Senki nem mondta, hogy könnyű lesz

Amikor épp világgá szabadságra akarok menni anyaságból, Ezo Terka énem azt sutyorogja a fülembe, hogy 1) kis lükém (na jó, ez nem igaz, konkrétan lehülyéz), nincs szabadság, NINCS SZABADSÁG, 2) mindenki olyan terhet kap a vállaira, amelyet még elbír, különben nincs fejlődés, nincs kihívás, nincs tanulás, és értem és elfogadom, de... most megint olyan nagyon nehéz türelmes és mosolygós anyának lenni, mint a nyár elején. Tulajdonképpen nincs semmi extra, fejlődési ugrás, ami azt jelenti, hogy pölö az elalvás előtti harminc percben Andris az összes tudományát bemutatja a kiságyban: dumál, kurjongat, feláll, sétál, hemperedik ésatöbbi. Megállás nélkül. Nála ez egyfajta önaltatási szertartás a hasonló időszakokban, nem is tűri, hogy simogassam közben, zavarja, viszont bent kell lennem. Ülök a kiságy mellett, halkan énekelek, de általában inkább csendben vagyok, azt szereti. (Nem is értem, miért.) Ha kéri, megszoptatom. A végére elalszik, én meg kibotorkálok a szobájából, zsibbadt aggyal és feszült korpusszal. Hihetetlenül kimerít ez a harminc perc, és hiába csatlakozik be B., amíg Andris a mellemmel alszik el, sokat nem tud segíteni. A fogzás nálunk igazi mumus, pedig azt hittem, a hasfájásnál és az orrszívásnál semmit nem tudok jobban utálni. A ded fogzásnál óránként-kétóránként szopik éjszaka, ha nem szenved semmiféle fogkezdeménytől (vagy fronttól), egy-két ébredéssel végignyomja a tíz-tizenegy óráját. A rágószervtémát sem aprózza el a gyerek: úgy tippelem, egyszerre négy-hat fogat növeszt, pontos darabszámot azért nem tudok mondani, mert az nyúlkáljon sokáig a cápa szájában puszta kézzel, aki fakírszármazék.

Az is lefáraszt, hogy Andris megállíthatatlan. Gőzöm sincs, honnan van egy ilyen kicsi emberben ennyi energia, de jön-megy. Mindig csinál valamit. Mindig. És ezzel állandó mozgásban tart engem, közönségként kulcsszerepet játszom. Megértem. (A fogyásom miatt hálás vagyok. Mínusz 25 kilónál tartok, a harmincat szeretném elérni, mert az kerek szám.) Andris állandóan keresi az ingereket, ő ilyen, így érzi jól magát. Én teljesen más típus vagyok, ennek ellenére miatta olyan személyiségbeli vonásaimat kell előtérbe hoznom, amelyek lefárasztanak. És nem tudok úgy pihenni, ahogy az a lelki alkatomnak megfelel, muszáj új utakat keresnem. A sarj előszeretettel kéredzkedik a karomba (hátamra rakom a manducában), hogy lássa, mit csinálok. Ritka pillanat, amikor az energiagombóc tíz percig elücsörög a fenekén és könyvet lapozgat, építőkockázik, ékszereimmel bíbelődik, kiborogatja a játékos dobozait vagy kirámolja a konyhaszekrényt. Nyilván ülőpózban nem lehet tökéletesíteni a járást, szóval, a pörgést is megértem, mindent megértek, csak a nap végére a földet súrolja a nyelvem és nincs más vágyam, minthogy összebújjak B.-vel és valami olyasmit csináljak, ami nem a gyerekről szól. Azért is írtam ide kevesebbet, hogy az a pár szabad óra, amit kicsikarok a napból, az enyém, a miénk legyen B.-vel. Aztán rájöttem, hogy néhány évig úgysem változik a helyzet, könnyebb nem lesz, szóval, akár blogot is írhatok. Azt nem tudom, hogy további egy-két gyerekkel megszűnik-é csibike és minden hőn szeretett hobbija. 

Ja, a fiam erős akarata sem könnyíti meg a helyzetemet, bár igyekszem elkerülni a felesleges konfliktusokat. Ha sikerül, idilli napunk van, mint a nagykönyvben. Ha nem, sírás-rívás, mert a cápa hisztizik, kérem szépen. Nagyon beleéli magát, úgyhogy figyelemelterelő manőverekből eléggé felkészült vagyok, például ezzel tudom magyarázni azt a tényt, hogy egy fokhagymanyomó leledzik a pelenkázó asztalon. És másodpercek alatt reagálok. Gyakran egy egész nap eltelik ugrásra kész állapotban, fogalmazzunk úgy finoman, hogy gyilkos a folymatos lesben állás. És közben próbálom jól érezni magamat. Kérdeztem a védőnőmet, természetes-é, hogy Andris már most ilyen komolyan hisztizik, hiszen a dackorszak jóval odébb van még. Á. mondta, hogy igen, ha az apukája vagy az anyukája is önfejű, erős akaratú, mert ez öröklődik. Mindkettőnk alaptermészetének szerves része a makacsság, nyakasság, az erős és határozott akarat. Szuper. Már értem, miért izzadok le egy szimpla pelenkacserénél bugyiig, mire megküzdök a cirka tízkilós gyerekem határozott (és határozottan más tartalmú plusz irányú) akaratával. És tényleg küzdelem, mert mászás-séta közben képtelenség pelenkázni, ergo korlátoznom kell a Sir mozgását. Bosszant azért, hogy a legtöbb pelenkázást nem ússzuk meg sírás nélkül. Ilyen hülyeség miatt balhézni, basszus. Rádöbbentem arra is, hogy hiába keresek logikát bizonyos dolgokban, a válasz az, hogy nincs logika. (Gratulálunk, csibike, zseniális felismerés így egy év után.) És van olyan, hogy nézem a sírástól kivörösödött fejű gyerekemet, akin olyan fájdalmas műveletet akarok végrehajtani, mint a pelenkacsere, és végtelenül erősen érzem, hogy ő egy külön személyiség, és félre kell tolnom a felhorgadó ingerültségemet, nekem kell jól megoldanom a helyzetet, mert én vagyok a nagyobb. (Az nem biztos, hogy az okosabb is.) Ilyenkor sóhajtok. Vagy nevetek, mert annyira szeretem még a hiszti miatt legördülő krokodilkönnyeit is. A problémákat megbeszélem, ha tehetem, ezért furcsa, hogy néha erővel kell boldogulnom, nem pedig szavakkal. A 'Beszéljük meg!' vagyok én, attól irtózom, hogy 'Csináld meg, mert azt mondom!'. Távol áll a természetemtől, hogy másra kényszerítsem az akaratomat, hogy korlátozzam egy másik ember elképzeléseit. Az elmúlt egy évben nem jutottam azzal semmire, hogy ezt a korlátozásos dolgot ne úgy éljem meg, hogy erőszakot teszek a személyiségemen. Tanárként is utáltam fegyelmezni. Nem csinálom rosszul, de nem szeretem. Evidens, hogy szülőként kikerülhetetlen a gyerek egészséges fejlődéséhez szükséges korlátok felállítása, a fegyelmezés, a büntetés. Tudom. Attól még rühellhetem.

Egy év alatt letisztult bennem ez-az, és most már látom, hogy valahol a lelkem egyik legeldugottab kis zugában mindig arra vártam, hogy jó, ezen meg ezen túlleszünk és akkor könnyebb lesz az egész gyerekezés, fellélegzünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Fenét. Ez az egyik hiba, amit elkövettem. Nem lesz könnyebb, összességében nem. Máshogy lesz nehéz. Andris fizikailag egyszer teljesen leválik rólam/a környezetéről, de olyan könnyű, mint születése előtt, soha nem lesz. És ez most tudatosult bennem a maga végérvényességével.