2012. július 30., hétfő

Tesózás

A gyerekeim valahogy mindig akkor ébrednek fel, amikor meg akarom etetni ezt a blogomat, úgyhogy most csak képek. Az idill senkit ne tévesszen meg: Hajnal fél hét és déli tizenkettő között kétszer ötpercnyi nyugit tudtam összeszámolni, mindkét alkalommal fotóztam. Holnap végigkattintgatom az egész napot, hátha.


2012. július 28., szombat

Felnőtt a kisfiam

Az egyik dolog, ami felhorzsolta a kis anyalelkemet, hogy a három napig tartó kórházi fogság alatt szembesültem a ténnyel: Andris maga mögött hagyta a babakorszakot, igazi nagyfiúvá cseperedett az elmúlt hónapokban.
Úgy mentem be a kórházba, hogy itthon hagyok egy kicsi fiút, aztán néhány óra múlva, amikor a szülés után találkoztunk és magamhoz ölelhettem végre, megdöbbentett, hogy a szóban forgó kicsi fiú egyáltalán nem kicsi fiú többé. Nem a három nap alatt változott meg, bennem nem tudatosult, milyen sok apró részlet alakult át a fiamon. Ültem a kórházi ágyon és néztem a gyerekemet. Megnyúlt, megizmosodott. Eltűntek a sokat puszilgatott-harapdált párnák a kezéről és a lábáról. Játszótéri sebesülésektől tarka a hosszú lába, és nehéz, nagyon nehéz, ha felemelem, pedig még nincs 24 órája, hogy a folyosón két fájás között a karomban ringattam és nem éreztem a súlyát. Az arca pedig egy új világ, azóta sem bírok betelni vele. Néha csak fekszem mellette és nézem játék közben, fürkészem a titokzatos és izgalmas régi-új vonásait. A szülés előtti napokban készült fényképeken ugyanolyan Andris, mint a kórházban. Ott a nagy lábfej, a hosszú comb, az izmos hát, csak a mindennapos együttlétek közben nem vettem észre, mennyit változott. Nem volt mihez viszonyítani a szinte folyamatosan látott, hallott, érzett fiamat. Most Dávid a baba, pici keze végtelenül törékenynek tűnik Andris markában. Fürdésnél Andris fejére simult a vizes haja, kiegyenesedtek a göndör fürtjei, én meg bekönnyeztem: Milyen nagyfiú már, ha levágjuk a haját, még inkább az lesz. 
Mostanában értem meg, mennyire nehéz anyaként az elengedés, az elfogadása annak, hogy szültem egy kicsi emberkét erre a világra, aki nagyon gyorsan felnő, hiszen ezek a kisgyerekes évek borzasztó gyorsan elrepülnek. És akit majd újra és újra el kell engednem, mert például óvodába jár, mert iskolába megy, mert táborozni, bulizni fog, mert a barátaival tölti az idejét, mert szerelmes lesz, mert gyerekei születnek... És ezekbe az elengedésekbe egy kicsit mindig bele fogok halni. Egyszerre leszek boldog és szomorú. És ez így van jól. 

   
P.S.: Andris itt éppen a kórház folyosóján mókázik egy nála pár évvel idősebb fiúval, akinek nem gyárilag fekete a feje, én satíroztam ki. A folyosón haverkodtak össze, Andris nagyon jó az ilyesmiben, remekül kijön az óvodás-kisiskolás korosztállyal. Ezt a csíkos kantáros nadrágot meg azért szeretem, mert dorwéktól kaptuk, és ugyan széltében nagy Andrisra, de nagyon vagánynak látom benne a fiamat.

2012. július 25., szerda

Megtartjuk

Reméltem, hogy az istenek eszik-alszik üzemmódot is programoznak a kisebbik gyerekembe, s lőn. Köszönöm szépen, egyelőre elégedettek vagyunk a sarjjal, maradhat.


Dávid nagyon családbarát baba, bár előfordulhat, hogy csak Sir Andrew lármázása elől menekül a jótékony álomba. Andris bármit csinálhat mellette, b-á-r-m-i-t, egyszerűen semmire sem ébred fel, pedig a fiam nem éppen idegrendszert kímélő frekvenciákon képes megnyilvánulni, és még ott a különböző hanghatásokkal kísért labdázás, autózás, motorozás plusz egyebezés. Mondjuk, a pocakomban már megszokhatta a bátyja lendületes és hangos életmódját. (A zajokat tompító magzatvíz hiánya miatt reklamációt nem fogadok el.)  
A ded átlagosan 3-6 órákat alszik, nem rajta múlik, hogy este tízre már hulla vagyok: Andris úgy döntött, hogy felesleges időt pocsékolni a nappali alvásra, nélküle is jól megvan. És tényleg. Sajnos. Nem részletezem, mennyire kimerítő az élet Sir Energiabomba oldalán reggel hattól (szerencsésebb napjaimon reggel héttől) este tízig, ráadásul úgy, hogy B. most még itthon nyaral (???) velünk. Volt olyan este, hogy B.-vel holtfáradtan lerogytunk a kanapéra, üveges tekintettel egymásra bambultunk és azt kérdezgettük fennhangon, hogy mihajtjaeztagyereket? Ha egyszer rájövünk, szabadalmaztatjuk és lesöpörjük a piacról az összes kis gagyi energiaitalt, a befolyt zséből pedig veszünk magunknak valami görög szigetet.  
Az Anyatej Gold továbbra is csúcsminőség: A Dé betűs kisfiamat a súlyával hoztuk haza a kórházból, két hét alatt pedig ötszázvalamennyi grammot szedett magára. Erre az egyetlen mázsálásra azért szántam el magam, mert 3-4 napon át egyszer-egyszer nagyobb mennyiségű anyatej ömlött ki a gyerekem orrán és száján, nem örültem volna, ha az derül ki, hogy semmi nem marad meg benne. Dávid amúgy konkrétan zabál, ebből a szempontból cápább a cápánál, hihetetlen vehemenciával veti magát a mellemre és közben még a homlokát is ráncolja. Amíg nem hízott bele a bőrébe, néha úgy nézett ki homlokráncolásnál, mint egy mérges mazsola. 1-2 órákat simán eltölt ébren, a világot tanulmányozza az aktuális hordozó személyzet karjából, a bátyjával ismerkedik vagy a játékát próbálja közelebbről is szemügyre venni. B.-t meggyanúsítottam azzal, hogy a baba arcához tette a játékot, holott ő teljesen ártatlan volt az ügyben, Dávid ügyeskedte a szájához a csörgőt. Kíváncsiságból elhúztam tőle, mert nem hittem el, de morgott egyet és addig hadonászott, amíg nyelvközelbe nem ért a cucc. Bukik a FP csörgőre, ez van.
A fiatalember egyébként imádnivalóan röfög. Két mindennapos szeánszot nem szeret: a fürdést és a köldökcsonk-ápolást. Ilyenkor egyértelműen kiül az arcára az a meggyőződése, hogy az élet a siralom völgye, amiben olyan kegyetlen dolgon megy keresztül a baba, hogy például víz éri a lábát.


Imádom cirógatni, szagolgatni, hallgatni a szuszogását... meg csak úgy nézni. Már ettől a véletlenül elkapott mosolyától kocsonyásodott a térdem. Mi lesz itt később, jajj.

2012. július 14., szombat

A Fiúk


Köszönjük szépen a kommenteket és a leveleket :) (Ide most muszáj volt szmájlit rakni.)

2012. július 11., szerda

Baby on board, 2nd edition

Ismét én, aka B.

Vagy a hidegfront, vagy a reggeli vizsgálat, de az egyik miatt megindult a szülés, melynek eredménye, hogy 2012.07.11-én, 0:15-kor megszületett Dávid fiúnk (3630g, 54 cm). Anyukájával együtt jól vannak, most alszanak, megérdemlik, rájuk fér.

Ez még előtte készült, frissen mosdatva, felöltöztetve, örülvén, hogy anyja öleli:


Andris végig ott volt a közelben egyik nagymamája társaságában és hősiesen küzdött az elalvás ellen, virrasztott velünk Dávid érkezéséig, aztán majdnem a nyakába ugrott, amikor megmutattam őket egymásnak, majd egy kicsit később (azaz hajnali fél 2 körül) a vállamra döntötte fejét és végre elaludt. Neki is kemény napja volt.

További részletekkel szokásunk szerint csibike szolgál majd, miután hazaérkeznek. Ha minden jól megy, akkor ez szombaton lesz.

2012. július 8., vasárnap

Cápaméretek


Elérzékenyültem, amikor egymás mellé tettem a két ruhadarabot, úgy látszik, eléggé tombolnak a hormonjaim. 
Andrisra még jó a másfél éveseknek szánt body, Dávidnál pedig az 56-os bébicuccok mellett a 62-es felnőtt holmikkal is készülünk a nagy fej-hosszú láb infók miatt.
Hát, nagyon várom már a legkisebb cápát.

2012. július 7., szombat

Leminősítették a mamutcsülkeimet

Tegnap megint családi programon vettünk részt: négyesben elmentünk nst-re. Nem tudom, hogy csinálom, de eddig mindkét nst alatt ikrek születtek tőlem tíz-tizenöt méterre (a szülőszobán/műtőben, nem a folyosón), szóval, aki nem akar ikreket, az ne jöjjön a közelembe. A csecsemősírás meghatott, a térdeimet meg kocsonyásította a tudat, hogy úristen, mindjárt a karomban tartom a második fiúnkat, úristen. Arra amúgy kíváncsi vagyok, folytatódik-é jövő héten az ikerinvázió. 
Az új szülésznőm jó fejnek tűnik, pont olyan, amilyet szerettem volna: nem pátyolgatós-gügyögős, rugalmas, határozott, nem fut felesleges köröket, jó belenézni a barna szemeibe (bár a szemszín nem alapvető szempont szülésznőválasztásnál) és van humora. Nem mintha túl sok kedvem lenne röhögni a vajúdás alatt, aztán ki tudja, hogy alakul. Egyetlen királykisasszonyos kívánságot fogalmaztam meg a beszélgetésünk során: egy- vagy max. kétágyas szobába szeretnék kerülni, a tömegszállást nem nekem találták ki. A másik álláspontomat is megosztottam vele, miszerint bármit csinálhatnak velem és a babával a szülés alatt annak érdekében, hogy mindketten egészségesen hagyjuk el a kórházat. A fürdőkádas, labdás, bordásfalas és miegyebes vajúdásról, a fájdalomcsillapításról, illetve adott esetben a gátamra kerülő matyómintáról majd a pillanat hevében döntök. Ja, és hiába gyűjtögettem zsét a VIP szobára, anyukákat oda nem engednek be, mert az egyágyas luxusszoba a földszinten van, a baba meg pár emelettel feljebb és nem szabad hurcolászni, ami teljesen érthető, úgyhogy most azért drukkolok, hogy legalább mezei egyágyas szobám legyen, ahol a három fiú kedvére hancúrozhat, amíg én felépülök a szülésből. Ha pedig kétágyasra kárhoztat a balsorsom, normális szobatársat kérek, akit pl. nem nekem kell szórakoztatnom és gondoznom, és aki nem a madártejtől várja az özönvízszerű anyatejtermelést, és akinek csak egy gyereke van és három-öt rokona, de persze azok is vidéken élnek. 
Dávid megint beleszunyált az nst-be, egészen spéci módon kellett massszíroznom a hasamat, hogy megmozduljon végre és ne üljek órákat a gépre csatolva. Ez a gyerek olyan, hogy a csokitól még jobban alszik, tömhetem magamba a szénhidrátot akár talicskával is, semmi reakció a kiscápa részéről. Napközben természetesen aktív volt, olyan helyekre fúrta a kis hegyes mindenféléjét, hogy többször azt hittem, szétrobbanok a mell és comb közötti területen. B. tegnap nem ment dolgozni, mert nem bírtam felkelni az ágyból, annyira gyenge voltam. Megint levett a lábamról az időjárás vagy mi, egyedül a fekvés nem esett rosszul. Egyszer kábé 30 percen keresztül tudtam ülni, ez volt az itthoni rekord. Az nst-re összeszedtem magam valahogy, tudni akartam, hogy minden rendben odabent. A dokim úgy véli, még nem járok szülésközelben (ez jó hír, kínos lett volna, ha nem veszem észre, hogy épp vajúdok), és a duzzadt mamutcsülkeimre azt mondta, hogy nem vészes a helyzet. Hát, nem tudom, nála mi a vészes kategória, én azért vészesnek érzem, hogy alig bírok a lábamra állni, hogy minden lépésnél attól tartok, szétreped a bőr a húsomon és hogy csak egyetlen olyan papucsom van, amibe bele tudom tuszkolni a járóegységeimet. Pénteken egyébként nem egyszer megsuhintott a szülés lehetősége a testem fájdalmai alapján, de a doki azt mondta, ez csak általános rosszullét, a több napon át tartó meleg nem indítja be a szülést, az a hidegfront dolga. Mondjuk, a 100%-osan biztosnak hitt villanyszerelő kicseszett velünk, lemondta a tegnapot, ergo még nem szülhetek, amíg ki nem találjuk a hogyantovábbot.
A nap meglepetéséről annyit szeretnék írni, hogy az Andris nevű gyerekünk lazán kihagyta a nappali alvását, pedig tartottuk a napirendet, mindent úgy csináltunk, ahogy máskor, mégis 12 órát nyomott le egyhuzamban. Nagyon nem esne jól, ha a napközbeni alvás elhagyásával próbálkozna a fiatalember. A kórházból hazafelé beszunyált a kocsiban cirka 30 perce, kicsit megvidámodtunk vala B.-vel, hogy na, végre kidőlt a ded, fent hagyjuk aludni, aztán gyors vacsora és fürdés és alvás. Ez a forgatókönyv puszta álom maradt, ugyanis Andris felébredt a kocsikázás után és csak este tízkor aludt el, amikor szokott - az egyórás altatás után. Az alvásról majd bővebben egy másik posztban, itt most csak annyit, hogy a gyerek gyönyörűen kitolta lépésről lépésre az elalvási idejét az apukája hazaérkezésének megfelelően, egyszerűen nem alszik el tíznél korábban és az altatás sem kevesebb 60 percnél. És ahogy ma kiderült, akkor sem, ha napközben nem szunyált. És ez nem túl jó nekünk, mert hiába alszik egyhuzamban kilenc-tíz órát (ha rémálmodásnál is megvan, csak fel kell kelnem hozzá), két kipurcant szülő túl sok mindent nem tud kezdeni egymással az összebújáson és a gyors álomba szenderülésen kívül, illetve az egyik még tud blogot írni, ha inkább éhes, mint álmos.
B. tegnap megint emberfelettit teljesített: 1) gondoskodott rólam, 2) nonstop gyerekezett, amiben a kómázásom miatt csak verbálisan tudtam támogatni, ha egyáltalán, 3) intézte a melóját, és pont a péntek volt a legkritikusabb nap az egész kib projektben, nem véletlenül kapott kismillió telefont és úgy 150 mélt. Bevallom, a legelvetemültebb álmaiban sem fantáziáltam arról, hogy olyan férfi, olyan ember lesz a társam jóban-rosszban, mint ő. Szeretem, becsülöm, tisztelem, felnézek rá (és még sorolhatnám), és boldog vagyok, hogy B. a gyerekeim apja. Köszönöm a kedvenc isteneimnek, hogy összehoztak minket, nagyon jól tették.

2012. július 4., szerda

Összességében azért oké

Ezen a héten nem szabad szülnöm, mert B. és anyu nagyonnagyonnagyon dolgozik, anyósék nyaralnak, pénteken meg jön a villanyszerelő, aki után hétvégén takarítanunk kell, plusz végre összerakjuk a gardróbot, és jó lenne kialakítani valahol Dávid részlegét is, lehetőleg a lakásban. Szóval, mostanában több mindent szorítok össze: egyrészt a fogaimat, hogy reggel-délelőtt (amikor még csak negyven fok van árnyékban) minimum két órára le tudjam vinni Andrist a játszótérre, különben nyűgös egész nap a mozgáshiány miatt (és hiába mondjátok, hogy kérjek segítséget, a héten egyáltalán nincs olyanom), másrészt a lábaimat, nehogy Dávid hamarabb kikukkantson, mert néha tényleg azt érzem, hogy kilóg belőlem pár ujja, aztán a kezeimet ökölbe, ugyanis B. melóhelye maga a pokol, Andrissal meg rengeteg meccset vívunk minden egyes nap, és persze örülök, hogy hihetetlenül okos és használja a kis eszét, de jó lenne, ha az anyaság őrmesteri oldala némileg háttérbe szorulna. Szeretnék ellazulni kicsit, és ahelyett, hogy ötezer dologra figyelek egyszerre, lábat lógatni. Talán 5-6 év múlva összejön. 
A dokim rákérdezett a pihenésre, mondtam, hogy nem tudok. Ennyiben maradtunk. A tökéletes leleteimen elcsodálkozott, holott tényleg nem hamisítottam meg egyiket sem. Vérszegény sem vagyok, úgyhogy azok, akik a szoptatás-terhesség kombó miatt aggódtak, nyugodjanak meg, jó? A végtelenül kevés húst tartalmazó és szénhidrátra kihegyezett táplálkozásom sem hagyott nyomot a belső dolgaimon, a fenekemet és a hasamat meg majd visszatornázom valahogy az eredeti állapotába. Dávid klasszul fejlődik bennem, múlt hét kedden három kilónak mérték az ultrahangon, és mindene megvan, ami egy babánál alapfelszerelés. A dokim eme infók birtokában felvetette, hogy ugorjunk neki a hüvelyi szülésnek (a fájásokat simán átadom, remélem, erre utalt a T/1), ha már a császárhegem is szupervastag. Hát, kövezzetek meg, de nekem teljesen mindegy, hogyan szülök, két évvel ezelőtt is csak egészséges dedet akartam, ez volt a minimumterv, maximumot nem készítettem. A kórház gondolatától ver a víz, gyűlölöm a tudatot, hogy három napra felfordul Andris élete és nem tudok neki segíteni. És néha baj, hogy nagyon okos fiú, mert például ha előre elmesélem, hová készülök és miért, felébred az éjszaka közepén, legalább egy órába telik, amíg megnyugszik, hogy nem tűntem el, illetve napközben állandóan a karomban akar lenni, sokat balhézik mindenféle apróság miatt, aztán ha valahogy összejön és elmegyek itthonról 1-2 órára, megint ébred éjszaka, pedig ő az a típus, aki bátran beleszalad a világba, hátra sem néz, ismeretlenektől soha nem félt, kedves és barátságos mindenkihez. Jó, a vele egykorú és lánynemű  F. feketelistás, mert a játszótéren állandóan el akarja venni Andris játékait, amúgy azonban csupamosoly, csupabátorság, csupamagabiztosság, csupaönállóság a gyerekem. Biztos, hogy a terhesség miatt ilyen anyás, meg fejbúbig van a hardcore dackorszakban, csak nekem sok az állandósult meccselés akár a karomba vétel, akár az altatás-alvás, akár a leghétköznapibb bizbaszok körül. 
Nem számítottam arra, hogy néha a puszta túlélésről szól majd a terhességem. Kemény ez így, és fura, hogy hiába érzem azt adott esetben, hogy nem bírom tovább, mindjárt beledöglök, mégis túljutok a holtponton és mégis megcsinálom a lehetetlent, és valahol az anyaságom arról is szól, hogy hiába hiszem azt, hogy már nem bírok többet se fizikailag, se lelkileg, mindig kiderül, hogy de igen. Dávidra nagyon büszke vagyok, hogy ilyen jól tartja magát odabent, komolyan megfordult a fejemben, hogy koraszülött lesz, aztán tessék, mégsem. Kicsit magamra is büszke vagyok azért, amit végigcsinálok a terhesség alatt, és arra jöttem rá nemrég, hogy amíg nem lesz anya az ember lánya, addig nincs pontos fogalma arról, hogy valójában mire képes és hol vannak a határai. Az nem igaz rám, hogy az anyaságban kiteljesedtem és ez a létforma mekkora királyság, a legszebb dolog az életben és blablabla, mert pusztán az anyaság nem elég nekem a boldogsághoz, csak a mélyebb önismerethez, és ugyan imádom a gyerekeimet, nem fogom soha azt állítani, hogy az anyaság minden pillanatát élveztem/élvezem, mert vannak olyan pillanatok, amelyektől égnek áll az összes hajszálam. És arra is rájöttem, hogy aki sok-sok álomképpel megy bele az anyaságba, elég csúnyán az arcocskájára esik, ha épp egy nehezebb természetű gyereket sorsolnak ki neki odafent. Mázli, hogy elkerültem ezt a hibát, bár így is érnek meglepetések. Szóval, az anyaság nem mindig habos kakaó, ennyit akartam mondani. 
Ja, és nem vagyok rossz passzban, ez a bejegyzés sem panaszkodós-elkámpicsorodós, inkább tényrögzítős. Néha emlékeztetnem kell magam arra, hogy senki nem ígérte meg, könnyű lesz 1-2-x gyerekkel. 

2012. július 1., vasárnap

Az abszolút kicseszés az...

... amikor a feldagadt lábfejemből kikandikáló, virsliméretűre vizesedett lábujjamba belecsíp egy pók - viszkető, pirosló, feszülő foltot hagyva maga után. Kelj fel és járj, mi? Persze. Mindjárt szétreped a lábujjbőröm. Gratulálunk, csibike!