Cápalábak

A Dávid lábairól azt kell tudni, hogy puszilgatni való babatalpakban végződnek. A képanyag tavaly decemberben készült, a Kicsi talpa azonban még mindig őrizget babás vonulatokat. Ahogy látjuk, éppen elmélyülten tanulmányozza az egyik legóablakot - a zoknija mellette hever. Kismilliószor kellett visszaadni rá az elmúlt két évben. Persze nem ezt az egyet, hanem úgy általában a zoknijait. Ő is a természet vad gyermeke, és az érvek, miszerint hideg a padló, ne vedd le a zoknidat, nyuszifül, mert meg fogsz fázni, leperegtek róla.

Egyetlen zoknit tűrt meg a lábán hosszabb ideig (kb. tíz percig): a bátyja zokniját. Ugyan fodrozódott a bokája körül, ugyan majdnem zakózott a lelógó zokniorr miatt, mégis ezt imádta. És ha a nyamvadt játékbéka hagyományos működtetéssel nem hajlandó bekapni azt a kretén golyót, akkor a Sir egyszerűen feltépi a játékbéka száját és beletuszkolja a golyót, és kész. Így is bekerül a hasába, minek erőlködjön a béka ugráltatásával.

A Dávid lábairól még azt is kell tudni, hogy nehezen ment nekik a járástanulás. Idén áprilisban lépkedett először önállóan - viszont előtte cirka fél évvel már simán motorozott. A képek azt szemléltetik, hogy a fiam szokatlan helyen is szeret kreatívkodni, azaz peckesen ül a bátyja motorján, alig ér le a lába - és rajzol. Dávid amúgy problémamegoldó alkat (lásd békás sztori): Mivel érezte ő is, hogy a járás nem akaródzik pikk-pakk összejönni, és látta, hogy a bátyja remekül eljut a piros járgányával A pontból B pontba, úgy döntött, motorral mobilizálja magát. Itthon is motorral közlekedett A és B pont és az összes többi pont között, meg lent az utcán is, meg a játszótéren - például a hinta és a mászóka között. Hihetetlen gyorsan motorozott mindenhol és nagyon élvezte a haladást, mindenféle motoros kunsztokat felvett a repertoárjába, volt olyan, hogy  kedélyesen röhögcsélve és az eget kémlelve motorozott előre - egy betonoszlop felé. Az anyai üvöltésre megállt azért. Szóval, korán megtanult fékezni is. Annyira jól érezte magát a motoron, hogy hónapokig nem is próbálkozott az önálló járással, inkább ebbe-abba kapaszkodva eltotyogott a motorjáig. Aztán hirtelen eldobta a motort és járt. Tök jól.

A Dávid lábairól azt kell tudni, hogy gyanúsan befelé dőlő bokákkal rendelkeznek, így az anyai ösztönömre hallgatva beruháztam egy itthoni Salus cipőbe is, az utcai csukája is az. (Megjegyzem, mindkét fiamnak Salust kell hordania, kinti és benti példányuk is van, darabjuk kábé 9000 forint körül, és néhány havonta kinövik őket a galádok. Nem, ne számoljuk ki, mennyi az annyi. Nyilván megteszek mindent azért, hogy ne fájjon a hátuk egész életükben, tudjanak focizni, táncolni, tornázni ésatöbbi, meg úgy egyáltalán normálisan járni.) Ja, júniusban felhívtam az ortopédiát időpont miatt, nézze már meg valaki a gyerek lábát. Mikor mehetünk vizsgálatra, na, mikor? Szeptemberben, igen. Merthogy tele az előjegyzési naptár. Klassz. És ja, a gyerekdoki azt mondta, itthonra nem kell neki cipő. Szerintem meg igen, és mióta itthon is cipőben nyomja a cápa, azóta sokkal szebben jár, sőt, szalad, és azóta kint is magabiztosabb a járása. 

A Dávid lábairól azt is kell tudni, hogy egyedül szedi le róluk a szandált, illetve egyedül teszi fel rájuk a szandált. Mindkét tevékenység sokkal könnyebb szandállal, mint cipővel, de ez se őt nem érdekli, se engem, mindketten baromi büszkék vagyunk rá, nagyon meghat az öröme és az akarata, és nyilván nem engedi, hogy segítsünk neki, ezt is önállóan akarja csinálni. A szandállal amúgy nem volt nagy haverságban eredetileg, azzal meg pláne nem, hogy itthon is szandált kell hordania, de az anyja megszemélyesítette a benti szandálon lévő bálnákat, akik reggelente puszival köszöntik a Dávid lábait, és örömtáncot lejtenek, hogy megint a lábán lehetnek, este pedig elköszönnek tőle fürdés előtt és aludni mennek. És persze rituálisan megsimogatjuk a bálnákat, mert aranyosak és mert segítenek meggyógyítani a Dávid bokáját. Néha azért szoktam arra gondolni, hogy oroszlánt könnyebb szelídíteni, mint az én fiamat rávenni olyasmire, amit nem akar.