Néhány nappal ezelőtt verbalizáltam B. felé azt a nagy igazságot, hogyha előre tudom, hogy ennyit kell dolgoznia (k...sokat, még a hétvégén is szinte nonstop), meg azt is, hogy Andrisnál a dackorszak egyet jelent az őrjöngve hisztizéssel (és ez állítólag csak a dackorszak light, ugyanis két-három év között jön a dacolás csúcsra járatása), akkor ezer százalék, hogy a második gyerekünk valamivel később születik széles e világra. Úgy másfél-két évvel később, amikor Andris már szobatiszta, nem szopik, egyedül öltözik, beszél, közösségbe jár, remekül eltölt a nagyszüleivel minimum 24 órát. Kegyetlen hetek vannak mögöttünk, és nem látom, hogy a jövőben bármit is javulna a helyzet, főleg úgy, hogy elméletileg öt hét múlva szülök, gyakorlatilag meg egy hét és Dávid teljesen legálisan kikéredzkedhet az albijából. Konkrétan az őskáoszra készülünk B.-vel.
A terhességem kezdete óta harcolok a bűntudatommal, hogy Dávid nem élvezheti azokat a totálisan nyugodt és kiegyensúlyozott hónapokat, amelyeket Andris, illetve csak morzsák jutnak neki, ha Sir Andrew éppen megpihen valami nyugisabb, idilli periódusában. (Az elmúlt három hétből ez kábé három-négy nap.) Bűntudatom van azért is, hogy Dávid már most kevesebbet kap belőlem, és hogy a születése után értelemszerűen Andris igényeit kell első körben szem előtt tartani a kialakult napirendi pontjai, szokásai miatt, és Dávid bújik az alkalmazkodó fél szerepébe.
Ma a dokimnál megkérdezte tőlem egy idősebb nő, hogy Andris várja-é a tesóját. Fogalmam sincs. Ez az a kérdés, amire nem tudok válaszolni. Idősebbik sarjam tökéletesen tisztában van azzal, hogy valami zajlik bennem pocaktájt, hiszen fizikailag garantáltan érzi Dávid mocorgását, de biztos vagyok abban, hogy már a bújásoknál megtapasztalt bugizások előtt is tudta, hogy itt történik valami. Egyrészt borzasztó anyás lett, olyan szinten, mint még soha. Rengetegszer kéri, hogy vegyem fel, ez pedig nagy hassal nagy kihívás. (Főzött-e már Ön negyven fokban úgy, hogy egyik kezével a tizeniksz kilós gyerekét tartja, a másikkal pedig a fakanalat, a bedagadt bokáján feszül a bőr, az albérlő ded hevesen rúgkapál?) Andris bújik, csimpaszkodik, nehezen ereszt el, ha elmegyek itthonról, előre sír és hisztizik, ha elmesélem neki, hogy elmegyek, esténként meg nem egyszer üvöltve riad fel és kizárólag az én karomban nyugszik meg - néha tizenöt perc, néha másfél óra alatt. Megint probléma, ha becsukom magam mögött a vécéajtót. Gond volt az is, hogy anyu megsimogatta a hasamat, amikor az ágyon feküdtem, és amikor ezt Sir Andrew látta, úgy sírt, hogy az a fájdalom, ami kihallatszott a sírásából, belemart a szívembe. Anyut utána azzal büntette, hogy nem érhetett hozzá, nem fogadott el tőle semmit, nem kommunikált vele, szóval, abszolút elutasította. Ma is neheztelt még rá, ez egyértelműen látszott a viselkedéséből. Mivel kivételesen anyu az egész napot velünk töltötte (vasárnap véletlenül túlhajtottam magam, alig bírtam menni, nagyon rosszul voltam, és anyu jött segíteni, hogy együtt küzdjük le a hétfő kihívásait), rengeteget játszott a nagyobbik fiammal, így Andris végül megbocsátott. Érezte, hogy anyu változatlanul szereti, és fontos neki. Nekem meg ott a tanulság, hogy a gyerekem sokkal többet megért a kis világának történéseiből, mint amit én sejtek, pedig az sem kevés.
Közben azért az akaratát is próbálgatja. Tudatosan, nem találomra. Minden ellen tiltakozik. Rögtön. Ha meg akarom itatni, mert látom rajta, hogy szomjas, rázza a fejét és odalöki, hogy nem!, és csak ezután hajlandó inni a poharából. Az egyik legdurvább hisztijét a pelenkázásnál produkálja, ami azért gáz, mert az érzékeny bőre miatt minden egyes pelenkacserénél meg kell mosnom a pelenkába való testrészeit. Ha nyolcszor, akkor nyolcszor vág le olyan hisztit, hogy legszívesebben felbontanám az anyasági szerződésemet és világgá mennék. Baromi megerőltető terhesen küzdeni vele. Van úgy, hogy csak nézek rá, hogy ki vagy te és mit csináltál az én imádni valóan édes kisfiammal? És egyetlen módon szerelhető le a megvadult Sir Andrew: ha megőrzöm a nyugalmamat és nem kezdek el kiabálni vele. Ez pedig roppant nehéz, mert gyakran borzalmas, amit hiszti gyanánt művel. A múlt héten fürdetés előtt egy órán keresztül üvöltött és sírt, hogy érvényesítse az akaratát (fürdés helyett bogyóésbabóca még). Hiába minden puszi, ölelés, szép szó, semmi sem segített. És nekünk B.-vel ki kellett tartanunk az álláspontunk mellett, hiába sajnáltuk nagyon a gyereket. Vannak (és mindig is lesznek) dolgok, amelyekhez ragaszkodnunk kell, ha nem akarjuk, hogy Andris a fejünkre nőjön. Ma reggel hisztit kaptam azért is, mert a Sir elkezdte rángatni a kezemet, hogy menjünk ide meg oda, én azonban szerettem volna befejezni a reggelimet (öt perc). Tud várni öt percet a kék üveggolyó elgurítása? Tud. Kaphatok öt nyugodt percet a reggelim elfogyasztására? Kaphatok. Mindezt a Sir-nek is meg kell tanulnia.
Nehéz, hogy még mindig szoptatom. Nincs szívem elvenni tőle ezt az esti, elalvás előtti szoptatást is, holott néha nehezemre esik a mellemre engedni, és csak úgy bírom ki a 10-15 percet, hogy arra gondolok, mennyire szeretem őt. Az elválasztásról amúgy szeretnék még írni, előre szólok, hogy nem színes-szagos szépséget.
Az, hogy nem eszik rendesen, nem zavar, tudtam, hogy ez várható ebben a korban, az viszont megvisel, hogy úgy tűnik, mintha Andris le akarna szokni az egyetlen napközbeni alvásáról. Nem egyszer 20-40 perccel nyomja végig a napot reggel 6-tól este 9-ig, és ő soha nem lesz olyan kicsinek, hogy lerakom az asztalához, hogy gyurmázgass egy órácskát, fiam, addig anya felpolcolja a lábát. Vele szinte folyamatosan foglalkozni kell. A játszótéren általában én vagyok az egyetlen, aki a fia után rohangál az ötezer fokban. A többi gyerek szépen elhomokozik az árnyékban, az anyukák meg kedélyesen elcsevegnek mellettük ücsörögve. Rólam patakokban ömlik a víz, rossz a napon már reggel kilenckor is, dagad a lábam, húz a hasam. És másfél-két órát töltünk lent. Cirka egy hónappal ezelőtt még bírtam, hogy naponta kétszer leviszem, most nyolc hónapos terhesen már az egy is nehezemre esik. És ha a sarj elfárad, egyik karomban ő, a másikban a motor, a hátamon a cuccunk, és így sétálok haza párszáz métereket. És van olyan gyerek, aki napközben gyönyörűen kialussza a három óráját, meg olyan is, akit este nyolckor beraknak az ágyába, ott eldumálgat magával egy órát, aztán szunya reggelig mukkanás nélkül. A miénk nem ilyen. Imádom a fiamat, nincs olyasmi, amit ne tennék meg érte, de így a dackorszakában gyakran iszonyatosan nehéz vele, pedig nekem azért terminátor is volt a felmenőim között. Van olyan nap, amit egyszerűen csak túl szeretnék élni, arra már nincs lehetőség, hogy élvezzem is. Mindig meglep, ha valaki azt meséli, hogy ő az anyaság minden percét élvezi. Hát, gratulálok. Utálom, ha a fiam kivetkőzik önmagából, és ha nem a fiam lenne, hanem a párom, már rég elhajtottam volna itthonról. A fiamat nem tudom elhajtani, úgyhogy a válsághelyzetek kezelésében napról napra profibb vagyok. B. is, mert természetesen Andris hiába imádja őt is, az apuka sem marad ki a tesztelésből. Tudom és megértem, mi mozgatja Andrist, hozzátartozik a személyiségfejlődéséhez és a rólunk való leváláshoz minden egyes akaratcsata, de ettől azért nem könnyebb a durva helyzetek kezelése. Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen kicsi gyereknek ekkora akarata van. Nyilván üthetném-verhetném, hagyhatnám egyedül bömbölni az ágyában és hasonlók, de nem így akarom csinálni, mindez nem vezetne semmire. Elborzadtam, amikor az egyik anyuka elmesélte a játszótéren, hogy rákérdezett a barátnőjénél, hogy nem érezte-e magát rosszul, amikor megverte a gyerekét? A barátnő azt mondta, hogy csak az első alkalommal...
Na, ez nem az a klasszik vidám bejegyzés, de állítólag ennek a korszaknak is vége lesz egyszer. Várom. Nagyon.
P.S.: B.-t az előbb hívták meló miatt. 23.43-kor.