2014. február 12., szerda

'Amire büszke vagyok' c. rovatunkból

Andris ma életében először az oviban aludt ebéd után (cirka 4 hónapnyi délelőtti óvodázás után), és nem azért, mert az óvónénik megteremtették azt a bizonyos érzelmi biztonságot, aminek a hiányára az első ottalvásos kísérlet meghiúsulása után hivatkoztak, hanem azért, mert a kisfiam baromi ügyes srác, én meg baromi ügyes ösztönanyuka és hobbipszichomókus vagyok. És várható volt, hogy nem hagyom magam lerázni.

Folyt. köv. kicsit később.

P.S.: Jöhet a szerpentin és a konfetti.

2014. február 8., szombat

Mandarindal és pattogatott kukorica

Kis hülyeségek a gyerekeimtől, kedves pillanataim. Íme:

Andris ül a bevásárlókocsiban, éppen mandarint válogatok, ő meg énekel, valahogy így...
... szeretem aaaaaaaaa mandariiiiint...
... szeeeeereeeeeteeeeem a maaaandaaaariiiint...
... szereteeeeem... aaaaa... MANDARIIIINT...
... SZEREEEETEEEEM... AAAAA... MAAAANDAAARINT...
anya, hallod, hogy szeretem a mandarint?
igen, kicsim, hallom
ez a mandarindal, neked énekeltem

Dáviddal nézegetjük az egyik kedvenc könyvét, a gyurmakönyvet (gyurmacsalád gyurmamindennapjai és gyurmakörnyezete), hirtelen rátenyerel az egyik oldalra, hogy ne lapozzunk tovább, szeme elkerekedik, örömében gurgulázik, miközben jelentőségteljesen bökdös egy képet. Nézem, mi az: gyurmatálban gyurmapattogatottkukorica. Dávid lelkesen gurgulázik tovább és villogtatja a szemeit, és hogy egyértelművé tegye, mit szeretne, elkezdi nyalogatni a gyurmatálas gyurmapattogatottkukoricát, és hallom, ahogy két nyalogatás között mondja: hamm-hamm. Merthogy ő már evett olyat (mea culpa éstöbbi) és ízlett neki. Jól van, kincsem, holnap pattogtatunk kukoricát, igazit. Azóta is kiakadt állapotban vagyok, hogy semmi kis képen felismerte a pattogatott kukoricát. 

És az megvan, hogy Dávid is szokott énekelgetni? Halandzsanyelven dudorászik és közben riszál hozzá, haláli. Meg a múltkor nem tányéron kapta az almát, mert épp a tányérmosóban sorakozott az összes, ezért egy három rekeszes kekszes tálcára raktam, elfért a két kezében, ő pedig miután elfogyasztotta az almát, összegyűrte a puha tálcát és kivitte a konyhába, kinyitotta a mosogató alatti szekrény ajtaját és kidobta a tálcát - hiszen szemét. És tényleg az. Fogalmam sem volt arról, hogy Dávid tisztában van a szemetes, mint olyan lényegével.  

2014. február 2., vasárnap

Legózik földön-vízben





A kisebbik cápa jelenleg két szenvedéllyel bír: az egyik a motorozás, a másik a legózás. Ez utóbbit kizárólag úgy tudja elképzelni, hogy kiborítja a legós dobozt... Annyiszor, ahányszor összepakolom. Reggel az ébredés utáni első tíz perc valamelyikében tuti szakít időt arra, hogy megfogja a legós dobozt és felborítsa. Ha kérem, hogy segítsen összerámolni, jön és segít. Aztán kiborítja  cuccot.
Hetente minimum háromszor meglep az ügyességével, pölö a feje búbjáig érő tornyokat épít (a bátyja is így kezdte), most meg a legóalap beépítése foglalkoztatja (a bátyja is így folytatta). Hihetetlenül gyorsan megtanult legózni, szinte teljesen magától (kábé 3-4 alkalommal fogtam meg a kezét, hogy érezze, hogyan kell a helyére tenni a kockát), mondjuk, Andris mellett ez nem csoda, ő is imádja a legót, ritka az a nap, amikor nem ülünk le legózni együtt, de egyedül is elépítgetnek 10-15 percig. És természetesen itt is össze tudnak veszni azon, hogy kinek melyik kiskocka kell a két sárga, azaz tökegyforma kiskocka közül. Ehhh, férfiak.