Van némi dumájuk...

Például ez:

Andris: "Anya, hányat kell aludni, hogy felnőtt legyek?"

Dávid: "Anya, te menj az asztalodhoz, ülj le dolgozni, én odamegyek, megpuszillak, és te csinálj úgy, hogy nem veszed észre, én pedig elrohanok."

Mindkét fiú gyönyörűen beszél alapállapotban, messze kortársaik felett járnak ebből a szempontból, már megérte a sok meseolvasás és a sok-sok beszélgetés, közös játék. Egész nap be nem áll a szájuk, ömlik belőlük a gondolat, mindig van valami, amit el akarnak mondani. (Ahhh, magamra ismerek, bár én csendben lenni is szeretek.) Az egyik nagy csoda számomra az, ahogy Dávid szinte pillanatok alatt megtanult beszélni Andris mellett, kb. rögtön vonatkozói mellékmondatokat használt, és még nem volt két és fél, amikor több gyerekdalt is elénekelt egymás után. Énekelgettem neki is, ahogy Andrisnak, tulajdonképpen végigénekeltem az elmúlt 5 évet, aztán egyszer azt vettem észre, hogy Dávid is velem énekel - tudja a szöveget, a dallamot. És mindketten imádnak táncolni. Tegnap este meg négyesben roptuk az egyik Goran Bregovic számra. A két kis cápa nagyon élvezte, hogy a zúzósabb részeknél a szüleik ott ugrálnak és headbangelnek a nappali közepén.

Hopp, egymás szidása közben is rendkívül kreatívak tudnak lenni ám, jellemző pl. a nem is mondtam ezt neked, te hülyebutakukiszamár. Így, egyben, és ezt ők találták ki. Úgy is mondhatnám, hogy rituális tesószidás. És ha nagyon belelendülnek, négy szónál is többet pakolnak egymás mellé és azt mondják ki egy szusszra. Mindezt úgy, hogy csúnyán néznek, homlokot a csúnya nézés felett fenyegetően összeráncolnak, fejeket összeakaszkodáshoz előreszegeznek. A nagyon belelendülésre ritkán kerül sor, mert az első sértés után már jön az ütés- éspervagy rúgásváltás. Nem, nem unatkoztam soha az elmúlt cirka 5 évben.