2014. január 30., csütörtök

Róla beszélünk, igen...


Rege a másfél évesről, I. rész

A rege első részében egyetlen másodszülött kisfiamról megtudja az olvasó, hogy brutálerős akarata van, rengeteget dumál és keményen dacoskodik. 
Amikor Dávidot még a hasamban növesztettem, emlékszem, azt mondtam az apukájának, hogy Andrissal letudtunk mindenféle nehézséget, ami egy erős akaratú gyerekkel való együttélésből fakadhat, Dáviddal sokkal könnyebb lesz.
Aha. Ja. Persze. Elszólta magát a naiv anya, ehehehhe.
Az elmúlt másfél évben megtanultam, hogy az erős akaratú gyerek is sokféleképpen definiálható. És Dávidon adott esetben nehezen találok fogást, holott tapasztalatlannak vagy ötlettelennek vagy ösztönmentesnek igazán nem nevezném magam. Andris hozzá képest a könnyen kezelhető kategóriába tartozik. Hangsúlyozom: hozzá képest. 
Alapvetően a kicsi fiam igazi vigyorgombóc, túlnyomórészt jókedvű, mosolygós-kacagós-röhögős ded. A túlnyomórészt azokat az eseteket jelenti, 1) amikor minden úgy történik, ahogy ő szeretné, 2) amikor a történések kedvére valók. 
A "nem" szóra egyetlen másodperc alatt felrobban a vigyorgombóc - és jön a vulkánkitörés. Dávidnál ez kezdettől fogva úgy néz ki, hogy izomból a földhöz vág minden olyan tárgyat, ami a keze közelében található. A széket csak azért nem, mert nem bírja megemelni. Egyelőre, bár a saját kisszéké simán fellöki/felrúgja. Ha éppen a játékos polc közelében merészeltem keresztezni az akaratát, egy laza karlendítéssel lesöpörte a polcon található összes játékot. A heves szóbeli tiltakozás után ütéssel nyomatékosítja a nemtetszését, pl. Andrisnál fejre megy szándékosan. A bátyja igen jó tanára volt az ütögetésben, 2013-ban állandóan ment a gyerekek közötti adok-kapok, és Dávid mindig kiállt magáért, egészen kicsiként sem ijedt meg attól, hogy Andris nagyobb nála. Andris meg ugye kicsavarta a kezéből a játékot, rángatta, a fejénél fogva lökte el a szent játéktól, rúgott felé, szóval, hiába mondják a mesterek, hogy hagyjuk a gyerekekre a kisebb csetepatékat, nálunk nem akadt ilyen, kizárólag test-test elleni küzdelem, ezeket meg nem akartam hagyni sohasem. Naponta többször bele kellett avatkozni a két kiskakas harcába. Aztán Andrisban az ovi megerősítette azt a bimbózó felismerését (a nagyobbak pl. segítenek neki, ölelgetik, babusgatják), hogy az öccse játszópartner is lehet, így Dávid kitörhetett az ősellenség és a bokszzsák szerepkörből, azóta klasszul egymásra találtak a legtöbb tevékenységben, remek partnerek, ha nagy csendben valami galádságot kell elkövetni (pl. 3 nagy fiókból kipakolni a gyerekruhákat), és Andris sokszor megöleli, megpuszilja az öccsét. Akár nyugi is lehetne, Andris már csak akkor tépi ki a kezéből a játékot, ha fáradt vagy nagyobb figyelemre vágyik, Dávid azonban még nem tud váltani, sokszor harcias Andrissal szemben, és önmaga, valamint a vágyai elhatárolására határozottan használja az em!-et, ez pedig nem más, mint az enyém! babanyelvű verziója. EM!, mondja, és magához öleli az adott játékot, elfordul vele, szeme villámot szór és "el ne merd venni!" figyelmeztetést. Akadt egy időszak, amikor Dávid akarta simogatni Andrist, de Andris elrántotta előle mindenét, és hiába kezdeményezett közös játékot Dávid, a bátyja elhajtotta elég komolyan, most meg Dávid az, aki nem közösködik, ha olyanja van. A közöttük lévő viszony azért klasszisokkal jobb, mint ősszel, az én idegrendszerem is kisimultabb. 
Andris másfél évesen kezdte a dacoskodást, Dávid is mostanában próbálgatja a karmait - főleg velem szemben. Tudom, hogy le kell válnia rólam, de mi lenne, ha nem a sétáknál próbálkozna az elszakadással? Ha a sétánál motor van a feneke alatt, hazafelé lehetetlen vele normálisan kommunikálni: a sétáknak mindig az a vége, hogy határozottan és némileg idegesen tolom haza, ő meg sír a motoron, hogy nem akar hazatérni. Hát, azért nem árt, ha néha hazamegy az ember, kisfiam. Ha szépen kérem, nem indul haza, az emeltebb hang sem hatja meg, hátat fordít nekem, markolja a kormányt és mered előre makacsul és a háta ívéből látom, hogy akár órákon keresztül is ott dekkol. Ha megvárom a szöszölését, soha nem érünk haza. Ha elindulok hazafelé, nem jön utánam, megy a másik irányba. Ha elveszem a motorját, ül a földön és hiszti közben ököllel veri a betont. Ez amúgy azért nem jó megoldás, mert még nem jár önállóan. 
És ugye az első három komolyabb szó egyike, amit kimondott az életében, a nem! volt. A (l)abda és az autó tartozik még a triászba, az anya ezek után jött. Előttük már mondogatta, hogy azt, oda.
Dávidnál annyira fura, hogy egy csomó mindent mond, Andris mintha később kezdte volna, legalábbis így rémlik. Dávid nyár végén simán jött a fenti szavakkal, és hónapok óta napirenden van, hogy (l)ámpa, apa, busz, meg az, hogy ada (add oda), irs (virsli), és Andristól eltanult egy-egy mondatot, bár most nem jut eszembe, mitől dobtam hátast, amikor meghallottam. Januári újdonság a (m)oto(r), a cica, a baba, bumm, a(l)mako(pp)-ko(pp), a go(lyó) és az ufó, ez utóbbiról kiderült, hogy a lufit jelenti, a sarjnak nincsenek földönkívüliekkel kapcsolatos élményei. Folyamatosan dumál, sorolja a megjegyzéseit, instruál szavakkal és mutogatással, hogy miként történjenek a dolgok pl. játék közben. A legdurvább, hogyha odaad valamit, közli, hogy tess(ék), ha pedig kap valamit, jön a kösz, és mindkettőt hónapok óta használja...  
A kisbabákat és a kicsi állatokat imádja (tévében, könyvben, számítógépen, élőben a babákat annyira nem), ilyenkor kiad magából egy jellegzetesen magasabb hangot, ebből lehet tudni, hogy Dávid most éppen elolvadt. A katicabogarakat konkrétan puszilgatni szokta az egyik könyvben, a Szentkirályi ásványvíz palackján lévő babafotót is - maga elé állítja a palackot, mesél valamit a babának azon a bizonyos magas hangon, aztán jön a puszi. Jelzem, nekem eddig egyetlen puszit bírt adni. Ha nagyon ügyesnek érzi magát pl. legózás közben, akkor is nyomatja ezt a magasabb hangot, ott meg azt jelenti, hogy Dávid nagyon ügyes, juhhé, és mutatja, hogy tapsoljuk meg. Egyébként nálunk mindkét gyereknél nagyon bevált az ügyesség, a jó dolog kivitelezésének megtapsolása, és imádom, amikor önmagukat tapsolják nagyon büszkén és őszinte örömmel.
Andristól olyasmit is eltanult, hogyha pölö beveri a kezét, nyújtja az ujját, hogy pusziljam meg, mert bibis, vagy ha folyik az orra, jön és mutatja, hogy töröljem meg, és hangot is ad hozzá. És egyedül kitalálta, hogy szól, ha kaka van a pelusban. Nem mindig, de gyakran odajön és mutogat a pelusára. Ezeket is már nyár végén elkezdte, én meg mindig lehidalok, hogy úristen, milyen nagy ez a kicsi fiú. Nagyon korán megértett egy csomó kérést/kérdést, hamar összeállt a fejében, mi mire vonatkozik. 
Szeret hülyéskedni, hogy elszórakoztassa a közönségét, és abszolút tisztában van azzal, hogy ő most idétlenkedik. Kaja közben rengeteget röhögünk, mert édes pofákat vág. Direkt grimaszol, nagyon vicces, ahogy összekócolódnak a vonásai. 
Igazából az döbbent meg szinte mindennap, hogy Dávid elképesztően gyorsan fejlődik Andris mellett, egyik pillanatról a másikra tanul el tőle totál bonyolult dolgokat. Ámulok és bámulok.

2014. január 20., hétfő

Erőlelőhely...






Nem tudom, ki az, aki pl. az énblogomat is olvassa, ezért szeretném megmutatni nektek ezt az ékszert, amitől már kábé egy hónapja hihetetlenül zen vagyok, de tényleg. A karkötőről itt olvashattok. Rengeteg energiát kaptam a készítése közben, valóban meditációhoz hasonlít az az állapot, amiben készül, bár csak akkor, ha 1-2 órán keresztül megszakítás nélkül tudok foglalkozni vele. Az erőim egyik része abból adódik, hogy ilyesmiket alkotok, az olvasás-filmezés ennyire nem tölt fel. Kikapcsol, de nem ad energiát a lelkemnek. És meggyőződésem, hogy minél inkább hardcore korszakukat élik a gyerekek aktuálisan, annál kifinomultabb technikával készítem az ékszereimet, hehe. Végtelenül lelazít, még türelmesebbé tesz, boldogsághormonokat termel, szóval, nekem ezt muszáj csinálnom.

A facebookon itt szeretgetheted meg, és jöhetnek a lájkok az egész oldalra is (köszönöm!):

https://www.facebook.com/pages/Red-Tulip-Design-by-Angie/174667926048684

2014. január 15., szerda

Napirendes gondolatok

Nos, a nappali alvás egyből borult, mihelyt megérkeztek a nagymamák, így a nagymamás napokra külön napirend érvényes: Andris nem alszik, Dávid alvása alatt meg bevásárolok, ügyintézek, aztán rohanok Andrisért az oviba. Az ebédemet pedig megpróbálom nem elfelejteni.
Ha jól rémlik, az Éva magazinban írta egyszer a saját rovatában a Nényei Borbála, hogy neki anno a gyerekeivel (három, azt hiszem) szuperszilárd napirend köré szerveződött az életük, minden egyes nap percre pontosan tudta, mikor és mit fognak csinálni a gyerekek, olyasmit írt, hogy pl. előre tudta, melyik percben fordulnak be iksz sarkon.
Nem tudom elképzelni, hogyan működtethető így a kisgyerekes élet. A betegséges időszakot hagyjuk, az külön történet, ott simán borul ez-az. Nézzünk csak egy-egy szimplán adódó buktatót. Mi van akkor, ha az egyik gyerek 30 perccel tovább alszik? Felkelti, hogy betarthassa a napirendet? Mi van akkor, ha a másik gyerek háromszor kakál orbitális nagyot egymás után, így 3/4 órán keresztül megy a fenékmosás - pelenkázás? (Igaz történetünk alapján, hehe, és nem egyszer fordult elő.) Nem cserél pelenkát, hogy betarthassa a napirendet? Mi van akkor, ha az aktuálisan megfőzött és feltálalt ebédhez nincs kedve a gyerekeknek, holott alapjáraton szeretik? Nem ad nekik enni, hogy betarthassa a napirendet? Mi van akkor, ha a játszótéri gyerektársasággal remekül szórakoznak a saját csemetéi, süt a nap és senki nem megy haza egyelőre, mert annyira jó a hangulat? Hazaviszi a gyerekeket, hogy betarthassa a napirendet? Mi van akkor, ha belemerülnek a legózásba és még senki nem akar sétálni? Kituszkolja őket az ajtón, hogy betarthassa a napirendet?
Nem hiszek abban, hogy le kell betonozni a napirendet. Más persze betonozzon nyugodtan, ha neki és a gyerekének ez a jó. Elmondom, mit nem értek.
Három év és három hónap gyerekezés alatt igen erőteljesen feltűnt, hogy a gyerekek és a gyerekek igényei változnak. Pölö ami napirendben jó egy féléves babának, az nem jó egy másfél évesnek, de nem is kell ilyen nagy időbeli különbség, nálunk teljesen más a nyári napirend, mint a téli, meg Dávid egy héttel ezelőtt még reggel aludt, most nagyjából délben kidől. És egy héttel ezelőtt nem tudott volna ébren maradni tovább, bármit csinálok, most pedig nem tudnám korábban lefektetni. 
Természetesen mi is napirend szerint élünk, de ez a napirend nem lebetonozott mozzanatokból áll, amelyeken nem lehet változtatni. Nálunk sarokpontok vannak, például a vacsora / fürdés / alvás ideje - nagyjából belőve. Mindkét gyereknél a fürdés időpontját lőttük be először, ahhoz kezdtük viszonyítani a többi tevékenységet. A cápák azt tanulták meg először, hogy víz után cici plusz szunya jön. Soha nem vacsorázunk percre pontosan ugyanabban az időben. És a vacsorát hol előbb, hol később fejezzük be, mert pölö Dávid szeret kényelmesen enni. És a frontok meg a telihold lazán befolyásolja, milyen gyorsan alszanak el a gyerekek. És ha nyáron jó az idő és jó a társaság, a többi anyukával összeeresztjük a gyerekeket a játszótéren, és reggel kilenctől kábé délig kint vagyunk. Aztán ebéd és alvás után megint jön egy 2-3 órás játszóterezés délután. És a gyerekeknek klassz, hogy szabadon mozoghatnak, bandázhatnak, nagyjából azt csinálhatnak, amit akarnak, ha az nem árt sem gyereknek, sem felnőttnek. Lakótelepen halál a benti élet, miközben ezerrel süt a nap. És az igény szerinti szoptatás kizárja a szoros napirendet, csak úgy mondom. 
Szeretem a rugalmasságunkat, mert így a gyerekek fejlődésének és igényeinek megfelelően tudom alakítani a napjainkat. Nem mondom, hogy könnyű ez a fajta élet, de pölö én sem szeretem magamra erőltetni az M-es bugyit, ha éppen XL-es a fenekem. És azt látom, hogy a gyerekek igényei azért komolyan megváltoznak hónapok alatt, más és más pl. az étvágyuk, alvás- és mozgásigényük. Meg nálunk hétvégén családi programok is akadnak, ilyenkor kimarad a séta/játszótér, mert mondjuk az Állatkertben lebzselünk, és az ebéd lehet perec vagy lángos vagy mindkettő. (Jujj, felelőtlen anya vagyok.) 
Tényleg érdekel, hogy élnek-e úgy kisgyerekes családok, hogy egyszer belövik a napirendet és az mondjuk az első három évben fixen megmarad úgy. Nekem sokkal életszagúbb az, hogy egyrészt alkalmazkodunk egymáshoz, másrészt figyelembe vesszük a gyerek igényeit, sőt elképzeléseit is, de mint tudjuk, lázadó vagyok, meg eretnek.  

2014. január 14., kedd

A fárasztásos módszer teljesen bevált...

... legalábbis nálam, alig bírok ébren maradni. 
Az történt, hogy az utóbbi két hónapban esténként pocsék alvást produkáló gyerekeimnél (akik közül az egyik napközben nem is akart aludni... vajon melyik, ha nem a Kicsi?) a hétvégén visszahoztam a napi kétszer másfél órás sétát/motorozást. Talán jobban alszanak, és esetleg hamarabb lefektethető állapotba kerülnek.
Azóta hulla vagyok. Simán be tudok aludni társasjátékozás közben. Ülve, facsigával a kezemben. (Anya, ne aludj már! Ezt nem hiszem el!, így Andris, és orczáját drámai mozdulattal a két tenyerébe temeti.)
De!
A Kicsit ma leraktam a kanapéra ebéd előtt és motorozás után (kábé dél körül értünk fel), két perc múlva balra eldőlt, szemét lecsukta - és úgy maradt volna az idők végezetéig, ha nem viszem át az ágyába. Andris kezét széttárva megjegyezte a helyzet meglepő voltára utalván: De hát nem is adtál neki cicit... Valóban nem, ennyire álmos volt a Dávid. Két órát durmolt egyhuzamban, egészségére.
Andrissal megebédeltünk, pisi, meseolvasás és mesemondás, babusgatás - és elaludt ő is, tiltakozás nélkül. Hétvégén nehezebben ment, mert B. jelenléte gátolja az alvást (apahiányos korszakát éli a nagyobbik sarjunk, meg B.-vel lehet repülős szimulátorozni, például). 
Nem emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy a két gyerekem egyszerre aludt nagyjából egy órát. Az ovi miatt két különböző napirend jellemezte az életünket, mert mi szeretjük a kihívásokat (nem, Univerzum, nem!!!): a gyerekekkel ugyan roppant minőségi anyaidőt töltöttem el addig, amíg hol az egyik, hol a másik aludt, én viszont a nagymama nélküli napokon reggel héttől este tízig egy percre sem tudtam elvonulni önnön magányomba, pedig ez nekem létfontosságú. (Andris ovis tartózkodása alatt megvalósult röpke Dávid-alvás alatt főztem, mostam, mosogattam, teregettem, rámoltam, meg ilyesmi, mert ezeket nem szívesen oldom meg hajnalban, és nálunk valahogy mindig van mit mosni, mosogatni, pakolni, teregetni, rámolni, én ezt nem is értem, és kábé háromféle kaját kell főzni, hogy A Fényen kívül mindenkinek adódjon kézzel foghatóbb táplálék.)
Ja, Andris azért nem alszik még mindig az oviban, mert az óvónénik szerint ott nem érzi biztonságban magát. Egyszer megpróbálkoztunk a benti alvással, de már ebéd előtt elkezdett pityeregni, ebéd után harminc percig sírdogált, utána hívtak fel, hogy bemennék-é érte, én meg nem akartam erőltetni... Khm-khm, gondolom, nem az én feladatom az óvodai érzelmi biztonság megteremtése... Biztos vagyok abban, hogyha Andris "hagyományos" csoportba járna, régóta az oviban aludna - megkönnyítve ezzel a családi életünk megszervezését. Azóta úgy tekintek az ovira, mint játszóházra, és nem várok tőle semmit, viszont minden apró pozitívumnak örülök, ami Andris személyiségében, viselkedésében az ovi hatására megjelenik. Rengeteg ilyen van, majd mesélek, a negatívabb dolgok meg elhanyagolhatók.
A napi kétszeri kimozdulás lehetőségéért a kisebbik fiamnak szeretnék köszönetet mondani, mert már olyan nagyfiú, hogy nem alszik vissza reggel, így ovi után jöhet egy kis motorozás-játszóterezés, aztán az alvás.
Este ugyan nem alszanak el korábban (Dávid fél 9, Andris 10 körül dől ki), viszont alig ébrednek. Szóval, az Élet nem Rákóczi túrós, de egy fél kakaóscsiga igen. 
Egyébként ma játszóházba vittem a fiúkat délután (nem volt ovi) - hihetetlen, mennyire elfáradtam a kúszásban/mászókázásban/csúszdázásban/szaladgálásban. Dávidot még nem lehet egyedül hagyni, így minden terepgyakorlatot csináltam vele. Fittvagyokésfiatal, fittvagyokésfiatal, fittvagyokésfiatal. Ahham - csak nehogy elfelejtsem. 

P.S.: Valamit elszúrtam a címkéknél, Dávid hétvégén eljutott a 18. hónapig, neki a 19. hónap dukál, azt tapossa pár napja... Vajh hol botlottam meg? Merthogy az előző címkézés sem jó már... Na, javítottam ezt-azt.

2014. január 9., csütörtök

Andrisszáj...

A két fiú motorozik lent az utcán, én kergetem őket, aztán mi ketten Andrissal megállunk, hogy kifújja az orrát, Dávid hajtja előre a járgányát, nem zavartatja magát.
Andris: Nézd, anya, Dávid előre motorozott!
anya: Mindjárt utolérjük: te gyorsan motorozol, én meg gyorsan szedem a lábamat.
Andris: Jó, anya, te szedd gyorsan a lábadat, én gyorsan szedem a motoromat.

***

Felpakolom a gyerekeket az ágy emeleti részére, de lufizás előtt még gyorsan össze akarom kapni a lábam körül heverő játékokat, roppant kellemetlen, ha az ember lánya lendületből beletalpal pölö egy fakalapácsba. Andris segít nekem - kérés nélkül, önként. Szedegetjük a játékokat, pakoljuk őket a helyére. Látom, Andris mindjárt végez, már csak két darab játékot kell berámolnia a dobozba, úgyhogy megdicsérem:
anya: Andris, nagyon ügyesen elpakoltad a játékokat, köszönöm a segítségedet!
Andris: Ne, anya, még ne köszönd meg! Még nem vagyok kész! 

***
Dávid szoptatás után nem alszik el, hanem kimászik a gyerekszobából és megindul a nappaliban található játékok felé. 
Andris (döbbenten): Hát hogyhogy nem alszik ez a kisbaba?

2014. január 6., hétfő

Az egyik olyan mondat, amit soha nem akartál hallani a gyerekedtől...

A konyhában főztem, B. a fürdőszobából jött ki éppen, amikor elhangzott az a bizonyos mondat Andris szájából:

"Apa, képzeld, lenyeltem a dobókockát!"

A szülők megtorpantak, az aktuális légcsere évszázadoknak tűnő másodpercekig elmaradt, de úgy is fogalmazhatnék, hogy "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...". A sarj ránézésre épnek tűnt és az egészségi állapotát sem fenyegette fulladásos halál, sőt, anyai kérésre készségesen és a szülők hófehér orczáját realizálva vigyorogva elismételte, hogy a kezembe vettem a dobókockát... és beleraktam a számba... és lenyeltem. B.-vel egyszerre rontottunk a kanapéhoz, ahol a szóban forgó színes dobókockát sejtettük. Cirka ötven agyvérzést hordtunk ki lábon (fejenként!), mire megtaláltuk azt a ku nyamvadt dobókockát, pontosabban azt a két ku nyamvadt dobókockát. 
Szóval, a gyerek csak viccelt. Innen üzenem, Andris, hogy azanyádúristenit, kisfiam, azanyádúristenit!
És még telihold sincs.

P.S.: A dobókockához tartozó Csigafutam társasjátékot minden kisgyerekes családba ajánlom 3 éves kor felett, mert aranyos és lehet úgy játszani, hogy mindenki nyertes a végén, nincs olyan, hogy én győztem, bibibiiii, te meg lúzer vagy, bibibiii. Andris imádja, egyedül is rendez csigafutamot és nagyon élvezi. 

2014. január 4., szombat

A Nagy Futás

Eredetileg azt terveztük, hogy a cérnáim beszerzése után (khm... nem az idegrendszerem megerősítéséről van szó, spéci ékszeres cérna) szabadon eresztjük a két motorizált kiskorút, mert a cérnalelőhely környékén jó a levegő, de B.-nek végül nem volt kedve hozzá, menjünk kaját vásárolni, aztán majd levisszük őket a játszótérre, ha felhoztuk a kaját, így ő. Oké, legyen.
Útközben kitaláltam, milyen klassz lenne, ha Dávid is motoron jönne a boltba - nem akarná nonstop kifeszíteni magát a babakocsiból. Önállón még nem jár, ezt imádni fogja. Oké, legyen.
Motorral a segge alatt három percbe sem telt Dávid szem elől tévesztése. Az első két percben lehámoztam róla a téli szerkót. A harmadik percben kámforrá vált - egy nagyobb méretű Sparban. 
Az egyik pillanatban még láttam, ahogy B. szól Dávidnak, hogy hagyja a csudába az önálló akcióit és csatlakozzon a családi bevásárlós menethez, a másik pillanatban meg azt vettem észre, hogy B. jön felém és Andris felé - a másik gyerek nincs mögötte. Vadul integetek a gyanútlanul közeledő B.-nek, hogy hé, hol a Dávid? B. lenéz maga mellé és mögé: Dávid sehol. Összevillant a tekintetünk.
Kábé megállt a szívem. Az övé is.
Ránéztem a kijáratra, kismotoros kiscsávó sehol, ergo még a boltban kell lennie, mert egy perc alatt nem ér ki feltűnés nélkül.
Andrist az apjához hajtottam, aztán rohanni kezdtem a boltban. Bazigyorsan. Azt hittem, öreg vagyok és lassú, mert ugyan a gyerekekkel rengeteget fogócskázunk-szaladgálunk lent és a lakásban, gyors futásra évek óta nem késztetett semmi és senki. 
Könnyedén és veszettgyorsan futottam a sorok között, és mint a filmekben, térdmagasságban elsuhanni láttam itt-ott egy szőke fejecskét. A kisebbik fiamat. 
Mire odaértem, ahol az előbb gondtalanul motorozva láttam, már nem volt sehol. Nagyjából fénysebességre kapcsoltam. Úgy éreztem, ebben az őrült tempóban akár a világ végére is el tudnék futni, hogy megtaláljam őt.
A mirelit cuccoknál sikerült elébe vágnom. 
Nézegette a pultos néniket, ott volt az arcán és a szemében, hogy eszébe sem jutott: aggódnia kellene a szülői felügyelet hiánya miatt. Amúgy senki nem állította meg, hogy szia, nyuszikám, szüleid merre? 
Természetesen balhézott az egyetlen szem másodszülöttem, amikor elválasztottam a motorjától és a karomban visszacipeltem a család másik feléhez és beraktam a bevásárlókocsiba. Kapott egy fél zsömlét - és millió puszit.

2014. január 2., csütörtök

Jojó + lufi


Az emeletes ágy azért is jó találmány, mert a magasból remekül le lehet lógatni a jojót. A fiúk legalább húsz percig elszórakoztatták magukat ezzel a játékkal - apai felügyelet alatt. 
A másik klassz emeletes ágyas játékunk a lufizás: csomó lufit felfújok és az emeletre dobálom őket, a gyerekek nagy kacagások közepette megpróbálják kihajigálni a lufikat, én meg igyekszem megakadályozni ezt. (Kiváló far- és comberősítő a sok hajolgatás miatt, minimum 30-40 percig tart egy menet.) Az ágyuk olyan a lufizásnál, mint egy nagy lufimedence, ha belevetik magukat, a fejük búbja sem látszik ki. 
A fejről hirtelen az jutott eszembe, hogy a novemberi védőnői centizésnél kiderült: Andris és Dávid fejének körfogata megegyezik (50 centi), és a mellkasuk körfogata annyiban tér csak el, hogy Dávidé 51 centi, Andrisé meg 50. (Egy kis érdekesség a cápák méreteiről.) Amikor a védőnő megkérte Andrist, hogy rajzoljon neki valamit egy papírra, azt hittem, a fiam - szokásához híven - autópályát, helikoptert, rákot vagy hasonlót rajzol majd, erre odakanyarított egy körszerűséget, és azt mondta rá, hogy az egy fej. Soha nem rajzolt még fejet. Azóta sem. Dávidról azt kérdezték, mondd-e olyasmit, hogy babababa vagy mamamama. Bevallottam, hogy ilyeneket nem mond, viszont azt tisztán és érthetően, hogy anya, autó, busz, oda, azt, nem.

"Beszél a te szemed... " (a képekről jutott eszembe)



Nem semmi az a béka Dávid fülénél, ugye? Meglep, hogy még a falon van a matrica, a kicsi mindent lekapirgál - tapétával együtt.
Látom ám, hogy nem írtam Dávid legutolsó hónapjáról, pedig mindjárt másfél éves, meg úgy általában elhanyagoltam őt blogilag. Az ok nagyon egyszerű: Estére dögfáradt vagyok a szavak értelmes egymásba fűzéséhez, az a lelki regenerálódás, ha leülhetek az ékszereimhez. Betegségmentes időszakban is minimum kétszer-háromszor be kell menni hozzájuk valami miatt este tíz és hajnal kettő között (Dávidnál már van egy strigula, ez a bejegyzésírásban 15 perc szünet), így ha csend van és alszanak, inkább az ékszereimre vetem magam, nem a blogra. Ismerek nem egy anyukát, akinek a gyereke pissz és mocc nélkül alszik este nyolctól reggel hétig, de tényleg. Ilyen a gyerek, nem az anyák érdeme. Az is előfordult, hogy négy órán át olvastam egyhuzamban - könyvet! Azon az éjszakán egyszer sem ébredtek fel a gyerekek, a könyv meg izgalmas volt. Persze nagyon hiányzik a blog, még jobban az a közösség, ami a bloggerek / bloggerinák plusz olvasók között kialakult az elmúlt években, de hát nem lehet mindent egyszerre. Lesz ez még jobb is, remélem. Adott iksz darab szabad esti órám...khm... hajnali szabad órám, amibe ezer dolgot kellene belezsúfolni. A hogyan?-ra még nem jöttem rá.
A karácsonyt tulajdonképpen karácsonyi hangulat nélkül töltöttem, a kezdeti káosz után hiába került minden a helyére nagyjából, a karácsonyi hangulatom addig tartott, amíg a gyerekek ajándékát csomagoltam, meg amíg kibontották a játékokat és örültek nekik. B. dechuszonnegyedikén délben vadászott le egy fát, ezt aztán délután négy körül sikerült belefaragnia a talpba - a szőnyegvágó és a kalapács segítségével. Egy év alatt nem jutott eszünkbe, hogy kisbaltát vegyünk, de az sem, hogy átugorjunk a sógornőmékhez kisbaltáért. (10 perc kocsival.) Mondjuk, az vicces lett volna, ha B. rácsörög a tesójára a szeretet ünnepén, hogy van egy baltátok? Este hét-nyolc között ajándékoztunk, a gyerekek inkább párizsit ettek az ünnepi kaja helyett, nem vágtam puccba se magunkat, se a lakást. A gyerekek örömén kívül más nem számított. Jövőre, azaz idén ügyesebb leszek, és már november végén széthajtom B.-t, hogy a tempóbeli és a lelkesedésbeli különbségünk ne ássa alá a karácsonyt. Nálam volt tempó és lelkesedés, nála semmi. És valahogy egész évben ezt a különbséget szívjuk meg, nem tudom felpörgetni se szép szóval, se kiabálással. Néha olyan, mintha egyedülálló anya lennék - három gyerekkel. Az ajándékokat neten lőttem, áldassék a fakopancsponthu neve. 
A fát legközelebb dechuszonharmadikán fogjuk feldíszíteni, miután lefeküdtek a gyerekek, mert az nem szülőbarát, hogy két kisgyerek "segít" a díszítésben. Alapvetően az elalvás utáni díszítésre szavaztunk, Andris azonban tavaly felébredt a díszítés kellős közepén, így látta, hogy anya és apa ékíti fel a fát - és egész évben felemlegette a történést. Várta a díszítést és a csillagszórót. A sarj amúgy azért lephetett meg minket díszítés közben, mert a hólé szétáztatta a talpba előre befaragott részt, B.-nek meg le kellett vágnia a szétázott egységet, aztán újat faragnia helyette. Nem kisbaltázott, az biztos.  
Apropó, harmadik gyerek. Sokat gondolok rá, a harmadik gyerekünkre, konkrét hiányérzetem van. Olyan fura, hogy érzem, nem teljes a családunk. Az is fura, hogy a hatalmas szabadságvágyammal még egy gyereket akarok. Tegnap reggel csináltam egy tesztet (bár szedek fogamzásgátlót), mert mostanában gyanús falásrohamaim vannak, pölö libazsíros kenyér hajnalban (anyósom sütött le májat nekem, mert szeret), pörköltszaft tunkolás a tűzhelyen álldogáló fazékból éjfél körül. Negatív lett a teszt... és sajnáltam, pedig most még tényleg nem kellene babát várnom, sokkal könnyebb lenne, ha Dávid nőne egy kicsit, meg haladhatnánk a dolgainkkal, meg B.-vel romantikázhatnánk kettesben, meg a melleimnek is szükségük lenne némi önálló, szoptatásmentes életre.
Amúgy Dávid hihetetlen tempóban fejlődik Andris mellett: Pölö hónapok óta szavakat mond, mostanában egy-egy mondatot is, dúdolgat, hónapok óta táncol, motorozik, mindent megért, hónapok óta legózik, gyurmázik (sodrófával nyújtja a gyurmát), megmossa a saját hasát, megfésüli a haját ésatöbbi. Eposzt fogok írni róla, meglátjátok. Kismillió képpel megtűzdelt eposzt.
Andris meg az ovi külön történet - nem, még mindig nem alszik ott, kábé 3-4 órákat jár (nagy anyai sóhaj). De legalább az ovis közeg, illetve a nagyobbak (általában gondoskodó) társasága megerősítette őt abban, hogy a tesóját nem csak ütni-rúgni lehet. Pislákolt már benne ez a felismerés az ovi előtt is, azonban az ovi óta nagyon jó pajtások Dáviddal. Két kis motoros banditám.
Csapongtam, bocs, lesz még ilyen, én szóltam.
És legyen klassz nektek is a kétezertizennégy.