Mozart helyett kis malac

Még áprilisban adott a nődokim egy komolyzenei cédét (szóróanyag, nem saját), hogy hallgassuk a gyerekkel, mert jó a babáknak, nagyon szeretik. Komolyzenei műveltségem siralmas, egy ideig próbálkoztam önerőből, hogy barátok legyünk, a komolyzene meg én, de valahogy csak nem akart barátian alakulni a viszonyunk. A spéci cédét teljesen elfelejtettem, nem direkt, elsuvasztottam valahová, hogy jó, majd hallgatjuk, majd. Ennek a zenés dolognak az a lényege, hogy a magzat szuperül fejlődik a szép zenéktől, mármint nem nő gyorsabban a lába vagy ilyesmi, hanem jó az agyának, meg az általa tolerált zene (majd leegyeztetem Névnélküli Ivadékkal, hogy az egyértelműség kedvéért morzézzunk, például egy rúgás a vesémbe azt jelenti, hogy nem tetszik neki a muzsika, kettő a májamba viszont határozott szimpátiajelzés) később remek morcos / hisztis újszülött énjénél is, megnyugtatja és álomba ringatja, azaz egyfajta mágikus zene, szóval, ha beválik, előfordulhat, hogy adott esetben kis családunk orrvérzésig hallgatja Mozartot - gyerek lemegy alfába és édesdeden szunyál, apja és anyja egy idő után már a Mozart-golyóra sem bír ránézni. (A Szilaj c. mesefilmet nálunk minden felnőtt utálja, az elmúlt néhány évben mintegy ötmilliószor nézték meg az unokaöccsök délutáni szunya előtt.) Mondjuk, előbb nem ártana megtalálni a cédét, meghallgatnám, hogy rám milyen hatással van.  

A dokim persze nemrég rákérdezett a cédéhallgatásra, bevallottam, hogy még nem, de majd. A doki bólintott, ezt úgy értelmeztem, hogy neki tulajdonképpen mindegy, hallgat-e Mozartot a gyerek vagy sem, nem az ő gyereke, hanem az enyém, ő megtette, amit megtehetett, azaz odaadta a cédét, azonban volt egy pillanat, amikor azt hittem, mégsem hagyta ennyiben a zenehallgatásos dolgot: Miután elégedett hümmögések közepette áttapogatta a méhtartozékaimat, majd verbálisan is megerősítette, hogy mindenem oké, elővett egy tenyérnyi valamit. Mini mikrofonnak és lejátszónak tűnt, egy pillanatra meglepődtem, hogy hű, miközben itt terpesztek derékig feltűrt trikóban és egy szál pocakban, égbe tartott lábakkal, énekelnem kell a gyereknek, bele a mikrofonba, ő meg felveszi, de aztán kiderült, hogy teljesen ártalmatlan a műszer, a dokim pusztán a gyerek szívhangját akarja meghallgatni. A szívhanghallgatást imádom, az ultrahang mellett a másik kedvenc programom, nagyon feldob, ha látom vagy hallom a gyereket, ilyenkor meghatott anyai szervezetem futószalagon termeli a boldogsághormonokat, magam vagyok a megtestesült szerotonin. A sarj kevésbé lelkesedik a szívhangos szeánszért, kezdésként olyan Chuck Norris-féle pörgőrúgással adott egyet a vizsgálófejnek, mert határozott, öntörvényű gyerek, és csak hosszas vadászat után hagyta magát befogni, szinte láttam magam előtt a kis kelletlen pofáját. Hazafelé akkora vigyor terpeszkedett az arcomon, hogy alig fértem fel a villamosra. Zene füleimnek a szívhangja, miért nem olvastam-hallottam arról, hogy ez ilyen szuper? Jó, azt sem pedzegette senki, hogy a terhesség alatt kész pukigyár a kismama (néha elmerengek azon, hogy inkább az erkélyen alszom), a magyarországi szélfarmokon kismamákat kellene bevetni, egy éven belül szélenergia nagyhatalom lennénk.

Ha már zene és fül: Szerintem az a nő vagyok, aki gyakran dúdolgat, de akinek inkább nem kellene gyakran dúdolgatnia, sőt, akinek egyáltalán nem kellene dúdolgatnia. Legalábbis akkor, ha más is hallja. Amíg bennem van a gyerek, ez azért eléggé megoldhatatlan. Énekhangilag nem vagyok az a tipikus Malek Andrea, és bár nem akarok lelki traumát okozni a gyereknek, sokszor dúdolgatáson kapom magam, néha a hangos dalolászás is előfordul, és ehhez nem kell innom, csak úgy kikívánkozik belőlem, pl. főzés, festés, teregetés, zuhanyzás közben. Az vigasztal, hogy a magzatvíz egész jól tompíthatja a környezetszennyezésre is alkalmas hangomat. Ezt onnan tudom, hogy kipróbáltam mesterséges keretek között: levendulás fürdővízben. Alig hallottam valamit a magnóból, szóval, jól szigetel a víz. A kísérlet végeredményét nem befolyásolja, hogy a víz alatt véletlenül kinyitottam a számat, és miután újra kaptam levegőt, tíz percen keresztül levendulaszirmokat vakargattam a nyelvemről. 

Vekerdy tanár úr szerint (akit tisztelek és aki élőben is ugyanolyan meggyőző, mint a könyveiben vagy a Nők Lapjában) jó, ha a szülő mesét mond a gyerekének, meg énekel neki. Megnyugtató, hogy Vekerdy Tamás nem szapulja az ultragáz produkciót, a lényeg a szeretet és a természetesség - hát, én szeretettel  és természetesen énekelek hamisan. A mesével nem lesz gond, az ének azonban kritikus pont, ugye, ezen a területen nemcsak a hangom miatt hátrányos helyzetű az ivadékunk, az a helyzet, hogy a saját zenei anyagommal sem lehetnék vendégszereplő a milánói Scalában. Az előbb a Feeling good-ot énekeltem csak úgy, aztán  a Besame mucho-t, de ebből csak ennyit tudok, ezért egy kicsit tűrüttüttűűűztem, utána németül Xavier Naidoo-tól valamit, magyarul meg olyan klasszikusokat villantottam fel a repertoáromból, hogy "... felmegy a legény a fára, a meggyfa tetejére..." (merítés a szedd-magad mozgalom dalkincséből) vagy az "Egy kis malac röf-röf-röf, trombitálja töf-töf-töf, trombitája víg ormánya, földet túrja, röf-röf-röf..." (merítés a falusi turizmus dalkincséből). Vivaldi besírna rajta. Mozart is. Remélem, leendő elsőszülöttünk fejlődésében nem okozok törést és ember lesz belőle. Elképzelem, ahogy harminc év múlva fekszik a terápiás díványon, visszautaztatják magzati állapotába és felrémlik neki, hogy az anyja lecsókészítés közben meggyfás és malacos dalokat énekelt - hamisan. (Igen... olyan, mintha az anyám lecsót főzne... és mintha énekelne közben... és... mi eeeezzz? Neee, ez fááááj... anyaaa, hagyd abbaaa!) Büszkén jelentem, hogy a filmzenékhez képest azért jó vagyok sarjunknál: Hétfőn nagyon utálta A Perzsia hercegét, a két óra alatt folyamatosan rugdosott odabent (vagy a fejét verte a köldökzsinórba, hogy ilyen szülei vannak), amit a saját produkcióim alatt soha nem csinált - még. Bár a film nekünk sem tetszett, a mozit nem rúgtuk szét.