2010. december 31., péntek

Néha drámai alkat

Pár nappal ezelőtt új játékot talált magának az A betűs gyerek: textilpelenkát húz a fejére. Szándékosan. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mondjuk fürdés után a hátán fekszik a pelenkázóasztalon és amíg én szerinte olyan haszontalan dolgokkal töltöm az időmet, hogy krémezés, pelenkázás, öltöztetés (mert igazán játszhatnánk helyette, Andrist nem érdekli, hogy pucér a segge), addig ő, miután hiába kurjongatott, nézelődött, vigyorgott kihívóan, csak nem hagytam abba a krémezést, pelenkázást, öltöztetést, kinyújtja a kezét és lassan a fejére húzza a pelenkázólap mellé ilyen-olyan célból odakészített textilpelenkát. Nekem ilyenkor nagyon kell röhögnöm, mert a művelet közben általában elnéz a másik irányba, mintha nem is ő lenne az, aki centiről centire húzza magához a pelenkát. Ha még fütyörészne is, tökéletes lenne az alakítása. Eleinte leszedtem az arcáról a cuccot, hogy kapjon levegőt és lássam, mennyi pelenkát gyömöszöl a szájába, de rosszalló tekintettel mindig visszarakta, mondván, ha úri kedve úgy tartja, ő bizony pelenkával borítja a fejét és ebben még az anyja sem akadályozza meg. A performansz olyan három-négy másodperc után úgy ér véget, hogy határozott kéz- és karmozdulatokkal kikommandózza magát a textilpelus alól és huncut szemekkel néz rám. Aztán jön az újabb kör. Egy idő után homlokon csapott az aha-élmény, hogy ez az egész olyan, mintha kukucsosat játszana a gyerek, egyelőre saját magával, mert az anyja olykor nehéz felfogású. Fogtam a textilpelust és óvatosan rátettem az arcára, néhány másodperc után pedig lehúztam róla és odavigyorogtam neki, hogy kukucs! A gyerekem konkrétan röhögött - és négy-öt kukucsos kör után még mindig röhögött. Én is, annyira, hogy ráborultam a pelenkázóasztalra. Továbbra sem vagyok polip kismillió karral, egyszerre nem tudom nadrágba gyömöszölni a hurkás lábait és a fejére rakni a kukucspelenkát, úgyhogy Andris gyakran önmagát szórakoztatja itt-ott drámai elemekkel fűszerezve a produkciót: néha sírni kezd textilpelenkával az arcán, mert elfelejti, hogy azt ő húzta a saját fejére. Ha leszedem róla, abbahagyja a sírást és döbbenten, elkerekedett szemmel néz, hogy jé, rátámadt a pelenka. Botrány! Ugyanez a dráma szoptatás közben is előfordul, amikor nagy cuppanással hirtelen elrántja a száját a mellbimbómról, aztán sír, hogy méltánytalanság történt, nem folyik a tej! Szoktam neki mondani, hogy ne nézz rám ilyen szemrehányóan, kisfiam, te húztad a fejedre a pelenkát / te tépted le a szádat a cicimről, de nem hiszi el, szemöldökráncolással jelzi, hogy nem, nem, itt valami összeesküvés történt.   

2010. december 29., szerda

Még egy karácsonyos bejegyzés

Ja, azt nem gondolom, hogy alapjáraton hülyeanya lennék, az elmúlt majd' három hónapban összesen két olyan pillanatom volt, amikor hülyeanyának éreztem magam, szóval, ez azért nem rossz. Az a helyzet, hogy az anyaságot nekem találták ki, imádok anya lenni, valahogy zsigerből jön minden, és úgy érzem, eddig elég jó anyukája vagyok Andrisnak. A gyerek él és virul, B. él és virul és én is élek és virulok (bár ha a fenekem kisebb lenne, határozottan jobban tudnék virulni), kell ennél több?
Karácsonykor hallgattam az ösztönanya énemre és nem mentünk nagycsaládos összeröffenésre, a család kisebb-nagyobb egységekben jött el hozzánk és ez így Andrisnak pont megfelelt. Hazai pályán nagyon bátor volt a cápa, gátlástalanul flörtölt a nagymamákkal és a nagynénikkel, csak akkor kívánkozott ki az őt lelkesen babusgató női karokból, ha megéhezett, bár előfordult, hogy úgy érezte, elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül gondoskodjon a betevő falatról:


Ezen a képen épp az apai nagymamájából próbál enni. Valószínűleg azon a logikai úton indult el, hogy ha bőr a cici és bőr a kéz, akkor miért ne lehetne ez utóbbiból is tejet fakasztani? A cápagyerek nem egy kudarckerülő típus, ugyan a saját ökléből nem tud tejet csiholni, ennek ellenére mindig kísérletezik, hátha épp aznap jár sikerrel, és a nagymama ujjával is elszántan küzdött, többször nekifutott a tejfakasztó procedúrának.
A kannibálkölyök karácsonykor 74-es ruhákat kapott a habtestére, meg néhány játékot (ezeket nem a habtestére). A kézbe vehető babajátékok egyelőre nem vagy csak nagyon rövid időre kötik le, Andris jobban élvezi, ha mondjuk az állandó személyzet (apa, anya) vagy az állandó személyzet rokonai szórakoztatják:


Sir Andrew itt páholyból, huncut félmosollyal az arcán figyeli legidősebb unokatestvérét, aki a sarj kedvéért rendületlenül pörgette a szalagos meteorját. Tetszett neki a mutatvány, csak azért nem tapsolta meg, mert még nem tud tapsolni. Két másik unokatestvérével, az ovi és a suli fenegyerekével is barátságosan viselkedett az uraság, hagyta magát nézni és engedélyezte a lábsimogatást és -puszilgatást. Estére azért kiderült, hogy a magasabb és gyorsabb gyerekhangok, a hirtelen gyerekmozdulatok és a fura gyerekgrimaszok kicsit leterhelték Andrist, nehezen aludt el, a varázscédével szereltem le a pörgését. Azt még nem lehet tudni, hogy a tíz óra alvással a vendégeket pihente-e ki vagy a szokásos nyolc-kilenc óráját akarja tízre tornázni.
Az is kérdés, hogy a hányásnak lesz-e folytatása. Huszonhatodikán megint landolt rajtam egy istenes adag, mintegy félliternyi, különböző emésztési stádiumból vett tejminta dőlt ki Andris orrán és száján. Egyszerre. Elég durva látvány volt, mégis kedves, csevegő hangon nyugtattam a gyereket és B.-t, mert vészhelyzetben nálam a hidegvérem. A gyerek nagyon ritkán bukott eddig, arra tippelek, hogy a karácsonyi izgalom és a frontos zaklatottság miatt befalt többletkajának már nem volt hely a pocakjában, meg persze az is lehet, hogy a gyomra mostanában áll át egy nagyobb mennyiségre, aztán egy hónap múlva bekerül a Guinness rekordok könyvébe, mint a világ legdagibb négy hónaposa.
Jó volt ez a karácsony, kicsit szokatlan még így hármasban a cápával, de jó.

2010. december 28., kedd

A jég hátán is megél majd

Elfogadom, hogy Az Anyaság szerves része a hülyeanyaság, kellenek ezek a pillanatok is, de azért egy kicsit (vagy egy kicsit nagyon, a hülyeségi mutatótól függ) haragudni szoktam magamra, ha épp hülyeanya vagyok, és nem azért, mert hibáztam, hanem mert a gyerek kerül olyan helyzetbe, ami elkerülhető, ha... Például ha nincs front hétvégén és két óránál többet tudok aludni, nem hagyom nyitva az ablakot. Szellőztetés címszóval. Húsz percre. A hálószobánkban, ahol Andris alszik. Télen. Kinyitom, két perc múlva becsukom, ez volt a terv. Aztán egyszerűen elfelejtettem, hogy kinyitottam az ablakot. (Remélem, a gyereket nem csak azért nem hagytam el eddig, mert séta közben rám van kötve.) Gondtalanul szőrtelenítettem a lábamat a fürdőszobában (fáradt voltam, de nem akartam szőrös lábakkal karácsonyozni), amikor belém vágott a felismerés, hogy tejóég, nyitva az ablak! Eldobtam a kezemben lévő mindent és lélekszakadva, a sztratoszférába szökött vérnyomással rohantam be a szobába. A fürdőszoba-hálószoba táv három másodpercében átfutott az agyamon, hogy a gyerek kékre fagyott, hó borítja, negyven fokos láza van, ilyesmi, úgy tűnik, három másodperc alatt rengeteg rémség képes megfordulni egy anya fejében. Andris békésen szuszogott az ágyában, a megszokott arcszínnel, láztalanul, hópihe sehol. A szobában kellemes volt a levegő, mint kiderült, két függöny is útját állta a télnek, és csak résnyire nyitottam ki az ablakot a radiátor felett, pedig az agyam azzal a képpel gyötört, hogy minden ablakot kinyitottam, mint nyáron. Lábon hordtam ki egy szívinfarktust. Megkönnyebbülésemben hullattam pár könnycseppet, így mentem be B.-hez a leendő gyerekszobába, természetesen a frászt hoztam rá, azt hitte, valami borzasztó nagy baj történt. Ha Andris valaha a Déli-sark kutatására adja a fejét, visszaemlékezéseiben biztos megemlíti majd, hogy azért bírja ilyen jól a mostoha körülményeket, mert az anyja télen nyitott ablaknál altatta.      

2010. december 26., vasárnap

Dechuszonnégy sok képpel, mert sokat kértetek

Rendhagyó módon alakult a karácsony első napja (és a második is, de arról majd holnap). Kaptunk egy kis ízelítőt a gyerekes karácsonyból és abban már most biztos vagyok, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, a meghittség és az intimitás egyelőre a múlté, helyette van a gyerek alvásidejében megoldott villámgyors főzés, takarítás, fadíszítés, ajándékcsomagolás (nem gondoltam volna, hogy ennyi minden fér bele két-három negyven percbe, tiszta pazarlás az elmúlt harminchárom évem), sürgés-forgás közben váltott röpke csókok B.-vel, simogatások, összemosolygások a gyerek feje felett, aztán lehányt melegítő, fáradtság és szem alatti táska, meg boldogság, móka és kacagás, és az érzés, hogy Andrissal kerek a világ, a testvérével pedig még kerekebb lesz. Nincs az a klasszikus karácsonyi hangulatom, 'csak' boldog vagyok és jó ez így, ahogy alakult Andristól függően, a maga rendhagyóságával ez egy borzasztó finom karácsony.  
Tettünk egy halovány kísérletet arra, hogy kettesben fogyasszuk el a hurkás, kolbászos, krumplipürés, céklás ünnepi vacsorát (el ne felejtsem jövőre, hogy a zsíros kenyér is tökéletesen megfelelt volna), de Andris nem maradt meg az autós hordozóban. Öt-hat percig lekötötte A Dolog, mert a kórház óta nem ült benne, egy ideig ismerkedett A Dologgal, majd összerakta a kis fejében, hogy mi ott ülünk az asztalnál, ő meg ugyan mellettünk A Dologban, mégsem elég közel hozzánk, azaz nem apa- vagy anyakarban. A ded udvarias gyerek, nem kezdett el rögtön sírni, kicsit játszott A Szamárral a kedvünkért, ha már beleültettük A Dologba, de azért látszott az arcán a kelletlenség, csak úgy tessék-lássék simogatta A Szamár lábát (kép1), majd szemrehányóan nézett ránk, hogy tudatosítsa bennünk a helyzet tarthatatlanságát (kép2), illetve szomorúan a távolba révedt, így jelezvén, hogy korlátozva érzi magát és lélekben elhatárolódik A Dologtól (kép3), testben csak azért nem, mert mindjárt hét kiló és ebből kifolyólag széltében kitölti a hordozót: 


Nem tudtunk enni, inkább fényképeztük a gyereket és nevettünk az édes pofáján, végül pedig kivettük (Free Andris), mert sírni kezdett. Ja, egy-két hete csinálja azt, hogy a csápolások és ütögetések helyett simogatja-tapogatja például A Szamár lábát, néha visszafogottan, egy ujjal, néha bátrabban, tenyérrel. Ma legalább másfél percig cirógatta a karácsonyfa egyik ágán a tűleveleket, mert kíváncsi és kedves kisfiú, a szeretet ünnepén a fának is jár egy kis törődés. Most már tudja, hogy nemcsak az apja borostája szúr.
A karácsonyfa teljesen lenyűgözte, még soha nem látott ennyi szép fényt egy rakáson. Krumplipucolás közben eszembe jutott, hogy jövőre Andris ott fog ülni a fa alatt és csillogó szemekkel veti rá magát az ajándékaira. Hát persze, hogy bekönnyeztem. Karácsonyfabámulás közben eltátotta a száját, ez a valódi áhítat, kérem szépen:


A fürdőszobában szoktam neki fel- és lekapcsolgatni a villanyt, mert az jó játék, hogy van fény, nincs fény, de a karácsonyfa más, színes csoda, és naponta többször le kell ellenőrizni, hogy csillog-e még rajta az a sok minden. Nem sejtettem, hogy ennyire boldoggá tesz a fiam öröme, elárulom, képes vagyok a legidétlenebb hangokat kiadni, hogy lássam a vigyori fejét és halljam a nevetését. Ennél a képnél nem kellett produkálnom magamat, mert elég volt, hogy Andris észrevette, az apja kamerázza és pajkosan rávigyorgott B.-re, amiből oltári nagy kacagás kerekedett, mi röhögtünk az ő röhögésén, ő röhögött a mi röhögésünkön:


Ez egyébként remek program, hármasban kacarászni a kanapén, imádom. A karácsonyfás extázis és a röhögcsélés után jött a hányás. Andrisfiam felpörgött a fronttól és bezabált, a nagyjából félliternyi vagy még több tej sugárban ömlött a gyerekből az ajándékozás kellős közepén. Azóta sem tudom, hogy fér ilyen pici gyerekbe ennyi tej. Andris nem sírt, csak meglepetten pislogott, B. kicsit aggódott, én meg lélekjelenlétem birtokában nyugtattam a gyereket, illetve mondtam B.-nek, hogy mit csináljon. A front majdnem éjfélig túráztatta a babát, látszott, hogy alig bír ébren maradni, ugyanakkor képtelen elaludni, ezért előbányásztam a két hasonló frontos helyzetben már jól vizsgázott varázscédét. Andrist sikerült kiütni az anyatejjel és a cédével, kaja után cirka öt percig hallgatta a zenét, aztán kidőlt.
Hoppá, most látom, mennyi az idő. Azt hiszem, én cédé nélkül is kidőlök. 

P.S.: Az összes képet meg lehet nézni nagyban is, csak katt rá.

2010. december 25., szombat

Apa és fia beszélget

Az egyik kedvencem tegnapról:

B.: Mondd, hogy apa...
Andris: Ge-ge...
B.: A-p-a...
Andris: Gu...

2010. december 21., kedd

A hasaló kisfiúról

Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, lassan rendeződik Andris és A Szamár kapcsolata, ugyanis A Szamár hajlandóságot mutatott arra, hogy folyamatosan zörögjön (a zörgető szerepében: az anya) és ez annyira felcsigázza Andrist, hogy általában percekig tartja a szemkontaktust A Szamárral:


Katt a képre és akkor nagyobb méretben hasal az Andris, aki egyelőre nem tart ott, hogy saját maga zörgesse a jószágot és közben még hason is feküdjön, ezért van szükség zörgető személyzetre, aki néha lóbálja, néha bukfencezteti A Szamarat, hogy a hasaló kisfiú örüljön. A képeken látható, hogy Andrisnál nem egyértelmű a szimpátia, a kíváncsiság mellett némi bizalmatlanságot is felfedeztem a gyerek arcán, bár azt el kell árulnom, hogyha a Sir a hátán fekszik, A Szamár meg a hasán pöffeszkedik, óvatosan meg szokta simogatni az állat fülét, és előfordult már, hogy megpróbálta bekapni a fejét, ami Andrisnál az érdeklődés biztos jele (vagy az éhségé). 
Az elmúlt egy hétben a cápa háromszor-négyszer annyi időt töltött hason, mint korábban, amikor még kicsi volt ahhoz, hogy elbírja a fejét, és miközben nézem-hallgatom a tornázgató fiamat (kifejlesztette a kezd  elegem lenni a fejemelgetésből üzenetet hordozó sírását), egyrészt büszke vagyok rá, mert nagyon ügyes, rengeteget fejlődött egy hét alatt (én eleve hasra sem tudok feküdni, félek, hogy eldurrannak a melleim), másrészt tisztelem, mert látom, mennyire küzd, hogy minél magasabbra emelkedjen, micsoda melót fektet akár egyetlen fejforgatásba és amíg bírja erővel, nem adja fel a próbálkozást. Gyakran mondom neki, hogy legyen türelmes, mert egyszerre akar emelkedni, a játékért nyúlni és kúszni-mászni, és mérges lesz, ha nem sikerül. Most már ott tart, hogy a kíváncsisága legyőzte a hason fekvéssel szembeni ellenérzését, szíve szerint futna, szaladna, rohanna. Imádnivaló, ahogy torna után kipirult arccal szuszog a karomban. Késő délután és este többet bír fizikailag, mint mondjuk délelőtt, de van olyan is, hogy egyáltalán nincs kedve a testmozgáshoz, ilyenkor mozdulatlanul hever, gyömöszkéli a kezét a szájába és les (bennem meg felbuzog a heves puszilhatnék, de visszafogom magam, tizedére redukálom a mennyiséget, nem akarom elvenni a gyerek kedvét a pusziktól):


Többször is említettem Andrisnak, hogy ő nagy baba, nem tud elbújni a könyve mögé (a paca egy simogatható "szőrös" pók, az a kedvence), a sarj azonban nem hisz nekem. Andris egyébként annyira nagy baba, hogy a hatvannyolcas rugdalózóban már nem tudja kinyújtani a hosszú lábát és a felnőttbaba méretű lábfejét, ezért a fenti képen olyan rugdalózóban hasal, aminek levágtam a lábfejét, Andris pedig zoknit kapott a csülkeire. Akadt itthon két-három hetvennégyes szerelés is, na, azok közül egyik sem jó a gyerekre, úgyhogy karácsonyra játékdömping helyett nadrágokat kértünk Sir Andrew számára, aki minden jel szerint az óriáslábúak nemzetségéből származik.

2010. december 20., hétfő

Mostanában hörcsögöt játszik

Talán két nappal ezelőtt vettem észre, hogy Andris megtanulta eltüntetni a fél száját: beharapja az alsó ajkát. Az apjával azért szoktunk röhögni ezen a semmi kis mutatványon, mert a gyerek előszeretettel marad így percekig, közben mereszti a szemét, ráncolja a homlokát és ilyenkor úgy néz ki a két felfújt pofazacskójával, mint egy huncut hörcsög:


A kép minősége nem az igazi, bocsánat, videóról vágtam ki. Andris tegnap este az egyik pelenkázásnál hörcsögösködött, bár itt már kicsit felfelé görbült a szája széle, ami annak a jele, hogy mindjárt elneveti magát. Pelenkázás alatt nagyon ügyesen markolta a mellkasára feltűrt rugdalózót, néha már a játékaival is csinál ilyet. Ha épp nem a pofazacskóit puffasztotta, megpróbálta a szájába gyömöszölni mindkét öklét - rugdalózóstul. Vicces baba, szeretjük.

2010. december 15., szerda

Lábai előtt hevernek a nők

A gyerekrészleg várótermében ücsörögve megint rádöbbentem, hogy hoppá, van egy gyerekem. Ezt persze eddig is tudtam, feltűnt, hogy terhes vagyok, meg szültem és elég egyértelmű, hogy egy jó illatú, imádnivaló tejgombóc szuszog a karomban (kaja után beájult), ennyi jelből csak észrevettem, hogy anya lettem, de mégis, néha szokatlan, hogy például ülök a dokinál és nem engem szólítanak, hogy fáradjak be a vizsgálatra, nem is B. nevét mondják, hanem egy kisfiúét, akinek én vagyok az anyja. Az is fura, hogyha valaki a fiús anyukákat emlegeti, eltelik pár másodperc, mire észbe kapok, hogy ja, én is olyan vagyok, ugyanakkor meg teljesen magától értetődő, hogy itt az Andris, úgy simult bele az életünkbe, mintha mindig itt lett volna. 
Az ortopédián izgultam kicsit, most először mentünk olyan helyre, ahol várakozni kell sok más szülővel együtt és fehér köpenyes doki vizsgálja meg az uraságot. A Sir rögtön felébredt, ahogy az apja kivette a hordozókendőből és a páholyként funkcionáló karomban békésen szemlélte a várótermi nyüzsgést (babakocsi érkezése, síró kisgyerek, elguruló pöttyös labda satöbbi), teljesen lekötötte. Nem izgatta fel magát vetkőztetés közben sem, önfeledten röhögcsélt egy szál pelenkában, hol az apjára vigyorgott, hol rám, pedig én ott is elmondtam neki, milyen vizsgálat vár rá (hajtogatják a lábát és ilyenek), de úgy tűnik, a Sir rettenthetetlen, fittyet hány holmi  (lábhajtogatós) vizsgálatokra. Az sem zavarta, hogy a dokinő megszabadította a pelenkájától, barátságosan nézegette, kábé így:


Ezen a képen az apai nagymama karjában mereng, hasonló módon szemezett a dokinővel is, cseppet sem volt megszeppenve, aztán amikor az elolvadt a bájos pofijától és a nyugalmától, a Sir bevetette legütősebb fegyverét, hogy egyszer s mindenkorra lenyűgözze: rávigyorgott, olyan flörtölősen. (Borzasztó huncut tud lenni.) Abszolút bevált a számítása, ugyanis a doki ezután kedves hangon folyamatosan azt mondogatta neki a vizsgálat alatt, hogy milyen szép és milyen gyönyörű (tőlem is hallja eleget, de az szerinte nem ér, én elfogult anya vagyok), ezt pedig imádja Sir Andrew, kimondottan élvezi, ha dicsérik a nők. Akkor sem nyüszögött, amikor hasra fordították, pedig abból itthon mindig balhé van. Egekig hizlalt egóval most a tornagyakorlat is belefért. A csípőjének sincs semmi baja, például a babáktól elvárt angol spárgája tökéletes. Januárban azért ellátogatunk a dévényesekhez, mondja még egy valaki, hogy minden oké, 2:1 arányban majd nem duruzsolja a kisördög a fülembe, hogy detényleg?, detényleg?, detényleg? 
A doki úgy látta, Sir Andrew nem tartja olyan határozottan a fejét, ezért még többet kell hasra tenni, hogy tovább erősödjenek a nyak- és hátizmai. Nem tudom, pontosan mi az elvárt fejtartás két hónaposan, szerintem Andris ügyes: hason majdnem kilencven fokban emeli a fejét, az alkarjára támaszkodva a mellkasa nagyon szépen felemelkedik az ágyról. Ha nem fáradt, egy emelésnél húsz-huszonöt másodpercig is megtartja magát ebben a pózban, néha pedig már azzal próbálkozik, hogy kisujjal nyomja ki magát, mint a nagyon edzett felnőttfiúk. Oda szoktam feküdni Andris mellé, hogy biztassam, látom az arcán (meg hallom a nyekergésén-sírásán), micsoda meló ez az egész. Persze Andrisnak csak jót tesz, ha minél többet gyakorol, bár az érintettet erről még nem sikerült meggyőzni, tegnap is hidegen hagyta, hogy csodálatos csuklyás izommal kecsegtettem. 

2010. december 10., péntek

Második hónap is kipipálva

Pont hófordulóra esett az oltás és a nagyvizit, így például kiderült, hogy a cápagyerek hatvankét centi, a doki nagyon ügyesen lemérte. Műanyag mérőszalaggal persze könnyű, mi anno egy acélműszerrel próbáltuk lecentizni a ficánkoló ivadékot, úgy nagyjából odatartottuk az eszközt, illetve megfordult a fejemben a húszcentis iskolai favonalzóm használata, de csak egy pillanatra, bénán nézett volna ki, ha húszcentinként csíkokat húzunk a pelenkázóasztalra. Andris a hat kilója ellenére sem kövér, a hosszú combjának és a nagy lábfejének kell az anyag, most ott tartunk, hogy lassan kinövi a hatvannyolcas ruhákat is. Két hónap alatt elfogyasztott egy komplett, három hónapra elegendő ruhatárat, az étvágya meg változatlan (apai örökség ez is), úgyhogy abba egyelőre nem akarok belegondolni, ebédnél hány kiló rántott húst kell tizenhat év múlva a kisfiam elé tenni az asztalra. Az már biztos, hogy lábujjhegyen állva adok majd neki jóéjtpuszit, a családban én leszek a legkisebb. Ja, a pusziról még annyit, hogy a dokinő hason puszilta a gyerekemet, ami bennem elementáris anyai erőket mozgatott meg, szívesen adtam volna neki egy tockost. Háklis vagyok az ilyesmire, na.
Andris továbbra is igénye szerint, cápamódra étkezik, gyakran úgy veti magát a mellemre, mintha éheztetném. Ha a mennyiséget nézem, a gyomra kiváló tágulási mutatóval rendelkezik. A zabálások nem viselik meg, a második hónapban bukott először és talán háromszor-négyszer összesen. Bár néhány dologra érzékeny (pl. az étcsokira, a KitKat viszont oké, egyelőre nem pusztulok bele a csokihiányba), nem az a klasszikus hasfájós baba, és nem panaszkodott arra a chicken whopper menüre sem, amit legutóbb éhenhalás ellen toltam az arcomba. Újdonság, hogy néha folyatja a nyálát, de nagyon, eddig ilyet nem csinált. Mindenesetre ha csinos buborékokat fúj, megdicsérem, hátha ez fontos neki.  
A cápa csípője kicsit még mindig kötött a dokinő szerint, ezért jövő héten bemutatjuk a szóban forgó testrészt az ortopédián. A hordozókendőben békaként kucorog a ded, ez sokat segített a csípőjén. A pelenkázásoknál tornáztatom, amit nagyon élvez a gyerek, ugyanis szándékosan nem engedi behajlítani  térdét, addig tartja egyenesen a kis lábait, amíg csak bírja, hiába vetek be olyan trükköket, hogy csikizés és puszilgatás, és közben vigyorog rám. Számolom a terpesztéseket, ami szintén jó játék, mert Andris abban a korban van, amikor az eeeggy, ketttttőőőő, háááárommmm és társai a világ legviccesebb dolgai közé tartoznak. A humorérzékét azért majd csiszolgatjuk a következő hónapokban-években, hogy ne rekedjen meg ezen a szinten.
A nagymozgásoknál a hason fekvés továbbra sem szíve csücske Andrisnak, általában rossz néven veszi, hogy emelgetni kell a fejét, meg alkaron támaszkodni, micsoda hülyeség, hiszen ott a személyzet, aki hordozza. Néha megpróbálja elbliccelni a mozgást, ahogy a hasára fektetem, lehunyja a szemét és elalszik, legtöbbször azonban hangosan tiltakozik a testedzés ellen. Szerintem még mindig nehéz a feje, bár ha mindent belead, ügyesen tartja és forgatja is. Az egyébként borzasztó aranyos, amikor úgy próbál emelkedni, hogy hátracsapja a két karját és átmegy fókába. A finommozgásai közül ma a markolászás a kedvencem, imádom, ahogy az ujjaival például a nyakamat birizgálja. Az okos könyvek azt állítják, hogy sarjunk nagy- és finommozgásai három-négy hónapos babákra jellemzők, a testi paraméterei alapján pedig kiköpött három hónapos. Mondtam Andrisnak, hogy ne rohanjon a fejlődéssel, élvezze ki a babakor minden pillanatát, senki nem várja el tőle, hogy hatévesen egyetemre járjon.  
Szeretem, hogy kíváncsi és érdeklődő, bár ez azzal jár, hogy napközben alig-alig alszik harminc-negyven perceket, mert folyton néznie kell valamit. A hordozókendős séták alatt is inkább szemlélődik, mint alszik, és ez nálunk családi vonás, szuper aludni, persze, de annyi minden klassz dolgot lehet csinálni helyette. A függönyök vagy a virágok vagy a hűtőmágnesek akár minden egyes ébredés után lenyűgözik Andrist és ez tök jó, mert nem kell újat venni a szórakoztatásához. Alvásfronton a helyzet amúgy változatlanul csodálatos: éjszaka nyolc-kilenc órákat alszik, ezt a reggeli és délelőtti szoptatások között megtoldja még egy-másfél órákkal, és nekem csak azért vannak bőröndök a szemem alatt, mert a nyolc-kilenc órából csípem le a felnőttidőt és a kreatívidőt (marad négy-hat óra alvásra), az egy-másfél órákban pedig mosok, főzök, mosogatok, rámolok ésatöbbi. Kupiban és a nekem fontos dolgok nélkül nem tudok elég jó anya lenni, ez van, éljen a szemránckrém. 
Napokig tudnék írni a fiamról, de itt most abbahagyom (a gagyorászásáról legközelebb regélek), berakok inkább egy képet, ami nagyon andrisos:


Sir Andrew egy lazább pillanatát (és az én jobb mellhúsomat) örökítette meg az apja: Fogta magát és elaludt fenékmosás közben, később a pelenkázásra sem ébredt fel, mert alfában sürgős elmélkednivalója támadt. Rodin róla mintázhatta volna a babaméretű Gondolkodót. Természetesen a súlyos szellemi tevékenység nem akadályozta meg abban, hogy ne eresszen meg egy félmosolyt, nem is ő lenne, ha nem vigyorogna. (És nem, nem sérül lelkileg húsz év múlva attól, hogy ez a kép itt figyel.)

2010. december 7., kedd

Két hónap, két oltás

Hulla vagyok, ma már nem írom meg a hófordulós bejegyzést, pedig az oltásos mizéria helyett inkább arról mesélnék, milyen kis zsivány lett Andris a második hónap végére. A védőnőm a terhesség alatt említette, hogy majd felugranak a dokival és itt nálunk adják be Andrisnak a két aktuális oltást, mert maradjon csak az ismerős környezetben, ráadásul a bántás után rögtön megszoptathatom. Ahhoz képest, hogy a mellkasomon-karomban kivitelezett jóízű durmolásból felébresztve vadidegen valakik váratlanul kétszer is combon döfték egy-egy tűvel, Andris egész jól viselte az oltást. Szurkálás közben simogattam és vigasztaltam, alig sírt, utána meg aranyosan elnézelődött a hordozókendőben, amikor kikísértük anyut a buszmegállóhoz. A doki elfelejtett szólni, hogy bár a betegtájékoztató nem írja, keserves sírás lehet az oltás mellékhatása. Andrisnál ez olyan este hat körül kezdődött, másfél órán keresztül nem bírta abbahagyni, a fájdalomcsillapító kúp meg lassan hatott. Szopni nem akart, ringatás közben is csak pár percre csendesedett el. A karomban aludt el, feküdt rajtam, mint egy kimerült kisbéka, fejét a szívemre hajtotta. Álmában még úgy egy-másfél órán át szipogott, belőlem most folyik el a hidegvér utolsó cseppje, kezd felakadni a szemem a fáradtságtól. Nem vesztettem el a fejemet, mert meg kellett nyugtatnom a fiamat, hogy igen, fáj, de el fog múlni, és hogy biztonságban van, nagyon szeretjük, vigyázunk rá, a sírását azonban még mindig tisztán hallom a fülemben, a sírástól kivörösödött és forró arcán csorgó könnycseppeket sem felejtem el hamar. Mostanában nem könnyű a kisbabák élete mifelénk, az a helyzet, a szülők szívére is ráfér némi borogatás. 

P.S.: Légyszi, írjatok véleményt, tapasztalatot a rota elleni oltásról, egyelőre gőzöm sincs, oltassam-e a gyereket vagy sem, annyi biztos, hogy a dokinő erősen szorgalmazza. Az egy dolog, hogy pénzbe kerül, jobban zavar, hogy csak egy a kismillió hányós-fosós vírus közül, nem tudom, így van-e értelme. Köszi.          

2010. december 6., hétfő

Hülyeanya - ösztönanya: 1 - 0

Tegnap nagyon haragudtam magamra, mert hülye voltam és végül csak elmentünk nagycsaládozni Andrissal. Minden porcikámban éreztem, hogy nem szabad, pici még a sok emberhez, a családi hangzavarhoz, meg eleve ahhoz, hogy ő legyen a középpontban és mindenki vele foglalkozzon. Bíztam abban, hogy nem fogják cuki kis plüssállatként kezelni Andrist. Bármi történik, félóra alatt hazaérünk, azt hiszem, ezzel nyugtattam a lelkiismeretemet. Ez a bármi úgy nézett ki, hogy hülyeanyaként másnak a kezébe engedtem a gyereket, Andris meg tizenöt-húsz percig bírta az ölelgetést, a lábrázogatást, has- és hajsimogatást, közelről nézegetést, aztán kiborult. A szerető nyomorgatás is nyomorgatás, és az is biztos, hogy én tudom a legjobban, miért nyöszörög és fészkelődik Andris - az anyja vagyok. Még soha nem hallottam ilyen szívbemarkolóan sírni a fiamat, fel-felsikoltott sírás közben, és miután kimenekítettem és elvonultam vele egy olyan szobába, ahová 'csak' a házat szigetelő munkások kopácsolása és anyázása hallatszott fel, zaklatottan szívta a mellemet. (Senki nem mondta, hogy nincs a házban egy csendes zug.) Nagyon nehezen bírtam megnyugtatni, sokáig tartott, mire lecsillapodott és elaludt rajtam, nekem meg vérzett a szívem. Az elmúlt egy hétben nem sírt annyit, mint vasárnap. Teljesen megsemmisültem. Bekötöttem a hordozókendőbe és hazajöttünk. Itthon egyedül a karomban maradt meg és állandóan a mellemet akarta. Andris annyira kimerült, hogy öt órát aludt velem, ötöt az ágyában, ma reggel meg még hozzátett hármat szoptatás után. Ébredésnél a szokásos huncut mosolyával köszöntött és újra a békés, kiegyensúlyozott, vigyorgó cápa, engem mégis nagyon bánt a tegnap, nem tudom, mikor bocsátok meg magamnak. 

2010. december 5., vasárnap

Az idomárról, aki egyszerre két oroszlánnal küzd az arénában

Andris megint itt alszik a bal karomban és ezt nem panaszként mondom, mert imádom, ha a (hat kilójától lassan elzsibbadó) karomban szuszog. Naponta legalább egyszer csinálunk ilyet, de inkább kétszer-háromszor, ahogy kijön, közben szundítok vagy könyvet olvasok vagy blogot / levelet (még sokkal lógok, tudom) írok, esetleg filmet nézek. Letehetném Andrist az ágyába, mert gond nélkül elalszik ott, és kettő darab szabad kézzel azt csinálhatnék, amit akarok, de végtelenül jó így együtt lenni a tejgombóccal. Ha hétvége vagy B. épp itthon lábadozik a kórház után vagy szabin van, a fiúk is többször összebújnak. Kihasználunk minden pillanatot, valószínű, hogy Andris húsz év múlva már nem a szülei közelségére vágyik, hanem a barátnő álnév mögött megbújó nőstény ördög testmelegére.   
Tehát Andris itt alszik a bal karomban és ez a helyzet azzal a fájdalmas eseménnyel járt úgy tíz perccel ezelőtt, hogy jól fültövön csaptam magam a fejhallgatóval, egy kézzel nehezen applikáltam a fejemre, ráadásul szorít is. Mindegy, vállalom a szenvedést, mert egy videót szeretnék megosztani veletek a rettenthetetlen oroszlánidomárról (ha összejön). Nézhető (ha összejön) és hang is van hozzá (ha összejön).
Már az első képkockákon látszik, milyen bátor oroszlánidomár küzd az arénában. Nézelődés közben, játszi könnyedséggel, kisujjal tartja távol magától a két vérszomjas fenevadat. Remek taktikai érzékkel beveti a tüsszögést, ezzel jelzi a plüssöknek, hogy zavaró körülmény ide vagy oda, ő bármikor képes az összecsapásra. Rezzenéstelen arcát Steven Seagal is megirigyelhetné. Az oroszlánidomár rendkívül technikás, két állatot tart sakkban a jobb és bal kezével - egyszerre. Andris a nagy narancssárga jószágra koncentrál (a kicsi nem kihívás, néha-néha megböki a miheztartás végett), azon mindenféle csörgő-zörgő cucc lóg, az ilyenekkel kezdettől fogva éreztetni kell, ki az úr az arénában, ezért a megfelelő lélektani pillanatban például hosszan az oroszlán szemébe néz, beleásít az arcába vagy csak úgy ráköhög - és egy hirtelen mozdulattal összekócolja a lábait. A videó végén gyakran tekint oldalra, már a következő idomítandó állatot mustrálja. Lehet, hogy A Szamár lesz az. A Mester arra is figyel, hogy oroszlánidomítás közben bűbájosan mosolyogva pózoljon a kamera előtt és huncut pillantásokat vessen a kamerát kezelő hölgyre, mert nem árt nagyon jóban lenni azzal, aki etet minket. A felvétel előtt nem fésülködött, kócosan rohant az arénába: a tíz hosszú hajszálból álló bóbitája most is égnek áll a feje tetején.




Aztán egy másik összecsapásnál olyan is volt, hogy a rettenthetetlen oroszlánidomár elaludt az arénában, mert ő ennyire bátor. (A narancssárga oroszlánt a kamerás hölgy távolította el, hogy betakargathassa a küzdelemben megfáradt Mestert.)

2010. december 2., csütörtök

Bandázik és szellemekkel társalog

Élénk társasági életet él mostanában Andris. Egy-két hete jókedvűen elcseveg az ágy rácsvédőjén található zsiráffal és zebrával, néha az elefánt, az egér és az oroszlán is becsatlakozik, és mindenféléről dumálnak. Az összes állat tök aranyosan mosolyog, nem csodálom, hogy Andris remekül érzi magát ebben a társaságban. Reggelente gyakran ébredünk arra, hogy sarjunk babanyelven magyaráz, kurjongat és röhögcsél az ágyában, még a nyelvét is kidugja nevetés közben, ez nála a legnagyobb öröm jele. Ha odahajolok hozzá és rákérdezek a vidámság okára, csak mutogat a zsiráfékra és titokzatosan mosolyog. A képen épp a pálmafát simogatja, mert barátságos kölyök, a pálmafához is van egy-két kedves szava:


A szellemek meg olyanok, hogy egyedül Andris látja őket. Fő tartózkodási helyük a nappali plafonja, de a lakásban más plafonokon is előfordulnak, ahol lámpa lóg. Azért nem írok lámpafényt, mert például az első reggeli szoptatásnál az elhúzott függönyök miatt még sötét van a nappaliban (a fotelben tudok a legkényelmesebben szoptatni), a fiatalember azonban ennek ellenére a plafonra mered, két másodperc után boldog mosolyra húzódik a szája, aztán jön a vigyorgás, vidám sikongatás, üdvrivalgás (megérkeztek a szellempajtik), én meg hiába meresztem a szemeimet félálomban, nem látok semmit. A lényeg, hogy Andris jól szórakozik a láthatatlan kis barátaival, elnéz a fejem mellett és akár három percen keresztül is elvigyorog, itt-ott lelkesen közbeszúrja, hogy hhheö, hu és , ami andrisnyelven azt jelenti, hogy szuper a buli. B.-vel kezdetben a csillárra tippeltünk, az lehet ilyen vicces, de sötétben nem csillog, ráadásul a gyerek elvileg nem lát el odáig, hiába tűnik úgy. És mégis, valami van ott, valami borzasztóan mulatságos. Úgy belelátnék Andris fejébe, vagy legalább pár év múlva mondja el, minek örült ennyire a plafonon.