2012. május 27., vasárnap

A kisebbik fiú és a gigaalbérlet

Nem könnyű az élet az A betűs gyerekemmel az elmúlt 2-3 hétben, fogalmazott rendkívül finoman csibike, olyan fincsi dolgok csúsznak egybe nála, mint például dackorszak, szeparációs szorongás, fejlődési ugrás, rémálmodás, elválasztás, fogzás, éjszaka üvöltve ébredés és üvöltés-sikoltozás 15-40 percen keresztül, szóval, most nem róla fogok mesélni (egyelőre elég mindezt át-, meg- és túlélni), hanem a kisebbik fiamról. Itt is akadnak súrlódások, főleg a testemen való osztozkodás miatt.
Ezen a héten néhány ismeretlen arról kérdezett kedvesen mosolyogva, hogy mikor szülök, aztán amikor nem kevésbé kedvesen azt feleltem, hogy elvileg két hónap múlva, arcvonásaik belefagytak a mosolyba, szemükbe döbbenet költözött. Tudom én, hogy nagy a hasam, ha nem verném be/karcolnám meg szinte mindig, akkor is feltűnt volna, ugyanis tegnap életemben először ejtőernyő méretű bugyikat kellett vennem. Szűk rám az Andrissal hordott terhesszoknyám- és nadrágom is, mindkettő nyomja a hasamat. Ahogy elnéztem a Brendon 36-os és 38-as daraboktól hemzsegő kismamaruhás kínálatát, egyetlen választásom maradt a következő két hónap kibekkelésére: zsákot húzok magamra.
A szintén megalomán ifjabbik gyerekem majdnem 32 hetes törzshelye most ilyen, kisdobos becsszó, hogy nem két gyerek figyel odabent:


Kábé tizenöt kilót híztam eddig, és nagyon hiányzik az a 65 kiló alatti csibike, aki a terhesség előtt voltam. B. a világ legszexibb és legkívánatosabb nőjének tart (nappal is), én most nem érzem magam annak, fáradt vagyok és szabira akarok menni anyaságból, hogy egy kicsit feltuningoljam magam lelkileg, de hát ez nem az a szabadságolós munkakör. (A hajam nagyon szar, ne nézzetek oda. Még nem tudtam betámadni a fodrászomhoz, pedig gyöngyöket is kapnék tőle, nem csak új sérót.)
Tegnap történt az is, hogy nem működött a lift, ezért a két közepesen súlyos szatyrommal felcaplattam a sokadikra. És nem borultam ki, annak örültem őszintén, hogy nincs velem Andris plusz a kismotorja, vagy adott esetben a tizenakárhány kilós babakocsija. Az anyaság egyébként megtanítja az embert arra, hogy az igazán parányi jó is fontos, baromira kell tudni örülni neki. 
A héten jártam a nődokinál,  aki megerősítette a kórházi ultrahang eredményét, miszerint a kiscápánk két héttel fejlettebb a koránál. Állítólag emiatt nem érkezik előbb, viszont nagy babára számítsunk. Olyannyira, hogy a méretei alapján indokolt lehet a császár, mert a dokim nem akarja megkockáztatni a hegszétválást. Aztán ha már császár, kicsinosítja az előző hegét, ugyanis nem tetszik neki. (Ő csinálta, nem én.) A furaságokról annyit, hogy most is sikerült szétszórtan viselkednie, például megjegyezte, hogy majd vért kell biztosítanunk a szüléshez adott esetben, és kibírtam, nem kezdtem el faggatni, hogy mi ez a többes szám első személy, perpill kismama státusszal bírok, nem végeztem orvosit és vámpír sem vagyok. 
Ja, a ded a legtöbb vizsgálatnál szunyál, amúgy meg ha olyanja van, szanaszét rúgja a berendezésemet:


Andris kilenc hónap alatt nem mozgott annyit, mint az öccse egy hét alatt. Ha valami nem tetszik a kisebbik Sir-nek, addig rugdos, amíg nem fordulok a számára szimpatikus pózba. (Frontoknál viszont szinte mozdulatlan egész nap.) Nem túl klassz, amikor a nagyobbik kint tombol, a kicsi meg bent, ráadásul az utóbbi baba gyakran bordásfalnak nézi a csípőmet, olyan mutatványokat produkál, hogy nem egyszer könnybe lábad a szemem kínomban. Nála tanultam meg azt is, hogy akár tízszer is el lehet rohanni pisilni - 60 perc alatt. 
A dokim képes volt halálosan komolyan azt mondani, hogy pihenjek sokat. Ühüm, egy Andris mellett nyilván ez a legkönnyebb dolog a világon, kacarászott magában csibike. (Nem.) B. mesélte, hogy látott olyan gyereket a játszótéren, akit az anyukája lerakott a homokozó egyik csücskébe lapáttal, formával, vödörrel együtt, aztán két óra múlva kiemelte a gyereket - ugyanarról a helyről. Valamennyire vigasztal, hogy nem vagyok levesbetét állagú, B.-t ugyanúgy kifárasztja Andris mozgékonysága és lendülete akár itthon, akár a játszótéren, mint engem, és B. nem terhes, legalábbis nem tudok róla. 
A kisebbik fiamról van egy mutogatós képem is:

 
A kinyújtott hüvelyk- és mutatóujját kapták le a kórházi ultrahangon, talán a köldökzsinórt fenyítette be éppen, passz. Szeretek terhesnek lenni vele is, csodálatos a tenyerem alatt érezni a porcikáit. Jó lenne úgy várni őt, mint Andrist, abban az idillben, de az anyaság arra is megtanított, hogy nem szabad olyasmire vágyni, amit az adott helyzetben lehetetlen megvalósítani. 
És a legkisebb gyerekünk neve Dávid. Nem titkolom tovább, mert sokan kérdeztetek rá az utóbbi időben, és nem akarom kéretni magam. 

2012. május 26., szombat

Sir Andrew, Forma-1, főtt virsli, eltartott kisujj

És ezzel mindent elmondtam a képről. Ez ám a villámblogolás.

2012. május 23., szerda

Lesz ez még rosszabb hosszabb is

Esténként már nincs agyam ahhoz, hogy a kisebbik fiamról / az elmúlt két hét káoszáról / Andris ügyesedéséről / az anyalelki dolgaimról meséljek (azért még nem adtam fel), pedig szeretném megörökíteni  például az olyan apró csodákat, hogy Sir Andrew az asztalomon lelt hajszálamra megkísérelt felfűzni egy kásagyöngyöt (igen, egy gyufafejnél is kisebb méretű gyöngyöt, és igen, egy hajszálra), illetve a fürdés utáni toalettigazításnál belevigyorogta az arcunkba, hogy bábószá (Sir Andrew-ról magyarra fordítva: Babóca, a katicalány) - a Bogyót (ő meg a csigafiú) pár napja simán mondja. Az apjával fürdésnél közölte, hogy szápá (cápa), és ahogy láttam, a legutolsó növesztéseknek köszönhetően a fogsora teljesen cápás.
A gyöngyfűzéshez hasonlóan azt is az anyjától leste el, hogy a meggybefőtt levét nem engedjük át az enyészetnek, miután elfogyott belőle a meggy, hanem úrinőre / úriemberre egyáltalán nem hajazó módon kiisszuk a tálkából, mert az a lötty finom. Vendégségben majd megpróbálunk viselkedni.

2012. május 19., szombat

2012. május 8., kedd

Még mindig az apai mintáról

Cirka két hete csinálja azt a nagyobbik fiam, hogy felmászik az apja székére az étkezőasztalnál és a számítógépnél, és ott ücsörög egy kicsit, meg az is előfordult már párszor, hogy befeküdt az ágyunkba az apja helyére és ott alvást imitált - horkoló hangokat is kiadott magából. (Mondjuk, annak örülök, hogy a horkolást nem tőlem hallja. Jó, az üres szőlőrúzsos tubust anyai mozdulatok alapján tartja a szájához, meg a szemceruzával is miattam böki ki majdnem a látószerveit.) Aztán tegnap elkobozta az apja napszemüvegét, és garázdálkodott benne/vele, ímé:

2012. május 5., szombat

"Inkább egy 24 órás kommandós kiképzést vállalnék, köszönöm!" jeligére

Bár az elmúlt két napban még csak kilencvenakárhány százalékig telítődött a hold, Andris így is összehozott néhány (?) hajmeresztő mutatványt. Többször éreztem úgy, hogy például ott helyben megszülök a játszótér felé vágtázva, illetve a játszótéren. Valószínűleg ez  amúgy könnyebb feladat, mint teliholdas napokon megőrizni a fiam testi épségét, de majd júliusban kiderül. Tegnap öt perc alatt egyrészt dobott egy fejest a padról (homokon landolt, kábé a fél Szaharát töröltem le az arcáról/szedtem ki a szájából/szeméből/orrából), másrészt magára rántotta a babakocsit. A többit hagyjuk. Azt hiszem, rosszul választottunk nevet a sarjnak: kérvényezni fogom az Életveszély keresztnév engedélyeztetését.
   
P.S.: Arról fogalmam sincs, hogy került az mp3-lejátszóm az embermagas fikusz kaspójába - vízzel teli kaspójába. Sir Andrew-ra Életveszélyre tippelek.

2012. május 3., csütörtök

Utánzásból csillagos ötös

Álltam a tűzhely előtt és az utolsókat simítottam a vacsorán, amikor ő, aki férfim belecsókolt a nyakamba, megpaskolta a bal farpofámat és kiment a konyhából, és két másodperccel később egy apró kezet éreztem a jobb farpofámon meg a paskolást, aztán Andris az apja után eredt. 

2012. május 2., szerda

Nagyszülők figyelmébe (with love, csibike)

Nem tudom, mi szennyezi mostanában a levegőt, szép sorban támadnak le a hülye helyzetek. Ha így haladok tovább, lassan a veszélyeztetett terhes kategóriába lehet sorolni. Csak most nem fizikailag, hanem mentálisan.
Ma egészen sokáig azt hittem, szétdurran az agyam az idegtől. Az anyósom miatt. Akit kedvelek, akivel jó a viszonyunk. A feszültségtől remegve mosogattam, cirka egy óra alatt csillapodtam le nagyjából, de még mindig lelek magamban feszkómorzsákat.
Privát levelekben szokták nekem írni nagyon kedvesen az olvasók, hogy csodálják a türelmemet, például. Na, most elárulom, mivel tud kiakasztani egy 'külsős' családtag (értsd: nem B. és nem a két fiam) - engem, a türelmesebbnél is türelmesebb, néha zenmamis mélységeket karcolgató anyatájgert. Hosszú poszt lesz, kikívánkozik ez-az, úgyhogy izzítsátok be a csokit, ropit, kakaót. Vagy bele se kezdjetek.
Amikor Andrist növesztettem a pocakomban, nem meglepő módon sokat töprengtem azon, mit várok a nagyszülőktől, és B.-vel csomót beszélgettünk arról is, hogy mi a nagyszülők szerepe a gyerekeink életében, milyen kapcsolatot szeretnénk velük, mit várunk tőlük, mit tudunk tolerálni, mit nem ésatöbbi. Azért dumáltunk erről a kérdésről is rengeteget, mert a gyerekkorunkban, kamaszkorunkban, meg úgy a mindenféle korunkban otthon begyűjtött negatív élmények hatására magától értetődött, hogy nem a saját családjainkban megélt szülői mintákat akarjuk követni a gyerekeink nevelésében. Teljesen más utakon szándékozunk járni. Az otthonról hozott jó, számunkra is fontos dolgokat (pl. közös nyaralás, gyerektábor, családi összeröffenés) megbecsüljük, szóval, nem az a helyzet, hogy a családjaink úgy rosszak, ahogy vannak, és a szüleink semmi jót nem csináltak és semmi értékeset nem kaptunk tőlük, mert szerencsére dehogynem, csak az elmúlt években feltérképeztük a lelki sebeinket és megtaláltuk a családi gyökereiket, a tudatosított és kielemzett hibás mintákat pedig nem akartuk átvenni. B.-vel összhangban vagyunk a gyereknevelés terén is, ugyanazokat az elveket valljuk, nincs ütközőpont ebben a kérdésben sem. (Lehet, hogy később lesz, ki tudja.) Amikor B. még nem volt tapasztalt apuka, arra kértem, bízzon az anyaösztöneimben. Megtette, azóta sem bánta meg. Időközben remekül kifejlesztette az apaösztöneit, nagyon büszke vagyok rá. A pszichokurkász énemben eddig is bízott, sőt, az együtt töltött évek alatt magában is kinevelt olyat.
A nagyszülőkkel kapcsolatban az az álláspontunk, hogy a gyerekeinkhez hasonlóan ők is nagy mozgásteret kapnak. Bizonyos keretek között. Mert a korlát mindenkinek kell. Nem hiszek abban, hogy szabályok nélkül egészséges lelkületű gyereket lehet nevelni. A szabály fontos. A mennyiségét és a tartalmát viszont alaposan át kell gondolni, különben tök felesleges meg ártalmas. És az is fontos, hogy az unoka-nagyszülő kapcsolatot nem szabad megterhelni a szülők negatív élményeivel. Az a szülők magánügye, nem pakolunk a gyerek lelkére olyan terhet, aminek a viselésére nem áll készen, valamint nem adunk skatulyát a gyereknek, hadd alakítsa ki a saját véleményét a nagyszüleiről. A jó unoka-nagyszülő viszony számos élménnyel-tapasztalattal gazdagítja a gyereket (meg a nagyszülőt és a szülőt), és itt most ne a fagyizásra/állatkertezésre/korlátlan tévénézésre gondoljunk. Nem küldözgettünk gyerekneveléses cikkeket a nagyszülőknek, nem ültünk le velük, hogy eligazítást tartsunk nekik a gyereknevelési elveinkről. Úgy voltunk ezzel, hogy a gyakorlati részt úgyis megtapasztalják a mindennapokban, és ha majd az idő múlásával felmerülnek kérdések, megbeszéljük őket, addig egyszerűen élvezzék, hogy gondtalanul unokázhatnak. Itt már nem szülőként kell funkcionálniuk, hanem nagyszülőként, ergo a szülői feladatokat nyugodtan hagyják ránk. És soha nem kértünk lehetetlen dolgokat tőlük, eddig a legkomolyabb talán az volt, hogy Andris nem ihat tejet, amíg nem tisztázódik az ekcémamizéria, illetve lehetőleg kerüljék a csokit, a cukros izéket, meg a narancsot. Anyósom egyszer elfelejtette a narancsot, amikor Andris náluk maradt egy-két órára. Nem mérgelődtem, nem balhéztam. Megesik az ilyesmi. Kenegettem a piros foltjait, ennyi. Kértük még azt, hogy ne öntyömpöntyömözzenek Andrisnak, pölö a kacsára ne mondják, hogy hápi-hápi, hanem legyen az a csóri állat pusztán kacsa. A gyerek nem hülye, a kacsát is meg tudja tanulni, max. később mondja ki, na és? Anyu és anyósom látta (apám és apósom ilyen-olyan fizikai okok miatt nem sürög-forog nálunk), Andrisnak mit szabad itthon és mit nem, hogyan bánunk vele, hogyan beszélünk hozzá, és sokat meséltünk nekik róla. Mindketten megértették a lényeget, tehát ez ilyen indirekt módon alakult. Egyikük sem szólt bele abba, hogy mit miért csinálunk úgy, ahogy, elfogadták és kész, mert szeretnek minket, mert szeretik Andrist, és mert van annyi értelmi és érzelmi intelligenciájuk, hogy felmérjék, Andris kiegyensúlyozott, vidám, kíváncsi és talpraesett kisfiú, tehát valamit azért jól csinálunk. Meghallgatom, ha arról mesélnek, hogy pl. anno ők hogyan szoktattak minket szobatisztaságra, de ebben a kérdésben is megvan a határozott véleményünk, a saját elképzelésünk szerint fogjuk alakítani ezt is. Tudom, hogy nem minden családban jó a viszony a nagyszülőkkel, de ahol nincsenek kibékíthetetlen ellentétek, ott szerintem minden érintettnek törekednie kell arra, hogy a gyerek minél többet profitáljon a nagyszüleivel való kapcsolatából. A nagyszülők már nem fognak változni, rögzült szokások mentén bonyolítják az életüket, és a gyereknek az a jó, ha hiteles képet kap az őt körülvevő emberekről, akik nem szerepet játszanak, hanem önmagukat adják. Hasznos tulajdonság a szülői nagyvonalúság (csak éppen annyi, hogy a nagyszülők jól érezzék magukat a bőrükben, amikor unokáznak), mindent úgysem lehet beszabályozni. Ami engem illet, azzal a tudattal szeretem a nagyszülőknél hagyni a gyerekemet (még csak 1-2 órára), hogy remek helyen van, és ebben nekem is segítenem kell. Nálunk nem nehéz a nagyszülőség. Ott támogatom őket, ahol csak lehet. Törekszem arra, hogy a nagyszülőnek is legyen sikerélménye és saját közös élménye a gyerekkel, hogy tudjanak a legfontosabb történésekről ésatöbbi. Nem lesem árgus szemekkel minden mozdulatukat, nincs leszabályozás, nincs faggatózás-számonkérés a nélkülem töltött időről. Mindenki annyit mesél, amennyit akar. Legyen önálló a gyerek és a nagyszülő is, plusz érezzék jól magukat együtt. Finoman egyengetem a kapcsolatukat, mert nem szeretném, ha x év múlva annyiban merülne ki a viszonyuk, hogy az unoka havonta egyszer felugrik a nagyszülőhöz pénzt kunyerálni. 
Ilyen háttérrel egyszerűen érthetetlen anyósom mai akciója: Azt beszéltük meg, hogy akkor indul el hozzánk, amikor megírom neki sms-ben, hogy Andris elaludt, jöhet. Egy óra az út, Andris ritkán alszik napközben annál többet. Anyósom azonban a szokásos időpontban toppant be. A kérésünk ellenére. És sem egy sms-t, sem egy telefont nem eresztett meg, mert nagyon jól tudta, hogy arra fogom kérni, hogy addig ne induljon el, amíg Andrist nem tettem le aludni. Nehezen emésztem meg, hogy egyrészt ignorálta a nem véletlenül megfogalmazott kérésünket, másrészt a kis magánakciójával elcseszte a délutánunkat és az esténket.
Márciusban kezdtem az elválasztást, ráérősen haladunk, és bár én sietnék, nem erőltetek olyasmit, amire Andris még nem áll készen. A délelőtti alvásból ma azért nem lett semmi, mert Andris megint nem volt hajlandó úgy elaludni, hogy nem kapja meg hosszabb távra a mellemet alvás előtt. Néha vannak ilyen napjai. Alapjáraton nyűgös volt, nehezen tudtam lekötni a figyelmét ezzel-azzal. A mellmegvonás után kitört a balhé, ami sírásba torkollott a részemről is. (Az elválasztás nehézségeiről írok még, garantáltan nem burkolom rózsaszín vattacukorba.) Amúgy összességében jól megy az elválasztás, Andris gyorsan elfogadta, hogy ritkultak és rövidültek a szoptatások, néha azonban a sarj igényelné a hosszú szopásokat a délelőtti alvás előtt, én viszont ebben tényleg csak indokolt esetben vagyok partner, mert gyakorlatilag nincs rá szüksége, pl. hétfőn életében először nem kérte a mellemet sem a reggeli ébredés utáni szoptatáshoz, sem a délelőtti alváshoz. Apukája karjában ringatózva egyre többször alszik el délelőtt, rám nincs szükség. Másfél év igény szerinti szoptatással a hátam mögött és egy 28 hetes babával a hasamban már képtelen vagyok huszonakárhány percet szoptatással tölteni, így nem tudom elkerülni a balhét. Miután kibőgtük magunkat, összebújva játszogattunk, aztán jött a kaja... és jött anyósom is. Kábé még harminc perc kellett volna ahhoz, hogy Andris teljesen elálmosodjon és nyugisan elaludjon. Rövid szoptatás után. Anyósom túlélte volna, ha kivételesen nem egykor lép be az ajtón, hanem mondjuk úgy fél három magasságában. Kap egy kipihent unokát, akivel egy rövid falatozás után lemegy a játszótérre, illetve akivel besétálnak az oviba a harmadik legfiatalabb unokájáért. Andris jókedvűen eltölti velem a nagymama távozása és az apukája késő esti érkezése közötti időszakot, aztán az esti rituálék után ügyesen elalszik. Ez lett volna a forgatókönyv, ha az anyósom figyelembe veszi a kérésemet. Nem úrinői huncutságból kértem, hogy várja meg, amíg Andris elalszik. Tudom, hogy a fiamnak muszáj egyszer aludnia napközben ahhoz, hogy bírja a saját délutáni és esti tempóját. Ha bárki ott van a lakásban, nem alszik el, mert raktározza a kis fejében az infót, hogy ott van és játszani akar vele, ez egy ilyen gyerek. Tehát mi lett volna az üdvös megoldás a reggel óta nyűgös gyerekem szempontjából? Ha az anyósom megvárja, hogy kidőljön, és csak az sms-em után indul el. Ahogy kértem. És mivel járt a hátam mögötti akció? Andris éppen ebédelt, amikor megérkezett, rögtön abba is hagyta a kajálást a nagymamája láttán, ergo a játszótér után hiába volt éhes, az álmosság győzött, viszont ébredés után farkaséhesen bömbölt a karomban. (A kaját előkészítettem, biztos voltam abban, hogy így fog ébredni.) Nem volt más választásom, minthogy az alvás közelébe került, de az anyósom láttán felpörgött gyerekemet elengedjem a játszótérre. Fáradtan, álmosan, nyűgösen. A nagymama jelenléte miatt az altatás szóba sem került, a nagymama meg nem azért utazott egy órát, hogy rögtön visszamenjen, illetve hogy engem nézzen, amíg Andris alszik. A játszóterezésben kimerült gyerekem húsz perc alvás után zokogva ébredt, ilyenkor kizárólag a mellem nyugtatja meg, ami azt jelentette, hogy odavágtam a két hónapja gyúrt elválasztásnak, mert meg kellett szoptatnom, és így sokkal többet volt ma mellen, mint március óta bármikor. A gyerek napirendjét taccsra tette az anyósom, az alvása 2-3 órával elcsúszott, ami maga után vonta a vacsora, a fürdetés és az esti altatás csúszását is. Andris nyugtalanul aludt, pedig nem szokása, nem is tudta kipihenni magát, és ébredése után szinte mindenért sírt, a fürdetésnél már üvöltött. Csinálhattunk bármit, semmi nem volt jó. Fizikailag eléggé leamortizál a szoptatás, az idegtől meg nem tudtam aludni, szóval, a pihenésről ma csak álmodozhattam. Az anyósom egyetlen átgondolatlan lépésével agyonütötte három ember délutánját és estéjét. Ha úgy tesz, ahogy kérem, Andrist rengeteg sírástól és üvöltéstől kíméli meg. Ja, nem kért elnézést. Látta-érezte rajtam a haragot, ami csak gyűlt azután, hogy megkérdezte Andristól, miért sír. Szívesen válaszoltam volna azt, hogy miattad, mert nem hagytad aludni, de B.-re gondoltam és befogtam a számat, meg az anyósomat kedvelem annyira, hogy ne bántsam meg olyan állapotban, amikor szétvet az ideg. Nyilván ez egyetlen nap volt, Andris is túl fogja élni, meg mi is, maradandó károsodást senki nem szenvedett, ugyanakkor rosszul esik ez a belepiszkítás a jól működő anyós-meny kapcsolatunkba, illetve nem tűröm, hogy bármelyik családtag letojja a teljesen megalapozott kérésemet. Nem tudom szebben mondani: n-e-m t-ű-r-ö-m. A gyerekem érdekében nem tűröm. Anyósomnak ez volt az első és utolsó ilyen megmozdulása, majd valahogy szépen próbálunk vele beszélni. Fura helyzet, mert ilyesmit soha nem csinált még, sőt, az első ilyen kérésemet simán teljesítette és jól sült el minden azon a napon, meg azért is fura, mert Andris a negyedik unokája, tapasztalt már ezt-azt a gyerekeknél-szüleiknél, én meg eddig nem adtam okot arra, hogy kételkedjen az ítéleteimben sem a B.-vel való kapcsolatom, sem a gyereknevelés terén, és amíg ez így van, és amíg kiválóan működik minden a mi kis családunkban, és amíg hihetetlenül jó fej menyként segítem-támogatom őt az Andrissal és a B.-vel való kapcsolatában, és amíg nem vagyok egy ön- és közveszélyes, a gyerekét elhanyagoló és rosszul nevelő anya, addig elvárom tőle is, hogy amit a nagyszülőktől kivételesen, de annál nyomatékosabban kérek a gyerekeim miatt, az szentírás legyen a számukra. Szentírás. Minimum.  

Megtörtént eset alapján

Vártuk a 4D ultrahangot, mert az jó nagyon a kedvenc szonográfusunkkal (ilyenünk is van, bezony), én meg eldöntöttem, hogy végre nevesítem a céget, ahol két éve szuper a minden: a szoba barátságos és meghitt, Enya szól a vizsgálat alatt, az ultrahangos kedves és alapos, sokat nevetünk együtt, a gyerekünkről rengeteg információt kapunk és dvd-t és képeket, és feldobva, fülig érő szájjal távozunk.
Pénteken pofára estünk, de csúnyán. Amikor megláttam az új arcot, riadót fújtak az ösztöneim, úgy éreztem, lesz itt még gubanc. Lett is. A megérzéseim mindig bejönnek, sajnos.
Borzasztó csalódottan észleltük, hogy a mi favoritunk helyett (a becsületes neve Lengyel Györgyné, Márti, épp azon ügyködöm, hogy megszerezzem az elérhetőségét) valaki más csinálja az ultrahangot. Eszembe sem jutott rákérdezni a telefonban, hogy a Márti megvan-e még, annyira természetes volt, hogy ha eddig ő csinálta az uh-t, ezután is ő fogja. Nálunk a 4D=Márti és kész. A vizsgálat alaphangulatát mégsem ez adta meg. Az új arc (a továbbiakban GyMA) tíz percig elpiszmogott azzal, hogy bepötyögte a gépbe a nevemet és a szülés várható időpontját (nem az utolsó menstruációnál fogant a cápa minor, ezen sok fehérköpenyes nehezen teszi túl magát). Én kínosan éreztem magam az ágyon, B. kínosan érezte magát a fotelben. Zenét, meghittséget, barátságosságot nyomokban sem tartalmazott az első tíz perc. Az utána következő háromszor tíz perc sem. Úgy vagyok bekötve, hogy iksz összegbe kerülő szolgáltatásnál elvárok egy bizonyos színvonalat. Az ultrahangostól konkrétan azt, hogy értsen ahhoz a géphez, amivel dolgozik. Ez az alap. És ha új arc, akkor meg igenis egészen addig nyúzza az uh gépet és tapasztalt kolléganőjét, amíg profin nem kezeli az előbbit. Az ember legyen már igényes önmagával szemben akár privát, akár szakmai területen. Rengeteg 4D-s cég van a piacon, nyilván azt választom és ajánlgatom fűnek-fának, amivel elégedett vagyok. Kiderült, GyMA nem csak az uh géphez nem ért, de a gyereket váró szülők nyelvét sem beszéli, plusz szakmailag sincs a topon. 
Egyetlen jó dolog volt az ultrahangban: láttuk a kisebbik fiúnkat. Gyönyörű szája van a srácnak. Egyből nyelvet nyújtott ránk, aztán mosolygott párat... aztán szépen a fejébe húzta a köldökzsinórt és az egyik lábát, és bevágta a szunyát. Megmoccanásra nem mutatott hajlandóságot. GyMA úgy döntött, hogy a gyerek arcára fókuszál, mert az olyan apróságok, hogy minden szerve stimmel méretre-darabra, lényegtelenek, az a fő, hogy szép képet csináljon a gyerek arcáról. Könnyen belátható, hogy az arcát a köldökzsinórral és az egyik lábfejével elbarikádozó dedről képtelenség jó fotót csinálni, de GyMA szakmázás helyett rágörcsölt erre a témára és az istennek sem fogadta el, hogy ez a gyerek nem és nem fog megmoccani, akkor sem, ha Brazília éves cukortermelését zabáltatja fel velem. (Pár szem szőlőcukor után megtagadtam a további édességek magamba tömését, nagyon jól tudom, hogy a kiscápa nem reagál ilyesmire.) A vizsgálat szakmai része kevés információt tartalmazott, tulajdonképpen nem is tudtam arra a családtagok által feltett kérdésre válaszolni, hogy és minden rendben? Gőzöm sincs, GyMA erre nem tért ki, pedig B. elmondta, hogy Andris a hasamon tompított nem olyan régen. Én úgy láttam és úgy érzem, hogy igen, minden rendben.       
Amikor a vizsgálatból eltelt nyolc-tíz perc, két dolgon járt az agyam. Az egyik az volt, hogy ha GyMA még egyszer kimondja, hogy tátikázik a baba, vagy hogy nem kell megijedni, hozza-viszi a köldökzsinórt, vagy hogy a gyerek felcsapta a lábát az arcába, kinyitom a számat és üvölteni kezdek, a másik meg az volt, hogy basszus, én leszek az első nő, aki elhányja magát az ultrahangon. Ennyire szarul éreztem magam. Untam GyMA-t, untam a bénázását, untam a kórházi futószalagos gyakorlatban rögzült semmitmondó szavait. Tudom, hogy hülye vagyok, mert nem álltam fel x perc után, hogy na, ebből elég, csá, de abban bíztam, hogy ha kérdezek, csak megtudok valami lényegeset a gyerekről. Hát, nem sikerült. Olyanokat mondott, hogy korához képest fejlettebb baba, mert nagy a feje. Ráadásul egyre feszültebb lett, nekiesett a hasamnak (csakazértiscsinálokjóképet), elszántan nyüstölte a vizsgálófejjel. Eléggé fájt, amit csinált. Most már tudom, hogy érezheti magát a kenyértészta a kezeim között. És ha valaki még egyszer így ér a hasamhoz, azt megrúgom, kisdobos becsszó. Andris esése ehhez a tortúrához képest semmi nem volt.  
GyMA nem tudta dvd-re menteni a vizsgálatot. (Itthon kiderült, hogy a képek cédén való rögzítése is problémát okozott neki, üres cédét kaptunk.) Az ultrahang után felajánlotta, hogy a gikszer miatt menjünk el még egyszer, az a vizsgálat ingyenes lesz. Rábólintottunk és fizettünk (a visszatérő vendégeknek járó kedvezményről nem hallott) abban a reményben, hogy akkor már a Mártival találkozunk. Itthon azért rákerestem a haldokló neten a Mártira, és láttam, hogy már nem dolgozik a 4D Genesisnél. Hoppá, ebben az esetben viszont nem térünk vissza. Kizárólag a pénzért ugrunk be.
Másnap felhívtam GyMA-t, elmondtam neki, hogy szakmailag és technikailag sem vagyunk elégedettek a vizsgálattal, a képeket nem mentette le, úgyhogy szeretném visszakapni a pénzemet, mert ha a Márti már nem dolgozik ott, nem megyünk többé hozzájuk. Meglepő módon nem tiltakozott, elköszönt azzal, hogy mindjárt visszahív, megadja a főnöknője telefonszámát. Természetesen arra szakított időt, hogy tájékoztassa a főnökét, nehogy tőlem halljon ezt-azt. Fogalmam sincs, mit mondott neki, a főnöknő (a továbbiakban BCs) lekezelő és flegma stílusából azt gondolom, hogy rám osztották a fekete bárány szerepét. (Ööö... miért is?) BCs felhívott. Nem kérdezett a vizsgálatról, mert GyMA mindent elmondott (ühhüm, ja, persze, mindent, bár kicsit sem akartam besározni GyMA-t, csak a pénzemre vágytam), és a szavamba vágva odavetette nekem egyáltalán nem kedves stílusban, hogy vele is megcsináltathatom a vizsgálatot, mert mindazt tudja, amit a Márti, de a pénzt is visszakaphatom és megkereshetem a Mártit. Nos, BCs szakmai tudásáról gőzöm sincs (lehet, hogy vérprofi, majd valaki más leteszteli), abban azonban biztos vagyok, hogy a honlapjára ráférne egy alapos frissítés, és abban is, hogy a Márti soha nem használna ilyen hangot sem egy régi, sem egy új vendéggel. Igénybe vettem egy szolgáltatást és az abszolút egyértelmű hiányosságok miatt nem vagyok elégedett vele. Miért kell ezen megsértődni? És most jön az igazán hardcore rész: BCs száját el bírta hagyni az a mondat, hogy új a kolléganő, van, amikor sikerül neki a vizsgálat, van, amikor nem, most maguk voltak a pechesek, de ezt is olyan stílusban, hogy kábé leszarja, ami történt. Ott forgattam a szemeimet és vigyorogtam B.-re a reggelinél, alig hittem el, hogy ilyesmi elhangzott. Tudom, hogy az paprikázta fel, hogy a Mártit választjuk, BCs mondta is, hogy az új helyén nem dolgozik ilyen szuper géppel, mint az övé. Nem akartam illúzióromboló lenni, nem szóltam vissza, hogy felőlem akár fénymásológéppel is megultrahangozhat a Márti, garantáltan több információt tudok meg tőle a gyerekemről, mint tőlük. Az emberi hozzáállást szintén nem említettem meg. Nem kell körbeugrálni, mert azt rühellem, de egy ilyen munkakörben alapjáraton elvárom a minimális szintű kedvességet.
Ja, a pénzt választottuk. Visszakapjuk. De tudjátok, mi a legszomorúbb ebben az egész sztoriban? Nem az, hogy kettő darab silány fotót leszámítva nincs emlékünk a gyerekről, mert őt a születése után addig nézegethetjük, amíg belefájdul a szemünk, szóval, ez nem gond, a nődokimhoz is megyek sima ultrahangra, meg a kórházba is, a szakmai kérdéseimet majd felteszem ott, ez sem probléma. A szomorú az, hogy sem GyMA-ban, sem BCs-ben nem volt gerinc ahhoz, hogy elnézést kérjen a hibákért.