2012. június 28., csütörtök

A duplo nagymestere


Andris és az apukája egyik esti szertartása a vacsora és a fürdés között megejtett közös duplózás (a sarj kezdeményezte ezt is, mint annyi minden mást), ami tegnap reggel rögtön ébredés után folytatódott, innen az álmos gyerekfej. Meg napközben is játszunk, ha van rá igény, meg a nagymamák is szoktak vele duplózni - a labdázás, mesélés, játszóterezés és miegymás mellett.

 
Ezt az autós szerkezetet Andris építette meg teljesen egyedül, és közben arra is figyelt, hogy lyukakat hagyjon az építményben, mert az nagyon izgalmas, ha például a két matatóujja összeér a lyukban.


Eddig csak szálegyenes tornyot varázsolt a kicsi, egyforma elemekből, most már egy csomó dolgot összekombinál, és határozott elképzelése van arról, hová kerüljenek a kisebb-nagyobb elemek. És ez is olyan tudománya, amit magától fejlesztett ki a B.-vel közös játékban, senki nem mondta el ezerszer, hogy ejnye, fiam, ezt ne így, hanem így, és senki nem kapkodta ki a kezéből a duplókat, hogy bemutatót tartson a megfelelő egymásra illesztésből. Apukája tankot, perselyt, vonatot, tengeralattjárót és egyebet kreált (panaszkodott is, hogy nincs elég duplo az igényes tervezéshez), Andris figyelt, próbálkozott-kísérletezett és ennyi, hirtelen építeni, alkotni kezdett, teret engedett a kikívánkozó duplós ötleteinek. 
Állunk a padlón, igen. Az pedig hihetetlenül jó érzés, amikor én az ékszereimmel bíbelődök, a két fiú meg tőlem ötven centire elmélyülten duplózik.

2012. június 24., vasárnap

Még soha nem voltam ilyen pocsékul

Legalábbis terhesen. Dorw többször megállapította a héten, hogy lejjebb van a hasam, és nekem is teljesen szokatlan egy régóta nem látott testrészem látványa és tapintása: a bordámé. Az örömöm nem felhőtlen, ugyanis a borda előbukkanásával párhuzamosan a legkisebb fiam bekuckózta magát a lenti régióba, és néha olyan mozdulatokat produkál, hogy legszívesebben azonnal kilakoltatnám az átmeneti luxuskéglijéből. Andris az egész terhesség alatt nem szteppelt annyit, mint Dávid egyetlen nap, és ha mocorgott is, nem fájt. Talán azért, mert a D betűs kiskorú nagyságrendileg két héttel előrébb tart a növekedésben. A múlt héten 2700 gramm köré lőtte be a súlyát az ultrahang, és még azt is mondta a doki, hogy nagy a feje, és se rövid, se kicsi lába nem lesz. Hát, a cápasrácok már csak ilyenek. És a kiírásig még van egy hónapom, hö. Lehet, Dávidot át kellene keresztelnünk Góliátra.
Szóval, ma nagyon változatos programom volt: egész nap feküdtem, pontosabban döglöttem, hol félkómában, hol hányingerrel-rosszulléttel küzdve. Az jelent valamit, ha én nem bírok felkelni az ágyból. A hasam ki akar szakadni a helyéről, ha egyenes helyzetbe tornázom magam, ezért görnyedve fogom, így próbálok közlekedni. Ellenállok a késztetésnek, hogy terpeszben slattyogjak, pedig gyakran érzem úgy, hogy medicinlabda nehezedik a gátamra. Szerettem volna, ha B. pihen a hétvégén, de ma is és tegnap is szinte állandó szolgálatban volt Andris mellett, és még nincs vége a napnak. Természetesen minden elintézendő dolog a következő két hétben esedékes, úgyhogy Dáviddal diplomáciai tárgyalásokat folytatok, mert bármennyire szeretnénk már a karunkban tartani, azért a villanyszerelőt, a tesója ágyát és a gardrób összeszerelését még kibekkelhetné odabent. És az új szülésznőm szabin van a jövő héten, jó lenne, ha nem szülés közben mutatkoznánk be egymásnak fésztufész. Meg amúgy is annyi mindent szeretnék még csinálni a lakásban. Mondjuk, előfordulhat, hogy csak a kórházi cuccok bepakolásáig jutok. 

2012. június 23., szombat

Megadja a módját

Andris ma délután úgy döntött, késsel-villával eszi a sült virslit. Soha nem igazgattuk el a kezében az evőeszközöket, hogy így fogd a villát, kisfiam, így meg a kést, szándékos bemutatót sem tartottunk neki, egyszerűen csak figyelt, mi minden történik az asztalnál, aztán amikor olyanja támadt, kipróbálta a dolgot - 20 és fél hónaposan. Mert ő egy úriember.

A virslit amúgy mi, pórszülők, kézzel esszük.

2012. június 22., péntek

Időzítés

Gyermekeim apja olyannyira nélkülözhetetlen a melóhelyén, hogy nem kapott engedélyt a villanyszerelő jövő heti fogadására, azaz egyetlen nyamvadt kis szabadnap kivételére. Ezen persze nem csodálkozom, hiszen az ő májusi szülinapját (a gyermekeim apjáét, nem a villanyszerelőét) és az én májusi névnapomat sem ünnepelhettük 24 órában, ahogy szoktuk, sőt, idén még nem is volt szabadságon gyermekeim apja, sőt, ma szóltak, hogy egy héttel későbbre tolják a projektzárást, ezért úgy döntöttem, elefántbokányira dagadt lábfejeimet ráhelyezem a hadiösvényre és a villanyszereléses romok feltakarítása után, július 8-án megszülök. Csakazértis. Uff.

2012. június 18., hétfő

Életjel

Néhány nappal ezelőtt verbalizáltam B. felé azt a nagy igazságot, hogyha előre tudom, hogy ennyit kell dolgoznia (k...sokat, még a hétvégén is szinte nonstop), meg azt is, hogy Andrisnál a dackorszak egyet jelent az őrjöngve hisztizéssel (és ez állítólag csak a dackorszak light, ugyanis két-három év között jön a dacolás csúcsra járatása), akkor ezer százalék, hogy a második gyerekünk valamivel később születik széles e világra. Úgy másfél-két évvel később, amikor Andris már szobatiszta, nem szopik, egyedül öltözik, beszél, közösségbe jár, remekül eltölt a nagyszüleivel minimum 24 órát. Kegyetlen hetek vannak mögöttünk, és nem látom, hogy a jövőben bármit is javulna a helyzet, főleg úgy, hogy elméletileg öt hét múlva szülök, gyakorlatilag meg egy hét és Dávid teljesen legálisan kikéredzkedhet az albijából. Konkrétan az őskáoszra készülünk B.-vel.
A terhességem kezdete óta harcolok a bűntudatommal, hogy Dávid nem élvezheti azokat a totálisan nyugodt és kiegyensúlyozott hónapokat, amelyeket Andris, illetve csak morzsák jutnak neki, ha Sir Andrew éppen megpihen valami nyugisabb, idilli periódusában. (Az elmúlt három hétből ez kábé három-négy nap.) Bűntudatom van azért is, hogy Dávid már most kevesebbet kap belőlem, és hogy a születése után értelemszerűen Andris igényeit kell első körben szem előtt tartani a kialakult napirendi pontjai, szokásai miatt, és Dávid bújik az alkalmazkodó fél szerepébe.
Ma a dokimnál megkérdezte tőlem egy idősebb nő, hogy Andris várja-é a tesóját. Fogalmam sincs. Ez az a kérdés, amire nem tudok válaszolni. Idősebbik sarjam tökéletesen tisztában van azzal, hogy valami zajlik bennem pocaktájt, hiszen fizikailag garantáltan érzi Dávid mocorgását, de biztos vagyok abban, hogy már a bújásoknál megtapasztalt bugizások előtt is tudta, hogy itt történik valami. Egyrészt borzasztó anyás lett, olyan szinten, mint még soha. Rengetegszer kéri, hogy vegyem fel, ez pedig nagy hassal nagy kihívás. (Főzött-e már Ön negyven fokban úgy, hogy egyik kezével a tizeniksz kilós gyerekét tartja, a másikkal pedig a fakanalat, a bedagadt bokáján feszül a bőr, az albérlő ded hevesen rúgkapál?) Andris bújik, csimpaszkodik, nehezen ereszt el, ha elmegyek itthonról, előre sír és hisztizik, ha elmesélem neki, hogy elmegyek, esténként meg nem egyszer üvöltve riad fel és kizárólag az én karomban nyugszik meg - néha tizenöt perc, néha másfél óra alatt. Megint probléma, ha becsukom magam mögött a vécéajtót. Gond volt az is, hogy anyu megsimogatta a hasamat, amikor az ágyon feküdtem, és amikor ezt Sir Andrew látta, úgy sírt, hogy az a fájdalom, ami kihallatszott a sírásából, belemart a szívembe. Anyut utána azzal büntette, hogy nem érhetett hozzá, nem fogadott el tőle semmit, nem kommunikált vele, szóval, abszolút elutasította. Ma is neheztelt még rá, ez egyértelműen látszott a viselkedéséből. Mivel kivételesen anyu az egész napot velünk töltötte (vasárnap véletlenül túlhajtottam magam, alig bírtam menni, nagyon rosszul voltam, és anyu jött segíteni, hogy együtt küzdjük le a hétfő kihívásait), rengeteget játszott a nagyobbik fiammal, így Andris végül megbocsátott. Érezte, hogy anyu változatlanul szereti, és fontos neki. Nekem meg ott a tanulság, hogy a gyerekem sokkal többet megért a kis világának történéseiből, mint amit én sejtek, pedig az sem kevés.
Közben azért az akaratát is próbálgatja. Tudatosan, nem találomra. Minden ellen tiltakozik. Rögtön. Ha meg akarom itatni, mert látom rajta, hogy szomjas, rázza a fejét és odalöki, hogy nem!, és csak ezután hajlandó inni a poharából. Az egyik legdurvább hisztijét a pelenkázásnál produkálja, ami azért gáz, mert az érzékeny bőre miatt minden egyes pelenkacserénél meg kell mosnom a pelenkába való testrészeit. Ha nyolcszor, akkor nyolcszor vág le olyan hisztit, hogy legszívesebben felbontanám az anyasági szerződésemet és világgá mennék. Baromi megerőltető terhesen küzdeni vele. Van úgy, hogy csak nézek rá, hogy ki vagy te és mit csináltál az én imádni valóan édes kisfiammal? És egyetlen módon szerelhető le a megvadult Sir Andrew: ha megőrzöm a nyugalmamat és nem kezdek el kiabálni vele. Ez pedig roppant nehéz, mert gyakran borzalmas, amit hiszti gyanánt művel. A múlt héten fürdetés előtt egy órán keresztül üvöltött és sírt, hogy érvényesítse az akaratát (fürdés helyett bogyóésbabóca még). Hiába minden puszi, ölelés, szép szó, semmi sem segített. És nekünk B.-vel ki kellett tartanunk az álláspontunk mellett, hiába sajnáltuk nagyon a gyereket. Vannak (és mindig is lesznek) dolgok, amelyekhez ragaszkodnunk kell, ha nem akarjuk, hogy Andris a fejünkre nőjön. Ma reggel hisztit kaptam azért is, mert a Sir elkezdte rángatni a kezemet, hogy menjünk ide meg oda, én azonban szerettem volna befejezni a reggelimet (öt perc). Tud várni öt percet a kék üveggolyó elgurítása? Tud. Kaphatok öt nyugodt percet a reggelim elfogyasztására? Kaphatok. Mindezt a Sir-nek is meg kell tanulnia.
Nehéz, hogy még mindig szoptatom. Nincs szívem elvenni tőle ezt az esti, elalvás előtti szoptatást is, holott néha nehezemre esik a mellemre engedni, és csak úgy bírom ki a 10-15 percet, hogy arra gondolok, mennyire szeretem őt. Az elválasztásról amúgy szeretnék még írni, előre szólok, hogy nem színes-szagos szépséget.  
Az, hogy nem eszik rendesen, nem zavar, tudtam, hogy ez várható ebben a korban, az viszont megvisel, hogy úgy tűnik, mintha Andris le akarna szokni az egyetlen napközbeni alvásáról. Nem egyszer 20-40 perccel nyomja végig a napot reggel 6-tól este 9-ig, és ő soha nem lesz olyan kicsinek, hogy lerakom az asztalához, hogy gyurmázgass egy órácskát, fiam, addig anya felpolcolja a lábát. Vele szinte folyamatosan foglalkozni kell. A játszótéren általában én vagyok az egyetlen, aki a fia után rohangál az ötezer fokban. A többi gyerek szépen elhomokozik az árnyékban, az anyukák meg kedélyesen elcsevegnek mellettük ücsörögve. Rólam patakokban ömlik a víz, rossz a napon már reggel kilenckor is, dagad a lábam, húz a hasam. És másfél-két órát töltünk lent. Cirka egy hónappal ezelőtt még bírtam, hogy naponta kétszer leviszem, most nyolc hónapos terhesen már az egy is nehezemre esik. És ha a sarj elfárad, egyik karomban ő, a másikban a motor, a hátamon a cuccunk, és így sétálok haza párszáz métereket. És van olyan gyerek, aki napközben gyönyörűen kialussza a három óráját, meg olyan is, akit este nyolckor beraknak az ágyába, ott eldumálgat magával egy órát, aztán szunya reggelig mukkanás nélkül. A miénk nem ilyen. Imádom a fiamat, nincs olyasmi, amit ne tennék meg érte, de így a dackorszakában gyakran iszonyatosan nehéz vele, pedig nekem azért terminátor is volt a felmenőim között. Van olyan nap, amit egyszerűen csak túl szeretnék élni, arra már nincs lehetőség, hogy élvezzem is. Mindig meglep, ha valaki azt meséli, hogy ő az anyaság minden percét élvezi. Hát, gratulálok. Utálom, ha a fiam kivetkőzik önmagából, és ha nem a fiam lenne, hanem a párom, már rég elhajtottam volna itthonról. A fiamat nem tudom elhajtani, úgyhogy a válsághelyzetek kezelésében napról napra profibb vagyok. B. is, mert természetesen Andris hiába imádja őt is, az apuka sem marad ki a tesztelésből. Tudom és megértem, mi mozgatja Andrist, hozzátartozik a személyiségfejlődéséhez és a rólunk való leváláshoz minden egyes akaratcsata, de ettől azért nem könnyebb a durva helyzetek kezelése. Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen kicsi gyereknek ekkora akarata van. Nyilván üthetném-verhetném, hagyhatnám egyedül bömbölni az ágyában és hasonlók, de nem így akarom csinálni, mindez nem vezetne semmire. Elborzadtam, amikor az egyik anyuka elmesélte a játszótéren, hogy rákérdezett a barátnőjénél, hogy nem érezte-e magát rosszul, amikor megverte a gyerekét? A barátnő azt mondta, hogy csak az első alkalommal...
Na, ez nem az a klasszik vidám bejegyzés, de állítólag ennek a korszaknak is vége lesz egyszer. Várom. Nagyon.

P.S.: B.-t az előbb hívták meló miatt. 23.43-kor. 

2012. június 3., vasárnap

A bölcs anya szerepében

"Hidd el, B., az a legjobb, ha k-é-t homokozó lapátot visztek le a játszótérre, bízz bennem!"

Ez a mondat tegnap délután valóban elhagyta a számat. Amúgy az is tény, hogy a homokozóban egyik gyerek sem a saját lapátjával kapirgálja a homokot: az első három megmozdulásuk valamelyike az, hogy szereznek maguknak egy idegen, ergo érdekesebb lapátot. Az itteni lányok többnyire erőszakkal, fúriajellegzetességeket bevetve. Csak pislogok, micsoda kakaskodások... bocsánat... tyúkoskodások mennek a homokozóban a másfél-két éves csajok között. Andris diplomatikusabb, nála általában található valamilyen cserealap, vagy olyan lapáthoz nyúl, amivel épp nem játszik senki.

P.S.: A legfájóbb, homokozó felszereléshez köthető élményem a rózsaszín-fekete halálfejes kisvödör (igen, egy lányé, állítólag ő választotta), a mai napig nem hevertem ki. 

2012. június 2., szombat

Dackorszak ezerrel

Főnök olyan szinten dacoskodott az ebédnél, hogy hiába csúsztak össze a szemei az álmosságtól, nem hagyta magát kiemelni az etetőszékből, illetve az ágyba fektetéssel kapcsolatos, korántsem költői kérdéseimet állandóan ignorálta (nem! nem! nem!), és csakazértis evett tovább. Néha úgy gondolta, remek kispárna a sajtos tészta, ilyenkor három ujjal gyengéden megtámasztottam a fejét és megkíséreltem elvenni tőle a kanalat, de persze nem engedte, csukott szemmel, félálomban is szorította és tiltakozott. 
Aztán lenyelte az utolsó falatot és... bealudt.