2010. december 31., péntek

Néha drámai alkat

Pár nappal ezelőtt új játékot talált magának az A betűs gyerek: textilpelenkát húz a fejére. Szándékosan. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mondjuk fürdés után a hátán fekszik a pelenkázóasztalon és amíg én szerinte olyan haszontalan dolgokkal töltöm az időmet, hogy krémezés, pelenkázás, öltöztetés (mert igazán játszhatnánk helyette, Andrist nem érdekli, hogy pucér a segge), addig ő, miután hiába kurjongatott, nézelődött, vigyorgott kihívóan, csak nem hagytam abba a krémezést, pelenkázást, öltöztetést, kinyújtja a kezét és lassan a fejére húzza a pelenkázólap mellé ilyen-olyan célból odakészített textilpelenkát. Nekem ilyenkor nagyon kell röhögnöm, mert a művelet közben általában elnéz a másik irányba, mintha nem is ő lenne az, aki centiről centire húzza magához a pelenkát. Ha még fütyörészne is, tökéletes lenne az alakítása. Eleinte leszedtem az arcáról a cuccot, hogy kapjon levegőt és lássam, mennyi pelenkát gyömöszöl a szájába, de rosszalló tekintettel mindig visszarakta, mondván, ha úri kedve úgy tartja, ő bizony pelenkával borítja a fejét és ebben még az anyja sem akadályozza meg. A performansz olyan három-négy másodperc után úgy ér véget, hogy határozott kéz- és karmozdulatokkal kikommandózza magát a textilpelus alól és huncut szemekkel néz rám. Aztán jön az újabb kör. Egy idő után homlokon csapott az aha-élmény, hogy ez az egész olyan, mintha kukucsosat játszana a gyerek, egyelőre saját magával, mert az anyja olykor nehéz felfogású. Fogtam a textilpelust és óvatosan rátettem az arcára, néhány másodperc után pedig lehúztam róla és odavigyorogtam neki, hogy kukucs! A gyerekem konkrétan röhögött - és négy-öt kukucsos kör után még mindig röhögött. Én is, annyira, hogy ráborultam a pelenkázóasztalra. Továbbra sem vagyok polip kismillió karral, egyszerre nem tudom nadrágba gyömöszölni a hurkás lábait és a fejére rakni a kukucspelenkát, úgyhogy Andris gyakran önmagát szórakoztatja itt-ott drámai elemekkel fűszerezve a produkciót: néha sírni kezd textilpelenkával az arcán, mert elfelejti, hogy azt ő húzta a saját fejére. Ha leszedem róla, abbahagyja a sírást és döbbenten, elkerekedett szemmel néz, hogy jé, rátámadt a pelenka. Botrány! Ugyanez a dráma szoptatás közben is előfordul, amikor nagy cuppanással hirtelen elrántja a száját a mellbimbómról, aztán sír, hogy méltánytalanság történt, nem folyik a tej! Szoktam neki mondani, hogy ne nézz rám ilyen szemrehányóan, kisfiam, te húztad a fejedre a pelenkát / te tépted le a szádat a cicimről, de nem hiszi el, szemöldökráncolással jelzi, hogy nem, nem, itt valami összeesküvés történt.   

2010. december 29., szerda

Még egy karácsonyos bejegyzés

Ja, azt nem gondolom, hogy alapjáraton hülyeanya lennék, az elmúlt majd' három hónapban összesen két olyan pillanatom volt, amikor hülyeanyának éreztem magam, szóval, ez azért nem rossz. Az a helyzet, hogy az anyaságot nekem találták ki, imádok anya lenni, valahogy zsigerből jön minden, és úgy érzem, eddig elég jó anyukája vagyok Andrisnak. A gyerek él és virul, B. él és virul és én is élek és virulok (bár ha a fenekem kisebb lenne, határozottan jobban tudnék virulni), kell ennél több?
Karácsonykor hallgattam az ösztönanya énemre és nem mentünk nagycsaládos összeröffenésre, a család kisebb-nagyobb egységekben jött el hozzánk és ez így Andrisnak pont megfelelt. Hazai pályán nagyon bátor volt a cápa, gátlástalanul flörtölt a nagymamákkal és a nagynénikkel, csak akkor kívánkozott ki az őt lelkesen babusgató női karokból, ha megéhezett, bár előfordult, hogy úgy érezte, elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül gondoskodjon a betevő falatról:


Ezen a képen épp az apai nagymamájából próbál enni. Valószínűleg azon a logikai úton indult el, hogy ha bőr a cici és bőr a kéz, akkor miért ne lehetne ez utóbbiból is tejet fakasztani? A cápagyerek nem egy kudarckerülő típus, ugyan a saját ökléből nem tud tejet csiholni, ennek ellenére mindig kísérletezik, hátha épp aznap jár sikerrel, és a nagymama ujjával is elszántan küzdött, többször nekifutott a tejfakasztó procedúrának.
A kannibálkölyök karácsonykor 74-es ruhákat kapott a habtestére, meg néhány játékot (ezeket nem a habtestére). A kézbe vehető babajátékok egyelőre nem vagy csak nagyon rövid időre kötik le, Andris jobban élvezi, ha mondjuk az állandó személyzet (apa, anya) vagy az állandó személyzet rokonai szórakoztatják:


Sir Andrew itt páholyból, huncut félmosollyal az arcán figyeli legidősebb unokatestvérét, aki a sarj kedvéért rendületlenül pörgette a szalagos meteorját. Tetszett neki a mutatvány, csak azért nem tapsolta meg, mert még nem tud tapsolni. Két másik unokatestvérével, az ovi és a suli fenegyerekével is barátságosan viselkedett az uraság, hagyta magát nézni és engedélyezte a lábsimogatást és -puszilgatást. Estére azért kiderült, hogy a magasabb és gyorsabb gyerekhangok, a hirtelen gyerekmozdulatok és a fura gyerekgrimaszok kicsit leterhelték Andrist, nehezen aludt el, a varázscédével szereltem le a pörgését. Azt még nem lehet tudni, hogy a tíz óra alvással a vendégeket pihente-e ki vagy a szokásos nyolc-kilenc óráját akarja tízre tornázni.
Az is kérdés, hogy a hányásnak lesz-e folytatása. Huszonhatodikán megint landolt rajtam egy istenes adag, mintegy félliternyi, különböző emésztési stádiumból vett tejminta dőlt ki Andris orrán és száján. Egyszerre. Elég durva látvány volt, mégis kedves, csevegő hangon nyugtattam a gyereket és B.-t, mert vészhelyzetben nálam a hidegvérem. A gyerek nagyon ritkán bukott eddig, arra tippelek, hogy a karácsonyi izgalom és a frontos zaklatottság miatt befalt többletkajának már nem volt hely a pocakjában, meg persze az is lehet, hogy a gyomra mostanában áll át egy nagyobb mennyiségre, aztán egy hónap múlva bekerül a Guinness rekordok könyvébe, mint a világ legdagibb négy hónaposa.
Jó volt ez a karácsony, kicsit szokatlan még így hármasban a cápával, de jó.

2010. december 28., kedd

A jég hátán is megél majd

Elfogadom, hogy Az Anyaság szerves része a hülyeanyaság, kellenek ezek a pillanatok is, de azért egy kicsit (vagy egy kicsit nagyon, a hülyeségi mutatótól függ) haragudni szoktam magamra, ha épp hülyeanya vagyok, és nem azért, mert hibáztam, hanem mert a gyerek kerül olyan helyzetbe, ami elkerülhető, ha... Például ha nincs front hétvégén és két óránál többet tudok aludni, nem hagyom nyitva az ablakot. Szellőztetés címszóval. Húsz percre. A hálószobánkban, ahol Andris alszik. Télen. Kinyitom, két perc múlva becsukom, ez volt a terv. Aztán egyszerűen elfelejtettem, hogy kinyitottam az ablakot. (Remélem, a gyereket nem csak azért nem hagytam el eddig, mert séta közben rám van kötve.) Gondtalanul szőrtelenítettem a lábamat a fürdőszobában (fáradt voltam, de nem akartam szőrös lábakkal karácsonyozni), amikor belém vágott a felismerés, hogy tejóég, nyitva az ablak! Eldobtam a kezemben lévő mindent és lélekszakadva, a sztratoszférába szökött vérnyomással rohantam be a szobába. A fürdőszoba-hálószoba táv három másodpercében átfutott az agyamon, hogy a gyerek kékre fagyott, hó borítja, negyven fokos láza van, ilyesmi, úgy tűnik, három másodperc alatt rengeteg rémség képes megfordulni egy anya fejében. Andris békésen szuszogott az ágyában, a megszokott arcszínnel, láztalanul, hópihe sehol. A szobában kellemes volt a levegő, mint kiderült, két függöny is útját állta a télnek, és csak résnyire nyitottam ki az ablakot a radiátor felett, pedig az agyam azzal a képpel gyötört, hogy minden ablakot kinyitottam, mint nyáron. Lábon hordtam ki egy szívinfarktust. Megkönnyebbülésemben hullattam pár könnycseppet, így mentem be B.-hez a leendő gyerekszobába, természetesen a frászt hoztam rá, azt hitte, valami borzasztó nagy baj történt. Ha Andris valaha a Déli-sark kutatására adja a fejét, visszaemlékezéseiben biztos megemlíti majd, hogy azért bírja ilyen jól a mostoha körülményeket, mert az anyja télen nyitott ablaknál altatta.      

2010. december 26., vasárnap

Dechuszonnégy sok képpel, mert sokat kértetek

Rendhagyó módon alakult a karácsony első napja (és a második is, de arról majd holnap). Kaptunk egy kis ízelítőt a gyerekes karácsonyból és abban már most biztos vagyok, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, a meghittség és az intimitás egyelőre a múlté, helyette van a gyerek alvásidejében megoldott villámgyors főzés, takarítás, fadíszítés, ajándékcsomagolás (nem gondoltam volna, hogy ennyi minden fér bele két-három negyven percbe, tiszta pazarlás az elmúlt harminchárom évem), sürgés-forgás közben váltott röpke csókok B.-vel, simogatások, összemosolygások a gyerek feje felett, aztán lehányt melegítő, fáradtság és szem alatti táska, meg boldogság, móka és kacagás, és az érzés, hogy Andrissal kerek a világ, a testvérével pedig még kerekebb lesz. Nincs az a klasszikus karácsonyi hangulatom, 'csak' boldog vagyok és jó ez így, ahogy alakult Andristól függően, a maga rendhagyóságával ez egy borzasztó finom karácsony.  
Tettünk egy halovány kísérletet arra, hogy kettesben fogyasszuk el a hurkás, kolbászos, krumplipürés, céklás ünnepi vacsorát (el ne felejtsem jövőre, hogy a zsíros kenyér is tökéletesen megfelelt volna), de Andris nem maradt meg az autós hordozóban. Öt-hat percig lekötötte A Dolog, mert a kórház óta nem ült benne, egy ideig ismerkedett A Dologgal, majd összerakta a kis fejében, hogy mi ott ülünk az asztalnál, ő meg ugyan mellettünk A Dologban, mégsem elég közel hozzánk, azaz nem apa- vagy anyakarban. A ded udvarias gyerek, nem kezdett el rögtön sírni, kicsit játszott A Szamárral a kedvünkért, ha már beleültettük A Dologba, de azért látszott az arcán a kelletlenség, csak úgy tessék-lássék simogatta A Szamár lábát (kép1), majd szemrehányóan nézett ránk, hogy tudatosítsa bennünk a helyzet tarthatatlanságát (kép2), illetve szomorúan a távolba révedt, így jelezvén, hogy korlátozva érzi magát és lélekben elhatárolódik A Dologtól (kép3), testben csak azért nem, mert mindjárt hét kiló és ebből kifolyólag széltében kitölti a hordozót: 


Nem tudtunk enni, inkább fényképeztük a gyereket és nevettünk az édes pofáján, végül pedig kivettük (Free Andris), mert sírni kezdett. Ja, egy-két hete csinálja azt, hogy a csápolások és ütögetések helyett simogatja-tapogatja például A Szamár lábát, néha visszafogottan, egy ujjal, néha bátrabban, tenyérrel. Ma legalább másfél percig cirógatta a karácsonyfa egyik ágán a tűleveleket, mert kíváncsi és kedves kisfiú, a szeretet ünnepén a fának is jár egy kis törődés. Most már tudja, hogy nemcsak az apja borostája szúr.
A karácsonyfa teljesen lenyűgözte, még soha nem látott ennyi szép fényt egy rakáson. Krumplipucolás közben eszembe jutott, hogy jövőre Andris ott fog ülni a fa alatt és csillogó szemekkel veti rá magát az ajándékaira. Hát persze, hogy bekönnyeztem. Karácsonyfabámulás közben eltátotta a száját, ez a valódi áhítat, kérem szépen:


A fürdőszobában szoktam neki fel- és lekapcsolgatni a villanyt, mert az jó játék, hogy van fény, nincs fény, de a karácsonyfa más, színes csoda, és naponta többször le kell ellenőrizni, hogy csillog-e még rajta az a sok minden. Nem sejtettem, hogy ennyire boldoggá tesz a fiam öröme, elárulom, képes vagyok a legidétlenebb hangokat kiadni, hogy lássam a vigyori fejét és halljam a nevetését. Ennél a képnél nem kellett produkálnom magamat, mert elég volt, hogy Andris észrevette, az apja kamerázza és pajkosan rávigyorgott B.-re, amiből oltári nagy kacagás kerekedett, mi röhögtünk az ő röhögésén, ő röhögött a mi röhögésünkön:


Ez egyébként remek program, hármasban kacarászni a kanapén, imádom. A karácsonyfás extázis és a röhögcsélés után jött a hányás. Andrisfiam felpörgött a fronttól és bezabált, a nagyjából félliternyi vagy még több tej sugárban ömlött a gyerekből az ajándékozás kellős közepén. Azóta sem tudom, hogy fér ilyen pici gyerekbe ennyi tej. Andris nem sírt, csak meglepetten pislogott, B. kicsit aggódott, én meg lélekjelenlétem birtokában nyugtattam a gyereket, illetve mondtam B.-nek, hogy mit csináljon. A front majdnem éjfélig túráztatta a babát, látszott, hogy alig bír ébren maradni, ugyanakkor képtelen elaludni, ezért előbányásztam a két hasonló frontos helyzetben már jól vizsgázott varázscédét. Andrist sikerült kiütni az anyatejjel és a cédével, kaja után cirka öt percig hallgatta a zenét, aztán kidőlt.
Hoppá, most látom, mennyi az idő. Azt hiszem, én cédé nélkül is kidőlök. 

P.S.: Az összes képet meg lehet nézni nagyban is, csak katt rá.

2010. december 25., szombat

Apa és fia beszélget

Az egyik kedvencem tegnapról:

B.: Mondd, hogy apa...
Andris: Ge-ge...
B.: A-p-a...
Andris: Gu...

2010. december 21., kedd

A hasaló kisfiúról

Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, lassan rendeződik Andris és A Szamár kapcsolata, ugyanis A Szamár hajlandóságot mutatott arra, hogy folyamatosan zörögjön (a zörgető szerepében: az anya) és ez annyira felcsigázza Andrist, hogy általában percekig tartja a szemkontaktust A Szamárral:


Katt a képre és akkor nagyobb méretben hasal az Andris, aki egyelőre nem tart ott, hogy saját maga zörgesse a jószágot és közben még hason is feküdjön, ezért van szükség zörgető személyzetre, aki néha lóbálja, néha bukfencezteti A Szamarat, hogy a hasaló kisfiú örüljön. A képeken látható, hogy Andrisnál nem egyértelmű a szimpátia, a kíváncsiság mellett némi bizalmatlanságot is felfedeztem a gyerek arcán, bár azt el kell árulnom, hogyha a Sir a hátán fekszik, A Szamár meg a hasán pöffeszkedik, óvatosan meg szokta simogatni az állat fülét, és előfordult már, hogy megpróbálta bekapni a fejét, ami Andrisnál az érdeklődés biztos jele (vagy az éhségé). 
Az elmúlt egy hétben a cápa háromszor-négyszer annyi időt töltött hason, mint korábban, amikor még kicsi volt ahhoz, hogy elbírja a fejét, és miközben nézem-hallgatom a tornázgató fiamat (kifejlesztette a kezd  elegem lenni a fejemelgetésből üzenetet hordozó sírását), egyrészt büszke vagyok rá, mert nagyon ügyes, rengeteget fejlődött egy hét alatt (én eleve hasra sem tudok feküdni, félek, hogy eldurrannak a melleim), másrészt tisztelem, mert látom, mennyire küzd, hogy minél magasabbra emelkedjen, micsoda melót fektet akár egyetlen fejforgatásba és amíg bírja erővel, nem adja fel a próbálkozást. Gyakran mondom neki, hogy legyen türelmes, mert egyszerre akar emelkedni, a játékért nyúlni és kúszni-mászni, és mérges lesz, ha nem sikerül. Most már ott tart, hogy a kíváncsisága legyőzte a hason fekvéssel szembeni ellenérzését, szíve szerint futna, szaladna, rohanna. Imádnivaló, ahogy torna után kipirult arccal szuszog a karomban. Késő délután és este többet bír fizikailag, mint mondjuk délelőtt, de van olyan is, hogy egyáltalán nincs kedve a testmozgáshoz, ilyenkor mozdulatlanul hever, gyömöszkéli a kezét a szájába és les (bennem meg felbuzog a heves puszilhatnék, de visszafogom magam, tizedére redukálom a mennyiséget, nem akarom elvenni a gyerek kedvét a pusziktól):


Többször is említettem Andrisnak, hogy ő nagy baba, nem tud elbújni a könyve mögé (a paca egy simogatható "szőrös" pók, az a kedvence), a sarj azonban nem hisz nekem. Andris egyébként annyira nagy baba, hogy a hatvannyolcas rugdalózóban már nem tudja kinyújtani a hosszú lábát és a felnőttbaba méretű lábfejét, ezért a fenti képen olyan rugdalózóban hasal, aminek levágtam a lábfejét, Andris pedig zoknit kapott a csülkeire. Akadt itthon két-három hetvennégyes szerelés is, na, azok közül egyik sem jó a gyerekre, úgyhogy karácsonyra játékdömping helyett nadrágokat kértünk Sir Andrew számára, aki minden jel szerint az óriáslábúak nemzetségéből származik.

2010. december 20., hétfő

Mostanában hörcsögöt játszik

Talán két nappal ezelőtt vettem észre, hogy Andris megtanulta eltüntetni a fél száját: beharapja az alsó ajkát. Az apjával azért szoktunk röhögni ezen a semmi kis mutatványon, mert a gyerek előszeretettel marad így percekig, közben mereszti a szemét, ráncolja a homlokát és ilyenkor úgy néz ki a két felfújt pofazacskójával, mint egy huncut hörcsög:


A kép minősége nem az igazi, bocsánat, videóról vágtam ki. Andris tegnap este az egyik pelenkázásnál hörcsögösködött, bár itt már kicsit felfelé görbült a szája széle, ami annak a jele, hogy mindjárt elneveti magát. Pelenkázás alatt nagyon ügyesen markolta a mellkasára feltűrt rugdalózót, néha már a játékaival is csinál ilyet. Ha épp nem a pofazacskóit puffasztotta, megpróbálta a szájába gyömöszölni mindkét öklét - rugdalózóstul. Vicces baba, szeretjük.

2010. december 15., szerda

Lábai előtt hevernek a nők

A gyerekrészleg várótermében ücsörögve megint rádöbbentem, hogy hoppá, van egy gyerekem. Ezt persze eddig is tudtam, feltűnt, hogy terhes vagyok, meg szültem és elég egyértelmű, hogy egy jó illatú, imádnivaló tejgombóc szuszog a karomban (kaja után beájult), ennyi jelből csak észrevettem, hogy anya lettem, de mégis, néha szokatlan, hogy például ülök a dokinál és nem engem szólítanak, hogy fáradjak be a vizsgálatra, nem is B. nevét mondják, hanem egy kisfiúét, akinek én vagyok az anyja. Az is fura, hogyha valaki a fiús anyukákat emlegeti, eltelik pár másodperc, mire észbe kapok, hogy ja, én is olyan vagyok, ugyanakkor meg teljesen magától értetődő, hogy itt az Andris, úgy simult bele az életünkbe, mintha mindig itt lett volna. 
Az ortopédián izgultam kicsit, most először mentünk olyan helyre, ahol várakozni kell sok más szülővel együtt és fehér köpenyes doki vizsgálja meg az uraságot. A Sir rögtön felébredt, ahogy az apja kivette a hordozókendőből és a páholyként funkcionáló karomban békésen szemlélte a várótermi nyüzsgést (babakocsi érkezése, síró kisgyerek, elguruló pöttyös labda satöbbi), teljesen lekötötte. Nem izgatta fel magát vetkőztetés közben sem, önfeledten röhögcsélt egy szál pelenkában, hol az apjára vigyorgott, hol rám, pedig én ott is elmondtam neki, milyen vizsgálat vár rá (hajtogatják a lábát és ilyenek), de úgy tűnik, a Sir rettenthetetlen, fittyet hány holmi  (lábhajtogatós) vizsgálatokra. Az sem zavarta, hogy a dokinő megszabadította a pelenkájától, barátságosan nézegette, kábé így:


Ezen a képen az apai nagymama karjában mereng, hasonló módon szemezett a dokinővel is, cseppet sem volt megszeppenve, aztán amikor az elolvadt a bájos pofijától és a nyugalmától, a Sir bevetette legütősebb fegyverét, hogy egyszer s mindenkorra lenyűgözze: rávigyorgott, olyan flörtölősen. (Borzasztó huncut tud lenni.) Abszolút bevált a számítása, ugyanis a doki ezután kedves hangon folyamatosan azt mondogatta neki a vizsgálat alatt, hogy milyen szép és milyen gyönyörű (tőlem is hallja eleget, de az szerinte nem ér, én elfogult anya vagyok), ezt pedig imádja Sir Andrew, kimondottan élvezi, ha dicsérik a nők. Akkor sem nyüszögött, amikor hasra fordították, pedig abból itthon mindig balhé van. Egekig hizlalt egóval most a tornagyakorlat is belefért. A csípőjének sincs semmi baja, például a babáktól elvárt angol spárgája tökéletes. Januárban azért ellátogatunk a dévényesekhez, mondja még egy valaki, hogy minden oké, 2:1 arányban majd nem duruzsolja a kisördög a fülembe, hogy detényleg?, detényleg?, detényleg? 
A doki úgy látta, Sir Andrew nem tartja olyan határozottan a fejét, ezért még többet kell hasra tenni, hogy tovább erősödjenek a nyak- és hátizmai. Nem tudom, pontosan mi az elvárt fejtartás két hónaposan, szerintem Andris ügyes: hason majdnem kilencven fokban emeli a fejét, az alkarjára támaszkodva a mellkasa nagyon szépen felemelkedik az ágyról. Ha nem fáradt, egy emelésnél húsz-huszonöt másodpercig is megtartja magát ebben a pózban, néha pedig már azzal próbálkozik, hogy kisujjal nyomja ki magát, mint a nagyon edzett felnőttfiúk. Oda szoktam feküdni Andris mellé, hogy biztassam, látom az arcán (meg hallom a nyekergésén-sírásán), micsoda meló ez az egész. Persze Andrisnak csak jót tesz, ha minél többet gyakorol, bár az érintettet erről még nem sikerült meggyőzni, tegnap is hidegen hagyta, hogy csodálatos csuklyás izommal kecsegtettem. 

2010. december 10., péntek

Második hónap is kipipálva

Pont hófordulóra esett az oltás és a nagyvizit, így például kiderült, hogy a cápagyerek hatvankét centi, a doki nagyon ügyesen lemérte. Műanyag mérőszalaggal persze könnyű, mi anno egy acélműszerrel próbáltuk lecentizni a ficánkoló ivadékot, úgy nagyjából odatartottuk az eszközt, illetve megfordult a fejemben a húszcentis iskolai favonalzóm használata, de csak egy pillanatra, bénán nézett volna ki, ha húszcentinként csíkokat húzunk a pelenkázóasztalra. Andris a hat kilója ellenére sem kövér, a hosszú combjának és a nagy lábfejének kell az anyag, most ott tartunk, hogy lassan kinövi a hatvannyolcas ruhákat is. Két hónap alatt elfogyasztott egy komplett, három hónapra elegendő ruhatárat, az étvágya meg változatlan (apai örökség ez is), úgyhogy abba egyelőre nem akarok belegondolni, ebédnél hány kiló rántott húst kell tizenhat év múlva a kisfiam elé tenni az asztalra. Az már biztos, hogy lábujjhegyen állva adok majd neki jóéjtpuszit, a családban én leszek a legkisebb. Ja, a pusziról még annyit, hogy a dokinő hason puszilta a gyerekemet, ami bennem elementáris anyai erőket mozgatott meg, szívesen adtam volna neki egy tockost. Háklis vagyok az ilyesmire, na.
Andris továbbra is igénye szerint, cápamódra étkezik, gyakran úgy veti magát a mellemre, mintha éheztetném. Ha a mennyiséget nézem, a gyomra kiváló tágulási mutatóval rendelkezik. A zabálások nem viselik meg, a második hónapban bukott először és talán háromszor-négyszer összesen. Bár néhány dologra érzékeny (pl. az étcsokira, a KitKat viszont oké, egyelőre nem pusztulok bele a csokihiányba), nem az a klasszikus hasfájós baba, és nem panaszkodott arra a chicken whopper menüre sem, amit legutóbb éhenhalás ellen toltam az arcomba. Újdonság, hogy néha folyatja a nyálát, de nagyon, eddig ilyet nem csinált. Mindenesetre ha csinos buborékokat fúj, megdicsérem, hátha ez fontos neki.  
A cápa csípője kicsit még mindig kötött a dokinő szerint, ezért jövő héten bemutatjuk a szóban forgó testrészt az ortopédián. A hordozókendőben békaként kucorog a ded, ez sokat segített a csípőjén. A pelenkázásoknál tornáztatom, amit nagyon élvez a gyerek, ugyanis szándékosan nem engedi behajlítani  térdét, addig tartja egyenesen a kis lábait, amíg csak bírja, hiába vetek be olyan trükköket, hogy csikizés és puszilgatás, és közben vigyorog rám. Számolom a terpesztéseket, ami szintén jó játék, mert Andris abban a korban van, amikor az eeeggy, ketttttőőőő, háááárommmm és társai a világ legviccesebb dolgai közé tartoznak. A humorérzékét azért majd csiszolgatjuk a következő hónapokban-években, hogy ne rekedjen meg ezen a szinten.
A nagymozgásoknál a hason fekvés továbbra sem szíve csücske Andrisnak, általában rossz néven veszi, hogy emelgetni kell a fejét, meg alkaron támaszkodni, micsoda hülyeség, hiszen ott a személyzet, aki hordozza. Néha megpróbálja elbliccelni a mozgást, ahogy a hasára fektetem, lehunyja a szemét és elalszik, legtöbbször azonban hangosan tiltakozik a testedzés ellen. Szerintem még mindig nehéz a feje, bár ha mindent belead, ügyesen tartja és forgatja is. Az egyébként borzasztó aranyos, amikor úgy próbál emelkedni, hogy hátracsapja a két karját és átmegy fókába. A finommozgásai közül ma a markolászás a kedvencem, imádom, ahogy az ujjaival például a nyakamat birizgálja. Az okos könyvek azt állítják, hogy sarjunk nagy- és finommozgásai három-négy hónapos babákra jellemzők, a testi paraméterei alapján pedig kiköpött három hónapos. Mondtam Andrisnak, hogy ne rohanjon a fejlődéssel, élvezze ki a babakor minden pillanatát, senki nem várja el tőle, hogy hatévesen egyetemre járjon.  
Szeretem, hogy kíváncsi és érdeklődő, bár ez azzal jár, hogy napközben alig-alig alszik harminc-negyven perceket, mert folyton néznie kell valamit. A hordozókendős séták alatt is inkább szemlélődik, mint alszik, és ez nálunk családi vonás, szuper aludni, persze, de annyi minden klassz dolgot lehet csinálni helyette. A függönyök vagy a virágok vagy a hűtőmágnesek akár minden egyes ébredés után lenyűgözik Andrist és ez tök jó, mert nem kell újat venni a szórakoztatásához. Alvásfronton a helyzet amúgy változatlanul csodálatos: éjszaka nyolc-kilenc órákat alszik, ezt a reggeli és délelőtti szoptatások között megtoldja még egy-másfél órákkal, és nekem csak azért vannak bőröndök a szemem alatt, mert a nyolc-kilenc órából csípem le a felnőttidőt és a kreatívidőt (marad négy-hat óra alvásra), az egy-másfél órákban pedig mosok, főzök, mosogatok, rámolok ésatöbbi. Kupiban és a nekem fontos dolgok nélkül nem tudok elég jó anya lenni, ez van, éljen a szemránckrém. 
Napokig tudnék írni a fiamról, de itt most abbahagyom (a gagyorászásáról legközelebb regélek), berakok inkább egy képet, ami nagyon andrisos:


Sir Andrew egy lazább pillanatát (és az én jobb mellhúsomat) örökítette meg az apja: Fogta magát és elaludt fenékmosás közben, később a pelenkázásra sem ébredt fel, mert alfában sürgős elmélkednivalója támadt. Rodin róla mintázhatta volna a babaméretű Gondolkodót. Természetesen a súlyos szellemi tevékenység nem akadályozta meg abban, hogy ne eresszen meg egy félmosolyt, nem is ő lenne, ha nem vigyorogna. (És nem, nem sérül lelkileg húsz év múlva attól, hogy ez a kép itt figyel.)

2010. december 7., kedd

Két hónap, két oltás

Hulla vagyok, ma már nem írom meg a hófordulós bejegyzést, pedig az oltásos mizéria helyett inkább arról mesélnék, milyen kis zsivány lett Andris a második hónap végére. A védőnőm a terhesség alatt említette, hogy majd felugranak a dokival és itt nálunk adják be Andrisnak a két aktuális oltást, mert maradjon csak az ismerős környezetben, ráadásul a bántás után rögtön megszoptathatom. Ahhoz képest, hogy a mellkasomon-karomban kivitelezett jóízű durmolásból felébresztve vadidegen valakik váratlanul kétszer is combon döfték egy-egy tűvel, Andris egész jól viselte az oltást. Szurkálás közben simogattam és vigasztaltam, alig sírt, utána meg aranyosan elnézelődött a hordozókendőben, amikor kikísértük anyut a buszmegállóhoz. A doki elfelejtett szólni, hogy bár a betegtájékoztató nem írja, keserves sírás lehet az oltás mellékhatása. Andrisnál ez olyan este hat körül kezdődött, másfél órán keresztül nem bírta abbahagyni, a fájdalomcsillapító kúp meg lassan hatott. Szopni nem akart, ringatás közben is csak pár percre csendesedett el. A karomban aludt el, feküdt rajtam, mint egy kimerült kisbéka, fejét a szívemre hajtotta. Álmában még úgy egy-másfél órán át szipogott, belőlem most folyik el a hidegvér utolsó cseppje, kezd felakadni a szemem a fáradtságtól. Nem vesztettem el a fejemet, mert meg kellett nyugtatnom a fiamat, hogy igen, fáj, de el fog múlni, és hogy biztonságban van, nagyon szeretjük, vigyázunk rá, a sírását azonban még mindig tisztán hallom a fülemben, a sírástól kivörösödött és forró arcán csorgó könnycseppeket sem felejtem el hamar. Mostanában nem könnyű a kisbabák élete mifelénk, az a helyzet, a szülők szívére is ráfér némi borogatás. 

P.S.: Légyszi, írjatok véleményt, tapasztalatot a rota elleni oltásról, egyelőre gőzöm sincs, oltassam-e a gyereket vagy sem, annyi biztos, hogy a dokinő erősen szorgalmazza. Az egy dolog, hogy pénzbe kerül, jobban zavar, hogy csak egy a kismillió hányós-fosós vírus közül, nem tudom, így van-e értelme. Köszi.          

2010. december 6., hétfő

Hülyeanya - ösztönanya: 1 - 0

Tegnap nagyon haragudtam magamra, mert hülye voltam és végül csak elmentünk nagycsaládozni Andrissal. Minden porcikámban éreztem, hogy nem szabad, pici még a sok emberhez, a családi hangzavarhoz, meg eleve ahhoz, hogy ő legyen a középpontban és mindenki vele foglalkozzon. Bíztam abban, hogy nem fogják cuki kis plüssállatként kezelni Andrist. Bármi történik, félóra alatt hazaérünk, azt hiszem, ezzel nyugtattam a lelkiismeretemet. Ez a bármi úgy nézett ki, hogy hülyeanyaként másnak a kezébe engedtem a gyereket, Andris meg tizenöt-húsz percig bírta az ölelgetést, a lábrázogatást, has- és hajsimogatást, közelről nézegetést, aztán kiborult. A szerető nyomorgatás is nyomorgatás, és az is biztos, hogy én tudom a legjobban, miért nyöszörög és fészkelődik Andris - az anyja vagyok. Még soha nem hallottam ilyen szívbemarkolóan sírni a fiamat, fel-felsikoltott sírás közben, és miután kimenekítettem és elvonultam vele egy olyan szobába, ahová 'csak' a házat szigetelő munkások kopácsolása és anyázása hallatszott fel, zaklatottan szívta a mellemet. (Senki nem mondta, hogy nincs a házban egy csendes zug.) Nagyon nehezen bírtam megnyugtatni, sokáig tartott, mire lecsillapodott és elaludt rajtam, nekem meg vérzett a szívem. Az elmúlt egy hétben nem sírt annyit, mint vasárnap. Teljesen megsemmisültem. Bekötöttem a hordozókendőbe és hazajöttünk. Itthon egyedül a karomban maradt meg és állandóan a mellemet akarta. Andris annyira kimerült, hogy öt órát aludt velem, ötöt az ágyában, ma reggel meg még hozzátett hármat szoptatás után. Ébredésnél a szokásos huncut mosolyával köszöntött és újra a békés, kiegyensúlyozott, vigyorgó cápa, engem mégis nagyon bánt a tegnap, nem tudom, mikor bocsátok meg magamnak. 

2010. december 5., vasárnap

Az idomárról, aki egyszerre két oroszlánnal küzd az arénában

Andris megint itt alszik a bal karomban és ezt nem panaszként mondom, mert imádom, ha a (hat kilójától lassan elzsibbadó) karomban szuszog. Naponta legalább egyszer csinálunk ilyet, de inkább kétszer-háromszor, ahogy kijön, közben szundítok vagy könyvet olvasok vagy blogot / levelet (még sokkal lógok, tudom) írok, esetleg filmet nézek. Letehetném Andrist az ágyába, mert gond nélkül elalszik ott, és kettő darab szabad kézzel azt csinálhatnék, amit akarok, de végtelenül jó így együtt lenni a tejgombóccal. Ha hétvége vagy B. épp itthon lábadozik a kórház után vagy szabin van, a fiúk is többször összebújnak. Kihasználunk minden pillanatot, valószínű, hogy Andris húsz év múlva már nem a szülei közelségére vágyik, hanem a barátnő álnév mögött megbújó nőstény ördög testmelegére.   
Tehát Andris itt alszik a bal karomban és ez a helyzet azzal a fájdalmas eseménnyel járt úgy tíz perccel ezelőtt, hogy jól fültövön csaptam magam a fejhallgatóval, egy kézzel nehezen applikáltam a fejemre, ráadásul szorít is. Mindegy, vállalom a szenvedést, mert egy videót szeretnék megosztani veletek a rettenthetetlen oroszlánidomárról (ha összejön). Nézhető (ha összejön) és hang is van hozzá (ha összejön).
Már az első képkockákon látszik, milyen bátor oroszlánidomár küzd az arénában. Nézelődés közben, játszi könnyedséggel, kisujjal tartja távol magától a két vérszomjas fenevadat. Remek taktikai érzékkel beveti a tüsszögést, ezzel jelzi a plüssöknek, hogy zavaró körülmény ide vagy oda, ő bármikor képes az összecsapásra. Rezzenéstelen arcát Steven Seagal is megirigyelhetné. Az oroszlánidomár rendkívül technikás, két állatot tart sakkban a jobb és bal kezével - egyszerre. Andris a nagy narancssárga jószágra koncentrál (a kicsi nem kihívás, néha-néha megböki a miheztartás végett), azon mindenféle csörgő-zörgő cucc lóg, az ilyenekkel kezdettől fogva éreztetni kell, ki az úr az arénában, ezért a megfelelő lélektani pillanatban például hosszan az oroszlán szemébe néz, beleásít az arcába vagy csak úgy ráköhög - és egy hirtelen mozdulattal összekócolja a lábait. A videó végén gyakran tekint oldalra, már a következő idomítandó állatot mustrálja. Lehet, hogy A Szamár lesz az. A Mester arra is figyel, hogy oroszlánidomítás közben bűbájosan mosolyogva pózoljon a kamera előtt és huncut pillantásokat vessen a kamerát kezelő hölgyre, mert nem árt nagyon jóban lenni azzal, aki etet minket. A felvétel előtt nem fésülködött, kócosan rohant az arénába: a tíz hosszú hajszálból álló bóbitája most is égnek áll a feje tetején.




Aztán egy másik összecsapásnál olyan is volt, hogy a rettenthetetlen oroszlánidomár elaludt az arénában, mert ő ennyire bátor. (A narancssárga oroszlánt a kamerás hölgy távolította el, hogy betakargathassa a küzdelemben megfáradt Mestert.)

2010. december 2., csütörtök

Bandázik és szellemekkel társalog

Élénk társasági életet él mostanában Andris. Egy-két hete jókedvűen elcseveg az ágy rácsvédőjén található zsiráffal és zebrával, néha az elefánt, az egér és az oroszlán is becsatlakozik, és mindenféléről dumálnak. Az összes állat tök aranyosan mosolyog, nem csodálom, hogy Andris remekül érzi magát ebben a társaságban. Reggelente gyakran ébredünk arra, hogy sarjunk babanyelven magyaráz, kurjongat és röhögcsél az ágyában, még a nyelvét is kidugja nevetés közben, ez nála a legnagyobb öröm jele. Ha odahajolok hozzá és rákérdezek a vidámság okára, csak mutogat a zsiráfékra és titokzatosan mosolyog. A képen épp a pálmafát simogatja, mert barátságos kölyök, a pálmafához is van egy-két kedves szava:


A szellemek meg olyanok, hogy egyedül Andris látja őket. Fő tartózkodási helyük a nappali plafonja, de a lakásban más plafonokon is előfordulnak, ahol lámpa lóg. Azért nem írok lámpafényt, mert például az első reggeli szoptatásnál az elhúzott függönyök miatt még sötét van a nappaliban (a fotelben tudok a legkényelmesebben szoptatni), a fiatalember azonban ennek ellenére a plafonra mered, két másodperc után boldog mosolyra húzódik a szája, aztán jön a vigyorgás, vidám sikongatás, üdvrivalgás (megérkeztek a szellempajtik), én meg hiába meresztem a szemeimet félálomban, nem látok semmit. A lényeg, hogy Andris jól szórakozik a láthatatlan kis barátaival, elnéz a fejem mellett és akár három percen keresztül is elvigyorog, itt-ott lelkesen közbeszúrja, hogy hhheö, hu és , ami andrisnyelven azt jelenti, hogy szuper a buli. B.-vel kezdetben a csillárra tippeltünk, az lehet ilyen vicces, de sötétben nem csillog, ráadásul a gyerek elvileg nem lát el odáig, hiába tűnik úgy. És mégis, valami van ott, valami borzasztóan mulatságos. Úgy belelátnék Andris fejébe, vagy legalább pár év múlva mondja el, minek örült ennyire a plafonon.

2010. november 29., hétfő

Babanyelv haladóknak

Másfél-két hete árnyaltabban kommunikál velünk a gyerek, úgy ítélte meg, lezárhatja a 'Babanyelv kezdőknek' c. kurzust, a szülei összességében jól teljesítettek: Megetették, ha megéhezett (a gyorsaságon még csiszolni kell, tűrhetetlen a két-három perces várakozás), simogatták / vigasztalták / ringatták / masszírozták, ha fájt a hasa, ölbe / karba / hasra / vállra vették, ha társaságra vágyott és adtak tiszta pelenkát, szóval, továbbléphetnek. Most a  'Babanyelv haladóknak' c. anyagot gyűrjük és azt kell mondanom, Andris nagyon precíz, semmit sem bíz a véletlenre, tökéletes kis jelzőrendszert dolgozott ki a haladó szintre. Például másként sír, ha
- lefárasztotta a sok inger és már nagyon álmos (ha valami érdekli, addig pörög, amíg összecsúsznak a szemei, ebben is ránk hasonlít);
- fáj a feje, mert a nagy nézelődésben úgy meglóbálta, hogy beverte a fogamba;
- megijedt a tizenöt szál haján cirkáló fésűtől, meg egyébként is, ne fésülgessem, a férfi kócosan jó (itt elmagyaráztam a dednek, hogy anyja a koszmó megelőzésén fáradozik, legyen szíves együttműködni);
- megunta a testmozgást, természetesen ide kizárólag a saját izomerejét igénylő tevékenységek tartoznak (konditermezés, szólóban hason fekvésből feltámaszkodás satöbbi), az apja és az anyja által kivitelezett testgyakorlatokkal (séta, ringatás, fokhagymasegghurcolás satöbbi) nem bír betelni;
- elege van az orrszívásból (nekem is, de néha muszáj), bár egyszer-egyszer tárgyalni próbál, legutóbb lassan, határozottan kijelentette, hogy o-á, jelentőségteljesen megnyomva külön az o-t és külön az á-t, rövid szünetet is tartott a kettő között;
- belefáradt a csuklásba, olyan harmincat-negyvenet csuklik egymás után, azt hiszem, 'apa' / 'anya' helyett a 'köcsögcsuklás' lesz az első szava. 
Andrisnál érdekesen alakult az éhségdolog jelzése. Amikor még kicsi volt (ehhem, ehhem) és éhen akart halni, dobhártyaszaggató hangerővel sírt, a tejem meg folyni kezdett ezen a frekvencián. Így most is tud sírni, de csak nagyon indokolt esetben nyúl a halláskárosítás eszközéhez, általában a saját öklét gyömöszöli a szájába és csak akkor csavarja fel a hangerőt, ha megijed attól, hogy az anyja esetleg nem látja a kézfelfalásos jelenetet. Ha rajtam tör rá az éhség, továbbra is megpróbál enni belőlem, mindegy, melyik részemből, hangosan cuppogva összenyálaz, emellett pedig egy új módszerrel mutatja ki, hogy falatozhatnékja támadt: makacsul fejelgeti a vállamat / karomat / nyakamat, teljesen olyan, mint egy áldozatára le-lecsapó cápa, és ha mondjuk a vállamon van, lefelé fúrja magát a mellemhez. A technika azért még nem tökéletes: az apján is mellirányba furakodik, ugyanis szent meggyőződése, hogy A Szülő táplálja a gyerekét. A tükrös játékunknál meg nagyon röhögtem, mert tegnap egészen belehergelte magát abba, hogy kajálni próbált a tükörbéli anyából, szinte láttam, ahogy kigyulladt a feje fölött a gondolatbuborék - négy cici!  Remélem, tizennyolc év múlva nem fejelgetéssel és hangos cuppogással jelzi majd a csajoknak, hogy szimpatizál a mellükkel.
Az is eszembe jutott még, hogy a sarj új hangokkal próbálkozik és egyre jobban élvezi a saját hangját. Ma reggel hangosat sikkantott öltöztetés közben, aztán csak huncutkodva röhögcsélt, amikor mondtam neki, hogy ne ijesztgesd anyádat, kisfiam. Új a nyűgös nyöszörgés, az izgatott zihálás és a sírás utáni szipogás (meg kell zabálni, olyan édes közben), megmaradt az olajozatlan kertkapu nyikorgása és az elégedett röfögése. Nagyon kifejezően dolgozik az egész arcával, imádom, ahogy mondjuk ébredés után felismer minket: boldogan vigyorog a kis fogatlan szájával és izgatottan rúgkapál (meg ha az ágyában ébred, néha csavargatja a feje alá tett pelenka csücskét).  
És itt a végén egy kép a(z egyelőre) sokemeletnyi homlokkal rendelkező, profin kapaszkodó, nyílt tekintetű kommunikációs igazgatóról:


P.S.: Ezt az egészet amúgy egy kézzel írtam, mert Andris itt szunyál a bal karomban. Imádomimádomimádom. 

2010. november 28., vasárnap

Lassan nincs bejegyzés kendő nélkül

Ma begyűjtöttem néhány rosszalló pillantást és egy aggodalmaskodó, jajj, nem fagy meg ez a picike? kérdést, mert olyan kegyetlen anya vagyok, hogy kiviszem a gyerekemet a hóesésbe. Nem kezdtem el magyarázni, hogy délután még nem esett, este, a kórházból hazafelé kezdett szakadni, és ugyan nagyon szeretnénk végre B.-vel lenni, azért a kórházban nem oldható meg a családegyesítés, valahogy haza kell jönni a gyerekkel, ha hóban, akkor hóban. A tejgombócot nem zavarta a havazás, meleg fészket építettem neki magamon, jól eldugtam a hordozókendő, a sál és a kabátgallér segítségével, nyöszörgött is, hogy semmit nem lát A Világból és lemarad valami fontosról, a szirénázó mentőautóról, például. Csak a kapualjban bugyoláltam ki, ahol az a drámai esemény történt, hogy kettő darab hópihét Andris arcára fújt a szél és a váratlan fejlemény miatt öt másodpercig sírt, utána meg összehúzott szemekkel, számonkérően nézett bele a hóesésbe, hogy ez mégis mi volt. Terveim szerint jövőre szánkóval hasítunk a hóban, én rajta ülök Andrissal, B. meg húz minket, bár ő erről még nem tud. 
Andrissal minden egyes nap meglátogatjuk B.-t, összesen olyan négy óra a kiruccanás, ebben már benne van az is, hogy apa és fia játszik egymással vagy együtt nézi a tévét (Andris nagyon komoly arccal hallgatta a cápákról szóló műsort), az anya meg elérzékenyülve figyeli őket. A kórházasdinak köszönhető, hogy 1) a hordozókendőt most már másodpercek alatt magamra kötöm (ha kell, csukott szemmel is) 2) a babaképűt bármilyen kényelmetlen pózban megszoptatom és tisztába teszem, 3) nem jövök zavarba, ha egy nővér szoptatás közben hozzánk hajol és Andris szépségéről áradozik, plusz megfogja a lábát. (Nem tudom, mit szólna a t. nővér, ha mondjuk vacsorázás közben valaki az ő virgácsát tapperolná.) Legutóbb a postás simogatta meg Andris lábfejét csak úgy, mert eszébe jutott. Kretén dolog engedély nélkül hozzányúlni más gyerekéhez, azt is utáltam, amikor anno a kutyámat cirógatta meg egy vadidegen. Hazafelé pedig megállított egy nő, hogy hadd nézze meg rajtam a hordozókendőt, mert hónapok óta nem tudja felkötni a sajátját, hiába próbálkoznak mindenfélével. Nos, így ránézésre marhára nem lehet látni a kötésmódot, a nő mégis nagyon lelkesen nézegetett, arra viszont nem volt kíváncsi, milyen a kendővonulat a kabátom alatt. Pár szóban elmondtam neki, mire érdemes figyelni, de a szemében nem láttam megcsillanni az aha-élményt. Ja, és ha már hordozókendő, mi, hordozók, ismeretlenül is mindig mosolygunk egymásra, akár az utcán, akár a boltban. Úgy néz ki, a hordozók nagy családja befogadott.  

2010. november 27., szombat

Tükröm, tükröm...

Andrisfiam egyik kedvenc játéka, hogy nézegeti magát a tükörben. Ezt a játékot nem lehet egyedül játszani, mindenféleképpen kell hozzá valami felnőtt (általában az apa éspervagy az anya), aki a gyermeket a tükörhöz tartja, hogy a gyermek üdvözölhesse azt a másik kisfiút. Andris fél perc alatt észreveszi, hogy ott van az a másik kisfiú, mindig ott van az a másik kisfiú, és nyújtja felé a kezét, mert ő ilyen könnyen barátkozik. Haverkodás közben nyitott szájjal röhög, teljesen boldog, hogy látja azt a másik kisfiút. Rájött arra is, hogy az öklével zörgetni tudja a tükröt (mert nem simul a falra), így az a legkedvesebb szórakozása, hogy komoly arccal több szögből is szemrevételezi magát a tükörben (ha elforgatom a testét, a tekintetét nem veszi le a tükörről), például megnézi, mennyi haja hullott ki, majd kacagva zörgeti a tükröt azzal a másik kisfiúval együtt. Ez olyan aranyos jelenet, hogy nem lehet kibírni röhögés nélkül és minél jobban röhögünk, Andris annál jobban élvezi a tükrös játékot. A felnőtt szerepkörében nem ragaszkodik az apjához éspervagy az anyjához, a nagymamák is tarthatják, amíg ő tükröt zörget és kurjongat annak a másik kisfiúnak. A gyanútlan nagymamák azt hitték, elég, ha Sir Andrew-t a vállukra veszik és babusgatás közben elücsörögnek vele a kanapén. Sir Andrew (a nagymamáknak Andriskám) azonban másként gondolta. Udvarias gyerek, ezért eltöltött egy kis időt a nagyik vállán (cirka egy percet), aztán egy kis mocorgással és homlokráncolással jelezte, hogy az elmúlt majd' két hónapban eleget látta már a kanapét, cihelődjenek csak fel a nagymamák és vigyék nézelődni, főleg a tükörhöz, ezt az infót már az apa- éspervagy anyafelnőtt teszi hozzá, hogy az unoka kedvében tudjanak járni a nagyszülők. A nyomaték kedvéért Andriskám a nagymamáira vigyorog és kacsingat nekik, ez ebben a helyzetben nagyjából azt jelenti, hogy gyí, kedves lovacskám, gyí, a mamák meg hű (és elbűvölt) apródként teljesítik Sir Andrew óhaját. Tud bánni a nőkkel, na.

2010. november 25., csütörtök

Rosszul alvó babák szülei inkább ne olvassák el ezt a bejegyzést

A lenti képeket nézegetve az jutott eszembe, hogy Andrisnak ezer arca van, például ha fekszik, kis kerek pocokfeje lesz, mint a játszószőnyeges képeken, a gravitáció biztos lehúzza a pofazacskóit. És hogy gyorsan belevágjak az alvástémába: Az oroszlános konditerem bajnoka mindent megtesz azért, hogy elkényeztesse a szüleit, ma éjszaka nyolc órát aludt egyhuzamban, tegnap hét és felet, előtte meg hetet. Látszik, hogy alakulóban a szépérzéke, az elmúlt három napban mindig kerek harminc perccel durmolt tovább. Nagyon apró korában már megmutatta, hogy tud nyolc órát aludni, két- vagy három hetes lehetett, de az egyszeri alkalom volt. Nem ébresztettem fel, viszont óránként többször is rápillantottam, hogy tényleg alszik-e vagy csak úgy tesz, mintha aludna inkább beteg, meg hogy kihagy egy főétkezést, csupa csont és bőr lesz, mire felébred. A dednek az ébredés utáni farkaséhséget leszámítva nem volt semmi baja. 
Úgy tippelem, ez a három alkalom nem a véletlen műve, az A betűs gyerek talán most fejlődött oda gyomorilag, hogy éjszaka már nem muszáj ennie, valamint megjegyezte, amit az új pelenkájáról tartott bemutató alatt mondtam neki, hogy ez a Libero 3 már felnőttméret, passzol a fenekére és rengeteg minden fér bele. (Nem ám csak úgy ráhúztam a gyerekre A Nagyfiú Pelenkát, nem, megadtuk a módját, pölö meséltem neki az elején vagánykodó teknősről, meg ilyesmi.) Bár az is lehet, hogy a hidegfront miatti pörgés fárasztotta le. Egyszerre olyan tizenkét-tizennégy órákat töltött ébren és nagyon nyűgösen, mondjuk, pár hete eleve nem alszik sokat napközben, mert nagyon kíváncsi, annyi minden érdekes dolog van a világban, minek töltse alvással az idejét. Ebben a három frontos napban egyáltalán nem lehetett elaltatni Andrist, állandóan rajtam akart lenni, a reggeli visszaalvásokat leszámítva egyedül a hordozókendőben szundikált valamit a séták alatt, persze nem sokat, mert kint van olyan, hogy szél, esőcsepp, neonfény, kutyaugatás, ezekről nem akart lemaradni. 
Én már az első napon átmentem zombi üzemmódba, estére teljesen elfáradtam, mert gyarló szervezetem megszokta azt a hihetetlen luxust, hogy napközben egy-három órákat alszik legalább kétszer, arra nem volt felkészülve, hogy tizenkét-tizennégy órára hozzánő egy nyűgös és a saját nyűgösségétől szenvedő Sir Andrew, akivel tizenkét-tizennégy órán keresztül ugyanazzal a szeretettel és türelemmel kell bánni. Kiképzés a javából. Aztán az első este három óra alvás után arra riadtam fel, hogy Andris mindjárt ébred és enni kér (dolgozik bennem az ösztönanya), nem fekszem vissza, nincs értelme, ha perceken belül úgyis kelhetek fel. Várakozás közben elkezdtem dolgozni az egyik ékszermegrendelésen és most ne firtassuk, balfék vagyok-é, hogy hajnal kettőkor medált fűzök alvás helyett. Andris még másfél óra múlva is durmolt, nekem keresztbe álltak a szemeim az álmosságtól, úgyhogy beszédültem az ágyba. Csak a kora reggeli szoptatásnál láttam, hogy a Sir hét órát aludt. Hét órát! Megbeszéltem vele, mint kialvatlanságtól dagadt szemű anya a kipihent, derűsen nézelődő fiával, hogy legközelebb szóljon előre, ha hét órát alszik, úgy készítem a kispárnámat. Azt most nem ecsetelem, hogy az elmaradt tejcsapolás miatt kőkemény, hordónyi mellek társaságában töltöttem az éjszakát, már attól csöpögött belőle a tej, hogy kimondtam a 'szoptatás' szót lehajoltam a papucsomért. 
Senki nem mondhatja, hogy nem bízom a fiam képességeiben: A következő két estét úgy alakítottam sétával, játékkal, fürdéssel, hogy Andris csak kilenc-tíz körül aludjon el (a nyűglődése miatt nem is fáradt el sokkal korábban) és így a hosszú szunya pont éjszakára essen, mert annak nincs sok értelme, ha délután öttől alszik ennyit, mi meg B.-vel jól rákészültünk a hét órára, ez kisbaba mellett a-j-á-n-d-é-k. Andris felülmúlta a várakozásokat a maga hét és fél, majd nyolc órájával, de nem szidtuk meg érte. 

P.S.: A cápa egyéb szülőbarát alvásos dolgairól majd máskor írok, nem akarom túlfeszíteni a húrt.

2010. november 23., kedd

A Szamár nem barát

Andris nyűgös periódusaiban kizárólag a karomból hajlandó szemlélni a világot, ilyenkor ötezerszer végigjárjuk a lakást, mesélek neki minden zugról, és hiába tűnik úgy, hogy megnyugodott, mihelyt megpróbálom letenni egy olyan helyre, ami nem én vagyok, sírásra görbül a szája. A gyereknek van egy oroszlános konditerme, amihez elvileg még kicsi, mert nem éri el a felfüggesztett műanyag bigyókat vagy a puha kockát, hogy lebokszolja, megfogja éspervagy ismerkedés címszó alatt a szájába tömködje őket, gyakorlatilag azonban mostanában már néhány percre belerakom Andrist, mert annyira rá tud csodálkozni magára a helyzetre és a zörgő miegymásra, hogy hirtelen elfelejti, ő valójában nyűgös, így van öt-tíz szabad percem, hogy végre elmenjek vécére és bekapjak pár falatot, illetve lekamerázzam a konditeremben randalírozó gyereket. 
Szóval, ott tartottunk, hogy Andris először elcsodálkozik, és muszáj megemlítenem, hogy élőben nagyon csinos ez a csíkos szerelés, az apja egyik kedvence, mármint az Andrison, nem az apja hordja. A sarj hálás közönség, remekül működik nála az újdonság varázsa, napjában akár többször is landolhat a játszószőnyegen, mindig meglepődik. Arról nincs információm, mit súgott a fülébe a katica:   


A szőnyegen annak a fehér pöttyös zöld cuccnak a belseje zörgős izével bélelt, ha Andris hadonászás közben hozzáér, első körben ledermed és gondolkodni kezd azon, hogy ajjajj, itt valaki nagyon zörög, aztán  ügyesen összerakja a fejében, hogy a zörgés azért van, mert az ő keze csapkod. A konditerem működtetője (értsd: én) fontosnak tartja, hogy a kliens jól érezze magát testedzés közben, ezért például A Szamarat előzetesen látó- és ütőtávolságba helyezte (középen lóg), meg bekészített egy textilpelenkát, amivel a fizikai munkában esetlegesen megizzadó Sir Andrew homlokáról le lehet törölni a verejtékcseppeket. Miután a csíkos előkelőség rádöbben, hogy bár ez a színes terep nem az anyja karja, de tulajdonképpen klassz helyen van, ellazul, homlokáról tovatűnnek a csodálkozás barázdái és mosolyogva néz a kamerába:


Imádom a feje búbján égnek meredő kis hajpamacsot, nagyjából ennyi maradt meg a régi hajából, meg egy kicsi hátul. Érdekesen hullik Andris haja, fogalmam sincs, hová tűnnek a hajszálai, egy darabot nem találtam se az ágyában, se a ruháján, se a fürdővizében. Na, de térjünk csak vissza a cápánkhoz, aki némileg visszafogottan ismerkedni kezd A Szamárral. Jól látszik a képen, hogy a felemelt bal kéz megböki a jószág egyik lábát, mert A Szamárnál soha nem lehet tudni, kék, ráadásul négy lába van és mind zörög, úgyhogy nem árt az óvatosság. Andris mozdulata egyébként abszolút szándékos, nem véletlenül nyúl A Szamár felé, mint a kisbabák, hátha beleakad a keze, hanem a nagyfiúk tudatosságával konkrétan A Szamarat akarja megérinteni. A kisfiam nem sieti el a dolgokat, félszegen mosolyogva, a szeme sarkából lesi, mit reagál a böködésre a fölötte lógó állat:


A Szamár zörren egyet, aztán elhallgat, Sir Andrew pedig csalódott, alig akarja elhinni, hogy ennyi az egész. Nem lehet nem észrevenni, hogy szamárlábzörgetés ügyben a katica további instrukcióira vár. Bár engem nem kérdezett, a konditerem széléről biztattam, hogy böködje csak tovább A Szamarat, csörög az rendesen, Andris azonban nem hisz nekem, szemében értetlenkedés, arcán lemondás:


Mondtam Andrisnak, hogy ez nem gépesített szamár, csak abban az esetben mozog, ha az a csíkosba öltözött, bóbitás kisfiú, aki alatta fekszik, felemeli a kezét és meglöki a lábait, őt azonban nem lehetett meggyőzni. Az ismerkedés úgy zárul, hogy hősünk fintorgással adja A Szamár tudtára: elégedetlen a teljesítményével. 


Andris heves kar- és lábemelgetéssel, illetve néha ingerült nyöszörgéssel vagy sírással szokta jelezni, hogy elege van a konditeremből és a mindenféle állatból, azonnal vigyem el erről a borzasztó helyről és inkább megint járjuk végig ötezerszer a lakást. 

P.S.: Katt a képekre, úgy talán jobb a minőség.

2010. november 21., vasárnap

Főszerepben a hordozókendő

A héten volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, másfél hónapig bírtam, kész, most már nem élhetek tovább a kozmetikusom nélkül, és tudom, hogy azért kaptam vérszemet, mert a szülés utáni harmadik nap estéjén sikerült itthon hajat mosnom: B. a kád elé rakta az egyik összetekercselt polifoam matracot, én nem túl kecsesen, cirka mint egy térden lőtt orrszarvú, rárogytam és belehajoltam a kádba, B. pedig víz és sampon segítségével tisztára varázsolta a hajamat, majd hatékonyan közreműködött a feltápászkodásomban. A császársebet nem arra tervezték, hogy térdelgessenek és hajolgassanak vele (a kórházban csodámra jártak a dokik-nővérek, hogy milyen kunsztokat művelek szülés után hét-nyolc órával), csillagokat láttam a fájdalomtól. Hajmosás után büszkén feszítettem a turbánom alatt, mintha legalább egy kamiont húztam volna el, foggal. Aztán lett hordozókendőm és tudtam, ilyen fitt és mobil állapotban semmi nem tarthat vissza, végre eljutok kozmetikushoz. (A következő fajsúlyos projektem a fodrász lesz.) A szoptatással és az esetleges bömböléssel úgy voltam, hogy nem agyalok rajta, ha kell, majd megoldom valahogy, a szemérem a gyerek születése alatt és után kiveszett belőlem, bár annyira nem, hogy egy szál mellben szteppeljek a Ferenciek terén. A Blahán és a négyeshatoson csak kicsit rettegtem a tömegben, mert Andrisból semmi nem látszik hátulról - egy nő lassan sétál, piros izémizé verdesi a térdét, lökjük meg nyugodtan, mérnemszedialábát. A villamoson és a metrón mindig kaptam ülőhelyet, a rám kötött gyerek meglehetősen egyértelmű, most már nem lehet félrenézni, mint a nyolc és fél hónapos terheshasnál, hogy jajj, a spiné biztos kétpofára tömi a Lay's csipszet a Barátok közt alatt, azé' ilyen kövér. A helyszűke miatt Andris lecsatlakoztatására nem volt lehetőség, a kozmetikus azonban ügyes nő, tizenöt-húsz percig elmolyolt az arcomon ilyen extrém körülmények közepette is, a ded meg békésen aludt. 
Hazafelé jött az, ami a kendős kiruccanások velejárója: Egy idős néni megállított az utcán, hogy tündéri ez a pici gyerek, nem fázik így?, és hogy vigyázzon, kedvesem, nehogy megfázzon ebben a ronda időben. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy egy szál fokhagymaseggben sétáltatom a szóban forgó gyereket, elárulom, hogy rajta volt két-három réteg kendő (megjegyzem, nem az a vékony muszlincsoda), a saját testmelegem, az általam csak macibundának becézett kimenő ruhája (szőrmés-poláros kabát és nadrág), rugdalózó, body, a leendő negyvenhatos lábán bélelt lábtyű, vadiúj hajpihékkel borított fején sapka és a macibunda kapucnija. Nem igazán tengerparti szerelés. Egyelőre ott tartok, hogy barátságosan mosolyogva reagálok az ilyen hozzászólásokra. Még. Mondjuk, ez a néni nem is volt durva, kis madárcsontú, csuparánc mamóka, nem tudtam volna rámorranni, nem úgy, mint a kasszásra a boltban, akinek valószínűleg már az ükanyja is rugalmas hordozókendőbe kötött csemetével kapált a krumpliföldön, különben miért okoskodott volna a vonalkódokat húzgálva? Először kaptam némi kritikus pillantást, hogy érezzem, valami rosszat csináltam, aztán jött a kérdés, hogy nem fáj a háta? Naivan azt hittem, az én hátam miatt aggódik a nő, mondtam neki aranyosan, hogy tetszik tudni, súlyeloszlás így meg úgy, de leszarta a hátamat és a súlyeloszlást, fintorogva bedobta a következő kérdést, hogy nem törik ki a gyerek nyaka? Merthogy ő onnan úgy látja, mindjárt kitörik a gyerek nyaka. Hát, ja, kitörik, bzmg, kitörik, direkt azért hordom így, hogy kitörjön a nyaka, ezt kellett volna belelöknöm az arcába, de mióta Andris van, az agressziómat gúzsba kötik az anyaérzelmek, ebben az állapotban felhergelni se bírom magam, őrület. A határozott, bár agresszió szempontjából rendkívül vérszegény nem, nem törik ki a nyaka válaszom nem győzte meg a kasszás nőt, úgy nézett rám, mint valami elmeroggyant alteranyára, akinek az a legújabb hóbortja, hogy magára kötözi szerencsétlen gyerekét, holott őt is babakocsiban tologatta az anyja, oszt' mégis ember lett belőle. (Oké, de milyen?) 
Persze, a hordozókendő és a nézelődő vagy durmoló Andris pozitív megnyilvánulásokat is vonz, például erős a gyanúm, hogy a fiúk azért szeretnek együtt császkálni, mert így kendővel rém könnyen csajozhatnak. Gondolta volna a kedves olvasó, hogy a hordozókendős apa és fia láttán a nők kilencven százalékának bepárásodik a szeme a meghatottságtól? Egy részük nem is bírja megállni és mindenféle szépet mond, B.-nek meg hízik a mája, pedig a megjátszott távolságtartással pislogó Sir Andrew kapja a bókokat, nem ő. Egyébként B. teljesen rákattant a kendőre és a testén szuszogó kisfiára, és csak azért nem húzunk sorsot, hogy ki hordozza a gyereket, mert hétköznap rajtam van többet. Legközelebb ikreket szülök, ja.

2010. november 18., csütörtök

Néha ott, ahol éppen

Az első képen A. kisebb és több a haja. Én ugyanakkora vagyok mindkét képen és nem hullik a hajam.


P.S.: XL-es szunyáért katt, saját felelősségre.

2010. november 16., kedd

A marketingem is klassz

A villamoson átadták a helyet nekem B.-nek, aki nem amortizálódott le hirtelen, viszont nála volt a gyerek. (Itt most hatásszünetet tartok.) Hordozókendőben. Így mentünk a hatodik héten esedékes kontrollra, B. sem akart frusztrálódni a babakocsis tömegközlekedés miatt. A fiúk nagyon élvezték egymás közelségét, Andris rekordsebességgel aludt el az apja mellkasán. B.-nek jól áll a hordozókendő is, nem csak a babakocsi, valahogy még férfiasabb a gyerektől, egész úton a két fiúban gyönyörködtem.
B. remek stratéga: Bekukkantott a váróba, hogy mindenki lássa, pici gyerek anyja vagyok, aki egyelőre cukin alszik az apján, de enni nem tud belőle, és bár a ded sírás közben is cuki a lefelé görbülő szájával, a farkaséhségét demonstráló hangerő már nem annyira. A nyomásgyakorlásnak szuper marketingnek köszönhetően az egyik nő előre engedett, hamar végeztem. A doki csupa jó híreket mondott, pölö mindenem rendben odabent, vége a negyvenegy napja kínzó, kötelező önmegtartóztatásnak, a sebem szép (a környéke még hónapokig érzéketlen lesz), a habfürdő lekerült a tiltólistáról, jöhetnek a hasizomgyakorlatok (ööö... muszáj?). Azt tanácsolta, hogy a következő sarjjal várjunk Andris hatodik hónapjáig, mert ugyan semmi akadálya annak, hogy terhesen szoptassak (több olyan kismamája van, aki épp ebben az állapotban leledzik), a szervezetnek azért elég nagy megterhelés lenne a multifunkció, meg eleve az a jó, ha legalább fél év telik el a szülés és a teherbeesés között. Az A betűs tejgombócot legalább hat hónapig szeretném szoptatni (remélem, az Univerzum Szoptatásügyi Főosztálya támogat ebben), ráadásul a negyvenegy napot nagyon rendesen be kell pótolni valamikor, úgyhogy nincs gond, ilyesmit terveztünk mi is. A vérképem a csodálatosnál is csodálatosabb, vas helyett Elevitet kell szednem, ami így rákészülés a második babára. A kontroll végén a doki kérdezett egy olyan furcsa dolgot, hogy kihagyom-e már az egyik éjszakai szoptatást, én meg nem tudtam értelmezni ezt a mondatot, és nem az agykapacitásom miatt (bár a terhességi amnéziám még most is tart), hanem mert egyrészt igény szerint szoptatok, ergo a gyereket nem hagyom éhesen (sem) sírni, másrészt Andris nagyjából este tizenegytől vagy éjféltől cirka másnap hajnal négyig-hatig alszik, hol itt a többszöri éjszakai szoptatás?, harmadrészt nem gondolom, hogy a minicápának már most ennél többet illene aludnia egyhuzamban, ehhez a performanszhoz még sokat kell fejlődnie. Az a helyzet, hogy nekem nincsenek ilyesféle elvárásaim az Andrissal szemben, nem hiszek abban, hogy minden gyereknek időre kell teljesítenie bizonyos dolgokat, mert van egy közös mérce. Örülök, hogy a fiam jól alszik, teljesen hidegen hagy, ha mondjuk Kovács Pistike ebben a korban a tizenöt órás alvás előtt már megágyazott magának.    

2010. november 14., vasárnap

Megint képes

A gyerek legújabb szórakozása, hogy próbálgatja a hangját. A legváratlanabb pillanatokban szakad ki belőle valami rövid és hangos, először meglepetten, tátott szájjal néz, hogy ez mi volt, mintha nem is belőle jött volna a hang, aztán elégedetten elvigyorodik, rettentően tetszik neki, hogy ilyet tud. Az is, ha visszakurjantok, hihetetlen izgalomba jön attól, hogy társalkodónője ismeri a babanyelvet. Legutóbb az egyik hajnali pelenkacserénél kurjantott egy nagyon vidámat, utána halkan elmagyaráztam neki, hogy 1) legközelebb szólj, kisfiam, a frászt hoztad rám ezzel a harci üvöltéssel, 2) cssss, apád alszik, 3) még csak négy óra, kopasz, most biztos nem játszunk kerekecskegombocskát, anyád örül, ha félálomban nem fordítva adja rád a pelenkádat. A cápagyerek fürdés után is előszeretettel hallatja a hangját, a képen épp azt próbálja eljátszani, hogy fogalma sincs, ki kurjantott:


Persze, a huncut feje mindig lebuktatja. A kurjongatáson kívül kikívánkozott már belőle az is, hogy , ez egyfajta tetszésnyilvánítás, például amikor az anyja közel hajol hozzá és idétlen hangokat bocsát ki magából vagy harapdálja a hasát, az nagyon rendben van Andris szerint. Igazán hálás közönség. Imádom a fogatlan vigyorát, és nemrég kezdett el úgy röhögni, hogy kidugja a nyelvét:  


Igen, hurkásodik a gyermek, a védőnő megdicsérte a héten a kilóit és azt is mondta, hogy szép bőre van. Hetente kétszer kenem gyógyszertári krémmel, hogy ne száradjon ki. Andris élvezi a kényeztetést, igazi férfi, ráadásul a hasmasszázs bemutatásánál flörtölt a védőnővel, kacsintott neki és többször rámosolyogott. Úgy tűnik, a fürdéssel megbarátkozott, sőt, egyre jobban lelkesedik érte, amit abszolút megértek, hiszen én is nagyon szeretem, ha B. a karjában visz a vízbe, bár B. nekem még soha nem énekelt szappanozás közben. Andris most már nem sír és nem nyüszög, ha vízcsepp hull az orrára, helyette csodálkozva pislog, hogy mi ez a nagyon vizes, amibe belelóg a feneke, a lába és a keze, néha el is mosolyodik, szóval, nem kizárt, hogy vízilabdázó lesz belőle (csak valaki szappanozza és énekeljen neki).  
A fiúk fürdetés után gyakran elvonulnak beszélgetni a világról meg egyéb komoly témákról. Andris általában udvariasan, néha meg értetlenkedve néz, ha a társalkodónője holmi kamerával megzavarja a férfiak dolgát:


A képen nem látszik annyira, de a jobb kezével a póló redőibe kapaszkodik, jól megmarkolja az anyagot az én ügyes kisfiam. Az apja hasán remekül kinyomja magát és megtartja a fejét, és az a helyzet, hogy az apja hasán ezt a mutatványt mindig csinálja, ha csak úgy a kanapén, szólóban fektetem hasra, néha moccanni sem hajlandó, még akkor sem, ha motivációs eszközként odarakom elé a narancssárga plüssoroszlánt, és előfordul, hogy ásítással jelzi: unalmas a trükköm, mutassak valami mást. 
Kopasznak meg azért hívom, mert a homloka fölötti részen olyan másfél hete kihullott a haja, úgyhogy perpill nem egy kiköpött Sámson a gyerek. Nem azért kopaszodik, mert olyan stresszes velünk az élet, babahajnál ez így működik. Anno az ultrahangon rengeteg hajat mondott neki a szonográfus, hát, kíváncsi vagyok.    

2010. november 13., szombat

Vankendőm, vankendőm, vankendőm!

Nagy jóság a rugalmas hordozókendő és az még nagyobb jóság, hogy Sarasvati kölcsönadta az övét, ami piros (piros!), sőt, beavatott a kötözés rejtelmeibe, a kisfia pedig hősiesen tűrte a próbababa szerepkört. Azt hittem, nagyon hülye leszek a kendőhöz (és többen is azzal riogattak, hogy tanfolyam nélkül nem lehet használni), de csak kétszer kellett megmutatni, hogy tudom elöl hordozni a fiamat. Csütörtök óta szerelmes vagyok a piros hordozókendőbe és nem bírtam ki, még este sikeresen magamra applikáltam ezt a sokméternyi anyagot és Andrist, így mentünk le az apja elé. Úgy szerettem volna, ha odajönnek hozzám az emberek és gratulálnak, hogy jé, sehol egy gordiuszi csomó, és milyen ügyesen megkötöttem a kendőt, és milyen ügyesen beleraktam a gyereket, ez aztán a remek munka, csibike, de valahogy senkinek nem jutott eszébe, holott egész kis lényem szomjazta a dicséretet. Határozottan úgy láttam, Sir Andrew jól fogadta a számára ismeretlen helyzetet. Egy percig méltatlankodva nyöszörgött, mert micsoda dolog, hogy ilyen piros izébe teszem a karom helyett, aztán megnyugodott, hogy ja, ez is anyaszag és anyatest, jól van, úgyhogy bealudt és azóta is ezt csinálja: még ki sem értünk a lakásból, már önfeledten szunyál, szóval, csókoltatom a kendő ötletgazdáját. Tudom, hogyha hordozókendő, akkor anya-gyerek kötődés meg minden, de nekem ugyanilyen fontos a szabad mozgás is, hogy könnyen és gyorsan A pontból B pontba jutok, ugyanis a babakocsi kizárólag B. izomerejével együtt használható. Én nem bírom megemelni úgy, hogy a gyerek ne csúszkáljon benne, hozzá nem köthetem a cápát, a lépcsőn meg van ugyan spéci lejáró, de azt olyan valaki tervezte, akinek nincs se gyereke, se babakocsija, se agya, teljesen használhatatlan, így ha B. itthon van, a sarj babakocsiban levegőzik, minden más alkalommal hordozom. B. egyébként lelkes apa, a múlt hétvégén már a lakásban elmarta a babakocsit gyerekestül, és utána egy kicsit sem tolhattam a piac-bolt-séta másfél órája alatt, ott kutyagoltam a fiúk mellett. Remélem, ma legalább öt percet engedélyez, csak az íze kedvéért, nem nőhet fel úgy a fiam, hogy nem tologattam babakocsiban.  
A kendőhöz még annyit, hogy a felcsigázásért ezer köszönet dorwnak, a megerősítésért a kommentelőknek, a kendőért és a betanításért meg Sarasvatinak és Vejkének. És világbéke, természetesen.

2010. november 10., szerda

Az Élet nem csak játék és mese (és anyatej és tiszta pelenka)

A cápagyerek hajnalban is szembesült azzal, hogy babaéletnek bizony vannak árnyoldalai, ilyen például a porszívós orrszívás. Gyerektelenül nem tudtam elképzelni, hogy is működik ez, nem sejtettem, hogy van egy spéci műszer, azt hittem, csak a porszívó fejét dugják a takonypóc orra alá, és a köldökcsonk mellett az volt a másik parám (van még pár, szép sorjában előjön az összes, úgy látom), hogy letépem a gyerek fejét, ha rossz szívóerősséget állítok be. Aztán szülés előtt beszereztem az eszközt, de nem kerültem jobb lelkiállapotba. Kicsit vert a víz, hogy majd fel kell dugnom a gyerekem pici orrlyukába ezt a porszívóra csatlakoztatható szerkezetet, biztos fáj neki a szívás és az sem túl vidám dolog, ha a cimpájára cuppan a cső, akármilyen kicsi az átmérője, meg tulajdonképpen én sem örülnék, ha valami műanyag cuccot dugdosnának az orromba. Ja, és a sírás-rívás kellős közepén valahogy győzzem meg észérvekkel a csecsemőt, hogy csak neki akarok jót, nem hobbiból porszívózom az orrlyukait.
Első alkalommal B.-vel együtt csináltuk az orrszívást, szabályosan leizzadtunk, mire végeztünk, mert a gyerek vörös lett a bömböléstől (itt tanultam meg egy újabb sírástípusát), kapkodta a fejét és kézzel-lábbal tiltakozott. Látszott, hogy gyűlöli az egész procedúrát, B.-vel pedig eléggé megszeppentünk, emberkínzás light ez az orrszívós történet. A következő három-négy alkalommal Andris viszonylag jól tűrte, még reménykedtem is, hogy nahát, nyugaton a helyzet változik, de ma megint nagyon utálta és... életében először megsértődött. Ranschburg mester szerint az újszülött világa "megélt világ, amelyben csak a pillanat létezik, és a pillanatok sora nem rendeződik össze múlt, jelen és a jövő egységes folyamatává", a sarjnak azonban elfelejtettek szólni, hogy ez így működik és ehhez tartsa magát újszülöttként, mert a fürdőszobában (jelen) még tökéletesen emlékezett arra, mi történt két perccel korábban a nappaliban (múlt): hiába puszilgattam és vigasztaltam, elfordította a fejét, majd száját biggyesztve és homlokát ráncolva tüntetően a másik irányba bámult legalább egy percig, mintha ott se lennék, nem is pislogott, maga volt a megtestesült neheztelés, ennyire zokon vette az orrszívást. Egyébként van neki egy másik nagyon szigorú ábrázata, a westernfilmekben Clint Eastwood néz ilyen szúrós szemekkel a gonosz banditákra:


B.-vel egyszer teszteltük Andrison a csecsemő orröblítő oldatot (az ilyen durva, szülőt próbáló dolgoknál mindig vállt vállnak vetve küzdünk együtt), hátha kiváltható az orrszívás. Maga a spray nagyjából feleakkora, mint a gyerek, és a szórófej nem fér bele az orrlyukába, a váratlanul orron (és kicsit szemen, mert elrántotta a fejét) fújt cápa pedig nagyon sír. Öregedtünk vagy száz évet a művelet öt másodperce alatt, megfogadtuk, hogy na ez az, amit soha többé, bzmg. Állítólag "gyengéden eltávolítja a felgyülemlett váladékot". Aha, persze. Szívesen orrba lőném vele a kitalálóját, csak hogy lássam, gyengédnek érzékeli-é az orröblítést. Nem értem, miért nem a NASA csúcstechnológiájával készítik az ilyen csecsemőgondozásos kütyüket, minden műszer kicsi lenne, de hatékony és ami a lényeg, bababarát, például az orrszívó nem lenne nagyobb egy öngyújtónál, színes, anyatejszagú, zenélő bizbasz, beépített váladékoldóval és masszírozóval, ja, és szétszedhető, ergo könnyen tisztítható, az orrszívás végén nem kellene rohanni vele a csaphoz, nehogy beleszáradjon a kis mindenféle babatakony. Olyan sokat kérek?    

2010. november 9., kedd

Ajándékba valakinek

Úgy alakult, hogy Andris fenekére elég hamar nagyobb pelenkát kellett húzni, ezért az első-második héten  szükséges méretből megmaradt cirka húsz darab Pampers newbaby és huszonhét darab babylove newborn pelenka, illetve ajándékba kaptunk egy szett Pamperst (negyvenhárom darab), ez bontatlan, az ajándékozás pillanatában már nem volt aktuális a méret. Ezeket a pelenkákat nagyon szívesen odaadnám kettő vagy akár három újszülött anyukájának, szóval, ha van közöttetek kismama vagy ismertek olyan kismamát, akinek jól jönne ilyesmi, írjatok mélt vagy kommentet, köszi.

2010. november 7., vasárnap

Itt is rohan az idő

Andris ma egy hónapos, fogalmam sincs, hová tűnt ennyi nap egyik pillanatról a másikra, még csak tegnap született, nem? Fürdés után megpróbáltuk lecentizni az apjával, olyan ötvenöt-ötvenhat ficeregve, nem szögegyenesre nyújtott lábakkal. A mérleg szerint majdnem 4500 gramm, jól éreztem pénteken az egyik emelésnél (olyan izmom izomféleségem sajdult meg a  hátamban, aminek a létezéséről nem is tudtam), hogy ez a gyerek suttyomban megint hízott. Szépen kikerekedett az elmúlt egy hónapban, a hordozásához komoly izommunka kell, egy karral nem bírom el. Nem dagi, a tokáját és a hurkás combját leszámítva semmi nem utal a nagy zabálásaira. Az a fura, hogyha a karomban tartom vagy fényképen nézem, egész felnőttbabának tűnik (és mindenki sokhónaposnak tippeli), viszont ha pl. a kocsijában tologatjuk az utcán, kis picike a többi babakocsis gyerekhez képest. 
Hű krónikása vagyok Sir Andrew-nak, egy kockás füzetbe jegyzetelem, mi történik vele a nap huszonnégy órájában. Őbabasága így bukott le, ugyanis a feljegyzéseim alapján kiderült, napi hét-nyolc órát képes ébren tölteni egyhuzamban, nagyjából ugyanabban az időintervallumban. Ilyenkor kétszer harminc-negyven percet hajlandó aludni, a fennmaradó időt táplálkozással és szemlélődéssel tölti, ez utóbbit általában hű krónikása és fokhagymasegghordozója karjában / vállán / hasán, az ágyában nem marad meg, mert a fekvés unalmas, így csak kis szeletét lehet látni a világnak, az én fiam viszont kíváncsi gyerek. A hét-nyolc óra meg sem kottyan neki, nem pörög, nem lesz zaklatott vagy ilyesmi, magától értetődően éberkedik, én viszont hihetetlenül elfáradok, nehezen bírom a gyerek tempóját. Valószínűleg azért felejtem el néha, mennyire kicsi valójában a cápa, mert olyan komolyan, elgondolkodva tud nézni a szemeivel. Például szemlélődés közben is az az érzésem, hogy tökéletesen észleli a körülötte lévő dolgokat és elmélyül a tanulmányozásukban, ami ugye hülyeség, mert ebben a korban ez a tevékenység abszolút irreleváns, eleve nem lát messzire, minket sem arcról ismer meg. És mégis. Mondjuk, most még olyan egyszerű dolgok nyűgözik le mint az ablakon megcsillanó napsugár, de előfordulhat, hogy nemsokára Kantot fog olvasni.
Az alvásritmusa megváltozott a kezdeti, szülőbarát beállításhoz képest. (Lehet, be kellene vinnem a kórházba, hogy szereljék meg.) Az éjszakai négy-hat óra ugyan megmaradt, két szoptatás között azonban már csak másfél-két órát alszik a három helyett és emiatt reklamáltam már nála, sajnos, nem sok eredménnyel. Továbbra is előszeretettel cuppog, horkant, nyüszög és fújtat álmában, de érdekes módon csak éjszaka, nappal csendben alszik hol a kiságyában, hol mellettem. Ha velem szunyál, legtöbbször vigyázzfekvésben töltöm a másfél-két órát, nehogy megnyomjam vagy hasonló, minden rezzenésére felriadok, viszont olyan jó az arcomon érezni a szuszogását és tízcentiről gyönyörködni benne. 
Újdonság az is, hogy jobbra-balra forgatja a fejét, ha jobbra-balra hajlok előtte, teszem azt, a pelenkázónál, és úgy, ahogy én mozgok, nem össze-vissza. Szemlélődésnél pihenésképpen teszi le a fejét, alapjáraton  addig tartja, amíg bírja és rendkívül mókás pózokba tud csavarodni egy-egy érdekes dolog láttán. Egyre többet vigyorog, egyszer már tátott szájú, torokhangú röhögésen is rajtakaptam, nagyon édes volt. Az apjára másként reagál, mint rám, teljesen extázisba esik, ha meghallja a hangját. Én csak a tehene vagyok, érthető. Azért nekem is szokta mórikálni magát. Ja, új mozzanat, hogy a vállamról képes nagyon korrekt láb- és kézmunkával lekommandózni magát a mellemig, tejszag alapján tájékozódik vagy mi. Az is előfordult már, hogy letettük az ágyában egy bizonyos helyre, ő pedig olyan negyvenöt fokban odébb mocorgott. Miután ezt realizáltuk, B.-vel egymástól kérdeztük, hogy te tetted arrébb a gyereket?, aztán kiderült, hogy nem, a gyerek mobil ennyire. 
Amíg szárazon kellett tartani a köldökét, Andris nehezményezte a fürdetést, sírásban tört ki, ha egy csepp víz érte a legkisebb lábujja hegyét. Ivadékunknál kétféle figyelemelterelési módot alkalmaztunk: B. dalra fakadt (ld. "Jajj, úgy élvezem én a strandot..."), én meg ok-okozati összefüggéseket vázoltam sarjsuvickolás közben (ld. Ha fejen pisili magát, valamint eláztatja a ruháját, muszáj megfürdenie. A tapéta összepisilését tapintatosan nem emlegettem fel). Mióta Andris lába és feneke benne van a vízben, cápához méltó módon viselkedik a babakádban. Nem, nem támad, kíváncsian pislog és néha elmosolyodik.   
Az is új, hogy ügyesen használja a kezét: Egyikkel megfogja a másikat vagy a másikkal az egyiket, szépen nyitogatja az ujjait és a tenyerét, az utóbbi napokban meg belekapaszkodik a ruha redőibe. Nemrég bemutattam neki A Szamarat. Andris egy ideig távolságtartóan szemlélte, aztán a kezével összekócolta a jószág lábait. Ez a barátkozás jele lehet bababerkekben, azt gondolom.
Holnap a második hónapot kezdjük, hihetetlen.

2010. november 4., csütörtök

"Odavagyok magáért (...), egyetlenegy mosolyáért..."

A háztartásunkban fellelhető A betűs gyerek úgy döntött pár napja, hogy rámosolyog a róla gondoskodó személyzet női tagjára, de nem ám véletlenszerűen, hanem szándékosan, valahogy így:


Ez a gyerek olyan, hogy már az albérletében mosolygott, és ugyan pont tegnap hallottam, hogy az a baba, akinek az anyukája sok csokit evett a terhessége alatt, vidámabb és kiegyensúlyozottabb a társainál, azért nekem gyanús, hogy Sir Andrew vidámsága és kiegyensúlyozottsága nem csak a bezabált csokoládénak köszönhető, mi, a szülők is játszunk benne egy egészen pici szerepet.  
A sarj korábban álmában és szoptatás közben mosolygott, meg amikor hhheözött. Állítólag ezek ilyen ad poci megnyilvánulások, nekem azonban az a véleményem, hogy Andris határozottan érzelmi alapon mosolygott pl. a mellemre, ezzel díjazva a kiszolgálás gyorsaságát és minőségét. Rendes gyerek, értékeli kedvenc tehene teljesítményét. Aztán a múlt héten jött egy újfajta mosoly: Épp harmadjára pelenkáztam újra egy órán belül, mert altatás előtt tömegtermelésbe kezdett, én meg az az anya vagyok, aki nem hajlandó koszos pelenkában lefektetni a gyerekét. Izzadtam (kimelegedtem a szoptatásban és a sorozatpelenkázásban), éhes voltam és fáradt, de még nem mehettem zuhanyozni, enni és aludni, mert a sarj a pillanatnyi pelenkanélküliséget kihasználva mindkettőnket lepisilt, úgyhogy még a tiszta ruhát is rá kellett varázsolnom, ami nálunk külön küzdelem, mert (a saját bevallása szerint eszméletlenül éhes) Andris nem érti meg, hogy képtelen vagyok egyszerre megmosni a fenekét, bepelenkázni, felöltöztetni és szoptatni. Természetesen az első három dolog őt baromira hidegen hagyja, ilyen haszontalanságok miatt nem izgatja magát, neki kizárólag a kaja fontos és ezt az adott esetben éktelen sírással hozta a tudomásomra. A helyzet tehát úgy nézett ki, hogy ott harcoltam a pelenkázón a gyerek kismillió lábával és kezével félig süketen, izzadtan-büdösen, tej-, büfi- és pisifoltos trikóban, miközben az éhenhalás szélén azt meséltem Andrisnak nagyon türelmesen, hogy csak két kezem van, drága fiam, és tudom én, hogy sokkal jobb a polipgyerekeknek, gyorsabban végez a mamájuk, de te választottál minket, most már érd be azzal, ami van. A sarj hirtelen elhallgatott, én felnéztem a rugdalózó sokadik patentjáról, hogy mi van, csak nem elmerengett a gyerek a hallottakon, amikor is váratlanul odavigyorgott nekem egyet olyan jól van, muter, azé' szeretlek stílusban. Elolvadtam, naná.
Azóta rendszeresen vigyorog ránk a babaképű, ha fölé hajolunk és beszélünk hozzá, izgatottan mocorog, jár a keze-lába és pár perc múlva már maga a megtestesült szociális mosoly:
   

Itt is teli pofával vigyorog (jé, anyám hangján beszél a kamera!), ez sem az az udvariaskodó mosoly, még csápol is hozzá:


Remélem, a gyerek nemcsak azért ilyen barátságos velünk, mert olyan hízelgő dolgokat mondunk neki, hogy pl. jajj, de gyönyörű fiú vagy, meg hogy imádlak, szépségem, imádlak.

2010. november 1., hétfő

Valamivel mélyebb víz

Anyai minőségemben ezennel megnyitom a "Soha nem hittem volna, hogy..." kezdetű listámat, egy tételt már fel is véstem rá: Soha nem hittem volna, hogy ennyire tudok örülni Andris teli pelenkájának. (Figyelem, a zárójel után hardcore részletek jönnek!) A cápakölyöknek alapjáraton nem fáj a hasa, holott kajaügyben nem a visszafogottságáról híres, akár még macerálhatná is a gyomrát az a rengeteg tej, amit igény szerint leereszt a torkán. A hasfájás1 a fasírttal kísért kapros tökfőzelék valamelyik összetevője miatt volt, nem sejtettem, hogy megviseli, a hasfájás2 viszont az én bénaságom, elhittem a gyerekdokinak, hogy a fejéstől, pontosabban a fejés után termelődő tejtől nem lehet semmi baja, pedig az anyai ösztönöm határozottan azt súgta, hogy de, de, de. (A tesztfejést leszámítva most csapoltam le a melleimet másodszor, hogyha bármi van, Andrisnak legyen itthon kajája, és már ezeket sem viselte túl jól.) A gyerek két napon keresztül küzdött széllel és görccsel, fejbúbtól lábujjig belevörösödött minden egyes (98%-ban hiábavaló) nyomásba és rengeteget sírt, de olyan szívszaggatóan, hogy néha vele bőgtem, mert azt nem lehet száraz szemmel bírni, hogy a fiam üvölt a fájdalomtól. Borzasztóan tehetetlennek éreztem magam, hiába használ az Infacol, azért eltelik egy kis idő, mire hat. Az meg hülyeség, hogy az ilyen pici ember könny nélkül sír, egy fenét. Jó, nincs könnyzápor, azt az egy-két kibuggyanó cseppet mégis ezerszer rosszabb látni. Andris alig aludt valamit a két hasfájós napon, kizárólag a szoptatástól és az anyaszagtól nyugodott meg rövid időre. Csak pár tízpercre tudtam letenni, úgyhogy a második nap végére eléggé hulla lettem, és annyira belém ivódott Andris sírásának hangja, hogy a csendben is sírást hallucináltam. (Mire felnevelem a gyereket, halláskárosult leszek.) Óriási megkönnyebbülés volt, amikor a cápa jól hallhatóan és jól érezhetően telerottyantotta a pelenkát, soha nem hittem volna, hogy fülig érő szájjal kiabálom B.-nek az eredményt (Sikerült! Kakált!), ő meg szintén fülig érő szájjal rohan be a szobába és egymás szavába vágva dicsérjük a gyereket, hogy milyen ügyes kisfiú. A szülői lét nem is olyan apró örömei, igen.
Az is biztos, hogy az anya egy látens terminátor, ha valami rossz a kölykének, az anyatájger utolsó leheletéig küzd. A két hasfájós napot megfejelte egy frontos harmadik, legalábbis mással nem tudom magyarázni Andris zaklatottságát. Elesett volt és nyűgös és nagyon anyás, több óra eltelt az ötpercnyi kaja-tízpercnyi alvás sormintával, egyedül a karomban tudott szunyálni. Összesen talán tizenkét-tizenhárom órát aludtam a három nap alatt, félórákra-órákra feldarabolva. Ezzel az alvásmegvonással kőkemény bűnözőket törnek meg ősidők óta, ráadásul a kőkemény bűnözőknek közben nem kell szoptatni, pelenkázni, babusgatni estébé, az anyai szervezet azonban olyan, hogy kómában is teszi a dolgát. Apropó, megvan a listám következő tétele is: Soha nem hittem volna, hogy a szoptatás így zabálja az energiát. Az ilyen nehéz napokon Andris szabályos igény szerinti szoptatása megborul, össze-vissza kér enni. Ez jobban kimerít, mint a nemalvás, és a tizenhárom terheskilómból már csak három van meg. Egyébként ha már a kajánál tartunk, be kell vallanom valamit. Azt mondják az okosok, hogy a szoptatás szent és sérthetetlen, adjuk meg a módját, halk zene a háttérben, félhomályba burkolózik anya és gyermeke, nyugtató-lazító illóolaj a tálkában, ilyesmi. Nos, a 'Mintaanya' díjat novemberben sem én kapom, mert például a tegnapi vacsora alatt az étkezőasztalnál szoptattam Andrist: az asztal felett égett a lámpa, a nappaliból kihallatszott valamelyik híradó, B.-vel beszélgettünk, a megnyugtató-ellazító illatot anyósom isteni sült kacsája szolgáltatta - a gyereket pedig leettem.      

2010. október 28., csütörtök

A fiam anyaképéről

Az a helyzet, hogy a gyerek számára egyetlen hatalmas mellbimbó vagyok. Erre a tényre pár napja döbbentem rá, egészen konkrétan a fürdőszobában, ahol a pelenkacsere előtt a csap alá tartva mostam a fenekét. 
Alig vártam, hogy leessen a sarj köldökcsonkja, mert paráztam kicsit, hogy a fürdetésnél víz éri, illetve bénán tisztogatom és elfertőződik az egész, és Andris lesz az egyetlen, aki szégyenszemre köldök nélkül nő fel. Miután leesett a cucc és elmúlt a legális váladékozás (mindent jól csináltam, juhhé) és alakulni kezdett a köldöke, úgy döntöttem, bizalmatlan vagyok a törlőkendőkkel szemben, amikor csak lehet, az ivadék fokhagymaseggét inkább tiszta vízzel és a gyerekdoki által felírt kencével mosom ki a kakából-pisiből. Andris nagyon toleráns baba, csendben elnézelődik a fürdőszobában akár napi öt-hat alkalommal is (én azért dumálok neki mindenféléről), még egyszer sem szólt, hogy unja a kád látványát, és azt is élvezi, hogy a bal karomon hasal. Ha éppen nem hallgat, cuppog és pont ez a cuppogás buktatta le, így tudtam meg, mit gondol rólam a fiam. Az első cuppogásoknál azt láttam a mosdó fölé szerelt tükörben, hogy a cápa elmélyülten nyammog a saját, eredetileg az állát támasztó öklén, jelezve, hogy é-h-e-s. (Ilyenkor nagyon vicces fejet szokott vágni.) A következő cuppogásnál már nem lestem meg a gyereket, igyekeztem a mosdatással, nehogy éhen haljon, viszont baromi furcsa volt, hogy az éhező gyermek cuppog, nekem meg a karomon úgy feszül és húzódik a bőröm, ahogy a korábbi cuppogásoknál nem. Kiderült, hogy elsőszülöttem megpróbált tejet fakasztani a karomból, mert ha tejszag, akkor az arca közelében fellelhető bőr csakis mellbimbó lehet, semmi más. A kis vákuumszájú olyan kétcentis piros foltot hagyott a karomon, talán húsz perc alatt múlt el. Azóta már rázizzent a nyakamra, a vállamra és az orromra is, hátha tejhez jut. Az egyik etetésnél elpanaszoltam B.-nek, hogy a fia gigamellbimbónak néz, és hogy őt biztos apának fogja szólítani, nekem meg majd óvodás korában is csak odacuppog köszönésképpen, mert mellbimbóként rögzülök a fejében, és vártam, hogy B. tutujgatja kicsit a lelkemet, a gyerek apja azonban vigasztalás helyett felkiáltott, hogy nézd, Andris, beszél a mellbimbó!, és röhögött közben. (Oké, én is.) Később megörökítette a cápatámadást, íme:

2010. október 25., hétfő

Növeszti a tokáját és mozog is

Andris négy kiló vasárnap óta. Többen kérdezték (pl. a gyerekdoki), hogy mennyit eszik, hát, bevallom, gőzöm sincs. Annyit, amennyit akar, és nem méricskélem, hogy before/after. Hetente egyszer mérlegre rakom, hogy tudjam, hol tart, meg hogy mondhassam neki, Sir Andrew, magán egyre több a hurka, de egyébként nem érdekelnek a grammok. Látom a pofazacskóját és a tokáját, pelenkázom a kis húsos seggét, harapdálom a combját, nekem ennyi elég. Ja, és elővettem az egy számmal nagyobb ruhákat, meg dorwtól is kaptunk felnőttbabára való ruhatárat, ugyanis a kisbabás cuccokba már nem fér bele az Andris. Ha fotózásról van szó, a (képen tizenhat napos) tejgombóc jól leplezi a tokáját:


A babaképű mozgáskultúrájáról pedig azt kell tudni, hogy ha a hasára fektetjük, nagyjából tíz centire emeli fel a fejét és fél percig is megtartja (cirka egy hete tudja ezt a mutatványt), és ez azért nagy dolog, mert a cápa önmagához képest nagy fejjel született. A dokim szerint ilyen fejmérethez 4200 gramm dukál, a mi cápánk meg 'csak' 3300 grammot nyomott kezdetben, úgyhogy tök ügyes. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy még nem volt négy kiló, de már egyedül megtartotta a saját fejét. A cápáról azért senki ne gondolja, hogy ízig-vérig sportember: Fejemelgetés előtt fekszik egy kicsit hason (kinyújtott karokkal és lábakkal), teljesen olyan, mint egy darab fa, hiába böködjük, nem mozdul, szerintem azon filózik, hátha csak véletlenül tettük hasra és pillanatokon belül visszafordítjuk, megkímélve őt az izommunkától, aztán rájön, hogy hiába vár, így bemutat néhány fejemelgetést az ügyességén ámuló és bambán vigyorgó szüleinek, majd ráborul a kezeire és sírással jelzi, hogy vége a gyerekkínzásnak, ő ezt nem csinálja tovább. Ma délelőtt  háton fekve kicsit aktívabb volt a szokásosnál, úgy nézett ki, hogy a kíváncsisága erősebb a lustaságánál, mert addig tekergette a fejét, lendítette a karjait és feszítette a testét, amíg majdnem átbillent a bal oldalára, ki is csúszott a számon, hogy beszarok, kisfiam, ha magadtól hasra fordulsz. A sarj szerencsére még csak babanyelven ért.
A fejét tulajdonképpen a karunkban kezdte el emelni és megtartani, és ha nem vigyázunk, simán lemegy hídba, mert nem várja meg, hogy az általa izgalmasnak tartott inger felé fordítsuk, ha valami felkelti a figyelmét, gumicápa módjára hátrahajlik törzsből. Szombaton épp lekaptam, ahogy tartja a fejét, miközben az apjával pusmog (mint férfi a férfival). Nem tudom, B. mivel képesztette el világító fülű kisfiát: 


Ha úgy alakul, hogy tele a pocakja és ébren van, Andris szemlélődéssel tölti az idejét. A kezével megtámasztja magát az apja/anyja mellkasán, felemeli a fejét és néz ide meg oda, például a fény-árnyék játékért kifejezetten rajong, de a fikusz hatalmas levelei is lenyűgözik. Lustább pillanataiban kezére hajtja a fejét és álmatag tekintettel réved bele a nagyvilágba, közben jóindulatúan hallgatja az apja éspervagy anyja konyhai, előszobai estébé tárlatvezetését. A gyerek itt hétnaposan ábrándozik, költő ülhet így a tó partján, a megfelelő rímeken töprengve:


Andris kézhasználata is sokat fejlődött az utóbbi napokban. Sajnos, még nem mosogat, viszont öltözködés után gyakran a hajához kap, hogy összekócolódott-e, szoptatás közben tésztaként dagasztja a mellemet vagy  fogja, hogy le ne essen vagy kinyújtott ujjakkal simogatja, hogy jó tehén, aranyos tehén, néha szándékosan beletúr a szájába-szemébe, arról meg már volt szó, hogyha szerinte éheztetés esete forog fenn, hangosan cuppog a saját kézfején és megpróbálja felfalni az ujjait. A karjaival egyre koordináltabban csápol, ha jó ütemben bújok hozzá, már egészen olyan, mintha átölelné a nyakamat. Arra is rájött, hogy az a két valami, amiben végződik, az a lába, például a takarót rendkívül precízen rugdossa le magáról, illetve mindig a koncentráció és a döbbenet keveréke ül ki a pocokfejére, ha összepuszilom a lábát, és azon mereng, vajon tényleg a testéhez tartozó valami kapta-é a puszikat. Hasonló módon reagál, ha az apja megpróbálja leharapni puszilgatja a fülét:


Úgy tűnik, a gyerekünk kezdi felfedezni önmagát és a világot.