2016. július 15., péntek

Ezer éve...

Az az igazság, hogy ebben az évben egyszer jártam a blogjaim felé: kerestem egy régi ékszeres izét a nemnormális énblogomban, megtaláltam, aztán rohantam tovább. 
Most azért írok ide, mert valahogy több helyről jött a kérdés az elmúlt napokban, hogy mikor írok ide, és így azt tudom mondani, hogy háhá, most írtam ide. Igaz, majdnem egy év után, meg előtte is eléggé ritkásan pötyögtem erre a felületre, de minden nem lehet tökéletes, ugye.
Gondolkodtam amúgy azon, hogy blogot kellene írni: egy vadiújat az ékszereimnek és angolul. Erre persze évek hónapok óta nincs időm, úgyhogy tök logikus volt, hogy néha elmerengtem azon, hogy kellene írni ezt a blogot a gyerekekről (és magyarul), mert mindjárt felnőnek, és hát hülyén nézne ki, ha a harmincas fiaimról firkálnék itt. 
A főbb adatainkról annyit, hogy A Nagy mindjárt hat lesz, A Kicsi negyedik szülinapját hétfőn ünnepeltük, A Férfi lassan tíz éve visel el engem, nekem meg sokat nőtt a fenekem így vénségemre, viszont futás helyett megcsináltam magamnak Az Álommunkámat. Baromi sok a meló, de az én álommunkám ilyen. Szóval, megvagyunk, hol vidámabban, hol stresszesebben, köszi, hogy kérdeztétek.  

2015. október 25., vasárnap

Az újabb első...

Jelenleg gumimaciba ölöm a stresszt: A fiaim életü(n)kben először nem itthon töltik az éjszakát. Jóanyám persze nem írta meg, hogy minden oké, pedig a mozi után szuggeráltam a telefonomat és a gmailt is. Tök jó, hogy kiszakadtunk a napi rutinból és édeskettesben nyomtuk dél óta, meg gyerek nélkül  (azaz a saját elképzeléseinknek megfelelően) alszunk el és ébredünk fel, de azért az esti puszijaim-öleléseim eléggé hiányoznak. 

2015. július 28., kedd

Van némi dumájuk...

Például ez:

Andris: "Anya, hányat kell aludni, hogy felnőtt legyek?"

Dávid: "Anya, te menj az asztalodhoz, ülj le dolgozni, én odamegyek, megpuszillak, és te csinálj úgy, hogy nem veszed észre, én pedig elrohanok."

Mindkét fiú gyönyörűen beszél alapállapotban, messze kortársaik felett járnak ebből a szempontból, már megérte a sok meseolvasás és a sok-sok beszélgetés, közös játék. Egész nap be nem áll a szájuk, ömlik belőlük a gondolat, mindig van valami, amit el akarnak mondani. (Ahhh, magamra ismerek, bár én csendben lenni is szeretek.) Az egyik nagy csoda számomra az, ahogy Dávid szinte pillanatok alatt megtanult beszélni Andris mellett, kb. rögtön vonatkozói mellékmondatokat használt, és még nem volt két és fél, amikor több gyerekdalt is elénekelt egymás után. Énekelgettem neki is, ahogy Andrisnak, tulajdonképpen végigénekeltem az elmúlt 5 évet, aztán egyszer azt vettem észre, hogy Dávid is velem énekel - tudja a szöveget, a dallamot. És mindketten imádnak táncolni. Tegnap este meg négyesben roptuk az egyik Goran Bregovic számra. A két kis cápa nagyon élvezte, hogy a zúzósabb részeknél a szüleik ott ugrálnak és headbangelnek a nappali közepén.
Hopp, egymás szidása közben is rendkívül kreatívak tudnak lenni ám, jellemző pl. a nem is mondtam ezt neked, te hülyebutakukiszamár. Így, egyben, és ezt ők találták ki. Úgy is mondhatnám, hogy rituális tesószidás. És ha nagyon belelendülnek, négy szónál is többet pakolnak egymás mellé és azt mondják ki egy szusszra. Mindezt úgy, hogy csúnyán néznek, homlokot a csúnya nézés felett fenyegetően összeráncolnak, fejeket összeakaszkodáshoz előreszegeznek. A nagyon belelendülésre ritkán kerül sor, mert az első sértés után már jön az ütés- éspervagy rúgásváltás. Nem, nem unatkoztam soha az elmúlt cirka 5 évben.

2015. július 26., vasárnap

Havi egyszeri jelen(t)és

Á, nem olyan jó hírek. Ugye, azt csináltam az elmúlt két évben, hogy minimális alvással és maximális önkizsigereléssel ezer százalékon nyomtam az ékszereket (meg a gyerekezést és minden egyebet), mert nagyon akartam, hogy előbb-utóbb saját munkahelyem legyen (inkább előbb), és ezt két gyerek mellett máshogy nem lehetett megoldani. Megvan stabilan az első és a második kör, hátra lehet dőlni - egy kicsit. De. Visszacsapott a hajtás: A gerincsérveim mellé szereztem tejfehérje allergiát, tojásallergiát és mandula allergiát. Pár petefészekcisztának is tulajdonosává váltam. A bőrgyógyászom úgy tippeli, van valami az inzulinrezisztenciával is. A nőgyógyászom szerint mindenféleképpen menjek el sebészetre, hátha sérv az a csomó / dudor a hasamon. Ájulásszerű elgyengülésig akkor jutok, ha tejes cucc kerül a szervezetembe, de hasonló reakciót tud kiváltani belőlem a cukor is. Gyümölcsön, zöldségen és húson, illetve némi nagyon megválogatott kenyéren kívül nem szabad mást ennem, erre jöttem rá. A súlyom végre hatossal kezdődik, hurrá. 
Most már napi 5-6 órákat is sikerül aludni - a napi 2-4 órányi alvás egy-másfél éven át elég durva volt, egészen megfakította az arcomat, bár B.-nek és a gyerekeimnek így is én voltam a legszebb - tiszta mázli. Az egyik barátnőm mindig azt mondja, nem érti, hogy bírtam ilyen kevés alvással életben maradni (és még szórakoztató és bűbájos is voltam közben). Az akarat, az vitt előre, azt gondolom, nagyon akartam, hogy megvalósuljanak az álmaim (legalábbis egy részük), és nem lehetett várni, akkor és ott kellett megragadni a lehetőségeket. 
Szeptembertől ovi Dávidnak is, lesz időm kivizsgáltatni és újjáépíteni magamat. Drukk-drukk.  

2015. június 11., csütörtök

Esti mese

Ez így mindig rendben volt nálunk. (Én is oda szoktam kucorodni, most pont fotóztam.)


P.S.: Amúgy meg tegnap olvastam, hogy léteznek olyan anyák, akik kevesebbnek érzik magukat Bartos Erikánál, ezért nem hajlandók az Annapetigergőből olvasni a sarjaiknak, főleg úgy, ha gyereküket egyedül nevelő anyák. Micsoda őrület már...

2015. április 3., péntek

Az első mozaikkocka: A bűntudat

Azért is születnek nehezen ezek a bejegyzések, mert hónapokkal ezelőtt lezajlott történésekről, érzett érzésekről, gondolt gondolatokról nehéz írni, és amit itt pár mondatba belesűrítek, az egy élő, lüktető, gyakran változó dologból kivágott, kimerevített valami, és ezt a sok-sok apró, egy-egy bejegyzésben megörökített valamit kellene egyszerre, egészben látnia a kedves Olvasónak ahhoz, hogy megértse, miről beszélek. 
Az fontos, hogy nem általános receptet írok, ezt ne felejtsük el, jó?
Ha valami nem jól működik itthon (azaz megszaporodnak a hisztik, balhék estébé), mindig az az első kérdésem önmagam felé, hogy mi az, amit én rosszul csinálok, mit rontottam el én, hogy tudnám én úgy jobban csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen. Amúgy nem szeretem azt a nagy felelősséget, ami rajtam van a mi családunkban, mindig is azt szerettem volna, ha felezünk B.-vel. Majd én kitalálom, majd én megcsinálom, majd én elintézem. Ez rögzült nálunk, sajnos. Tavaly B.-vel nem igazán lehetett jól megbeszélni a problémákat, idén már újra jól működünk együtt, mert hajlandó volt hallgatni rám és változtatni azokon a dolgokon, amiken változtatnia kellett, de erről majd egy másik mozaikkockában.
Borzasztó sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy bűntudatot érzek Andris miatt. Nem voltam tudatában ennek az érzésnek, nehezen is találtam nevet neki. Rájöttem, hogy Dávid születése óta cipelem magammal ezt az érzést, és egyre jobban mélyült, ahogy itthon szaporodtak az Andrissal kapcsolatos gondok. 
Bűntudatom volt azért, mert szerettem volna addig szoptatni, amíg lehet, Dávid születése azonban eldöntötte, kié a mellem. Bűntudatom volt azért, mert nem tudtam őt felkészíteni jól Dávid érkezésére, legalábbis nem olyan jól, ahogy szerettem volna. Bűntudatom volt azért, mert Dávid születése kiborította és jöttek, csak jöttek a balhék. Bűntudatom volt azért, mert hittem a kicsi korkülönbségben, a valóságban viszont azt láttam, hogy rövid távon (az első két évben) nem működik igazán. Bűntudatom volt azért, mert Andris hisztijei miatt kezdtem úgy érezni, hogy van egy balhés fiam meg egy mosolygós fiam - és a mosolygósnál pihentem meg, az ő napsugaras természetéből merítettem erőt a balhékkal szemben, és nem egyszer alig vártam, hogy Andris végre elmenjen oviba, a megfeszített idegrendszeremnek meg legyen ideje ellazulni, megoldásokon dolgozni, élvezni a Dávid melletti balhémentes órákat. Bűntudatom volt azért, mert egyre többet kiabáltam Andrissal, aki egyáltalán nem akart együttműködni, egyáltalán nem akart kilépni a hisztikből. Bűntudatom volt azért, mert B.-t egy évig nem tudtam rávenni arra se szépen, se kevésbé szépen, hogy nyisson lelkileg a fiai felé és adjon magából többet nekik, legyen igazi, gondoskodó, a gyerekeivel való együttlétben és játékban örömet találó apa. Bűntudatom volt azért, mert belevágtam az álmom megvalósításába, és ez sok energiámat vette el.
Aztán megfogalmazódott bennem, hogy nem lehet, hogy az a kisfiú, akit annyira imádok kezdettől fogva, beleragadjon abba a címkébe, hogy ő a balhés gyerekem - és mi, a szülei ebben a címkében meg is tartsuk őt. Nem szándékosan, persze. 
Amikor jött a felismerés, hogy egy csomó minden miatt bűntudatot érzek... és egyszerűen elengedtem ezt az érzést. És megkönnyebbültem. Katartikus érzés volt. Mindig hittem abban, hogy Andris alapvetően egy imádni való, kedves, ügyes, vicces, segítőkész, okos, talpraesett kisfiú, aki csak azért viselkedik durván itthon, mert valami nem működik jól, és így kér segítséget, így jelzi, hogy neki nem jó az, ami itthon van - kimondva éspervagy kimondatlanul. Az óvodában és bárhol máshol, ahol megfordult, imádták, semmi gond nem volt vele, csak itthon jöttek a balhék, a hisztik. És abban is hittem, hogy ha nem kezeljük úgy, hogy ő a balhés gyerek, akkor nem is lesz az. És igazam volt... 

2015. március 16., hétfő

Új bejegyzés létrehozása...

Három dolog... vagy egy kicsit több, meglátjuk. 
Az egyik az, hogy nagyon sajnálom a nem-jelentkezést, nem gondoltam, hogy olvas-kommentel még valaki. 
A második az, hogy a baromi sok munka hozza szépen a gyümölcsét, meg egy picit tehetséges is vagyok, úgyhogy haladok az ékszertervező-gyöngyművész utamon, szenvedélyem és imádom. Újságcikkek, interjúk, külföldi és magyar sikerek... és még alig indultam el Az Úton.
A harmadik az, hogy életemben először vagyok büszke magamra anyaként: sikerült megfejtenem Andris hónapokkal korábban bemutatott és pár ember által meg- és elítélt viselkedését - és megoldást is találtam a problémákra. Nagyon összetett volt a kérdés, és szerintem Vekerdy is gratulálna nekem, haha. Majd mesélek, remélem, hogy nem hónapok múlva. A büszkeséghez annyit, hogy én csak teszem a dolgomat, azt, amit jónak érzek zsigerileg (persze a súlyosabb kérdéseken agyalok rengeteget ékszerezés közben), és ha ez jó, erre azért nem vagyok büszke, mert ez kábé természetes, viszont az, hogy megmentettem a gyerekemet és a családomat a széteséstől, nem volt kis munka és küzdelem. Látni a fiamat megkönnyebbülni, kisimulni, bízni, hát, az a világ legjobb érzése. Mintha meggyógyítottam volna. És a küzdelemről annyit elmondok, hogy Andris a világ egyik legnehezebb természetű embere (kamaszlelkület egy 4 és fél éves gyerekben, nagyon kemény a kissrác), hozzá hasonlóval még nem akadtam össze (tán csak magammal), plusz cirka 2-3 alkalommal vetettem fel nagyon komolyan B.-nek az elmúlt egy évben, hogy ha nem akar teljes testi és lelki valójában részt venni a fiai és a családja életében, akkor inkább intsünk búcsút egymásnak, mert azt nem csinálom, hogy negyven fölötti gyereket is bevállalok, a gyerekeim meg elégedjenek meg a látszatapával.  
P.S1.: És anyámról is fogok még írni, mert ez a kapcsolat az elmúlt öt-hat évem egyik központi témája, lassan tudom feldolgozni, na. Három hónap után újra anyunak tudom szólítani, de valami eltört végleg bennem, sajnos. 
P.S2: Nem feltétlenül vidám posztok jönnek, bár 8-9 együtt töltött év után nálunk is hadd legyenek már nagyon komoly problémák. Mondjuk, úrnője vagyok a helyzetnek, és a szerelem és még sok egyéb, amitől működik egy kapcsolat, azért a hullámvölgyeken is átsegít. 
P.S3: Szeretnék pihenni, szeretném, ha nem járna kismillió dolog a fejemben, szeretném, ha a felelősséget le tudnám tenni pár napra, szeretném, ha nem az lenne, hogy lüktetnek a gerincsérveim, mert rengeteg a teher rajtam.

2014. december 26., péntek

Lehet, hogy megbolondultam...

Anyámékkal (pontosabban anyámmal, mert apámmal évek óta pár formális udvariasságon és felületes mondaton kívül nem kommunikálunk egymással, nincs is miről, soha nem is volt miről) kábé két éve állandó konfliktusom, hogy ha beteg vagyok, vagy ha B. beteg, azaz egy felnőtt abszolút kiesik a két kisgyerekes, munkával teli életünkből, mert olyan szarul van, hogy napokig nem bír felkelni az ágyból és csak alszik, akkor anyámékban, azaz anyámban legyen annyi, hogy telefonon naponta egyszer megkérdezi, miként érezzük magunkat, és felajánlja, hogy szívesen eljön hozzánk segíteni, mert azt nem hagyhatja, hogy amíg az egyik felnőtt itt fekszik magatehetetlenül, addig a másik belerokkanjon a két kisgyerekes, munkával teli életbe. 
És anyámék, azaz anyám nem telefonál, a segítségét még elszólásképpen sem ajánlja fel, igyekszik nem létezni addig, amíg megszűnik a vészhelyzetünk. 
Azért lehetséges, hogy megbolondultam, mert számomra az abszolút magától értetődik, hogyha a gyerekem szarban van, rohanok hozzá segíteni, és nem a kifogásokat keresem, hogy miért nem megyek, telefonálok. Karácsonykor pláne. Anyáméknak, azaz anyámnak viszont hiába próbálom elmagyarázni évek óta, hogy nem hagyjuk cserben a saját gyerekünket-unokánkat, nem érti meg. Nem érti meg. Nagyon ritkán kérek segítséget anyámtól, eleve nem szeretek mást terhelni a gondjaimmal, nem szokásom. Kérdeztem, miért nem jut eszébe soha, hogy szeretetből felajánlhatná a segítségét... Durva, de nem jut eszébe. Sőt, egyszer olyan hülyeséget bírt mondani, hogy ő azt tanulta, hogy aki beteg, azt békén kell hagyni. Mivaaaannn? És amúgy az értetlensége miatt kezdem hülyének gondolni magam, hogy az ilyesmi, hogy segítünk annak, akit szeretünk, eszembe jut. Mondjuk, én olyannak is segítek, aki nem a családom, és ezt nem otthon láttam. Veszek lisztet és sót az ovinak és a szeretetszolgálatnak,  az ovinak ajándékozom a nem használt kreatív cuccaimat, az adóm egy százalékát nem hagyom bent, adok gyöngyöt a haiti árváknak, elajándékozom a kinőtt ruháimat és a gyerekeim kinőtt játékait, ruháit, teszek ki cipőt, ruhát a hajléktalanoknak, és még sorolhatnám, de nem teszem nyilván, mert ez szerintem természetes dolog. Anyósomnak felajánlottam, hogy segítek takarítani, bevásárolni, szóljon bármikor, megoldom. És nem vagyok gazdag, nem tudom, mi a gazdagság, azt viszont igen, milyen az, amikor nincs, amikor veszettül spórolni kell, amikor el kell adnom a könyveimet, hogy legyen kaja az asztalon, amikor nem veszek új ruhát, cipőt. Az időm meg olyan kevés, hogy sírni tudnék a fáradságtól.
Évek óta kurvára szégyellem magam anyámék hozzám és a gyerekeimhez való hozzáállása miatt, és most karácsonykor is B. családja volt az, aki kérés nélkül jött segíteni. És ami még fontos: soha nem bántottam a gyerekeim előtt anyámékat, a hülyeségeiket, cserbenhagyásaikat mindig kimagyaráztam úgy, hogy legyen benne igazság, de a gyerekek ne gondoljanak rosszat róluk. Mert engem amúgy úgy neveltek, hogy apám szüleit mindig szidták anyámék, nem ok nélkül, de nekem soha nem volt normális unoka-nagyszülő kapcsolatom, én meg ezt szerettem volna biztosítani a gyerekeimnek, nehogy már én legyek az, aki ezt megakadályozza. Szeretném, ha lenne nekik olyan nagymamájuk, akihez oda lehet bújni, akivel lehet beszélgetni tíz vagy akár tizennyolc vagy akár huszonöt évesen is. Nekem nem volt. Apám sem volt, éppen ezért fontos az, hogy B. és a fiúk kapcsolatát ott segítsem, ahol tudom.   
Azt érzem, hogy évek óta sorvad el bennem a szeretet, amit anyám iránt éreztem (mióta nyugdíjas és hasonult apámhoz tempóban, gondolkodásban satöbbiben, ez a folyamat felgyorsult), és egyre inkább idegen a számomra. És persze szarul érzem magam ettől a ténytől, és próbálom mentegetni, de mára már annyi minden negatív halmozódott fel... Ha lenne bébiszitterünk, valószínűleg nagyobb örömmel jönne segíteni, ha kérném, és előfordulhat, hogy nem csak azért, mert fizetek a segítségéért.  
Hosszabban is lesz majd (saját magam miatt), csak olyan fekete bennem a düh, hogy mindenkinek jobb, ha nem most regélem el a részleteket.

2014. október 21., kedd

Khm... mi van a gyógyszerben?

Muszáj feljegyeznem, bár azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni: A négynapos antibiotikumos kúra második napjától a gyerekeim két húzásra BEVEDELIK a gyógyszerrel megspékelt narancslevet, a kicsi vigyorogva közli, hogy NYAMIKA (azaz finom, de ma már azt is ki tudja mondani, hogy finom), a nagy meg tartja a poharát és közli, hogy KÉREK MÉG... Mintha soha nem kellett volna őket vérkomolyan megfenyegetni a takaró / maci / bicikli / ezmegaz kidobásával, mintha soha nem tartott volna 15 percig Andrisnál kétujjnyi narancslébe kevert gyógyszer elszopogatása, mintha Dávid soha nem menekült volna be a gyerekszobába a gyere, kisfiam, idd meg a gyógyszeredet felszólítás után - az ágyába bebújva, takaróval a fején azt kiabálta ki, hogy alszok!
Az áttörést talán az hozta meg, hogy miután Dávid gyorsan megitta az adagját, olyan tapsból, üdvrivalgásból álló ovációt kapott, ami csak az igazi győzteseknek jár a tévében is, és amiből Andris sem akart kimaradni. Szóval, minden gyógyszeres kör után full hangerőn kiabáltuk, hogy Andris nyeeeeerrrt!!!, Dávid nyeeerrrrttt!!!, juhhé, győőőőztek a fiúúúúúk!!! és taps ezerrel.
Vannak még csodák, jaja.

2014. október 18., szombat

Ööö... nos... megint betegek vagyunk

Ez a második kör az ovi elkezdése óta, szeptemberben már volt egy lájtos valamink. Aztán Andrisnak egy napra 38 fölé ment a láza, később meg jött ez a mostani izé. Tegnap hívtam ki másodszor a gyerekdokit, mert egyre csúnyábban köhögtek a cápák: Az egyik gyógyszernél kihagyott egy fontos infót, ezért nem tudtam úgy adagolni, hogy meggyógyuljanak a gyerekek. Fákkk. Andris jövő héten sem mehet oviba, jippííí, sőt, a levegőre sem mehetünk ki két napig, jippí-jippí. (Az erkélyen azért berendeztem egy bázist nekik hónapokkal ezelőtt, nagyon szeretnek ott mókolni, főleg a Dávid.) Igazából "csak" csúnyán köhögnek, se láz, se semmi más, ergo töretlen energiával és rendszeres kakaskodással viszik végig a napokat - én majd akkor pihenem ki magam és gyógyulok meg, ha Andris újra oviba megy. 
Nem tudom, mi van idén Andrissal, nem hajlandó bevenni a legízetlenebb gyógyszert sem. Mindent beleraktam valami gyümölcslébe, hogy gyorsan lecsússzon, Andrisfiam azonban két minikorty után hisztiben tört ki, hogy íze van és hányni kell. Eddig homeós cuccokat kapott a gyerekdokitól, pénteken viszont antibiotikumot. Dávid is. Szóval, ezekkel már nem lehet cirkuszolni. Nem éreztem úgy, hogyha lefognám, B. meg kifeszítené a száját és beleöntené a gyógyszöszt, az megoldás lenne. Attól tartottam, hogy az önhergelésnek köszönhetően kihányja, meg féltem, hogy félrenyeli. Semmiféle megoldást nem fogadott el, csak azt hajtogatta, hogy nem kell neki a gyógyszer. Kábé 5 ml-es adagról beszélünk kétujjnyi almalében elkeverve. Na, az antibiotikumnál aduászokkal felvértezve nyomtam a gyerekek kezébe a gyógyszeres poharat (szintén 5 ml-es adag, kétujjnyi gyümölcslében): Dávidot először kedvesen megkértem, hogy igya meg az izémizét, mert csúnyán köhög, erre ivott egy parányi kortyot, aztán közölte, hogy hányni kell. (A bátyjától mindent villámgyorsan eltanul, igen.) Mondtam neki, hogy kidobom a takaróját a kukába, ha nem issza meg rögtön. Mivel kukásautó-rajongóként tökéletesen tisztában van a háztartási szemét útjával a szeméttelepig, némi könnyezés után felhajtotta a nedűt. A takarójával alszik, az tabu. Andrisnál ez az eredmény tizenöt perc terrorba került: Neki azt a lehetőséget lobogtattam meg, hogy a biciklijét dobom ki a kukába, illetve egy csokis sütit tartottam a közelében, hogy az is rá vár. Egy csomó játékát nyugodtan kidobhatnám, nem érdekelné, a mesenézés tiltása sem, viszont a bicikli szent. Minden egyes apró korty után könnyáradat, dráma, hiszti, de tizenöt perc alatt csak megitta az adagját. Beleizzadtam. Még három napon át bele fogok izzadni, plusz a Normaflore-t valahogy az italukba kell kevernem (naponta egyszer), és a sprécuccot is fújni kell nekik (naponta háromszor, fejenként!). 

2014. október 17., péntek

Az anya (egyik) problémájának beazonosítása

Rájöttem én is, de szavakba B. öntötte a héten: az a bajom, hogy a gyerekezéssel párhuzamosan megtaláltam az álommunkámat - és nincs időm rá. Nincs idő az álmaimra, a vágyaimra. Nincs annyi időm rá, amennyit szeretnék, és ha napokig egyáltalán nem jut idő az alkotásra, frusztrált leszek, zenmentes. És nem lehet minden nap alkotni, mert alakulnak úgy a körülmények, hogy nem. Mióta itthon vagyok, olyan szinten teljesedett ki az alkotói énem, amit elfojtani már egyáltalán nem lehet, a visszafogást, az önmegtartóztatást pedig nagyon rosszul tűröm. Borzasztó sokáig éltem ilyen-olyan elfojtásban B. előtt, most már nincs türelmem hozzá. És ha ezeken a napokon a gyerekek - radarjukkal pöpecül letapogatván a belső feszültségemet, zaklatottságomat - szándékosan átlépik a határaikat / határaimat (főleg az Andris, de persze a Dávid se porcukorral megszórt meggyes piskóta, végül is Andris mellett szocializálódott, hehe), olyan vagyok, mint egy vulkánkitörés. Kiabálok. Ilyenkor azzal biztatom magam, hogy van a kapcsolatunkban annyi, hogy kibírja ezeket a kiabálásokat (megjegyzem, figyelek arra, hogy szavakkal ne bántsam meg őket, csak a tényeket kiabáljam), és azzal is, hogy segít, ha elmondom nekik lehiggadván, miért kiabálok. Mondjuk, attól egyből az egekig szökik az agyvizem, ha egymást öli a két fiú. És az én kiabálásom csak a második a sorban: a balhéik mindig fontosabbak nekik. (Ezt is meg tudom érteni amúgy.) Aztán meg olyan nagyon tudják szeretni egymást. Meg engem is. 
Genyaság azt várni négy év után, hogy legyen ovis a Dávid, hogy a munkámnak is élhessek, ne csak a családomnak és a háztartásnak? Vagy nem... ? (Szerintem nem.) Közben meg nagyon jó döntés volt őt itthon tartani, kettesben is lenni, látni / érezni / hallani őt csak Dávidként. 

A világ egyik legjobb dolga, hogy ők vannak nekem, és hogy mi négyen egy család vagyunk (a másik a mosogatógép, mint tudjuk), csak jó lenne, ha nem hajnal 3-kor fejeznék be egy blogbejegyzést - és nem hónapnyi kihagyás után.   

2014. szeptember 20., szombat

Két alagút között egyre több fény...

Írok erről többet is, ja, csak elfogyott az időm, elszöszöltem a másik blogommal. A lényeg röviden az, hogy Andrisnál csomó pozitív eredmény született az elmúlt másfél hónapban, mert érnie kellett és mert hiszek benne és mert ügyes vagyok kicsit. És ami fontos, mert eszembe jutott, hogy talán nem egyértelmű: Nem azért szoktam fejre állni, mert két gyerekem van és a gyerekezés mellett mosni, főzni, takarítani kell, hanem mert kábé másfél éve azért teszek meg egy csomó mindent és zsigerelem ki magam szinte minden egyes nap, hogy felépíthessem a saját munkahelyemet, és itthon dolgozva a saját főnököm lehessek. Nem mellesleg nemzetközi ismertséget is szeretnék szerezni az ékszereimmel, szóval, rengeteg a tennivaló. 
És most szeretem-képek:







2014. július 24., csütörtök

Gyorsan csak annyit, hogy ...

... a gyereknevelés valóban olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Azt gondolom, nem baj, ha az embernek van véleménye, sőt, legyen. A saját vélemény fontos. Csak ne felejtsük el, hogy minden gyerek más - és minden szülő más. 
Nem azért teszek ki ide bensőséges dolgokat az életemből, a gyerekeim életéből, hogy szavazatokat gyűjtsek - jól csinálom / nem csinálom jól. Inkább meséljétek el, ti hogyan csináljátok, nálatok mi működik ésatöbbi. Ha tízből tízen a fejemre olvassák, hogy nem csinálom jól, akkor is úgy fogom csinálni, ahogy, mert belőlem, a meggyőződéseimből az és úgy fakad, ahogy. És ha rosszul csinálok valamit, szerintem nyugodtan leírhatom ide, én legalább bevallom, hogy hibázok, hogy nem megy minden könnyen, illetve törekszem arra, hogy egyre jobb megoldásokat találjak. Ha tízből tízen éljeneznek kommentben, hogy húdeklasszanya vagyok, nem formázok mellszobrot magamnak örömmámorban úszva. Ha valaki lubickol az anyaszerepben és soha nem ütközik nehézségekbe, soha nem érzi azt, hogy úristen, hogy lavírozzak jól a meló, a háztartás, a gyerekezés között, meg azt, hogy na, most elmenekülnék egy-két órára... Nos, az örüljön. 
Nyilván mindent nem lehet leírni, mert nincs rá hely, igény, idő, meg hajlok arra, hogy inkább a problémákról írjak, a jó dolgokról meg nem, hiszen a problémák foglalkoztatnak, plusz amit leírok, azt is mindenki a saját személyiségén átszűrve értelmezi. Nem tegnap kezdtem a blogolást, tudom, hogy működik az olvasás-kommentelés: a szerző azt akarta mondani, hogy..., a szerző most olyan hangulatban van, hogy... Jó, persze, aggódtok, tanácsoltok valamit, de mi jön még a nyugtató lövedék, az autista szakértő, a hiperaktivitás szakember, a pszichológus után? Idegorvos, kényszerzubbony? 
Szeretném elkövetni a saját hibáimat, és szeretném azt megvalósítani, amiben hiszek, fenntartva azt, hogy ami nem működik, felülvizsgálom és eldobom. Adok időt magamnak és a gyerekeimnek is, és hát igen, soha nem voltam még kétgyerekes anya. Abszolút hiszek abban, hogy a gyerekeimből boldog, normális, kiegyensúlyozott, kedves, kíváncsi, tehetséges, okos ésatöbbi emberek lesznek. Andrist azért nem viszem pszichológushoz, mert nincs rá szüksége, és köszönöm, nekem sincs. Leírtam az előző posztban, mi működik nálunk, ezt ragozni nem szeretném tovább. Jól vagyunk, mosolygunk, nevetünk, szeretjük egymást, sokat játszunk, kirándulunk meg hasonlók, és aki kíváncsi a folytatásra, az nyilván jár majd erre néha-néha (kacsintós szmájli).

Bejegyzésbe ágyazott komment

Azt is tudtam ám, hogy miután kiteszem ide a gondolataimat, idilli napunk lesz a gyerekekkel. Talán azért, mert egy-egy ilyen hosszabb posztban kicsit összefoglalom magamnak a dolgokat, eltartom magamtól a problémát és más szemszögből nézek rá, és így kisimulok én is, újra zen üzemmódban fogadom a sarjaim ténykedéseit. Bevallom, nem azért írom ezeket a posztokat, mert azt várom, hogy valaki megoldja helyettem a problémákat. Ez egyfajta hangos gondolkodás, és azt senki ne vegye zokon, ha nem fogadom meg a kommentben adott tanácsát. A hozzászólásokat köszönöm szépen, mindig abból indulok ki, hogy ha valaki elmondja itt a véleményét, nem bántani akar, csak aggódik, teljesen ismeretlenül is. (Ti se bántsátok egymást.) 
Andris tegnap nem hisztizett itthon egészen addig, amíg haza nem ért az apukája. A játszótéren a pajtásával kakaskodott és hol az egyik balhézott két együttjátszás között, hol a másik, itthon azonban egyszer sem kellett rászólni. Elég volt, ha megkértem valamire - és megcsinálta. Wow. Mindenben együttműködött, Dáviddal klasszul bánt, bensőséges maradt a hangulat közöttünk. Jó volt nagyon, feltöltött a szerda, és megerősített abban, hogy továbbra is bíznom-hinnem kell benne, meg magamban, az ösztöneimben, ahogy eddig is tettem. 
Letisztult bennem ez-az, például rádöbbentem, hogy Andris komfortzónáját láttam a nyaralás alatt. Az anyósommal, apósommal, illetve a kisebbik sógornőmmel és a két fiával nyaraltunk együtt egy olyan helyen, ahol lehetett pecázni, sétálni a zöldben, focizni, biliárdozni-pingpongozni, közösen étkezni naponta háromszor és nagyokat pacsálni a medencékben. Andris hihetetlenül élvezte, hogy mindig történik valami, állandóan akadt program, valaki mindig csinált valami érdekeset, pl. velünk pancsolt a medencében, utána az unokatestvéreivel és a sógornőmmel elment focizni. A mi hétköznapi életünk feleennyire sem mozgalmas, nyilván nem is lehet az, nem véletlenül volt nagy jóság anno, hogy több generáció élt együtt (hátrányai is voltak, persze). Nekem a komoly horoszkóp és a nem humbug ezotéria is barátom, úgyhogy több forrás is erősít abban évek óta, hogy a gyerekem erősen társaságkedvelő, extrovertált emberke, úgy érzi jól magát, ha sokan veszik körül és kapcsolatot létesíthet ezzel a sokmindenkivel. Ő mindenkinek tud valami kedveset mondani, mindenkitől tud valamit kérdezni, mindenben talál valami érdekeset. Imád kapcsolatot létesíteni, kifejezetten törekszik arra, hogy más gyerekekkel játsszon együtt, például zsúfolt játszótéren kiválóan érzi magát, a játszóházat imádja. Ha csak hárman vagyunk a játszótéren, minden arra elhaladó gyerektől megkérdezi, hogy bejössz játszani?, függetlenül attól, hogy ott látta életében először. Én nem ilyen vagyok, számomra idegen ez a lendületes kifelé élés, és természetesen bődületesen elfáradok, ha lépést akarok tartani Andris tempójával. Nyilván abban fogom őt támogatni a továbbiakban is, hogy minél gyakrabban kerüljön olyan közegbe, ami a személyiségéhez passzol. Tök jó volt látni a komfortzónáját, konkrét viszonyítási alapom van, és ennek örülök. Dávid inkább rám hasonlít, ő kifejezetten rosszul érzi magát, ha kismillió ember veszi körül, cirka húsz perc alatt oldódik fel annyira, hogy felfedezőútra induljon pölö a játszóházban, és nem keresi mások társaságát, aki az útjába akad, azzal adott esetben kommunikál a kislabdák között, de nem törekszik arra, hogy legyen társasága. Andris igen, ő nem is szeret egyedül lenni, elvonulni, neki az büntetés. Emlékszem, még csak Andris volt nekünk, amikor egy anyuka azt mesélte, hogy ő lazán eltornázgat a lánya mellett reggelente, mert a kislány imád rajzolni, szépen elmolyol a ceruzáival, amíg az anyja tornázgat. Hát, Andris soha nem volt az az egyedül elszöszölő típus, Dávid meg ugye abba szokott bele, hogy rajta kívül más is leköti a figyelmemet. 
Azt gondolom, hogy anyaként nem a gyerekem letörése és befenyítése a feladatom, hanem az, hogy pl. megtanítsam neki, hogyan tudja kezelni a feszültségeit, megmutassam, hol vannak a határok és milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy négyen együtt tudjunk élni ésatöbbi. Iksz gyerekénél ez könnyebben megvalósítható, az enyémnél nem egyszerű. Nagyon kicsi lépésekben haladunk, de csak olyasmit tudok csinálni, amiben hiszek. Biztos vagyok abban, hogy nem reagálok mindig jól egy-egy helyzetben, sőt, többször előfordult, hogy az eszemmel nagyon jól tudtam, hogyan kellene megoldani egy problémás helyzetet, de a szám teljesen mást mondott dühömben. Ez van, ha kellett, bocsánatot kértem a gyerekeimtől. Letojni meg azért nem tudom a hisztiket, mert Andris kitartóan hisztizik, nem bírom egy órán át hallgatni a balhézását. Most nincs arra lehetőségem, hogy összeszedjem, mi az, ami adott esetben remekül beválik Andrisnál feszültségoldásként, talán egyszer majd, de addig itt ez a könyv, nagy segítség lesz nekünk a következő években is: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje 
Amúgy ha az elkényeztetés, hogy enni adok a gyereknek, ha éhes, kimosom a ruháját, ha koszos, összebújok vele könyvet olvasni, ha hozza a könyveit, megpuszilom a térdét, ha beütötte ésatöbbi, akkor igen, elkényeztettem, vállalom. Viszont így Dávidot is. Nem hiszek abban, hogy az érzelmi biztonság megadása elkényeztetés, és ha valaki nem bízik magában, vagy szeretné tudni, mi a nem elkényeztetés, olvasson Vekerdy-t. Soha nem voltam az az egyből ugró anya, de ha a gyerekeimnek szükségük van rám, ott vagyok. Látom játszótéren / játszóházban / oviban, hogyan kísérgeti mindkét szülő az egyetlen szem kisgyereket ide-oda, fogják a kezét, minden lépését vigyázzák, minden szavára ugranak... Nálunk nincs ilyen. Ötezer játék sincs, hiába mondja Andris, hogy vegyük meg ezt, vegyük meg azt. Az élményeket sokkal fontosabbnak tartom. 
A hisztiknél egyébként olyan banális dolgokra kell figyelni Andrisnál, hogy éhes-e, mennyit mozgott a levegőn aznap, volt-e gyerektársasága az öccsén kívül, töltött-e minőségi időt apjával, de főleg az anyjával, illetve hogy mennyi vizuális inger érte. Nála ez utóbbit nagyon le kell korlátozni, és meg kell válogatni, milyen mesét nézhet. Azt hiszem, írtam már, hogy a Kisvakond és a Micimackó felzaklatja, nem tudja kezelni a negatív érzelmeket, a bántalmazást. Számomra elképzelhetetlen, hogy végignézzem úgy a híreket a tévében, hogy ő is ott van mellettem, holott ez több családban bevált szokás. Ja, Andris azt is nehezen fogadja el, ha egyedül megyek pl. vásárolni, vagy ha B.-vel elmennek anyósomékhoz, én meg maradok itthon projektezni meg házimunkázni. Anyósomat imádja, ott az apukája is, csomó érdekes dolgot lehet csinálni a kertben, mégis haragszik, hogy nem vagyok vele.  
Abba azért mindenki gondoljon bele, hogy felnőttként hogyan kezeli a saját feszültségeit, pl. a főnök beszólását, az elhagyást, a féltékenységet, a csalódást... Iszol? Cigizel? Megversz valakit? Beleütsz a falba? Üvöltesz otthon a családoddal? Sírsz a párod vállán? Pszichológushoz jársz? Kineziológushoz? Masszázsra? Egy kisgyereknek egyik eszköze a feszültsége jelzésére, levezetésére: a hiszti, a sírás, a balhé. Durva szerintem az, hogy rácsukom az ajtót, hogy sírj mögötte egyedül, ergo oldd meg a problémádat egyedül. Engem baromira zavarna, ha B. egy másik nőt ölelgetne az orrom előtt, simán elhiszem, hogy Andrist a lelke mélyén még mindig zavarja, hogy Dávidot ölelgetem az orra előtt. Amúgy azért van balhé akkor, amikor hazaér az apukája, mert egyrészt örül a hazaérkezésnek, másrészt legalább két ember szeretne még az ő apukájával együtt lenni rajta kívül, illetve hazaért egy ember, akire az anyukája mostantól figyel, így neki megint kevesebb jut belőlem. Ha megint más szemszögből nézem a dolgokat, azt mondhatom, hogy kvázi három férfi akar a magáénak. Ahogy látom a környezetemben, az idősebb lánytesó sokkal jobban tolerálja a fiútesó érkezését. Nálunk két erős akaratú fiú van, kicsi korkülönbséggel, és Dávid is gondolkodás nélkül nekiugrik Andrisnak, ha sérelem éri. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogyan tudunk jól együtt élni, és a gyerekeknek ebben rengeteget kell segíteni.
Ne felejtsük el, hogy évekig tanítottam sokféle korosztályt, nem ismeretlen számomra a hiperaktivitás fogalma. A fiamat titulálták már autistának is egy bejegyzésem kapcsán, most hiperaktív. Aki olvasott már a hiperaktivitásról, tudhatja, hogy legkorábban iskolás korban lehet erről véleményt formálni, mert rendkívül összetett maga a jelenség. Mondták azt is, hogy adjak nyugtatót a gyereknek... Én nem gyógyszerezni akarom őt, hanem megtanítani arra, hogyan kezelje pl. a frusztrációját. Ha az elkényeztetés, hogy nem pofozom fel a hisztinél, akkor igen, elkényeztetem. Továbbra sem tördelem kétségbeesetten a kezemet, hogy jajj, mit csináljak, hogyan neveljem a gyerekeimet. A játszótéren is beszélgetek emberekkel, kíváncsiságból, hogy ők hogyan élik meg a gyerekezést, milyen problémáik vannak. (Sok a mintagyerek, khm-khm.)   
Remélem, minden kommentet érintettem így vagy úgy. 

2014. július 23., szerda

Ajándékozós körkérdés (meg mindenféle)

Tudtam ám, hogy mihelyt blogközelbe kerülök, csomó negatív dolog szakad rám. Ha csak arra gondoltam, hogy klassz, este végre lesz időm képekkel bíbelődni és írni, viszont a tervekre rácáfolva váratlanul elaludtam, reggeltől tuti rosszabb szakaszba fordultak a mindennapjaim - és egészen sokáig eltartottak. 
Az előző bejegyzés címében megpendített alvás amúgy nem tartott ilyen sokáig, csak ugye a negatív dolgok... Például a nyaralás önmagában pozitív, de ami előtte és utána történt több színtéren is, na, azt nem kívánom senkinek. A szülinapos tortáról még szeretnék feltenni képeket (drukkolok magamnak), úgyhogy a vele nagy szeretettel elbíbelődő készítőt majd ott nevezem meg. A nyaralás alatt is lőttem képeket, hátha tudom őket publikálni (drukkolok magamnak).
Egyszer azért szeretném úgy megünnepelni az ünnepeinket, hogy egyrészt mindenki csinosban-szépben virít (ez az elmúlt majdnem négy évben soha nem jött össze), másrészt ráérősen csorognak az ünnepi mozzanatok (ez talán összejött egyszer... vagy kétszer), harmadrészt meg nem balhézik Andris fiam (ez az utóbbi másfél évben nem jött össze). 
A körkérdésem előzményéhez első lépésben annyit, hogy az ünnepek azóta sikerülnek jobban, mióta rájöttünk, hogy Andris képtelen várni. Egy jellemző helyzet ma délutánról: A gyerekekkel játszottam egy ideig, aztán leültem a gép elé, hogy tíz perc alatt megvásároljak egy könyvet (regisztráció, könyvkeresés, vásárlás). Mondom nekik, hogy tíz percre leülök a gép elé, mindjárt folytatjuk a játékot. Dávid szépen játszott tovább, Andris azonban odajött hozzám, hogy beül az ölembe és anyafigyeljmondokvalamit. Cirka tíz perc ment el azzal, hogy szépen, aztán emeltebb hangom megkértem, hogy hagyjon nyugodtan könyvet rendelni - oda kell figyelnem, nekik rendelem. Nem akarta meghallani, bizgette az asztalt, a székemet. Nagy nehezen kábé három percre békén tudott hagyni, akkor már elég ideges voltam. Makacsul vissza-visszatért mindenféle indokkal. Belőlem azért illan el ilyenkor rekordsebességgel a zen, mert tudom, hogy direkt csinálja, és hónapok (évek?) óta csinálja. Hihetetlenül sokáig tartott, mire elértük azt, hogy ne másszon fel erőszakosan a székbe / ránk, anno a fizikai eltávolítása is sok időt vett igénybe, a szavakat meg sem hallotta. Megjegyzem, a memóriája csúcsszuper, hónapokra visszamenőleg fel tud idézni dolgokat, csak azt nem hallja meg, amit nem akar. Fárasztó hónapok óta ugyanazokat a köröket futni, ugyanazért tépni a számat, az előrejutás pedig parányi lépésekben történik. 
A lényeg az, hogy semmiféle programot nem harangozunk be előre egy ideje, mert Andris nem tudja kezelni a várakozást. Sem azt, hogy x óra múlva kirándulni indulunk, sem azt, hogy Dávidnak szülinapja lesz egy hét múlva. És olyasmivel eleve nem spilázzuk / spirázzuk a dolgot, hogy fú, de jó lesz a kirándulás / szülinap, mert blablabla, ez is lesz, meg az is lesz. Kicsivel előtte szólunk neki, azt elbírja.  
A körkérdésem előzményéhez második lépésben annyit, hogy Dávid első szülinapját nem ünnepeltük meg húdenagyon, meg az ajándék sem érdekelte Andrist. Most azt találtam ki, hogy Dávid három részletben kapja meg az ajándékait: anyuéktól, tőlünk, anyósoméktól-sógornőméktől, így mindegyikkel alaposan megismerkedhet, kijátszhatja magát velük ésatöbbi. A gond ott kezdődik, hogy Dávidot ugyanaz a játékkör érdekli, mint Andrist, és ez a következő években nem is fog változni, hiszen a bátyja mellett szocializálódott: kukásautó, daru, kukásautó, kisautó, kukásautó, markoló, kukásautó, legó, kukásautó... Szóval, tudtam, bármit veszek, Andrisnak is tetszeni fog, ezért kitaláltam, hogy neki is veszek hasonló valamit, hogy amíg Dávid játszik, ne ácsorogjon ott nyálcsorgatva, ne akarja kitépni a kezéből. Ez egészen jó ötletnek tűnt, és ne gondoljatok nagy kaliberű játékokra. (Az, hogy csokit kap, nem jó, mert nem játék.) 
Kitaláljátok, mi történt?
Kétszer megismétlődött az a jelenet, hogy Dávid megkapta az ajándékát, örülhetett neki nagyjából öt (!) percig, mert Andris egészen addig tudott foglalkozni a saját játékával, utána olyan bazinagy hisztit levágott, hogy a Dávid játékát akarja, hogy kiabáltam vele. Meglehetősen hangosan. A hiszti úgy kezdődött, hogy félpercenként (!) megkérdezte az öcsét, hogy Dávid odaadod? / akarsz még vele játszani? / meguntad és odaadod? A sokadik ilyen kérdésnél a vérnyomásom már az eget szántotta, próbáltam nem haragudni Andrisra, de nem ment, mert bántott, hogy nem hagyja a Dávidot játszani, ő nem örül a saját játékának, én meg egyre idegesebb leszek. És Dávid teljesen jogosan mondta azt, hogy nem, nem adja oda a játékát. Andris pedig kiborult, nagyon durván. És végül Dávidot megkértem, hogy légyszi, adja oda a játékát a bátyjának, és egyáltalán nem értettem egyet azzal, hogy erre kérem őt... Félórányi tömény hiszti után nem láttam más jó megoldást. Ő pedig annyira kicsi, de olyan sokat megért és annyira rendes, hogy sírás nélkül odanyújtotta Andrisnak a játékát - és képes volt Andris játékába is ugyanúgy belefeledkezni. Andris persze egy óra után sem akarta visszaadni Dávidnak a játékát, megint jött a hiszti... Az a baj, hogy nagyon haragszom rá ilyenkor, mert se a szép szóra, se a kiabálásra nem reagál. Makacsul ragaszkodik a saját elképzeléséhez, és ha elveszem tőle a játékot, mert már Dávid sírva kéri vissza, Andris sír a legjobban, hogy őt micsoda igazságtalanság érte. 
Nem tudom, mi a megoldás. Nem akarok balhét / hisztit minden egyes ajándékozásnál, elegem van Andris értetlenségéből, erőszakosságából (?), önzéséből. Amúgy is hihetetlenül fárasztó kezelni őt minden egyes nap, mert sok csata jut egy-egy napra, és ezek túlnyomó részét nem Dávid kezdi. Andris bármiből képes hisztit generálni, durva az is, amikor azért ingerli fel Dávidot, mert ő unatkozik, az öccse pedig milyen jól eljátszik valamivel. Megfogadtam, hogy soha többé nem veszek ajándékot a másiknak, bár tudom, hogy Dávid a bátyja szülinapján nem balhézna azért, mert öt perc után az Andris játékát akarja magának. A harmadik ajándéknál azért nem balhézott Andris, mert az ajándékozásra a nyaralás alatt került sor, és ott sok minden más elvonta a figyelmét, illetve az ajándék társasjáték még nem kötötte le úgy Dávidot, mint pölö a kukásautó.
Van valami ötletetek, hogy legyen ajándék a nem ünneplő sarjnak is, vagy inkább ne? 
Azt még elmondom, hogy ezer könyvet kiolvastam az utóbbi egy évben a büntetésről-jutalmazásról, ovis korú gyerek fejlődéséről, testvérféltékenységről ésatöbbiről, és az a gáz, hogy Andrisnál egyetlen módszer sem válik be: őt például nem lehet megbüntetni. Ha valami negatív dolgot csinál, mondjuk, kitépi a nyugisan, elmélyülten játszó Dávid kezéből a játékot, hogy neki ez kell, én meg elveszem tőle, és visszaadom Dávidnak, akkor Andris sír a leghangosabban. Hiába próbálom megmagyarázni neki hónapok óta, hogy pl. nem veszünk el mástól játékot, nem akarja befogadni ezt az infót. Igazából az agyammal nem is tudom megérteni, hogy miért képtelen ezt elfogadni. Nem érzem azt, hogy ez irreális elvárás egy majdnem négyévessel szemben. Nem hatja meg, ha azt mondom neki, hogy szomorú leszek, ha így viselkedik. Ha sarokba akarom állítani, rongyababaként összecsuklik és menekülni próbál. Ha az apja karjába veszi, hogy gyere, Andris, üljünk le a kanapéra és beszéljük meg, megvadultan küzd azért, hogy kiszabaduljon az apja karjaiból. Ha eltiltom a kedvenc meséjétől, nem érdekli. Nagyon jól tudja, hogy negatív dolgot csinál, mégis megteszi. És rengeteg más helyzetben is ugyanez van: Kérem, hogy ne tegye, rászólok kétszer, ő csakazértis megteszi. Csakazértis. És tökmindegy, hogy előtte csak vele foglalkoztam egy órán át. Nem jó, hogy sokszor rá kell szólnom, nem jó, hogy naponta többször is emelem a hangomat vele szemben, de egyelőre gőzöm sincs, hogy lehetne elérni azt nála, hogy megbánja, ha butaságot csinál. Az én nagyobbik kisfiam egyáltalán nem bánja, ha megüti vagy megrúgja az öccsét, ha tönkretesz valamit, sőt, ő sértődik meg a legjobban és visszabeszél, hogy buta anya / apa, fogd be a szád ésatöbbi. És annyira zavar az is, hogy amikor balhé van, nem őszintén sír. Alapjáraton meg olyan okos tud lenni, gyönyörűen beszél vonatkozói mellékmondatokban, egész sci-fi sztorikat hoz össze nyolc-tíz mondatból, és fizikailag is nagyon ügyes, és ha nincs jó kedvem, mindig azzal vigasztal meg, hogy anya, szeretlek... most már jó kedved van?, és Dáviddal is végtelenül kedves és gondoskodó tud lenni, ha épp olyan passzban van. Mindenki imádja, mert tünemény, kiváló a beszélőkéje, a legmorcosabb járókelőt is megmosolyogtatja a dumájával és a kedvességével. Azt érzem, hogy állandóan feszegeti a határait és hajlandó túlmenni minden határon, és nem érdekli, hogy mi lesz a következmény, csak az a fontos neki, hogy túlmehessen minden határon a saját akaratát megvalósítva. 
Légyszi, azt ne mondjátok, hogy töltsek Andrissal több időt, mert a figyelmemet akarja, hiszen ezt én is tudom, illetve vele vagyok kettesben annyit, amennyit lehet, a még több időt Dávidtól tudnám csak elvenni, azt meg azért igazságtalannak érzem, hogy azért legyek kevesebbet Dáviddal, mert ő nyugisabb természet... 
Uff.  

2014. július 9., szerda

Cápalábak


A Dávid lábairól azt kell tudni, hogy puszilgatni való babatalpakban végződnek. A képanyag tavaly decemberben készült, a Kicsi talpa azonban még mindig őrizget babás vonulatokat. Ahogy látjuk, éppen elmélyülten tanulmányozza az egyik legóablakot - a zoknija mellette hever. Kismilliószor kellett visszaadni rá az elmúlt két évben. Persze nem ezt az egyet, hanem úgy általában a zoknijait. Ő is a természet vad gyermeke, és az érvek, miszerint hideg a padló, ne vedd le a zoknidat, nyuszifül, mert meg fogsz fázni, leperegtek róla.


Egyetlen zoknit tűrt meg a lábán hosszabb ideig (kb. tíz percig): a bátyja zokniját. Ugyan fodrozódott a bokája körül, ugyan majdnem zakózott a lelógó zokniorr miatt, mégis ezt imádta. És ha a nyamvadt játékbéka hagyományos működtetéssel nem hajlandó bekapni azt a kretén golyót, akkor a Sir egyszerűen feltépi a játékbéka száját és beletuszkolja a golyót, és kész. Így is bekerül a hasába, minek erőlködjön a béka ugráltatásával.



A Dávid lábairól még azt is kell tudni, hogy nehezen ment nekik a járástanulás. Idén áprilisban lépkedett először önállóan - viszont előtte cirka fél évvel már simán motorozott. A képek azt szemléltetik, hogy a fiam szokatlan helyen is szeret kreatívkodni, azaz peckesen ül a bátyja motorján, alig ér le a lába - és rajzol. Dávid amúgy problémamegoldó alkat (lásd békás sztori): Mivel érezte ő is, hogy a járás nem akaródzik pikk-pakk összejönni, és látta, hogy a bátyja remekül eljut a piros járgányával A pontból B pontba, úgy döntött, motorral mobilizálja magát. Itthon is motorral közlekedett A és B pont és az összes többi pont között, meg lent az utcán is, meg a játszótéren - például a hinta és a mászóka között. Hihetetlen gyorsan motorozott mindenhol és nagyon élvezte a haladást, mindenféle motoros kunsztokat felvett a repertoárjába, volt olyan, hogy  kedélyesen röhögcsélve és az eget kémlelve motorozott előre - egy betonoszlop felé. Az anyai üvöltésre megállt azért. Szóval, korán megtanult fékezni is. Annyira jól érezte magát a motoron, hogy hónapokig nem is próbálkozott az önálló járással, inkább ebbe-abba kapaszkodva eltotyogott a motorjáig. Aztán hirtelen eldobta a motort és járt. Tök jól.
A Dávid lábairól azt kell tudni, hogy gyanúsan befelé dőlő bokákkal rendelkeznek, így az anyai ösztönömre hallgatva beruháztam egy itthoni Salus cipőbe is, az utcai csukája is az. (Megjegyzem, mindkét fiamnak Salust kell hordania, kinti és benti példányuk is van, darabjuk kábé 9000 forint körül, és néhány havonta kinövik őket a galádok. Nem, ne számoljuk ki, mennyi az annyi. Nyilván megteszek mindent azért, hogy ne fájjon a hátuk egész életükben, tudjanak focizni, táncolni, tornázni ésatöbbi, meg úgy egyáltalán normálisan járni.) Ja, júniusban felhívtam az ortopédiát időpont miatt, nézze már meg valaki a gyerek lábát. Mikor mehetünk vizsgálatra, na, mikor? Szeptemberben, igen. Merthogy tele az előjegyzési naptár. Klassz. És ja, a gyerekdoki azt mondta, itthonra nem kell neki cipő. Szerintem meg igen, és mióta itthon is cipőben nyomja a cápa, azóta sokkal szebben jár, sőt, szalad, és azóta kint is magabiztosabb a járása. 
A Dávid lábairól azt is kell tudni, hogy egyedül szedi le róluk a szandált, illetve egyedül teszi fel rájuk a szandált. Mindkét tevékenység sokkal könnyebb szandállal, mint cipővel, de ez se őt nem érdekli, se engem, mindketten baromi büszkék vagyunk rá, nagyon meghat az öröme és az akarata, és nyilván nem engedi, hogy segítsünk neki, ezt is önállóan akarja csinálni. A szandállal amúgy nem volt nagy haverságban eredetileg, azzal meg pláne nem, hogy itthon is szandált kell hordania, de az anyja megszemélyesítette a benti szandálon lévő bálnákat, akik reggelente puszival köszöntik a Dávid lábait, és örömtáncot lejtenek, hogy megint a lábán lehetnek, este pedig elköszönnek tőle fürdés előtt és aludni mennek. És persze rituálisan megsimogatjuk a bálnákat, mert aranyosak és mert segítenek meggyógyítani a Dávid bokáját. Néha azért szoktam arra gondolni, hogy oroszlánt könnyebb szelídíteni, mint az én fiamat rávenni olyasmire, amit nem akar. 

2014. július 1., kedd

Az első (hosszú) mondat a Kicsiről

Hamarosan a második szülinapját ünnepli a blogilag elhanyagolt kisebbik kisfiam, úgyhogy a következő pár napra kisajátítom számára a blogfelületet, bár azért ne aggódjunk, a bátyja is belefolyik majd itt-ott.
Jöjjön először a képanyag, hogy lássuk, miként fest a mindjártkétévescápa:





Hát, így. Kész felnőtt, basszus. (És mikor lett az? És miért nem szólt senki, hogy ilyen gyorsan elszáguld a két év?) Vércsoportjuk AB haramia, ahogy mondani szoktam. A Dávidról nemrég az jutott eszembe, hogy selyempapírba csomagolt kőszikla. Érezzük a kifejezés súlyát, ugye. Mosolyalbum, hihetetlenül sokat vigyorog és imádom, ahogy kacag, pl. amikor kergetem őket a lakásban és a röhögéstől alig bír szaladni a lábain. A rengeteg mosoly alatt / mögött / felett azonban olyan kemény akarat van, hogy néha úgy érzem, kihullik az összes hajam / fogam / szemem, mire felnevelem őt - és a bátyját. Kemény, önálló kissrác, nagyon tudja, mit akar, és nagyon tud balhézni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt elképzelte. Nem zavartatja magát: a legforgalmasabb utcán is levágódik a földre - hisztizni, duzzogni. Tegnap este meg az történt, hogy amikor felsírt álmában, és én tudtam, hogy azért sírt fel, mert elkeverte az alvós maciját, bementem hozzá jóédesanyjaként, megsimogattam a hátát és halkan mondtam neki, hogy itt a macid, kisfiam, és még mindig halkan és még mindig jóédesanyjaként megkérdeztem, hogy kérsz inni, kicsim?, erre ez a selyempapírba csomagolt kőszikla rám kiabált a sötét éjszakában, hogy ÉN!!! NEM!!! ÉN MEGY(EK)!!!, aztán elhajította az útjából a takaróját és a maciját, és az álomittasságtól nem annyira szálegyenes tartással kisietett az etetőszékén várakozó poharához, engem meg türelmetlenül elhessegetett az útjából, és amikor megbotlott, úgy nézett a felé kinyújtott karomra, hogy ha nézéssel amputálni lehetne, ma nem írnék blogot róla... Hánehogymá inni vigyek neki, bakker, mégis mit képzelek én magamról... 

2014. április 30., szerda

Az egyik képtelenségemről

Az oviban nincs anyák napi műsor, ami engem nem zavar, az sem, hogy helyette a csoportszobában leültetnek, mert a fiam készült ajándékkal és verssel, ahogy a többi gyerek, és hallgassam meg, de a fiam aztán csak bújik hozzám és semmit nem hajlandó szavalni-énekelni, inkább az öccsét öleli át és mutatja be a többi gyereknek, hogy ő az én testvérem, a Dávid. Kényszermosoly villan fel a nevelők arcán, a folyosón xy fiúcska cuppanós puszit és nagy-nagy öleléseket kap az egyik óvónénitől, az enyémet csak akkor öleli meg, amikor a fiam azt hiszi, ő is kaphat és odabújik, az anyukával meg nagyon barátinak tűnik a viszonyuk, ezzel az anyukával is, és aki bent van még a csoportszobában, azzal is, nekem pedig az a gondolat futkározik a fejemben, hogy már megint képtelen vagyok népszerűséget generálni a gyerekemnek és magamnak, a gyerekemnél amúgy is rossz pont, hogy nem hajlandó verset szavalni, már a hét elején sem volt hajlandó, és hát ugye most sem. És fura volt, hogy nekem ezt olyan elnézést kérően mondták, mintha tragédia lenne, hogy nem tanulja meg az anyák napi verset, mintha esetleg ők nem tettek volna meg mindent, de ismerem a fiamat, kényszeríteni nem lehet, farsangra sem öltözött be. Fejben tudom, hogyan kellene rásimulni a nevelői áramlatokra, hogy a gyerekem is kapjon puszit és ölelést, de nem akarok simulni, soha nem is tudtam, nem csoda, hogy úgy alakult az életem, ahogy, viszont ott a gyerekem, akiről nem tudom, érzi-e, hogy kimarad valamiből, hogy él a neki adok puszit / neki nem adok puszit megkülönböztetés, és ő az utóbbi kategóriába tartozik. 

2014. április 21., hétfő

Mesélek a megoldásról, jó?

Az év elején azért kerültem közel ahhoz, hogy B. menjen balra, én meg jobbra, mert hiába kértem előtte hónapokon keresztül, hogy feccöljön több energiát a gyerekekkel való kapcsolatába, nem feccölt. Úgy éreztem, nem vállal felelősséget a gyerekeiért, a családjáért. Nem teszi bele magát ezerrel a mindennapokba, de még ötszázzal sem. És úgy nem akartam élni vele, hogy tulajdonképpen tök egyszerű lenne a megoldás, ő azonban hónapok óta nem lépi meg a szükséges dolgokat, én meg gyomorgörcsölök emiatt. Ezen az agyalós ponton szembesültem azzal, mennyire szeretem még mindig: nem akarok nélküle élni, nem kell más se nekem, se a gyerekeknek. Sokat beszélgettünk ebben az időszakban (azt is nehéz volt elérni nála, hogy üljünk le és mélységében beszélgessünk), és amúgy bármit írok itt a blogban, B. mindenről tud, neki mondom el először, szóval, nem a háta mögött firkálok, ami már csak azért is problémás lenne, mert olvassa a blogomat.
Én olyan vagyok, hogy rengeteget segítek neki, ha a gyerekezésről van szó (meg minden másban is, ha tudok, és sokszor valóban egyedül viszem a hátamon az egész családot), egyengetem az apa-gyerek kapcsolatot mindkét oldalon, mert B. hajlik arra, hogy türelmetlenül, nyersen, rugalmatlanul, rövidre zárva oldjon meg problémás helyzeteket, ami garantálja Andris heves ellenállását, ezt azonban odafigyeléssel el lehet kerülni. Néha könnyebben, néha nehezebben. Nem jó, ha rákiabálok Andrisra, amikor elönti az agyamat az ideg, mert látom, hogy szándékosan megütötte Dávidot egy játékkal, de próbálom megoldani, hogy ne legyen rákiabálás, illetve megértessem vele, miért nem ütjük meg a másik embert játékkal sem. És szerintem az sem mindegy se rövid, se hosszú távon, hogy a tekintély hangján akarom megoldani a konfliktusokat, vagy a partnerség, az együttműködés hangján. Ez az apai hozzáállás szerintem amúgy a legtöbb apára jellemző, hiszen a munka miatt jóval kevesebb időt töltenek a gyerekekkel, nem ismerik őket úgy, mint az anyák, lélekben sem tudnak úgy rájuk hangolódni. 
Nos, egy idő után azt vettem észre, hogy B. meccsel Andrissal, harcolnak minden kis napi bizbasz miatt, és ez nyilván nagyon nem jó senkinek sem. Elmondtam B.-nek, miben és hogyan kellene változtatnia, de nem hallgatott rám hónapokon keresztül. Nyakas Bika, mindig is nehezen lehetett vele olyasmit elfogadtatni, ami ugyan igaz, de nem belőle fakad. Csesztetésnek veszi, és egyre inkább bezárkózik. Hiába balhézok, semmi hatás. Előbb-utóbb megérik benne, hogy váltani kell, de ugye melyik anya akarja azt látni, hogy a gyereke apja és a gyereke kapcsolata egyre csak romlik... 
Azt láttam, hogy B. a majdnemszakítás után igyekszik megoldást találni a gyerekekkel kapcsolatos problémákra, és láttam azt is, hogy lassan javulgat a helyzet, a teljes váltáshoz azonban Andris viselkedése kellett: Amikor sikoltozva tépte ki magát B. öleléséből, meg a puszi letörlése közben azt kiabálta, hogy ne puszilj meg!!!, felért egy balegyenessel, mondjuk, Mike Tysontól. Kurvanagy pofont kapott B., egyetlen szülőnek sem kívánom azt a fajta elutasítást, amibe Andrisnál beleütközött. Dáviddal sokkal könnyebb volt a helyzet, mert más a személyisége, meg kisebb. (Azt most hagyjuk, hogy mindkettő hihetetlenül öntudatos és nagyon tisztában van azzal, mit akar és bármi áron meg akarja valósítani az elképzelését...)
Ez a hét arról szólt, hogy B. energiát feccölt a gyerekekkel való kapcsolatába úgy, ahogy kértem, és tádámmm.... Andris megváltozott. Lecsillapodott, kiegyensúlyozottabb lett. Több figyelmet, odafordulást, türelmet és verbálisan plusz nonverbálisan kimutatott szeretetet kapott az apukájától - és a kiabáló, üvöltöző gyerek eltűnt. Nagyon jól kezelhető azokkal a technikákkal, trükkökkel, amiket mondtam B.-nek, itthon is tünemény volt egész héten, a tiltakozása meg nem heves és romboló, hajlik az együttműködésre. Csomó elismerést kap B.-től, én meg őt dicsérem. Külsősként a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje c. könyv segített sokat Andris feszültségeinek, a feszültségeiből fakadó igen durva hisztis, kiborulós helyzetek megoldásában, örök hála a szerzőknek. 
Tudom, hogy az apa is elfárad, mert valóban fárasztó a meló, én is dolgoztam, emlékszem, milyen az (megjegyzem, én sem a seggemet vakarom itthon unalmamban, ezernyi tennivalóm van mindig), és azt is tudom, hogy nem könnyű dolgozó férfi üzemmódból gyerekező apa üzemmódba váltani. De. Ha az ember gyereket vállal, azt kapja vissza, amit belerak a kapcsolatba. Szuperérzékeny kis radarjaikkal a gyerekek egyből leveszik, ha apa/anya nincs velük lélekben-agyban, ha teherként, kötelező körként élik meg a közösen eltöltött időt és nem feledkeznek bele az együttlétbe, ha nem kapják meg a szükséges adagot szeretetből, odafigyelésből, játékból. Persze, nem lehet így mindig, de törekedni kell rá. B. imádja a gyerekeit, csak egy ideig nem tudott-nem akart váltani. Ő hajlamos arra, hogy maga előtt görgesse a problémákat, nekem meg a megoldásuk fontos. És ha tudom, hogyan működnek a fiaim, igyekszem a működésüknek megfelelő módon bánni velük, még akkor is, ha a férfilélek és -agy másként van berendezve, mint a női, nem? Lehetek fáradt, türelmetlen ésatöbbi, persze, hogy lehetek, és ezt a gyerekem is tudja meg, fogadja el, de azért érezze, hogy a fáradtságom, a türelmetlenségem és az ésatöbbim ellenére is szeretem, nem?  Ha gyereket vállalunk, vállalunk minden jó és rossz pillanatot, nem? Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény lesz nálunk a gyerekezés, de nemcsak azért, mert ők olyanok, amilyenek, hanem azért, mert én is olyan vagyok, amilyen, meg B. is olyan, amilyen - és nekünk négyünknek kell harmonikusan együtt élnünk. És nekem továbbra is az a véleményem, hogy hiába szül valaki gyereket, bármennyit, soha nem fog minden gyerekezős problémával találkozni, soha. Felnevelhet valaki úgy akár öt gyereket is, hogy az Andris-féle dühkitörésnek egyszer sem volt fül- és szemtanúja - ettől még az én gyerekem teljesen normális.   
És nyilván mindaz, amit leírtam, a való életben sokkal ösztönösebben működik, de valahogy csak meg kellett fogalmaznom ezeket a dolgokat.

2014. április 14., hétfő

A Mérleg másik oldala

Igen, Andris Mérleg, és nagy hiba lenne őt hisztis, erőszakos, agresszív gyereknek titulálni, mert az előző poszt csak az egyik részét mutatta be. A másik részéről is írok mindjárt, meg arról, ami kimaradt az előző bejegyzésből, mert nem volt agyam hozzá.
Szóval, az egyik legfontosabb körülményt már nem tudtam leírni: Ha hárman vagyunk együtt itthon, Andris, Dávid és én, és nincs ovi egész nap, tök jól megvagyunk, alig kell fegyelmezni az elsőszülöttemet, inkább csak akkor, ha erős front van vagy telihold. Sokat játszunk és sokat bújunk és sokat nevetünk és sokat vagyunk a levegőn. Igaz, kizárólagos figyelmet nem kaphat Dávid miatt, mert egy időben alszanak, illetve Dávid reggel előbb ébred, viszont csomószor megölelem, ölbe veszem, ringatom, megpuszilom, megsimogatom az együtt töltött idő alatt, és szokásom az is, hogy elmondom neki többször, mennyire szeretem. Ugyanezt kapja Dávid is. Mihelyt azonban hazaérkezik az apukája, felborul minden. Az első húsz-harminc percben B. nem puszilhatja meg, nem ölelheti meg, ha beszélgetünk, állandóan közbevág, és ha Dávid B.-hez bújik, megy ő is rögtön. Az a fura közben, hogy imádja B.-t, mégis eltolja magától. És számomra ez nem azt jelenti, hogy a fiam beteg, hanem azt, hogy érzékeny. (És ha megkeresném az óvoda pszichológusát, csak abban kérném a tanácsát, hogy hogyan tudnám segíteni őt a napi feszültségei levezetésében - a macimesénken és egyebeken kívül -, meg hogy az apukájával hogyan javulhatna a kapcsolata.) A hétvége talán azért sikerül gyakran rosszul (lásd az előző bejegyzést), mert felborul a hét öt napján megszokott napirend, és az apukája is bekapcsolódik a napi dolgokba, igaz, nem mindig jó tempóban, de mostanában nagyon igyekszik azért.
Nagyon hiányzik Andrisnak az apukája (Dávidnak is), belőlem sokkal többet kap, mint B.-ből. Átgondoltam, naponta mennyi időt tölt vele: Hétköznap reggel talán nettó tíz perc az övé az apjából, amikor csak vele foglalkozik, este meg a fürdés ideje (későn ér haza a melóból), ha alatta B.-nek van lelkiereje a gondtalan gyerekezéshez. Ez kb. 20 perc, de gyakran sokkal kevesebb. A mesét B. olvassa, ilyenkor Andris kérdezget egy csomót, ez is apa-fia idő, kábé 15-20 perc. Mostanában eléggé lecsökkent a meseolvasós idő. Hétvégén szeretem, ha B. viszi játszótérre a gyerekeket, illetve napközben is játszik velük, nem egyszer azonban kötelességteljesítés szagú mindkét dolog. Hétvégén nincs külön Andris-apa idő, nagyon szeretném, ha lenne. Hosszú-hosszú hónapok óta rágom B. fülét, kérem szép szóval / nem szép szóval, hogy változtasson a gyerekekhez való hozzáállásán, ez mostanában alakul, de pl. tavaly akadt olyan 1-2-3 hónap, amikor teljesen bezárkózott és nem adott magából semmit a gyerekeknek. Megcsinálta, amit kértem, de nem örömmel, én legalábbis ezt éreztem-láttam. Amikor nézed az órát és számolod a perceket, hogy mikor alszanak el végre a gyerekek, olyan volt az egész. Elfáradt, belefásult, rosszul szervezte a dolgait. Amiben lehet, támogatom és segítem B.-t, apa azonban nem lehetek helyette. Nagyon szeretem, és 7.5 év után is azt gondolom, hogy nekem ő kell társként-férfiként, a gyerekeknek meg apaként. 
Ami pedig Andrist illeti, jöjjön sok-sok jó tulajdonsága, hogy egyensúlyba kerüljön az a bizonyos Mérleg / mérleg:
- Az utóbbi hónapokban hihetetlenül gondoskodó lett Dáviddal szemben, rengetegszer megkérdezi, hogy Dávid, segítsek? (pl. bizonyos játékok működtetésében), magához veszi a székre, segít neki felmászni és megöleli. Ha este nem adhat neki jóéjt-puszit (pl. Andris vécén van, amikor Dávidot viszem altatni), nagyon a lelkére veszi. Amikor hétvégén reggel kicsit bóbiskolunk az ágyban, a két gyerek szuperül eljátszik egymással, nem egyszer előfordult, hogy Dávid lefeküdt a földre, Andris pedig mellé takaróval együtt és simogatta Dávid fejét-hátát. És ha Dávid a mellemet akarja, Andris felajánlja az övét: Dávid, kérsz cicit?, és húzza fel a pólóját. Sokszor megölelik egymást, Andris csomószor kezdeményez ilyesmit. 
- Imád társaságban lenni, bárkivel elbeszélget, simán megszólít vadidegeneket az utcán / liftben / boltban és sztorizgat nekik. Borzasztó fontos neki a gyerektársaság, nem szeret egyedül lenni, és nagyon sokáig öt percre sem bírt leülni egyedül játszani. Az ovi hatása, hogy most már azért leül 10 percre egyedül mókolni, magától elvonul, ha olyanja van, de az biztos, hogy a legtöbb tevékenységéhez mindig partnert keres, játszópajtást. Azt nehezen kezeli, amikor közli vele két nagyobb ovis, hogy nem állhat be közéjük motorozni, akkor üvölti nekik, hogy deigeennnn!!!! Tiniket-felnőtteket gond nélkül leszólít pl. a játszótéren és játszani hívja őket.
- Rengeteget beszél, sok-sok történetet talál ki, hihetetlen a fantáziája, és elő is adja ezeket a sztorikat. Hónapokkal korábbi eseményekről is simán tűpontos leírást ad. Baromi sokat kérdez, és figyel is a válaszokra, pl. simán megmutatja az apja szerszámosládájában, hogy melyik a könyökcső. A mesefilmeket kívülről tudja, nagyon megjegyzi a részleteket. Ja, dalokat, mondókákat nyom fejből, illetve angolul és szerbül halandzsázva énekel. Napközben nem mesél szinte semmit az oviról, pedig többféle módon kérdezgetem, altatás közben viszont jönnek elő azok a dolgok, amelyek foglalkoztatják, és ez nem kevés, meg mondja a kis történeteit, ezért kell rászólni gyakran.
- Bámulatos a térlátása, a legóból mindig szimmetrikus dolgokat épít, és nagyon kreatív dolgokat hoz össze.
- Fizikailag is nagyon ügyes, tök jó a koordinációja, kismajom teljesen. Másfél éve lazán bringázott négykerekűvel. 
- Már nagyon korán mindent egyedül akart csinálni, új dolgokat simán kipróbál, pl. hétvégén a maciparkban meglátott egy lovat, amin lehetett lovagolni, közölte, hogy felül a hátára, és tényleg - ment egy kört. Nem parázott, nem aggodalmaskodott. 
- Szeret segíteni, ha pl. az apukája barkácsol, szeret segíteni, ha pl. az anyukája a mosogatógépből pakol ki.
- Az oviban nagyon jól elvan, szeret odajárni. Remekül beilleszkedett, nincs vele probléma, játszik kicsikkel-nagyokkal, kötődik az óvónénikhez, a kis pajtásaihoz. Aktív, kezdeményező, rendesen eszik, repetázik. Nyugodtan alszik az oviban is, meg itthon is.
- Bárki beszélget vele, mindig, de mindig megdicséri, hogy milyen kedves, okos kisfiú, és mindig, de mindig elmondják nekem, micsoda jó dolog, hogy ennyire nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekeim vannak. Nem, nem hazudnak, és bárki jön hozzánk, úgy búcsúzik, hogy hű, de klassz srácaim vannak, de jó nekünk.
Amatőr pszichomókusként és az ösztöneimre hallgatva azt érzem, hogy a kiborulásai egyrészt az apahiány miatt vannak, másrészt azért, mert sok az az inger, ami az oviban őt a 6-7 évesek részéről éri, pl. egy hónapja minden játéka összeütközik, kisiklik, felborul, nekimegy valaminek, aki pedig rossz, azt meg kell ütni. Nos, nálunk nincs verés, és nagyon remélem, hogy az oviban sincs. Harmadrészt Andrisnak mindig is határozott elképzelései voltak arról, hogy ő mit akar és azt mindenáron akarja. Negyedrészt ott a testvérféltékenység, pl. ha egy állatos könyvben kölyök és az anyja szerepel, akkor az mindig ő, soha nem a Dávid. (Ha két kölyök van, akkor az ő meg a Dávid.) És régóta él azzal az eszközzel, hogyha pölö nem nézhet több mesét, akkor azt mondja, hogy a Dávid kéri, hogy ezt meg azt megnézhesse, és másban is mondta már, hogy a Dávid akarja, nem ő, mintha úgy gondolná, hogy a Dávidnak több esélye van elérni a 'nem' megváltoztatását (nyilván nincs). Az érzelmi hevességét tőlem örökölte, tuti, pillanatok alatt a sztratoszférába tud szökni az agyvizem, és nehéz feladat nekem, hogy uraljam az ösztönállat énemet, és mielőtt kinyitnám a számat, elszámoljak tízig és higgadtan fogalmazzam meg a véleményemet. A hangulatom alapjaiban határozza meg a családom hangulatát, nem én alakítottam így, ha rajtam múlik, nem így alakul. Ha B. játszik a gyerekekkel, anya meg elvonul az ékszereihez, a gyerekek tuti beszivárognak hozzám kb. 15 perc után, és nem is akarnak kimenni a szobából. Fura, mert azt gondolnám, örülnek, hogy végre nem velem vannak, és örülnek ugyan, de tudniuk kell, hogy anya mit csinál, és zavarja őket, hogy nélkülük csinálom, amit csinálok. Ha mellettük takarítok-főzök, nem gond, a gyöngyeimhez azonban ne üljek le nélkülük, valahogy így.

P.S.. Ja, és azt ide a végére hangulatjelentésként leírom, hogy tudunk nevetni mind a négyen, egyikünk sem idegroncs, szuper volt a maciparkban, mert kimozdultunk, ergo egyik gyerek sem volt beteg és egyik szemem sem gyulladt be, és nyilván jó lenne pl. B.-vel végre átszeretkezni egy teljes hetet, de nem vagyunk telhetetlenek, már annak is örülnénk, ha így 3.5 év után kettesben elmehetnénk moziba. 

2014. április 13., vasárnap

Na, ez most panasz, igen

Szeretném megvalósítani az egyik álmomat, valamiféle vállalkozássá fejleszteni az ékszeres izémizéimet, és úgy néz ki, sikerül, erre megy az összes szabadidőm, szóval, mondhatnám, hogy emiatt nem írtam ide hetek óta, de valószínűleg inkább azért nem, mert vártam a kis lelkem legmélyén, hogy mikor tudok majd jó dolgokról írni. Nagyrészt jó dolgokról. Az előbb rádöbbentem, hogy nálunk ez egészen addig nem lehetséges, amíg Andris ki nem növi a dackorszakot vagy azt, amiben most benne leledzik, és mivel ennek semmi jele, sőt, a helyzet egyre durvább, akár le is ülhetek blogot írni. S lőn.
Nem is tudom igazán, mi ez nála. Másfél évesen kezdődött a dackorszak, és naivan azt reméltem, laza másfél év alatt elcsitulnak az ezzel járó kőkemény ellenkezések, hisztik, dühkitörések, miegyebek, meg azt is reméltem, hogy az ovi is megerősíti őt abban, hogy a világ nem kizárólag körülötte forog, ott is vannak szabályok, ahogy itthon is és ezeket be kell tartani akkor is, ha nem éppen szimpatikusak, meg alkalmazkodni kell másokhoz, meg adódnak kötelezően elvégzendő feladatok ésatöbbi. Á, dehogy. Perpill borzalmas a helyzet, de egy hónappal ezelőtt is le tudtam volna írni ugyanezt, és meggyőződésem, hogy csak azért akad havonta egy-két abszolút jó nap, amikor mindkét gyerek kizárólag zabálnivaló énjét mutogatja egész nap, hogy lássuk B.-vel: na, ez az, ami nálunk soha nem lesz állandó. Ami helyette van: hiszti, dühroham, gyereksírás, gyereknyávogás, nemnemnemNEMMMM!!! (szintén a gyerekek részéről), gyerek- és felnőttkiabálás, fegyelmezés, büntetés. B.-vel esténként nézünk egymásra, hogy ez meg mi a fene?, mi van ezzel a gyerekkel?
Ami engem illet, csak azért nem fásultam bele az elmúlt két év dacolásába, tiltakozásába, hisztijébe, mert az ékszereimből elég pluszenergiát nyerek ahhoz, hogy legyen kedvem és erőm felkelni minden egyes nap. Mondjuk, az elég sűrűn előfordul, hogy ébredés után tíz perccel már Andrist kell osztani, mert pl. csokit akart volna reggelizni, ennek azonban nem vagyok híve, és a Sir fejhangú sikoltozással fejezte ki nemtetszését. És nála nem lehet azt csinálni, hogy oké, most kivételesen kapsz csokit reggelire, mert ha egyszer kapott, nincs kegyelem: szanaszét szekál, hogy megint kapjon. Mestere annak, hogy a szülői nem után miként piszkálja a nem-et mondó szülőt egészen addig, hogy elveszítse a türelmét. És nem lehet rá hatni szép szóval, korrekt magyarázattal. Letojja, hogy leülsz mellé és elmondod neki, mi a helyzet. Ennek ellenére én ezzel szoktam próbálkozni, amíg lehet, aztán jön az, hogyha ön- és közveszélyes, rákiabálok. Egy ideje azt csinálom, hogy nem foglalkozom vele, de akkor meg Dávidot piszkálja, így kénytelen vagyok mégis vele foglalkozni. A türelmem elfogyott, nem tudok zen lenni. Annyira durva, hogy Andris három és fél éves, de egy óra alatt simán kicsinálja két felnőtt meglehetősen edzett idegrendszerét. Kap figyelmet, kap külön időt, kap elismerést, kap ölelést-szeretetet, neki azonban semmi sem elég. És nem fogadja el a határokat, a szabályokat, a feladatokat. Nem tudom, mi van vele, de pl. az elmúlt hónapokban még mindig minden NEMMM!!!, ami nem tetszik neki. Ha úgy zajlanak a dolgok, ahogy ő szeretné, oké, lelkes és együttműködő, mihelyt fellép valami neki nem tetsző kérés / szabály / feladat, jön a NEMMM!!! És ez valóban ideggyilkos. Nem gondoltam, hogy három és fél évesen még mindig azért kell harcolni mindennap, hogy gyere fürdeni, moss fogat, nem ehetsz öt túró rudit egy nap, játszótér után moss kezet, nem nézhetsz órákon át mesefilmet, menj pisilni kirándulás előtt ésatöbbi. Olyan tök alapvető apróságokról van szó... És mégis minden, de minden ellen tiltakozik. Ezért nagyon nehéz vele élni, szeretni őt minden hülyesége ellenére. Értem én, hogy önálló személyiség, próbálgatja az erejét meg hasonlók, hogyne érteném, kap is teret arra, hogy beleszóljon az őt érintő témákba, elmondhatja a véleményét, ugyanakkor én, mint felnőtt és anya nyilván megszabom, hogy pl. este nyolckor fürdés van. 
És az is hihetetlen, hogy visszadumál. Hagyj békén, nem érdekelsz, ne szólj hozzám, fejezd be, mert kizavarlak. Három és fél évesen ilyeneket mond nekem, basszus, tisztára, mint egy kiskamasz. A kizavarlak nem tőlünk származik, ovis hozadék, és sokat emlegeti, hogy xy óvónéni kiabál a gyerekekkel és olyanokat mond nekik, hogy kizavarlak, kiraklak a hidegbe...  Felszegi az állát, csúnyán és dacosan néz és visszabeszél. Gyakran visszaüvölt, amikor már én is üvöltök vele. Nem, nem ütöm meg. 
Azt hittem, lassan két év alatt elmúlik a Dáviddal szemben érzett féltékenysége. Hát, nem múlt el. Szinte mindenben utánozza az öcsét: ha Dávidot megdicsérem valamiért, Andris egyből csinálja utána, pl. az önálló járásnál, Dávid első lépéseinél ő is elkezdett ugyanúgy totyogni. Hiába magyaráztuk neki, hogy ő már nem baba, őt azért dicsérem meg, hogy milyen ügyesen biciklizik, és amikor olyan kicsi volt, mint Dávid, az ő járásának is ugyanígy örültünk... És ha Dávid valami butaságot csinál és rászólok, Andris ezt is rögtön utána csinálja, és nevetve várja, hogy rászóljak. Borzasztó.
Az a bajom, hogy nem retten meg, basszus, a végletekig elmegy, és nem látom rajta, hogy felfogná, hogy butaságot csinál. Az rosszabb, ha felfogja, és ennek ellenére kitart a tiltakozása mellett. Nem fogadja el a nem-et, nem alkalmazkodik. Neki csak az a jó, amit ő akar, és beszélhetek vele szépen vagy akár kiabálhatok, nem és nem hajlandó engedni. El tudom képzelni, hogy az ovitól is bedurvult a helyzet, hiszen ott 6-7 évesekkel van együtt, és az egyik nehezen kezelhető, talán kicsit zizi kislány, akit sokan nem szeretnek, eléggé rácuppant a kicsikre, mert tőlük elég szeretetet és figyelmet kap. Andris nagyon kedveli, sajnos. A nagyok tempója teljesen más, mint a kicsiké, sok lehet Andrisnak a napi verbális és vizuális inger. Az óvónők viselkedésére meg hogyan kérdezzek rá? Csókolom, tetszik cibálni / hidegbe rakosgatni a gyerekeket?
Nem azért szültem gyereket, hogy a napjaim túlnyomó része csatározásról szóljon, az esték pedig horrorisztikusak legyenek. Az esti meghitt hangulatról annyit, hogy Andrisra kábé ötezerszer rá kell szólni, hogy aludjon már, ne húzza az időt mindenféle hülyeséggel, ne dumálgasson, előtte meg Dávid üvölti végig a fürdetést, gyakran Andris is. Ideges leszek, ha másfél órán keresztül kell altatni őt. Ovi után direkt játszóterezünk egy órát, hogy Andris kiszaladgálhassa magát a többiekkel, szabadon játszhasson az ovis szabályokkal teli nap után. Ha pl. az időjárás miatt kimarad a játszótér, hazaérkezés után már tuti üvöltve bőg és toporzékol a sarj, mert valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, és ilyenkor sajnos hajlamos Dávid csesztetésére. A büntetés, hogy pl. nem nézhet mesét, nem zavarja. Ha megvan a játszóterezés, kezelhetőbb, de mondjuk az apjával olyan szinten ellenséges volt az elmúlt két hétben, hogy nem ölelheti-puszilhatja meg, üti és rúgja, ellöki magától... Dávid már inkább játszópajtás, mint bokszzsák, nagyon jól el tudnak játszani egymással, de ha Andrisnak rossz a kedve, Dávidot simán orrba vágja vagy hasba rúgja valami kis sérelme miatt. 
Az is olyan jellemző, hogy kirándulás előtt nem szabad neki elmondani, hogy kirándulni megyünk, mert nem bírja a várakozást: Pl. ma a maciparkban jártunk, Andris is nagyon várta, és mondtam, hogy reggelizünk, felöltözünk és megyünk (kb. 2 órát kellett volna várni az indulásig, de úgy, hogy nézhetett egy kis mesét, meg leültem játszani velük), ő meg megint kiakadt mindenféle apróságon, pl. nem volt hajlandó öltözni (ezt miért nem nőtte már ki, basszus), kiabálni kellett vele végül, és anyja-apja feszülten indult el, a gyerek meg kisírt szemmel. És abba már nem egyszer belegondoltam, hogy Dávid mit élhet át az ilyen balhék alatt, és fájt a szívem eléggé. A kirándulás persze mindig jól sikerül, csomó szuper élményben van része, aztán itthon pokol az elalvásáig tartó időszak, csupa hiszti és sírás. (Ő sír, én már nagyon régóta nem tudok sírni, idén még nem is sírtam talán.) Azt el tudom fogadni, hogy sok az élmény, mert pl. a maciparkban lovagolt, macit-farkast-mindenmást nézett, vonatozott, ezért a rengeteg balhé, amitől azért kibukhatok, ugye?
Életemben először tartok ott, hogy megkérdezek egy pszichológust, mi a véleménye. Nincs itthon olyan ellentmondásos légkör, nincs itthon olyan rejtett feszültség, ami ezt az őrületet indokolná. Év elején majdnem szakítottam B.-vel (jó, erről majd később), akkor nem viselkedett így, jobb volt a helyzet. Néhány nappal ezelőtt Andris olyan szintű dührohamot kapott, hogy majdnem kihívtam valami ügyeletet, hogy segítsenek lecsillapítani a gyereket, végül megoldottuk B.-vel a helyzetet: Andrisnak totál elborult az agya attól, hogy kihúztam a fürdőkád dugóját, mert nem hagyta magát lefürdetni és önállóan sem akart fürdeni. Többször szóltam neki (meg előtte szépen kértem), hogyha nem fürdethetem le, nincs pancsolás, kihúzom a dugót. Teljesen kiborult, őrjöngött cirka félórán keresztül.
Ja, még egy nagyon fontos ide a végére: kizárólag itthon viselkedik így, máshol olyan, mint egy kisangyal, bzmg. Mindenki elájul tőle, hogy milyen édes, okos, beszédes, ügyes, segítőkész, aranyos és tökömtudjamégmi. És tényleg, itthon is szokott ilyen lenni, sokat játszunk együtt, megyünk ide-oda, foglalkozunk vele, szeretgetjük, a nap nagyobbik része azonban küzdés, ellenkezés, sírás, kiabálás. Bevallom, néha kifejezetten örülök, hogy Andris oviban van, mert Dáviddal általában nyugis itthon az élet. Nem könnyű, de nyugis. Eleinte utáltam magam azért, mert milyen anya az ilyen, hogy örül az ovinak, de ez van, tényleg ezt érzem egy-egy átkozottul nehéz nap végén. Andris elaltatása után a kimerültségtől remegő lábakkal és a feszültségtől remegő idegrendszerrel arra gondolok, hogy uhhh, holnap ovi, klassz, végre! És örülök, ha mehetek érte... Végtelenül imádom a gyerekemet, a gyerekeimet, és úgy alszom el, hogy arra gondolok, holnap ügyesebb, türelmesebb anya leszek, és kiszedek magamból minden negatív érzést-gondolatot, hogy a másnapot tiszta lappal kezdjem.  
Most még nem tudom, mi a megoldás, mi hozhat változást. 

2014. március 16., vasárnap

Ööö... már megint betegesen, hahaha!

Valahogy úgy érzem, szélmalomharcolunk az óvónénikkel (a dadust is értsd ide): Szerintem az a normális, ha a gyereknek van egy kinti gönce, amiben kedvére csúszhat-mászhat az udvaron, és birtokol egy benti cuccot, amiben értelemszerűen az óvoda épületén belül kolbászol. Igen, a váltóruháról beszélek, de ez igazából tavasszal már csak váltógatyát és -cipőt jelent. És az óvónénik nem akarnak segíteni abban, hogy a gyerekre a kinti gönc adódjon rá, így eshetett meg, hogy Andris megint beteg, mert a héten kétszer a vékonyabbik, azaz benti nadrágjában ment ki az udvarra. És ha már Andris beteg, beteg az öccse, meg beteg vagyok én is. B. saját jogon 2014 elmúlt két és fél hónapjában beteg volt kétszer 1-1.5 hétre, ő már nem mer gyengélkedni. 
Ha valaki bevállalja, hogy a huszoniksz nagycsoportos gyerek mellé befogad pár kiscsoportos korú egyedet, akkor azért vessen rá egy-egy pillantást, hogy pölö normálisan felöltözött-é vagy sem. Mert az én gyerekem olyan, hogy egy szál trikóban kirohanna a hóba, és nem az átöltözés foglalkoztatja, hanem a hűdejómindjártkimegyünk. És a három óvó-védő-őrző személy igenis nézze meg, hogy az amúgy önállóan öltöző-vetkőző gyerekemen az időjárásnak megfelelő hacuka virít-é.
Csütörtökön szóvá tettem, hogy Andris a kinti, azaz a csoportszobás hancúrozáshoz vastag, azaz homokban, mászókán, hintán, focipályán edzett nadrágjában töltötte a benti időszakot is. Mit csinált erre az óvónéni? Andrishoz fordult, és az a mondat hagyta el a száját, hogy Aaaaandris, hát te nem öltöztél át a váltóruhádba??? És ezt ilyen teátrálisan, hogy érezzem, neki ez nem feladata, mit képzelek én, a gyerekem az izé. A gyerekem viszont nem 6-7 éves, mint a többiek, és igazán nem érdekli, miben megy ki játszani. A legtöbb hároméves ilyen, azt gondolom.
Télen szerettem volna, ha harisnyát is húznak a téli szerelés alá, mert ha felcsúszik a nadrág szára és besüvít a jeges szél, ne fagyjon szét a lába az elsőszülöttemnek. Közölték velem, hogy vegyek neki cicanadrágot, mert a harisnya fel- és levétele macerás a gyereknek, aztán jött az, hogy a benti nadrág szárát betűrték a zokniba, így ment rá a téli szerkó. Jó, legyen, ezt el tudtam fogadni. Azt viszont már nem, hogy bent a vastag-koszos nadrágban eszik-fekszik-játszik, kint meg a vékonyban szaladgál a márciusi hidegben. Nálunk itthon az a szokás, hogyha bejövünk az utcáról, levesszük a kinti cuccot, pölö nadrágot, átizzadt pólót, inget, megyünk kezet mosni / mosakodni és tiszta ruhát húzunk, nyáron meg lezuhanyzom a fél homokozót a két gyerekről - ha kétszer megyünk le, kétszer rakom őket a zuhany alá. 
Jaja, jól gondoljátok, nem vagyunk spanok az óvónénikkel, mert nekünk kéréseink vannak, mert gondolkodunk, mert felvetünk dolgokat. Nyilván azért sem tartozunk az imádott szülők körébe, mert októberben szóba került, hogy Andrist átvinnénk egy másik, korosztályos csoportba, ha lenne hely (nem volt). És azt tippelem, hogy nehezen emésztik meg, hogyha itthon vagyok egy gyerekkel, miért nem vagyok itthon kettővel (vagy legalább hazahozhatnám ebéd után), és meg fogom írni, hogy oldottam meg ÉN a benti alvás problematikáját, holott nem nekem kellett volna.
Az adónk egy százaléka az ovinak megy, a projektfeladatokhoz viszünk ezt-azt, plusz nincs csoportpénz (a szülők nem szavazták meg a havi pár száz forintot), így ha szülőin panaszkodtak a nevelők, hogy elfogyott ez, nincs az, saját zsebből már többször vettem mindenfélét a csoport számára: papírzsepit, lisztet, tollat, gyurmát, sót, törlőkendőt ésatöbbit. Azért, hogy a gyerekeknek legyen. Nem csak az enyémnek, mind a huszoniksznek. És baromira nem vagyok krőzus, nincsenek felesleges forintjaim.

2014. február 12., szerda

'Amire büszke vagyok' c. rovatunkból

Andris ma életében először az oviban aludt ebéd után (cirka 4 hónapnyi délelőtti óvodázás után), és nem azért, mert az óvónénik megteremtették azt a bizonyos érzelmi biztonságot, aminek a hiányára az első ottalvásos kísérlet meghiúsulása után hivatkoztak, hanem azért, mert a kisfiam baromi ügyes srác, én meg baromi ügyes ösztönanyuka és hobbipszichomókus vagyok. És várható volt, hogy nem hagyom magam lerázni.

Folyt. köv. kicsit később.

P.S.: Jöhet a szerpentin és a konfetti.

2014. február 8., szombat

Mandarindal és pattogatott kukorica

Kis hülyeségek a gyerekeimtől, kedves pillanataim. Íme:

Andris ül a bevásárlókocsiban, éppen mandarint válogatok, ő meg énekel, valahogy így...
... szeretem aaaaaaaaa mandariiiiint...
... szeeeeereeeeeteeeeem a maaaandaaaariiiint...
... szereteeeeem... aaaaa... MANDARIIIINT...
... SZEREEEETEEEEM... AAAAA... MAAAANDAAARINT...
anya, hallod, hogy szeretem a mandarint?
igen, kicsim, hallom
ez a mandarindal, neked énekeltem

Dáviddal nézegetjük az egyik kedvenc könyvét, a gyurmakönyvet (gyurmacsalád gyurmamindennapjai és gyurmakörnyezete), hirtelen rátenyerel az egyik oldalra, hogy ne lapozzunk tovább, szeme elkerekedik, örömében gurgulázik, miközben jelentőségteljesen bökdös egy képet. Nézem, mi az: gyurmatálban gyurmapattogatottkukorica. Dávid lelkesen gurgulázik tovább és villogtatja a szemeit, és hogy egyértelművé tegye, mit szeretne, elkezdi nyalogatni a gyurmatálas gyurmapattogatottkukoricát, és hallom, ahogy két nyalogatás között mondja: hamm-hamm. Merthogy ő már evett olyat (mea culpa éstöbbi) és ízlett neki. Jól van, kincsem, holnap pattogtatunk kukoricát, igazit. Azóta is kiakadt állapotban vagyok, hogy semmi kis képen felismerte a pattogatott kukoricát. 

És az megvan, hogy Dávid is szokott énekelgetni? Halandzsanyelven dudorászik és közben riszál hozzá, haláli. Meg a múltkor nem tányéron kapta az almát, mert épp a tányérmosóban sorakozott az összes, ezért egy három rekeszes kekszes tálcára raktam, elfért a két kezében, ő pedig miután elfogyasztotta az almát, összegyűrte a puha tálcát és kivitte a konyhába, kinyitotta a mosogató alatti szekrény ajtaját és kidobta a tálcát - hiszen szemét. És tényleg az. Fogalmam sem volt arról, hogy Dávid tisztában van a szemetes, mint olyan lényegével.