Már négy hónap van mögötte

Andris hétfőn lett négy hónapos és a január egyértelműen a hangokról szólt nála. Van itt minden, kérem szépen, sikkantgatás, gurgulázás, hörgés, kurjongatás, rikoltozás, sikítás - egy komolyabb madárház repertoárjából tartott (és tart azóta is) bemutatót a sarj. Ez saját fejlesztésű hanganyag, mi itthon nem így beszélünk egymással és madaras filmeket sem nézett a NatGeo-n. Andris borzasztóan élvezi, hogy mindenféle hangot ki tud adni magából és önfeledten próbálkozik, egy-egy sikolyt hosszú másodpercekig képes kitartani. Az nagyon vicces, amikor látom az arcán, hogy rákoncentrál egy éles kiáltásra, de valami félremegy belül és rekedt nyekergés vagy cérnavékony á lesz az eredmény, ő pedig a meglepetéstől tágra nyitja a szemét, szinte hallom, ahogy kattognak az agyában a  fogaskerekek, hogy akkor ez most miért ilyen. Simán szinkronizálhatna sikoltozós-hörgős filmeket, annyira élethűen csinálja ezt az egészet, hogy ha a liftben összefutok a szomszédokkal, mindig barátságosan mosolygok rájuk, nehogy azt gondolják, nyúzom a gyereket. Rám kétszer hozta a frászt, ráadásul ugyanazzal a dologgal: Amikor fel akartam emelni és a vállához értem, velőtrázó sikoly szakadt ki a torkából, és az egy dolog, hogy átmenetileg megsüketültem, komolyan megijedtem, hogy fájdalmat okoztam neki, egy finom mozdulattal ripityára zúztam a vállát. Ez a haramia persze ott vigyorgott elégedetten a karomban és épp a következő sikolyra készült lelkesen. Nem tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem. Most már be merem vallani, hogy a budapesti paneleket is megremegtető földrengést a szívemről lezúduló kövek okozták. Szokott úgy is sikongatni, hogy még meg sem csócsáltam a hasát, csak közelítek felé (és mondom neki, hogy megeszlek, te huligán), de már vigyorog a fogatlan szájával és egyetlen nagy örömteli sikoly a gyerek. Bár a cápa eredendően egy huncut zsivány, ezen a képen maga a megtestesült ártatlanság (hupikék, kutyás nadrágban), mert ilyen is tud lenni:

A szívritmuszavarok előidézésén kívül még azzal foglalatoskodott Andris az elmúlt hónapban, hogy dumált, dumált, dumált. Mindennek és mindenkinek mondja a magáét az egyre dallamosabb és színesebb babanyelvén, előfordult, hogy a bárányoknak magyarázott szigorú arccal és ellentmondást nem tűrő hangon A Mezítlábas. Nem lettem volna a bárányok helyében:

Egyre bátrabban szól bele a másokkal folytatott beszélgetéseimbe is, mindegy, hogy családtag vagy barátnő, közbe-közbeszúrja a maga kis mondandóját, ebből a hú-t és a höhöhöhö-t tudom azonosítani, illetve azt, hogy emmemme, a többi egyelőre rejtély, a nyersfordítás meg nagyjából annyi, hogy hé, velem foglalkozzatok! Januárban is nagyon kedvelte azokat a nőket, akik kedves hangon dicsérték a küllemét. Ilyenkor flörtölősen villogtatja a szemét és a legszebb mosolyával jutalmazza őket. Hiába no, férfiből van. Egyedül a hordozókendőben nem hajlandó kommunikálni, bárki hízeleghet neki, Sir Andrew ott egyszerűen nem vesz tudomást efféle csacsiságokról, mert a külvilágot szemléli, az arcára pedig például olyasmi vagyon írva, hogy khm, félreállnál az útból? nem látom tőled a villamost. Én még azt is ki merem jelenteni, hogy ha használni tudná a kezeit, félretolná az illetőt, legyen az bármilyen szép szavakkal kedveskedő bombanő.  

A Sir nagyon kíváncsi, emiatt a finom- és nagymozgása is rengeteget fejlődött. Mindent meg akar fogni a famacskáimtól kezdve a szekrénygombokon át a ruhaszárítóig, lehetőleg két kézzel. Alapos kisfiú, így sok időt töltök én is a famacskáknál, szekrénygomboknál, ruhaszárítónál, szerintem a hálószobai szekrényajtó erezetét bármikor lerajzolom csukott szemmel. Szeretném, ha Andris sokáig megőrizné a természetes kíváncsiságát (az iskolában majd úgyis alaposan megnyesik), úgyhogy amikor határozottan rábökött a bögrémre és azt mondta sürgető hangsúllyal, hogy höhöhöhö, gyorsan kiittam belőle a forrócsoki maradékát és az uraság színe elé bocsátottam a pöttyöst, hogy megtapogathassa a külső részt:

Jól látszik az öt decis bögre mellett, hogy ő valójában még pici gyerek, csak egyedül pózolva tűnik felnőtt babának. Egyébként a kisebb dolgokat csippentéses módszerrel szerzi meg: Ha valami érdekes lóg a feje fölött / mellett / mögött elérhető távolságon belül, addig csavarodik és csattogtatja az ujjait Ollókezű Andris, amíg be nem gyűjti. Hihetetlen finoman babrál a ruhám masnijával és mindig kiköti, mindig, a rácsvédő szalagjait is. Nem szép dolog, de nevetni szoktam azon, ahogy rácsodálkozik a saját ujjaira és végtelenül lassan, átszellemült pillantással kísérve ide-oda mozgatja a kezét az arca előtt, mintha tai chi edzést tartana. Januárban az volt az egyik legmeghatóbb pillanatom, hogy amikor fölé hajoltam, kinyújtotta a kis kezét és finoman-óvatosan megfogta a hajamat. Rám még fiú ilyen áhítattal soha nem nézett, a hajamra sem. (Jó, olyan is van, hogy behajolok hozzá a kiságyba és percekig nem tudok felegyenesedni, mert vasmarokkal csimpaszkodik a hajamba, és csak hajszálveszteséggel tudom elhagyni a terepet, leginkább úgy, hogy a karomba veszem a hajamban lógó dedet és valami érdekesebbet próbálok neki mutatni negyvenöt fokban kibicsaklott nyakkal.) Imádom, ha az arcomon babrál és nem bírom megállni röhögés nélkül, ha például marokra szorítja a pusszantásra készülő, csücsörítő számat.  

A három legjellemzőbb nagymozgását összeraktam egy képre, hogy örüljetek, íme:

Az elmúlt hónapban a testrészei közül a lábfeje volt a sláger, a háton fekvő gyereket nagyrészt gombócformában láttam. Nem bírja megunni. Mihelyt a hátára teszem, emeli a lábát és elkapja a zokniját / lábujjait, és egészen belefehérednek az ujjhegyei az erőlködésbe, hogy sokáig megtartsa a gombócpózt. Mielőtt elengedné, nagyot kiált, tisztára úgy, mint a súlyemelő a súlyzó leejtése előtt. Annyira tud ragaszkodni a lábujjaihoz, hogy az apja néha ebben a lábujjfogós pózban viszi a fürdőszobába és ereszti a vízbe. Januárban folytatta a kúszásra-mászásra való felkészülést. Rátámaszkodik a tenyerére és simán kinyomja, valamint sokáig megtartja magát, helyes kis bicepszek nőttek a karján a sok edzéstől. Én ebbe az aktivitásba már rég belehaltam volna. Mivel kinyújtott karral is korlátozott magasságba ér fel, a gyerek időnként megpróbálja feldobni a testét a levegőbe, hát, nem túl sok sikerrel, viszont a látvány igen mókás. Mostanában kezdte emelgetni az egyik csípőjét, már majdnem olyan a csípőmozgása, mint Elvisé. A harmadik kép a gumicápa hajlékonyságát demonstrálja, a karomban is így ficánkol, hihetetlen pózokba képes csavarodni és semmi veszélyérzete nincs, miért is lenne. Ha megkapaszkodhat az ujjamban és lendületből érkezik, átfordul a hasára és a karját ügyesen kioperálja maga alól. Gyakran látom rajta, hogy zavarják a fizikai korlátai, ilyenkor azzal vigasztalom, hogy Merlene Ottey sem pelenkával a fenekén döntött világcsúcsot száz méteren. 

A negyedik hónapban történt még az is, hogy Andrist átköltöztettük a saját szobájába, meg volt néhány nehezebb óra a szoptatás körül, meg dévényeztünk egyszer, meg körbe a nyakán kijött valami piros allergiaizé, meg oltották a cápát, de ezekről majd később írok, alvás után. Ide a végére teszek most egy képet, mert januárban sikerült meglátnom a saját vonásaimat is a gyereken:

Egy kicsit talán hasonlít rám, legalábbis a szem alatti táskákat tőlem örökölte és az esti fényekben mindketten sárgák vagyunk.