A moho sapiens esete a kegyetlen apával

Az elmúlt egy hétben többször is kiütközött rajtam a moho sapiens vér, valami van a levegőben vagy csak terhes vagyok (jé, tényleg!) és ezért, de volt olyan, hogy fényes nappal egy liter tejjel a kezemben császkáltam az utcán és időnként hihetetlen átéléssel meghúztam a tejes flakont, és addig nem is bírtam másra koncentrálni, amíg el nem pusztítottam az egy litert. A másik nagyon látványos esetnél meg azt a klasszik kétpofára zabálós kismama alakítást nyújtottam, amitől a gyengébb idegrendszerrel megáldott dietetikust defibrillátorral kell újraéleszteni: a jobb kezemmel egy termetes kiflit markoltam, a ballal meg a Főzelékfalóban beszerzett, futballstadionnyi alufóliába csomagolt fasírtomba kapaszkodtam, és úgy sétáltam a nődokim rendelésére, hogy hol a kifliszacskóban tűnt el a fejem, hol az alufóliában. Egyesek két baromi vastag piros vonallal áthúzva szerepeltetnék ezt az elrettentő képet a kismama magazinokban, hogy na, így nem, soha, egy véreskezű táplálkozási szakértő pedig simán kivégezne azért, mert nem szépen terített asztalnál reggeliztem és ki tudja, milyen szeméttel felturbózott készkaját ettem, ráadásul sietve és nagy adagban, szerencsére azonban egy paparazzo vagy szakértő sem volt a közelben, hogy megörökítsen vagy megskalpoljon, a szembejövők meg inkább mosolyogtak, biztos nyakig morzsás voltam. 

A tej mellett mohóságom állandó tárgya a starking alma, szóval, nem lehet azzal vádolni, hogy veszélyesen élnék. Főleg a nagyon bordó, ropogós, kemény starkingért vagyok oda, simán kenterbe verem Pavlov kutyáját, már ami a nyáltermelést illeti. Olyan jóízűen tudom enni az almát, hogy B.-nek is muszáj beleharapnia. Pöpec almareklám lennék, a fogorvosok és a kisgazdák is engem ajánlanának. Egyébként legutóbb a piacon én is úgy jártam, hogy megkívántam más kajáját: három kisgyerek fülig sajtosan-tejfölösen tömte magába a malomkeréknyi lángosát, én meg teljesen elaléltam ettől a gyönyörű tájképtől, éreztem a lángos illatát és elég egyértelműen kinéztem a szájukból a falatot. Nagyon szépen kértem B.-t, hogy vigyen el lángosozni most azonnal, mert belehalok, ha nem érezhetem a sajtos-tejfölös lángos ízét, de ivadékunk apja mélylélektani ismereteit előbányászva arra hivatkozott, hogy valójában nem is akarok lángost enni, csak a szemem kívánja ezt az olajban tocsogós, műanyag izét (kész pszichés terror), mert amíg meg nem láttam a lángosos gyerekeket, addig eszembe sem jutott a lángos, én meg hiába tiltakoztam drámai hangsúllyal, hogy nem, nem csak a szemem, az egész testem! (főleg az utolsó két szót nyomtam meg, hogy érezze a helyzet súlyát), hajthatatlan volt (nem érezte a helyzet súlyát) és még olyan összefüggéseket is felhánytorgatott, mint szénhidrát meg nagy fenék. És közben röhögött. És én is.