Lassan nincs bejegyzés kendő nélkül

Ma begyűjtöttem néhány rosszalló pillantást és egy aggodalmaskodó, jajj, nem fagy meg ez a picike? kérdést, mert olyan kegyetlen anya vagyok, hogy kiviszem a gyerekemet a hóesésbe. Nem kezdtem el magyarázni, hogy délután még nem esett, este, a kórházból hazafelé kezdett szakadni, és ugyan nagyon szeretnénk végre B.-vel lenni, azért a kórházban nem oldható meg a családegyesítés, valahogy haza kell jönni a gyerekkel, ha hóban, akkor hóban. A tejgombócot nem zavarta a havazás, meleg fészket építettem neki magamon, jól eldugtam a hordozókendő, a sál és a kabátgallér segítségével, nyöszörgött is, hogy semmit nem lát A Világból és lemarad valami fontosról, a szirénázó mentőautóról, például. Csak a kapualjban bugyoláltam ki, ahol az a drámai esemény történt, hogy kettő darab hópihét Andris arcára fújt a szél és a váratlan fejlemény miatt öt másodpercig sírt, utána meg összehúzott szemekkel, számonkérően nézett bele a hóesésbe, hogy ez mégis mi volt. Terveim szerint jövőre szánkóval hasítunk a hóban, én rajta ülök Andrissal, B. meg húz minket, bár ő erről még nem tud. 

Andrissal minden egyes nap meglátogatjuk B.-t, összesen olyan négy óra a kiruccanás, ebben már benne van az is, hogy apa és fia játszik egymással vagy együtt nézi a tévét (Andris nagyon komoly arccal hallgatta a cápákról szóló műsort), az anya meg elérzékenyülve figyeli őket. A kórházasdinak köszönhető, hogy 1) a hordozókendőt most már másodpercek alatt magamra kötöm (ha kell, csukott szemmel is) 2) a babaképűt bármilyen kényelmetlen pózban megszoptatom és tisztába teszem, 3) nem jövök zavarba, ha egy nővér szoptatás közben hozzánk hajol és Andris szépségéről áradozik, plusz megfogja a lábát. (Nem tudom, mit szólna a t. nővér, ha mondjuk vacsorázás közben valaki az ő virgácsát tapperolná.) Legutóbb a postás simogatta meg Andris lábfejét csak úgy, mert eszébe jutott. Kretén dolog engedély nélkül hozzányúlni más gyerekéhez, azt is utáltam, amikor anno a kutyámat cirógatta meg egy vadidegen. Hazafelé pedig megállított egy nő, hogy hadd nézze meg rajtam a hordozókendőt, mert hónapok óta nem tudja felkötni a sajátját, hiába próbálkoznak mindenfélével. Nos, így ránézésre marhára nem lehet látni a kötésmódot, a nő mégis nagyon lelkesen nézegetett, arra viszont nem volt kíváncsi, milyen a kendővonulat a kabátom alatt. Pár szóban elmondtam neki, mire érdemes figyelni, de a szemében nem láttam megcsillanni az aha-élményt. Ja, és ha már hordozókendő, mi, hordozók, ismeretlenül is mindig mosolygunk egymásra, akár az utcán, akár a boltban. Úgy néz ki, a hordozók nagy családja befogadott.