2011. június 30., csütörtök

Nempudinganya szélvész fia

Tegnap húztam egy újabb strigulát a "nem én vagyok puding, Andris tényleg energiagombóc" rovatomba. Sarasvati és a kisfia, Vejke járt nálunk, én pedig végre megtudtam, milyen az, amikor egy baba ráérősen, megfontolt mozdulatokkal veszi birtokba a körülötte lévő világot, nem úgy, mint Mr. Szélvész, alias Andrisfiam. Hát, mit mondjak, alig hittem a szememnek, hogy ilyen is van. El tudnám képzelni, hogy a fiam naponta egy-két (ööö... hat-hét!) órára Vejke-tempóra vált. Rendezném égnek álló hajtincseimet (már ami nem hullott még ki), szusszannék kicsit és este nem a fülemen szedném a levegőt azért, mert a tüdőmet valamikor még a délelőtt folyamán kiköptem gyerekhajkurászás közben. Mr. Szélvész egyelőre megállíthatatlan. Nem igaz, hogy nem játszik el egyedül, mert de, eljátszik, csak nem lehet magára hagyni, mert kapaszkodik (pl. tévébe), áll (pl. néha terpeszben és égnek emelt kezekkel egy-két másodpercig, mint akinek fegyvert szegeztek a hátához), kihajol/ráhajol (pl. kanapé karfája), rángat (pl. saját ágya), csapkod (pl. vécéajtó), kúszik (pl. ruhaszárítóról lelógó ruhák alatt), mászik (igen, egy hete mászik, főleg az apja elé). Mindent meg kell néznie, mindent ki kell próbálnia, és alvás után megint mindent meg kell néznie, mindent ki kell próbálnia, hiába mondom neki, hogy Andrisfiam, egy órával ezelőtt már tökig kirámoltad ezt a fiókot, anyád nemrég pakolta vissza a cuccokat. Van olyan, hogy leül és tíz-tizenöt percig elszöszöl a játékaival és ebbe teljesen belemerül, de az tényleg tíz-tizenöt perc, utána bevetésre indul. Ilyenkor mindig úgy vigyorog rám, hogy na, anya, csinálunk valamit? A választ (nehhehemmm!) persze nem várja meg, legtöbbször csak innen-onnan kikandikáló lábakat látok, annak a jelét, hogy Mr. Szélvész faképnél hagyta az anyját és nekivágott a nagyvilágnak:


Minden izgatja a fantáziáját és remek érzékkel alakít át abszolút veszélytelen helyzeteket veszélyes szituációkká. Testőrként kísérgetem, szinte állandóan mellette kell lennem, és ha ügyeskedik, én vagyok a lelkendező nézőközönség is, mert a fiam igényli az elismerést. Szóval, elnéztem Vejkét, és az jutott eszembe, hogy jó lenne néha megpihenni, mert mióta Andris ennyire mobil, egy merő rohanás minden napom. És még nem jár, és még nem szalad, és még nincs alatta kismotor... És gőzöm sincs, mi van akkor, ha az összes gyerekem ilyen eleven baba lesz (ööö... szívás?). Persze, ez nem panasz, csak csodálkozom, hogy még nem purcantam ki.

2011. június 29., szerda

Foglalkozásom: anya (értsd: mindenes)

Szakács vagyok, aki a mutatóujja hegyével adagol egyetlen babakanálnyi húsos-őszibarackos-krumplis szmötyit a Sir szájába. Huszonöt részletben.
Pincér vagyok, aki a fürdőszobába készíti Sir Andrew poharát és vizét, ha az uraság megszomjazna, bár az uraság álláspontja szerint a mosakodókrémes fürdővíz is tökéletes szomjoltó. 
Konyháslány vagyok, aki ugyan minden este lelkiismeretesen elmosogatja S. A. poharait, kanalait, kulacsát, de sterilizálni hónapok óta nem hajlandó vagy lusta vagy amit akartok.
Mosónő vagyok, aki soha nem fogja megtudni, hol koszolja össze magát a Sir a tiszta lakásban, mindenesetre kétnaponta kimossa a gúnyáit, textilpelenkáit.
Testőr vagyok, aki a puszta pillantásával elrettenti a Sir Andrew-t simogatni/puszilgatni szándékozó idegeneket. Jó, ez így nem teljesen igaz, mert még mindig nem tudok elég csúnyán nézni.  
Manikűrös-pedikűrös vagyok, aki lehetetlen pózokba csavarodik az alvó gyerek mellett/felett/mögött, hogy rövidre nyírja a körmeit.
Gyerekorvos vagyok, aki a fiát ismerve úgy dönt, a doki által felírt köptető helyett orrszívóval dolgozik, és láss csodát, valóban felesleges a köptető.
Túsztárgyaló vagyok, aki mélyen a fia szemébe nézve kifejti, miért nem szerencsés, ha továbbra is vasmarokkal szorítja a nyakszirthajamat. (Kisfiam, még két perc és kitöröd anyád nyakát...)
Pszichológus vagyok, aki kedvesen elmagyarázza a sarjnak, hogy a lila plüssszamár nem ellenség, hanem barát.
Fodrász vagyok, aki kézzel túr az uraság puha hajába, pedig tudja, hol a fésű.
Bőrgyógyász vagyok, aki hülyeségnek tartja az ekcémagyanút, és tényleg az, S.A.-nak soha nem volt ekcémája.
Tanár vagyok, aki tegnap arra tanította a fiát, hogy ne ítéljen bőrszín alapján (ld. lila plüssszamár).
Ápolónő vagyok, aki óvatosan ezer puszit nyom Sir Andrew homlokpuklija köré. Két nap alatt ötször verte be a fejét. Ugyanott. Véletlenül.
Személyi asszisztens vagyok, aki bejelentette a gyereket a kardiológiára, mert a gyerekdoki jóindulatú és ártalmatlan szívzörejeket hallott. Újabb felesleges kört futunk, ez a megérzésem.
Sofőr vagyok, aki babakocsiban, kendőben, mei-ta-ban és karban szállítja a Sir-t, és akinek a szülés előtt meggyőződése volt, hogy bele fog halni a tizenakárhány kiló (Sir+babakocsi) állandó emelgetésébe. (Még nem halt bele.)
Társalkodónő vagyok, aki akár a tésztaszűrőről is monologizál, és a legképtelenebb hangokat adja ki magából azért, hogy megnevettesse a fiát. Remek terápia (például fáradtság ellen), ha kacagni hallom/látom a gyerekemet.
Animátor vagyok, aki adott esetben énekes-táncos produkcióval szórakoztatja Sir Andrew-t, és közben hálát rebeg azért, hogy az uraságnak nincs összehasonlítási alapja.
Takarítónő vagyok, aki nem gondolta, hogy képes profin porszívózni és felmosni a hátára kötött gyerekkel. A gyerek kilenc kiló, azt hiszem.
Kertész vagyok, aki reggelente a kukacvirágok regényes életéről mesél a csupán pelenkát viselő S. A.-nak, amíg három percre bemutatja napistennek.
Masszőr vagyok, aki az első hónapokban számtalanszor elmúlasztotta az uraság hasfájását.
Fogorvos vagyok, akinek hamarosan lesz munkája. Jippííí.
Lakberendező vagyok, aki saját maga által barkácsolt szőnyeget álmodott a gyerekszobába, vonattal, csigával, autóval, sünnel - amikor még tudott aludni és álmodni.
Postás vagyok, aki becsületesen továbbítja az uraságnak a postán érkező meglepetéseit - és mindig előtte bontja fel a csomagjait.
Személyi edző vagyok, akit Sir Andrew végkimerülésig nyúz. Én dőlök ki, nem a fiam.
Sztájliszt vagyok, aki bátran ad az uraságra piros és narancssárga nadrágot, mert az vagány és vidám.
Fényképész vagyok, aki felvállalta, hogy rendet tesz Sir Andrew csillió fotója és videója között. Mégis, hogyan szortírozzak, ha minden egyes darabot szeretek?
Pék vagyok, aki nem tudna tésztát dagasztani puszta kézzel, ha a fiával nem edzene hátra, felkarra, csuklóra és mellizomra.
Hírszerkesztő vagyok, akinek tegnap este váratlanul akadt 45 darab szabad perce, mert mindkét fiú elaludt. (A bökkenő csupán annyi, hogy elfelejtettem közzétenni a bejegyzést. Szerencsére nem ezen múlik A Világ sorsa. Utálom az anyakori szenilitást.)
És még egy csomó minden leszek a következő hónapokban, években, már most sejtem.
És a család lelke is vagyok. Ja, ez nem foglalkozás.

2011. június 28., kedd

Csirkefuttában

A fiam lassan kész férfi.

2011. június 24., péntek

Miért pont én, miért? (Testbeszéd: Széttárom a karomat és tanácstalanul nézek fel az égre, hátha elkapom a Nagy Manitu sunyi pillantását...)

Talán két hete történt, hogy egy nő meg akarta puszilgatni Andris meztelen lábát, és valami lehetett a levegőben, mert aznap hatvanöt perc alatt négy embert kellett udvariasan elhessentenem a gyerek közeléből. Épp a zöldségesnek adtam két doboz málnát, hogy még ezt szeretném, amikor a mellettem álló idősebb nő lehajolt. Azt hittem, az újhagymát tanulmányozza szemüveg nélkül, ezért a hajolgatás, de nem, a csípőmnél csücsörített, Andris lábára akart rácuppanni. Megdöbbentem, pedig nem szokásom. Elhúzódtam, de a nő nem zavartatta magát, nyomult Andris felé, ezért úgy fordultam, hogy esélye se legyen hozzáérni, ami azért nem egyszerű, a gyerek több testrésze is kikandikál a mei-tai-ból. Mit szólna a nő, ha egy másik nő (direkt nem mondok faszit, legyen nő) cuppogna például a tizenéves lánya lábán? Ha ez nem magától értetődő, egy kisbaba piszkálása miért az?
Ma meg egy nyugdíjas nő szólt be, hogy nem fázik az a gyerek? Ötven fokban, bzmg. A piacról jöttünk, Andris is nyári cuccban (ujjatlan trikóban és térdnadrágban) feszített. A mei-tai ugye olyan, hogy a testfelületünk cirka nyolcvan százaléka összeér. Vajon fázott-e rajtam a fiam a júniusi ötven fokban? Nem, vetettem oda a nőnek, kezdjen vele, amit akar, ő viszont várt, hogy most jól elszégyellem magamat és bevallom, hogy de, a fiam a fagyhalál közelében van, és köszönöm szépen, hogy szólni tetszett, én biztos nem venném észre, ha fázna a gyerek. Télen egyébként azzal baszogattak, hogy nem sül meg az a kisfiú? Volt olyan, hogy a kinti pékségnél xy (középkorú nő) azt kérdezte, hogy nem fázik?, bent meg alig tíz perccel később azzal csesztetett zs (nálam fiatalabb csaj), hogy nincs melege? Nem sejtettem, hogy úgy nézek ki, mint egy idióta, aki képtelen gondoskodni a fiáról.
A héten történt az, hogy délután toltam Andrist a babakocsiban és egy bácsi megtorpant az utca közepén és fenyegetően rám szegezte a mutatóujját (tudom, örüljek, hogy nem mást), hogy saját? (Mármint a gyerek.) Teljesen jó fej vagyok, mert nem kérdeztem vissza, hogy mivanbzmg?, hanem gyilkos pillantás kíséretében odavakkantottam neki, hogy igenbzmg. A bácsinak ez nem volt elég, szinte kiabálta, hogy SAJÁT? Ha egy traktor van alattam, tuti áthajtok rajta, a babakocsival azonban kikerültem.
Nem értem az embereket, komolyan nem értem.

2011. június 22., szerda

A nyughatatlan

Tegnap reggel kiderült, csak bebeszélem magamnak, hogy fél liter kapucsínó nélkül képtelen vagyok elkezdeni a napot, ugyanis a szokásos reggeli kómázásból kapucsínó híján is elég gyorsan magamhoz térek, annyi kell hozzá, hogy a gyerek magára rántsa az egyik komódot. A sarj unja már a szimpla álldogálást, és ha épp nem a járáshoz szükséges egyensúlydolgokkal kísérletezget mostanában, belekapaszkodik bizonyos bútorokba és rángatja őket, pl. a komódot azért, mert tök jól imbolyognak rajta a famacskáim, a gyereket meg újra és újra lenyűgözi a saját hatékonysága. Néha emelgeti a kis lábait, hogy a kihúzott fiókokra taposva felmásszon a tetejére - és levadássza a cicákat. Kedden úgy járt Andris, hogy a komód alsó fiókja visszacsúszott a helyére, a legfelsőbe kapaszkodó gyerek pedig tankönyvi módon magára rántotta a szerkezetet. Villámgyorsan, nem tudtam megakadályozni. Az apjával egyszerre kaptunk szív- és agyérgörcsöt a komód alatt fekvő Andris láttán. Hallottam a sírásán, hogy nem fáj semmije, inkább megijedt, tíz-tizenöt másodperc múlva el is csendesedett a karomban, és érdeklődve figyelte az általa előidézett káoszt. Megvizsgáltuk, úgy tűnt, nem sérült meg, néhány kék foltot gyűjtött be, ennyi, viszont a komód mégiscsak beborította a gyereket mellkastól lábujjig, ezért elvittük a sebészetre, meg azért is, mert gyanúsan tartotta a jobb lábfejét, amiről később itthon kiderült, hogy a fura tartás annak köszönhető, hogy Sir Andrew kitalálta, miként tudja egyedül álló helyzetből ülő pozícióba varázsolni magát anélkül, hogy dobna egy hátast. A sebészeten öt perc alatt végeztünk, nem küldték röntgenre az energiagombócot. Andris nagyon virgonc volt, a doki megtapogatta, aztán szélnek eresztett minket, nem talált semmit. A fiam egyébként a váróban elszórakoztatta magát: kiharcolta, hogy hadd tolhasson egy vadidegen babakocsit. Felrikkantott, amikor kiszúrta, hogy tőle négy-öt méterre van egy kocsi. B. ment oda az anyukához a kurjongató és ficánkoló gyerekkel a hóna alatt, hogy elnézést, megengedi, hogy a gyerek tolja kicsit a babakocsit? A nő megengedte és nevetett, ahogy a fiam eltolta a kocsit - a benne ülő kb. háromszor annyi idős fiával együtt.  (Nem tudom, mi van a tejemben, lehet, hogy az új energiaitalt hordozom a tőgyeimben.) Andris az utóbbi hetekben lett megszállott babakocsi-tologató, az apja tartja, ő meg belekapaszkodik a két fogantyúba és tolja a kocsit. A szobabiciklit is megpróbálta hasonló módon működésbe hozni, a fogantyúk ezt váltják ki belőle. Kedd délután meg az történt, hogy Andris ült a hintában a játszótéren, és amikor az nem ment elég gyorsan, saját maga kezdte hajtani - előre-hátra döntve a törzsét. Az apjával köpni-nyelni nem tudtunk a meglepetéstől. Mi ilyet nem mutattunk neki. És a komódosat sem tőlünk tanulta, de tényleg. Megőszülök vagy megőszülök, mire a gyerek elkezdi az óvodát?        

P.S.: Ja, a kép, igen.

2011. június 20., hétfő

Szeretnék egy kamiont

A hétvégi családozásnak köszönhetően újabb aha-élmény birtokába jutottam: kamiont kell vennünk. Mielőtt azt gondolnátok, hogy azért, mert belevágunk az élőállat-szállítmányozásba, gyorsan leszögezem, hogy nem, semmi ilyesmit nem forgatunk a fejünkben, csupán nyaralni megyünk augusztusban. Mióta a hétvégén a háromnegyed napos családi összeröffenéshez bepakoltam Andris legszükségesebb dolgait egy hátizsákba és két szatyorba (és nem a játék volt sok, mert a varázskockánál, a kishajónál és az általam barkácsolt zörgő dobozánál kegyetlenül meghúztam a határt), azon filózgatok, hogy a fenébe viszünk magunkkal hetekre elegendő cuccot a Balatonra. Hármunknak. Egy mini kocsiban. Na, ezért kell a kamion, és egyelőre nincs jobb ötletem.

A fiamnak majd kíméletesen adom a tudtára, hogy imádott porszívóját itthon kell hagynia.

2011. június 16., csütörtök

Hozzátáplálásos fejlemények, azaz gyakran gyümölcslétől ragad a gyerekszoba

A fiam egyre ügyesebb a hozzátáplálásnál: egyre ügyesebben rakja bele a számba a különböző falatokat. A hozzátáplálásom úgy kezdődött, hogy még valamikor május elején a karomon üldögélő Andris a számhoz nyomta a tizenöt perces csócsálástól csurom nyálas kiflicsücskét. Azt hittem, véletlenül sikerült így a mozdulat, de nem, addig nyomkodta a számhoz a cuccot egyértelmű sürgetéssel a szemében, amíg egy hamm! kíséretében bele nem haraptam. Nagyon boldoggá tettem. A következő falat, amit a kisfiam felkínált nekem, a sárga plüsstehén volt. Bevallom, ráharaptam, mert nem bírok betelni a mosolyával. Mivel ilyen jól teljesítettem a bátorságpróbán, kaptam tőle almát:


A gyerek most döntött úgy, hogy akar mindenből, amit mi eszünk, a fogak pedig teljesen elvarázsolták. Még nincs sajátja, ezért a miénket fogdossa (lehet, hogy fogorvos lesz), és ha épp kísérletező hangulatban van, ezt-azt beletuszkol a szánkba. Főleg az öklét és a lábfejét, mert imádja, ha harapdáljuk. Ha rajta múlna, legalább két kiló háztartási kekszet megetetne velem, mert szereti hallgatni, ahogy ropog a fogam alatt, csillog a szeme és mosolyog, fel-felröhög. A fiam nagyon hálás közönség.
Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy Andris szereti kézbe venni a kaját. Nézegeti, markolássza, szétkeni, kóstolgatja. Ragaszkodik ahhoz, hogy ő maga nyúljon pl. az almaszeletért és emelje a szájához. Ha én nyújtom, ritkán fogadja el, bár az is új, hogy egyáltalán elfogadja. (A kanalat is kiveszi a kezemből, de nála nem válik be a sokkanalas módszer, mindig az kell neki, ami éppen nálam van, a sajátját állandóan elhajítja.) Két hónap után jutottunk el idáig, még jó, hogy türelmes ember vagyok. Azt szerettem volna elérni, hogy legyen kedve kóstolni, gyűjtsön tapasztalatokat, és itt egyelőre nagyrészt gyümölcsről van szó, a libacomb majd később jön. Almaügyben annyira sikerült felcsigázni Andrist, hogy amikor B.-vel letelepedtünk mellé a gyerekszobába és egy tál meghámozott és feldarabolt almát raktunk a habtapira (azért készültem), hogy majd beszélgetés közben eszegettünk belőle, Andris rárabolt az almára. B.-vel próbáltunk közömbös fejet vágni, mintha nem történt volna semmi különös, hogy ne zavarjuk meg a gyereket, csak a szemünk villant össze, hogy na, a gyerek almát eszik. És a gyerek azóta tényleg eszi az almát, körömhegynyi falatokat el tud nyammogni a fogatlan ínyével. Szerintem megedződött a kifli-, zsömle- és kenyérmorzsákon, már nem adja elő a hattyú halálát, ha egy nagyobb darab valami kerül a szájába. Amúgy az alma úgy jut el Andris gyomrába, hogy a fiam módszeresen kirámolja az összes almaszeletet a tálból (hiába rakjuk vissza, újra kiszedegeti őket), a legtöbbet megnyalja, végül egyet kiválaszt, a szájához emeli, megnyammogja és fintorog, néha eldobja, de újra és újra belekóstol egy következőbe, mert izgatja az evés, mint olyan, csak fog nélkül nem hatékony az ismerkedés. Ábra a fintorokról:


A második képen cseresznyét szorongat a hüvelyk- és a mutatóujja között, mert volt idegrendszerem ahhoz, hogy egyet meghámozzak. Látszik rajta, pillanatok alatt éveket öregedett, ahogy rádöbbent, a cseresznye sem az a cserkészkolbász ízvilág, ami neki anno nagyon bejött. Én persze felbátorodtam a sikereken (korábban ugye volt a meghitt sárgadinnyézés a konyhakövön), és az almaszeánsz után egy adag kimagozott meggy társaságában dőltem le a habtapira. Nem hámoztam meg a meggyet, mert tudtam, hogy a fiam úgyis csak ismerkedik a formával, az állaggal, a színnel, az ízzel, kizárt dolog, hogy nagyobb darabot vegyen a szájába és lenyelje, ott még nem tart. Andris szokásához híven rástartolt a meggyre, aztán belemarkolt, széttrancsírozta a kezében... és meggylétől ragadó kézzel mindent megfogott, amit csak lehetett, többek között engem is. Nem egészen két perc alatt tetőtől talpig pirosban pompáztunk mindketten, a műsorszám végére a fiam keze konkrétan sötétlila lett. Jó, hát kezdő anyuka vagyok, honnan tudhattam volna, micsoda maszatolásra képes egy izgő-mozgó, nyolc hónapos baba. Azért nagyon élveztük. Kedd délután őszibarackkal dzsuváztuk össze a habtapit és egymást (Andris direkt elmázolt egy gerezd barackot a jobb sípcsontján, figyeltem, milyen elmélyülten nézi a munkafolyamatot), mert igaz, hogy kezdő anyuka vagyok, de kicsit gyerek is. Andrist és a habtapit le lehet mosni, ugye. Meg engem is.
Sir Andrew-t úgy nem lehet etetni, ahogy a védőnő elképzelte a hozzátáplálást, ezért itt is a megérzéseim után megyek. Vasárnap jött az az érzés, hogy Andris azon a lélektani ponton van, hogy esetleg benyel valami masszívabb kaját is, persze fontos, hogy legyen valami íze, ezért a felnőttpörköltből lenyúltam egy kávéskanálnyi csirkehúst, fokhagymanyomóval pürésítettem, aztán összekevertem a hasonló módon átpasszírozott főtt krumpli harmadával és két kanálnyi felforralt plusz lehűtött vízzel. A kölyökcápát nem ültettem etetőszékbe, mert ott valahogy egyedül a pékárut fogyasztja lelkesen, a tálcára kitett többi kaját ignorálja, ezért amikor az apja véletlenül behozta a konyhába a karján, a lábasból adtam neki kóstolót az ujjam hegyén. Imádta. Hétfő este láttam rajta, még bírna enni szoptatás után (ahhoz már nem volt türelme, hogy folytassa), ezért a karomba vettem és a lábas fölé álltam, és néhány késhegynyi falatot a szájába kanalaztam. Jóízűen elfogyasztotta. Tegnap a barackos krumpli jutott ugyanerre a sorsa, bár ott volt néhány grimasz (hiányzott belőle a hús!), és szuper, hogy Andris még nem tudja, ehetne mást is. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen ügyes, azt meg ki gondolta volna, hogy ennyire élvezem majd a hozzátáplálósdit, tök jó figyelni, ahogy ismerkedik az új dolgokkal. Már csak az etetőszékbe kellene belevarázsolnom a gyereket, hogy ne a tűzhelyen álló lábasból kajáljon, mint a felnőtt férfiak.

2011. június 14., kedd

2011. június 12., vasárnap

Lehet, hogy már megint ufó vagyok

Most éppen azért, mert Andris születése után nem lettem depressziós. Az okosok szerint szinte minden anya összefut a depresszióval valamikor az első év során, és aki azt mondja magáról, hogy nem (volt) depis, az szerencsés vagy hazudik. Kész, más lehetőség nincs. Ezek szerint tök elképzelhetetlen, hogy lelkileg készültem az anyaságra hónapokon keresztül. És jól készültem. Állítólag törvényszerű, hogy az újdonsült anya kiboruljon az első három hónapban. Nekem ez is kimaradt. Nem azért, mert szerencsés vagyok, vagy mert hazudok, vagy mert olyan fasza csaj vagyok, egyszerűen volt időm ráhangolódni az anyaságra, és volt időm választ találni a bennem felmerülő ezer kérdésre. Meg lehet, hogy tényleg ufó vagyok.
Ha nem vetélek el, nem leszek veszélyeztetett terhes. Szülésig dolgoztam volna, így terveztem az első terhességemnél, mert nehogy már ne, eszembe sem jutott, hogy itthon maradjak. A munkahelyemen összesen annyit tudtam a terhességemmel foglalkozni a három hónap alatt, hogy amikor kimentem vécére, megsimogattam a hasamat és beszéltem a babához. Ennyi. Este hullafáradtan bedőltem az ágyba, reggel mentem dolgozni. Közben stressz, hajtás, maximalizmus. Zavart, hogy nem jut idő se a babára, se rám. Veszélyeztetett terhesként majdnem végig itthon voltam Andrissal. Az egyik tanulságom pont az, hogy valamennyi saját idő mindenféleképpen szükséges a leendő anya számára, és az biztos, hogy nem egyetlen hónap, főleg nem a legutolsó, amikor már minden olyan nehézkes. A mai napig kapok leveleket a vetélésem kapcsán, tanácsot szoktak kérni tőlem, ami igazán megtisztelő. Három-öt hónap otthon, szerintem ennyi ideális az anyának a megfelelő készüléshez. Természetesen minden ember más, pl. előfordulhat, hogy a gyerek születése után valaki simán veszi az akadályokat úgy, hogy az utolsó napig dolgozik és remek anya, aki a depit hírből sem ismeri, de azt gondolom, sokan azért zuhannak meg az első három hónapban, mert nem volt idejük lélekben / agyban felkészülni a babás élet új kihívásaira, és ezekből dögivel van, egy csomóról  írtam már. Amúgy meg a terhesség olyan élmény, amit érdemes kiélvezni. Senki nem fog hősi érdemrendet bökni az anya mellére azért, mert végigdolgozta a kilenc hónapot és a munkahelyéről ment szülni, ugyanakkor nem létezik Az Égi Ellenőrző Könyv sem, ahová bazinagy fekete pontot vés Az Élet azért, mert az anya otthon mert maradni és szégyen-gyalázat, nem dolgozott. Ez az első időkben nekem is problémát okozott, azt hittem, munka nélkül senki vagyok. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy itthon növesztem a hasamat, aztán megbeszéltem magammal, hogy nem akarok vetélőbajnok lenni, muszáj időt szánnom magamra és a babára. És igen, hiányzott az a pénz, de az orvosom nem akarta a stresszes munkát, B. sem, én meg megértettem és elfogadtam, hogy nem szabad kockáztatnom. Ha elvetélek, a munkahely semmivel nem tud kárpótolni. Azt gondolom, halálomig bőven kidolgozhatom magamat, nem maradtam le semmiről abban az iksz hónapban, amit itthon töltöttem, viszont nálunk mindenki rengeteget profitált belőle, Andris a legtöbbet.
Rengeteg energiával és nagy lendülettel vetettem bele magamat az andrisos életünkbe, és ahogy visszanézek az elmúlt nyolc hónapra, azt látom, hogy ez a lendület egészen májusig kitartott. A korábban említett lelki megrogyás a frontoknak és a fogzásnak köszönhető, meg annak az alváshiánynak, amit nyolc hónap alatt halmoztam fel. Erre nem lehet felkészülni. A gyerekemet soha nem akartam bántani, soha nem kívántam, hogy bárcsak ne született volna meg, soha nem gondoltam azt, hogy képtelen vagyok gondoskodni róla. Anyaként az ember extrém nyomás alatt áll hónapokon (éveken?, egy életen?) keresztül, teljesen megértem a depresszióval küzdő anyákat, ez nem úri huncutság, valós oka van a kétségbeesésnek, félelemnek, zavarodottságnak. Nekem elég volt annyi, hogy amikor már napok óta alig aludtam valamit Andris szinte állandó nyűglődése miatt és türelmetlenné váltam, az egyik reggel sápadtan odatántorogtam B.-hez és megkértem, maradjon itthon, hadd aludjak pár órát. B. itthon maradt, ment Andrishoz, ha felébredt és nem volt éhes, én meg aludtam. Legalább két-három órát nappal, és párat este is. Jó sok, mi? A depihez biztos az is hozzájárul, milyen társra, milyen kapcsolatra támaszkodhat az anya, számíthat-e valakire. Nem mondom itt sem, hogy szerencsém van, mert B.-vel nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, amilyet mindig is szerettünk volna. (Olyan olcsó dolog a szerencsével hozakodni elő, mintha az ember másra akarná hárítani a felelősséget.)   
Ha valaha depressziós leszek, szólok, megígérem.

Koordinátarendszer

Nem sokkal éjfél előtt a habtapit fürkészve:

csibike: És hová hányt? A kilencesre vagy a békára?
B.: A kilencesre.

2011. június 10., péntek

Na, mit írok, na, mit?

A bennem élő rengeteg személyiség megszavazta, hogy eddig a májust szeretem a legjobban Andris hónapjai közül. Én, mint a személyiségeim szószólója, határozottan kijelentem a többiek nevében is, hogy vártam, mikor nő fel az Andris. Nos, májusban megtörtént. Tudom, hogy itt és most kell élni és blablabla, és én itt és most éltem az elmúlt hónapokban és blablabla, de azért mégis vártam, hogy Andris eljusson arra a pontra a fejlődésben, ahol már egyértelműen aktív partner. Rengeteget fejlődött a fiam, önálló és független emberke, kezdeményez, humorérzéke és véleménye és akarata van, oda megy és azt csinál, amit akar (bizonyos szülői határokon belül, ld. fikusz és kábel, mint tiltott gyümölcs). Egyáltalán nem bánom, hogy vége a klasszik kisbabás korszaknak. Földanyák, dobhatjátok a köveket.
Tegnap a védőnő 71 centinek mérte Andrist, ami azt jelenti, hogy masszívan vészhelyzet van: állva simán eléri pl. az apja számítógépét és a belőle kilógó ezernyi ezt-azt. Nem rögzíthetünk mindent a plafonra a gyerek tizennyolc éves koráig, meg nem is lenne értelme kizárni Andris életéből az ingereket (és az adott konfliktusokat), ezért valaki mindig Andris nyomában jár, ha a fiam úgy dönt, hogy felfedezőútra indul, és mivel ez a valaki leggyakrabban én vagyok, előfordulhat az a példátlan eset, hogy az Andris által diktált gyilkos tempó miatt történelmi mélypontra zuhan a súlyom, teszem azt, 65 kilóra, ami az elmúlt tíz évben egyszer sem fordult elő. Azért nem leszek szomorú, ha értitek, mire gondolok. Már csak a kelt tészta állagú hasamat kellene viharos gyorsasággal eltüntetni, illetve fokozatosan, mert a plasztikához csóró és édesség-, meg sósságimádó vagyok.
Na, de vissza a cápagyerekhez. Andris 45 dekát hízott a védőnő szerint, a mérlegünk azonban ma reggel azt állította, hogy kb. 8.7 kiló, ergo a sarj lemozogja a bezabált anyatejet és kiflicsücsökmorzsát, nagyjából 5-6 dekával több, mint egy hónappal ezelőtt. Májusban is óránként szoptattam. Még mindig hihetetlen mennyiségű tejem van, bármelyik tehenészettel felveszem a versenyt. A fiam az a típus, aki öt perc alatt megkajál, aztán megy ügyeket intézni. Naponta olyan háromszor kap kiflit / kenyeret / zsemlét, ami van otthon, és általában akkor, amikor mi is eszünk, ezekből szívesen majszolgat. Amíg jól érzi magát, nincs gond a súlyával, meg aztán úgy néz ki, két hónap csábítgatás után Sir Andrew hajlandó bővíteni a főúri menüt - a részletek már a júniushoz tartoznak. Gondolom, izgatottan rágjátok a körmötöket, vajon mit evett Andris. Azt elárulom, hogy a gyerek még mindig fog nélkül éldegél, viszont nem aprózza el a fogzást, egyszerre négyet növeszt, alul kettőt és felül kettőt. Nem véletlen, hogy ebben a hónapban szinte semmit nem aludtam se éjjel, se nappal. Ha mégis összejött három óra egyben, félóránként-óránként keltem. A gyerek ennek ellenére 'kialudta' a nyolc-tíz óráját, ennyi a penzuma, a fekvés és a kelés időpontja eléggé fix. Andris rengeteg időt töltött rajtam-velem, ennél is többet sírt a foga miatt, a bugyirohasztó melegnél és a frontoknál sokat nyűgösködött, úgyhogy lelkileg megrogytam kicsit május végén és június első napjaiban. Most volt olyan, hogy megkértem az apukáját, vigye el egy órára, ne lássam és ne halljam, muszáj a huszonnégy órából legalább hatvan percet egyedül léteznem. Földanyák, jöhet az újabb kőzápor.
Ha nincs front és nem fogzik, Andris tünemény. Borzasztó eleven tünemény. Hét hónaposan és néhány naposan megtanult ülni, felülni, térdelni, állni. A mászással ugyan próbálkozik, de nem állandóan, mert az állás jobban érdekli. Lábat lógatni nem lehet mellette, mert kimeríthetetlen energiaforrásokkal rendelkezik. Mindig csinál valamit, és lehetőleg valami olyasmit, amihez figyelő szülői szemek és készenlétben álló szülői karok szükségesek. A védőnőnél kétszer izzadtam le: vetkőztetésnél és öltöztetésnél. Sir Andrew imád mozogni, főleg közönség előtt (két elbűvölt védőnő és egy elbűvölt asszisztens), úgyhogy mire végeztünk, szakadt rólam a veríték. Az olyan értelmetlenség, mint például az öltözködés, untatja a fiamat. Itthon ezernyi dologgal kötöm le a figyelmét, de a rendelőbe csak nem vonszolhatok magammal koffernyi cuccot egy tízperces vizsgálat miatt. Á. mosolyogva jegyezte meg Andris fickándozását elnézve, hogy nem irigyel. Hát, mit mondjak erre? Az a 65 kiló eléggé motivál, meg a gyereket is imádom.
A kölyökcápának azért vannak lazább pillanatai, ha például ott vagyok mellette és játszunk, vagy ha olyan érdekes dolgot mutatok neki, amibe akár tíz-tizenöt percre is belefeledkezik. Ilyesmi a fakanál, a színes ruhacsipesz vagy a fából faragott tolltartóm, amit egyelőre nem tudok dekupázsolni és repesztőlakkozni, mert a natúr fa és a hengerforma miatt nagyon népszerű a gyereknél, átszellemült fejjel nyalogatja, és tuszkolja bele a kincseit, mondjuk, a rendőrautót. Gyorsan tanul és hamar átlátja az összefüggéseket, és nagyon kitartó. Ha játszunk, mászik rám, bújik hozzám, csikizteti és harapdáltatja és pusziltatja magát, mert egy kéjenc dög. Amúgy meg bárkinek szívesen bemutatja a tudományát, feltérdel vagy -áll és kirámol a fiókokból, leszedegeti a könyveimet a polcokról, aztán lapozgatja vagy tologatja őket a földön, nyitja-csukja az ajtókat. Nagyon erős, magabiztos és kíváncsi baba. Újabb és újabb ötletei támadnak, hogy mit lehet még megnézni, illetve az ismert dolgokat milyen más szögből érdemes szemügyre venni. A finommozgását az utolsó két hétben kölesgolyóval edzettem, aranyos, ahogy elmókol velük, meg az is, amikor nagyon komoly fejjel bemutatja nekem a kölesgolyót az ujjai között, aztán rámarkol, az arcán ott az elszántság, a golyó pedig roppan egyet és kész, vége. Szóval, Andris már azt is tudja, hogyan kell puszta kézzel halálra szorítani a kölesgolyót.
Szeparációs szorongása hol van, hol nincs. Fontos neki, hogy elmondjam, hová megyek és mit csinálok, és egyszerre öt-tíz percnél tovább ne hagyjam magára. Ilyenkor elég, ha szólok hozzá, az a lényeg, hogy lássa, nem tűntem el. A frontos-fogfájós napokon azonban szinte állandóan velem akart lenni, ezért az egyik nyűgösködés közepén fogtam a mei-tai-t és a hátamra kötöttem a gyereket. Andris jól érezte magát, mert velem volt, nekem pedig felszabadult a két kezem, tudtam porszívózni, felmosni, főzni, mosogatni, arcot és fogat mosni és még sorolhatnám, és megvolt az az élmény is, hogy valami mást csinálok az andrisozáson kívül. Ráadásul a gyerek varázsütésszerűen képes elaludni a hátamon. A mei-tai / hordozókendő az egyik legjobb találmány a mosogatógép mellett, állítom. Andris mindig csendben van a hátamon, lehet, hogy ott kifogástalanul áramlik a csí.
A társasági élete igen aktív a sarjnak, rengeteget mászkálunk kettesben-hármasban, sok a családi / baráti program, meg Sir Andrew a rajongóival is szokott találkozni. Jó érzés, hogy ilyenkor azt a visszajelzést kapom, hogy Andris tényleg olyan élőben, mint itt a blogban, sőt, még olyanabb. Köszönöm itt is, hogy ennyien szeretitek a fiúnkat. A kedves szavakat, az ajándékokat, a leveleket, a mindent. Mondjuk, azt nem tudom, hogyha ebben a kevés időmben ennyi mindent csinálunk, mi a fenével telt el az előző harminchárom évem.
Májusban folyamatosan dumált a ded, mindenfélét mond ezernyi hangsúllyal, és tudja, ki a 'baba' és ki az 'apa'. Az első komolyabb szava az epü/agü volt a hónap elején, ami egyértelműen az apa. Legkedvesebb pillanataim közé tartozik, hogy amikor B. hazajön, Andris szeme felcsillan a kulcscsörgésre, aztán mint a versenyagár, kúszva kivágtázik az előszobába (vagy engem noszogat, hogy azonnal vigyem az apaisten elé), és közben kiabálja, hogy ep!, ep!, ep! Az az igazság, hogy az anyát nem forszírozom Andrisnál, meg az is ritkán jön a számra, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljek magamról (B. is csak az apát mondogatja neki néha). Szeretném látni B. arcát, amikor a kisfia életében először apának szólítja, ezért az élményért boldogan lemondok arról, hogy az anya legyen Andris első szava.

2011. június 7., kedd

Házi nazgúl

Nincs túl jó kedvem, durva napok vannak mögöttem, eredetileg nem akartam bekapcsolni a gépet, de véletlenül megörökítettem, ahogy a ma nyolc hónapos gyerek nazgúlt játszik. Az apukájának forgattam filmet az ágyban álldogáló sarjról, hogy este megnézhesse a produkciót, és ilyen süvöltözős (?) / sikoltozós (?) lett. Andris annyira élvezte a saját hangját, hogy egész nap ezt nyomta, bárhová ment a lakásban. Már az első tíz perc után csengett a fülem. Szóval, óvatosan a hangerővel.


A nazgúlgyerek a felvétel elején izgatottan liheg néhányat, ugyanis sikerült felállnia az ágyrácsokba kapaszkodva. (Imádom a kifehéredő ujjhegyeit.) Andris az elmúlt napokban szinte mindenhol felállt, ahol álldogálásra érdemesnek ítélte a terepet (pl. íróasztal, könyvespolc, komód, kanapé, etetőszék), az ágyában még nem próbálta, ezért a nagy öröm.
0:13 és 0:15 között csinál egy olyat, aminek nem tudom a hivatalos nevét, viszont ezt tőlünk tanulta. Nem, nem az ágyat puszilgatjuk, főleg a meztelen hasára szokott olyan bőrbe fújt puszit kapni, ami hangos (nem szépítem, mint kábé a rottyantás), és a levegő megremegteti a bőrét. Röhögcsél ilyenkor, mert csikis. Van ennek valami neve? (Azt hiszem, még az életben nem magyaráztam el semmit ilyen bénán.) B. szerint 'hasi trotyi', nekem gőzöm sincs, csak csinálom, a nevén nem filóztam. Eddig. Valamelyik nap észrevettem, hogy Andris a szájával matat a felkaromon, azt hittem, éhes, csak eltévesztette a bőrfelületet, de nem, viccelődni akart és úgy döntött, kapok egy ilyen puszit, mert ez jó poén. Aztán még egy csomót adott, bár a legtöbb pusziba beleröhögött, meg én is. Azóta a karunkon kívül Andris puszilkodott már a távirányítóval, az öklével és a poharában lévő vízzel (igen, ivás közben, és igen, mindketten vizesek lettünk). Most meg az ággyal. Eléggé meglepődtem, amikor a gyerek első rottyantós pusziját megkaptam, nem gondoltam, hogy egy majd' nyolc hónapos baba ilyen szinten képes utánozni a szülei hülyeségét
A nazgúlos süvöltés (?) / sikoltás (?) néhány hónappal ezelőtt volt sláger nála. Azt hittem, kinőtte. Tévedtem. Magától ilyen, nem látta A Gyűrűk urát. Az nagyon aranyos, amikor 0:43-tól megpróbál leülni: Először a bal kezével tapogat a levegőben valami szilárd felület után, amire rátámaszkodhat, de nem talál ilyet, viszont ettől nem jön zavarba, mosolyog tovább, hogy á, csak magam mögé néztem kicsit, nem akarok leülni, aztán a másik kezével ugyanazt a mozdulatot megismétli (szerinte feltűnés nélkül), és közben rendületlenül mosolyog néhány hüm kíséretében. 

2011. június 3., péntek

Nagyjából jutottam valamire

Majd máskor írok arról, milyen hülye voltam tegnap, hogy a hátamra kötött Andrissal mentem boltba, mert így még jobban összefogdosták, mint elöl vagy a csípőmön hordozva, most inkább az a három dolog legyen a téma, amin májusban agyaltam:
1. A szokásos esti szertartás után Sir Andrew egészen addig pisszenés nélkül szundít az ágyában, amíg úgy nem döntök, itt az idő, megyek aludni. A zuhanyozás és a szemlehunyás közötti harminc-negyven percben mindig felébred valamikor, de tényleg mindig, és direkt kipróbáltam, hogy más-más időpontokban kezdek zuhanyozni, nem tudtam kicselezni a gyereket. Lehet benne valami kis radar, és az jelzi, hogy az anyja az egész napos hajtás után át akar kapcsolni stand-by üzemmódra. Na, ilyenkor ébred fel és kér enni. Az nagyon durva lelkileg és fizikailag, hogy amikor hullafáradtan végre bezuhanok az ágyba és becsukom a szememet, hogy jöhet a szunya, S.A. néhány másodperc után felsír. Az ötödik-hatodik hónap környékén volt egy holtpontom, ott konkrétan fizikai fájdalmat okozott, hogy pár másodpercig elhittem, pihenhetek. Mára megedződtem, például soha nem tervezem el, mit fogok csinálni a következő percben, mert pillanatok alatt minden a feje tetejére állhat. Rugalmasság, anya a neved!  
2. A legmélyebb álmomból képes vagyok felriadni és Andrist keresni, hogy hol van. Mintha ébren lennék és hirtelen eltűnt volna mellőlem, és nekiállok kutatni a takaró redőiben, meg a párnák között. B. mindig megnyugtat, hogy az ágyában alszik. Én még így az életben nem féltem, a valós életből nem ismerem ezt a félelmet. Nagyon félek, hogy nincs meg a fiam, ez az érzés marad bennem egész nap. Hasonló ösztöndolog lehet, mint az a reakcióm, hogy amikor Andris kicsi volt és B. álmomban megsimogatta a kezemet, elkezdtem büfiztetésszerűen ütögetni a kézfejét - alvás közben, csukott szemmel.
3. Az utóbbi két-három hétben nekem is ott kell lennem az esti fürdéseknél, most nincs az, hogy B., aki isten és fürdetőmester, megmosdatja és elszórakoztatja Andrist, én meg ezalatt előkészítem a pelenkázót, az ágyat, a miegymást. Ha kikerülök a fiam látóteréből, pölö elmegyek a fürdőlepedőért, feltérdel a kád végében és úgy sír, mintha soha többé nem látna. Csupa kétségbeesés, utánam jönne, ha tudna. Belesajdul a szívem. Sz. sz., azaz szeparációs szorongás, gondolom én.


Ide a végére azért egy vidámabb képet raktam. (A Rauch még mindig nem szponzorál minket.)

2011. június 2., csütörtök

Mégis klassz, hogy kétnaponta felmosok

Hogy miért? Mert a gyerek napozóján kizárólag olyan porcicák és szöszök fordulnak elő, amelyeknek a létezéséről nem tudtam, fogalmam sincs, milyen felmoshatatlan és megtörölhetetlen helyen kóvályog ez az Andris, ha szélnek eresztem a lakásban, amit én látok és elérek, az mind tiszta, ergo a lelkiismeretem is. Aztán még azért klassz, hogy kétnaponta felmosószettet ragadok, mert enni lehet a földről. Igen, enni. A földről. Amíg nem volt gyerekem, hetente egyszer takarítottam egy nagyobbat, ha B.-t befogtam segéderőnek szépen megkértem, durván egy-másfél óra alatt elkészültünk az egésszel. Nem céloztam be a 'nálunk a földről is lehet enni' tisztasági fokozatot, hiszen van itthon asztal és tányér. Gyerekkel azonban más, ami rajtam múlik, azt megteszem, hogy Andris az egészséges fejlődéséhez szükséges koszmennyiséget ne miattam szedje össze, hanem a gőzöm sincs, milyen szöszös-poros helyeken lebonyolított kalandozásai során. 
Ma úgy adódott, hogy a földről ettünk. A konyhakőről. A gyerek teljesen jól eltologatta a kisautóit a konyha bejáratánál heverészve (nem írok konyhaajtót, mert olyanunk nincs), ezért ráérősen kipakoltam a piacon vett zöldséget, gyümölcsöst, húst, utána pedig megmostam a sárgadinnyét, félbevágtam és az egyiknek kikapartam a magos részét. A gyerek még mindig teljesen jól eltologatta a kisautóit a konyha bejáratánál heverészve, nem akartam megzavarni, leültem vele szemben a konyhakőre és kanalazni kezdtem a fél sárgadinnyém belsejét - felnőtt kanállal A fiam hozzátáplálásáról továbbra sem tudok regényeket írni, bár tulajdonképpen elég sok mindent szeret: a rozskifli csücskét, a korpás kifli csücskét, a kukoricás kifli csücskét és... ezen kiflik morzsáit. Egyszer lelkesen szopogatott cirka tíz percig egy pici sült cserkész kolbász darabkát, meg egy kisebb csemege uborkát, de ezeket tényleg csak azért kapta, mert ott fixírozta a szánkat, és mert kíváncsi voltam, hogyan reagál az erőteljesebb ízekre. Nagyon jól, a cserkész kolbászon kimondottan jóízűen cuppogott. Igaz, az uborkát két csócsálás között beledörzsölte a szemébe, mert elfelejtette, hogy fogja, de ez nem befolyásolta a pozitív ízélményt. Úgy tűnik, a fiamnak eléggé natúr a gyári babakaja és az s.k. gyümölcspép, a párolt gyümölcs- és zöldségdarabok pedig nem mennek át a manuális teszten, Andris utál mindent, ami párolt gyümölcs- és zöldségállagú. A párolt répát egy ideig hajlandó volt megfogni, mert szárazra töröltem a kezébe adott példányt, pár nap után azonban meggondolta magát.  
Elég hamar kiderült, hogy Andrisnak az etetőszékes-előkés-kanalazós körítés sem szimpatikus, felesleges cécónak tartja, ezért az igény szerinti hozzátáplálás szellemében hagytam a fenébe a pépet és a kanalat, és néhány kajadarabot kiraktam elé, hogy úgy ismerkedjen velük, ahogy akar, mondjuk, akkor még nem tudtam, hogy ez egy módszer és BLW-nek hívják. A kiflicsücsköt hihetetlen biztonsággal választja ki a gyümölcs- és zöldségdarabok közül, azért is ültem le elé sárgadinnyézni, mert tudtam, hogy nincs veszélyben a dinnyém, ez nem az az állag, ami bejön a fiamnak. Igen ám, csakhogy Sir Andrew egyből rástartolt a dinnyére, borzasztó kíváncsivá tettem a kanalazással. És itt jön a képbe a konyhakő, ugyanis egy perc után mindketten sárgadinnyések lettünk: nekem a törökülésbe hajtogatott bokámról csorgott a fiam által kipacsált dinnyelé, amiből bőven jutott a konyhakőre is, itt-ott dinnyedarabokkal a ragacsos lé közepén, Andris meg a vidám dinnyekurkászás közben ezekbe hasalt és könyökölt bele. Nagyon élvezte, hogy a mancsával csapkodhat a dinnyelében, az ujjaival pedig kacskaringókat vájhat a gyümölcshúsba. Ja, és nyalogatta az üres dinnyehéjat, ami az etetőszékében, előkével a nyakán szóba sem jöhetett volna. Mivel tiszta volt a padló (mert v-a-l-a-k-i kétnaponta felmossa), én bizony megettem a kezemből kiszedett, majd egy szimatolás/nyalás után a földre ejtett darabokat (a hasán szétpasszírozódott maradványokat azért nem kapargattam le a napozójáról). A megfigyelésem pedig az, hogy Andrist sokkal jobban érdekli a nemszeretem állagú kaja, ha a saját kezével (és a konyhakövön) pacsmagolhat vele, és akkor kóstolgathat, amikor kedve szottyan rá, hidegen hagyja, hogy két szoptatás között vagy szoptatás előtt/után illene falatoznia, illetve hogy hason fekve tilos enni. A disznóól feltakarítása után Andris még játszott egy kicsit a kövön meg-megcsörrenő fém felnőttkanállal.
Sejtettem, hogy Sir Andrew valójában a természet vad (és önálló) gyermeke.

2011. június 1., szerda

Apára várva...

... a fürdőszoba ajtajában: