2010. február 28., vasárnap

A petesejtem lélektana

'Esetleg hasznos lehet a következő gyereknél' alapon összehasonlító elemzést végeztem a két terhességem kapcsán: cirka öt perc alatt kiveséztem a fogantatások körülményeit, hátha kijön valami minta, ami persze majd jól meghiúsul a jövőben, hogy ne legyen ilyen kiismerhető Az Élet, de mindegy, azért anyanapló a felület, hogy erről is szót ejtsek. Nos, kiderült, hogy a petesejtem kicsit bizonytalanka lélek, amíg a nőgyógyásznak titulált fehérköpenyes félisten nem dicséri meg szépségét és közvetlen környezetének makkegészségét, addig részéről jegelve van a megtermékenyülés. Mihelyt azonban a fehérköpenyes félisten szájából elhangzik, hogy nagyon szép a petesejtje, meg hogy ritka egészséges és tökéletes állapotú a hüvelye, meg az is, hogy hamarosan baba lesz itt, meglátja, petesejtem szeme hálásan felcsillan, szája boldog mosolyra húzódik a verbális egócirógatástól és innentől fogva hagyja magát. Lehet, a következő gyerek előtt érdemes egyből a dokihoz mennem félisteni áldásért, megspórolunk négy-öt hónap várakozást, bár így belegondolva nagyon jól jött az a pár hónap. Emellett a petesejtem még olyan, hogy ignorálja a békét, a nyugalmat és az idilli környezetet, a végső megadáshoz munkahelyi pörgést igényel, neki valamiért így az izgi. Mármint nem vedlek át konkrétan búgócsigába a szobám közepén a kollégák meglepett tekintetétől övezve, hanem például egyik állásinterjúról járok a másikra, vagy épp kib nagyon sok meló szakad a nyakamba. Érdekes, hogy ilyenkor nem arról a gyomorszorító, homlokot gyöngyöztető pörgésről van szó, hanem arról az aktuálisan néhány hétig tartó állapotról, amikor kilóg a belem, semmire nincs időm, alvásról és melóról szól a történet, de tőlem szokatlan módon igen elégedett vagyok a teljesítményemmel, jól alakulnak a dolgaim, és úgy merülök álomba, hogy ez igen, csibi, klassz csaj vagy, megy ez neked. Annyira fáradt vagyok, hogy a gondolataimban elő sem fordul a gyerekkérdés, a petesejtem meg ettől kattan be, fura. A harmadik tényező evidens lehetne, bár nekem sokáig tartott felismerni: amíg gerincsérvvel vagy csípőficamodással küzdök, addig nyugodtan felejtsem el a gyerekkérdést, más a fontossági sorrend. Okos petesejt, buksisimi. Az utolsó tanulság meg az, hogy mindkét alkalommal négy-öt hónap után estem teherbe, ami tulajdonképpen az átlag, és örülök, hogy így alakult, lelkileg szükségem volt erre az időre, hiába gyengültem el minden babakocsiból kikandikáló minitappancs láttán.
Egyébként nem terheltük magunkat hőmérőzéssel és mindenféle egyéb méricskélőeszközzel, az sem merült fel, hogy a szerelmezést időzített és gépies gyereknemzéssé alacsonyítsuk le, nem passzol hozzánk. Jól ismerem a testem működését, a szerelmezések során meg B.-vel mindig is a nagy számok törvényében bíztunk (önző módon, hehe), úgyhogy ezeket alapnak veszem, magától értetődik.
Most megyek, feltépem a kifliszacskót, mert a gyerek úgy döntött, elég a dumából és az ásványvízből, jöjjön a szénhidrát.

2010. február 25., csütörtök

A jó válasz

csibike: ... és a lányok inkább apásak. Ha lányunk lesz, az ujja köré fog csavarni téged.

B.: Remélem is!

2010. február 23., kedd

Főleg fiúnevekről

Nos, a klasszikus elkiabálás esete forog fenn, viszonylagos üdeségem kizárólag hétvégére szólt, hétfőn egyből visszavedlettem alvó-émelygő várandóssá, nem lesz belőlem szuperkismami, ez van. A melegfront és a terhesség kombinációja úgy kiütött, hogy egész nap csak szédelegtem, ráadásul este elkapott az érzelgősség, a Kung Fu Pandát könnyeztem meg. Az érzelmi túlcsordulás különben nem köthető esetlen, nagydarab, dagi pandához, ma reggel a jégtánc alatt is folyt a könnyem, például a Virtue-Moir páros olyan szépen siklott a jégen, teljesen meghatott az is, amikor az egyik koris csaj félembernyi plüssmajmot kapott ajándékba. Azért nem vagyok mindig ilyen nyomi hangulatban, nevetni is szoktam, sőt, vasárnap este egészen brutális röhögőgörcsöt kaptam. Az történt, hogy B.-vel megnéztük az MTA Nyelvtudományi Intézetének honlapját, hogy ha esetleg fiúnk születik, milyen engedélyezett keresztnevek közül választhatunk. A lánynév most kicsit háttérbe szorult, mert egyrészt arról nagyjából van elképzelésünk, másrészt perpill fiúutód dobódott be a köztudatba különböző spirituális dolgok miatt, de ezekről majd csak akkor írok, ha már egyértelműen kiderült sarjunk neme. A névlistában mazsolázgatva természetesen beindult a fantáziánk, a létező legidétlenebb kombinációkat hoztuk össze az 'Apja neve' után, ami igazán nem esett nehezünkre, ugyanis a kreténebb szülők jóvoltából a pechesebb fiúgyerekek minden további nélkül megkaphatják az Agamemnon, Gandalf, Kolumbusz, Napóleon, Oresztész, Ramszesz neveket. Ja, a Frodót is. Őrület. Remekül szórakoztunk B.-vel, azt hiszem, nálam a Rodrigó raccsolós változata, a Lodligó hozta meg a röhögőgörcsöt, ilyen kis egyszerű ember vagyok, na. Még a lista megnyitása előtt viccből felvetettem B.-nek, hogy a fiúnk úgysem lehet 'Apja neve' Dzsingiz, mert az biztosan nem legális, erre tessék, dehogynem az, a Batuval együtt. Egyelőre úgy határoztunk, B. meg én, hogy most túl komolytalanok vagyunk egy ilyen fontos döntéshez, inkább később választunk neveket, ezt a sokkot ki kell heverni.     

2010. február 21., vasárnap

Mintha javulna a helyzet

Ezt néhány örvendetes változásból szűrtem le, azaz egészen pontosan kettőből: 1.) Ma még csak egyszer dőltem be az ágyba, cirka harminc-negyven percre.
2.) Igazi ebédet főztem. 
Ami az első pontot illeti: Reggeli után még vissza kell feküdnöm, továbbra is kimerít a táplálkozás első köre (két szelet valamilyen kenyér), viszont jó hír, hogy azóta nem mentem az ágy közelébe, pedig már elmúlt délután fél öt. (Ülve/állva sem aludtam el.) Ami a második pontot illeti: Mivel sem az émelygés, sem az álomkór nem csapott le rám, émelygés és alvás helyett főztem, olyan két-három órán keresztül küzdöttem a konyhában. Oké, pár mozdulat után mindig meg kellett állnom pihegni és erőt gyűjteni, meg B. segített itt-ott, de azért csak elkészült a vasárnapi ebéd, sajtos-tejfölös sült hús rizzsel és sütöttem muffint is. Ha nem hányom ki, igazán klassz nap lesz a mai. A muffin különben abszolút plusz teljesítménynek számít, egyáltalán nem terveztem, reggel azonban úgy ébredtem, hogy muffint kell sütnöm, úgyhogy ha a többit nem is, ezt mindenféleképpen megcsináltam volna. A főzés azért is nagy sikerélmény, mert a sarj megfoganása óta igen érzékeny az orrom, kevés illatot-szagot tűrök meg magam körül. Mondtam is B.-nek, hogy menjünk el Olaszországba szarvasgombát keresni, karriert csinálhatnék ilyen szimattal, az újságok nem győznének cikkezni csibikéről, a szarvasgombavadász kismamiról.
B. egyébként sokkal jobban viseli a terhességemet, mint én, ezen persze nem csodálkozom, hiszen az én gyomrom ég, én vagyok harmatgyenge és én nem bírok csokit enni. Nagyon szerencsés, mert a hárpiahormonok nem keserítik meg a napjait, ugyanis alvás közben nem tudok hisztizni. Ha nem vetéltem volna el tavaly májusban, biztosan nyűgösebb lennék, így azonban viszonylag békésen tűröm a várandósság kellemetlen pillanatait (hónapjait...), bár durván feszül a mellem, hason nem is tudok aludni. B.-nek határozottan tetszik a természetes kebelnagyobbodásom, az már kevésbé, hogy ha lendületesebben ölel magához, felszisszenek, annyira érzékeny vagyok cicitájt. Ez az a pont, amiről szívesen lemondtam volna, teljesen megfelelt a saját méretem, nem vágytam nagyobbra, érzékenyebbre, nehezebbre. Ahogy elnézem az időt, itt a tavasz, úgyhogy az a probléma, miszerint a télikabátomat nem tudom összegombolni a mellemen, nem aktuális már. Egyre gyakoribb éber pillanataimban megpróbálom kideríteni, mitől ég a gyomrom, perpill úgy tűnik, a Magne B6 a bűnös, de még alaposabban ki kell vizsgálnom az esetet. Rózsás arbőrt és dús hajzuhatagot egyelőre nem azonosítottam magamon, bár szerintem ez lenne a legkevesebb ennyi megpróbáltatásért cserébe, és nem ám úgy, hogy a terhesség után elmúlik. 

2010. február 17., szerda

Megpróbáltatások éhgyomorra

Mindig is sejtettem, hogy ha valaki kínzással akarna kicsikarni belőlem szupertitkos információkat, nem kellene bíbelődnie azzal, hogy csupasz villanykörtével szétégeti a retinámat és egyesével eltöri az ujjaimat - elég, ha reggel néhány órán keresztül nem ad enni. Ez a sejtés ma kőkemény bizonyossággá vált. Nemterhesen is rosszul tűrtem, ha mondjuk nyolcig-kilencig nem jutottam a reggelimhez, terhesen azonban már hatkor-hétkor szükségem van néhány falatra, hogy emberhez méltó módon kezdhessem a napot. Pár szem keksz és egy pohár tej elegendő a boldogságomhoz, egy kicsivel később meg jöhet a reggeli. Nos, ma mindkettő elmaradt, mert vérvételre voltam hivatalos, ami pillanatok alatt valóságos túlélőtúrává vált.
B. jött velem arra az esetre, hogy ha elájulok az éhségtől, felnyaláboljon és úgy juttasson el a rendeltetési helyre, illetve lelki vigaszt nyújtson és röhögtessen, mert úgy gyorsabban telik az idő. Bár éhesen inkább agresszív vagyok, mintsem vicces. Hihetetlenül jó ötlet volt tőlem ez a biztosítás, egyedül simán feladtam volna a mai menetet. Belecsurgattam az üvegcsémbe, aztán útnak indultunk. Csak remélni mertem, hogy nagyon jól elmostam az üveget és a táskában kluttyogó vizeletemben nem mutatnak ki szeletelt gombafejdarabokat vagy Cif Sensitive mosogatószermaradványokat. 
A tortúra azzal kezdődött, hogy elhúzódott a nőgyógyászatra történő becsekkolás - itt minden adminisztrátor egy ujjal pötyögi be a felvételhez, papírok kiadásához és egyébhez szükséges adatokat. A terhesgondozó asszisztens is. Ez utóbbi aztán egy halom egymásra szórt ilyen-olyan papír között kotorászva teljesen véletlenül talált érvényes beutalót a laborba, egyetlen darabot, igaz, nem a legújabb formanyomtatványt, viszont legalább volt rajta orvosi pecsét, aminek hiányában meg kellett volna várnom a ki tudja, mikor megérkező orvost és pecsétjét. Sajnos, az egyébként kedves asszisztens véletlenül sem lelt pecsétes beutalót az EKG-ra, belgyógyászatra és fogászatra, úgyhogy vérvétel után vissza kellett térnünk a terhesgondozó előtt várakozók közé.
Miközben a labor felé vánszorogtam sápadtan és korgó gyomorral, B. azzal vigasztalt, hogy itt mindig csak öt-hat ember vár vérvételre, tíz perc alatt megvan az egész. Már a lépcsőfordulóban látszott, hogy most valahogy ötven-hatvan ember áll a sorban és nagyon nem úgy tűnt, mintha véletlenül tévedtek volna a labor elé. B. önfeláldozóan beállt a sor végére, én meg leültem egy padra és olyan bájos mantrákkal szórakoztattam magam, hogy nemfogszelájulni, nemfogszelájulni, nemfogszelájulni és nemvagyéhes, nemvagyéhes, nemvagyéhes. Egy szem nővérforma intézte a papírokat, szóval, alig haladt a sor. Eszembe jutott, hogy megkérek valakit, legyen olyan aranyos és engedjen maga elé, mert terhes vagyok, ez a fajta túlélőösztön azonban még nem fejlődött ki bennem, meg a terhességemből nem akartam előnyt kovácsolni, ezért cirka egy órát kínlódtam a padon, mantráztam és rendületlenül ittam a vizet, hátha kinyerek belőle valamiféle tápanyagot. A mellettem ülő idős néni remekül elkaszinózott a barátnőivel, a nevetésüktől erőteljesen remegett a pad - a rázkódástól hányingerem lett. Végre odajutottam a papírokat kiadó kisablakhoz, ott már eléggé el akartam ájulni, meg pisilni is kellett. Újabb húsz perc után értem a vérvétel küszöbére - a várakozók közül pont akkor emeltek ki egy nagyhasú kismamát, soron kívül behívták előttem. Ez nem zavart, tudom, hogy a pocakhierarchiában még eléggé hátul kullogok, az viszont már igen, hogy a rendszer úgy összességében kicsit sincs tekintettel a várandós nőkre. Annyira nem voltam magamnál az éhségtől, hogy szó nélkül hagytam a véremet megcsapoló nő meglehetősen kretén stílusát, mihelyt kiszabadultam a karmai közül, rávetettem magam a táskámban lapuló tejre és rozskiflire. Némileg kiegyensúlyozottabb állapotban szereztem meg az EKG-ra, belgyógyászatra és fogászatra szóló pecsétes beutalókat, a teljes gyógyulásom érdekében pedig itthon megettem egy tányér túrós csuszát, ebből is látszik, mekkora lelki és fizikai trauma ért.
Elkényeztetett Az Élet, most már tudom, az elmúlt harminckét évben alig-alig kellett részt vennem ilyen kórházi hercehurcákban. Majd megpróbálok valahogy ráhangolódni a terhesség eme nem túl kellemes vonulatára. Azon nem lepődtem meg, hogy a vécékben nincs papír és nincs szappan, nesze neked egészségház, az ajtózár hiánya viszont érzékenyen érintett, ugyanis nem szoktam hozzá, hogy pisilés közben olyan mutatványokat kell kiviteleznem, amelyeket a Rippel fivérek is megirigyelnének.

2010. február 16., kedd

Nem vagyok a magam úrnője

Balgán azt reméltem valahol mélyen legbelül (pont ott a gyerek környékén), hogy a vasárnapi koncert fordulópont lesz émelygős-alvós életemben és hétfőtől kezdődik az 'üde vagyok és friss és kipihent' projekt. Aha, persze. A jó közérzetből pár óra adatott meg, egyébként minden maradt a régiben, például tíz-tizenegy óra alvás után megreggelizem a két szelet paradicsomos-vajas kenyeremet, aztán visszatérek az ágyba, annyira kimerít az a néhány falat. Soha nem hittem volna, hogy elfáradok az evésben. Gondolom, nem ez lesz az utolsó ilyen élményem.
A fizikai gyengeségem szintén meglepett. Ami engem illet, én egészen határozottan úgy terveztem az itthoni kényszerpihenőmet, hogy majd sütök, főzök, takarítok, barkácsolok vagy ilyesmi, és csak úgy hébe-hóba szundítok vagy hányok egyet, mondjuk, két fordítás között. Ugye, nem kell részleteznem, hogy alvás vagy émelygés közben mennyire lehetetlen például konyhatündérkedni, ablakot mosni, üvegmatricát festeni? A távolságokkal szintén gondban vagyok, tizenöt-húsz perc séta kiüt, úgy érzem, mintha a Himalája meghódításával kellene megbirkóznom, még a serpáim szemrehányó pillantásait is látni vélem.
Az alvás persze nem pihentet, az elmúlt két hónapban talán egyszer ébredtem úgy, hogy tyű, tele vagyok energiával, de lehet, hogy egyszer sem. Hajnalok hajnalán többször elvánszorgok a vécére és ez legnagyobb ámulatomra nem függ össze azzal, hogy mennyit ittam elalvás előtt. Két korty víz után is simán produkálom a Niagara-vízesést. A második kör szinte hihetetlen: Abban a biztos tudatban ülök a vécére, hogy a Niagarának köszönhetően már nyálam sincs, nemhogy vizeletem, erre jön egy újabb adag, például a Balaton. 
A mindennapi táplálkozásom sem mentes a meglepetésektől. Itt is ivadékunk irányít, természetesen. Bár szeretem a finom ételeket, az egyszerűbb, semmi extra kajákkal sincs gondom, viszont amikor a sarj arra kényszerít, hogy vegyem meg a mirelit bélszínrolót, amibe mindenféle szemetet beleapplikáltak és süssem ki olajban, na, akkor azért hőbörgök. Ja, krumpliból is azt a mirelitvackot kellett venni, amit aztán ketchupba tunkoltatott velem. (Nem magát a mirelites zacskót, a kisütött krumplit.) A mennyiségekkel sem szimpatizálok mostanában, nem bírok harminc percen belül két tányérnyi levest megenni. Azaz kiderült, hogy mégis, de lelkileg nem jó érzés, lélekben már vagy tíz pluszkilót hurcolok magammal. Nemterhesen csak néha ettem sokat, például családi összeröffenéseken egyetlen hatalmas gyomorrá vedlettem át (és milyen jó volt!), de utána hetekig szolidra vettem a táplálkozást, gyógyteákkal tisztogattam a belsőmet, esténként már nem ettem, ilyenek. Most meg zaba van, cirka ötször egy nap. Meg székrekedés és gyomorégés - nem ötször egy nap, folyamatosan.  
Azért jól vagyok, köszönöm.

2010. február 13., szombat

Ebben a bejegyzésben háromszor megijedek

Ijedtség I.
Ha jól emlékszem, február harmadik napján olyan reggel kilenc körül döntött úgy a beépített életvezetési tanácsadóm (értsd: a lassan egycentis nagyfiú/nagylány), hogy MOST szépen abbahagyom a munkát, elég a heroikus reggeli ébredésekből és az egész napos melóból, ideje nyugodtabb körülmények közé helyeznie engem. Mint kiderült, a gyerek rém komolyan értette ezt a MOST-ot, ugyanis pillanatok alatt annyira rosszul lettem a munkahelyemen, hogy a főnököm taxival szállíttatott haza. A taxis némileg ijedten nézett rám: sápadt voltam, ziháltam, alig kaptam levegőt és folyamatosan a szám előtt tartottam a kezemet - talán abban reménykedtem, hogy ha hányok, biztos marokra tudom fogni a kikívánkozót és lendületből kivágom az ablakon. (Félájulatban épp nem jutott eszembe zacskót keresgélni a szobámban.) Igyekeztem bizalomgerjesztő mosolyt küldeni a taxis felé, aztán elsuttogtam neki, hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj, csak kismama vagyok és lehet, hogy hányni fogok. Szegény taxis szeme kistányérnyira kerekedett, riadt pillantással felmérte a csilivili Mercijében általam okozható kár lehetséges mértékét, aztán habozás nélkül a gázra lépett és a lehető leggyorsabban hazahozott. Gondolom, évtizedeket öregedett a hazaút húsz perce alatt. Itthon minden eleganciát nélkülözve bekúsztam az ágyba és estig aludtam.

Ijedtség II.
Másnap reggel hőemelkedéssel ébredtem, fájt a torkom, köhögtem, folyt az orrom és rázott a hideg, szóval, messze nem voltam partiképes állapotban. Utálok beteg lenni, nem is szokásom, csak azért nem merültem el sanyarú sorsom legmélyebb bugyraiban, mert önsajnálat helyett aludtam. Éber pillanataimban viszont azzal a drámai ténnyel stresszeltem magam, hogy úristen, LÁZAS KISMAMA vagyok, mi lesz most, hiszen csak vészhelyzetben szedek gyógyszereket vagy akkor sem, anno a kificamodott csípőm miatti oltári fájdalmakat is hősiesen tűrtem. (Személyiségem erőteljes önkínzó vonulatába most ne menjünk bele.) A dokim előző nap papíron is megerősítette a terhességemet, egészen pontosan a veszélyeztetett terhességemet, úgyhogy a háziorvosom ennek szellemében ajánlott lázcsillapítót és pihenést. Miután emlékeztettem magam arra, hogy van háegyenegy elleni oltásom, illetve több emberrel (köztük kismamával) konzultáltam a borogatásos hőcsillapító módszerek mibenlétéről, úgy döntöttem, akár meg is nyugodhatok. S lőn. Aztán néhány nap alatt meggyógyultam.

Ijedtség III.
Érdekes, nem félek a vetéléstől, sikerült feldolgoznom, nincs bennem semmi rossz érzés és hiszek abban, hogy most nem lesz semmi baj, minden rendben odabent, ennek ellenére ma hajnalban sikerült azt álmodnom, hogy elvetéltem, az előszoba merő vér, mint egy mészárszék, a gyerekem ott fekszik a vértől iszamos földön, kis átlátszó valami a zsigerek között, belőlem meg ömlik a vér. Rettenetesen zokogtam álmomban, arra ébredtem, hogy B. keze az arcomhoz ér - elalvás előtt megsimogatott. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, annyira valóságos volt az álmom, úgy éreztem, nem kapok levegőt, ömlött a könny a szememből, nem tudtam, milyen nap van és B.-nek nagyon sokszor el kellett mondania, hogy tényleg nem vetéltem el. Borzalmas volt, úgy látszik, a tudatalattim azért tartogat meglepetéseket. Lehet, elalvás előtt egyelőre hanyagolnom kellene az okos könyvek szülés live című fejezeteit, harmatos lelkivilágom nem érett még meg ezekre a képekre. Továbbra sem félek a vetéléstől és nem vagyok hajlandó minden pillanatban remegni a gyerekünkért, úgyis az történik majd, aminek történnie kell. Van, ami ellen úgysem tehetek semmit. (Kéz - és lábujjakat csuriba, kedves olvasók, némi drukkot szívesen veszünk.) 

2010. február 12., péntek

Az első hivatalos sztárfotó

Amikor a dokim közreműködésével így a hetedik hét vége felé bekukkantottunk a magzati albérletbe, ez a látvány fogadott minket:


Nem túl éles a kép, valószínűleg én sem voltam fotogén ilyen kicsi koromban. Az albérlőt négy fehér pöttyel jelölte meg a doki, aminek kifejezetten örültünk, mert rajta kívül sem B. (értsd: ő, aki férfim, a büszke apa) nem tudta, merre keresse a gyerekét, meg én sem (értsd: a büszke anya). Miután a dokim meghatározta a koordinátákat, egy ideig meghatottan pislogtunk a monitorra és átszellemülten vigyorogtunk a gyerekkezdeményünkre, illetve én kicsit erősebben kapaszkodtam B. kezébe, mert a hüvelyi ultrahang messze nem kényeztető masszázs, néha úgy éreztem, a botmixerre hajazó vizsgálóeszköz már-már a mandulámat cirógatja - alulról.
Az okos könyvek szerint csemeténk a maga majd' 4.5 mm-es terjedelmével cirka akkora, mint egy almamag, ezért ma direkt megettem egy almát, hogy hozzáférjek a magjához, elősegítendő a viszonyítási alap megteremtését. Hát, az almamag baromi pici. Mondjuk, ennek ellenére már most oltári nagy felfordulást csinál bennem. 
Egyébként látszik, hogy kezdő szülők vagyunk, ugyanis elfelejtettük megkérdezni a dokimat, hogy a fehér pöttyökkel kidekorált szürke folton mégis melyik a gyerek feje. Jó, nem sarkalatos kérdés egy almamag esetében, csak a kíváncsiság, ugye. Azt viszont a mi gyakorlatlan szemünk is jól látta, hogy nagyon szépen lüktet a szíve, tulajdonképpen az egész gyerek egyetlen almamagnyi szív. Legközelebb március végén fotózzák majd, addig sok-sok centit nő, szóval, a következő ultrahangnál már kész felnőtt lesz.

2010. február 11., csütörtök

Az elhamarkodott kijelentésről

Valamikor a vetélésem után határozottan kijelentettem, hogy nekem teljesen mindegy, mennyire leszek rosszul a következő terhességemnél, önként és dalolva vállalok minden megpróbáltatást, csak ép és egészséges babánk szülessen. Nos, sarjunk foganása óta szinte állandó kísérőm a rosszullét, ha meg épp nem akarok elájulni vagy émelyegni vagy hasonló, akkor nemes egyszerűséggel bezuhanok az ágyba,  aludni, bár olyan is van, hogy eleve fel sem kelek egész nap és nagytételben nyomom a durmolást. Természetesen a dalolás ilyen körülmények közepette nem igazán működik. Azt hiszem, a következő gyerek tervezése előtt mindenféleképpen körültekintőbben kell megfogalmaznom az igényeimet, az égiek olvassák az apró betűs részt is.