítattal nézné. Itt még a hason fekvést sem nehezményezi.

P.S.: Az Infacolról jutott eszembe, hogy kábé kétszer használtuk, mert a kiscápánál kimaradt a hasfájás, ő nem szenved holmi görcsöktől, inkább kihányja a felesleget. 

A Mosolygombóc harmadik hónapja

Ahogy a fürdőkádas bejegyzésnél is látszik, Dávid mosolyog. Pontosabban vigyorog, és még a nyelvét is kidugja jókedvében. (B. belőlem is ilyen reakciókat szokott kiváltani, és bevallom előfordul, hogy én is kidugom a nyelvemet.) Dávid azzal lepett meg, hogy már jó két hete mosolyog rám, nem csak úgy, a világba bele, hanem RÁM. (A tehénnel mindig legyünk jóban, ez ősi baba közmondás.) Az egész arca csupa mosoly, mosolyog a szeme is, és ilyenkor olyan melegség önti el a szívemet, amit nem tudok szavakba foglalni. Ha néha felébred hajnalban, nagy-nagy röhögések közepette pelenkázom, aztán közös megegyezéssel (szoptatás közben beájul, nagyjából én is) visszarakom az ágyába. Mióta hazaköltöztünk (az elmúlt 4 napban), átaludta az éjszakákat, 9-10 órákat nyomott le.  

Apukájára istenként tekint Dávid, teljesen extázisba esik tőle. (Mondjuk, meg tudom érteni.) A bátyjának személyre szabott mosoly jár, ami annak a jele, hogy Sir David nem haragtartó, nem veszi zokon, hogy pl. Andris ötezerszer felébreszti altatás közben. A röhögcsélős he-he mellett a sarj dávidnyelven halandzsázik. Amikor anyósommal legutóbb hosszabban beszélgettünk, a karomban ringatott legkisebb kisfiam konkrétan beledumált a mondandókba. Meg röhögött is, pedig a mai fiatalok helyesírásáról beszéltünk, ami azért nem túl vidám téma. Anyósomra is nyitott szájjal vigyorog, és ha jól érzi magát, kurjongat. És a tükör nála is nagy szerelem, mint Andrisnál, az az egyik fő nézelődő- és vigyorgóhely - amíg bírja a hátam és a karom.

Ja, kedden 6.99 kilónak mértük őgombócságát. A hossza még titok, annyi biztos csak, hogy 74-esnél kisebb body-t/rugdalózót képtelenség összegombolni rajta, ezek viszont széltében lötyögnek a kis habtestén. Visszaolvastam, és kiderült, hogy valóban haldoklik az agysejtállományom: Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy Andris ugyanilyen paraméterekkel rendelkezett a harmadik hónap végén. Dávid gyakran kapaszkodik a saját ruhájába/pelenkájába (4-est hord, már ennyire nagyfiú), hiába mondom neki, hogy nyugi, kisfiam, senki nem fogja lelopni rólad a hacukádat. 

A ded gyakrabban dolgozik a lábaival, mint a kezeivel, mert a sikerélményre hajt. Többször rajtakaptam azon, hogy lábbal inzultálja a privát konditerme oroszlánját és kissárkányát, meg a körforgó nyusziját/cicáját/maciját. Ha elmarkol valamit a kezével, egy idő után reklamál, hogy szabadítsam már ki a kacsóját, mert ez az izé nem ereszti, én pedig rendes anyjaként lefejtegetem az ujjait pl. A Szamárról. Mostanában két pici plüsspingvin az abszolút favorit, szinte transzban próbálja megkaparintani őket. Egy nyalásnál tovább nem foglalkozik velük, úgy látom, egyelőre a zsákmány becserkészése nagyobb élvezet, mint a tanulmányozása. 

A dorwéktól megörökölt játszóbigyó is izgatja Dávid fantáziáját. Először szigorú nézéssel óhajtotta meghunyászkodásra és közeledésre bírni a cuccot, de az galád módon maradt a helyén. A kisfiam 1-2 centinél nem tud többet vetődni előre, így maradt az elszánt szájcsücsörítéssel kísért kétkaros hadonászás, majd jött a kétségbeesett nézés, végül pedig a morcos sírás. Dávid nagyon szeretne haladni, úgyhogy az elmúlt egy hétben elszántan húzkodja maga alá a lábait. A hason fekvéssel egész jól megbarátkozott, de azért nem ez a kedvenc pozíciója.

 

És nehogy elfelejtsem már: Egyszer, egyetlen egyszer átfordult a hasáról a hátára. Szándékosan, minden mozdulatot átélve, ráérősen. Láttam rajta, hogy meglepődött a mutatványán. Én is.

Egygyerekes anyaként kicsit tartottam attól, hogy Andris mellett jut-e majd elég szeretet a testvérének, aztán mióta létezik Sir "Mosolygombóc" David, egyértelmű, hogy jut. Nem érzem azt, hogy jobban szeretném egyik vagy másik gyerekemet, mindkettőt imádom.

'Segítség, kamerafejű lett az anyukám!' c. rovatunkból

És megint elrohant egy év

Drága Kisfiam!

Holnap hazaköltözünk a nagymamáéktól, egy hónap után újra otthon alszunk. Még itt, a mamáéknál megünnepeljük a születésnapodat, elfújod a gyertyákat a tortádon és megkapod az ajándékodat. Két gyertya lángját figyeled majd tágra nyílt szemekkel, és ha nem vigyázunk, megfogod őket. Mert kíváncsi vagy, szeretsz kísérletezni, a tűzzel játszani, a legutolsó határig elmenni. Semmiről nem akarsz lemaradni, ez hajt újabb és újabb kalandokba.

Tudom, fájni fog, hogy hétfőtől nem a mamával reggelizel, a papával nem mentek ki a kertbe almát szedni, nem locsoltok virágot a mamával, nem fekszel a papa mellé focimeccset nézni. És nem ülsz este Be. ölében a telefonját piszkálgatva, és Bo. nem jön be a fürdőszobába, hogy lelocsolja a hátadat. Sírni fogsz, amikor elköszönünk tőlük. Még jobban megszeretted őket az elmúlt egy hónap alatt, és remélem, hogy megérted: nem örökre veszünk búcsút tőlük. Ők a családod, nagyon szeretnek téged. Dávidot is hazavisszük, és örülök, hogy nem fogod kérni: őt hagyjuk inkább a mamáéknál. Áti, ahogy te hívod Dávidot, fontos neked, amikor este, elalvás előtt felsorolod, hogy kiből áll a kicsi családunk, elmondod, hogy anya, apa, Áti, Andris, és közben mutatod, hogy az ott az anya, az ott az apa, az ott az Áti, te pedig az Andris vagy. Te találtad ki ezt a játékot, és mi apával boldogan mondjuk utánad, hogy anya, apa, Áti, Andris. Mindig magadat mondod utoljára, és Dávidot soha nem felejted el.

A hajamat rendszeresen festetni fogom, különben látszódna az összes ősz hajszálam. A második 365 napban megsokszorozódtak, ebben biztos vagyok. Te vagy a legakaratosabb emberke a világon, akivel eddig találkoztam. És a legbátrabb is, hihetetlen kitartással ragaszkodsz az elképzeléseidhez, és bárkivel szembeszállsz, aki korlátozni próbál. Próbálj meg halkabban üvölteni / visítani / hisztizni, kérlek. Anyád-apád idegrendszerének védelmében.

A kórházban nagyon fájt, hogy csak az egyik fiamat ölelhetem magamhoz a nap bármelyik percében, és nagyon fájt, hogy láttam a szemedben: Dávid születése, ami az élet egyik legszebb ajándéka (számodra is az lesz, ha apával ügyesen csinálunk mindent), szétrombolja azt a világot, amiben addig éltél, ahol apa és anya egyedül a tiéd volt. Hamar visszataláltunk egymáshoz, két hét után végre a tenyerembe csúsztattad a kezedet, amikor táncolni hívtalak, és idővel elfogadtad, hogy született egy testvéred. Néha kéred, hogy tegyem vissza Dávidot az ágyába, és inkább csak ketten játsszunk. Azt gondolom, ez belefér. Imádom, amikor kikiabálsz a szobából, hogy anyaaaaaaaaaaaa!, amikor nevetve menekülsz előlem kergetőzés közben, amikor átöleled a nyakamat és hozzám bújsz.

Lenyűgöz az ügyességed és a kreativitásod. Még most sem értem, hogyan tanultál meg biciklizni a háromkerekűvel. Egyedül. Néhány nap alatt.

Azt kívánom, hogy még nagyon sokáig tegyen boldoggá a falevelek közé emelkedő szappanbuborék. És Shakira csípőrázását se und meg soha. És olyan aranyos, meg jószívű, meg vicces barátaid legyenek, mint Pocoyo.

Köszönöm, hogy az anyukád lehetek.

Boldog születésnapot, Andris, nagyon szeretünk, Kisfiam.

Két jó (?) gyerek (meg az apjuk karja) kis helyen is elfér

Most már nyugodtan engedem el a sivatagba is

Tojás, homok, víz, ezek a szavak épültek be frissen Andris szókincsébe, úgyhogy nem féltem, a Szaharában bármikor reklamálhat a kedves beduin vendéglátójánál a rántottájába került homok miatt, és rögtön kérhet is egy kis vizet, hogy leöblítse a fogai között csikorgó falatokat.