2010. október 28., csütörtök

A fiam anyaképéről

Az a helyzet, hogy a gyerek számára egyetlen hatalmas mellbimbó vagyok. Erre a tényre pár napja döbbentem rá, egészen konkrétan a fürdőszobában, ahol a pelenkacsere előtt a csap alá tartva mostam a fenekét. 
Alig vártam, hogy leessen a sarj köldökcsonkja, mert paráztam kicsit, hogy a fürdetésnél víz éri, illetve bénán tisztogatom és elfertőződik az egész, és Andris lesz az egyetlen, aki szégyenszemre köldök nélkül nő fel. Miután leesett a cucc és elmúlt a legális váladékozás (mindent jól csináltam, juhhé) és alakulni kezdett a köldöke, úgy döntöttem, bizalmatlan vagyok a törlőkendőkkel szemben, amikor csak lehet, az ivadék fokhagymaseggét inkább tiszta vízzel és a gyerekdoki által felírt kencével mosom ki a kakából-pisiből. Andris nagyon toleráns baba, csendben elnézelődik a fürdőszobában akár napi öt-hat alkalommal is (én azért dumálok neki mindenféléről), még egyszer sem szólt, hogy unja a kád látványát, és azt is élvezi, hogy a bal karomon hasal. Ha éppen nem hallgat, cuppog és pont ez a cuppogás buktatta le, így tudtam meg, mit gondol rólam a fiam. Az első cuppogásoknál azt láttam a mosdó fölé szerelt tükörben, hogy a cápa elmélyülten nyammog a saját, eredetileg az állát támasztó öklén, jelezve, hogy é-h-e-s. (Ilyenkor nagyon vicces fejet szokott vágni.) A következő cuppogásnál már nem lestem meg a gyereket, igyekeztem a mosdatással, nehogy éhen haljon, viszont baromi furcsa volt, hogy az éhező gyermek cuppog, nekem meg a karomon úgy feszül és húzódik a bőröm, ahogy a korábbi cuppogásoknál nem. Kiderült, hogy elsőszülöttem megpróbált tejet fakasztani a karomból, mert ha tejszag, akkor az arca közelében fellelhető bőr csakis mellbimbó lehet, semmi más. A kis vákuumszájú olyan kétcentis piros foltot hagyott a karomon, talán húsz perc alatt múlt el. Azóta már rázizzent a nyakamra, a vállamra és az orromra is, hátha tejhez jut. Az egyik etetésnél elpanaszoltam B.-nek, hogy a fia gigamellbimbónak néz, és hogy őt biztos apának fogja szólítani, nekem meg majd óvodás korában is csak odacuppog köszönésképpen, mert mellbimbóként rögzülök a fejében, és vártam, hogy B. tutujgatja kicsit a lelkemet, a gyerek apja azonban vigasztalás helyett felkiáltott, hogy nézd, Andris, beszél a mellbimbó!, és röhögött közben. (Oké, én is.) Később megörökítette a cápatámadást, íme:

2010. október 25., hétfő

Növeszti a tokáját és mozog is

Andris négy kiló vasárnap óta. Többen kérdezték (pl. a gyerekdoki), hogy mennyit eszik, hát, bevallom, gőzöm sincs. Annyit, amennyit akar, és nem méricskélem, hogy before/after. Hetente egyszer mérlegre rakom, hogy tudjam, hol tart, meg hogy mondhassam neki, Sir Andrew, magán egyre több a hurka, de egyébként nem érdekelnek a grammok. Látom a pofazacskóját és a tokáját, pelenkázom a kis húsos seggét, harapdálom a combját, nekem ennyi elég. Ja, és elővettem az egy számmal nagyobb ruhákat, meg dorwtól is kaptunk felnőttbabára való ruhatárat, ugyanis a kisbabás cuccokba már nem fér bele az Andris. Ha fotózásról van szó, a (képen tizenhat napos) tejgombóc jól leplezi a tokáját:


A babaképű mozgáskultúrájáról pedig azt kell tudni, hogy ha a hasára fektetjük, nagyjából tíz centire emeli fel a fejét és fél percig is megtartja (cirka egy hete tudja ezt a mutatványt), és ez azért nagy dolog, mert a cápa önmagához képest nagy fejjel született. A dokim szerint ilyen fejmérethez 4200 gramm dukál, a mi cápánk meg 'csak' 3300 grammot nyomott kezdetben, úgyhogy tök ügyes. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy még nem volt négy kiló, de már egyedül megtartotta a saját fejét. A cápáról azért senki ne gondolja, hogy ízig-vérig sportember: Fejemelgetés előtt fekszik egy kicsit hason (kinyújtott karokkal és lábakkal), teljesen olyan, mint egy darab fa, hiába böködjük, nem mozdul, szerintem azon filózik, hátha csak véletlenül tettük hasra és pillanatokon belül visszafordítjuk, megkímélve őt az izommunkától, aztán rájön, hogy hiába vár, így bemutat néhány fejemelgetést az ügyességén ámuló és bambán vigyorgó szüleinek, majd ráborul a kezeire és sírással jelzi, hogy vége a gyerekkínzásnak, ő ezt nem csinálja tovább. Ma délelőtt  háton fekve kicsit aktívabb volt a szokásosnál, úgy nézett ki, hogy a kíváncsisága erősebb a lustaságánál, mert addig tekergette a fejét, lendítette a karjait és feszítette a testét, amíg majdnem átbillent a bal oldalára, ki is csúszott a számon, hogy beszarok, kisfiam, ha magadtól hasra fordulsz. A sarj szerencsére még csak babanyelven ért.
A fejét tulajdonképpen a karunkban kezdte el emelni és megtartani, és ha nem vigyázunk, simán lemegy hídba, mert nem várja meg, hogy az általa izgalmasnak tartott inger felé fordítsuk, ha valami felkelti a figyelmét, gumicápa módjára hátrahajlik törzsből. Szombaton épp lekaptam, ahogy tartja a fejét, miközben az apjával pusmog (mint férfi a férfival). Nem tudom, B. mivel képesztette el világító fülű kisfiát: 


Ha úgy alakul, hogy tele a pocakja és ébren van, Andris szemlélődéssel tölti az idejét. A kezével megtámasztja magát az apja/anyja mellkasán, felemeli a fejét és néz ide meg oda, például a fény-árnyék játékért kifejezetten rajong, de a fikusz hatalmas levelei is lenyűgözik. Lustább pillanataiban kezére hajtja a fejét és álmatag tekintettel réved bele a nagyvilágba, közben jóindulatúan hallgatja az apja éspervagy anyja konyhai, előszobai estébé tárlatvezetését. A gyerek itt hétnaposan ábrándozik, költő ülhet így a tó partján, a megfelelő rímeken töprengve:


Andris kézhasználata is sokat fejlődött az utóbbi napokban. Sajnos, még nem mosogat, viszont öltözködés után gyakran a hajához kap, hogy összekócolódott-e, szoptatás közben tésztaként dagasztja a mellemet vagy  fogja, hogy le ne essen vagy kinyújtott ujjakkal simogatja, hogy jó tehén, aranyos tehén, néha szándékosan beletúr a szájába-szemébe, arról meg már volt szó, hogyha szerinte éheztetés esete forog fenn, hangosan cuppog a saját kézfején és megpróbálja felfalni az ujjait. A karjaival egyre koordináltabban csápol, ha jó ütemben bújok hozzá, már egészen olyan, mintha átölelné a nyakamat. Arra is rájött, hogy az a két valami, amiben végződik, az a lába, például a takarót rendkívül precízen rugdossa le magáról, illetve mindig a koncentráció és a döbbenet keveréke ül ki a pocokfejére, ha összepuszilom a lábát, és azon mereng, vajon tényleg a testéhez tartozó valami kapta-é a puszikat. Hasonló módon reagál, ha az apja megpróbálja leharapni puszilgatja a fülét:


Úgy tűnik, a gyerekünk kezdi felfedezni önmagát és a világot.    

2010. október 24., vasárnap

Kicsit aggódtam a hétvégén, de már elmúlt

Sir Andrew gyengélkedett tegnap, életében először. Azt hittem, azért sír olyan keservesen, mint még soha, mert kétszer is iszonyú mohón evett és a kismillió benyelt buborék feszíti a pocakját, aztán összedugtuk a fejünket az apjával és a nettel, és a reggelimet, a tojást kiáltottuk ki főbűnösnek, ez volt az egyetlen, amit a gyerek születése óta nem ettem és megviselhette a gyomrát. Ez a kajadolog is olyan, hogy amíg emlő által táplálom a gyereket, elvileg bármit ehetek, gyakorlatilag azonban kiderülhet, hogy az A betűs ivadék nem tolerálja a bármit, és ez azért nagyon szar, mert így Sir Andrew tulajdonképpen kísérleti cápaként funkcionál. A nagyon okosok igenis kérdezzenek meg soktízezer szoptatós anyát és állítsanak össze egy listát arról, hogy szoptatás alatt mit nem ehet a tehén. Nekem az nem elég, hogy a bab meg a borsó meg a karfiol meg a mogyoró meg a csokoládé (a csoki azért nagyon fájó pontom) tilos, tudni akarom, mi mindentől fájhat a gyerek hasa. Sir Andrew mintegy hat órán keresztül szenvedett miattam, én meg legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Az a kur három darab tojás nem ért ennyit, de mondhatnék bármilyen más dolgot, amitől rosszul lesz a cápa. Piszok egy érzés, ahogy a gyerek ott kínlódik a karomban, a kis teste megfeszül a görcsöktől és sír a fájdalomtól. Talán az segített, hogy masszíroztam a hasát, tornáztattam a lábait, hogy minél előbb távozzon az, aminek távoznia kell, meg ezerszer elmondtam neki, hogy szeretem, meg miután kimerülten elaludt a karomban, nem tettem le az ágyába, hanem maradt nálam, hogy végre tudjon pihenni, B. pedig néha felváltott az álomőrzésben. Ma már semmi baja nem volt a cápának, jó kedélyállapotát kihasználva a reggeli pelenkázás közben megbeszéltem vele, hogy a következő hatvan évben ne merjen semmiféle hasfájást vagy súlyos betegségizét összeszedni és kórházba kerülni, mert... ne merjen és kész, ezt én mondom neki, az anyja, és nyomatékként meglóbáltam előtte a kezemben tartott neogranormonos tubust.         

2010. október 21., csütörtök

Alvás helyett, azaz ez mégis most akart kijönni

Tegnap este megint kimenőt kaptam a gyerek apjától, hogy lássak ezt-azt A Világból. Ilyenkor a ded békésen alszik, B. meg vigyáz rá és hív, ha ez a ded sírásra görbült szájjal arra riad legszebb álmából, hogy éhezik. Most még egyedül csatangolok, mert Andris nem mobil, egyelőre az erkélyen szokja az októberi hideget. Mármint nem hagyjuk kint éjszakára, napi tíz percben szippant néhányat a levegőből, aztán vissza a szobába. Korán sötétedik, úgyhogy túl sokat nem láttam A Világból, viszont kiszellőztettem a fejemet, sétáltam egy nagyot és bevásároltam. Azt hiszem, friss császársebbel nem kellene cipekednem, az a mentségem, hogy véletlenül bevásárlókocsi akadt a kezembe kosár helyett.   
Jó, ez a mászkálás saját döntés is, az éjszakai négy-hat órát leszámítva általában háromórás szakaszokban alszik a ded, ergo eléggé szülőbarát csemete, és mondhatnám azt, hogy vele együtt én is kidőlök, de nem mondom, mert a saját idő és a B.-vel töltött közös idő mellett nekem fontos, hogy ne szakadjak ki a hétköznapi dolgokból, például elmenjek a piacra, sütit vegyek a cukrászdában, kirakatokat nézegessek, ilyesmi. Igen, alvás helyett. A lépteim nem olyan gyorsak, a táskát pedig nem a vállamon hordom, hanem a szemem alatt, ez igaz, de hiszek abban, hogy Andrisnak kiegyensúlyozott anyára van szüksége, és ha én attól leszek kiegyensúlyozott, hogy az alvásidőm egyik-másik három órájában főzök, mosogatok, ékszermintákat tervezek, blogot írok, összebújok B.-vel, almákat válogatok a zöldségesnél, teát szagolgatok a bioboltban ésatöbbi, akkor kipeckelem a szemeimet és ébren maradok. (A levelekre is fogok válaszolni, ígérem.) Persze, még keveset bírok, muszáj aludni, hogy úgy foglalkozhassak a cápával, ahogy szeretnék, de bizonyos dolgokról nem kell lemondanom és ez jó érzés. Nem akartam, hogy megálljon az élet attól, hogy gyerekem született.
Érzelmileg nagyon furcsák ezek a sétáim és itt most nem arra gondolok, hogy sírva ölelgetem a fákat vagy váratlanul leborulok a betonra. Egyrészt meggyőződésem, hogy mindenki látja rajtam, anya lettem, kiválasztott vagyok, megyek a tömegben és anyaglória lebeg a fejem felett vagy valami hasonló, már-már várom, hogy az egész világ gratuláljon, másrészt rettenetesen hiányzik a kisfiam. Olyan kétnaponta egy-másfél órát töltök távol tőle és ez maga az örökkévalóság. Azt érzem, hogy én nem is vagyok én, ugyan több lettem a gyerekem által, mégis hiányzik belőlem egy fontos szervem - a szívem. És ez a szív ott szuszog békésen az ágyában, tejmaszatos a kis pofája, az a kék-fehér csíkos rugdalózója van rajta, aminek az elején egy bálna vigyorog. Akárhová megyek, andrisillatot érzek az orromban, szemem előtt andrisképek peregnek, fülemben andrishangokat hallok. Minden pórusom a fiúnkkal van tele, és előfordul, hogy séta közben örömkönnyek folynak az arcomon.

2010. október 20., szerda

Határozottan csinos ez a srác, mondá az elfogult anya

Mindenféléről szeretnék írni, de egyelőre nincs időm a mindenfélére, ezért most csak annyi, hogy ezt a nadrágot az egyik nagynénjétől kapta a gyerek. Kettő darab zseb is van rajta, nagyon vagány. A legkisebb macis csörgő pont belefér, ha a sarj csörgővel a zsebében akarna mászkálni. Az aggódókat szeretném megnyugtatni, hogy a fiamnak egyetlen lába sem hiányzik, kicsit szamurájjellegű a nadrág, én is úgy tapogattam ki benne a virgácsait. 
Hihetetlen, hogy ez a baba nemrég született, már kész fiatalember.

2010. október 19., kedd

"Anyám, tejpöttyöt látok a mellén...!"

Ilyesmit jelent az az "E...!", amit Sir Andrew szoptatás közben szokott hallatni: Néhány másodpercre megszakítja a kajálást, meredten nézi a tejcseppet, majd jön az arisztokrata visszafogottsággal kinyögött "E...!", jelezvén, hogy elképesztő, micsoda időket élünk manapság, a szökevény pöttynek a szájában lenne a helye, nem az én mellemen. Mondtam már neki, hogy Sir Andrew maga egy malac, ne csodálkozzon, ha mindent összemaszatol, de ezt meg sem hallja, olyan pillantást vet rám, hogy kérem, anyám, ne zaklasson az ostobaságaival, lehunyja a szemét, mintha belefáradt volna a hiábavaló eszmecserébe és szopik tovább. Persze a sarj nem mindig ilyen hidegvérű, szoptatás után képtelen magába fojtani az elégedett, boldog "E...!"-t, ilyenkor aranyosan megcirógatja a mellemet és közben kedvesen mosolyog rá. Lassan féltékeny leszek a saját mellemre.
A megdöbbent, értetlenkedő "E...!" általában akkor hagyja el Andris száját, amikor telenyomja a pelenkáját. Hallom, hogy valami kikívánkozott a gyerekből, ő viszont ártatlanul pislog, hogy mi történt?, ez ki volt?, és ha közlöm vele, hogy telekakáltad a pelenkádat, kisfiam, igen, ne nézz így rám, nem én rottyantottam (gyakran tegezzük a gyereket, ennyi elhajlás engedtessék meg a személyzetnek), jön az "E...!", azaz nem, ő biztosan nem, ez valami tévedés lesz, és próbál nemtörténtsemmi arckifejezést vágni, hátha meggyőz az állításáról. Hasonló "E...!" jelzi, ha a gyerek például hozzáér a hajához és elcsodálkozik, hogy ez valami más anyagból van, mint mondjuk az arca (jé, haj!), vagy ha az éjszakai pelenkázásnál belefeledkezik az árnyékok nézegetésébe (jé, árnyék!).
Ha épp éhen akar halni, kétségbeesett "E...!"-t is tud, ezt azonban egyik pillanatról a másikra lelkes, mohó "E...!" követi, csak annyi kell hozzá, hogy megnyugtassam, nem veszett el a kedvenc tehene és bizonyítékként bemutassam neki a mellemet. A vetkőztetésnél is egyfajta zaklatott "E...!"-t kapok, hogy úristen, nincs rajtam ruha!, bár ruhaügyben még nem annyira következetes a cápa, mert néha az úristen, ruha van rajtam! jelentésben is használja az "E...!"-t.
A sok-sok egyéb "E...!" (és a különböző sírásfajták) mellett Andrisnak van még három, ritkábban elővett kommunikációs eszköze is: Egy sikolyféleség, amit eddig kétszer adott ki magából cirka egy-egy másodpercig és én mindkétszer leizzadtam arra a gondolatra, hogy biztos eltörtem az ujját vagy leszakítottam a fülét öltöztetés közben és arra reagált így, de nem találtam rajta semmi sérülést, valószínűleg csak poénból ijesztget. A másik a hhheö, ez azt jelenti, hogy a sarjnak eszébe jutott valami vicces, huncutkodva mosolyog hozzá. Aztán ott az olajozatlan kertkapu nyikorgás, a ma hajnali pelenkázásnál is így nyikorgott, közben kedélyesen nézelődött. Úgy tűnik, nincs különösebb oka, néha kedve támad olajozatlan kertkapuként nyikorogni és kész. 

2010. október 16., szombat

A kisfiú, aki állandóan éhes

Andris nagyon édes pofa, itt kint ugyanúgy elszórakoztatja a szüleit, mint bent az albérletében. Éjszakánként előszeretettel ad ki magából olyan hangokat, mintha egy egész oroszlánfalka falatozna az elejtett antiloptetemen. Velünk alszik egy szobában, ezért hajnalok hajnalán gyakran felriadunk sarjunk röfögésére, kurjongatására, csámcsogására, cuppogására, és B.-vel ott röhögünk a takaró alatt akár hajnal fél négykor, mert ezeken a hangokon nem lehet nem röhögni. Az első napokban még az ágyához settenkedtünk, hogy megnézzük, tényleg a mi gyerekünkből jön-é ez a mindenféle hang. Tényleg belőle jön. Andris ilyenkor nem ébred fel, elégedetten röfög és cuppog egy kicsit, aztán alszik tovább. Szerintem két hatalmas mellel álmodik.
Egy ideje különböző technikákkal hívja fel a figyelmet arra, hogy ő itt éheztetve van, kérem szépen, és most rögtön adjanak neki enni. Az éhségskála első fokozatát úgy jelzi, hogy le akarja enni rólam a ruhámat. Próbál szenvedő tekintetet vágni, hátha így gyorsabban jut kajához. Már többször rámutattam arra a tényre, hogy ilyen kerek pocokfejjel nem túl hiteles az alakítása, de nem hisz nekem. Pár napja felfedezte saját magán a kezét (meg azt is, hogy jé, bőrből van), azóta az éhségskála második fokozatának demonstrálásánál rátapad a szájával és rendületlenül szívja (a cuppanásokat két szobával arrébb is lehet hallani), közben fel-felpillant, hogy látom-e, milyen eszméletlenül éhes. Ezt a mutatványt néha a szoptatás első másodperceiben is előadja, mert szeret biztosra menni. Az utolsó fokozatnál az 'Azonnal enni akarok! AZONNAL!' sírását használja, ez volt a legelső sírástípus, amit megtanultam a repertoárjából.  
Andris egyébként semmit sem veszített cápajellegéből: Nemcsak úgy lubickol, mint egy cápa, de úgy is támad. Ha éhes, nagy vehemenciával veti magát a tejszag után, hatalmasra tátja a száját és cápamódra kétszer-háromszor lecsap a mellemre, még a homlokát is ráncolja közben, hogy félelmetesebbnek tűnjön, bár nem hiszem, hogy ilyet az igazi cápák is csinálnak. Mihelyt telezabálja magát, cinkosan rávigyorog a mellemre, aztán rendezi a vonásait és átvált arisztokratába, például finomkodva eltartja a fejét és csücsörít, amíg a személyzet (értsd: én) letörli a szájáról a tejcseppeket, büfiztetés közben pedig diszkréten szuszog, semmi öblös büfögés vagy ilyesmi. (Egyelőre.) 
Íme, a 'Sir Andrew ledőlt kicsit, miután A Bordó Szalonban (értsd: nappaliban) jóízűen elfogyasztotta a reggelijét' c. kép:   


Azt gondolom, az éhező gyermek szerepében nem igazán meggyőző ez a kisfiú.

2010. október 14., csütörtök

Most már tudom, mit éreznek a tehenek

A tehénsztori előtt gyorsan elmondom, hogy persze, valamikor lesz szüléstörténet is, csak ahhoz több idő kell, mint ez az innen-onnan lecsípett, blogírásra fordítható cirka harminc percem. A teheneshez azt kell tudni bevezetésként, hogy irdatlan mennyiségű tejem van, nincs az a melltartóbetét, ami pár percnél tovább útját állja az özönvíznektejnek, adott esetben a bokámon is tej csorog, de komolyan, Andrisnak pedig nemcsak tejbajusza van egy-egy szoptatás után, hanem tejszakálla és tejpajesza, néha a fülcimpáján is tejcseppek gyöngyöznek. Teljesen ösztönösen fakasztottam tejet a testemből, a kórházban mondtak valamit, anyai énem azonban azt csinálta, amit a baba reakciói alapján jónak érzett-látott, így elég hamar elárasztottam magamat és a gyerekemet tejjel. (Andris zabagép, nyolcvan gramm híján a születési súlyával hoztuk haza.) A mellem akkora, hogy Dolly Parton besárgulna az irigységtől, ha látná, fullteljesítményen lazán összekeverhető egy kókuszdióval, csak nem barna és nem szőrös. A gyerekorvos és a védőnő teljesen belelkesedett a testemen hordozott tejcsárda láttán, miután Andrist megvizsgálták (makkegészséges a sarj, kiváló reflexei vannak, plusz megállapították, hogy nagy a lába és nagy a feje, ez utóbbit kétszer is lecentizte a doki, mert nem hitt a szemének), rám koncentráltak. Először jött az, hogy szoptatás közben két ember infóáradatára kellett figyelnem, majd az, hogy a csevej alatt el-elrendezgették a kezemet-lábamat-szoptatós párnámat úgy, ahogy szerintük kényelmes nekem a szoptatás, aztán az, amit soha az életben nem gondoltam volna: négy darab női kéz megfejte az egyik mellemet, bakker. Merthogy feszült, ők meg rögtön bemutatót tartottak kézi csapolásból, hogy tudjam, mit kell csinálnom minden egyes szoptatás után, és ezzel még nincs vége a történetnek, ugyanis fejés alatt halálra dicsérték a tejem színét és állagát és mennyiségét (nézd, hogy spriccel!, vétek veszni hagyni egy cseppet is!, hát ez gyönyörű! és hasonlók), szóval, a reakciók alapján Anyatej Gold folyik belőlem, ha az elégnél többet termelek, tejadó is lehetek. Maga a szituáció baromira abszurd volt: a gyerek B. kezében, én ülök a fotelben kibuggyanó cicivel és egy pohár fölé hajolok, a gyerekorvos és a védőnő meg négykezest játszik a mellemen. A kórházban le kellett vetkőznöm a szégyenlősségemet (pl. etetés a vizitelő orvosbrigád előtt, igen, mind férfi), úgyhogy csak hitetlenkedve röhögtem, este meg bemutatót tartottam B.-nek célbafejésből (harminc centiről beletaláltam a pohárba) és közben szorgalmasan múztam, ahogy az egy rendes tehéntől elvárható. A nődokim is a csapolásra voksolt, így hétvégén összeismertetem a mellemet a beszerzett fejőszerkezettel (kézzel macerás és nem túl kellemes a fejés), onnantól gépesített tehén leszek. 

2010. október 13., szerda

Tejszagra sem gyűlt Az Éji Vad

Ez a mi gyerekünk most először hat órát szunyált egyhuzamban az éjszaka (teljesen magától, semmit nem kevertem a tejébe, kisdobos becsszó), ami egyrészt éljen! éljen! éljen! és tartsa meg jó szokását, másrészt viszont reggel felriadtam a csendre és egyből levert a víz, hogy szárazföldi életének hatodik napján elromlott A Cápa, aki eddig nem bírta kaja nélkül elképzelni az éjszakát, kettő darab három-négyórás alvás közé mindig beszorított némi lakmározást. Rögtön felkeltettem B.-t, nézze meg ő is, lélegzik a gyerek, ugye? Lélegzett. Bevallom, a légzésfigyelőt nem üzemeltük be, valahogy nem éreztük szükségét vagy ilyesmi, pedig a kórházban töltött első napon még az volt a fixa ideám, hogyha nem nézem nonstop a gyereket, nem vesz levegőt. Aztán kiderült, hogy önműködő, nem az én szuggerálásom tartja életben, és az is, hogy az önműködés a kórházon kívüli területekre is érvényes. Lehet, tapasztalatlan, elsőgyerekes szülőként nem ártana kicsit aggodalmaskodni is, úgyhogy ma összeszereljük a légzésfigyelőt. B. előrelátóan figyelmeztette a műszert, hogy téves riasztás esetén darabokra töri. Ha én légzésfigyelő lennék, komolyan venném a fenyegetést.
B.-ben egyébként az is jó, hogy nemcsak a légzésfigyelő befenyítését tartja fontosnak, hanem a blogom menedzselését is, ha én kivételesen nem érek rá, mert pl. épp nagyon kórházban vagyok. Nem kértem rá, lelkes önkéntesként (és büszke apaként) garázdálkodott itt és jól tette: hihetetlenül megható visszaolvasni a bejegyzéseket és a kommenteket. Köszönöm a leveleket és az sms-eket is, és eleve azt, hogy gondoltatok ránk, hormondeterminált anyai szervezetem könnycsatornái nem egyszer telítődtek olvasás közben. 

2010. október 10., vasárnap

Dobpergés, fanfárok zengése...

...és a bejáratnál feltűnik egy mosolygó anyuka: csibike.

Innentől ismét övé a szó. Én visszavonulok a színfalak mögé, büfiztetek, altatok, stb.

B.

2010. október 8., péntek

A ruhája pedig...

... na azt nem tudom, hogy ezt a sárga rugdalózót épp kitől kaptuk, de köszönjük.

B.

2010. október 7., csütörtök

A haja meg az enyém

Köszönjük a jókívánságokat! A vasárnapi családegyesítésig megpróbálom fokozni még egy kicsit a hangulatot, szóval íme az ominózus haj:

(Az én karomban, velem szemezve.)

B.

Apa lettem!

2010. 10. 07. 0:07, 3300g, 50cm

Mint a mellékelt ábra is mutatja, azon híresztelések, hogy csibike pocakjában egy cápa fejlődik, teljességgel alaptalanok voltak: most már bizton állíthatjuk, hogy az élet császára jött világra egy császári mozdulattal (emiatt a beígért sms-ek egy kicsit késnek, de reggel menni fognak). Andris és az őt 9 hónapig pocakjában nevelgető, immáron anyává előlépett csibike egészségesek, jól vannak, csak kicsit elfáradtak (ok, nagyon) és alig várják, hogy némi alvás után ismét ott legyek velük, úgyhogy megyek is aludni.


B. aka Apu

P.S.: leírhatatlan érzés volt a karomba venni, szóval meg se próbálom.
P.S.2: rövidesen megírjuk, hogy Budapest mely pontján létesítünk csokoládé-adomány gyűjtőhelyet. Tudjátok, olyan mazsolás-mogyorós-milkást.

2010. október 4., hétfő

Nagyokat fújtatok és sokkolom az eladókat

Az utóbbi napokban eléggé sajátosan jelzi a szervezetem, hogy kifelé készülődik a gyerek: jóslófújtatásaim vannak. Egyik pillanatról a másikra elnehezül a hasam, ilyenkor jön az inger, hogy fogjam meg két kézzel és tartsam, különben leesik rólam, ezzel párhuzamosan pedig úgy érzem, valamit csinálni kellene a lábaimmal is, mert mindjárt kicsúszik belőlem a sarj. Naponta egyszer-kétszer, esetleg háromszor fel és alá sétálgatok ebben a kissé görnyedt testtartással kivitelezett hasfogós pozícióban, olyan tizenöt-húsz percig tart egy roham, közben kicsit lever a víz és sápadok, de nem fáj semmim, csak fújtatok - az én légcserémhez képest Darth Vader szuszogása erotikus suttogás. Meg röhögni is szoktam a jóslófújtatások szüneteiben, hogy hú, ez most nagyon feszül, hű, ez most nagyon kellemetlen, és nem tehetek róla, egyszerűen muszáj röhögnöm, ez jön belőlem, és előfordulhat, hogy vajúdás-szülés alatt is röhögni fogok. (Előfordulhat, de azért nem túl sanszos, lássuk be.) Ezektől a jóslófújtatásos jelenetektől kellene eljutnom az ötperces fájásokig, van rá egy hetem. B.-vel azon vigyorgunk, hogy még a terhesség elején poénból kitaláltuk a 2010/10/10-es születési dátumot, erre tessék, akár még be is jöhet, ha a kölkön múlik.
Reggel észrevettem, hogy a gyerek klasszul lejjebb csúszott bennem, teljesen máshol terpeszkedik, mint eddig, és így hosszú hónapok óta most először látok magamon olyat, hogy borda. Ma egyébként halmoztam a történelmi pillanatokat, ugyanis ráálltam a mérlegre. Önszántamból. A havi egyszeri védőnős méricskélésen kívül talpam nem érintette eme ördögi szerkezetet, mert tudtam, hogy úgyis azt fogom enni-inni a terhesség alatt, amit a szervezetem megkíván, függetlenül attól, mennyit pluszkilót jelent. Ha a doki eltilt valamitől, oké, hallgatok rá, viszont alapjáraton nem fogok salátán, szejtánon meg ilyen izéken tengődni. Nálam a zabálás kimaradt (egyedül gyümölcsből faltam/falok fel nagyobb mennyiségeket), tényleg csak annyit ettem mindenből, amennyit kívántam. Jó, egyszer történt olyasmi, hogy a doki nagy általánosságban javasolta a kismamáknak a só- és fűszerszegény diétát, engem meg ez lehetőség olyan mélyen megriasztott, hogy a vizsgálat után rögtön  betértem egy Burger Kingbe és vettem egy whopper menüt sült krumplival, kólával, hogy helyrebillentsem a lelki egyensúlyomat.  Az utóbbi egy hónapban számomra is ijesztő méreteket öltött a szénhidrát utáni vágyam, pl. volt olyan, hogy álmomban cukrászdában ültem és mennyei sütiket toltam az arcomba (nemálmomban beértem egy-egy szelet sütivel), úgyhogy elővettem a mérleget, szembesítsen a kilóim számával. Nos, nem híztam semmit, sőt, fogytam. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a beépített konyhamalacomnak: köszönöm, kisfiam! 
Este újabb eladót sokkoltam. Pusztán annyi történt, hogy a kasszás hölgyemény kedvesen mosolyogva megkérdezte, mikor szülök, én meg a világ legtermészetesebb módján mondtam, hogy elvileg holnap. Arcára fagyott a mosoly. Az elmúlt két hétben minden eladó így reagált, merthogy ők már nem mernének kószálni. Szerintem ez nem bátorság kérdése. Még mindig azt gondolom, hogy nem vagyok beteg, csak terhes, és ha pl. a szervezetem nem tolerálja a sétát, jelzi. Jól érzem magam fizikailag is, bár elismerem, nem lennék hasznos tagja a női kézilabda válogatottnak  B. nélkül nem vállalok hosszabb távot, nem is engedné, de csak azért nem kuksolok itthon, mert jajj, bármikor megindulhat a szülés.     
Most megyek, fújtatok kicsit, mert azt ülve nem lehet.

2010. október 2., szombat

A helyzet szinte változatlan

A szerdai ctg/nst nem hozott semmi újat, a gyerek szilárd meggyőződése, hogy az élet tulajdonképpen egy nagy alvás, az eredmények továbbra is jók, a dokimra és az ötperces vizsgálatára még mindig minimum egy órát kell várni, a szülészeten sertepertélő helyes fiatal orvos meg ugyanolyan kedvesen mosolygott, mint a múlt héten. Várakozás közben láttunk egy csomó igazi babát, az anyák pont előttünk tolták be őket a csecsemős nővérekhez. Hevesen tiltakoztak az esti fürdetés ellen (nem az anyák, a babák), úgyhogy az egy óra alatt edzésben volt a dobhártyánk. Az a  helyzet, hogy a csecsemők nagyon picik a bolti bevásárlókocsira hajazó kabriójukban, pedig sarjunk mocorgásából néha úgy érzem, hogy kész óriáscápa. Játszi könnyedséggel rendezi át a belső szerveimet, hihetetlen formákba gyűri a hasamat. Gyakran elakadó lélegzettel figyelem a mutatványait, pl. amikor a nagy semmiből hirtelen kapok egy talpast és a kis csülke kitüremkedik az oldalamon. Simán bevállalhatnánk az Alien-sorozat következő részét, legalábbis ami a hasfelszín hullámzását illeti. (Remélem, külcsín szempontjából azért inkább jóképű a kölykünk, mintsem félelmetes, bár a nyála neki is csorogni fog.) Jól érzi, hogy szűk a hely, csak egy maradhat, és nem én leszek az, aki távozik belőlem.  
A doki szerint részemről minden tárva-nyitva, aminek szülés előtt tárva-nyitva kell lennie (és vannak A Jelek, bár még nem azok a klasszikus fájások), viszont a gyerek feje még eléggé fent van. A dokim hosszú ujjak tekintetében nem egy Liszt Ferenc, szóval, ezek a vizsgálatok meglehetősen kellemetlenek. Egyelőre abban maradtunk, hogy a következő durván egy hétben háromszor megnézi az albérletet (ma is megyünk), aztán ha nincs változás és a cápa nem kívánkozik ennél jobban a szárazföldre, október második hetének elején befektet a kórházba és megindítja a szülést. Szerda óta mindenféle csatornán keresztül arról konzultálok a gyerekkel, hogy legyen ügyes kisfiú és tegye jó helyre a buksiját, mert kórházfóbiám van és csak a kötelező hetvenkét órát akarom bent tölteni, többet nem. Az apja és az anyja varázslatos személyiségjegyeinek részletezése mellett például azzal is csábítgatom, hogy a remek kiságyában iszonyat jókat fog durmolni és ne aggódjon, már alig van rajta Pókember.