Az a helyzet, hogy a gyerek számára egyetlen hatalmas mellbimbó vagyok. Erre a tényre pár napja döbbentem rá, egészen konkrétan a fürdőszobában, ahol a pelenkacsere előtt a csap alá tartva mostam a fenekét.
Alig vártam, hogy leessen a sarj köldökcsonkja, mert paráztam kicsit, hogy a fürdetésnél víz éri, illetve bénán tisztogatom és elfertőződik az egész, és Andris lesz az egyetlen, aki szégyenszemre köldök nélkül nő fel. Miután leesett a cucc és elmúlt a legális váladékozás (mindent jól csináltam, juhhé) és alakulni kezdett a köldöke, úgy döntöttem, bizalmatlan vagyok a törlőkendőkkel szemben, amikor csak lehet, az ivadék fokhagymaseggét inkább tiszta vízzel és a gyerekdoki által felírt kencével mosom ki a kakából-pisiből. Andris nagyon toleráns baba, csendben elnézelődik a fürdőszobában akár napi öt-hat alkalommal is (én azért dumálok neki mindenféléről), még egyszer sem szólt, hogy unja a kád látványát, és azt is élvezi, hogy a bal karomon hasal. Ha éppen nem hallgat, cuppog és pont ez a cuppogás buktatta le, így tudtam meg, mit gondol rólam a fiam. Az első cuppogásoknál azt láttam a mosdó fölé szerelt tükörben, hogy a cápa elmélyülten nyammog a saját, eredetileg az állát támasztó öklén, jelezve, hogy é-h-e-s. (Ilyenkor nagyon vicces fejet szokott vágni.) A következő cuppogásnál már nem lestem meg a gyereket, igyekeztem a mosdatással, nehogy éhen haljon, viszont baromi furcsa volt, hogy az éhező gyermek cuppog, nekem meg a karomon úgy feszül és húzódik a bőröm, ahogy a korábbi cuppogásoknál nem. Kiderült, hogy elsőszülöttem megpróbált tejet fakasztani a karomból, mert ha tejszag, akkor az arca közelében fellelhető bőr csakis mellbimbó lehet, semmi más. A kis vákuumszájú olyan kétcentis piros foltot hagyott a karomon, talán húsz perc alatt múlt el. Azóta már rázizzent a nyakamra, a vállamra és az orromra is, hátha tejhez jut. Az egyik etetésnél elpanaszoltam B.-nek, hogy a fia gigamellbimbónak néz, és hogy őt biztos apának fogja szólítani, nekem meg majd óvodás korában is csak odacuppog köszönésképpen, mert mellbimbóként rögzülök a fejében, és vártam, hogy B. tutujgatja kicsit a lelkemet, a gyerek apja azonban vigasztalás helyett felkiáltott, hogy nézd, Andris, beszél a mellbimbó!, és röhögött közben. (Oké, én is.) Később megörökítette a cápatámadást, íme: