2013. augusztus 29., csütörtök

Sir David is tőlünk örökölte a humorát

Másik szemem fénye meg azt találta ki az egyik reggelizésnél, hogy ráharap egy szelet párizsira és torokhangon morog hozzá. Nagyon vicces volt, ahogy a kábé félfejnyi párizsiszelet kilógott Dávid arcából és lobogott.


Mire elvágtattam a fotómasináért, megkajálta a párizsi nagyobbik részét, de a kedvemért pózolt kicsit a maradékkal. Hihetetlen amúgy, de simán megeszik 3-4 szelet féltenyérnyi párizsit. A kis paradicsom, a kis sajt, a kis gyümölcspüré, a kis gyümölcs mellé. Szoptatás után. A kenyeret utálja, a kenyérkockákat mindig félrepöcköli, és ha véletlenül mégis a szájába kerül, utálkozva megrázkódik és köpi ki a cuccot, minta véres marhahúst adtam volna neki.

Tőlünk örökölte a humorát is

Egy ideje az a szokás nálunk az esti altatásnál, hogy első lépésként Andrissal összebújunk a kanapén és mindenféléről sutyorgunk a sötétben, szeretgetjük egymást és röhögcsélünk. Legutóbb azt találta ki a Sir, hogy pókot eszik, persze csak verbálisan, én meg látványosan borzongtam, ez nagyon tetszett neki. (Mondom, hogy tőlünk örökölte a humorát.)

Andris: ... és megeszem a pókot, nyamm!... a kis pókot!.... a nagy pókot!.... A PÓKHÁLÓT IS! 
Váratlanul felköhög, aztán rekedtes hangon hozzáteszi: Nem finom a pók...

A másik kedves dumám tőle az elmúlt egy hétből: kanapés szeánsz elalvás előtt, kapom a puszikat az arcomra, miközben súgja, hogy szeretem anyát... szeretem apát... szeretem Dávidot... szeretem a kukásautót... szeretem a versenyautót...

A poénjait nem felejti ám el, egyszer-kétszer megkért azóta, hogy ismételjem el, milyen vicceset mondott. Nevetünk újra és újra, persze, még jó, hogy tőlünk örökölte a humorát.

2013. augusztus 27., kedd

A hír az...

... hogy ovisleszafiam!, ovisleszafiam!, ovisleszafiam!

Velem mindig az történik, hogy amit nagyon-nagyon-nagyon szeretnék, nem jön össze egyből, sőt, totálisan reménytelennek tűnik, hogy valaha is összejön, ezért a józan eszemre hallgatva - elengedem, többé nem rágom magam rajta. Andris óvodai felvételével is ez történt, úgy mentem nyaralni, hogy már egyáltalán nem izgatott, felveszik-é vagy sem, azon járt az agyam, milyen jó programokat fogunk csinálni délelőttönként hármasban.
Aztán tegnap kiderült, hogy v-a-n h-e-l-y a vegyes csoportban. B. apukának délelőtt még nem mondtak semmit, délután vissza kellett mennie Az Intézménybe. Gondolom, addig begyűjtötték-kiértékelték az ebédbefizetéseket, infókat.
A vegyes csoport azt jelenti, hogy nagycsoportosokkal lesz együtt a kicsi fiam, három-négy kicsit tesznek be a nagyokhoz, mert a két kiscsoport megtelt. Ez a forma jól működik Az Intézményben, mindenki nagyon szerette tavaly is, pl. a nagyok teljesen jól gondoskodtak a kicsikről, segítették őket, játszottak velük. Klassz az is, hogy a mostani csoportjának az óvónői lesznek a jövő év egyik kiscsoportjának az óvónői, és a fiam úgyis évvesztes. Októberben kezd a sarj, a harmadik szülinapja után.
Andris robbanásszerű felnőtté válásától tartok, hehe.

2013. augusztus 23., péntek

2013. augusztus 17., szombat

Majd tíz év múlva kitörlöm ezt a bejegyzést...

Na, gyere, Andris, hadd töröljem meg azt a kis fütyidet!, mondom neki a pisilés után kedveskedve, nem a méretre célozgatva. 

Naaaaaaaagy fütyimet, anya!, mondja Andris, és a hatalmasra tárt karjaival mutatja, mekkorára gondol.

P.S.: Mostanában mindenre, ami a beszélgetéseink során kicsi / kevés, egyből rávágja, hogy nagy / sok, úgyhogy elég vicces vele dumálni.

2013. augusztus 11., vasárnap

Vigyori Sandokan







... Sir David meg cukiskodik

Dávidot már nem akartam beleszuszakolni az előző bejegyzésbe, blogilag amúgy is elhanyagolt ded, még meg sem szültem virtuálisan, elég hamar elmaradoztak a hófordulós összefoglalói, itt nem köszöntöttem a szülinapján, ja, és bevallom, még nem kapott szülinapi tortát. (Ajándékot igen.)  
Ezt majd mind pótolni szeretném.... ööö... egyszer biztosan összejön. 
Meggyőződésem, hogy azért küldtek nekem az istenek ilyen makacs, akaratos kiscsávót, mert egyszer kijelentettem B.-nek, hogy Andris mellett már minden szart megéltünk (értsd: nála az első másfél év sem tartozik a habkönnyű kategóriába), kizárt, hogy az égiek ennél nehezebb esetet delegáljanak hozzánk. Mióta van egy Dávidom, nagyon vigyázok arra, hogy hasonló kijelentés ne hagyja el a számat egy esetleges harmadik gyerekkel kapcsolatban. Apropó, harmadik gyerek. Olyan szinten széthajtott állapotban leledzem, hogy kizárt dolog a két éven belüli fogantatás plusz szülés, minden lelki és fizikai porcikám tiltakozik ellene. Majd, valamikor, talán, most ez az álláspontom, mert hiába szeretnék még gyereket, nincs erőm-energiám hozzá, és alig várom, hogy Sir David nagykorú legyen, azaz két-három éves, és a nagyszülőkre is rá lehessen bízni, mi meg kicsit fellélegezhessünk B.-vel és újra belevessük magunkat az életbe, és aludjunk, mozizzunk, kettesben sétáljunk, egyebek. Amúgy is az az érzésem, hogy nem jut elég idő Dávidra, egy kicsi főleg tőle venné el a figyelmet.
Szóval, a cukiskodás. Dávid kezdetben úgy ítélte meg, hogy a rá kedvesen mosolygó nénik és bácsik ijesztő emberek, ezért sírt kicsit és segítségkérően nézett rám, meg átölelte a nyakamat és bújt hozzám, aztán leesett neki, hogy a rá kedvesen mosolygó nénik és bácsik csupa hízelgő dolgot mondanak róla, ő az a szép és aranyos kisfiú, akiről beszélnek, így egy ideje élvezi a dicséreteket (pózol és villogtatja a szemét, bűbájosan mosolyog ésatöbbi), és ha valaki nem venné őt észre, mint pl. a hekkes néninél a mellettünk ülő asztaltársaság, kurjongatással vonja magára a figyelmet. Mivel Sir David bűbáj és sokat mosolyog társaságban, senki nem hiszi el nekem, hogy alapvetően makacs és akaratos cápa, aki a földön fekve önnön testét és önnön testrészeit a földhöz csapkodva képes hisztizni - dobhártyazúzó hangon visítva. 
Vele is nagyon nehéz az élet. Például én még ünnepnapokon sem etethetem meg villával / kanállal, mert ő ezeket az eszközöket hónapok óta kizárólag egyedül hajlandó használni, és amennyiben több villával / kanállal próbálkozom, mindegyiket kicsavarja a kezemből és a földre hajítja. (Nagyon durván erős baba.) Ha az ölemben ül, kegyesen megengedi, hogy apró falatokat dugjak a szájába, de a jellemző inkább az, hogy elmarkolja a tányérról pölö a sonkát, és egyedül falatozik. Mindkét gyerekemnek az a jelszava, hogy 'én oldom meg, egyedül oldom meg, ne segítsen senki!', és ahogy ezt most írom, csendben röhögök magamban (a fiúk alszanak), mert tulajdonképpen mit csodálkozom, én is ilyen vagyok, és születésüktől fogva azt próbálom elősegíteni, hogy a gyerekeim önállóak legyenek. Dávid hónapok óta egyedül eszik kanállal, de ha olyan passzban van, a nagymamák egy-egy falatot a szájába kanalazhatnak, ő meg cukin mosolyog közben. Andrisnak is rengeteg önálló ténykedése van, ezeket is össze kellene gyűjtenem valamikor.  Na jó, azt elmesélem, hogy a triciklijét elengedett kézzel, kizárólag lábbal kormányozza és körbe-körbe is tud menni vele ezen a módon, emiatt az apjával megszavaztunk neki egy pótkerekes felnőttgyerek biciklit (a bukósisakot kizárólag otthon hajlandó hordani), és ezt olyan profi módon hajtja, hogy alig hiszik el nekünk, hogy még nincs három éves.
Az élet azért is nehéz Dáviddal, mert vele is gyakran csatáznom kell, nyilván ő is a saját akaratát óhajtja érvényesíteni az enyémmel szemben. Jólesett volna, ha vár ezzel még legalább egy évet.   
Az meglepett, hogy amikor megkértem Dávidot, tolja közelebb a magnót, mert nem érem el és nem tudom kinyitni neki a kazettás részt, közelebb tolta a magnót. Simán megért egy csomó mindent, és szerencsére nem annyira határfeszegető, mint Andris, gyakrabban elfogadja a nemszabadot és a hozzá fűzött magyarázatot, mint a bátyja. A szemén látom amúgy, hogy oké, engedelmeskedik látszólag, de alig várja, hogy mikor nem vagyok ott a nemszabad dolog közelében, hogy a távollétemben mégiscsak megfogja / megnyalja pl. a tiltott kábelt, nemezgolyót... 
Sir David féltékenysége nem könnyíti meg a jótestvéri viszony kialakítását. Ha éppen egyikük sem ásta elő a csatabárdot, eszméletlenül édesek tudnak lenni, tök jól eljátszanak együtt (pl. imádnak kergetőzni), Andris eteti az öccsét, nagy csendben és még nagyobb egyetértésben megdézsmálják a pufis zacskót, ez az idill azonban soha nem tart tovább öt-tíz percnél. Dávid egyből ugrik, ha Andris van az ölemben-karomban és minden erejét beleadja abba, hogy lefeszegesse rólam a bátyja kezét, illetve kitúrja őt a helyéről. Szerelmetes öleléseket és puszikat szoktam tőle kapni, B. nem egyszer mondta ezek láttán, hogy szüljek már neki egy lányt, ilyeneket ő is akar. Egyelőre be kell érnie az enyémekkel.  

2013. augusztus 10., szombat

Sir Andrew dacoskodik...

Hagyj békén tégemet!, üvölti bele az arcomba Sir Andrew, miközben eltorzulnak a vonásai, vörös a feje, visszafojtja a sírást, csakazértsemsír, viszont elkeseredetten kiabál, pontosabban elkeseredetten üvölt.  (A tégemet és a tiémet állandó nyelvi bakija, az olyanat és az ilyenet is.) Borzalmas pillanat volt, ezt a békénhagyóst most használta először, gondolom, nem utoljára. Láttam rajta, mennyire fontos neki, hogy az történjen, amit ő akar, én viszont úgy éreztem, a hosszas mászókázás-csúszdázás után nem alaptalanul kérem arra a koszos kezű és ruhájú sarjamat, hogy vesse le a szandálját, pulcsiját, nadrágját, aztán menjen kezet mosni. 
Ilyen csatározásokból kismillió akad egy nap, hónapok óta küzdeni kell minden piszlicsáré dolog miatt. Például van a 'kérek kakaót, nem, mégsem kérek kakaót' problémakör, amikor cirka három perc után már az ellenkezőjét mondja annak, amit előtte kiejtett a száján, és hiába csinálom meg az adott dolgot, úgy néz rám, mint a hülyére, hogy minek csináltam meg a kakaót; aztán van a 'gyere fürdeni, nem, nem megyek, jó, akkor apa / anya megy fürdeni, nem, én mégis megyek fürdeni' témakör, és ide vehetjük azt is, hogyha nem eszi meg teszem azt a rántottáját, más sem eheti meg, mert oltári hisztit vág le, hogy az az ő rántottája, és nem érti meg, hogy nem fogom kidobni a féltányérnyi rántottát, viszont ha csak úgy elfogy a félretolt rántotta, mindenféle bejelentés nélkül, nem izgatja az üres tányér, eszébe sem jut, csak Sir Andrew füleinek nem szabad meghallaniuk, hogy apa megeszi a maradékot.
A Sir mindenben, de tényleg mindenben ellenkezik, amit kérünk tőle, kínlódni kell a legapróbb, leghétköznapibb dologgal is, mert ő egészen biztosan mást akar, mint amit mi szeretnénk. Gyakran végigüvölti a játszótér utáni zuhanyt (bámulatos, mennyi homok fér el egy gyereken, meg az is, hogy a  mosás után is kislapátnyi homokot szórok ki az előtte kirázott nadrágjából), illetve veszettül, teljes erőből (fizikailag és verbálisan) tiltakozik pölö a pisilés ellen, aztán Niagarát csurgat a vécébe. Nem cseszegetjük felesleges kérésekkel, a mindennapi élethez szükséges témákban makacsolja meg magát nagyon durván. Értem én, hogy a saját akarata ezerszer fontosabb, mint a miénk, és kivel dacoljon, ha nem velünk, de ez így borzasztó kemény. Rengeteget kell trükközni, hogy az történjen, amit mi szeretnénk, ráadásul a kiabálásától / visítozásától nem is igen lehet neki elmagyarázni az adott pillanatban, mi miért szükséges, a hisztit meg nehezen hagyja abba, direkt hergeli magát. A végletekig feszíti azokat a határokat, amelyek amúgy is tágak, hiszen nagy a szabadsága-mozgástere, elmondhatja a véleményét, bevonjuk a dolgokba, figyelünk arra, hogy meghallgassuk, plusz emellett foglalkozunk vele, szeretgetjük-ölelgetjük. És mégis. 
Az is durva, hogy rászokott a dobálásra (elhajít tárgyakat, és minket is gyakran céltáblának használ), például ma az apja szemét dobta ki majdnem egy ceruzával, B. pofazacskójába szinte beleállt a cerka, aztán döbbenten néztünk össze B.-vel, amikor Andris kardozzunk! felszólítással ütögetni kezdte a saját színes ceruzájával az apja kezében lévő színes ceruzát. Soha az életben nem látott semmiféle kardozós jelenetet... Amúgy a kivakondos meséket azért iktattam ki az életéből, mert agresszív lett tőlük. Csomó verekedős, sírós, menekülős, szétrombolós jelenet van a kisvakondos sztorikban (meg néhány beteges is), Andris nagyon kifordult önmagából. Elég hamar rájöttem, mitől vadult meg, azóta semmi ilyesmit nem nézhet. Az egyik délután nagyfiúk és nagylányok vízipisztolyoztak a játszótéren, sikongattak-menekültek-kacagtak, ahogy az ilyenkor szokás, Andris meg zokogva ébredt éjszaka négyszer-ötször, a kis agya nem tudta befogadni ezt az egész vízipisztolyosdit.   
Az öccsét továbbra is szekálja, ha rájön a szekálhatnék, hiába tépjük a szánkat hónapok óta, még mindig minden játékot kiránt a kezéből, aztán drámai hisztit produkál, hogy ő a meg nem értett gyermek (a két tenyerét a fülére szorítja, hogy ne hallja, ha rákiabálunk az ezredik incidens után), és abszolút nem érdekli, ha a játékkal együtt a földre löki Dávidot. Ma reggel ébredés után öt perccel már kiabálni kellett Andrissal... Nyilván szarul érzem magam ettől is, meg attól, hogy nem egy reggelem kezdődik hasonló módon, amikor a két gyerek öli egymást. Hiába javul a viszonyuk, Andris  egy év alatt sem birkózott meg azzal a helyzettel, hogy öccse született... Lehet, hogy évekbe telik, amíg normalizálódik a helyzet. Megjegyzem, Dávid is igen nehéz eset.
Sokat gondolok arra, mit rontottunk el Andris nevelésében, hogy rajtunk múlik-e ez a hónapok óta tartó őrület... Nem látom, hol az a pont, ahol bármi is félresiklott volna. Nem csinálunk mindent tökéletesen, az biztos, de nem érzem, hogy eltoltunk valamit, ami miatt így viselkedik. 

Tényleg cápák!

Na, kinek a gyerekei üvöltenek a leghangosabban, ha ki kell jönni a Balatonból?
Igen, az enyémek. 
És a kicsi is olyan vízi betyár, hogy hihetetlen. Ücsörög a köldökig érő vízben és csapkod meg nagyokat könnyezik, ha víz megy a szemébe (a pacskolás ezzel jár, kisfiam), de nem jönne ki lila szájjal és szétázott ujjakkal sem. Ma kapott egy sárga felfújható vízi izét a feneke alá, baromira élvezte, hogyha beleül, a lábával is pacsálhat. A nagy is legszívesebben bebetonozódna a vízbe, úgy kell rákiabálni, hogy ne menjen be a mélyebb részbe, merthogy végtelenül önálló és végtelenül dacos, csak az a jó, amit ő akar, semmi mást nem hall meg. Az sem zavarja, ha vizet nyel, csak megy-megy előre, ugrik, kúszik-mászik.
Mondjuk, az esti fürdetések alapján tudtam, hogy imádni fogják a vizet, nekem is lételemem. Ja, és imádják a hekket, a palacsintát, a sült kolbászt. Holnap tesztelünk tovább, hekket, kukoricát, hekket, kürtős kalácsot, hekket, ilyesmiket. Meg egy kis hekket, természetesen.