2013. november 25., hétfő

És megszólal a fiatal kritikus...

Tudom, lógok kommentekkel, levelekkel, bejegyzésekkel (senki nincs elfelejtve!), de ezt a rövidet most muszáj, mert annyira aranyos, és mert félek, hogy reggelre kimegy a fejemből.

Andris néhány másodpercig nézi-hallgatja P. Lilit, az első párbajozót a tegnap esti X-Faktorban, aztán komoly arccal közli a véleményét: "Ebből a néniből kifogyott a hang."

2013. november 20., szerda

Oviügy

Az őszi szünet plusz betegeskedés miatt az elsőszülött múlt héten ment először óvodába - csütörtökön és pénteken. Az ovi előtti néhány napban finoman masszíroztam a kis lelkét, hogy várja az ovit és fel se merüljön benne, hogy nem akar menni. Nagyon lelkesítő tudok lenni, de tényleg. A sarj mindkét napon berobbant az oviba, szinte hátra sem nézett az apjára, ment be a többiekhez. 
Csütörtökön minden klassz volt, az óvónénik megdicsérték mindenféle dologért, a legnagyobb hatást az gyakorolta rájuk, hogy Andris villát (!) kért a tésztaebédhez, amely segédeszközzel aztán gyönyörűen falatozott. A nagycsoportosok többsége még kanállal sem eszik szépen, ezért találták lenyűgözőnek Andris tevékenységét. És azt még nem is tudják, hogy a kisfiam kb. másfél éve használja a villát, a hétvégén megint ő karikázta a virslit éles felnőttkéssel. Dávid is szépen eszik kanállal-villával, és ebben igazából semmi csoda nincs, annyi az egész, hogy amikor kirántották a kezemből a kanalat önálló tápanyagbevitel céljából - én hagytam őket. Sőt, a két-három kanál mellé (pár a földön landolt és nem akartam mindig kirohangálni evőeszközért) letettem a villát is. És soha nem sürgettem őket. Kísérleteztek, lassan, maszatosan ettek. Feltakarítottam utánuk. Mindkét fiam villát szokott óhajtani a rizshez is. Ha pálcikánk lenne itthon és használnák a kajához, már azzal is korrekt módon ennének, ebben biztos vagyok. Nagyon büszke vagyok rájuk emiatt is. Az egyik anyuka mesélte, hogy a bölcsis kislányánál rendszeresen felemlegették a gondozók, hogy nem eszik szépen. Ez azért hülyeség, mert majd megtanul, nem? Fontosabb, hogy landoljon  valami a szájában és sikerélménye legyen. A fiaimat úgy nevelgetem, hogy az élet minden területén saját erőfeszítésből fakadó sikerélményhez jussanak. Expedagógusként is tudom, hogy az intézményekben nem feltétlenül erre helyezik a hangsúlyt, szóval, így legalább lesz miből lefaragni az exkollégáknak, hehe.
Pénteken egyszer-egyszer pityergett a gyerekem, pl. amikor odaértem, mert azt mondtam, hogy mire befejezik az ebédet, ott fogom várni az ajtó előtt Dáviddal, és mire befejezték az ebédet, nem vártam az ajtó előtt Dáviddal, és hiába mondták, hogy x óra y percre menjek, korábban végeztek mégis. Belenéztem Andris szemébe és elmondtam neki, hogy nem én késtem, ők ettek gyorsan. Ettől függetlenül nem volt jó érzés, hogy láttam a gyereken: elszomorodott, mert várt, megígértem, de nem voltam ott. Az sem volt jó érzés, hogy már megint azt hallottam, hogy hosszú neki az ebédig tartó időszak. Hát, könyörgöm, a többi kicsinek nem? Úgy tudom, a többi kicsi szülei dolgoznak, nincs kistesó a láthatáron és egyik sem volt bölcsis. Azért, mert én itthon vagyok Dáviddal? 
Egyébként az ovi úgy kezdődött, hogy minden remekül ment: Andris már szeptembertől járhatott hetente egyszer, egy-egy órát volt bent, de aztán annyira tetszett neki, hogy a másfél-két órát is bevállaltuk kb. két hét után, ami szerintem teljesen reális. Így heti három napot járt óvodába, az ottebédelés a korábbi reggeli kezdéssel csak a múlt héten indult be - és holnaptól folytatódik. Heti egy nap nem jár oviba, ha esik valami nagycsoportos program az adott délelőttre, akkor azon a napon sem, de ez utóbbi nem túl gyakori.
Az egyik nap Andris jobb csuklóján piros foltot realizáltam és ahogy alaposabban szemrevételeztem a folt pirosságát és kiterjedését, feltűnt, hogy az egy gyerek keze nyoma körbe a csuklóján. Azért ugrott össze a gyomrom, mert nekem a három év alatt egyszer sem sikerült úgy megfognom a gyerekeket, hogy ujjlenyomat maradjon utána, holott pl. az orrszívás ellen mindkettő ádázul küzdött, elég szorosan le kellett fogni őket. Andris csuklóján a gyerektenyérnyi folt 24 órán keresztül nem tűnt el. Ööö... kicsit erősen megszorították az oviban, igen. 
Andrisról azt kell tudni, hogy hatalmas fantáziája van, ha megkérdezitek, mit csinált az oviban, az általa felsorolt öt tevékenységből három biztosan nem valósult meg (teszem azt, hogy befogtam az orromat és lebuktam a víz alá és jött egy cápa és úsztunk, vagy hogy jött egy robot és belecsípett a karomba, vagy hogy az építő bácsi rátette a létrát a lábamra), így eltartott egy darabig, amíg kiderült, hogy focizás közben megfogta a kezét egy lány. Az óvónénik azt mondták, nem láttak semmit, én nem akartam megfogalmazni ama véleményemet, hogy x darab, a teremből kiszabaduló, a focizást komolyan gondoló nagycsoportos közé talán nem kellene beengedni y darab kisembert. Az is előfordult párszor, hogy az én Andris fiam gondolt egyet és az udvaron elindult a számára érdekesebbnek tűnő játékok felé, ott pedig rászóltak, hogy nana. Anya, én elkószáltam, így Andris. Naivan azt gondoltam, hogy az ovi udvarán azért leledzik rengeteg játék, hogy a gyerekek játszhassanak vele, de nem. És énhülye, ugye, mindig arról meséltem az ovi udvarára vágyakozva bekukucskáló Andrisnak séta közben, hogy milyen jó lesz ősszel itt játszani ezekkel a szuper játékokkal meg a többi gyerekkel. Na, kiderült, hogy az udvar le van osztva a csoportok között, pl. egy kiscsoportosnak három évet kell várnia, ha bele akar ülni a farepülőbe. És ha megy haza az aprójószág, akkor sem sétálhat be az udvari játékok közé. Értem én, hogy könnyebb így szemmel tartani a gyerekeket, de Andristól is azt várták, hogy az udvaron - a focipályáról nagyrészt kiszorulva - érje be egy hintaszerűséggel, egy lefedett homokozóval, néhány fával és egy labdapalánkkal. Az én fiam nem tudja magát elszórakoztatni azzal, hogy harminc-negyven percig a porszemeket bámulja a levegőben. Legalább adtak volna alá egy kismotort (van a csoportnak), legalább nyomtak volna a kezébe valami homokozó felszerelést (van a csoportnak), legalább gurítottak volna hozzá egy másik labdát (van a csoportnak). A tavasz és főleg a nyár arról szólt nálunk, hogy a játszótéri anya-apa-gyerek közösségünk reggel 8-9-től a játszótéren múlatta az időt délig, aztán délután megint kint voltak az anyák / apák a gyerekkkel 2-3 órát. És meglepett, de én is nagyon élveztem, hogy ennyit vagyunk a szabadban, hogy a gyerekek gyerekközösségben játszanak, hogy jófej szülőkkel tudok beszélgetni. Mindkét gyerekem arra kóricált a játszótéren belül, amerre akart, és amíg nem zavart a tevékenységgel mást, azt csinált, amit akart. Mezítláb, pólóban-kisgatyában. Totál szutykosan raktam be őket a fürdőkádba, zuhany, kaja és alvás után meg jött a játszóterezés második köre. Nem könnyű ez amúgy, de jó volt, szívesen csináltam.
Szóval, Andrist bántották, mert azért egy ilyen csuklófogás fáj, rászóltak többször, eltűnt a nyári gyerekközösség, az anyja otthon maradt a kistesójával és szembesült azzal, hogy oviba nem csak abban az esetben kell járnia, amikor úri kedve úgy tartja, így a fiam kitalálta, hogy nem megy oviba. Mivel maga az oviba járás heti három alkalommal egy-másfél óra volt, a mélypont is később jelentkezett. Meggyőződésem, hogyha Andris kiscsoportba járhatott volna, beszippantja magába a vele egykorú közösség és egy-másfél hét alatt túljut a beszokáson, és már ott is ebédelne&aludna régóta. Andris olyanokat válaszolt ama kérdésemre, hogy miért nem akar oviba menni, hogy pl. csúnya az ovi, anya. És ezt azért, mert A Postás Nénivel egyszer összefutottunk és A.P.N. hosszan ecsetelte, hogy miért csúnya az ovi újonnan lefestett fala. Oké, nekem is jobban tetszene, ha mindenféle színes és vidám dolgot festettek volna az óvodára. Két hét is elment, mire Andris elfogadta tőlem, hogy nem csúnya az ovi fala. Minden anyai ösztönömet és diplomáciai érzékemet latba vetettem, hogy a kisfiam lelkében elsimogassam a fájdalmakat, kételyeket, hiányérzeteket. A szívszorító az volt, hogy egy idő után a mi a baj az ovival? tartalmú beszélgetéseknél egyre többször mondta, hogy azért sírtam, anya, mert kerestelek és nem találtalak. És sokszor sírva jött haza az óvodából, és egyáltalán nem akart lemenni az udvarra. Az óvónénik azt mondták, hogy Andris nagyon érzékeny kisfiú, elég lesz neki a 30 perc ottlét... Ezzel soha nem értettem egyet (mármint a 30 perccel), mert így csak erősödött volna Andrisban az, hogy járok is oviba, meg nem is, úgyhogy ezt nem engedtem, az egy-másfél órát továbbra is bent töltötte. Az érdekes az volt, hogy egyrészt az összes ösztönöm azt súgta, hogy hiba lenne kivenni Andrist az oviból, mert éreztem és láttam rajta pozitív hatást, másrészt meg este velem / rajtam akart aludni és egy időben mindig engem keresett a lakásban, pl. ha a nagymamás napon nem látott, mindig megkérdezte, hogy hol van anya? Nem pisilt be, nem rágta a körmét ésatöbbi. A dadus és az óvónénik kicsit jobban odafigyeltek rá, miután az igazgató elmondta nekik, hogy megkérdeztük, van-é hely a kiscsoportokban. A mai napig figyelnek rá, de azt a valódi beszippantást nagyon hiányolom. Azért adtuk be Andrist vegyes csoportba, merthogy ha ilyet indítanak, biztos akad tervük is arra, hogyan integrálják a kicsiket. A kicsiket, akiknél fizikailag kétszer olyan nagyok a nagyok... 
Ügyesen és finoman kellett cirógatnom Andris lelkét ahhoz, hogy elfogadja, oviba kell járnia. A nagyszülős napokat átalakítottam úgy, hogy csak mi ketten legyünk otthon legalább egy órát és kizárólag vele foglalkoztam. Látta, hogy Dávid elmegy a mamával, és most végre ő marad otthon anyával. Direkt vettünk tortát és innivalót a szülinapjára, hogy az oviban megvendégelhesse a pajtásait. Mindenki rá figyelt egy kicsit, megtapsolták-megünnepelték. Ez nagy élmény volt számára, jólesett neki. Szerettem volna, ha nem egy valahonnan előtúrt plüsselefántot ajándékoznak neki, hanem pölö egy gyerekek által készített papírakármit, mint a nyílt napon, de ez csak az én megjegyzésem, Andris örült a leszakadt farokbojtú elefántnak, igaz, csak egy-két napig, mert ő nem plüssállatrajongó. B. meg leizzadt egyszer-kétszer a reggeli ovis hisztiknél, merthogy ilyesmi is volt, de Andris mindig bement a csoportba. Itthon is megesett egy-egy nemmegyekovibahiszti, de mindig elindult, mert jól kezeltük a helyzetet. (Írok még egy fegyelmezős-büntetéses posztot, bibibi, nehogy azt gondoljátok, nem tudok fegyelmezni-büntetni és nem boldogulok a gyerekekkel. De igen, csak a nehezebb / baromi nehéz időszakokról szoktam írni, arról meg nem, mikor minden hisztit remekül lekezelek.)
Ja, hiányolom azt is, hogy hazahozza az s.k. barkácsolt dolgait. Egy színezésre hazaadott teknősrajz és egy parányi gyurmacsiga a termés eddig, a novembernek pedig mindjárt vége. A kiscsoportosok szülei elmesélték, hogy rengeteg kézműves apróságot visznek haza a gyerekeik. Nekem nem a darabszám hiányzik, hanem Andris élményének az elmaradásától félek. Az is fura, hogy az óvónénik még nem voltak nálunk családlátogatáson, és amikor Andris elkezdett oviba járni, néhány papíron megadott személyi adaton kívül semmi mást nem kértek róla. Se egy anamnézis, se semmi más. Ja, de, hogy allergiás-é valamire. Senki nem kíváncsiskodott, hogy milyen gyerek. Az óvónénikkel szemben egyébként nincs negatív érzésem, csak rögzítettem a tényeket, és bízom abban, hogy lendületet vesznek a dolgok. Látom, hogy Andrissal is kedvesen bánnak, és a dadusnak hálás is vagyok, amiért ölbe vette Andrist a nehéz időszak alatt, meg velünk is szoktak váltani egy-két kedves szót. Lehet, hogy valóban pusztán ennyi szokott történni az ovikban, és nekem nagyok az elvárásaim, passz. Lehet, hogy jövőre, amikor Andris 'rendes' kiscsoportos lesz az ő vezetésük alatt, ömlenek haza a kreatív cuccok és a legklasszabb helyen fog mókolni az udvaron.
Még a betegsége előtt a játszótéren együtt majomkodott az egyik nagyon kedves csoporttársával, és láttam, milyen pici a nagyfiúhoz képest. Végtelenül büszke vagyok Andrisra, hogy ilyen ügyesen megállja a helyét a csoportjában és elkezdett beilleszkedni. 

P.S.: Aztán majd Dávidról is írok egy csomó mindent. Jajj, a kedves olvasók nehogy abba az illúzióba ringassák magukat, hogy ő a csendes jófiú a családban.  

2013. november 17., vasárnap

Sir Andrew lelkivilágáról, azaz komment helyett

A bejegyzés margójára annyit, hogy a mostani fordulóban Dáviddal betegeskedtünk együtt, tőlem kapta el a köhögős nyavalyát, szegénykém mini Darth Vader-ként szuszogott-szörcsögött, napi 6-8 orrszívással próbáltam elősegíteni a könnyebb légcserét, amit nem igazán értékelt, megvadult ménesként küzdött, mintha az életéért harcolt volna, hatalmas fizikai erő van benne. Én még mindig köhögök, bár már nem érzem úgy, hogy hátba rúgtak plusz hasba, ki kellett volna feküdni a betegséget (haha, kétszer tudtam kidőlni), meg egyáltalán nem beszélni bucira dagadt torokkal, de melyik anyának jár ez a luxus, hüm?
Rengeteget kellene írnom a kommentboxba, ha válaszolni szeretnék a hozzászólásaitokra, így lesz most egy bejegyzés, nem baj, ugye? Andris amúgy nehezen viseli azt is, ha pölö hétvégén reggel nem kelek fel, mert lázas vagyok, és B. oldja meg a reggeli szolgálatot (egyiknek pisiltetés, másiknak tiszta pelenka, mindkettőnek-mindháromnak reggeli, kicsi reggeli tévézés, ennyi az egész tennivaló), bár B. már ebben is le- és kimerül, néha meg kiborul, de komolyan. Szóval, ha beteg vagyok, a nagyfiam ilyenkor szinte kezelhetetlen, minden ellen tiltakozik, az apjával meglehetősen agresszív, és nekem ez azért fura, mert nehogy már ennyi időre ne tudjon elszakadni tőlem. Régóta gond nálunk, hogyha B. hazaér a melóból hétköznap, meg itthon van hétvégén, akkor Andris megvadul. Nem tudom pontosan, miért. Az apahiányt tartom a legvalószínűbbnek, mert B. hét közben nagyon kevés időt tölt a gyerekekkel, este fél hét-hét körül ér haza, Andris pedig a büntető gyerektípusba tartozik, nagyon nehezen bocsát meg neki. A másik eléggé valószínű ok, hogy B. nehezen tart lépést a napirendünkkel, ezért az hétvégén felborul. 
A tegnapi nap egyébként annyira jellemző Andrisra: Mindenre nem-et mondott, minden piszlicsáré dologra is, pontosabban azt, hogy NEM AKAROOOOMMMM!!! És direkt provokálta mindkettőnket, és direkt tesztelte, meddig mehet el adott esetben. Hihetetlenül fárasztó, ráadásul sikoltozik meg éles hangon visítozik hiszti közben. Ha zen vagyok, akkor meg ezerrel rohamoz, hogy kibillentsen a zenségemből. Úgy képzeltem, a dackorszak lassan lecseng, de azt látom, hogy most erősödik, basszus. 
A nehéz helyzeteket amúgy először 'szép szóval' próbálom rendezni: elmagyarázom neki röviden és számára érthetően, miért nem jó az, ahogy aktuálisan viselkedik éspervagy humorral feloldom a feszültséget éspervagy elterelem a figyelmét. Ez legtöbbször beválik azért. Ha hármasban vagyunk a gyerekekkel, könnyebb vele bánni és együttműködik. Ha B. itthon van, teljes az őrület, ráadásul B. még nem tudott átváltani a fegyelmezésben a fenti 'szép szó'-ra, nem egyszer rá kell szólnom, hogy pl. ne kiabáljon mindenféle kicsinység miatt a gyerekkel, ami nyilván nem helyes részemről sem, viszont ha nem tenném, teljesen elmérgesedne a helyzet. B.-vel próbálom megbeszélni az Andrisnál bevált módszereket... Hát, igyekszik-igyekszik, de több dolgot még csiszolni kell. Tudom, hogy ő is elfáradt ebben a három évben, meg az ő agya is eldurran Andris ezredik idegesítő húzása után, meg férfi, dolgozó férfi, aki nem rezeg annyira együtt a gyerekekkel, mint én. 
Nemrég rábukkantam egy nagyon hasznos könyvre a könyvespolcomon, Jo Frost Szuperdadájára. Ez az új Bibliám, rengeteg jól hasznosítható tippet ad J.F., úgy rémlik, anno gyermektelenül láttam is pár részt a Szuperdada sorozatából. A könyvet Dávid születése előtt vettem meg, most jutott eszembe, hogy akár el is olvashatnám. Ugye, nem titok, hogy nem vagyok a kicsi ütés híve sem. Kipróbáltam, de nekem ez nem megy, hogy ráütök a gyerekre, egyrészt nem akarok neki fájdalmat okozni, másrészt azt szeretném, ha nem az ütés lenne a konfliktus megoldása. Mivel nem hiszek benne, nem tudom alkalmazni. Az meg majd 30 év múlva dől el, hogy amiben most hiszek és amit most csinálok, mennyire vált be. J.F. több hasznos módszert is bemutat a fegyelmezésre, de Andrisnál egyik sem vethető be, pl. lehetetlen sarokba állítani, mert rögtön üvöltve összecsuklik, mint egy rongybaba, hogy ne tudjam a sarokba vinni, ha mégis sikerül, az már odavonszolás, ami szintén erőszak és rosszul esik, a sarokból pedig megpróbál kitörni hatalmas hiszti keretében, bőgve-ordítva mindent megtesz azért, hogy eltűnjön onnan, szóval, olyan nincs, hogy leül a sarokba és elgondolkodik. Dráma van mindenből, és azt sem lehet, hogy negyedóránként leszidom, megbüntetem. Szeretném érteni, hogy honnan van benne ez a rengeteg ellenállás és tiltakozás, egyelőre gőzöm sincs. Talán a sok kicsi frusztráció adódik össze. 
Azt, hogy ő milyen ügyes nagyfiú, kezdettől fogva sok-sok apró feladattal erősítem benne, pl. a segítségét kérem (tartsa nekem a porszívó csövét, amíg kiszívom Dávid orrát), kicsi küldetéseket kap (hozza ki a kamrából ezt meg azt), és felnőtt feladatokba is bevonom, ma a sütés előtt ő karikázta fel a virslit - felnőtt késsel. És nagyon büszke voltam rá, mert ügyesen bánt a késsel (megtanítottam, meg pici kora óta műanyag kést használunk gyurmázáshoz, úgyhogy tudja, mire kell figyelnie, és azért lesem, mit ügyködik). Nálunk gyakori a dicséret, a sok puszi /ölelés, az, hogy elmondom, mennyire szeretem. Jó, B. még dolgozhatna ezen is, bár egyre ügyesebb, de ne felejtsük el, hogy ő férfi, benne nincs úgy kódolva a szeretgetés, verbális cirógatás, mint a nőben. Aztán persze van olyan, hogy Andris nem akar segíteni. Ja, és a vitamint azért nem rakom magasabb polcra, mert mindkét gyerekem teljesen tisztában van azzal kicsi kora óta, hogy mihez szabad hozzányúlni és mihez nem, és az, hogy Andris csakazértis levette a polcról, az azt jelenti, hogy bibibi, levettem, na, most mit lépsz? Dávid úgy játszik pl. a konyhában, hogy csak a fémfedőket veszi ki a szekrényből, az üvegfedőket nem, mert megbeszéltük, hogy az üvegfedőkhöz nem nyúlhatnak. És betartja ezt a szabályt. És lehetséges, hogy sokan felhorkannak és záporoznak majd a  'micsoda felelőtlen anya vagyok' kommentek, de nálunk a mosó- és mosogatószerek is az adott mosdó alatt vannak, és nem félek, hogy hozzányúlnak, mert tudják, hogy nem szabad. Nekem ez így könnyebb, mint mindent olyan magasságokba pakolni, ahol a gyerekek nem érik el. A kézműves fészkemhez sem nyúlnak, mert az is nem-szabad-terület. És betartják. Ha nem, az szándékos hadüzenet a részükről. Mindkét gyerekem szépen eszik villával is (pl. tésztát, rizst), mert megkaphatták, kipróbálhatták, Andris pedig már egészen jól bánik az ollóval - felügyelet mellett, natürlich. A fiúk sok-sok dicséretet zsebelnek be akkor is, ha jól viselkednek, szépen játszanak együtt, ha nincs balhé. 
Úgy látom, Andrisnak soha nem elég belőlem, ahogy Dávidnak sem, és az ovinál ugye nem tudtam azt mondani, hogy azért kell oviba járnia, mert visszamegyek dolgozni. Az oviról írok hosszabban, mert az se semmi történet. Nagyon okosan kellett megválogatnom a szavaimat, hogy Andris elfogadja az ovit és akarjon oviba járni. Mivel itthon maradok Dáviddal, úgy alakítottam át a nagyszülős napokat, hogy Andrissal kettesben tudjak maradni egy órácskát, és ilyenkor kizárólag vele foglalkozom. Amúgy sincs összhangban a két gyerek napirendje, így ha az egyik alszik, csak a másikkal vagyok, ergo mindkettőnek van saját anyaideje, és pl. Dávid fürdetése alatt is szoktam Andrissal játszani. Szerintem jogos, ha le szeretnék ülni hétvégén egy órára pl. a megrendeléseken dolgozni, Andris azonban ezt is nehezen viseli, 15 perc után általában mindkét cápa beszivárog hozzám valamilyen ürüggyel. Igazából Dávid az, aki kaphatna több apa- és anyaidőt, és sajog is a szívem emiatt, ő viszont ebbe nőtt bele - és lett nagyon-nagyon önálló, egyedül is ügyesen elmókoló kisfiú. Az oviról még annyit a rövid verzióban, hogy a héten jutottunk el oda, hogy Andris bent ebédeljen. Szeptember óta heti 3 nap járhatott oviba, abszolút hittem, hogy ugyanolyan lesz a beszoktatás, mint a kicsiknél, az óvónénik azonban csak a napi egy óra ovis tartózkodást támogatták, szóval, Andrisnál elnyúlt a beszoktatás, nem is igen tudott mit kezdeni azzal, hogy jár is oviba, meg nem is, sőt, kaptam olyan jelzést is, hogy nagyon érzékeny kisfiú, csak 30 percre vigyem be... Jó, mi? Ha a gondozókon múlik, Andris még most sem ebédelne ott. Fene tudja, egyáltalán fog-e valaha bent aludni. És a többi kicsinek nem hosszú a reggel 8-tól déli 12-ig tartó időszak? Arra nem szeretnék gondolni, hogy azért csak Andrisnál akartak rövidíteni az ovis léten, mert én úgyis itthon vagyok Dáviddal. Az a baj, hogy az ovi miatt valamennyire átmeneti hétköznapi napirendünk van, amit sokkal jobban át tudnék szervezni, ha végre Andris is bent aludhatna. Ehh, most nem írok a többi furcsaságról, majd a következő posztban.
Dávidot még szoptatom, legtöbbször fekve kábé augusztus óta (végre!, végre!, végre!), ami nekem nagy könnyebbség (és végtelenül jó érzés mindkettőnknek), el tudom azonban képzelni, hogy Andris ezt zokon veszi. Az biztos, hogy óriásit hibáztam Andris elválasztásánál, erről is szeretnék írni még, a lényeg az, hogy úgy mentem szülni, hogy Andris a terhesség végéig kapott cicit, még szülés után is megszoptattam egyszer, lett is egy tehénistállónyi tejem. A szoptatást nagyon sokáig őrület kísérte, Andris azt is nehezen fogadta el, hogy csendesen játsszon mellettünk, szándékosan hangoskodott, hogy megzavarja Dávid etetését. Úgy látom, hogy a féltékenysége kevésbé intenzív azóta, hogy Dávid partnere tud lenni a játékban, ugyanakkor még mindig hihetetlenül komisz és agresszív Dáviddal szemben, ha éppen olyanja van, és sajnos gyakran van olyanja. Nem érdekli, milyen fájdalmat okoz Dávidnak egy-egy megmozdulása, hajmeresztő dolgokat csinál, mert nem gondol még bele, ugye, minek mi a következménye, nem is tud belegondolni. Hiába mondjuk neki, hogy ez fáj, mintha nem tudná, mit jelent a szó. Mivel mindig Dávid kapja az ívet, őt kell vigasztalni, ez pedig Andris számára nem jó üzenet, de nem vigasztalhatom őt, ha éppen a földre rántja az öccsét... Persze ő is ugyanolyan hangosan bőg, mint Dávid. Ja, és végtelenül irigy az apjával és Dáviddal szemben, valószínűleg ez nem igazi irigység, a jelenség viszont az, hogy kitépi Dávid kezéből az éppen nála lévő játékot, mert az az övé (hónapok óta nem akarja elfogadni, hogy nem vesszük el mástól azt, amivel éppen játszik), az apjának meg nem ad egy szem kekszet a sokból, mert az az övé (a közös kekszes tálkát kinevezte sajátjának). A játszótéren persze mindenkit körbekínál a nálunk lévő almával, akármivel. 
És ha már a kommentekben előkerült a horoszkóp, hadd adjam át a szót Ezo Terka énemnek. Az sem titok, hogy a 'normális' ezotéria közel áll hozzám, hiszek abban, hogy a komoly horoszkóp komolyan vehető szempontokat villant fel, és a gyerekeimmel való bánásmódomat befolyásolja az, hogy mit mondanak róluk, a hozzájuk hasonló gyerektípusokról az asztrológusok. Önmagam megismerésében és elemzésében is élek a horoszkóp információival, és úgy gondolom, hogy egy szülőnek minél több szempontból kell megismernie a gyerekét (meg saját magát), hogy könnyebben boldoguljanak az életben, hogy könnyebben boldoguljanak egymással, és az asztrológia csomó hasznos tippet adhat. Andris Mérleg, Dávid Rák, a kínai horoszkópjuk azonban sokkal pontosabb képet fest róluk: Andris Tigris, Dávid pedig Sárkány, azaz a két dudás egy csárdában tipikus esete. Alapvetően mindkettő energikus, határozott, erős egyéniség, gyakori az egymásnak feszülés, és tényleg. Mi B.-vel feleannyi energiát sem birtokolunk, mint a gyerekek, és pölö emiatt is fárasztó velük lépést tartani, más típusú emberek vagyunk, mint a gyerekeink, és így nem könnyű a közös hang megtalálása, néha elviselhetetlenül sok az az ingermennyiség, ami a gyerekek felől bombáz minket. Az meg már ugye mélyebben megy bele az ezotériába, hogy két nyugodtabb típusú ember miért kap két energiabomba gyereket, mit kell tanulni a szülőknek a gyerekek által és a gyerekeknek a szülők által. Mindig mondom, hogy a szülőség a legjobb önismereti tréning, ha a szülő nyitott ilyesmire. Az biztos, hogy olyan küzdelmes, stresszes, sírós, kiabálós, elégedetlenkedős, szabadságmegvonós évem még soha nem volt, mint az idei. És a 2013-as az én évem a kínai asztrológia szerint, az enyém, bahhh.     

2013. november 13., szerda

Mert nekem betegen, bedagadt torokkal is kiabálnom kell

Most megint Ranschburgot lapozgatok, mert a drága, infúzió nélkül is egész jól meggyógyult elsőszülött kisfiam továbbra is az őrületbe kerget, és szeretném látni, hogy normális-é az, amit a Sir csinál. És egyelőre úgy néz ki, teljesen normálisan viselkedik, azaz az életkorának és a születési rangsorban elfoglalt helyének megfelelően. Ezek után nyilván az a kérdés adódik, hogy milyen túlélési stratégiát dolgozzak ki, ha nem akarok minden egyes nap kiabálni vele. 
Elmesélem, mi a gond hónapok óta. Az ovit és a testvérféltékenységet most nem zongorázom végig, sorra fog kerülni az is, persze ne rózsaszín felhős bejegyzésre számítsatok. Nálunk mindig a legdurvább történik, maradjanak velünk a kedves olvasók, haha.
Szóval, ma is szarul voltam, ez egy újabb betegséghullám, köhögök ezerrel, legszívesebben aludnék egész nap, fáj a torkom, ha lehet, inkább nem beszélek, mert köhögnöm kell tőle. Nem vágytam arra, hogy ilyen állapotban fegyelmezzem Andrist, mégis kiprovokálta magának, aztán bőgtem egy nagyot, mert annyira sajnáltam magam. Amikor már csak szipogtam, hallottam Andrist, hogy azt mondja Dávidnak, gyere be a hálószobába, onnan jön a sírás... Dááááviiiid, ne arra menj, ott van anya a szobában... gyere utánam, nézzük meg. És amikor bejöttek a gyerekek, Andris az egyik sztoriját kezdte magyarázni (nagy dumás, ömlik belőle a szó és hatalmas a fantáziája), és láttam rajta, hogy hiába mondom el neki, miért sírtam, nem veszi az adást, vagy ha veszi is, tulajdonképpen tojik rá, hogy szomorú vagyok, mert különben miért kellene kiabálnom vele hónapok óta ugyanazokért a dolgokért... 
A konkrét történés az volt, hogy vettem neki Marslakócska vitamint (hasonlót ehhez, gumicukorra hajaz), amit tegnap látványos hisztivel elutasított, ma azonban elfogadta és többet is be akart habzsolni belőle. Órákon keresztül vissza-visszatértünk arra a témára, hogy ő kinyitja a dobozt és kivesz magának még marslakócskát, én meg elmondtam aranyosan, hogy miért nem lehet bezabálni egyszerre a  doboz vitamint. Hihetetlen rámenős a kissrác, valóban órákon keresztül képes visszatérően nyúzni valami olyasmivel, amit nem engedünk meg neki, és ez igen idegölő tud lenni minden zenségem ellenére, utálom, ha ezerszer el kell mondani ugyanazt, százszor még oké, de ezerszer, basszus. Épp etettem és altattam volna Dávidot, már elhelyezkedtünk a tevékenységhez, amikor Andris beüvölti az étkezőből a gyerekszobába, hogy anyaaaaa, nézd mi van a kezemben, kinyitottam a doboooozt!  Kirohantam Dávidtól, a nagyobbik sarj meg vigyorogva ült az asztalnál a polcról lehalászott vitaminos doboz előtt, kezében lóbálta a két nyamvadt marslakócskát. És tudom az agyammal, hogy szándékosan provokál, hogy nem jó, ha kiabálok, mert pontosan arra megy ki a játék, hogy vele foglalkozzam, de nálam ilyenkor elszakad a cérna. Hiába tépem a számat órákon át, ő meg csak mondja-mondja, bennem megy fel a pumpa, és amikor csakazértis megcsinálja a nemszabad dolgot, kivárja, hogy épp nem nézek oda és CSAKAZÉRTIS véghezviszi azt, amit akar, akkor már nincs önuralmam. Olyan rohadt türelmes vagyok vele már másfél éve az esetek 80%-ában, tiszta zen meg ilyesmi, a 20%-ban azonban érzem, hogy kiabálnom kell, különben szétrobban a fejem a feszültségtől.  Ő persze max. hangerőn bömböl és jön azzal, hogy anyaaaa, vigasztalj meg... Baszki, és engem ki fog megvigasztalni?
Nem egy ilyen eset történik egyetlen nap, hanem öt-tíz, és nem értem, mi a fene hajtja ennyire abban, hogy mindenáron megcsinálja azt, amit nem szabad. Életkori sajátosság és vérmérséklet, így a Ranschburg. Oké, köszi, és túlélhető? Az a baj, hogy igazi haraggal haragszom Andrisra, bár próbálom minél előbb túltenni magam az incidenseken, a nyolcadik balhé után azért legszívesebben világgá rohannék és fogom a fejemet, hogy mi a túróért kellett nekem gyerek... És nyilván ezek az érzések elmúlnak, de maga az a tény, hogy hónapok óta minden napunk tele iszonyatos hisztivel járó csatákkal, az baromira kimerítő. Idegileg és lelkileg ebben nagyon elfáradok, és amikor gyerekekről álmodoztam, sejtettem, hogy nem habos-babos leányregény lesz a családozás, erre a feszültségre, küzdelemre nem számítottam. És ráadásul úgy, hogy demokratikus családi légkörben (by Ranschburg) neveljük a fiúkat... 
Többféle módon próbáltam beszélni Andrissal, igazából semmi nem hat rá, se a szép szó, se a büntetés. Hangulatától függ, mennyire működik együtt, ha olyanja van, akár egy szimpla pisilésből, sétához való felöltözésből is totál hangerőn kivitelezett hisztit kerekít. Borzalmas. Igazából az a borzasztó, hogy egy 3 éves és 1 hónapos kisember ilyen feszültséget tud generálni, és szinte megállás nélkül provokál, ha nem az történik, amit ő akar. Nekem ez sok, így másfél év dackorszak után meg pláne sok. Normális, viszonylag nyugodt családi életet szeretnék, nem pedig kiabálni, fegyelmezni. És arról is írok majd, hogy Dávidra milyen negatívan hat Andris agressziója. Nyilván olyasmiről is be tudok számolni, hogy nagyokat nevetünk a gyerekekkel, a két gyerek egymással játszik szépen, Andris puszilgatja Dávidot ésatöbbi, és majd be is számolok, csak egyelőre a negatívumból van több. 
A vicc persze az egészben az, hogy Andris csak itthon ilyen, az oviban, a játszótéren, ismert / ismeretlen társaságban ő az az Andris, akibe én is szerelmes vagyok: kedves, aranyos, humoros, segítőkész és még sorolhatnám a pozitív jelzőket. És amíg ez a helyzet, addig rendben van a dolog, az lenne gáz, ha külső terepen is hozná azokat a negatív megnyilvánulásait, mint itthon. Idegen helyen szót fogad, itthon nem ismeri fel azt a szót, hogy 'nem', illetve 'igen'-ként definiálja. Mindig húzom a lelki számat és valószínűleg nem annyira őszinte a mosolyom, ha valaki megdicséri a jól nevelt gyerekeimet pl. az utcán, boltban, mert a lelki füleimben még mindig visszhangzik a dicséret előtt itthon 1-2 órával kivitelezett, nem kevés magas hanggal, kiabálással és visítással járó legutolsó balhé.
Gyerekek, az a helyzet, hogy elegem van. 

2013. november 11., hétfő

Az állapotunkról

A gyerekes blogokban egy csomó horrorsztorit olvastam anno, hogy hogyan pingpongoznak a családtagok a betegségekkel heteken keresztül. Nem akartam ilyet sohasem, de az istenek másképp döntöttek. Most is beteg vagyok, már megint beteg, és még nincs vége, mert B. még mindig táppénzen (a szemével el sem jutott a szemészetre, nem bírt felkelni az ágyból), Andrist meg holnap visszük dokihoz, hogy kell-é néki kórházi infúzió vagy sem. Legyengült a hányástól-hasmenéstől, egyáltalán nem önmaga, alig akar enni-inni. Sokszor csak fekszik az ágyon és bámul a semmibe. A vasárnapi fogyasztása kábé 15 szem szőlő volt, meg 2x2 falat rizses hús / szalámis kenyér, pár ropi. Ennyi. És ezt csinálja már két napja, semmivel nem tudom rávenni arra, hogy egyen. Csak azért iszik, mert negyedóránként az orra alá dugom a poharát. Egyedül Dávidnak nincs semmi baja, talán az anyatej miatt, hihetetlen bombaformában van a kiscápa. 


Itt éppen közös kukásautólesésben vesznek részt a fiúk, már a kicsi is extázisba esik, ha meghallja a kukásautót, boldogan rikoltoznak és integetnek a kukásbácsiknak, ha pedig épp lent vagyunk, követjük a kukásautót a szemétbegyűjtő körútján... Nem meglepő, hogy Dávid első öt szavának egyike az 'autó' volt. 

2013. november 6., szerda

Mondjam vagy mutassam?

Egy kis szünet után újabb összcsaládi gyengélkedés: hányós-fosós vírust dédelgetünk egy hete, mert tudunk élni. Andris kórházi cuccát összepakoltam, de azért jó lenne, ha nem kellene infúzióra rohanni vele.
Köszönjük, istenek!