Brékingről és zenről szólt a hetem

Kiscápának nem ilyen buci a feje, csak épp a szerelmetes nézéssel foglalatoskodott, nem a legelőnyösebb pofibeállítással. Hogy tud egy ilyen kicsi fiú ennyire szerelmesen nézni rám? Már attól bekönnyeztem, hogy eszembe jutott, nemsokára anyák napja, és B. biztosan kitalál valami meglepetést. Aztán az ovis tájékoztatón is könnyeztem suttyomban, mert az ünnepek lebonyolításánál megemlítették pl. az anyák napját, hogy nincs semmi kényszerszereplés ilyenkor sem, az oviban megjelenő anyukához odamegy a gyereke és elmondja a kis köszöntőjét és odaadja az ajándékát. Bőgni fogok, az tuti. Vizionáltam a jelenetet Andrissal, és kész, már meg is hatódtam.

Az elmúlt hetünk teljes egészében a bréking jegyében telt: Dávid szinte napról napra mutatott be valamilyen új kunsztot. A kissrác pillanatok alatt megtanult terpeszben ülni és felülni, meg hátrafelé mászni, aztán ezt előre is bemutatta pár mozdulat erejéig, meg feltámaszkodik a kanapéra és leszed dolgokat, és amikor ücsörög, nem kapaszkodik, hanem hadonászik pl. szónoklás közben. (Ha nincs nagy kupi a videón és nem röhögök bénán, felteszem ide a hardcore cápafanok kedvéért.) Teljesen lenyűgöz, milyen ügyes, borzasztóan élvezi ő is az új tudományait, csomót röhög, amikor dicsérem, és huncutul néz. A kétkezes hadonászásnál próbálok úgy mosolyogni, hogy ne lássa rajtam: azon parázok, nehogy dobjon egy hátast a parkettán. Most érkezett el arra a pontra, hogy elbírja a teste a súlyát, azért csinál mindent egyszerre. Úgy tippelem, hogy még az első szülinapja előtt járni fog. Nagyon durva lesz majd, ahogy a két cápa száguldozik körülöttem.

Persze mi is összehasonlítjuk a két gyerek fejlődését, B.-vel többször beszélgettünk arról, hogy Andris rengeteg mindent korábban csinált, mint Dávid. B.-nek még a legelején volt egy szerencsétlen megjegyzése, amit úgy is lehetett érteni, hogy elhanyagoljuk Dávidot, ami nyilván nem igaz, de utána napokig vizsgáltam magam, hogy elhanyagolom-e a kisebbik kisfiamat. Nem, nem hanyagolom el. Egyrészt Andris az átlagnál sokkal ügyesebb kisfiú, másrészt Dávid teljesen más típusú személyiség, mint a bátyja (pl. nem olyan kezdeményező és zárkózottabb), harmadrészt Dávidnak szinte semmit nem kell tennie az ingerekért, készen kapja őket, Andris és az ő játékai folyamatosan biztosítják a sok-sok karnyújtásnyira lévő ingert, míg Andrisnak csak én voltam egész nap, és ha vágyott valamire, mozgósította az energiáit és megszerezte magának. Dávidnak sokkal kényelmesebb dolga van.  

Imádom Dávid arcán a büszkeséget, hogy nézd, anya, felültem... és kapaszkodás nélkül kiveszem a kisvonatot a dobozból. Olyan fura ez az anyaság, azok kergetnek néha az őrület közelébe, akiket a legjobban szeretek, áhítattal imádok. Soha az életben nem választottam volna magamnak kiszámíthatatlan pasit, aki tíz perc alatt képes boldoggá tenni és elszomorítani a nap huszonnégy órájában többször is, ezeket mindig jó messzire elkerültem, erre tessék, most kettő is van belőlük. És persze nem hajthatom ki őket a világba, mert nem a pasijaim, hanem a gyerekeim. A legvadabb álmomban sem gondoltam, hogy ilyen rohadtul nehéz és ilyen csodálatosan boldogító dolog anyának lenni. (Ez itt egy szmájli helye.) Tök jó lenne, ha az utóbbi dominálna, de nem, egyelőre sokkal több a nehéz, mint a könnyű / jó. És pluszban érzelmi hullámvasúton ül az ember lánya, meg ott van a fizikai terhelés. És egyáltalán nem igaz, hogy a nehézségek nélkül nem tudnám értékelni a jót. Dehogynem! 

Ez persze megint nem panasz, csak tény. A héten amúgy olyan zen voltam, mint még soha. Semmitől nem veszítettem el a türelmemet, kedves és aranyos voltam mindig, a konfliktusokat úgy oldottam meg, hogy mindenki jól érezte magát közben és utána, szóval, tökéletes volt a hét, holott az anyaságos körülményeim semmit sem változtak. Béke ücsörgött a szívemen egész héten, béke és harmónia, és idén először éreztem magam hosszabb távon (azaz egy hétig) boldognak. A zenmami állapotba két élmény juttatott el: Az egyik Andris ovis tájékoztatója, ami egy kis változatosságot hozott az ingerszegény életembe, és ami rádöbbentett Az Anyai Felelősségemre, arra a felelősségre, ami a hétköznapi mókuskerekezésben hajlamos megkopni, szem elől tévesztődni. (A nevelők a sajátjukról beszéltek, én meg elgondolkodtam az enyémen.)

Nem azért szültem két gyereket, hogy végigbőgjem és -üvöltözzem a következő három évet, én ezt az egészet élvezni akarom, bzmg, zokogtam B. nyakába valamelyik borzalmasan nehéz nap után. Ez a másik élmény. Hogy nemsokára 36 leszek, itt ez a két kicsi gyerek, és egyelőre gyakrabban vagyok szomorú, mint boldog, és micsoda élet az, hogy a legszebb harmincas éveimet sírással és kiabálással töltöm. Ez a síró-kiabáló nő nem én vagyok, én nem ilyen vagyok, gyűlölök ilyen lenni, és micsoda igazságtalanság, hogy Dávid csak azért nem kaphatja meg azt a boldog, kiegyensúlyozott anyát, akit Andris anno megkapott, mert másodiknak született és a bátyja éppen dackorszakát éli. Elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy élvezni tudjam a legnehezebb napjainkat is, vagy legalább találjak benne sok-sok jó / értékes / szép pillanatot. Elhatároztam azt is, hogy kizárólag azt fogom akarni, amit lehet, nem pedig azt, amit szeretnék, hogy ne legyen bennem szorongás és feszültség a nem-lehet-dolgok miatt. Így lettem zenmami, a gyerekeken pedig azt láttam, hogy jót tesz nekik a zenmamiságom, pl. Andris talán egyszer-kétszer tépett ki játékokat Dávid kezéből (egész héten!), és pl. sokkal bensőségesebb lett a kapcsolatom mindkét fiúval (ezt úgy értsd, hogy most már nem 80% a bensőségességes mutatóm, hanem 98%). Mindig tudtam, hogy a lelkiállapotom alapjában határozza meg a gyerekek viselkedését, de hosszú hónapokon keresztül képtelen voltam más szemszögből tekinteni az életemre, nem tudtam semmibe sem kapaszkodni, ami elmozdíthatott volna a holtpontról. Ezen a héten sikerült. Fogalmam sincs arról, mennyire lesz tartós ez a hozzáállásom, ugyanis rengeteg pluszenergiát kell előbányásznom a táplálásához. 

Ja, és attól is zenebb lettem, hogy abbahagytam a csúnya beszédet. Valójában finom lelkületű királykisasszony vagyok, aki gyűlöl csúnyán beszélni. Soha az életben nem káromkodtam annyit és úgy, mint anyaságom elmúlt egy évében. Azt gondoltam, ez oldja feszültségemet, de nem, inkább fokozza, mert rosszul érzem magam tőle.
Hazafelé a kocsiban fogalmaztam meg először fennhangon (a gyerekek aludtak, B.-ből állt a hallgatóságom), hogyha nem lenne Andris, nem tudnám, ki vagyok valójában. Árnyaltabb a kép magamról, mióta anya vagyok. Néhány jó és néhány rossz dolgot általa tudtam meg magamról, és ha nincsenek az életemben a vele kapcsolatos problémák, konfliktusok, a személyiségemnek ez a része rejtve marad előttem. Nem minden új információ szimpatikus, de el kell fogadnom, hogy pl. az is én vagyok, aki úgy tud üvölteni, hogy a fülében érzi a vére dobolását. Már tisztán látom azt is, hogy a gyerekeim a személyiségem két részét tükrözik: két ellentétes részét, de nagy a közös halmaz. Andris a szenvedélyes, lendületes, jövő-menő, nyitott, végtelenül kíváncsi, nagyon makacs és akaratos, Dávid pedig a visszafogottabb, csendesebb, elgondolkodóbb, zárkózottabb, ugyanakkor benne is hatalmas akaraterő és szenvedély és erő lakik, csak lent a mélyben. Hozzám közelebb áll Dávid személyisége, ezért valószínű, hogy Andrissal mindig több konfliktusom lesz, mint vele - függetlenül attól, hogy bolondulunk egymásért.

A zenkorszakom szombaton véget ért egy napra, és erről nem a gyerekek tehettek, hanem B., de ez már egy másik történet.

Pöttyök és sebek

És igen, még idén történelmi mélypontra fog süllyedni a súlyom - Sir Davidnek köszönhetően. A villámlábú és ártatlan cápanézésre is képes Kicsi olyan ekcémát birtokol a bal térdhajlatában és elől, a pelenka alatti részen, ami tulajdonképpen nem ekcéma. Jó, mi? Apró piros pöttyökről szól a történet, hónapok óta hol többen vannak, hol kevesebben, hol pirosabbak, hol bőrszínűbbek. Bemutattam őket és a tulajdonosukat azon a bőrklinikán, ahol tavaly szeptemberben jó cuccokat kaptunk Andris allergiájának kezelésére. Dávidnak szteroidos krémet meg gombásodásra való krémet írt fel a dokinő, utóbbit néhány napig használtam, az előbbit két-három alkalommal és minimálisan. (A gyógyszertárban úgy nézett rám a krémet kiadó nő, hogy úristen, szteroidos krém, úristen, tényleg csak oda, ahová kell és vékonyan, úristen!) Igazából csak addig használtam a kencéket, amíg egy pillanatok alatt kialakuló és engem a bőrklinikára hajtó csúnya felület meg nem szépült (a gyerekdoki első körben nem adott olyan krémet, ami használt volna, meg infót se mondott), rutinos anyaként és javasasszonyként viszont úgy éreztem, nem a kencéken múlik a dolog, hanem a szervezetembe bevitt szilárd és folyékony halmazállapotú dolgokon. A bőrklinikán direkt rákérdeztem, hogy ihatok-é tejet / kakaót, illetve ehetek-é csokit, és simán rábólintottak, még humorizáltunk is kicsit. Nos, anyai megérzéseim alapján első körben a tejezést és a csokizást hagytam abba, és a pöttyök száma ugyan csökkent, de még mindig volt elég. Gyanúba keverte magát a narancslé, az almás pite, a resztelt máj is, úgyhogy ismét megmutattam a gyerek pöttyös részeit a védőnőnek meg a gyerekdokinak, akik először a fejüket fogták a bőrklinika tej- és csokifogyasztásra vonatkozó álláspontja miatt, aztán felsorolták, hogy milyen kaja okozhat problémát Dávidnál: cukor (pl. kapucsínómba tett egyetlen teáskanálnyi barna cukor), keksz, süti, körte, belsőség (resztelt máj, pl.), tej, csoki, zsíros tejtermék, füstölt hús és sonka, tojás (húsvét környékén szaporodtak a pöttyök, igen), penészes sajt, citrusfélék, szalámi, valamint a durvább ruha is dörzsölheti az érzékeny bőrét. Szóval, semmit nem ehetek, ami finom és növeli a kilóim számát, kenyérből meg tésztából nem tudok annyit betolni, mint pölö kakaóscsigából. Ja, miután anyunak felsoroltam, mit nem ehetek, megkérdezte, hogy és mit hozzak neked, Kismacs, tiramisut?, én meg azt hittem, rögvest megfejelem a hűtőt, hát, így kell a szívemet fájdítani.

Amúgy renitens módon Andrisnál is ittam tejet-kakaót (a terhesség alatt is), mert úgy vettem észre, nincs egyetértés abban, ihat-é tejet a szoptatós anya, és amíg nincs gond a gyereknél, addig minek mondjak le jó dolgokról, hiszen eleve dögnehéz az életem, nehogy már feleslegesen legyek szigorú magamhoz. Néhány piros pötty Andris térdhajlatában is meg-megjelent cirka másfél éves koráig, ilyenkor egy-két hónapig szüneteltettem gyanúsnak tűnő ételeket-italokat, aztán újra elővettem őket. 

A gyerekdoki most jó krémet adott, a háromból egy bevált, bár valójában az önmegtartóztatásom tünteti el a pöttyöket, ha meg lecsúszik egy pohár nestea vagy egy tányér tejföllel habart főzelék, már jönnek is elő. Nem lesz nehéz lefogyni, úgy tűnik, mégsem kell zsákban strandolnom a Balcsin. 

A képeken meg jól látszik, hogy Sir David kiflit szorongat a kezében. Igen, hajlandó kiflit csócsálni, ami ugyan fog nélkül meglehetősen macerás, de valahogyan csak jut a szájába némi morzsa. Az etetőszéket rühelli (minden olyan cuccot utál, ami kapoccsal záródik a hasán és korlátozza a mozgásban), itt csak azért ilyen mosolygós, mert szereti, ha fotózom. 

Azt még muszáj idevésnem, hogy múlt hét szerdán megmérték a kiscápát, ha már ott voltunk a védőnő és a gyerekdoki felségterületén, és kiderült, hogy 9 hónaposan 9.44 kiló és 74 centi Őszőrsége, ez kábé az egyéves gyerek paramétereinek felel meg. A gyerekemen nincs egy deka háj sem, csak sok benne az anyag. Még mindig nem egy Sámson, bár ha választani lehet, inkább a fogai nőjenek ki először, hogy tudjon végre rágni, mert a pépes kajákat egyáltalán nem csípi, a picit darabostól azonban drámai köpködhetnék jön rá. És nyilván ezerrel tépi le magáról az előkét.

Azért Sir Andrew is fel tud mutatni piros dolgot magán: Az egyik sétánál futás közben akkorát perecelt, hogy lehorzsolta a felső ajka felső részét (idétlenül hangzik, de tényleg így történt), és hiába viszonylag kicsi a seb, bucira dagadt a szája, dőlt belőle a vér, és utána meg tíz perc múlva a motorral esett orra, úgyhogy lehorzsolt még egy réteget a felső ajka felső részéről, az orra meg belilult. Borzasztóan nézett ki friss sebesültként, mint egy kezdő bokszoló, akit jól orrba és szájba vágtak (a képen már istenes a helyzet, szolid kis sebecske látszik csak). 

Nagyon minimális az esélye annak, hogy még egy gyereket szülök ebben az életben, de ha mégis, egy kislányt, egy igazi tündérkirálykisasszonyt fogok vizualizálni teherbeesés előtt, aki szépen elüldögél és rajzolgat, és nem rohangál, és nem izzik egész nap ötezer fokon, mint a két fiam. Állítólag a kamaszkor sokkal durvább, mondják körülöttem az emberek, de engem ez nem hat meg, ha ebben a tempóban folytatják, nem fogom megérni a kamaszkorukat.

Talán óvodás lesz... talán

Már egy éve oltják egymást a játszótéri anyukák, mindenki tudni véli, kit vesznek fel az oviba és kit nem. Az én gyerekem (a képen az öccse ágyában) a "kit nem" kategória, merthogy itt az öccse, minek vennék fel, ha ő is itthon lehet velem, A Dolgozó Anyák gyerekeinek kell a hely (jogos, persze), majd jövőre, négyévesen mehet oviba. Ez a legrosszabb, ami Andrissal történhet: borzasztóan vágyik a gyerektársaságra, ő az a típus, aki társaságban érzi jól magát, és bárhová megyünk, minden gyerekkel leáll bandázni, függetlenül attól, mennyi idős és milyen nemű az a gyerek. A téli séták alatt ritkán láttunk gyereket, így fordulhatott elő, hogy Andris nem egyszer négykézlábra ereszkedve próbálta magát átpasszírozni az egyik ovi kerítésrácsain, amikor az ovisokat végre kiengedték az udvarra, ők meg nagy ricsajjal szaladgáltak, fociztak ésatöbbi. Sírt, mert nem mehetett be hozzájuk.

Jövő héten tartja az ovink az aktuális tájékoztatóját az óvodai felvételről és az óvodai életről, utána nyílt napok, aztán májusban beiratkozás. Tegnap a doki után felvéstem a fontos időpontokat (nehezítette a dolgomat, hogy egy kínai pár információs pultnak nézett 15 percen keresztül), és közben elszorult kicsit a torkom-szívem: előfordulhat, hogy ovis nagyfiú lesz az elsőszülött kisfiamból, ami egyrészt juhhé, másrészt meg jajj, mert el kell őt engedni, ki a világba, ki a védőszárnyaim alól, bele az ismeretlenbe, ahol egyedül kell boldogulnia minden egyes nap. Tudom én, hogy ez az élet rendje, ettől függetlenül fáj, sajog itt bennem a tény, hogy így vagy úgy, de ősszel vége a tiszta, meghitt, védett életének. Mostanában emiatt újult erővel próbálok jobb-türelmesebb anya lenni.

P.S.: Ha nem veszik fel fél napra sem, az a B-tervem, hogy keresek neki valami (remélhetőleg nem sokat) fizetős gyerekközösséget heti 2-3 alkalomra.

Hinta és víz

A kisfiú, aki még nincs kilenc hónapos és aki egy-két percen keresztül már nagyon vagányan ücsörög a hintában, szombat délután felállt - az apukáját használva támasztéknak. Végignéztem, ahogy büszkén (és a saját ügyességén meglepődve) a talpaira tornázza magát, és teljesen bekönnyeztem a meghatottságtól. A hinta nálunk nagy jóság, mindkét fiú imádja, és a nehéz napjaikon életmentő tud lenni. Hintát minden kisgyerekes családba!

Ma este meg együtt pancsoltak egy kicsit a fiúk...

... és Andris odakínálta Dávidnak az egyik edényemet, hátha kapható a közös főzőcskére...

... és egy ideig úgy tűnt, pingvinleves lesz a menü...

... aztán végül autólevesben egyeztek meg a srácok.

Dávid még nem tud ülni, ezért támogatja az apukája. Mivel a fiatalember kitornázza magát az autós hordozóból, a bátyja meg nem engedi át neki a dönthető etetőszéket (én székem!, és amúgy 2.5 év után kellett megtudnom, hogy egy addig számomra láthatatlan füllel dönthető), így az étkezéseinknél az ölemben üldögél, a hadonászásaival és a tányér / pohár / evőeszköz lerántására tett kísérleteivel jelentősen megnehezítve a táplálkozásomat. 

A tegnap óta két és fél éves nagyobbik kisfiam meg olyanokat mondogatott a hétvégén, hogy én is szomjas vagyok / én építek tornyot / rajzolj ping(v)int (kakit is kért már, én pedig rajzoltam), a reggelinél meg kirágott egy formát a sonkaszeletéből és a levegőben úsztatva közölte, hogy ez hajó, és amikor reggel visszadőltem egy picit az ágyba, mert B. vállalta a két zsiványt, Andris mondta a hálószobába bekúszni szándékozó Dávidnak, hogy nem szabad, anya alszik, és behajtotta az ajtót. 

A hét másik megható pillanata is hozzájuk fűződik: Andris leült játszani Dáviddal, és pár pillanat múlva kihallottam a dumálásából, hogy azt mondja az öccsének: rossz kutya... rossz kutya. Ööö... tőlem tanulta, kergetőzés / birkózás közben szoktam neki mondani nevetve, hogy rossz kutya vagy, kisfiam, rossz kutya vagy, és az olyan édes, amikor megkérdezem, hogy na, mi vagy te haramia?, ő meg röhögve nyögi ki, hogy rossz kutya :) (És ide most szmájlit kellett tennem.)

Testvérféltékenység: tippek, trükkök, 2. rész

Kábé egy-másfél hónappal ezelőtt eljutottam az egyik Libribe, ama kivételes alkalmak egyike volt, amikor egyedül nézelődtem, olvasgattam, és még könyvet is vettem. Egy Popper és egy Vekerdy kötet jött velem haza, azt a Ranschburgot, amibe belelapoztam, végül otthagytam, hogy majd legközelebb, bár A Megnyugtató Mondatot nála olvastam.

Andrisnak hónapok óta szokása, hogy kitépi Dávid kezéből a játékot (néha egészen durván), mindegy, mi az, csak ne Dávid játsszon vele. A legtöbb játék az övé (enyém! ... ENYÉM!), ebben abszolút igaza van, de nyilván nem fogunk mindenből kettőt venni, naivan azt gondolván, hogy így csökkenthető az én-játékommal-játszik c. műsírások, nyávogások száma. A legdurvább periódusban gyakran előfordult, hogy pl. az esti közös legózás alatt a Nagy ötpercenként szedte el a Kicsitől az éppen aktuális legódarabot, aki jogosan sérelmezte a dolgot. Horroridőszak volt, igen. Szinte mindent kipróbáltunk, hogy ráébresszük Andrist, nem jó, amit csinál. Kértük szépen ezerszer, hogy ne vedd el, kisfiam, csúnya dolog kitépni öcsi kezéből a játékot, türelmesen magyaráztunk minden egyes alkalommal, hátha, de nem, aztán kiabáltunk, hátha, de nem, aztán próbáltuk a sarokba állítást, hátha, de nem, aztán néha rácsaptam a kezére, hátha, de nem, aztán jött a játssz egyedül, ha közösen nem megy, hátha, de nem, és a legutolsó kísérlet a helyzet kezelésére perpill az, hogy elvesszük és elrakjuk a szóban forgó játékot egy rövid magyarázat kíséretében, hátha.   

Azt mindig tudtam, hogy a mindjárt két és fél éves fiam igen fejlett jószág érzelmileg és értelmileg, a játékelszedés hónapjai alatt pedig kiderült, hogy nem is ösztönállat: borzasztó pontosan tudja, mit csinál. B.-vel nem egyszer hajnaloztunk azon tanakodva, miként kezelhetnénk jól ezt a problémát, előfordult, hogy hajnal 2 és fél 4 között dumáltunk, mert máskor nem értünk rá a nap 24 órájában. Megbeszéltük, hogy kipróbáljuk a ráhagyásos taktikát, azaz nem szólunk semmit, ha Andris elveszi Dávidtól a játékot. Nos, az első alkalommal, amikor nem szóltam semmit az akciójára, megdöbbent a fiam, meg is kérdezte, hogy anya...?, azaz szabad fordításban: anya, de hát elvettem a játékot, te meg nem mondasz semmit? / nem állítasz sarokba? / nem kiabálsz rám? És utána még egyszer-kétszer látványosan elvette a játékokat az öccsétől. Nekem itt esett le, hogy abszolút szándékosan tépi ki Dávid kezéből a játékot, és nagyon jól tudja, hogy amit csinál, az nem jó, de mégis csinálja, vállalva az utána következő szülői mindenfélét, még abban az esetben is, ha ez a szülői mindenféle számára egyértelműen negatív. És az aktuális körítés, pl. morgás, nagy lendülettel való játékelvétel, nekünk szól, a szülőknek. Vegytiszta provokálás és tesztelés, hogy mi történik és kit védünk meg. 

Egyébként az élet más területein is egy csomó ilyen provokálást intézett felénk az elmúlt hónapokban. Egy példát mondok, amit soha nem fogok elfelejteni: Dávidot öltöztettem a játszóterezés előtt, Andris már nagyjából beöltöztetve várta, hogy induljunk, és amikor már csak néhány simítás volt hátra Dávidon, láttam, hogy Andris a gyerekszoba ajtajába akarja tolni az egyik puffot. Szóltam neki, hogy ne tolja oda, mert nem tudok kimenni, Dáviddal a karomban pedig nem tudom átlépni, amúgy is sietünk. (Ja, egyébként a 'sietünk' szó az egyik, amit tilos kiejteni Andris előtt, mert garantáltan mindent elkövet, hogy hátráltassa a szűkebb családját képező másik három embert.) A hirtelen megsüketült Andris a szemembe nézve rendületlenül tolta előre a puffot, hiába kértem ötezerszer szépen, hogy ne tegye, meg se rezzent, az emeltebb hangot sem hallotta meg. Aztán amikor tökéletesen elbarikádozta a gyerekszoba ajtaját, szépen ráhasalt puffra, ráhajtotta a fejét és lehunyta a szemét - várva és felkészülve a legrosszabbra, konkrétan a kiabálásra. Belém égett a látvány, ahogy lehunyja a szemét: nem érdekel, mi történik, csakazértis megcsinálom, jöjjön, aminek jönnie kell, ez volt az arcára írva.

A ráhagyást végül nem választottuk állandó megoldásnak, mert hosszabb távon ugyanúgy nem járt eredménnyel, mint a többi, és nem akartuk, hogy Andris azt lássa, nem védjük meg Dávidot, nyugodtan garázdálkodhat a játékokkal. Bevallom, nehezen tudtam megemészteni, hogy a fiam direkt viselkedik így az öccsével. Ha kis ösztönállat lenne, könnyebben elfogadnám a ténykedését. 

A Megnyugtató Mondat nagyjából úgy hangzott Ranschburg szájából, hogy az Andris-féle játékelszedés igen jellemző a fiúkra, és hogy mindig el kell mondani a gyereknek, hogy amit csinál, az nem helyes ésatöbbi.

Andrist igazából egyik megoldásunk sem hatotta meg, bármit csináltunk, továbbra is ment a garázdálkodás, aminek a vége az lett, hogy mindkét gyerek bőgött, Andris sokszor hangosabban, mint Dávid, a kettő között azonban nemcsak a hangerő volt a különbség, hanem az is, hogy Andris gyakran nem őszintén sírt, bár egy külsős simán elhitte volna, hogy valódi drámát lát, hiszen megvolt minden kellék: rázkódó vállak, kézbe temetett arc, krokodilkönnyek, vörös fej és szem. 

Mostanában javulgat a helyzet, például megszaporodott az öcsi, te jössz! mondat a közös pohártorony lerombolásánál (korábban Andris rombolt le minden olyan tornyot is, amit az öccsének építettem, nem érdekelte, hogy a játékunk szabályai szerint egyszer ő jön, egyszer az öccse), meg mióta Dávid Cristiano Ronaldóra jellemző sebességgel kúszik, sokszor hívja játszani, hogy Ádi/Edi, gyele!, gyele!, és ilyenkor az öcsi lelkesen kúszik utána, fogócskáznak, ijesztgetik egymást és rengeteget röhögnek. A közös zsiványkodás színtere többnyire a hálószoba, ott le lehet rángatni a földre a puha takarókat, ugrálni meg henteregni lehet rajtuk, mert mindkét fiam hedonista. Azért a helyzet továbbra sem idilli, találtam már meg Andris két szandálját a könyvespolc magasabb régiójában, a nagyobbik Sir odarakta, hogy Dávid ne foghassa meg, ugyanez volt az elvett hintával, csak azt a kanapén dugta el az öccse elől, meg még mindig vannak legós balhék.

Az egyik legtutibb tippem az, hogy a Kicsit is meg kell 'szidni', egyszerűen muszáj, hogy a Kicsi is 'rossz' legyen, ez nagyon fontos a Nagy lelki békéje miatt. Ha Dávid 'rosszalkodik' és 'megszidjuk', viszonylag rendszeresen és ugyanazokért a dolgokért, Andris kevésbé érzi úgy, hogy tesztelnie kell minket, vajon kit választunk, kinek az oldalára állunk. A csecsemőnél nehéz rosszalkodásra hajazó tettet azonosítani, de nem lehetetlen, furfang kérdése csupán. Dávidot szinte születése óta korholom például a rugdosás miatt. Valóban bivalyerős a rúgása és pelenkázás-öltöztetés közben rendszeresen megsoroz, így tiltakozván a műveletsor ellen. Baromira fáj. Amikor kicsi volt, nem néztem a szemébe, úgy 'szidtam meg' komoly hangon: Emlékszem, Andris meglepődött, hogy hoppá, a mellbitroló öccse rosszalkodik, hoppá-hoppá! És ez a látvány jót tett a kis lelkének. Arra mindig figyeltünk, hogy Dávidot úgy 'szidjuk meg', hogy Andris lássa-hallja, és hogy ugyanazok a szavak hangozzanak el, mint Andrisnál, ezzel is nyomatékosítva, hogy az öcsivel sincs kivételezés. A Kicsit meg lehet szidni azért, mert elveszi a Nagy játékát, egy véletlen hajhúzást / fejbe rúgást fel lehet címkézni azzal, hogy direkt történt, rá lehet szólni azért, hogy ne tegye a lábát az asztalra, ne dobálja le a kiflit. Dávidot egyáltalán nem érdekli, ha komoly arccal mondunk neki valami szidást, gondtalanul röhögcsél tovább, és én azért nem szoktam ránézni ilyenkor, mert félek, hogy elnevetem magam, olyan imádnivalóan huncut feje van. Aztán olyan is előfordul, hogy idegből anyázok bele a vakvilágba a két fiú előtt, mert nem igaz, hogy például órák óta nem tudok leülni öt percre, na, ilyenkor mindkettőnek szól a morcogásom, hogy most már tényleg elegem van belőletek, fiúk!, és Andris ezt a sorsközösséget is számon tartja, hogy szuper, a Kicsi se mindig a babusgatást kapja (a Kicsi meg tök nyugodtan pöckölgeti tovább a játékát a kifakadásom alatt is). A tipp amúgy nem a sajátom, Libby Purves egyik könyvében olvastam, talán a Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?-ban, nálunk klasszul működik, köszi, Libby.

Testvérféltékenység: tippek, trükkök, 1. rész

Vissza-visszatérő kérés a nekem írt levelekben, hogy meséljek a kisgyerekes nehéz helyzetek megoldásáról, adjak konkrét tippeket. Megtisztelőnek érzem ezt a kérést, meg azt a bizalmat, amivel megajándékoztok a leveleitekben. Régóta szeretnék leírni itt egy-két hasznos dolgot, hátha más családban is beválik. Nincs nálam a bölcsek köve, és nyilván csak a saját tapasztalataimról írok, de talán tudok segíteni olyan anyukáknak-apukáknak, akik az imádott gyerekeik mellől azért néha fejüket fogva / hajukat tépve / ruhájukat szaggatva rohannának világgá. (Aki a gyerekezés minden, de MINDEN pillanatát élvezi, az ne olvasson tovább, inkább írjon blogot arról, hogy csinálja!)

Pénteken jött el az a pont nálam, hogy bevettem kettő darab homeopátiás nyugtatót, mert úgy éreztem, nem bírom tovább azt a cirka két hete tartó sírásos, nyűglődéses, visítozásos, anyánlógásos életet, amivel a gyerekeim a teliholdnak, az ilyen-olyan frontoknak és a mindenféle érzelmi fejlődéseknek köszönhetően megkínáltak. Idegfeszültség a köbön. Aznap éjjel hatvan percet sem bírtam egyhuzamban aludni, mert Dávid fogzik plusz fejlődési ugrásra edz, úgyhogy állandóan keltem hozzá. Meglehetősen ramaty állapotban voltam fizikailag és lelkileg, és a gyerekek már reggel hétkor találtak okot a sírásra, visításra, hisztire, ezért az eszem épségének megőrzése érdekében elszopogattam a nyugtatókat. Szuperjó hatása volt, teljesen zenmami lettem, végtelen nyugalommal és megértő anyamosollyal az orczámon fordultam a gyerekeim felé, akik az elmúlt két hét 95%-ában nehéz vagy nagyon nehéz vagy iszonyatosan nehéz pillanatokat produkáltak. Van olyan anya, aki nem borul ki, ha két hétig alig alszik valamit, mert nem hagyják, és szinte nonstop csak sírást / nyekergést / hisztit hall a gyerekeitől, hiába tesz meg mindent, hogy jóra forduljanak a dolgok? Aki nem élte át, nem tudja, milyen szar érzés például úgy pisilni a vécén, hogy két gyerek maximális hangerőn bömböl az ajtó túloldalán. Olyan is volt a múlt héten, hogy a gyerekek a nagymamák jelenléte mellett is engem követeltek ordítva és belém csimpaszkodtak, holott mindkét nagymama kedves, aranyos, jól bánik a legóval / mesekönyvvel / gyurmával. Nem azt mondom, hogy kilószámra nyeljük a nyugtatót, mint csibike a lecsót, de szerintem egy-két darab indokolt esetben belefér. Én nem tudok úgy jógalélegezni vagy Andrea Bocellit hallgatni, hogy ketten vörös fejjel üvöltenek az arcomba. És két ilyen kőkemény hét után azt sem tudom érezni, hogy az anyaság minden perce csodálatos. Amikor ilyen periódusba érünk gyerekfejlődésileg, csak túl akarom élni ezt az egészet.

A következő ennél sokkal jobb tipp lesz, ígérem.