Állandó mozgásban van

Tegnap egy újabb történelmi pillanathoz érkeztünk: A fiam, akit pár percre egyedül hagytam a nappaliban, eltűnt a nevezett területről. Sir "Kámfor" Andrew elunta a várakozást ("mindjárt jövök, kisfiam, csak mosok egy almát") és nekivágott az ismeretlennek. Az előszobában csíptem el a kalandort, épp a babakocsi kerekét akarta megnyalni. Korábban leparkolt a küszöbök környékén, illetve az adott szobában tett-vett, a gyerek most először hagyott el egy szobát kirándulási célzattal és csak mentmentment előre. Az apukájával meghatottan néztünk egymásra, hogy igen, hát, ilyen gyorsan felnőtt a mi kis drágánk. Andris olyan három métert kúszott néhány másodperc alatt, szóval, gyors, mint a sistergő istennyila. Azóta lelkesen közlekedik a lakásban, hihetetlenül élvezi, hogy ennyire mobil, és természetesen minden helyiségben rögtön kiszúrja a két nemszabadandrás dolgot: a kábelt és a növényt. A hallása magától értetődően szelektív, a kábelre és a kaspóra is egyből rámarkol a nemszabadandrások és az "Azért nem nyúlhat a kisbaba a kábelhez-növényhez, mert..." tartalmú tanmesék közepette. Látszik rajta, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, tilosban jár, de azért mégis odanyúl, ráadásul a mozdulat előtt még huncutkodva rávigyorog a szüleire, hátha nem gondolják komolyan, csak viccből mondanak neki mindenfélét ezekről a baromi érdekes dolgokról. A növény érdekességi fokozatát még megértem, de hogy egy kábel mitől ilyen izgató a babák számára, az kész rejtély számomra.

Andris mobilitási lázban ég az elmúlt két hétben, ha ébren van, állandóan az erejét és az ügyességét próbálgatja:

Nem bír betelni azzal az élménnyel, hogy képes eljutni oda, ahová akar és ott (általában) mindenfélét megérinthet. Lenyűgöz a fiam akaratereje és kitartása, és igazából koncentrálnom kell arra, hogy a nemszabadandrásnál a szemem is egyértelmű tiltást tükrözzön, ne pedig büszkeséget, hogy a ded milyen ügyesen elkúszott az étkezőasztaltól a fikuszig. A csíkkirály az első képen épp a felüléshez vezető út egyik állomását mutatja be széles mosollyal. Előszeretettel játszik az oldalán fekve, nagyfiúsan az alkarjára támaszkodva. A kicsi képen erőművészkedik: A barkácsolós asztalomnál (meg a fürdőkádban és az ágyában) szokta gyakorolni a húzódzkodást. A harmadik képen az apja székénél a kedvenc talajeleme közben csíptem el. (Valaki árulja már el, légyszi, mitől lesz csupa kosz a gyerek keze, ha előtte mostam fel igen lelkiismeretesen?) Amikor először bocsátottam parkettára a cápát, látszott rajta, mennyire izgalomba jött attól, hogy ismeretlen terepen csatangolhat, simán elszöszölt úgy húsz percet a forgószék valamelyik bizbaszával. Andrist ebben a hónapban azok a felnőttcuccok kötik le, amelyeket tologatni lehet, pl. szekrény elhúzható ajtaja, ruhaszárító, fiók. Ha majd nagyon a kedvében akarok járni, kihúzom az összes komód összes fiókját, ő pedig mindegyiket betolhatja. 

Kíváncsian várom, milyen lesz Andris, ha mászik. A kúszása nagyon aranyos, a lábtechnikájáról mindig az a natgeós természetfilm jut eszembe, amiben a kicsi teknősök izgatottan sietnek a tenger felé. A mászással is jól halad a gyerekem, már egy-egy pillanatra fel tudja magát nyomni négykézlábas helyzetbe. Képtelen megpihenni, például zenecsiholás közben elszántan gyakorlatozik:

Andris az a típus, aki a szintetizátor hátán is megél. Rengeteget mozog, iszonyú aktív, és ez nagyon fárasztó tud lenni, főleg frontnál, mert ott a pörgést megfejeli a nyűgösség. Mondjuk, az elmúlt tizenöt évben még soha nem voltam hatvan kiló, belefér, hogy nonstop a kalandozásaihoz asszisztáljak, de azért néha jó lenne csak úgy ülni mellette, amire persze esélyem sincs a következő hónapokban, hiszen most kóstolgatja a mobilgyereklétet - és határozottan ízlik neki. Nem úgy, mint a banános almapüré. Ha sejtettem volna, hogy az anyaságra fizikailag is készülnöm kell, beköltöztem volna valami katonai kiképzőtáborba a második harmadban. 

Az szerencsére kevésbé fáraszt le, ha a gyerek az ülést gyakorolja, általában a karosszék szerepét osztja rám. A fürdőkádban az apja megküzd vele, Ülő Andrással, mert az teljesen más történet, hogy vízben ül az ember és nem szárazföldön. Az is olyan érdekes, hogy egy ideje határozottan jelzi, ha azt akarja, hogy vegyük fel és páholyként működtessük a karunkat. Ilyenkor nem tűr semmi ölelkezést, addig kapálózik, amíg kifelé nem fordítjuk, néha a hordozókendőben vagy a mei-tai-ban is tiltakozik az ellen, hogy a menetiránynak háttal legyen, mert meggyőződése, hogy úgy kevesebbet lát és lemarad az izgalmas mindenféléről. (És tényleg.) Szombaton az egyik boltban az apja a karjára ültette (szigorúan menetiránnyal szemben, mert Sir Andrew így óhajtotta): izgalmában járt a keze-lába, végigkurjongatta a boltot, külön odarikkantott a zöldségeknek, a tejtermékeknek, az üdítőknek és a többi vásárlónak. A kurjongatós menet a kasszánál ért véget: egy korban és fizikai adottságokban minimum kétszer akkora baba közvetlenül Andris füle mellett rikkantott egyet, mire a fiam ijedten sírva fakadt és úgy sírt, mint még soha.

Ma meg az történt, hogy minden kopasztásos parám ellenére a hátamra kötöttem a fiamat. Nem mintha félteni kellene azt a kis csoffadt hajamat, amit a fodrász meghagyott a fejemen, de erről majd a másik blogomban nyafogok egy sort... vagy többet. A maradék pár tincsemet feltűztem, hogy még véletlenül se akadhasson a cápa ujjaiba, aztán az apukája segítségével a hátamra applikáltuk a gyereket, mert annyira nyűglődött a foga és az időjárás miatt, hogy este már nem bírtuk energiával az állandó foglalkoztatását. Andris élvezte ezt az új helyzetet, egészen megnyugodott. Segített virágot locsolni, mosogatni, pakolni, egyedül azt nehezményezte, hogy nem volt zavartalan a kilátás és oldalt mindig ki kellett kukucskálnia:

 

A háti hordozás nem rossz, főleg azután, hogy az előbb megnéztem, hogyan lehet úgy megkötni a mei-tai-t, hogy ne ötfelé álljon a két mellem. Egészen afrikai néger nő feelingem volt, ahogy a sarjjal a hátamon ténykedtem a lakásban, bár valószínűleg kevés az olyan afrikai néger nő, aki fehér, mezítláb jár-kel a lakótelepi konyhájában és kacsamellet rámol a sütőzacskóba.