A bejegyzés margójára annyit, hogy a mostani fordulóban Dáviddal betegeskedtünk együtt, tőlem kapta el a köhögős nyavalyát, szegénykém mini Darth Vader-ként szuszogott-szörcsögött, napi 6-8 orrszívással próbáltam elősegíteni a könnyebb légcserét, amit nem igazán értékelt, megvadult ménesként küzdött, mintha az életéért harcolt volna, hatalmas fizikai erő van benne. Én még mindig köhögök, bár már nem érzem úgy, hogy hátba rúgtak plusz hasba, ki kellett volna feküdni a betegséget (haha, kétszer tudtam kidőlni), meg egyáltalán nem beszélni bucira dagadt torokkal, de melyik anyának jár ez a luxus, hüm?
Rengeteget kellene írnom a kommentboxba, ha válaszolni szeretnék a hozzászólásaitokra, így lesz most egy bejegyzés, nem baj, ugye? Andris amúgy nehezen viseli azt is, ha pölö hétvégén reggel nem kelek fel, mert lázas vagyok, és B. oldja meg a reggeli szolgálatot (egyiknek pisiltetés, másiknak tiszta pelenka, mindkettőnek-mindháromnak reggeli, kicsi reggeli tévézés, ennyi az egész tennivaló), bár B. már ebben is le- és kimerül, néha meg kiborul, de komolyan. Szóval, ha beteg vagyok, a nagyfiam ilyenkor szinte kezelhetetlen, minden ellen tiltakozik, az apjával meglehetősen agresszív, és nekem ez azért fura, mert nehogy már ennyi időre ne tudjon elszakadni tőlem. Régóta gond nálunk, hogyha B. hazaér a melóból hétköznap, meg itthon van hétvégén, akkor Andris megvadul. Nem tudom pontosan, miért. Az apahiányt tartom a legvalószínűbbnek, mert B. hét közben nagyon kevés időt tölt a gyerekekkel, este fél hét-hét körül ér haza, Andris pedig a büntető gyerektípusba tartozik, nagyon nehezen bocsát meg neki. A másik eléggé valószínű ok, hogy B. nehezen tart lépést a napirendünkkel, ezért az hétvégén felborul.
A tegnapi nap egyébként annyira jellemző Andrisra: Mindenre nem-et mondott, minden piszlicsáré dologra is, pontosabban azt, hogy NEM AKAROOOOMMMM!!! És direkt provokálta mindkettőnket, és direkt tesztelte, meddig mehet el adott esetben. Hihetetlenül fárasztó, ráadásul sikoltozik meg éles hangon visítozik hiszti közben. Ha zen vagyok, akkor meg ezerrel rohamoz, hogy kibillentsen a zenségemből. Úgy képzeltem, a dackorszak lassan lecseng, de azt látom, hogy most erősödik, basszus.
A nehéz helyzeteket amúgy először 'szép szóval' próbálom rendezni: elmagyarázom neki röviden és számára érthetően, miért nem jó az, ahogy aktuálisan viselkedik éspervagy humorral feloldom a feszültséget éspervagy elterelem a figyelmét. Ez legtöbbször beválik azért. Ha hármasban vagyunk a gyerekekkel, könnyebb vele bánni és együttműködik. Ha B. itthon van, teljes az őrület, ráadásul B. még nem tudott átváltani a fegyelmezésben a fenti 'szép szó'-ra, nem egyszer rá kell szólnom, hogy pl. ne kiabáljon mindenféle kicsinység miatt a gyerekkel, ami nyilván nem helyes részemről sem, viszont ha nem tenném, teljesen elmérgesedne a helyzet. B.-vel próbálom megbeszélni az Andrisnál bevált módszereket... Hát, igyekszik-igyekszik, de több dolgot még csiszolni kell. Tudom, hogy ő is elfáradt ebben a három évben, meg az ő agya is eldurran Andris ezredik idegesítő húzása után, meg férfi, dolgozó férfi, aki nem rezeg annyira együtt a gyerekekkel, mint én.
Nemrég rábukkantam egy nagyon hasznos könyvre a könyvespolcomon,
Jo Frost Szuperdadájára. Ez az új Bibliám, rengeteg jól hasznosítható tippet ad J.F., úgy rémlik, anno gyermektelenül láttam is pár részt a Szuperdada sorozatából. A könyvet Dávid születése előtt vettem meg, most jutott eszembe, hogy akár el is olvashatnám. Ugye, nem titok, hogy nem vagyok a kicsi ütés híve sem. Kipróbáltam, de nekem ez nem megy, hogy ráütök a gyerekre, egyrészt nem akarok neki fájdalmat okozni, másrészt azt szeretném, ha nem az ütés lenne a konfliktus megoldása. Mivel nem hiszek benne, nem tudom alkalmazni. Az meg majd 30 év múlva dől el, hogy amiben most hiszek és amit most csinálok, mennyire vált be. J.F. több hasznos módszert is bemutat a fegyelmezésre, de Andrisnál egyik sem vethető be, pl. lehetetlen sarokba állítani, mert rögtön üvöltve összecsuklik, mint egy rongybaba, hogy ne tudjam a sarokba vinni, ha mégis sikerül, az már odavonszolás, ami szintén erőszak és rosszul esik, a sarokból pedig megpróbál kitörni hatalmas hiszti keretében, bőgve-ordítva mindent megtesz azért, hogy eltűnjön onnan, szóval, olyan nincs, hogy leül a sarokba és elgondolkodik. Dráma van mindenből, és azt sem lehet, hogy negyedóránként leszidom, megbüntetem. Szeretném érteni, hogy honnan van benne ez a rengeteg ellenállás és tiltakozás, egyelőre gőzöm sincs. Talán a sok kicsi frusztráció adódik össze.
Azt, hogy ő milyen ügyes nagyfiú, kezdettől fogva sok-sok apró feladattal erősítem benne, pl. a segítségét kérem (tartsa nekem a porszívó csövét, amíg kiszívom Dávid orrát), kicsi küldetéseket kap (hozza ki a kamrából ezt meg azt), és felnőtt feladatokba is bevonom, ma a sütés előtt ő karikázta fel a virslit - felnőtt késsel. És nagyon büszke voltam rá, mert ügyesen bánt a késsel (megtanítottam, meg pici kora óta műanyag kést használunk gyurmázáshoz, úgyhogy tudja, mire kell figyelnie, és azért lesem, mit ügyködik). Nálunk gyakori a dicséret, a sok puszi /ölelés, az, hogy elmondom, mennyire szeretem. Jó, B. még dolgozhatna ezen is, bár egyre ügyesebb, de ne felejtsük el, hogy ő férfi, benne nincs úgy kódolva a szeretgetés, verbális cirógatás, mint a nőben. Aztán persze van olyan, hogy Andris nem akar segíteni. Ja, és a vitamint azért nem rakom magasabb polcra, mert mindkét gyerekem teljesen tisztában van azzal kicsi kora óta, hogy mihez szabad hozzányúlni és mihez nem, és az, hogy Andris csakazértis levette a polcról, az azt jelenti, hogy bibibi, levettem, na, most mit lépsz? Dávid úgy játszik pl. a konyhában, hogy csak a fémfedőket veszi ki a szekrényből, az üvegfedőket nem, mert megbeszéltük, hogy az üvegfedőkhöz nem nyúlhatnak. És betartja ezt a szabályt. És lehetséges, hogy sokan felhorkannak és záporoznak majd a 'micsoda felelőtlen anya vagyok' kommentek, de nálunk a mosó- és mosogatószerek is az adott mosdó alatt vannak, és nem félek, hogy hozzányúlnak, mert tudják, hogy nem szabad. Nekem ez így könnyebb, mint mindent olyan magasságokba pakolni, ahol a gyerekek nem érik el. A kézműves fészkemhez sem nyúlnak, mert az is nem-szabad-terület. És betartják. Ha nem, az szándékos hadüzenet a részükről. Mindkét gyerekem szépen eszik villával is (pl. tésztát, rizst), mert megkaphatták, kipróbálhatták, Andris pedig már egészen jól bánik az ollóval - felügyelet mellett, natürlich. A fiúk sok-sok dicséretet zsebelnek be akkor is, ha jól viselkednek, szépen játszanak együtt, ha nincs balhé.
Úgy látom, Andrisnak soha nem elég belőlem, ahogy Dávidnak sem, és az ovinál ugye nem tudtam azt mondani, hogy azért kell oviba járnia, mert visszamegyek dolgozni. Az oviról írok hosszabban, mert az se semmi történet. Nagyon okosan kellett megválogatnom a szavaimat, hogy Andris elfogadja az ovit és akarjon oviba járni. Mivel itthon maradok Dáviddal, úgy alakítottam át a nagyszülős napokat, hogy Andrissal kettesben tudjak maradni egy órácskát, és ilyenkor kizárólag vele foglalkozom. Amúgy sincs összhangban a két gyerek napirendje, így ha az egyik alszik, csak a másikkal vagyok, ergo mindkettőnek van saját anyaideje, és pl. Dávid fürdetése alatt is szoktam Andrissal játszani. Szerintem jogos, ha le szeretnék ülni hétvégén egy órára pl. a megrendeléseken dolgozni, Andris azonban ezt is nehezen viseli, 15 perc után általában mindkét cápa beszivárog hozzám valamilyen ürüggyel. Igazából Dávid az, aki kaphatna több apa- és anyaidőt, és sajog is a szívem emiatt, ő viszont ebbe nőtt bele - és lett nagyon-nagyon önálló, egyedül is ügyesen elmókoló kisfiú. Az oviról még annyit a rövid verzióban, hogy a héten jutottunk el oda, hogy Andris bent ebédeljen. Szeptember óta heti 3 nap járhatott oviba, abszolút hittem, hogy ugyanolyan lesz a beszoktatás, mint a kicsiknél, az óvónénik azonban csak a napi egy óra ovis tartózkodást támogatták, szóval, Andrisnál elnyúlt a beszoktatás, nem is igen tudott mit kezdeni azzal, hogy jár is oviba, meg nem is, sőt, kaptam olyan jelzést is, hogy nagyon érzékeny kisfiú, csak 30 percre vigyem be... Jó, mi? Ha a gondozókon múlik, Andris még most sem ebédelne ott. Fene tudja, egyáltalán fog-e valaha bent aludni. És a többi kicsinek nem hosszú a reggel 8-tól déli 12-ig tartó időszak? Arra nem szeretnék gondolni, hogy azért csak Andrisnál akartak rövidíteni az ovis léten, mert én úgyis itthon vagyok Dáviddal. Az a baj, hogy az ovi miatt valamennyire átmeneti hétköznapi napirendünk van, amit sokkal jobban át tudnék szervezni, ha végre Andris is bent aludhatna. Ehh, most nem írok a többi furcsaságról, majd a következő posztban.
Dávidot még szoptatom, legtöbbször fekve kábé augusztus óta (végre!, végre!, végre!), ami nekem nagy könnyebbség (és végtelenül jó érzés mindkettőnknek), el tudom azonban képzelni, hogy Andris ezt zokon veszi. Az biztos, hogy óriásit hibáztam Andris elválasztásánál, erről is szeretnék írni még, a lényeg az, hogy úgy mentem szülni, hogy Andris a terhesség végéig kapott cicit, még szülés után is megszoptattam egyszer, lett is egy tehénistállónyi tejem. A szoptatást nagyon sokáig őrület kísérte, Andris azt is nehezen fogadta el, hogy csendesen játsszon mellettünk, szándékosan hangoskodott, hogy megzavarja Dávid etetését. Úgy látom, hogy a féltékenysége kevésbé intenzív azóta, hogy Dávid partnere tud lenni a játékban, ugyanakkor még mindig hihetetlenül komisz és agresszív Dáviddal szemben, ha éppen olyanja van, és sajnos gyakran van olyanja. Nem érdekli, milyen fájdalmat okoz Dávidnak egy-egy megmozdulása, hajmeresztő dolgokat csinál, mert nem gondol még bele, ugye, minek mi a következménye, nem is tud belegondolni. Hiába mondjuk neki, hogy ez fáj, mintha nem tudná, mit jelent a szó. Mivel mindig Dávid kapja az ívet, őt kell vigasztalni, ez pedig Andris számára nem jó üzenet, de nem vigasztalhatom őt, ha éppen a földre rántja az öccsét... Persze ő is ugyanolyan hangosan bőg, mint Dávid. Ja, és végtelenül irigy az apjával és Dáviddal szemben, valószínűleg ez nem igazi irigység, a jelenség viszont az, hogy kitépi Dávid kezéből az éppen nála lévő játékot, mert az az övé (hónapok óta nem akarja elfogadni, hogy nem vesszük el mástól azt, amivel éppen játszik), az apjának meg nem ad egy szem kekszet a sokból, mert az az övé (a közös kekszes tálkát kinevezte sajátjának). A játszótéren persze mindenkit körbekínál a nálunk lévő almával, akármivel.
És ha már a kommentekben előkerült a horoszkóp, hadd adjam át a szót Ezo Terka énemnek. Az sem titok, hogy a 'normális' ezotéria közel áll hozzám, hiszek abban, hogy a komoly horoszkóp komolyan vehető szempontokat villant fel, és a gyerekeimmel való bánásmódomat befolyásolja az, hogy mit mondanak róluk, a hozzájuk hasonló gyerektípusokról az asztrológusok. Önmagam megismerésében és elemzésében is élek a horoszkóp információival, és úgy gondolom, hogy egy szülőnek minél több szempontból kell megismernie a gyerekét (meg saját magát), hogy könnyebben boldoguljanak az életben, hogy könnyebben boldoguljanak egymással, és az asztrológia csomó hasznos tippet adhat. Andris Mérleg, Dávid Rák, a kínai horoszkópjuk azonban sokkal pontosabb képet fest róluk: Andris Tigris, Dávid pedig Sárkány, azaz a két dudás egy csárdában tipikus esete. Alapvetően mindkettő energikus, határozott, erős egyéniség, gyakori az egymásnak feszülés, és tényleg. Mi B.-vel feleannyi energiát sem birtokolunk, mint a gyerekek, és pölö emiatt is fárasztó velük lépést tartani, más típusú emberek vagyunk, mint a gyerekeink, és így nem könnyű a közös hang megtalálása, néha elviselhetetlenül sok az az ingermennyiség, ami a gyerekek felől bombáz minket. Az meg már ugye mélyebben megy bele az ezotériába, hogy két nyugodtabb típusú ember miért kap két energiabomba gyereket, mit kell tanulni a szülőknek a gyerekek által és a gyerekeknek a szülők által. Mindig mondom, hogy a szülőség a legjobb önismereti tréning, ha a szülő nyitott ilyesmire. Az biztos, hogy olyan küzdelmes, stresszes, sírós, kiabálós, elégedetlenkedős, szabadságmegvonós évem még soha nem volt, mint az idei. És a 2013-as az én évem a kínai asztrológia szerint, az enyém, bahhh.