Amúgy...

... már nem is emlékszem, miért tudtam anno iszonyatosan elfáradni egy gyerekkel, mint ahogy azt sem tudom, honnan van erőm minden reggel felkelni és végigcsinálni a napot azzal a két energiabombával, aki nekem van. Ebben a megfeszített, soha-nem-lazíthatok tempóban. Mert az, hogy napközben öt-tíz percet tudok bíbelődni az ékszereimmel, nem lazítás. És úgy végigcsinálni a napokat, hogy sokat nevetünk azért. És játszunk. És a gyerekeket mindenki dicséri, hogy milyen szépek, aranyosak, kedvesek, ügyesek, okosak. Reggeltől estig hajtok, rohanok, milliószor leizzadok. Én nem is tudom, mi történne, ha hirtelen kapnék kettő darab szabad órát. Egyben. Szerintem csak ülnék bambán, és nem hinném el, hogy arra mehetek, amerre csak szeretnék.

Nemrég volt egy mélypontunk sok-sok év után először, végigkiabáltam B.-vel egy teljes hetet, mert elfogyott az ereje és nem tudta-nem akarta felvenni a két gyerek új ritmusát, és hirtelen született egy harmadik gyerekem, és úgy éreztem, tökegyedül cipelem a hátamon a családomat. És így is volt, de megoldottam, mert csibike mindig mindent megold. És elrohantam kicsit világgá egy szóváltás után (a Nagy szóba sem állt velem, mert csak a Kicsit vittem dokihoz, őt nem), de aztán eszembe jutott, hogy a Kicsi mostanában fog megéhezni, úgyhogy siettem haza. Meg fáztam is, és a kabátzsebeimben kitapintottam két buborékfújót és egy minimotort. És a Kicsi sapkáját. Hát, ezért nem tudtam begombolni a kabátomat. A világgámenésnél egészen a játszótérig jutottam, a nagyfa alatti padon megettem az egyik kakaóscsigát (a másikat a Nagynak vettem) és megittam a kisboltos nesteát. Idén ezt a húsz percet töltöttem egyedül, más nem rémlik. Mindig volt valaki velem éspervagy bennem. És ez a baromi nehéz nekem. Hogy nem lehetek egyedül. Állandóan másra kell figyelni, mindig igazodni kell valakihez. Nincs olyan, hogy megnyomom az off gombot. Most még nincs. Majd lesz, igen, de most még nincs. És persze legyen kaja is, meg tiszta ruha, és rendes lakás. A piros sarokban a szülő, a kék sarokban az én. Az utóbbit mindig kiüti az előbbi. Vágyom arra, hogy az én is nyerjen legalább néhány menetet.

Most már százezer dologra figyelek egyszerre, és nem az egygyerekesség a nehéz, nem. Napközben kizárólag anya vagyok, más nem tudok lenni. Nincs időm rá. Egymásba érnek a gyerekek dolgai, ha leteszem az egyiket, jön a másik, meg úgy is van, hogy párhuzamosan szórakoztatom a kettőt. Ritka, ha csak egy dolgot csinálok egyetlen pillanatban. Mázli, ha tíz percet alszanak egyszerre. Hajnalban élek egy-két órát. Ha fel bírok kelni éjfél után. És az a trükköm, hogy nem gondolok a szabadságra. Nem gondolok arra, hogy de jó lenne... Ja, pont ilyesmire nem gondolok. A nyárra gondolok. Hogy megyünk a Balcsira két hétre, és hogy már mindkét gyerek elég nagy lesz, és ha jönnek anyuék is az unokaöcsémmel, talán ki tudunk szökni B.-vel a balatoni estébe egy órára. Borozni, tökipompostenni, kézenfogvasétálni, csókolózni. B. negyven lesz a nyárra, én még maradok harmincöt, és tiniként fogunk viháncolni a mólón. Aztán sietünk vissza a gyerekekhez, fürdetni, mesét mondani, altatni. És aztán kiülünk az erkélyre, és palacsintát eszünk, és scrabble közben csak nem bírjuk ki és a gyerekekről beszélgetünk, és néha belesünk a szúnyoghálón, felriadtak-e a nevetésünkre.  

Halálosan szerelmes vagyok mindkét fiamba, várom a reggelt, hogy lássam a mosolyukat, belefúrjam az orromat a nyakukba, érezzem az illatukat. És abba a férfiba is halálosan szerelmes vagyok, akivel a gyerekek előtti években annyit raktunk a kapcsolatunkba, hogy mindent kibír. És aki nálunk jár, azt mondja, hogy jó nálunk lenni. 

A gyerekek céges Mikulás-csomagjába kókuszos szaloncukrot tettek. Finom.