Két marék vajkaramellás gyógyszaloncukor

Ennyibe került nekem ma a nőgyógyászom hüly szétszórtsága. És még nincs vége a napnak. És még akad néhány szem szaloncukor a zacskóban. És nem félek megenni. (Igen, ezt szántuk a karácsonyfára, de rugalmas emberek vagyunk, úgyhogy veszünk majd egy másik zacskóval - már tényleg a fára.)

Azt nem mondta a nődokim a szülés utáni első konzultáción, hogy a terhesség alatt a hegszétválás mellett az ő hüly szétszórtsága is fenyeget. A 'fenyegető vetélés' helyett a mostani terhességem a 'fenyegető hegszétválás' címkét viseli. Határozottan szimpatikusabb opció, bár annak ezerszer jobban örülnék, ha nem fenyegetne semmi, a dokim hüly szétszórtsága sem. Nyilván ettől a címkétől még bármikor elvetélhetek, igen erősen reméljük, hogy azért csak nem. A vetéléses rémálmaim természetesen kipipálva, ott már minden borzalmat átéltem.

Szépen elmentem vérvételre, szépen odaadtam a nedveimet az illetékeseknek, aztán másfél hét múlva szépen begyűjtöttem a papírokat. Ezek birtokában egy héten keresztül próbáltam időpontot kérni a doki anyukájától (ő az asszisztense otthon), mert a doki ott zizegett az első kórházi ultrahangnál, hogy karácsony előtt mindenféleképpen meg kell ejtenünk a második ultrahangot, ugyanis az uh szerint fiatalabb a baba, mint ahogy a menstruáció alapján számolta, és az a három-négy hét ide vagy oda nem mindegy. A kórházban megosztotta velünk azt a valóban szenzációs hírt, hogy végre a magánrendelőjében is tud uh-t csinálni, szóval, karácsony előtt ad sztárfotót a legkisebb gyerekünkről, ami a kórházban papír hiányában nem jött össze. (Ha tudom előre, viszek egy csomaggal.) A saját gép egyébként azt jelenti, hogy nem kell feleslegesen órákat dekkolnunk a kórházban ultrahangra várva, mert a doki épp szülést vezet le két uh között.

Múlt hét végén felhívtam a dokit, hogy nem kaptam időpontot, mert senki nem vette fel a telefont, de nekem kell egy olyan, ő mondta, hogy kell. Az anyukája kórházban van, ezért nem reagált senki a telefoncsörgésre, tájékoztatott a doki (üzenetrögzítőre azért be lehet állítani valami szöveget, nem?), aki határozottan kiosztotta nekem a ma reggel tíz órát. Egész hétvégén izgultunk, hogy fú, de jó, látjuk végre a szívdobbanásnyi gyerekünket. Én jobban izgultam, mert hajlamos vagyok bemagyarázni magamnak, hogy észrevétlenül elvetéltem. Azzal biztattam aggódó énemet, hogy igen fájdalmas, ha Andris ráharap a mellemre, a hasam alapján meg három-négy hónapos terhes vagyok és nem görcsölök, nem vérzek. Kell ennél több? (Aki már veszített el kisbabát, azt hiszem, nem tudja végleg elűzni ezt a rémet.)

A dokimnak belóbáltam a cédét, hogy majd erre tegyük ki a képet, légyszi. A mosoly egyből lehervadt az orczámról, amikor megláttam az értetlen ábrázatát. Gondolatban lebetűztem neki, hogy tetszik tudni, u-l-t-r-a-h-a-n-g, nemgondolatban pedig emlékeztettem a megbeszéléseinkre, miszerint ma, itt, mi, ultrahangot csinálunk. Még nincs meg a gépe, így a doki, én pedig a szemem sarkából a szoba berendezését vizslattam, orrba vágás céljából igénybe vehető tárgyat kerestem. Heves vágy tört fel bennem, hogy a terpesztőalkalmatosságtól kezdve a művirágon át a fertőtlenítő oldatig mindent ráborítsak, hiszen

a) ő adta az időpontot az ultrahangra, tudnia illett volna, hogy hétfőre nem érkezik meg az uh gép;

b) B. kizárólag azért nem ment dolgozni reggel és szambázott itthon fél tízig, hogy eldobjon a dokihoz Andrissal együtt, és őrködjön felette a vizsgálat alatt;

c) szerettem volna megnyugodni, hiába álmodtam a mosolygó, barna hajú és barna szemű, egészséges kislányommal, vágytam a szívhangja után;

d) beáldoztam az uh kedvéért azt a harminc percet, amit délelőtt mindig Andrissal együtt szunyálok végig, ha ez nincs, reggel héttől este kilencig alvás nélkül, zombi üzemmódban nyomom le a napot, mert a fiam érthető módon nincs tekintettel arra, hogy az anyja terhes és legszívesebben fel sem kelne az ágyból.

Aztán a doki ha-már-ott-vagyok-megvizsgál alapon felküldött a terpesztőre, úgyhogy a két másodperces betapintást és a vasreceptet magában foglaló nyolc percért legombolt rólam ötezer forintot. Merthogy konzultáltunk. Aham, persze. Tőlem kérdezte, hogy a vércsoportos papírom tavaly is ilyen volt-é, meg hogy tudok-é valami közelebbit mondani a fogantatás körülményeiről a szülés várható időpontjának egyértelműbb meghatározása végett. (Közöltem vele némileg pikírten, hogy igyekeztünk, azt már nem tettem hozzá, mert gondolom, nem releváns infó, hogy nagyon-nagyon jólesett. Hát, mi vagyok én, szexkrónikás?) Abban maradtunk, hogy szerda este bemegyünk a kórházba. Ultrahangra. Órákra elegendő hideg élelemmel és a gyerek alvótakarójával és -tigriseivel készülök. 

És azt a bájos kis történetet még idebiggyesztem a végére, hogy a múlt héten azért nem jutottam be a belgyógyászatra és az ekg-ra, mert a betegfelvételes nő közölte velünk (B. direkt eljött a melóból, mert nem tudtunk nagyszülőt keríteni Andrisnak), hogy csak délig rendeltek, jöjjünk vissza egy másik napon. Egészen értetlenül rákérdeztem, hogy ez a délig tartó rendelés miként lehetséges, ha a belgyógyászatos és ekgés ajtón a rendelési időt 13.00-ig adták meg, direkt felírtam a vérvételnél, hogy össze tudjuk szervezni a dolgainkat. Hát, igen, sajnos elírták, mondta a nő, de már kijavították. Köszibzmg!

Azt szeretném kérni a Jézuskától, hogy legyen úgy, hogy szépen növesztem az egészséges gyerekemet a hasamban, alávetem magam a legfontosabb vizsgálatoknak, de tényleg csak a legfontosabbaknak, és amúgy a dokim és az egészségügy békén hagy. Lehet megint 27 órás vajúdás, lehet megint császár, csak mások hülyesége miatt ne kelljen szo szí morcognom. Oké, Jézuska?