A bölcs anya szerepében

"Hidd el, B., az a legjobb, ha k-é-t homokozó lapátot visztek le a játszótérre, bízz bennem!"

Ez a mondat tegnap délután valóban elhagyta a számat. Amúgy az is tény, hogy a homokozóban egyik gyerek sem a saját lapátjával kapirgálja a homokot: az első három megmozdulásuk valamelyike az, hogy szereznek maguknak egy idegen, ergo érdekesebb lapátot. Az itteni lányok többnyire erőszakkal, fúriajellegzetességeket bevetve. Csak pislogok, micsoda kakaskodások... bocsánat... tyúkoskodások mennek a homokozóban a másfél-két éves csajok között. Andris diplomatikusabb, nála általában található valamilyen cserealap, vagy olyan lapáthoz nyúl, amivel épp nem játszik senki.

P.S.: A legfájóbb, homokozó felszereléshez köthető élményem a rózsaszín-fekete halálfejes kisvödör (igen, egy lányé, állítólag ő választotta), a mai napig nem hevertem ki. 

Dackorszak ezerrel

Főnök olyan szinten dacoskodott az ebédnél, hogy hiába csúsztak össze a szemei az álmosságtól, nem hagyta magát kiemelni az etetőszékből, illetve az ágyba fektetéssel kapcsolatos, korántsem költői kérdéseimet állandóan ignorálta (nem! nem! nem!), és csakazértis evett tovább. Néha úgy gondolta, remek kispárna a sajtos tészta, ilyenkor három ujjal gyengéden megtámasztottam a fejét és megkíséreltem elvenni tőle a kanalat, de persze nem engedte, csukott szemmel, félálomban is szorította és tiltakozott. 

Aztán lenyelte az utolsó falatot és... bealudt. 

A kisebbik fiú és a gigaalbérlet

Nem könnyű az élet az A betűs gyerekemmel az elmúlt 2-3 hétben, fogalmazott rendkívül finoman csibike, olyan fincsi dolgok csúsznak egybe nála, mint például dackorszak, szeparációs szorongás, fejlődési ugrás, rémálmodás, elválasztás, fogzás, éjszaka üvöltve ébredés és üvöltés-sikoltozás 15-40 percen keresztül, szóval, most nem róla fogok mesélni (egyelőre elég mindezt át-, meg- és túlélni), hanem a kisebbik fiamról. Itt is akadnak súrlódások, főleg a testemen való osztozkodás miatt.

Ezen a héten néhány ismeretlen arról kérdezett kedvesen mosolyogva, hogy mikor szülök, aztán amikor nem kevésbé kedvesen azt feleltem, hogy elvileg két hónap múlva, arcvonásaik belefagytak a mosolyba, szemükbe döbbenet költözött. Tudom én, hogy nagy a hasam, ha nem verném be/karcolnám meg szinte mindig, akkor is feltűnt volna, ugyanis tegnap életemben először ejtőernyő méretű bugyikat kellett vennem. Szűk rám az Andrissal hordott terhesszoknyám- és nadrágom is, mindkettő nyomja a hasamat. Ahogy elnéztem a Brendon 36-os és 38-as daraboktól hemzsegő kismamaruhás kínálatát, egyetlen választásom maradt a következő két hónap kibekkelésére: zsákot húzok magamra.

A szintén megalomán ifjabbik gyerekem majdnem 32 hetes törzshelye most ilyen, kisdobos becsszó, hogy nem két gyerek figyel odabent:

Kábé tizenöt kilót híztam eddig, és nagyon hiányzik az a 65 kiló alatti csibike, aki a terhesség előtt voltam. B. a világ legszexibb és legkívánatosabb nőjének tart (nappal is), én most nem érzem magam annak, fáradt vagyok és szabira akarok menni anyaságból, hogy egy kicsit feltuningoljam magam lelkileg, de hát ez nem az a szabadságolós munkakör. (A hajam nagyon szar, ne nézzetek oda. Még nem tudtam betámadni a fodrászomhoz, pedig gyöngyöket is kapnék tőle, nem csak új sérót.)

Tegnap történt az is, hogy nem működött a lift, ezért a két közepesen súlyos szatyrommal felcaplattam a sokadikra. És nem borultam ki, annak örültem őszintén, hogy nincs velem Andris plusz a kismotorja, vagy adott esetben a tizenakárhány kilós babakocsija. Az anyaság egyébként megtanítja az embert arra, hogy az igazán parányi jó is fontos, baromira kell tudni örülni neki. 

A héten jártam a nődokinál,  aki megerősítette a kórházi ultrahang eredményét, miszerint a kiscápánk két héttel fejlettebb a koránál. Állítólag emiatt nem érkezik előbb, viszont nagy babára számítsunk. Olyannyira, hogy a méretei alapján indokolt lehet a császár, mert a dokim nem akarja megkockáztatni a hegszétválást. Aztán ha már császár, kicsinosítja az előző hegét, ugyanis nem tetszik neki. (Ő csinálta, nem én.) A furaságokról annyit, hogy most is sikerült szétszórtan viselkednie, például megjegyezte, hogy majd vért kell biztosítanunk a szüléshez adott esetben, és kibírtam, nem kezdtem el faggatni, hogy mi ez a többes szám első személy, perpill kismama státusszal bírok, nem végeztem orvosit és vámpír sem vagyok. 

Ja, a ded a legtöbb vizsgálatnál szunyál, amúgy meg ha olyanja van, szanaszét rúgja a berendezésemet:

Andris kilenc hónap alatt nem mozgott annyit, mint az öccse egy hét alatt. Ha valami nem tetszik a kisebbik Sir-nek, addig rugdos, amíg nem fordulok a számára szimpatikus pózba. (Frontoknál viszont szinte mozdulatlan egész nap.) Nem túl klassz, amikor a nagyobbik kint tombol, a kicsi meg bent, ráadásul az utóbbi baba gyakran bordásfalnak nézi a csípőmet, olyan mutatványokat produkál, hogy nem egyszer könnybe lábad a szemem kínomban. Nála tanultam meg azt is, hogy akár tízszer is el lehet rohanni pisilni - 60 perc alatt. 

A dokim képes volt halálosan komolyan azt mondani, hogy pihenjek sokat. Ühüm, egy Andris mellett nyilván ez a legkönnyebb dolog a világon, kacarászott magában csibike. (Nem.) B. mesélte, hogy látott olyan gyereket a játszótéren, akit az anyukája lerakott a homokozó egyik csücskébe lapáttal, formával, vödörrel együtt, aztán két óra múlva kiemelte a gyereket - ugyanarról a helyről. Valamennyire vigasztal, hogy nem vagyok levesbetét állagú, B.-t ugyanúgy kifárasztja Andris mozgékonysága és lendülete akár itthon, akár a játszótéren, mint engem, és B. nem terhes, legalábbis nem tudok róla. 

A kisebbik fiamról van egy mutogatós képem is:

 

A kinyújtott hüvelyk- és mutatóujját kapták le a kórházi ultrahangon, talán a köldökzsinórt fenyítette be éppen, passz. Szeretek terhesnek lenni vele is, csodálatos a tenyerem alatt érezni a porcikáit. Jó lenne úgy várni őt, mint Andrist, abban az idillben, de az anyaság arra is megtanított, hogy nem szabad olyasmire vágyni, amit az adott helyzetben lehetetlen megvalósítani. 

És a legkisebb gyerekünk neve Dávid. Nem titkolom tovább, mert sokan kérdeztetek rá az utóbbi időben, és nem akarom kéretni magam. 

Sir Andrew, Forma-1, főtt virsli, eltartott kisujj

És ezzel mindent elmondtam a képről. Ez ám a villámblogolás.

Lesz ez még rosszabb hosszabb is

Esténként már nincs agyam ahhoz, hogy a kisebbik fiamról / az elmúlt két hét káoszáról / Andris ügyesedéséről / az anyalelki dolgaimról meséljek (azért még nem adtam fel), pedig szeretném megörökíteni  például az olyan apró csodákat, hogy Sir Andrew az asztalomon lelt hajszálamra megkísérelt felfűzni egy kásagyöngyöt (igen, egy gyufafejnél is kisebb méretű gyöngyöt, és igen, egy hajszálra), illetve a fürdés utáni toalettigazításnál belevigyorogta az arcunkba, hogy bábószá (Sir Andrew-ról magyarra fordítva: Babóca, a katicalány) - a Bogyót (ő meg a csigafiú) pár napja simán mondja. Az apjával fürdésnél közölte, hogy szápá (cápa), és ahogy láttam, a legutolsó növesztéseknek köszönhetően a fogsora teljesen cápás.

A gyöngyfűzéshez hasonlóan azt is az anyjától leste el, hogy a meggybefőtt levét nem engedjük át az enyészetnek, miután elfogyott belőle a meggy, hanem úrinőre / úriemberre egyáltalán nem hajazó módon kiisszuk a tálkából, mert az a lötty finom. Vendégségben majd megpróbálunk viselkedni.

Hahó, Öcsi!

Még mindig az apai mintáról

Cirka két hete csinálja azt a nagyobbik fiam, hogy felmászik az apja székére az étkezőasztalnál és a számítógépnél, és ott ücsörög egy kicsit, meg az is előfordult már párszor, hogy befeküdt az ágyunkba az apja helyére és ott alvást imitált - horkoló hangokat is kiadott magából. (Mondjuk, annak örülök, hogy a horkolást nem tőlem hallja. Jó, az üres szőlőrúzsos tubust anyai mozdulatok alapján tartja a szájához, meg a szemceruzával is miattam böki ki majdnem a látószerveit.) Aztán tegnap elkobozta az apja napszemüvegét, és garázdálkodott benne/vele, ímé:

"Inkább egy 24 órás kommandós kiképzést vállalnék, köszönöm!" jeligére

Bár az elmúlt két napban még csak kilencvenakárhány százalékig telítődött a hold, Andris így is összehozott néhány (?) hajmeresztő mutatványt. Többször éreztem úgy, hogy például ott helyben megszülök a játszótér felé vágtázva, illetve a játszótéren. Valószínűleg ez  amúgy könnyebb feladat, mint teliholdas napokon megőrizni a fiam testi épségét, de majd júliusban kiderül. Tegnap öt perc alatt egyrészt dobott egy fejest a padról (homokon landolt, kábé a fél Szaharát töröltem le az arcáról/szedtem ki a szájából/szeméből/orrából), másrészt magára rántotta a babakocsit. A többit hagyjuk. Azt hiszem, rosszul választottunk nevet a sarjnak: kérvényezni fogom az Életveszély keresztnév engedélyeztetését.
   

P.S.: Arról fogalmam sincs, hogy került az mp3-lejátszóm az embermagas fikusz kaspójába - vízzel teli kaspójába. Sir Andrew-ra Életveszélyre tippelek.

Utánzásból csillagos ötös

Álltam a tűzhely előtt és az utolsókat simítottam a vacsorán, amikor ő, aki férfim belecsókolt a nyakamba, megpaskolta a bal farpofámat és kiment a konyhából, és két másodperccel később egy apró kezet éreztem a jobb farpofámon meg a paskolást, aztán Andris az apja után eredt. 

Nagyszülők figyelmébe (with love, csibike)

Nem tudom, mi szennyezi mostanában a levegőt, szép sorban támadnak le a hülye helyzetek. Ha így haladok tovább, lassan a veszélyeztetett terhes kategóriába lehet sorolni. Csak most nem fizikailag, hanem mentálisan.
Ma egészen sokáig azt hittem, szétdurran az agyam az idegtől. Az anyósom miatt. Akit kedvelek, akivel jó a viszonyunk. A feszültségtől remegve mosogattam, cirka egy óra alatt csillapodtam le nagyjából, de még mindig lelek magamban feszkómorzsákat.
Privát levelekben szokták nekem írni nagyon kedvesen az olvasók, hogy csodálják a türelmemet, például. Na, most elárulom, mivel tud kiakasztani egy 'külsős' családtag (értsd: nem B. és nem a két fiam) - engem, a türelmesebbnél is türelmesebb, néha zenmamis mélységeket karcolgató anyatájgert. Hosszú poszt lesz, kikívánkozik ez-az, úgyhogy izzítsátok be a csokit, ropit, kakaót. Vagy bele se kezdjetek.
Amikor Andrist növesztettem a pocakomban, nem meglepő módon sokat töprengtem azon, mit várok a nagyszülőktől, és B.-vel csomót beszélgettünk arról is, hogy mi a nagyszülők szerepe a gyerekeink életében, milyen kapcsolatot szeretnénk velük, mit várunk tőlük, mit tudunk tolerálni, mit nem ésatöbbi. Azért dumáltunk erről a kérdésről is rengeteget, mert a gyerekkorunkban, kamaszkorunkban, meg úgy a mindenféle korunkban otthon begyűjtött negatív élmények hatására magától értetődött, hogy nem a saját családjainkban megélt szülői mintákat akarjuk követni a gyerekeink nevelésében. Teljesen más utakon szándékozunk járni. Az otthonról hozott jó, számunkra is fontos dolgokat (pl. közös nyaralás, gyerektábor, családi összeröffenés) megbecsüljük, szóval, nem az a helyzet, hogy a családjaink úgy rosszak, ahogy vannak, és a szüleink semmi jót nem csináltak és semmi értékeset nem kaptunk tőlük, mert szerencsére dehogynem, csak az elmúlt években feltérképeztük a lelki sebeinket és megtaláltuk a családi gyökereiket, a tudatosított és kielemzett hibás mintákat pedig nem akartuk átvenni. B.-vel összhangban vagyunk a gyereknevelés terén is, ugyanazokat az elveket valljuk, nincs ütközőpont ebben a kérdésben sem. (Lehet, hogy később lesz, ki tudja.) Amikor B. még nem volt tapasztalt apuka, arra kértem, bízzon az anyaösztöneimben. Megtette, azóta sem bánta meg. Időközben remekül kifejlesztette az apaösztöneit, nagyon büszke vagyok rá. A pszichokurkász énemben eddig is bízott, sőt, az együtt töltött évek alatt magában is kinevelt olyat.
A nagyszülőkkel kapcsolatban az az álláspontunk, hogy a gyerekeinkhez hasonlóan ők is nagy mozgásteret kapnak. Bizonyos keretek között. Mert a korlát mindenkinek kell. Nem hiszek abban, hogy szabályok nélkül egészséges lelkületű gyereket lehet nevelni. A szabály fontos. A mennyiségét és a tartalmát viszont alaposan át kell gondolni, különben tök felesleges meg ártalmas. És az is fontos, hogy az unoka-nagyszülő kapcsolatot nem szabad megterhelni a szülők negatív élményeivel. Az a szülők magánügye, nem pakolunk a gyerek lelkére olyan terhet, aminek a viselésére nem áll készen, valamint nem adunk skatulyát a gyereknek, hadd alakítsa ki a saját véleményét a nagyszüleiről. A jó unoka-nagyszülő viszony számos élménnyel-tapasztalattal gazdagítja a gyereket (meg a nagyszülőt és a szülőt), és itt most ne a fagyizásra/állatkertezésre/korlátlan tévénézésre gondoljunk. Nem küldözgettünk gyerekneveléses cikkeket a nagyszülőknek, nem ültünk le velük, hogy eligazítást tartsunk nekik a gyereknevelési elveinkről. Úgy voltunk ezzel, hogy a gyakorlati részt úgyis megtapasztalják a mindennapokban, és ha majd az idő múlásával felmerülnek kérdések, megbeszéljük őket, addig egyszerűen élvezzék, hogy gondtalanul unokázhatnak. Itt már nem szülőként kell funkcionálniuk, hanem nagyszülőként, ergo a szülői feladatokat nyugodtan hagyják ránk. És soha nem kértünk lehetetlen dolgokat tőlük, eddig a legkomolyabb talán az volt, hogy Andris nem ihat tejet, amíg nem tisztázódik az ekcémamizéria, illetve lehetőleg kerüljék a csokit, a cukros izéket, meg a narancsot. Anyósom egyszer elfelejtette a narancsot, amikor Andris náluk maradt egy-két órára. Nem mérgelődtem, nem balhéztam. Megesik az ilyesmi. Kenegettem a piros foltjait, ennyi. Kértük még azt, hogy ne öntyömpöntyömözzenek Andrisnak, pölö a kacsára ne mondják, hogy hápi-hápi, hanem legyen az a csóri állat pusztán kacsa. A gyerek nem hülye, a kacsát is meg tudja tanulni, max. később mondja ki, na és? Anyu és anyósom látta (apám és apósom ilyen-olyan fizikai okok miatt nem sürög-forog nálunk), Andrisnak mit szabad itthon és mit nem, hogyan bánunk vele, hogyan beszélünk hozzá, és sokat meséltünk nekik róla. Mindketten megértették a lényeget, tehát ez ilyen indirekt módon alakult. Egyikük sem szólt bele abba, hogy mit miért csinálunk úgy, ahogy, elfogadták és kész, mert szeretnek minket, mert szeretik Andrist, és mert van annyi értelmi és érzelmi intelligenciájuk, hogy felmérjék, Andris kiegyensúlyozott, vidám, kíváncsi és talpraesett kisfiú, tehát valamit azért jól csinálunk. Meghallgatom, ha arról mesélnek, hogy pl. anno ők hogyan szoktattak minket szobatisztaságra, de ebben a kérdésben is megvan a határozott véleményünk, a saját elképzelésünk szerint fogjuk alakítani ezt is. Tudom, hogy nem minden családban jó a viszony a nagyszülőkkel, de ahol nincsenek kibékíthetetlen ellentétek, ott szerintem minden érintettnek törekednie kell arra, hogy a gyerek minél többet profitáljon a nagyszüleivel való kapcsolatából. A nagyszülők már nem fognak változni, rögzült szokások mentén bonyolítják az életüket, és a gyereknek az a jó, ha hiteles képet kap az őt körülvevő emberekről, akik nem szerepet játszanak, hanem önmagukat adják. Hasznos tulajdonság a szülői nagyvonalúság (csak éppen annyi, hogy a nagyszülők jól érezzék magukat a bőrükben, amikor unokáznak), mindent úgysem lehet beszabályozni. Ami engem illet, azzal a tudattal szeretem a nagyszülőknél hagyni a gyerekemet (még csak 1-2 órára), hogy remek helyen van, és ebben nekem is segítenem kell. Nálunk nem nehéz a nagyszülőség. Ott támogatom őket, ahol csak lehet. Törekszem arra, hogy a nagyszülőnek is legyen sikerélménye és saját közös élménye a gyerekkel, hogy tudjanak a legfontosabb történésekről ésatöbbi. Nem lesem árgus szemekkel minden mozdulatukat, nincs leszabályozás, nincs faggatózás-számonkérés a nélkülem töltött időről. Mindenki annyit mesél, amennyit akar. Legyen önálló a gyerek és a nagyszülő is, plusz érezzék jól magukat együtt. Finoman egyengetem a kapcsolatukat, mert nem szeretném, ha x év múlva annyiban merülne ki a viszonyuk, hogy az unoka havonta egyszer felugrik a nagyszülőhöz pénzt kunyerálni. 
Ilyen háttérrel egyszerűen érthetetlen anyósom mai akciója: Azt beszéltük meg, hogy akkor indul el hozzánk, amikor megírom neki sms-ben, hogy Andris elaludt, jöhet. Egy óra az út, Andris ritkán alszik napközben annál többet. Anyósom azonban a szokásos időpontban toppant be. A kérésünk ellenére. És sem egy sms-t, sem egy telefont nem eresztett meg, mert nagyon jól tudta, hogy arra fogom kérni, hogy addig ne induljon el, amíg Andrist nem tettem le aludni. Nehezen emésztem meg, hogy egyrészt ignorálta a nem véletlenül megfogalmazott kérésünket, másrészt a kis magánakciójával elcseszte a délutánunkat és az esténket.
Márciusban kezdtem az elválasztást, ráérősen haladunk, és bár én sietnék, nem erőltetek olyasmit, amire Andris még nem áll készen. A délelőtti alvásból ma azért nem lett semmi, mert Andris megint nem volt hajlandó úgy elaludni, hogy nem kapja meg hosszabb távra a mellemet alvás előtt. Néha vannak ilyen napjai. Alapjáraton nyűgös volt, nehezen tudtam lekötni a figyelmét ezzel-azzal. A mellmegvonás után kitört a balhé, ami sírásba torkollott a részemről is. (Az elválasztás nehézségeiről írok még, garantáltan nem burkolom rózsaszín vattacukorba.) Amúgy összességében jól megy az elválasztás, Andris gyorsan elfogadta, hogy ritkultak és rövidültek a szoptatások, néha azonban a sarj igényelné a hosszú szopásokat a délelőtti alvás előtt, én viszont ebben tényleg csak indokolt esetben vagyok partner, mert gyakorlatilag nincs rá szüksége, pl. hétfőn életében először nem kérte a mellemet sem a reggeli ébredés utáni szoptatáshoz, sem a délelőtti alváshoz. Apukája karjában ringatózva egyre többször alszik el délelőtt, rám nincs szükség. Másfél év igény szerinti szoptatással a hátam mögött és egy 28 hetes babával a hasamban már képtelen vagyok huszonakárhány percet szoptatással tölteni, így nem tudom elkerülni a balhét. Miután kibőgtük magunkat, összebújva játszogattunk, aztán jött a kaja... és jött anyósom is. Kábé még harminc perc kellett volna ahhoz, hogy Andris teljesen elálmosodjon és nyugisan elaludjon. Rövid szoptatás után. Anyósom túlélte volna, ha kivételesen nem egykor lép be az ajtón, hanem mondjuk úgy fél három magasságában. Kap egy kipihent unokát, akivel egy rövid falatozás után lemegy a játszótérre, illetve akivel besétálnak az oviba a harmadik legfiatalabb unokájáért. Andris jókedvűen eltölti velem a nagymama távozása és az apukája késő esti érkezése közötti időszakot, aztán az esti rituálék után ügyesen elalszik. Ez lett volna a forgatókönyv, ha az anyósom figyelembe veszi a kérésemet. Nem úrinői huncutságból kértem, hogy várja meg, amíg Andris elalszik. Tudom, hogy a fiamnak muszáj egyszer aludnia napközben ahhoz, hogy bírja a saját délutáni és esti tempóját. Ha bárki ott van a lakásban, nem alszik el, mert raktározza a kis fejében az infót, hogy ott van és játszani akar vele, ez egy ilyen gyerek. Tehát mi lett volna az üdvös megoldás a reggel óta nyűgös gyerekem szempontjából? Ha az anyósom megvárja, hogy kidőljön, és csak az sms-em után indul el. Ahogy kértem. És mivel járt a hátam mögötti akció? Andris éppen ebédelt, amikor megérkezett, rögtön abba is hagyta a kajálást a nagymamája láttán, ergo a játszótér után hiába volt éhes, az álmosság győzött, viszont ébredés után farkaséhesen bömbölt a karomban. (A kaját előkészítettem, biztos voltam abban, hogy így fog ébredni.) Nem volt más választásom, minthogy az alvás közelébe került, de az anyósom láttán felpörgött gyerekemet elengedjem a játszótérre. Fáradtan, álmosan, nyűgösen. A nagymama jelenléte miatt az altatás szóba sem került, a nagymama meg nem azért utazott egy órát, hogy rögtön visszamenjen, illetve hogy engem nézzen, amíg Andris alszik. A játszóterezésben kimerült gyerekem húsz perc alvás után zokogva ébredt, ilyenkor kizárólag a mellem nyugtatja meg, ami azt jelentette, hogy odavágtam a két hónapja gyúrt elválasztásnak, mert meg kellett szoptatnom, és így sokkal többet volt ma mellen, mint március óta bármikor. A gyerek napirendjét taccsra tette az anyósom, az alvása 2-3 órával elcsúszott, ami maga után vonta a vacsora, a fürdetés és az esti altatás csúszását is. Andris nyugtalanul aludt, pedig nem szokása, nem is tudta kipihenni magát, és ébredése után szinte mindenért sírt, a fürdetésnél már üvöltött. Csinálhattunk bármit, semmi nem volt jó. Fizikailag eléggé leamortizál a szoptatás, az idegtől meg nem tudtam aludni, szóval, a pihenésről ma csak álmodozhattam. Az anyósom egyetlen átgondolatlan lépésével agyonütötte három ember délutánját és estéjét. Ha úgy tesz, ahogy kérem, Andrist rengeteg sírástól és üvöltéstől kíméli meg. Ja, nem kért elnézést. Látta-érezte rajtam a haragot, ami csak gyűlt azután, hogy megkérdezte Andristól, miért sír. Szívesen válaszoltam volna azt, hogy miattad, mert nem hagytad aludni, de B.-re gondoltam és befogtam a számat, meg az anyósomat kedvelem annyira, hogy ne bántsam meg olyan állapotban, amikor szétvet az ideg. Nyilván ez egyetlen nap volt, Andris is túl fogja élni, meg mi is, maradandó károsodást senki nem szenvedett, ugyanakkor rosszul esik ez a belepiszkítás a jól működő anyós-meny kapcsolatunkba, illetve nem tűröm, hogy bármelyik családtag letojja a teljesen megalapozott kérésemet. Nem tudom szebben mondani: n-e-m t-ű-r-ö-m. A gyerekem érdekében nem tűröm. Anyósomnak ez volt az első és utolsó ilyen megmozdulása, majd valahogy szépen próbálunk vele beszélni. Fura helyzet, mert ilyesmit soha nem csinált még, sőt, az első ilyen kérésemet simán teljesítette és jól sült el minden azon a napon, meg azért is fura, mert Andris a negyedik unokája, tapasztalt már ezt-azt a gyerekeknél-szüleiknél, én meg eddig nem adtam okot arra, hogy kételkedjen az ítéleteimben sem a B.-vel való kapcsolatom, sem a gyereknevelés terén, és amíg ez így van, és amíg kiválóan működik minden a mi kis családunkban, és amíg hihetetlenül jó fej menyként segítem-támogatom őt az Andrissal és a B.-vel való kapcsolatában, és amíg nem vagyok egy ön- és közveszélyes, a gyerekét elhanyagoló és rosszul nevelő anya, addig elvárom tőle is, hogy amit a nagyszülőktől kivételesen, de annál nyomatékosabban kérek a gyerekeim miatt, az szentírás legyen a számukra. Szentírás. Minimum.  

Megtörtént eset alapján

Vártuk a 4D ultrahangot, mert az jó nagyon a kedvenc szonográfusunkkal (ilyenünk is van, bezony), én meg eldöntöttem, hogy végre nevesítem a céget, ahol két éve szuper a minden: a szoba barátságos és meghitt, Enya szól a vizsgálat alatt, az ultrahangos kedves és alapos, sokat nevetünk együtt, a gyerekünkről rengeteg információt kapunk és dvd-t és képeket, és feldobva, fülig érő szájjal távozunk.

Pénteken pofára estünk, de csúnyán. Amikor megláttam az új arcot, riadót fújtak az ösztöneim, úgy éreztem, lesz itt még gubanc. Lett is. A megérzéseim mindig bejönnek, sajnos.

Borzasztó csalódottan észleltük, hogy a mi favoritunk helyett (a becsületes neve Lengyel Györgyné, Márti, épp azon ügyködöm, hogy megszerezzem az elérhetőségét) valaki más csinálja az ultrahangot. Eszembe sem jutott rákérdezni a telefonban, hogy a Márti megvan-e még, annyira természetes volt, hogy ha eddig ő csinálta az uh-t, ezután is ő fogja. Nálunk a 4D=Márti és kész. A vizsgálat alaphangulatát mégsem ez adta meg. Az új arc (a továbbiakban GyMA) tíz percig elpiszmogott azzal, hogy bepötyögte a gépbe a nevemet és a szülés várható időpontját (nem az utolsó menstruációnál fogant a cápa minor, ezen sok fehérköpenyes nehezen teszi túl magát). Én kínosan éreztem magam az ágyon, B. kínosan érezte magát a fotelben. Zenét, meghittséget, barátságosságot nyomokban sem tartalmazott az első tíz perc. Az utána következő háromszor tíz perc sem. Úgy vagyok bekötve, hogy iksz összegbe kerülő szolgáltatásnál elvárok egy bizonyos színvonalat. Az ultrahangostól konkrétan azt, hogy értsen ahhoz a géphez, amivel dolgozik. Ez az alap. És ha új arc, akkor meg igenis egészen addig nyúzza az uh gépet és tapasztalt kolléganőjét, amíg profin nem kezeli az előbbit. Az ember legyen már igényes önmagával szemben akár privát, akár szakmai területen. Rengeteg 4D-s cég van a piacon, nyilván azt választom és ajánlgatom fűnek-fának, amivel elégedett vagyok. Kiderült, GyMA nem csak az uh géphez nem ért, de a gyereket váró szülők nyelvét sem beszéli, plusz szakmailag sincs a topon. 

Egyetlen jó dolog volt az ultrahangban: láttuk a kisebbik fiúnkat. Gyönyörű szája van a srácnak. Egyből nyelvet nyújtott ránk, aztán mosolygott párat... aztán szépen a fejébe húzta a köldökzsinórt és az egyik lábát, és bevágta a szunyát. Megmoccanásra nem mutatott hajlandóságot. GyMA úgy döntött, hogy a gyerek arcára fókuszál, mert az olyan apróságok, hogy minden szerve stimmel méretre-darabra, lényegtelenek, az a fő, hogy szép képet csináljon a gyerek arcáról. Könnyen belátható, hogy az arcát a köldökzsinórral és az egyik lábfejével elbarikádozó dedről képtelenség jó fotót csinálni, de GyMA szakmázás helyett rágörcsölt erre a témára és az istennek sem fogadta el, hogy ez a gyerek nem és nem fog megmoccani, akkor sem, ha Brazília éves cukortermelését zabáltatja fel velem. (Pár szem szőlőcukor után megtagadtam a további édességek magamba tömését, nagyon jól tudom, hogy a kiscápa nem reagál ilyesmire.) A vizsgálat szakmai része kevés információt tartalmazott, tulajdonképpen nem is tudtam arra a családtagok által feltett kérdésre válaszolni, hogy és minden rendben? Gőzöm sincs, GyMA erre nem tért ki, pedig B. elmondta, hogy Andris a hasamon tompított nem olyan régen. Én úgy láttam és úgy érzem, hogy igen, minden rendben.       

Amikor a vizsgálatból eltelt nyolc-tíz perc, két dolgon járt az agyam. Az egyik az volt, hogy ha GyMA még egyszer kimondja, hogy tátikázik a baba, vagy hogy nem kell megijedni, hozza-viszi a köldökzsinórt, vagy hogy a gyerek felcsapta a lábát az arcába, kinyitom a számat és üvölteni kezdek, a másik meg az volt, hogy basszus, én leszek az első nő, aki elhányja magát az ultrahangon. Ennyire szarul éreztem magam. Untam GyMA-t, untam a bénázását, untam a kórházi futószalagos gyakorlatban rögzült semmitmondó szavait. Tudom, hogy hülye vagyok, mert nem álltam fel x perc után, hogy na, ebből elég, csá, de abban bíztam, hogy ha kérdezek, csak megtudok valami lényegeset a gyerekről. Hát, nem sikerült. Olyanokat mondott, hogy korához képest fejlettebb baba, mert nagy a feje. Ráadásul egyre feszültebb lett, nekiesett a hasamnak (csakazértiscsinálokjóképet), elszántan nyüstölte a vizsgálófejjel. Eléggé fájt, amit csinált. Most már tudom, hogy érezheti magát a kenyértészta a kezeim között. És ha valaki még egyszer így ér a hasamhoz, azt megrúgom, kisdobos becsszó. Andris esése ehhez a tortúrához képest semmi nem volt.  

GyMA nem tudta dvd-re menteni a vizsgálatot. (Itthon kiderült, hogy a képek cédén való rögzítése is problémát okozott neki, üres cédét kaptunk.) Az ultrahang után felajánlotta, hogy a gikszer miatt menjünk el még egyszer, az a vizsgálat ingyenes lesz. Rábólintottunk és fizettünk (a visszatérő vendégeknek járó kedvezményről nem hallott) abban a reményben, hogy akkor már a Mártival találkozunk. Itthon azért rákerestem a haldokló neten a Mártira, és láttam, hogy már nem dolgozik a 4D Genesisnél. Hoppá, ebben az esetben viszont nem térünk vissza. Kizárólag a pénzért ugrunk be.

Másnap felhívtam GyMA-t, elmondtam neki, hogy szakmailag és technikailag sem vagyunk elégedettek a vizsgálattal, a képeket nem mentette le, úgyhogy szeretném visszakapni a pénzemet, mert ha a Márti már nem dolgozik ott, nem megyünk többé hozzájuk. Meglepő módon nem tiltakozott, elköszönt azzal, hogy mindjárt visszahív, megadja a főnöknője telefonszámát. Természetesen arra szakított időt, hogy tájékoztassa a főnökét, nehogy tőlem halljon ezt-azt. Fogalmam sincs, mit mondott neki, a főnöknő (a továbbiakban BCs) lekezelő és flegma stílusából azt gondolom, hogy rám osztották a fekete bárány szerepét. (Ööö... miért is?) BCs felhívott. Nem kérdezett a vizsgálatról, mert GyMA mindent elmondott (ühhüm, ja, persze, mindent, bár kicsit sem akartam besározni GyMA-t, csak a pénzemre vágytam), és a szavamba vágva odavetette nekem egyáltalán nem kedves stílusban, hogy vele is megcsináltathatom a vizsgálatot, mert mindazt tudja, amit a Márti, de a pénzt is visszakaphatom és megkereshetem a Mártit. Nos, BCs szakmai tudásáról gőzöm sincs (lehet, hogy vérprofi, majd valaki más leteszteli), abban azonban biztos vagyok, hogy a honlapjára ráférne egy alapos frissítés, és abban is, hogy a Márti soha nem használna ilyen hangot sem egy régi, sem egy új vendéggel. Igénybe vettem egy szolgáltatást és az abszolút egyértelmű hiányosságok miatt nem vagyok elégedett vele. Miért kell ezen megsértődni? És most jön az igazán hardcore rész: BCs száját el bírta hagyni az a mondat, hogy új a kolléganő, van, amikor sikerül neki a vizsgálat, van, amikor nem, most maguk voltak a pechesek, de ezt is olyan stílusban, hogy kábé leszarja, ami történt. Ott forgattam a szemeimet és vigyorogtam B.-re a reggelinél, alig hittem el, hogy ilyesmi elhangzott. Tudom, hogy az paprikázta fel, hogy a Mártit választjuk, BCs mondta is, hogy az új helyén nem dolgozik ilyen szuper géppel, mint az övé. Nem akartam illúzióromboló lenni, nem szóltam vissza, hogy felőlem akár fénymásológéppel is megultrahangozhat a Márti, garantáltan több információt tudok meg tőle a gyerekemről, mint tőlük. Az emberi hozzáállást szintén nem említettem meg. Nem kell körbeugrálni, mert azt rühellem, de egy ilyen munkakörben alapjáraton elvárom a minimális szintű kedvességet.

Ja, a pénzt választottuk. Visszakapjuk. De tudjátok, mi a legszomorúbb ebben az egész sztoriban? Nem az, hogy kettő darab silány fotót leszámítva nincs emlékünk a gyerekről, mert őt a születése után addig nézegethetjük, amíg belefájdul a szemünk, szóval, ez nem gond, a nődokimhoz is megyek sima ultrahangra, meg a kórházba is, a szakmai kérdéseimet majd felteszem ott, ez sem probléma. A szomorú az, hogy sem GyMA-ban, sem BCs-ben nem volt gerinc ahhoz, hogy elnézést kérjen a hibákért. 

"Almát rágtam hajdanán, mert az alma volt a mániám..."

Sir Andrew idén jött rá arra, hogy az almapüré nem a legrosszabb dolog a világon, ami az ember kiskorú fiával történhet (a pelenkázás ezerszer inkább az), persze kizárólag fahéjjal feltupírozva. Most ott tart, hogy imádja az almát (icipicit megelőzi a banánt és a narancsot a kedvenc gyümölcsök versenyében, ez utóbbit sajnos nem eheti, mert kicsapja a bőrét). Egyben, darabokban, reszelve és a mi példányunkból falatozva is. Szeret almát rágcsálva sétálgatni/motorozni/mesekönyvet lapozgatni a lakásban. A hozzátáplálás elkezdésénél azon babák táborát erősítette a fiatalember, akiket vert a víz az almapürétől, reszelhettem bármilyen pépesre, nem volt hajlandó megenni. Simán fel lehet nőni alma nélkül (mihelyt lehetett, lelkesen tolta az arcába a szilvát, sárgabarackot, szőlőt), nem erőltettem a pürétémát, ha nem jön be neki a trutyiállag, hát nem jön be. A gyári babakajáért is csak elvétve lelkesedett, pár falat erejéig. Rágni imád kezdettől fogva, ez egy ilyen gyerek, megfelelő fogazat nélkül is hatékonyan rágott. 

Az Almának azonban kezdettől fogva nagy rajongója. Az első napokban annyiszor kellett meghallgatni-megnézni a youtube-os Alma-számokat, hogy úgy éreztem, ha még egyszer jönnek a szuperkukák vagy már megint ma van a szülinapom, agyvérzést kapok. Komolyan. És nem csak nálam lépett fel Almaundor, B. is telítődött. Egyszerűen belénk égtek a dallamok és a szövegek - menekülési lehetőség nulla. Előfordult, hogy egymástól függetlenül a 'nád a házam teteje, teteje, rászállott a cinege, cinege' helyett azt dudorásztuk, hogy 'nád a házam teteje, teteje, rászáradt a cinege, cinege'. Freudi eléneklés, igen. Andris persze élvezte az Almazenét (ami egyébként nagyon színvonalas és szórakoztató), táncolt, dúdolgatott, kalimpált a kezeivel-lábaival, ahogy a klipekben látta, tapsolt a számára szimpatikus részeknél és integetett, kurjongatott a gyerekeknek. Aztán B.-vel valahogy átlendültünk a holtponton (vagy elsorvadt a tiltakozásért felelős agysejtünk), és ma már nem gond, ha a gyerek kedvéért végtelenítve kell néznünk-hallgatnunk valami zenét vagy mesét, még csak el sem határolódunk a történéstől. Egyik pillanatról a másikra tömény gyerekizével szembesülni azért horror volt.       

Jelentés Az Őrület Napjáról

Azt hiszem, eléggé jellemzi a mai napunkat, ha elárulom: Már reggel kilenc körül arra vágytam, hogy este fél nyolc legyen, amikor is A betűs kisfiamat az apukája vízre bocsátja, én pedig krémezés, pelenkázás és öltöztetés után elaltatom. 10 perc alatt.

Örülök, hogy a hétvégén megérkezik a nyár, hogyne örülnék, például az élet apró nyári örömei között nagyon tudom becsülni a gyerek hosszadalmas ruházkodásának elhagyását, illetve a jó idő és ezzel együtt a nagyjából korlátlan játszóterezés lehetőségét, hiszen az energiákban gazdag A betűs fiúcska nem a lakásban unatkozik/tombol, hanem a szabadság édes ízét, színét, szagát élvezi - a többi gyerekkel együtt. Ahhoz, hogy eljussunk eme paradicsomi állapothoz, csak egyetlen baromi frontos hetet kell túlélnünk. Még 3-4-5 nap van hátra. És gőzöm sincs, hogy a mai napot a front miatti megőrülés csúcspontjának kell-é tekintenem... vagy ez még csak a kezdet. (A Nagy Manitunak itt is szeretném jelezni, hogy még mindig terhes vagyok, basszus, egyre jobban, vegyünk már vissza a tempóból, hé.)  

Andrisra ma cirka húszmilliószor szóltam rá mindenféle ön- és közveszélyes galádság elkövetése miatt. Csakazértis üzemmódba kapcsolt. Eszébe jutott-é például az én kicsi drágámnak, hogy előbányássza az egyik fiókból a hosszú szárú merőkanalat és a tűzhely előtt lábujjhegyen egyensúlyozva a tésztafőzéssel foglalatoskodó edény felé csápoljon? Eszébe, naná. Nem rosszaságból, egyszerűen ő is meg akarta keverni a forró vízben rotyogó tésztát. Ilyesmit alapjáraton nem csinál, mert tudja, hogy nem szabad. Az ajtók ceruzával való összefirkálása igazán semmiség ehhez képest. Szóval, nonstop akciózott, nagyon durván.

Nem tudtam időben lefektetni, mert folyamatosan pörgött. Láttam a szemén, hogy néhány óra után már a robotpilóta vezérelte, de csak ment és ment és ment. Mesenézéssel némi nyugit csempésztem két megőrülés közé, de ez is olyan nyűglődős, semminemjó hangulatú nyugi volt, vihar előtti csend. A nyamvadt pelenkázások miatt nem egyszer test-test elleni küzdelembe bocsátkoztam vele, mert másként nem boldogultam. A szép szavak, a kedveskedések nem használtak, a mindentelmagyarázokhogymegértsemimiérttörténik ma nem működött.

Aztán a délelőtti kudarcba fulladt altatási kísérlet után álló helyzetből a kergebirka kisfiam mind a tizenegy és fél kilójával ráesett a hasamra. Épp az oldalamról tápászkodtam volna fel a szoptatás után, de nem voltam elég gyors, bammm, Andris rá a hasamra. Levert a víz, hogy úristen, a baba... (Azt a helyet, ahová Andris esett, még most is érzem a hasamon.) B.-nek írtam sms-t, de tíz másodperc után még mindig nem válaszolt, ezért bőgve felhívtam, hogy ugye nem eshetett baja a babának? Az esés helye fájt, a kisebbik fiam nem moccant, a nagyobbik azonban éhesen tombolt, így befejeztem az ebédfőzést, közben pedig hazaért B., készen arra, hogy engem azonnal ultrahangra vigyen, Andrist a röntgenre (már nem emlékszem, épp abban a pillanatban milyen vészhelyzetből menekítettük ki a dedet), magát pedig az intenzívre szállítsa... (A telefonom után olyan ideges lett, hogy nem bírt bent maradni, engedélyt kapott az itthoni melóra.)

A nődokim hangján nem hallottam, hogy megijedt a hasamat ért balesettől. Elmagyarázta, hogy a baba kvázi ballonban úszkál odabent, nehéz megsérülnie, és ha nem repedt meg a magzatburok és nem folyt el a magzatvíz, illetve mozog a baba, minden rendben. Ha nem mozog, menjek be a kórházba délután. Hátttt... ööö... folyni semmi nem folyt, a gyerek viszont nem mozgott, úgyhogy B.-vel azon fáradoztunk, hogy mozgásra serkentsük a pocakomban albérlősködő babát, aki az elmúlt napokban olyan erővel feszegette a határaimat, mint Andris soha, most viszont csak halovány mozgásokat produkált. Minden idegszálammal úgy érzem, rend van odabent, de péntekre előrehoztuk a négydés ultrahangot, egy alapos vizsgálat tud csak teljesen megnyugtatni. 

A továbbra is kerge fiamat délután elvittük az ortopédiára. A kontroll miatt már nyúzott egy ideje a gyerekdoki, gondoltam, még szülés előtt kipipálom ezt a tételt az elintézendők listáján. A kontroll kb. két-három percig tartott, Andris mellett egy kislányt is behívtak (mindig több gyerek van bent egyszerre). A dokinő egy perc után már hadarta is az asszisztensének a latin rizsát, úgy kellett rákérdeznem, hogy mégis mi a fa rák van a gyerek lábával. Sokkal okosabb nem lettem a szakkifejezésektől sem, úgyhogy majd át kell túrnom a netet az ambuláns lapot böngészve, a lényeg mindenesetre az, hogy Andris az itthon töltött idő minden pillanatában hordjon ún. salus cipőt/szandált. Hat hónapig. Utána kontroll. Nos, azzal semmi bajom, ha valóban szükséges a speciális szandál, a gyerekem egészségéért nyilván bármit megteszek. De. Lehetséges egy perc alatt ilyen kaliberű döntést hozni, ráadásul úgy, hogy két gyerek járását figyeli a doki egyszerre? Lehetséges, hogy már másfél éves korban, amikor a gyerek lába még amúgy is bőven alakul, nonstop spéci szandálra van szükség? Lehetséges, hogy esélyt sem kap a természetes fejlődés, hanem egyből jön a prevenció/korrekció? Légyszi, meséljetek a saját tapasztalataitokról, kíváncsi vagyok, járt-é valaki hasonló cipőben. (Hehe, nagyon vicces vagyok így éjfél után.) 

Ja, a vizsgálat előtt meg az történt, hogy egy Andrisnál kisebb fiú, akit lánynak néztem (de tényleg nagyon lányos volt), a rendelőben felállított kicsi faházban kétszer belecsapott a fiam arcába. Csak úgy. Andris nem csinált semmit, állt mellette/előtte. Utána sem csinált semmit a meglepett pislogáson kívül. Az első ütésnél nem szóltam az anyjának, mert úgy voltam vele, hogy biztos véletlen, meg akarta simogatni vagy ilyesmi, a második azonban ugyanolyan lendülettel érkezett meg Andris arcán, ezért odamentem a haját önfeledten dobáló és a gyerekére egyáltalán nem figyelő anyához, hogy a kislány (nincs is lányom! akkor a fia...) kétszer megütötte a fiamat, légyszi, vessen már rá egy pillantást, hogy ne forduljon elő még egyszer. További eszmecserére nem futotta, mert minket szólítottak, de láttam, a nőt nem rázta meg, hogy a fia tökidegen gyereket csapkod. 

Hát, ennyi jutott a keddi napra. Sir Andrew egészen fürdetésig nem talált vissza mosolygós önmagához, az apjával az összes hajunk égnek állt az idegtől, pölö este háromszor is simán betöri a fejét, ha az apja nem kapja el időben. Mondtam is B.-nek, hogy fogalmam sincs, mit csinálok, ha nem jön haza. Vajon meddig bírom egyedül ezt az Andrist? Este terápiás céllal ékszert készítettem. A gyöngyök nem üvöltöztek, nem sivalkodtak, nem akartak halálugrást elkövetni, nem tiltakoztak folyamatosan, ott maradtak, ahová tettem őket, szóval, nem panaszkodom, igazán remek dolgom volt így a nap végén.

P.S.: Bakkker... ez a nap is jól kezdődik... lelocsoltam tejjel a billentyűzetet. 

Anya- és apaszáj

"Kisfiam, gyere le onnan gyorsan, nem akarok az ügyeleten kikötni ilyen szar hajjal!"

"Andrisnak üzenem, hogy tilos a könyvek meggyalázása, mindjárt átharapom a torkát."

"Andris, lemegyünk a játszótérre... vagy nem akarsz inkább Forma-1-et nézni?"

És még nincs vége a napnak.

Andris - fagyis tölcsér 1:0

Zabagép

A másfél év alkalmából reggel megbökték a cápát. (85 centi és 11,5 kiló, amíg el nem felejtem.) Mihelyt megpillantotta a dokinőt, üvölteni kezdett, pedig az előző oltásnál vigyorgott. Kismajomként bújt hozzám, szorosan átölelte a nyakamat és egészen addig vigasztalhatatlan volt, amíg ki nem léptünk a rendelőből. Elmondtam neki, hogy oltást kap, mert mindent megbeszélünk egymással (igaz, még nem értem tökéletesen minden új babaszavát, de szerintem látja rajtam az igyekezetet), bár a fáj-nem fáj kérdésre nem tértem ki, majd ő eldönti, mit érzett. A dokinő többször is megszúrta az elmúlt másfél évben, Andris az ilyesmit nem felejti el (és bocsátja meg), úgy tűnik.

Oltás után alvás és kaja, így folytatódott tovább a délelőtti program. A videót az ebéd közepén készítettem, meg akartam örökíteni, ahogy a cápa paradicsomlevest fal. Félelmetes mennyiséget termelt be a levesemből már tegnap is, csak pislogtam, ahogy egymás után tüntette el a tányérnyi adagokat. Ma is úgy zabált, mintha napokig éhezettem volna, holott nem. És úgy nézzétek a videót, hogy ez már a második vagy harmadik forduló paradicsomleves, és utána kért még...    

Andris mostanában nem szeret műanyag kanállal enni, ezért rögvest kicseréli a másikra, amit a gondos anya (értsd: én) odakészített az asztalára. A zöld kistányérja is levest tartalmazott, pillanatok alatt bepuszilta. Az elmélyült falatozást kizárólag arra a pár másodpercre szakítja meg, amíg közli velem (és az utókorral), hogy ábaba... ott!... ott!, ha esetleg nem vettem volna észre, hogy a fejünk felett ott lóg a lámpa. Hónapok óta ilyen ügyesen eszik egyedül, a tányér fölé hajol, a bal mutatóujjával fogja a tányért, ha az meg akarna lógni előle, és megdönti, hogy az utolsó cseppeket is kikanalazhassa. Ma újításként azt találta ki, hogy a zöld tányérból kiissza a leves és a tészta maradékát. Ilyesmit tőlünk nem látott, kisdobos becsszó. Roppant elégedett volt magával, hogy semmit nem csorgatott mellé. Ja, a gyereket a tegnapi paradicsomleveses tapasztalatokból okulva ujjatlanba öltöztettem és a legnagyobb előkét kanyarítottam a nyakába, de így is jutott tészta a hónaljába. A nagyméretű tésztával kapcsolatban annyit szeretnék megjegyezni a történelmi hűség kedvéért, hogy B. vásárolt és pusztán annyit mondtam neki, hogy levesbe való tészta, nem definiáltam pontosan, mire gondolok. Szerencsére B. nem az a típus, aki elmegy tejért-kenyérért a boltba és egy akciós játékhelikopterrel tér haza, szóval, jót röhögtünk a tésztán. Ha nagy, hát nagy, istenem, ez van. A videó vége felé Andris a kamerát kéri (ad!, azaz add oda a cuccost, mutter, MOST!), ami továbbra is nagy szerelem, ötezerszer képes megnézni a róla készült videót, aztán jön egy kis nyomatékosítás sikkantással és fejrázással. Ezt azzal szereltem le, hogy majd kaja után nézünk videót, mert maszatos kézzel nem taperoljuk a kamerát, aranytündérvirágszálam, a videózást azonban sztornózta az újabb kör paradicsomleves. Most már csak azt szeretném tudni, mit kevertek a tésztába, hogy ilyen tempóban csúszott le Andris torkán. 

Roppant házias

Szombaton lett másfél éves Andris, és úgy gondolta, ha már ilyen nagyfiú, önállósítja magát és kipakolja a mosogatógép által letisztogatott evőeszközöket a megfelelő fiókba, ahogy az anyjától-apjától látta. Lábujjhegyen egyensúlyozva épp a többi közé tudja pottyantani a villákat és a kanalakat.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy B. elvigye halászni-vadászni a gyereket, mert tőlem kizárólag azt tanulhatja meg, mi mindent csinál az ősasszony a barlangkomfort érdekében. Az persze nem baj, ha megtapasztalja, hogy az igazi férfi besegít a házimunkába.

P.S.: A vágóeszközöket mosogatás után rögtön eltávolítjuk a gépből, a többi viszont szabad préda a sarj számára, mindig is az volt - a szabályok betartása mellett (két mélytányérral nem cintányérozik az Andris ésatöbbi).

Cukorterhelés kipipálva

Merthogy letudtam a héten, és emlékeim szerint még egy jelenésem van a vérvételes szekcióban május-június táján, aztán kész, már 'csak' a kórházba kell bejárogatnom. Szóval, az április és a május eleje nyugis lesz, ha két hét múlva nem szól a dokim, hogy gáz a pajzsmirigyes/cukros értékem. 

A cukros történet amúgy sokkal jobban alakult, mint vártam. Andrissal megbeszéltem előző este, hogy ha igényt tart az anyja tejére és el akar tőlem köszönni, fél hétig ébredjen fel reggel, mert utána várnak a vérvételen, tízkor találkozunk legközelebb. Felébredt. Vittem citromot a löttyhöz, ami végül olyan simán csúszott le a torkomon, mint kétezertízben, majdnem csettintettem is a nyelvemmel, hogy milyen jólesett, de a másik három kismama szenvedő orczáját látva visszafogtam magam. Az első és a második vérvétel közötti két órát meg azzal töltöttem, hogy az egyik leendő ékszeremhez készítettem gyöngybogyókat, illetve olvastam kicsit. Igaz, nagyokat ásítottam, de azért mégis kaptam némi szabadidőt és ez nagyon jó volt. A fenekemet sem nyomta a szék, kell ennél több?
A vérvételen azt mondták, a babák utálják a cukros vizet, durván rugdosnak majd, az enyém moccant kettőt, aztán szunyált tovább. Tegnap sokkal nagyobb harci táncot vágott le a hidegfront tiszteletére, úgy néz ki, újabb megbízható meteorológus születik a családba. A várakozás alatt az is eszembe jutott, hogy cirka egy hónap és hármassal kezdődnek a terhességi heteim. Mindjárt szülök, hihetetlen. 

Élvezem a terhességet, nagyon jó nekünk együtt a kiscápával. Nincs meg az a gondtalanság, teljes ellazultság, mint anno Andrisnál, hiszen Sir Andrew mellett néha igazi kihívás az aktuális nap, mégis az árad felém odabentről, hogy minden rendben, klassz az all inclusive. A babám alkalmazkodó típus (most még), pölö hagyja, hogy emelgessem a bátyjával együtt simán húszkilós babakocsit, elfogadja, hogy pörgős életünk van Andris mellett, mindent csinálhatok, amit nemterhesen is csinálnék. Okosan, persze. Soha nem voltam még ilyen fitt kismama, bár alapjáraton sem vagyok az a kaliberű ember, aki elhagyja éspervagy kiszolgáltatja magát. Egyedül ahhoz ragaszkodik a kisebbik fiú, hogy néha azért álljak meg pihenni. Rögtön figyelmeztet, ha túl akarom vállalni magam, olyan rugdalózást kapok, hogy nincs is más lehetőségem, mint elnyúlni az ágyon és elcsendesíteni a beépített biztonsági őrömet. Mókás, amikor a tiltakozás jeleként begömbölyödik a hasam egyik szegletébe, és ha ilyenkor a hátamra fekszem, vicces alakzatokba formálódik a hasam. Finom simogatásokkal lazítom el, már érzem, hol a gyerek egyik és másik vége. Ja, ha az apukája keze hozzáér a hasamhoz vagy meghallja B. hangját, elakad a lélegzetem, olyan örömtáncot jár bent ez a pici fiú.  

Fura, hogy rohanok/teszek-veszek egész nap, esténként fáradt vagyok, a harmónia mégis tetőtől talpig beborít. Határtalan örömöt, boldogságot érzek belülről. A harmóniához kellett az a fejlődés is, amit Andris produkált az elmúlt három hónapban (erről szeretnék írni egy hosszabb posztot), így hiába van olyan, hogy égnek mered minden hajszálam egy-egy nyűgösebb napján, összességében történt egy gyönyörű minőségi ugrás Sir Andrew-nál, ami mindenkinek nagyon jó és új alapokra helyezte a közös életünket - új örömökkel és új nehézségekkel. A kisebbik fiam pedig arra tanított meg, hogy nem baj, ha nem ugyanolyan a két terhességem, neki attól még simán jó az albérletben, hogy néha feszült vagyok és morgok. Mostanában tudatosult bennem, hogy sokáig furdalt a lelkiismeret az abszolút kiegyensúlyozottság hiánya miatt, és rosszul éreztem magam azért, hogy a babám nem részesül abból a totális belső békéből, amiből Andris a terhességem alatt, és nekem az nagy aha-élmény, hogy többféleképpen is lehet harmonikus és boldog a terhességem. Kétféleképpen feltétlenül. Ami az egyik gyereknek jó volt, nem biztos, hogy kell a másiknak is, ehhez a leckéhez jutottam el most a gyakorlatban. Elméletben ezeket kiválóan tudja az ember, de a hithez szükséges a megtapasztalásból fakadó bizonyosság is. Legalábbis nálam. Gyakran elámulok azon, mennyi mindent tanulok a gyerekeimtől.
És ebben a hónapban kezdtem el vágyni a harmadik gyerekemre. Akarom őt.

Sir Andrew arcai (nem az összes, nyugi)

Jamie Oliver, reszkess!

Andris mindenre kíváncsi, ami a konyhában zajlik, ha főzök, az összes munkafolyamatot stahljucisan kommentálom neki születése óta. Hónapokkal ezelőtt kapott rá a saját főzőcskére: A kiválasztott edényébe szór ezt meg azt, fakanállal/habverővel/merőkanállal kevergeti, közben dumál. Az ízlése sokat formálódott az utóbbi időben, például vonalzót vagy szemceruzát vagy vendégpapucsot már nem dob a lábosba. Tegnap ezt főzte:

Oroszlán- és tigrishússal megbolondított kölesgolyó-falatkák. Merész, egzotikus, meglepő, vagány. Sztárszakács születik, úgy érzem.

Mikor lesz óvodás a fiam? Kérem, tegyék meg tétjeiket...

Tegnap délután a játszótéren konkrétan kiröhögött egy anyuka, amikor felvetettem ama (egyelőre erősen naivnak tűnő) kérdésemet, hogy vajon felveszik-é a jövő októberben harmadik életévébe lépő Andrist az óvodába. Az anyuka jelentőségteljes pillantást vetett a 23 hetes és iksz napos hasamra, és közölte, hogy nem, kistesóval senkit nem vesznek fel háromévesen. Bepróbálkoztam azzal, hogy és ha van elég hely, akkor sem?, de hiába, nevetve rázta a fejét.

Remélem, soha nem kell bölcsődébe adnom egyik gyerekemet sem, az ovit viszont nagyon fontosnak tartom, elsősorban a közösség miatt. Andris elképesztően társasági emberke, imádja, ha nyüzsöghet pl. a játszótéren. Ő extrovertált típus, mi B.-vel mindketten introvertáltak vagyunk. (Abba simán belehalnék, ha a hét összes estéjét társaságban kellene eltöltenem, legyen szó akár baráti kocsmázásról.) Sir Andrew nagyon könnyen teremt kapcsolatot felnőttel-gyerekkel, és olyan nincs, hogyha valaki beteszi a lábát a játszótérre, ne menjen oda hozzá egy kis ajándékkal (elszáradt virágfej, kavics, homokozólapát, bot ésatöbbi, attól függően, hirtelen mi akad a kezébe), főleg abban az esetben, ha gyerek az a valaki. Nem pusztán megnézi magának, hanem folyamatos kontaktust tart fenn vele. Már egy-két hónapja érzem, hogy kevés vagyok neki egész napos társaságként, és ez egyre inkább így lesz. Szervezek programokat, szeretem, ha szinte minden egyes napra akad valami, bár a terhességem azért csak lekorlátozza a lehetőségeinket. Az anyja vagyok, nem pedig sok-sok gyerekekből álló közösség, és oké, megszületik majd a tesója, ami rengeteg szempontból szuper neki is, de egyáltalán nem ugyanaz, mintha oviba járna.
Ja, B. anno nem járt óvodába, nem járhatott a kisebbik testvére születése miatt. Rengeteget beszélgettünk arról az elmúlt években, hogy ez mekkora hátrányt jelent egy gyerek életében.

Bemegyek majd az óvodába, hogy kíméletlenül az orczámba vágják a kegyetlen valóságot, a ti tapasztalataitokra azonban mindenféleképpen kíváncsi vagyok. Szerintetek van esély arra, hogy Andris óvodás legyen jövőre vagy legalább négyévesen? 

Kimi Raikkönen és Valentino Rossi is így kezdte

Anyu szabadon eresztette a játszótéren Andrist egy órácskára, én meg vajon mit csináltam nagy-nagy szabadságomban? A fiam képei között mazsoláztam, mert ugye biztos kevés időt töltünk együtt és ritkán látom a gyereket. (Á, csak napi tizennyolc órában.) Úgy látszik, ilyesmiről majd' másfél év után sem lehet leszokni. Azért az összes zajforrást lekapcsoltam, és a végtelen csendet élvezve lapozgattam a fotókat. És úgy ettem meg a kakaóscsigámat, hogy senki nem reklamált égbe tartott kis kezekkel egy-egy újabb falatért.

Hiába a rengeteg figyelmeztetés, nem bírtunk ellenállni ennek a játékautónak, meaculpa ésatöbbi. 

Andris (10 hónaposan és iksz naposan) aztán belekapaszkodott a szomszédos motorba is, megdobogtatva ezzel B. szívét, akinek az álomfoglalkozása: a világhírű F1-pilóta / MotoGP-versenyző Andris apukája. 

Az OBI-ban most már muszáj autóba ültetni a dedet, így egy ideig elkerülhető, hogy szétrámolja az árukészletet, de amúgy is imádja a felnőtt játékszerre hajazó autós kütyüket. Szeretném felhívni a figyelmet a jobb felső kép jobb kézzel kivitelezett kormányfogására. Igazi férfi, le sem tagadhatná.

Hihetetlenül nagyfiús (16 hónaposan és iksz naposan), mindig meglep, mennyivel idősebbnek látszik a képeken, bár az is lehet, hogy mivel minden egyes nap látom, nem tűnik fel, milyen sokat változik az arca akár hétről hétre. Fura és ugyanakkor megható látni a kis kerek babaképét a Ferrariban.

A kismotorral odáig jutott, hogy segítséggel felül rá, és kényelmes, Sir Andrew-hoz passzoló tempóban eltekerget akár cirka negyven percig is, ha olyanja van. A járdaszegély közeléből én tolom el, viszont a kanyarodást és a farolást, illetve a motoron kivitelezett evést-ivást kiválóan megoldja egyedül. A táplálék- és folyadékfelvételt anno a lakásban gyakorolta, amikor még csak barátkozott a motorral: direkt úgy közlekedett ide-oda, hogy különböző irányból érkezzen meg a székre kitett kulacshoz és almához, így csiszolva tökéletesre a zsákmányszerzés technikai részleteit.  

Az eget nem azért kémleli (a 17 hónapos és iksz napos) Andris, mert Aigner Szilárd nyomdokaiba kíván lépni, hanem mert észrevett egy repülőt és az megunhatatlan csoda egyelőre. 

Macisajtot kaptam

Na jó, nem. Macidíjat. Ferilka és teide lepett meg vele, köszönöm szépen itt is. (Azonosulni perpill a macival tudok: nagy a fenekem. Értem én, hogy kell az ellensúly a hasamnak és a melleimnek. De ekkora... ?)

A játékszabályok első (köszönet a díjért) és második (napos-macis kép a blogba) pontja pipa, jöjjön a harmadik, a három dolog rólam. Sok mindenről írtam már itt a gyerekblogban is, de talán azt még nem említettem a terhességem kapcsán, hogy

1) most nem tudok olyan lazán gondolni a szülésre, mint Andrisnál (a tudatlanok nyugalmával és derűjével fogadtam el, hogy oké, szülök), mert hiába nem emlékszem a konkrét fájásokra, az azért ott fészkel a tudatomban, hogy baromira megkínzott a legtöbb, bár nem az első tíz-tizenöt órában kezdtem el kiabálni  (gőzöm sincs, mivel érem el majd magamnál, hogy ne féljek előre a fájdalomtól);

2) igazából úgy érzem, mindegy, császár lesz-é megint vagy sem, felőlem lehet császár is (csak ne 27 órás vajúdás után), semmi bajom nincs vele (a gyerekem iszonyatosan hiányzott a szülés utáni első hét órában, más gondom nem volt), és ha a kis lelkembe pillantok, nem látom, hogy annyira vágynék a hüvelyi szülésre;

3) egyre többen kérdezik tőlem, hogy fogom bírni egy kicsi meg egy pici gyerekkel, mert ez a felállás nem olyan egyszerű, és erre mindig azt mondom, hogy úgy, mint mások, a részletekre meg majd térjünk vissza szülés után.

A labdát négy bloggerinának adhatom tovább, pedig sokkal többnek szeretném. Olyan anyukákat választottam, akik még nem kaptak tőlem díjat sem itt, sem a másik blogomon (és az ékszeresen sem, és... ja, nincs több blogom), és akiknek a válaszaira kíváncsi vagyok, bár nem kötelező játszani:

1) Katity
2) Marcsi
3) Niki
4) Nóri

Köszönöm a játékot!

Elkobozta a porszívómat, én pedig elmerengtem

Andris kezdettől fogva nagy rajongója a porszívónak. Eleinte csak nézegette, piszkálgatta, aztán ahogy nőtt, úgy nyúlt hozzá egyre bátrabban, például felmászott rá, beledumált a csőbe. Az orrszívást utálta, de külön egységként kezelte, nem rótta fel a porszívó bűnéül. Amíg tudtam hordozni, a hátamra kötött cápával porszívóztam, ezt is nagyon élvezte, és ha nyűglődött valami miatt és már semmi nem esett jól neki, magamra kötöttem és simán bealudt a monoton zajtól - ilyenkor egy kicsit ráérősebben tologattam a cuccot. (Ajánlom vészmegoldásként ezt az eljárást, a gyerek elalszik, a lakás ragyog. Klassz, nem?) Soha nem fordulhat elő, hogy a közreműködése nélkül porszívózok a lakásban, ha itthon van. Egyszer akartam a fürdetés alatt lebonyolítani, nagyon tiltakozott, az apukája nem is tudta addig fürdetni, amíg ki nem kapcsoltam a gépet. Másnap együtt kitakarítottunk. 

Hónapokkal ezelőtt szokott arra rá, hogy a kikapcsolt porszívóval porszívózást imitál nagyon profin, az utóbbi egy-másfél hónapban már egyértelműen jelzi, hogy élesben is takarítani akar. Ma megint kivette a kezemből a porszívót. Hát, tessék. Ki vagyok én, hogy meggátoljam a világ felfedezésében? A szakszerű mozdulataiért odavagyok, a kedvenc képem a guggolós - a legeldugottabb helyekről is kizavarja a porcicákat.

Ebben a korban ez még csak játék, és örülök, hogy mindent ki akar próbálni a fiam (jó, pölö az etetőszék megmászási kísérlete annyira nem boldogít), de eszembe jutott, pont ma mondtam dorwnak, soha nem terveztem, hogy a három fiú rabszolgája leszek, az a jó, ha mindenki kiveszi a részét a házimunkából. Enyém a legnagyobb falat nyilván, plusz a család/családi élet menedzselése is, zokszó nélkül viszem a hátamon a családomat, ha úgy hozza az élet, viszont néha szeretnék pihenni, megvannak a hobbijaim, nem kívánok pusztán a melóban és a házimunkában kiteljesedni, a szabadidőmet (röpke óránál többről nem merek álmodozni, és azt ki tudja előre, hogy ez per nap vagy per hét viszonylatban jelentkezik-é két-három gyerek mellett) pedig úgy lehet biztosítani, ha nem egyedül csinálok mindent. B.-vel ez jól működik évek óta, nem lennénk együtt, ha anyapótléknak és szobalánynak tartana. Láttam a családunkban is házi rabszolgákat (nem vettem észre, hogy örömmel élik úgy az életüket, ahogy, inkább csak teljesítették a kötelességüket, de ez már az ő dolguk), irtózom a hagyományos női-férfi szereposztástól, holott nem vagyok harcos feminista. (Csak harcos, hehe.) Úgy szeretném szélnek ereszteni a gyerekeimet, hogy mosnak, főznek, takarítanak magukra. Képesek rá. Legyenek önállóak és talpraesettek, elsősorban maguk miatt. Igazság szerint 20-25 évesen már nem akarom itthon látni őket, tanuljanak-dolgozzanak, lakjanak egyedül vagy mással/másokkal. Ezt tartom egészségesnek az ő szempontjukból is. Aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgaink. Nem vagyok az a típusú anya, aki nem engedi ki a szárnyai alól az ő kicsi fiacskáit, lesi minden kívánságukat és értelmetlen az élete, ha nem ugrálhatja körül a családját. Abban hiszek, hogy a teljes emberek boldogok igazán.   

Legközelebb bekapcsoljuk a Spektrumot

A hétvégi programok közül csupán az elsőt sikerült megvalósítanunk: az állatkertezést. Andris nagyszülői felügyelet alá való helyezése az egyik napon, valamint szabadon eresztése az unokatesók között a másik napon (és így a szülők ellógása moziba, illetve a Daubnerbe romantikus fagyikelyhezés céljából másfél év után először) meghiúsult, mert B. egy idő után nagyon csúnyán gyengélkedni és sápadozni kezdett az Állatkertben. A 10-es skálán olyan kilences fokozatban érezte rosszul magát. Na, de kezdem az elején.

Még soha nem csináltunk ilyen klasszikus gyerekes programot, például én sokkal jobban izgultam, mint Andris, ami nem csoda, hiszen hiába meséltem el neki, hogy megyünk az Állatkertbe, fogalma sem volt arról, mi az az Állatkert. Autózni viszont imád, úgyhogy felőle akár az egész napot kocsikázással tölthettük volna. Visszagondolva azt mondom, nem biztos, hogy nem ez lett volna a jó választás.

Anyu az unokaöcsémet vitte az Állatkertbe, adódott, hogy összefutunk, ha odaérünk. A környék tömve autókkal, egészen véletlenül csíptünk el egy helyet az Állatkert közelében.  Az egyik bejáratnál félórás sor, a másik bejáratnál csak két pár állt előttünk, simán bejutottunk. Ahogy elnéztem a kígyózó sort, felrémlett előttem a fenyegető jövő sötét árnya: a hosszú hétvégére tervezett gyerekprogramokra edzeni kell a családi állóképességet... vagy maradunk itthon. Az utóbbi azért nehezen elképzelhető kettő darab energiabomba fiúgyermekkel.

Bevallom őszintén, pofára estem az Állatkertben. Mármint nem konkrétan, bár nekem a lapos sarkú cipellőben is kibicsaklik a bokám. Gyönyörűen elképzeltem, hogy Andris ámul-bámul az állatokat látván, eltátja a pici száját a nagy csodálkozásban, aztán úgy egy óra múlva bealszik a babakocsiban a sok izgalom közepette, mi meg B.-vel lángosozunk, fagyizunk és satöbbizünk az alvó ded felett. Ja, persze. Kábé 30 perc sem kellett ahhoz, hogy minden tervem romokban heverjen. Andrist összesen egy-két kacsa és fóka kötötte le pár percre, alapvetően a többi gyerek érdekelte, hogy ők hova futnak és mit csinálnak, meg amúgy is tök szuper, hogy ide be lehet szaladni és ott ki lehet rohanni, és hiába mondtam neki, hogy nézd, kisfiam, ott a tigris, baromira nem érdekelte a tigris, mert neki a tigris az az itthoni két plüsstigris, meg a rajzfilmes tigris, de az a nagy, üveg mögött sétáló izé, az hidegen hagyta. A tigrisnél sokkal jobban érdekelte pölö a kút, mert született vércápaként imádja a vizet:

Nem zártuk be sehová, a kisállatos simogató rácsába kapaszkodik és onnan les ki vágyódva a kútra. Meggyőződésem volt, hogy extázisba esik az állatok megsimogatásának lehetőségétől, Sir Andrew azonban egyszer-kétszer megérintette a mellette elsétáló kecskét, aztán ennyi, rohant tovább mindenfelé. Extázist még nyomokban sem tartalmazott a tekintete. Az apukája azért néha megpróbálta közelebbi kontaktusba hozni az állatokkal, ha már bementek a kecskeszarba:

A háttérben nem azért fekete a statiszták feje, mert szénné égtek a napon vagy mert ezt kívánja az állatsimogatós etikett - besatíroztam az orczájukat. A magát kerítésnek álcázó kecskét piros nyíllal buktattam le, épp egy rózsaszín bicikli kerekével masszírozta a fejét. Úgy tűnik, Andrist csak a pici kutyák hozzák lázba, olyat már látott, arról tudja, hogy mi, meg a kacsák, mert azok is kicsik (a fókák meg a semmiből bukkantak fel az orra előtt, az vicces volt szerinte). A fiam a mellette álló kislánytól kért kenyeret, miután látta, hogy a lánynak van olyanja, amit a kacsák közé dobál. Magától értetődő természetességgel nyújtotta a kezét a kislány felé, hogy jöhet a kenyér, és nagyon profin hajigált. Jó fej volt a kislány, mintha mindig is egymás mellett állva etették volna a kacsákat, teljesen úgy néztek ki.

Azt is elmondom, hogy Andris ilyenkor mindig elfelejt szeparációsan szorongani, az csak akkor jut eszébe, ha becsukom magam mögött a vécéajtót. Mihelyt kikerül a lakásból, nekiered a nagyvilágnak és nem nézi, ott vagyok-é mögötte vagy sem. Nyilván azt feltételezi, hogy igen, ezért mer kalandozni, de azért engem gyakran meglep az a magabiztosság, ahogy a fiam a nyakába veszi az új helyeket és leszólítja/megérinti az új embereket. Bátran és kíváncsian jár-kel ez az apró fiú akár a rendelőben, akár a játszótéren, akár az Állatkertben, akár a boltban. És szinte alig engedi, hogy fogjuk a kezét, mert ő egyedül akarja csinálni a dolgait.

B. utolsó fittebb perceiben még családi képet is készített anyu, persze nem tudtuk, hogy valamivel később B. igen ramaty állapotba kerül. Ööö... talán nem a fotózástól. 

Az első fotón mintha jobban látszódna a hasam mérete (a kisebbik fiam is a kényelmes albérletet szereti). Egyébként nálunk általában olyan képek születnek, hogy mindenki másfelé néz és valami mást csinál a kamerába vigyorgás helyett. A második fotón Andris tekintete éhező gyerek benyomását keltheti, de senkit ne tévesszen meg a látszat, rengeteget za eszik.

B. egy teával próbált életet csiholni magába, mert valakinek az autót is kellett vezetnie, aztán kicsit tologattuk még a gyereket, aki alvás helyett bőszen tiltakozott, mert még futkározni akart volna, ezt azonban egyikünk sem vállalta fizikailag, inkább befekszünk a tigrisek közé. Egyik oldalamon a sápadt B.-vel, másik oldalamon a balhézó gyerekkel esélyem sem volt a lángosozásra. A fagyizás egy nyomi Calippo elszopogatásában merült ki. 

Mire hazaértünk, a másik gyerek szétrugdosta a belső szerveimet, a lábaim sajogtak, húzott a hasam a nonstop gyaloglástól (és még az elefántokat sem láttam), szóval, kizárólag arra vágytam, hogy az álmosan pislogó Andris elaludjon végre és B. mellé omolhassak az ágyba, akit kiütött a betegség. A fiam nem támogatta ezt a tervemet sem, ébren kihúzta fürdetésig, és ez azzal járt, hogy megállás nélkül pesztráltam a nap további részében a sajgó, fájó, húzódó mindenemmel. Másnap aztán kidőltem a kimerültségtől: 14 órát nyomtam le egyhuzamban terhesen az állatkertes napon, a szervezetem takaréklángra tett. Valahol azért ott csörgedezik bennem egy kevéske Terminátor-vér.   

A tanulság pedig az, hogy cirka két évig hanyagoljuk az Állatkertet. Ha állatokat akarok mutogatni Andrisnak, bekapcsolom a Spektrumot, én meg elnyúlok a kanapén felpolcolt lábakkal és fagyicsokisütivel.