Nem tudom, mi szennyezi mostanában a levegőt, szép sorban támadnak le a hülye helyzetek. Ha így haladok tovább, lassan a veszélyeztetett terhes kategóriába lehet sorolni. Csak most nem fizikailag, hanem mentálisan.
Ma egészen sokáig azt hittem, szétdurran az agyam az idegtől. Az anyósom miatt. Akit kedvelek, akivel jó a viszonyunk. A feszültségtől remegve mosogattam, cirka egy óra alatt csillapodtam le nagyjából, de még mindig lelek magamban feszkómorzsákat.
Privát levelekben szokták nekem írni nagyon kedvesen az olvasók, hogy csodálják a türelmemet, például. Na, most elárulom, mivel tud kiakasztani egy 'külsős' családtag (értsd: nem B. és nem a két fiam) - engem, a türelmesebbnél is türelmesebb, néha zenmamis mélységeket karcolgató anyatájgert. Hosszú poszt lesz, kikívánkozik ez-az, úgyhogy izzítsátok be a csokit, ropit, kakaót. Vagy bele se kezdjetek.
Amikor Andrist növesztettem a pocakomban, nem meglepő módon sokat töprengtem azon, mit várok a nagyszülőktől, és B.-vel csomót beszélgettünk arról is, hogy mi a nagyszülők szerepe a gyerekeink életében, milyen kapcsolatot szeretnénk velük, mit várunk tőlük, mit tudunk tolerálni, mit nem ésatöbbi. Azért dumáltunk erről a kérdésről is rengeteget, mert a gyerekkorunkban, kamaszkorunkban, meg úgy a mindenféle korunkban otthon begyűjtött negatív élmények hatására magától értetődött, hogy nem a saját családjainkban megélt szülői mintákat akarjuk követni a gyerekeink nevelésében. Teljesen más utakon szándékozunk járni. Az otthonról hozott jó, számunkra is fontos dolgokat (pl. közös nyaralás, gyerektábor, családi összeröffenés) megbecsüljük, szóval, nem az a helyzet, hogy a családjaink úgy rosszak, ahogy vannak, és a szüleink semmi jót nem csináltak és semmi értékeset nem kaptunk tőlük, mert szerencsére dehogynem, csak az elmúlt években feltérképeztük a lelki sebeinket és megtaláltuk a családi gyökereiket, a tudatosított és kielemzett hibás mintákat pedig nem akartuk átvenni. B.-vel összhangban vagyunk a gyereknevelés terén is, ugyanazokat az elveket valljuk, nincs ütközőpont ebben a kérdésben sem. (Lehet, hogy később lesz, ki tudja.) Amikor B. még nem volt tapasztalt apuka, arra kértem, bízzon az anyaösztöneimben. Megtette, azóta sem bánta meg. Időközben remekül kifejlesztette az apaösztöneit, nagyon büszke vagyok rá. A pszichokurkász énemben eddig is bízott, sőt, az együtt töltött évek alatt magában is kinevelt olyat.
A nagyszülőkkel kapcsolatban az az álláspontunk, hogy a gyerekeinkhez hasonlóan ők is nagy mozgásteret kapnak. Bizonyos keretek között. Mert a korlát mindenkinek kell. Nem hiszek abban, hogy szabályok nélkül egészséges lelkületű gyereket lehet nevelni. A szabály fontos. A mennyiségét és a tartalmát viszont alaposan át kell gondolni, különben tök felesleges meg ártalmas. És az is fontos, hogy az unoka-nagyszülő kapcsolatot nem szabad megterhelni a szülők negatív élményeivel. Az a szülők magánügye, nem pakolunk a gyerek lelkére olyan terhet, aminek a viselésére nem áll készen, valamint nem adunk skatulyát a gyereknek, hadd alakítsa ki a saját véleményét a nagyszüleiről. A jó unoka-nagyszülő viszony számos élménnyel-tapasztalattal gazdagítja a gyereket (meg a nagyszülőt és a szülőt), és itt most ne a fagyizásra/állatkertezésre/korlátlan tévénézésre gondoljunk. Nem küldözgettünk gyerekneveléses cikkeket a nagyszülőknek, nem ültünk le velük, hogy eligazítást tartsunk nekik a gyereknevelési elveinkről. Úgy voltunk ezzel, hogy a gyakorlati részt úgyis megtapasztalják a mindennapokban, és ha majd az idő múlásával felmerülnek kérdések, megbeszéljük őket, addig egyszerűen élvezzék, hogy gondtalanul unokázhatnak. Itt már nem szülőként kell funkcionálniuk, hanem nagyszülőként, ergo a szülői feladatokat nyugodtan hagyják ránk. És soha nem kértünk lehetetlen dolgokat tőlük, eddig a legkomolyabb talán az volt, hogy Andris nem ihat tejet, amíg nem tisztázódik az ekcémamizéria, illetve lehetőleg kerüljék a csokit, a cukros izéket, meg a narancsot. Anyósom egyszer elfelejtette a narancsot, amikor Andris náluk maradt egy-két órára. Nem mérgelődtem, nem balhéztam. Megesik az ilyesmi. Kenegettem a piros foltjait, ennyi. Kértük még azt, hogy ne öntyömpöntyömözzenek Andrisnak, pölö a kacsára ne mondják, hogy hápi-hápi, hanem legyen az a csóri állat pusztán kacsa. A gyerek nem hülye, a kacsát is meg tudja tanulni, max. később mondja ki, na és? Anyu és anyósom látta (apám és apósom ilyen-olyan fizikai okok miatt nem sürög-forog nálunk), Andrisnak mit szabad itthon és mit nem, hogyan bánunk vele, hogyan beszélünk hozzá, és sokat meséltünk nekik róla. Mindketten megértették a lényeget, tehát ez ilyen indirekt módon alakult. Egyikük sem szólt bele abba, hogy mit miért csinálunk úgy, ahogy, elfogadták és kész, mert szeretnek minket, mert szeretik Andrist, és mert van annyi értelmi és érzelmi intelligenciájuk, hogy felmérjék, Andris kiegyensúlyozott, vidám, kíváncsi és talpraesett kisfiú, tehát valamit azért jól csinálunk. Meghallgatom, ha arról mesélnek, hogy pl. anno ők hogyan szoktattak minket szobatisztaságra, de ebben a kérdésben is megvan a határozott véleményünk, a saját elképzelésünk szerint fogjuk alakítani ezt is. Tudom, hogy nem minden családban jó a viszony a nagyszülőkkel, de ahol nincsenek kibékíthetetlen ellentétek, ott szerintem minden érintettnek törekednie kell arra, hogy a gyerek minél többet profitáljon a nagyszüleivel való kapcsolatából. A nagyszülők már nem fognak változni, rögzült szokások mentén bonyolítják az életüket, és a gyereknek az a jó, ha hiteles képet kap az őt körülvevő emberekről, akik nem szerepet játszanak, hanem önmagukat adják. Hasznos tulajdonság a szülői nagyvonalúság (csak éppen annyi, hogy a nagyszülők jól érezzék magukat a bőrükben, amikor unokáznak), mindent úgysem lehet beszabályozni. Ami engem illet, azzal a tudattal szeretem a nagyszülőknél hagyni a gyerekemet (még csak 1-2 órára), hogy remek helyen van, és ebben nekem is segítenem kell. Nálunk nem nehéz a nagyszülőség. Ott támogatom őket, ahol csak lehet. Törekszem arra, hogy a nagyszülőnek is legyen sikerélménye és saját közös élménye a gyerekkel, hogy tudjanak a legfontosabb történésekről ésatöbbi. Nem lesem árgus szemekkel minden mozdulatukat, nincs leszabályozás, nincs faggatózás-számonkérés a nélkülem töltött időről. Mindenki annyit mesél, amennyit akar. Legyen önálló a gyerek és a nagyszülő is, plusz érezzék jól magukat együtt. Finoman egyengetem a kapcsolatukat, mert nem szeretném, ha x év múlva annyiban merülne ki a viszonyuk, hogy az unoka havonta egyszer felugrik a nagyszülőhöz pénzt kunyerálni.
Ilyen háttérrel egyszerűen érthetetlen anyósom mai akciója: Azt beszéltük meg, hogy akkor indul el hozzánk, amikor megírom neki sms-ben, hogy Andris elaludt, jöhet. Egy óra az út, Andris ritkán alszik napközben annál többet. Anyósom azonban a szokásos időpontban toppant be. A kérésünk ellenére. És sem egy sms-t, sem egy telefont nem eresztett meg, mert nagyon jól tudta, hogy arra fogom kérni, hogy addig ne induljon el, amíg Andrist nem tettem le aludni. Nehezen emésztem meg, hogy egyrészt ignorálta a nem véletlenül megfogalmazott kérésünket, másrészt a kis magánakciójával elcseszte a délutánunkat és az esténket.
Márciusban kezdtem az elválasztást, ráérősen haladunk, és bár én sietnék, nem erőltetek olyasmit, amire Andris még nem áll készen. A délelőtti alvásból ma azért nem lett semmi, mert Andris megint nem volt hajlandó úgy elaludni, hogy nem kapja meg hosszabb távra a mellemet alvás előtt. Néha vannak ilyen napjai. Alapjáraton nyűgös volt, nehezen tudtam lekötni a figyelmét ezzel-azzal. A mellmegvonás után kitört a balhé, ami sírásba torkollott a részemről is. (Az elválasztás nehézségeiről írok még, garantáltan nem burkolom rózsaszín vattacukorba.) Amúgy összességében jól megy az elválasztás, Andris gyorsan elfogadta, hogy ritkultak és rövidültek a szoptatások, néha azonban a sarj igényelné a hosszú szopásokat a délelőtti alvás előtt, én viszont ebben tényleg csak indokolt esetben vagyok partner, mert gyakorlatilag nincs rá szüksége, pl. hétfőn életében először nem kérte a mellemet sem a reggeli ébredés utáni szoptatáshoz, sem a délelőtti alváshoz. Apukája karjában ringatózva egyre többször alszik el délelőtt, rám nincs szükség. Másfél év igény szerinti szoptatással a hátam mögött és egy 28 hetes babával a hasamban már képtelen vagyok huszonakárhány percet szoptatással tölteni, így nem tudom elkerülni a balhét. Miután kibőgtük magunkat, összebújva játszogattunk, aztán jött a kaja... és jött anyósom is. Kábé még harminc perc kellett volna ahhoz, hogy Andris teljesen elálmosodjon és nyugisan elaludjon. Rövid szoptatás után. Anyósom túlélte volna, ha kivételesen nem egykor lép be az ajtón, hanem mondjuk úgy fél három magasságában. Kap egy kipihent unokát, akivel egy rövid falatozás után lemegy a játszótérre, illetve akivel besétálnak az oviba a harmadik legfiatalabb unokájáért. Andris jókedvűen eltölti velem a nagymama távozása és az apukája késő esti érkezése közötti időszakot, aztán az esti rituálék után ügyesen elalszik. Ez lett volna a forgatókönyv, ha az anyósom figyelembe veszi a kérésemet. Nem úrinői huncutságból kértem, hogy várja meg, amíg Andris elalszik. Tudom, hogy a fiamnak muszáj egyszer aludnia napközben ahhoz, hogy bírja a saját délutáni és esti tempóját. Ha bárki ott van a lakásban, nem alszik el, mert raktározza a kis fejében az infót, hogy ott van és játszani akar vele, ez egy ilyen gyerek. Tehát mi lett volna az üdvös megoldás a reggel óta nyűgös gyerekem szempontjából? Ha az anyósom megvárja, hogy kidőljön, és csak az sms-em után indul el. Ahogy kértem. És mivel járt a hátam mögötti akció? Andris éppen ebédelt, amikor megérkezett, rögtön abba is hagyta a kajálást a nagymamája láttán, ergo a játszótér után hiába volt éhes, az álmosság győzött, viszont ébredés után farkaséhesen bömbölt a karomban. (A kaját előkészítettem, biztos voltam abban, hogy így fog ébredni.) Nem volt más választásom, minthogy az alvás közelébe került, de az anyósom láttán felpörgött gyerekemet elengedjem a játszótérre. Fáradtan, álmosan, nyűgösen. A nagymama jelenléte miatt az altatás szóba sem került, a nagymama meg nem azért utazott egy órát, hogy rögtön visszamenjen, illetve hogy engem nézzen, amíg Andris alszik. A játszóterezésben kimerült gyerekem húsz perc alvás után zokogva ébredt, ilyenkor kizárólag a mellem nyugtatja meg, ami azt jelentette, hogy odavágtam a két hónapja gyúrt elválasztásnak, mert meg kellett szoptatnom, és így sokkal többet volt ma mellen, mint március óta bármikor. A gyerek napirendjét taccsra tette az anyósom, az alvása 2-3 órával elcsúszott, ami maga után vonta a vacsora, a fürdetés és az esti altatás csúszását is. Andris nyugtalanul aludt, pedig nem szokása, nem is tudta kipihenni magát, és ébredése után szinte mindenért sírt, a fürdetésnél már üvöltött. Csinálhattunk bármit, semmi nem volt jó. Fizikailag eléggé leamortizál a szoptatás, az idegtől meg nem tudtam aludni, szóval, a pihenésről ma csak álmodozhattam. Az anyósom egyetlen átgondolatlan lépésével agyonütötte három ember délutánját és estéjét. Ha úgy tesz, ahogy kérem, Andrist rengeteg sírástól és üvöltéstől kíméli meg. Ja, nem kért elnézést. Látta-érezte rajtam a haragot, ami csak gyűlt azután, hogy megkérdezte Andristól, miért sír. Szívesen válaszoltam volna azt, hogy miattad, mert nem hagytad aludni, de B.-re gondoltam és befogtam a számat, meg az anyósomat kedvelem annyira, hogy ne bántsam meg olyan állapotban, amikor szétvet az ideg. Nyilván ez egyetlen nap volt, Andris is túl fogja élni, meg mi is, maradandó károsodást senki nem szenvedett, ugyanakkor rosszul esik ez a belepiszkítás a jól működő anyós-meny kapcsolatunkba, illetve nem tűröm, hogy bármelyik családtag letojja a teljesen megalapozott kérésemet. Nem tudom szebben mondani: n-e-m t-ű-r-ö-m. A gyerekem érdekében nem tűröm. Anyósomnak ez volt az első és utolsó ilyen megmozdulása, majd valahogy szépen próbálunk vele beszélni. Fura helyzet, mert ilyesmit soha nem csinált még, sőt, az első ilyen kérésemet simán teljesítette és jól sült el minden azon a napon, meg azért is fura, mert Andris a negyedik unokája, tapasztalt már ezt-azt a gyerekeknél-szüleiknél, én meg eddig nem adtam okot arra, hogy kételkedjen az ítéleteimben sem a B.-vel való kapcsolatom, sem a gyereknevelés terén, és amíg ez így van, és amíg kiválóan működik minden a mi kis családunkban, és amíg hihetetlenül jó fej menyként segítem-támogatom őt az Andrissal és a B.-vel való kapcsolatában, és amíg nem vagyok egy ön- és közveszélyes, a gyerekét elhanyagoló és rosszul nevelő anya, addig elvárom tőle is, hogy amit a nagyszülőktől kivételesen, de annál nyomatékosabban kérek a gyerekeim miatt, az szentírás legyen a számukra. Szentírás. Minimum.