2014. július 24., csütörtök

Gyorsan csak annyit, hogy ...

... a gyereknevelés valóban olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Azt gondolom, nem baj, ha az embernek van véleménye, sőt, legyen. A saját vélemény fontos. Csak ne felejtsük el, hogy minden gyerek más - és minden szülő más. 
Nem azért teszek ki ide bensőséges dolgokat az életemből, a gyerekeim életéből, hogy szavazatokat gyűjtsek - jól csinálom / nem csinálom jól. Inkább meséljétek el, ti hogyan csináljátok, nálatok mi működik ésatöbbi. Ha tízből tízen a fejemre olvassák, hogy nem csinálom jól, akkor is úgy fogom csinálni, ahogy, mert belőlem, a meggyőződéseimből az és úgy fakad, ahogy. És ha rosszul csinálok valamit, szerintem nyugodtan leírhatom ide, én legalább bevallom, hogy hibázok, hogy nem megy minden könnyen, illetve törekszem arra, hogy egyre jobb megoldásokat találjak. Ha tízből tízen éljeneznek kommentben, hogy húdeklasszanya vagyok, nem formázok mellszobrot magamnak örömmámorban úszva. Ha valaki lubickol az anyaszerepben és soha nem ütközik nehézségekbe, soha nem érzi azt, hogy úristen, hogy lavírozzak jól a meló, a háztartás, a gyerekezés között, meg azt, hogy na, most elmenekülnék egy-két órára... Nos, az örüljön. 
Nyilván mindent nem lehet leírni, mert nincs rá hely, igény, idő, meg hajlok arra, hogy inkább a problémákról írjak, a jó dolgokról meg nem, hiszen a problémák foglalkoztatnak, plusz amit leírok, azt is mindenki a saját személyiségén átszűrve értelmezi. Nem tegnap kezdtem a blogolást, tudom, hogy működik az olvasás-kommentelés: a szerző azt akarta mondani, hogy..., a szerző most olyan hangulatban van, hogy... Jó, persze, aggódtok, tanácsoltok valamit, de mi jön még a nyugtató lövedék, az autista szakértő, a hiperaktivitás szakember, a pszichológus után? Idegorvos, kényszerzubbony? 
Szeretném elkövetni a saját hibáimat, és szeretném azt megvalósítani, amiben hiszek, fenntartva azt, hogy ami nem működik, felülvizsgálom és eldobom. Adok időt magamnak és a gyerekeimnek is, és hát igen, soha nem voltam még kétgyerekes anya. Abszolút hiszek abban, hogy a gyerekeimből boldog, normális, kiegyensúlyozott, kedves, kíváncsi, tehetséges, okos ésatöbbi emberek lesznek. Andrist azért nem viszem pszichológushoz, mert nincs rá szüksége, és köszönöm, nekem sincs. Leírtam az előző posztban, mi működik nálunk, ezt ragozni nem szeretném tovább. Jól vagyunk, mosolygunk, nevetünk, szeretjük egymást, sokat játszunk, kirándulunk meg hasonlók, és aki kíváncsi a folytatásra, az nyilván jár majd erre néha-néha (kacsintós szmájli).

Bejegyzésbe ágyazott komment

Azt is tudtam ám, hogy miután kiteszem ide a gondolataimat, idilli napunk lesz a gyerekekkel. Talán azért, mert egy-egy ilyen hosszabb posztban kicsit összefoglalom magamnak a dolgokat, eltartom magamtól a problémát és más szemszögből nézek rá, és így kisimulok én is, újra zen üzemmódban fogadom a sarjaim ténykedéseit. Bevallom, nem azért írom ezeket a posztokat, mert azt várom, hogy valaki megoldja helyettem a problémákat. Ez egyfajta hangos gondolkodás, és azt senki ne vegye zokon, ha nem fogadom meg a kommentben adott tanácsát. A hozzászólásokat köszönöm szépen, mindig abból indulok ki, hogy ha valaki elmondja itt a véleményét, nem bántani akar, csak aggódik, teljesen ismeretlenül is. (Ti se bántsátok egymást.) 
Andris tegnap nem hisztizett itthon egészen addig, amíg haza nem ért az apukája. A játszótéren a pajtásával kakaskodott és hol az egyik balhézott két együttjátszás között, hol a másik, itthon azonban egyszer sem kellett rászólni. Elég volt, ha megkértem valamire - és megcsinálta. Wow. Mindenben együttműködött, Dáviddal klasszul bánt, bensőséges maradt a hangulat közöttünk. Jó volt nagyon, feltöltött a szerda, és megerősített abban, hogy továbbra is bíznom-hinnem kell benne, meg magamban, az ösztöneimben, ahogy eddig is tettem. 
Letisztult bennem ez-az, például rádöbbentem, hogy Andris komfortzónáját láttam a nyaralás alatt. Az anyósommal, apósommal, illetve a kisebbik sógornőmmel és a két fiával nyaraltunk együtt egy olyan helyen, ahol lehetett pecázni, sétálni a zöldben, focizni, biliárdozni-pingpongozni, közösen étkezni naponta háromszor és nagyokat pacsálni a medencékben. Andris hihetetlenül élvezte, hogy mindig történik valami, állandóan akadt program, valaki mindig csinált valami érdekeset, pl. velünk pancsolt a medencében, utána az unokatestvéreivel és a sógornőmmel elment focizni. A mi hétköznapi életünk feleennyire sem mozgalmas, nyilván nem is lehet az, nem véletlenül volt nagy jóság anno, hogy több generáció élt együtt (hátrányai is voltak, persze). Nekem a komoly horoszkóp és a nem humbug ezotéria is barátom, úgyhogy több forrás is erősít abban évek óta, hogy a gyerekem erősen társaságkedvelő, extrovertált emberke, úgy érzi jól magát, ha sokan veszik körül és kapcsolatot létesíthet ezzel a sokmindenkivel. Ő mindenkinek tud valami kedveset mondani, mindenkitől tud valamit kérdezni, mindenben talál valami érdekeset. Imád kapcsolatot létesíteni, kifejezetten törekszik arra, hogy más gyerekekkel játsszon együtt, például zsúfolt játszótéren kiválóan érzi magát, a játszóházat imádja. Ha csak hárman vagyunk a játszótéren, minden arra elhaladó gyerektől megkérdezi, hogy bejössz játszani?, függetlenül attól, hogy ott látta életében először. Én nem ilyen vagyok, számomra idegen ez a lendületes kifelé élés, és természetesen bődületesen elfáradok, ha lépést akarok tartani Andris tempójával. Nyilván abban fogom őt támogatni a továbbiakban is, hogy minél gyakrabban kerüljön olyan közegbe, ami a személyiségéhez passzol. Tök jó volt látni a komfortzónáját, konkrét viszonyítási alapom van, és ennek örülök. Dávid inkább rám hasonlít, ő kifejezetten rosszul érzi magát, ha kismillió ember veszi körül, cirka húsz perc alatt oldódik fel annyira, hogy felfedezőútra induljon pölö a játszóházban, és nem keresi mások társaságát, aki az útjába akad, azzal adott esetben kommunikál a kislabdák között, de nem törekszik arra, hogy legyen társasága. Andris igen, ő nem is szeret egyedül lenni, elvonulni, neki az büntetés. Emlékszem, még csak Andris volt nekünk, amikor egy anyuka azt mesélte, hogy ő lazán eltornázgat a lánya mellett reggelente, mert a kislány imád rajzolni, szépen elmolyol a ceruzáival, amíg az anyja tornázgat. Hát, Andris soha nem volt az az egyedül elszöszölő típus, Dávid meg ugye abba szokott bele, hogy rajta kívül más is leköti a figyelmemet. 
Azt gondolom, hogy anyaként nem a gyerekem letörése és befenyítése a feladatom, hanem az, hogy pl. megtanítsam neki, hogyan tudja kezelni a feszültségeit, megmutassam, hol vannak a határok és milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy négyen együtt tudjunk élni ésatöbbi. Iksz gyerekénél ez könnyebben megvalósítható, az enyémnél nem egyszerű. Nagyon kicsi lépésekben haladunk, de csak olyasmit tudok csinálni, amiben hiszek. Biztos vagyok abban, hogy nem reagálok mindig jól egy-egy helyzetben, sőt, többször előfordult, hogy az eszemmel nagyon jól tudtam, hogyan kellene megoldani egy problémás helyzetet, de a szám teljesen mást mondott dühömben. Ez van, ha kellett, bocsánatot kértem a gyerekeimtől. Letojni meg azért nem tudom a hisztiket, mert Andris kitartóan hisztizik, nem bírom egy órán át hallgatni a balhézását. Most nincs arra lehetőségem, hogy összeszedjem, mi az, ami adott esetben remekül beválik Andrisnál feszültségoldásként, talán egyszer majd, de addig itt ez a könyv, nagy segítség lesz nekünk a következő években is: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje 
Amúgy ha az elkényeztetés, hogy enni adok a gyereknek, ha éhes, kimosom a ruháját, ha koszos, összebújok vele könyvet olvasni, ha hozza a könyveit, megpuszilom a térdét, ha beütötte ésatöbbi, akkor igen, elkényeztettem, vállalom. Viszont így Dávidot is. Nem hiszek abban, hogy az érzelmi biztonság megadása elkényeztetés, és ha valaki nem bízik magában, vagy szeretné tudni, mi a nem elkényeztetés, olvasson Vekerdy-t. Soha nem voltam az az egyből ugró anya, de ha a gyerekeimnek szükségük van rám, ott vagyok. Látom játszótéren / játszóházban / oviban, hogyan kísérgeti mindkét szülő az egyetlen szem kisgyereket ide-oda, fogják a kezét, minden lépését vigyázzák, minden szavára ugranak... Nálunk nincs ilyen. Ötezer játék sincs, hiába mondja Andris, hogy vegyük meg ezt, vegyük meg azt. Az élményeket sokkal fontosabbnak tartom. 
A hisztiknél egyébként olyan banális dolgokra kell figyelni Andrisnál, hogy éhes-e, mennyit mozgott a levegőn aznap, volt-e gyerektársasága az öccsén kívül, töltött-e minőségi időt apjával, de főleg az anyjával, illetve hogy mennyi vizuális inger érte. Nála ez utóbbit nagyon le kell korlátozni, és meg kell válogatni, milyen mesét nézhet. Azt hiszem, írtam már, hogy a Kisvakond és a Micimackó felzaklatja, nem tudja kezelni a negatív érzelmeket, a bántalmazást. Számomra elképzelhetetlen, hogy végignézzem úgy a híreket a tévében, hogy ő is ott van mellettem, holott ez több családban bevált szokás. Ja, Andris azt is nehezen fogadja el, ha egyedül megyek pl. vásárolni, vagy ha B.-vel elmennek anyósomékhoz, én meg maradok itthon projektezni meg házimunkázni. Anyósomat imádja, ott az apukája is, csomó érdekes dolgot lehet csinálni a kertben, mégis haragszik, hogy nem vagyok vele.  
Abba azért mindenki gondoljon bele, hogy felnőttként hogyan kezeli a saját feszültségeit, pl. a főnök beszólását, az elhagyást, a féltékenységet, a csalódást... Iszol? Cigizel? Megversz valakit? Beleütsz a falba? Üvöltesz otthon a családoddal? Sírsz a párod vállán? Pszichológushoz jársz? Kineziológushoz? Masszázsra? Egy kisgyereknek egyik eszköze a feszültsége jelzésére, levezetésére: a hiszti, a sírás, a balhé. Durva szerintem az, hogy rácsukom az ajtót, hogy sírj mögötte egyedül, ergo oldd meg a problémádat egyedül. Engem baromira zavarna, ha B. egy másik nőt ölelgetne az orrom előtt, simán elhiszem, hogy Andrist a lelke mélyén még mindig zavarja, hogy Dávidot ölelgetem az orra előtt. Amúgy azért van balhé akkor, amikor hazaér az apukája, mert egyrészt örül a hazaérkezésnek, másrészt legalább két ember szeretne még az ő apukájával együtt lenni rajta kívül, illetve hazaért egy ember, akire az anyukája mostantól figyel, így neki megint kevesebb jut belőlem. Ha megint más szemszögből nézem a dolgokat, azt mondhatom, hogy kvázi három férfi akar a magáénak. Ahogy látom a környezetemben, az idősebb lánytesó sokkal jobban tolerálja a fiútesó érkezését. Nálunk két erős akaratú fiú van, kicsi korkülönbséggel, és Dávid is gondolkodás nélkül nekiugrik Andrisnak, ha sérelem éri. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogyan tudunk jól együtt élni, és a gyerekeknek ebben rengeteget kell segíteni.
Ne felejtsük el, hogy évekig tanítottam sokféle korosztályt, nem ismeretlen számomra a hiperaktivitás fogalma. A fiamat titulálták már autistának is egy bejegyzésem kapcsán, most hiperaktív. Aki olvasott már a hiperaktivitásról, tudhatja, hogy legkorábban iskolás korban lehet erről véleményt formálni, mert rendkívül összetett maga a jelenség. Mondták azt is, hogy adjak nyugtatót a gyereknek... Én nem gyógyszerezni akarom őt, hanem megtanítani arra, hogyan kezelje pl. a frusztrációját. Ha az elkényeztetés, hogy nem pofozom fel a hisztinél, akkor igen, elkényeztetem. Továbbra sem tördelem kétségbeesetten a kezemet, hogy jajj, mit csináljak, hogyan neveljem a gyerekeimet. A játszótéren is beszélgetek emberekkel, kíváncsiságból, hogy ők hogyan élik meg a gyerekezést, milyen problémáik vannak. (Sok a mintagyerek, khm-khm.)   
Remélem, minden kommentet érintettem így vagy úgy. 

2014. július 23., szerda

Ajándékozós körkérdés (meg mindenféle)

Tudtam ám, hogy mihelyt blogközelbe kerülök, csomó negatív dolog szakad rám. Ha csak arra gondoltam, hogy klassz, este végre lesz időm képekkel bíbelődni és írni, viszont a tervekre rácáfolva váratlanul elaludtam, reggeltől tuti rosszabb szakaszba fordultak a mindennapjaim - és egészen sokáig eltartottak. 
Az előző bejegyzés címében megpendített alvás amúgy nem tartott ilyen sokáig, csak ugye a negatív dolgok... Például a nyaralás önmagában pozitív, de ami előtte és utána történt több színtéren is, na, azt nem kívánom senkinek. A szülinapos tortáról még szeretnék feltenni képeket (drukkolok magamnak), úgyhogy a vele nagy szeretettel elbíbelődő készítőt majd ott nevezem meg. A nyaralás alatt is lőttem képeket, hátha tudom őket publikálni (drukkolok magamnak).
Egyszer azért szeretném úgy megünnepelni az ünnepeinket, hogy egyrészt mindenki csinosban-szépben virít (ez az elmúlt majdnem négy évben soha nem jött össze), másrészt ráérősen csorognak az ünnepi mozzanatok (ez talán összejött egyszer... vagy kétszer), harmadrészt meg nem balhézik Andris fiam (ez az utóbbi másfél évben nem jött össze). 
A körkérdésem előzményéhez első lépésben annyit, hogy az ünnepek azóta sikerülnek jobban, mióta rájöttünk, hogy Andris képtelen várni. Egy jellemző helyzet ma délutánról: A gyerekekkel játszottam egy ideig, aztán leültem a gép elé, hogy tíz perc alatt megvásároljak egy könyvet (regisztráció, könyvkeresés, vásárlás). Mondom nekik, hogy tíz percre leülök a gép elé, mindjárt folytatjuk a játékot. Dávid szépen játszott tovább, Andris azonban odajött hozzám, hogy beül az ölembe és anyafigyeljmondokvalamit. Cirka tíz perc ment el azzal, hogy szépen, aztán emeltebb hangom megkértem, hogy hagyjon nyugodtan könyvet rendelni - oda kell figyelnem, nekik rendelem. Nem akarta meghallani, bizgette az asztalt, a székemet. Nagy nehezen kábé három percre békén tudott hagyni, akkor már elég ideges voltam. Makacsul vissza-visszatért mindenféle indokkal. Belőlem azért illan el ilyenkor rekordsebességgel a zen, mert tudom, hogy direkt csinálja, és hónapok (évek?) óta csinálja. Hihetetlenül sokáig tartott, mire elértük azt, hogy ne másszon fel erőszakosan a székbe / ránk, anno a fizikai eltávolítása is sok időt vett igénybe, a szavakat meg sem hallotta. Megjegyzem, a memóriája csúcsszuper, hónapokra visszamenőleg fel tud idézni dolgokat, csak azt nem hallja meg, amit nem akar. Fárasztó hónapok óta ugyanazokat a köröket futni, ugyanazért tépni a számat, az előrejutás pedig parányi lépésekben történik. 
A lényeg az, hogy semmiféle programot nem harangozunk be előre egy ideje, mert Andris nem tudja kezelni a várakozást. Sem azt, hogy x óra múlva kirándulni indulunk, sem azt, hogy Dávidnak szülinapja lesz egy hét múlva. És olyasmivel eleve nem spilázzuk / spirázzuk a dolgot, hogy fú, de jó lesz a kirándulás / szülinap, mert blablabla, ez is lesz, meg az is lesz. Kicsivel előtte szólunk neki, azt elbírja.  
A körkérdésem előzményéhez második lépésben annyit, hogy Dávid első szülinapját nem ünnepeltük meg húdenagyon, meg az ajándék sem érdekelte Andrist. Most azt találtam ki, hogy Dávid három részletben kapja meg az ajándékait: anyuéktól, tőlünk, anyósoméktól-sógornőméktől, így mindegyikkel alaposan megismerkedhet, kijátszhatja magát velük ésatöbbi. A gond ott kezdődik, hogy Dávidot ugyanaz a játékkör érdekli, mint Andrist, és ez a következő években nem is fog változni, hiszen a bátyja mellett szocializálódott: kukásautó, daru, kukásautó, kisautó, kukásautó, markoló, kukásautó, legó, kukásautó... Szóval, tudtam, bármit veszek, Andrisnak is tetszeni fog, ezért kitaláltam, hogy neki is veszek hasonló valamit, hogy amíg Dávid játszik, ne ácsorogjon ott nyálcsorgatva, ne akarja kitépni a kezéből. Ez egészen jó ötletnek tűnt, és ne gondoljatok nagy kaliberű játékokra. (Az, hogy csokit kap, nem jó, mert nem játék.) 
Kitaláljátok, mi történt?
Kétszer megismétlődött az a jelenet, hogy Dávid megkapta az ajándékát, örülhetett neki nagyjából öt (!) percig, mert Andris egészen addig tudott foglalkozni a saját játékával, utána olyan bazinagy hisztit levágott, hogy a Dávid játékát akarja, hogy kiabáltam vele. Meglehetősen hangosan. A hiszti úgy kezdődött, hogy félpercenként (!) megkérdezte az öcsét, hogy Dávid odaadod? / akarsz még vele játszani? / meguntad és odaadod? A sokadik ilyen kérdésnél a vérnyomásom már az eget szántotta, próbáltam nem haragudni Andrisra, de nem ment, mert bántott, hogy nem hagyja a Dávidot játszani, ő nem örül a saját játékának, én meg egyre idegesebb leszek. És Dávid teljesen jogosan mondta azt, hogy nem, nem adja oda a játékát. Andris pedig kiborult, nagyon durván. És végül Dávidot megkértem, hogy légyszi, adja oda a játékát a bátyjának, és egyáltalán nem értettem egyet azzal, hogy erre kérem őt... Félórányi tömény hiszti után nem láttam más jó megoldást. Ő pedig annyira kicsi, de olyan sokat megért és annyira rendes, hogy sírás nélkül odanyújtotta Andrisnak a játékát - és képes volt Andris játékába is ugyanúgy belefeledkezni. Andris persze egy óra után sem akarta visszaadni Dávidnak a játékát, megint jött a hiszti... Az a baj, hogy nagyon haragszom rá ilyenkor, mert se a szép szóra, se a kiabálásra nem reagál. Makacsul ragaszkodik a saját elképzeléséhez, és ha elveszem tőle a játékot, mert már Dávid sírva kéri vissza, Andris sír a legjobban, hogy őt micsoda igazságtalanság érte. 
Nem tudom, mi a megoldás. Nem akarok balhét / hisztit minden egyes ajándékozásnál, elegem van Andris értetlenségéből, erőszakosságából (?), önzéséből. Amúgy is hihetetlenül fárasztó kezelni őt minden egyes nap, mert sok csata jut egy-egy napra, és ezek túlnyomó részét nem Dávid kezdi. Andris bármiből képes hisztit generálni, durva az is, amikor azért ingerli fel Dávidot, mert ő unatkozik, az öccse pedig milyen jól eljátszik valamivel. Megfogadtam, hogy soha többé nem veszek ajándékot a másiknak, bár tudom, hogy Dávid a bátyja szülinapján nem balhézna azért, mert öt perc után az Andris játékát akarja magának. A harmadik ajándéknál azért nem balhézott Andris, mert az ajándékozásra a nyaralás alatt került sor, és ott sok minden más elvonta a figyelmét, illetve az ajándék társasjáték még nem kötötte le úgy Dávidot, mint pölö a kukásautó.
Van valami ötletetek, hogy legyen ajándék a nem ünneplő sarjnak is, vagy inkább ne? 
Azt még elmondom, hogy ezer könyvet kiolvastam az utóbbi egy évben a büntetésről-jutalmazásról, ovis korú gyerek fejlődéséről, testvérféltékenységről ésatöbbiről, és az a gáz, hogy Andrisnál egyetlen módszer sem válik be: őt például nem lehet megbüntetni. Ha valami negatív dolgot csinál, mondjuk, kitépi a nyugisan, elmélyülten játszó Dávid kezéből a játékot, hogy neki ez kell, én meg elveszem tőle, és visszaadom Dávidnak, akkor Andris sír a leghangosabban. Hiába próbálom megmagyarázni neki hónapok óta, hogy pl. nem veszünk el mástól játékot, nem akarja befogadni ezt az infót. Igazából az agyammal nem is tudom megérteni, hogy miért képtelen ezt elfogadni. Nem érzem azt, hogy ez irreális elvárás egy majdnem négyévessel szemben. Nem hatja meg, ha azt mondom neki, hogy szomorú leszek, ha így viselkedik. Ha sarokba akarom állítani, rongyababaként összecsuklik és menekülni próbál. Ha az apja karjába veszi, hogy gyere, Andris, üljünk le a kanapéra és beszéljük meg, megvadultan küzd azért, hogy kiszabaduljon az apja karjaiból. Ha eltiltom a kedvenc meséjétől, nem érdekli. Nagyon jól tudja, hogy negatív dolgot csinál, mégis megteszi. És rengeteg más helyzetben is ugyanez van: Kérem, hogy ne tegye, rászólok kétszer, ő csakazértis megteszi. Csakazértis. És tökmindegy, hogy előtte csak vele foglalkoztam egy órán át. Nem jó, hogy sokszor rá kell szólnom, nem jó, hogy naponta többször is emelem a hangomat vele szemben, de egyelőre gőzöm sincs, hogy lehetne elérni azt nála, hogy megbánja, ha butaságot csinál. Az én nagyobbik kisfiam egyáltalán nem bánja, ha megüti vagy megrúgja az öccsét, ha tönkretesz valamit, sőt, ő sértődik meg a legjobban és visszabeszél, hogy buta anya / apa, fogd be a szád ésatöbbi. És annyira zavar az is, hogy amikor balhé van, nem őszintén sír. Alapjáraton meg olyan okos tud lenni, gyönyörűen beszél vonatkozói mellékmondatokban, egész sci-fi sztorikat hoz össze nyolc-tíz mondatból, és fizikailag is nagyon ügyes, és ha nincs jó kedvem, mindig azzal vigasztal meg, hogy anya, szeretlek... most már jó kedved van?, és Dáviddal is végtelenül kedves és gondoskodó tud lenni, ha épp olyan passzban van. Mindenki imádja, mert tünemény, kiváló a beszélőkéje, a legmorcosabb járókelőt is megmosolyogtatja a dumájával és a kedvességével. Azt érzem, hogy állandóan feszegeti a határait és hajlandó túlmenni minden határon, és nem érdekli, hogy mi lesz a következmény, csak az a fontos neki, hogy túlmehessen minden határon a saját akaratát megvalósítva. 
Légyszi, azt ne mondjátok, hogy töltsek Andrissal több időt, mert a figyelmemet akarja, hiszen ezt én is tudom, illetve vele vagyok kettesben annyit, amennyit lehet, a még több időt Dávidtól tudnám csak elvenni, azt meg azért igazságtalannak érzem, hogy azért legyek kevesebbet Dáviddal, mert ő nyugisabb természet... 
Uff.  

2014. július 9., szerda

Cápalábak


A Dávid lábairól azt kell tudni, hogy puszilgatni való babatalpakban végződnek. A képanyag tavaly decemberben készült, a Kicsi talpa azonban még mindig őrizget babás vonulatokat. Ahogy látjuk, éppen elmélyülten tanulmányozza az egyik legóablakot - a zoknija mellette hever. Kismilliószor kellett visszaadni rá az elmúlt két évben. Persze nem ezt az egyet, hanem úgy általában a zoknijait. Ő is a természet vad gyermeke, és az érvek, miszerint hideg a padló, ne vedd le a zoknidat, nyuszifül, mert meg fogsz fázni, leperegtek róla.


Egyetlen zoknit tűrt meg a lábán hosszabb ideig (kb. tíz percig): a bátyja zokniját. Ugyan fodrozódott a bokája körül, ugyan majdnem zakózott a lelógó zokniorr miatt, mégis ezt imádta. És ha a nyamvadt játékbéka hagyományos működtetéssel nem hajlandó bekapni azt a kretén golyót, akkor a Sir egyszerűen feltépi a játékbéka száját és beletuszkolja a golyót, és kész. Így is bekerül a hasába, minek erőlködjön a béka ugráltatásával.



A Dávid lábairól még azt is kell tudni, hogy nehezen ment nekik a járástanulás. Idén áprilisban lépkedett először önállóan - viszont előtte cirka fél évvel már simán motorozott. A képek azt szemléltetik, hogy a fiam szokatlan helyen is szeret kreatívkodni, azaz peckesen ül a bátyja motorján, alig ér le a lába - és rajzol. Dávid amúgy problémamegoldó alkat (lásd békás sztori): Mivel érezte ő is, hogy a járás nem akaródzik pikk-pakk összejönni, és látta, hogy a bátyja remekül eljut a piros járgányával A pontból B pontba, úgy döntött, motorral mobilizálja magát. Itthon is motorral közlekedett A és B pont és az összes többi pont között, meg lent az utcán is, meg a játszótéren - például a hinta és a mászóka között. Hihetetlen gyorsan motorozott mindenhol és nagyon élvezte a haladást, mindenféle motoros kunsztokat felvett a repertoárjába, volt olyan, hogy  kedélyesen röhögcsélve és az eget kémlelve motorozott előre - egy betonoszlop felé. Az anyai üvöltésre megállt azért. Szóval, korán megtanult fékezni is. Annyira jól érezte magát a motoron, hogy hónapokig nem is próbálkozott az önálló járással, inkább ebbe-abba kapaszkodva eltotyogott a motorjáig. Aztán hirtelen eldobta a motort és járt. Tök jól.
A Dávid lábairól azt kell tudni, hogy gyanúsan befelé dőlő bokákkal rendelkeznek, így az anyai ösztönömre hallgatva beruháztam egy itthoni Salus cipőbe is, az utcai csukája is az. (Megjegyzem, mindkét fiamnak Salust kell hordania, kinti és benti példányuk is van, darabjuk kábé 9000 forint körül, és néhány havonta kinövik őket a galádok. Nem, ne számoljuk ki, mennyi az annyi. Nyilván megteszek mindent azért, hogy ne fájjon a hátuk egész életükben, tudjanak focizni, táncolni, tornázni ésatöbbi, meg úgy egyáltalán normálisan járni.) Ja, júniusban felhívtam az ortopédiát időpont miatt, nézze már meg valaki a gyerek lábát. Mikor mehetünk vizsgálatra, na, mikor? Szeptemberben, igen. Merthogy tele az előjegyzési naptár. Klassz. És ja, a gyerekdoki azt mondta, itthonra nem kell neki cipő. Szerintem meg igen, és mióta itthon is cipőben nyomja a cápa, azóta sokkal szebben jár, sőt, szalad, és azóta kint is magabiztosabb a járása. 
A Dávid lábairól azt is kell tudni, hogy egyedül szedi le róluk a szandált, illetve egyedül teszi fel rájuk a szandált. Mindkét tevékenység sokkal könnyebb szandállal, mint cipővel, de ez se őt nem érdekli, se engem, mindketten baromi büszkék vagyunk rá, nagyon meghat az öröme és az akarata, és nyilván nem engedi, hogy segítsünk neki, ezt is önállóan akarja csinálni. A szandállal amúgy nem volt nagy haverságban eredetileg, azzal meg pláne nem, hogy itthon is szandált kell hordania, de az anyja megszemélyesítette a benti szandálon lévő bálnákat, akik reggelente puszival köszöntik a Dávid lábait, és örömtáncot lejtenek, hogy megint a lábán lehetnek, este pedig elköszönnek tőle fürdés előtt és aludni mennek. És persze rituálisan megsimogatjuk a bálnákat, mert aranyosak és mert segítenek meggyógyítani a Dávid bokáját. Néha azért szoktam arra gondolni, hogy oroszlánt könnyebb szelídíteni, mint az én fiamat rávenni olyasmire, amit nem akar. 

2014. július 1., kedd

Az első (hosszú) mondat a Kicsiről

Hamarosan a második szülinapját ünnepli a blogilag elhanyagolt kisebbik kisfiam, úgyhogy a következő pár napra kisajátítom számára a blogfelületet, bár azért ne aggódjunk, a bátyja is belefolyik majd itt-ott.
Jöjjön először a képanyag, hogy lássuk, miként fest a mindjártkétévescápa:





Hát, így. Kész felnőtt, basszus. (És mikor lett az? És miért nem szólt senki, hogy ilyen gyorsan elszáguld a két év?) Vércsoportjuk AB haramia, ahogy mondani szoktam. A Dávidról nemrég az jutott eszembe, hogy selyempapírba csomagolt kőszikla. Érezzük a kifejezés súlyát, ugye. Mosolyalbum, hihetetlenül sokat vigyorog és imádom, ahogy kacag, pl. amikor kergetem őket a lakásban és a röhögéstől alig bír szaladni a lábain. A rengeteg mosoly alatt / mögött / felett azonban olyan kemény akarat van, hogy néha úgy érzem, kihullik az összes hajam / fogam / szemem, mire felnevelem őt - és a bátyját. Kemény, önálló kissrác, nagyon tudja, mit akar, és nagyon tud balhézni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt elképzelte. Nem zavartatja magát: a legforgalmasabb utcán is levágódik a földre - hisztizni, duzzogni. Tegnap este meg az történt, hogy amikor felsírt álmában, és én tudtam, hogy azért sírt fel, mert elkeverte az alvós maciját, bementem hozzá jóédesanyjaként, megsimogattam a hátát és halkan mondtam neki, hogy itt a macid, kisfiam, és még mindig halkan és még mindig jóédesanyjaként megkérdeztem, hogy kérsz inni, kicsim?, erre ez a selyempapírba csomagolt kőszikla rám kiabált a sötét éjszakában, hogy ÉN!!! NEM!!! ÉN MEGY(EK)!!!, aztán elhajította az útjából a takaróját és a maciját, és az álomittasságtól nem annyira szálegyenes tartással kisietett az etetőszékén várakozó poharához, engem meg türelmetlenül elhessegetett az útjából, és amikor megbotlott, úgy nézett a felé kinyújtott karomra, hogy ha nézéssel amputálni lehetne, ma nem írnék blogot róla... Hánehogymá inni vigyek neki, bakker, mégis mit képzelek én magamról...