2015. október 25., vasárnap

Az újabb első...

Jelenleg gumimaciba ölöm a stresszt: A fiaim életü(n)kben először nem itthon töltik az éjszakát. Jóanyám persze nem írta meg, hogy minden oké, pedig a mozi után szuggeráltam a telefonomat és a gmailt is. Tök jó, hogy kiszakadtunk a napi rutinból és édeskettesben nyomtuk dél óta, meg gyerek nélkül  (azaz a saját elképzeléseinknek megfelelően) alszunk el és ébredünk fel, de azért az esti puszijaim-öleléseim eléggé hiányoznak. 

2015. július 28., kedd

Van némi dumájuk...

Például ez:

Andris: "Anya, hányat kell aludni, hogy felnőtt legyek?"

Dávid: "Anya, te menj az asztalodhoz, ülj le dolgozni, én odamegyek, megpuszillak, és te csinálj úgy, hogy nem veszed észre, én pedig elrohanok."

Mindkét fiú gyönyörűen beszél alapállapotban, messze kortársaik felett járnak ebből a szempontból, már megérte a sok meseolvasás és a sok-sok beszélgetés, közös játék. Egész nap be nem áll a szájuk, ömlik belőlük a gondolat, mindig van valami, amit el akarnak mondani. (Ahhh, magamra ismerek, bár én csendben lenni is szeretek.) Az egyik nagy csoda számomra az, ahogy Dávid szinte pillanatok alatt megtanult beszélni Andris mellett, kb. rögtön vonatkozói mellékmondatokat használt, és még nem volt két és fél, amikor több gyerekdalt is elénekelt egymás után. Énekelgettem neki is, ahogy Andrisnak, tulajdonképpen végigénekeltem az elmúlt 5 évet, aztán egyszer azt vettem észre, hogy Dávid is velem énekel - tudja a szöveget, a dallamot. És mindketten imádnak táncolni. Tegnap este meg négyesben roptuk az egyik Goran Bregovic számra. A két kis cápa nagyon élvezte, hogy a zúzósabb részeknél a szüleik ott ugrálnak és headbangelnek a nappali közepén.
Hopp, egymás szidása közben is rendkívül kreatívak tudnak lenni ám, jellemző pl. a nem is mondtam ezt neked, te hülyebutakukiszamár. Így, egyben, és ezt ők találták ki. Úgy is mondhatnám, hogy rituális tesószidás. És ha nagyon belelendülnek, négy szónál is többet pakolnak egymás mellé és azt mondják ki egy szusszra. Mindezt úgy, hogy csúnyán néznek, homlokot a csúnya nézés felett fenyegetően összeráncolnak, fejeket összeakaszkodáshoz előreszegeznek. A nagyon belelendülésre ritkán kerül sor, mert az első sértés után már jön az ütés- éspervagy rúgásváltás. Nem, nem unatkoztam soha az elmúlt cirka 5 évben.

2015. július 26., vasárnap

Havi egyszeri jelen(t)és

Á, nem olyan jó hírek. Ugye, azt csináltam az elmúlt két évben, hogy minimális alvással és maximális önkizsigereléssel ezer százalékon nyomtam az ékszereket (meg a gyerekezést és minden egyebet), mert nagyon akartam, hogy előbb-utóbb saját munkahelyem legyen (inkább előbb), és ezt két gyerek mellett máshogy nem lehetett megoldani. Megvan stabilan az első és a második kör, hátra lehet dőlni - egy kicsit. De. Visszacsapott a hajtás: A gerincsérveim mellé szereztem tejfehérje allergiát, tojásallergiát és mandula allergiát. Pár petefészekcisztának is tulajdonosává váltam. A bőrgyógyászom úgy tippeli, van valami az inzulinrezisztenciával is. A nőgyógyászom szerint mindenféleképpen menjek el sebészetre, hátha sérv az a csomó / dudor a hasamon. Ájulásszerű elgyengülésig akkor jutok, ha tejes cucc kerül a szervezetembe, de hasonló reakciót tud kiváltani belőlem a cukor is. Gyümölcsön, zöldségen és húson, illetve némi nagyon megválogatott kenyéren kívül nem szabad mást ennem, erre jöttem rá. A súlyom végre hatossal kezdődik, hurrá. 
Most már napi 5-6 órákat is sikerül aludni - a napi 2-4 órányi alvás egy-másfél éven át elég durva volt, egészen megfakította az arcomat, bár B.-nek és a gyerekeimnek így is én voltam a legszebb - tiszta mázli. Az egyik barátnőm mindig azt mondja, nem érti, hogy bírtam ilyen kevés alvással életben maradni (és még szórakoztató és bűbájos is voltam közben). Az akarat, az vitt előre, azt gondolom, nagyon akartam, hogy megvalósuljanak az álmaim (legalábbis egy részük), és nem lehetett várni, akkor és ott kellett megragadni a lehetőségeket. 
Szeptembertől ovi Dávidnak is, lesz időm kivizsgáltatni és újjáépíteni magamat. Drukk-drukk.  

2015. június 11., csütörtök

Esti mese

Ez így mindig rendben volt nálunk. (Én is oda szoktam kucorodni, most pont fotóztam.)


P.S.: Amúgy meg tegnap olvastam, hogy léteznek olyan anyák, akik kevesebbnek érzik magukat Bartos Erikánál, ezért nem hajlandók az Annapetigergőből olvasni a sarjaiknak, főleg úgy, ha gyereküket egyedül nevelő anyák. Micsoda őrület már...

2015. április 3., péntek

Az első mozaikkocka: A bűntudat

Azért is születnek nehezen ezek a bejegyzések, mert hónapokkal ezelőtt lezajlott történésekről, érzett érzésekről, gondolt gondolatokról nehéz írni, és amit itt pár mondatba belesűrítek, az egy élő, lüktető, gyakran változó dologból kivágott, kimerevített valami, és ezt a sok-sok apró, egy-egy bejegyzésben megörökített valamit kellene egyszerre, egészben látnia a kedves Olvasónak ahhoz, hogy megértse, miről beszélek. 
Az fontos, hogy nem általános receptet írok, ezt ne felejtsük el, jó?
Ha valami nem jól működik itthon (azaz megszaporodnak a hisztik, balhék estébé), mindig az az első kérdésem önmagam felé, hogy mi az, amit én rosszul csinálok, mit rontottam el én, hogy tudnám én úgy jobban csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen. Amúgy nem szeretem azt a nagy felelősséget, ami rajtam van a mi családunkban, mindig is azt szerettem volna, ha felezünk B.-vel. Majd én kitalálom, majd én megcsinálom, majd én elintézem. Ez rögzült nálunk, sajnos. Tavaly B.-vel nem igazán lehetett jól megbeszélni a problémákat, idén már újra jól működünk együtt, mert hajlandó volt hallgatni rám és változtatni azokon a dolgokon, amiken változtatnia kellett, de erről majd egy másik mozaikkockában.
Borzasztó sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy bűntudatot érzek Andris miatt. Nem voltam tudatában ennek az érzésnek, nehezen is találtam nevet neki. Rájöttem, hogy Dávid születése óta cipelem magammal ezt az érzést, és egyre jobban mélyült, ahogy itthon szaporodtak az Andrissal kapcsolatos gondok. 
Bűntudatom volt azért, mert szerettem volna addig szoptatni, amíg lehet, Dávid születése azonban eldöntötte, kié a mellem. Bűntudatom volt azért, mert nem tudtam őt felkészíteni jól Dávid érkezésére, legalábbis nem olyan jól, ahogy szerettem volna. Bűntudatom volt azért, mert Dávid születése kiborította és jöttek, csak jöttek a balhék. Bűntudatom volt azért, mert hittem a kicsi korkülönbségben, a valóságban viszont azt láttam, hogy rövid távon (az első két évben) nem működik igazán. Bűntudatom volt azért, mert Andris hisztijei miatt kezdtem úgy érezni, hogy van egy balhés fiam meg egy mosolygós fiam - és a mosolygósnál pihentem meg, az ő napsugaras természetéből merítettem erőt a balhékkal szemben, és nem egyszer alig vártam, hogy Andris végre elmenjen oviba, a megfeszített idegrendszeremnek meg legyen ideje ellazulni, megoldásokon dolgozni, élvezni a Dávid melletti balhémentes órákat. Bűntudatom volt azért, mert egyre többet kiabáltam Andrissal, aki egyáltalán nem akart együttműködni, egyáltalán nem akart kilépni a hisztikből. Bűntudatom volt azért, mert B.-t egy évig nem tudtam rávenni arra se szépen, se kevésbé szépen, hogy nyisson lelkileg a fiai felé és adjon magából többet nekik, legyen igazi, gondoskodó, a gyerekeivel való együttlétben és játékban örömet találó apa. Bűntudatom volt azért, mert belevágtam az álmom megvalósításába, és ez sok energiámat vette el.
Aztán megfogalmazódott bennem, hogy nem lehet, hogy az a kisfiú, akit annyira imádok kezdettől fogva, beleragadjon abba a címkébe, hogy ő a balhés gyerekem - és mi, a szülei ebben a címkében meg is tartsuk őt. Nem szándékosan, persze. 
Amikor jött a felismerés, hogy egy csomó minden miatt bűntudatot érzek... és egyszerűen elengedtem ezt az érzést. És megkönnyebbültem. Katartikus érzés volt. Mindig hittem abban, hogy Andris alapvetően egy imádni való, kedves, ügyes, vicces, segítőkész, okos, talpraesett kisfiú, aki csak azért viselkedik durván itthon, mert valami nem működik jól, és így kér segítséget, így jelzi, hogy neki nem jó az, ami itthon van - kimondva éspervagy kimondatlanul. Az óvodában és bárhol máshol, ahol megfordult, imádták, semmi gond nem volt vele, csak itthon jöttek a balhék, a hisztik. És abban is hittem, hogy ha nem kezeljük úgy, hogy ő a balhés gyerek, akkor nem is lesz az. És igazam volt... 

2015. március 16., hétfő

Új bejegyzés létrehozása...

Három dolog... vagy egy kicsit több, meglátjuk. 
Az egyik az, hogy nagyon sajnálom a nem-jelentkezést, nem gondoltam, hogy olvas-kommentel még valaki. 
A második az, hogy a baromi sok munka hozza szépen a gyümölcsét, meg egy picit tehetséges is vagyok, úgyhogy haladok az ékszertervező-gyöngyművész utamon, szenvedélyem és imádom. Újságcikkek, interjúk, külföldi és magyar sikerek... és még alig indultam el Az Úton.
A harmadik az, hogy életemben először vagyok büszke magamra anyaként: sikerült megfejtenem Andris hónapokkal korábban bemutatott és pár ember által meg- és elítélt viselkedését - és megoldást is találtam a problémákra. Nagyon összetett volt a kérdés, és szerintem Vekerdy is gratulálna nekem, haha. Majd mesélek, remélem, hogy nem hónapok múlva. A büszkeséghez annyit, hogy én csak teszem a dolgomat, azt, amit jónak érzek zsigerileg (persze a súlyosabb kérdéseken agyalok rengeteget ékszerezés közben), és ha ez jó, erre azért nem vagyok büszke, mert ez kábé természetes, viszont az, hogy megmentettem a gyerekemet és a családomat a széteséstől, nem volt kis munka és küzdelem. Látni a fiamat megkönnyebbülni, kisimulni, bízni, hát, az a világ legjobb érzése. Mintha meggyógyítottam volna. És a küzdelemről annyit elmondok, hogy Andris a világ egyik legnehezebb természetű embere (kamaszlelkület egy 4 és fél éves gyerekben, nagyon kemény a kissrác), hozzá hasonlóval még nem akadtam össze (tán csak magammal), plusz cirka 2-3 alkalommal vetettem fel nagyon komolyan B.-nek az elmúlt egy évben, hogy ha nem akar teljes testi és lelki valójában részt venni a fiai és a családja életében, akkor inkább intsünk búcsút egymásnak, mert azt nem csinálom, hogy negyven fölötti gyereket is bevállalok, a gyerekeim meg elégedjenek meg a látszatapával.  
P.S1.: És anyámról is fogok még írni, mert ez a kapcsolat az elmúlt öt-hat évem egyik központi témája, lassan tudom feldolgozni, na. Három hónap után újra anyunak tudom szólítani, de valami eltört végleg bennem, sajnos. 
P.S2: Nem feltétlenül vidám posztok jönnek, bár 8-9 együtt töltött év után nálunk is hadd legyenek már nagyon komoly problémák. Mondjuk, úrnője vagyok a helyzetnek, és a szerelem és még sok egyéb, amitől működik egy kapcsolat, azért a hullámvölgyeken is átsegít. 
P.S3: Szeretnék pihenni, szeretném, ha nem járna kismillió dolog a fejemben, szeretném, ha a felelősséget le tudnám tenni pár napra, szeretném, ha nem az lenne, hogy lüktetnek a gerincsérveim, mert rengeteg a teher rajtam.