2013. június 30., vasárnap

Két kiskrapek a zöld medencében

A gyerekeim vízimádók, hiába no, igazi cápák, és az erkélyen felállított medencéhez pelenkarohasztó meleg hiányában is ragaszkodnak. (Mert biztos kevés nekik az a 2-3 óra, amit sétával-játszóterezéssel töltünk a levegőn...) 
A képeket épp valamelyik (mostanában megint ritka) nem-osztjuk-egymást ötpercben lőttem, ebbe fogok beleőszülni amúgy, hogy két kis nyúlfarknyi férfiember visít-sivít-üvölt egymással, mert mindig találnak valami megharcolnivalót, ezek olyanok.  

P.S.1: Kedves Mikulás / Jézuska / Húsvéti Nyussz / Te, Aki Tehetsz Értem Valamit, mellőzzük a formaságokat, privát levél helyett itt mondanám el, mit kérek az összes ünnepemre: CSENDET és SOK SZEXET. Ez utóbbit nem veletek, hanem B.-vel, akinek úgy is kellek, ha éppen pszichiátriai kezelésre szoruló, depressziós, anyának totálisan alkalmatlan, szarhajú, dagadt tehénnek érzem magam. 


P.S2: Igen, a kiscápa nagyon profin pózol (és elviselhetetlen nazgúlsikítással büntet azért, mert nem játszhat a fényképezőgéppel / kamerával), és igen, a nagyról hiányzik a pelenka, nem anyai szenilitás miatt - szobatiszta. Cirka másfél-két hete, és ahogy nem kapta meg többé nappalra a pelenkát rögtön szobatiszta lett, és az is maradt, kábé 90 százalékos a mutatója, mert kisebb véletlenek azért akadnak. Éjszaka meg félálomban kikéredzkedik pisilni, pedig rajta a pelenka, és nem kértük, hogy este is szóljon... A dokinéni (!) kedvéért döntött úgy, hogy eldobja a pelenkát, de erről majd egy másik bejegyzésben.

2013. június 25., kedd

2013. június 23., vasárnap

Andris-dumák

Életének első kérdő mondata a gyurmára vonatkozott, hogy miért ilyen? az aktuális példány több szín összegyúrása után. A második kérdőszavas mondatát pedig minden egyes nap legalább ötször tízszer tizenötször halljuk: Mikor lesz formaegy?
***
Hiszti után hüppögve veszi fel a szandálját, mert megy az egyik nagymamával a játszótérre, indulás előtt azonban odabújik hozzám és a nyakam köré fonja a karját: Vigasztalj meg, anya!
***
Megyek ki az erkélyre virágot locsolni, ő meg a melléhez szorítja a szandálját és rohan utánam: Várj meg, anya, én is jövök, hozom a kis szandálomat!
***
Az öccsének, mielőtt kimegy inni: Várj meg, öcsi, ne sírj, mindjárt jövök!
***
Az apjának a délutáni sétánál: Gyere, apa, kapjuk el anyát!

***
Guggolok, ő csimpaszkodik a hátamon és vigyorog, és amikor megkérdezem, hogy mit csinálsz itt, haramia?, azt feleli, hogy zsiványkodok, anya...
***
Miután bekapcsolom neki az egyik Lola mesét, megcirógatja a karomat: Megsimogatlak, anya, nagyon édes vagy!

2013. június 16., vasárnap

Csalánkiütés még, aztán ovi is


És ez még csak az egyik karja, basszus. A nyűves epres és málnás kubura nem gondoltam, merthogy biztos annyi bennük az eper, mint tacskóban a dauer. Aham, újabb vörös foltok kipipálva. Andris csalánkiütésében az a jó, hogy nem flórára-faunára jön elő, iksz kaja könnyebben kiiktatható az életéből, mint például a játszótér. 
A Sir abszolút nagyfiúsan veszi tudomásul, hogy egy ideig nem ihat kubut, nem ehet epret, és naponta ezerszer is elmondja, hogy a pijos pöttyöket megmutatjuk dokinéninek, védőnéninek... kapunk oltást, védőnénitől, dokinénitől. A VN és a DN szerdán fog böködni, Dávid a soros szuriját kapja, Andris meg a bárányhimlő ellenit, és bármiben fogadok, hogy arra a kérdésre, miszerint ki kapjon először oltást, a nagycápa az öccsére mutatva úgy válaszol majd, hogy öcsi.
Az ovival meg egyelőre az a helyzet, hogy Andrist várólistára tették, hiszen nincs munkáltatói igazolásom, itthon vagyok a kicsivel. A beiratkozásnál érdeklődtem a bölcsiről is, de ott kijelentették, hogyha a tesójával itthon maradok, semmiféleképpen nem veszik be. Mondjuk, Andris halálra unná magát a bölcsiben, semmiben nem tudna fejlődni. 
8 gyereknek kellene lemondania az óvodát ahhoz, hogy bekerüljön. Nem túl sanszos a dolog, főleg úgy nem, hogy az istenek egyáltalán nem fogékonyak az univerzumba kisugárzott pozitív gondolataimra. Az biztos, hogy keresek neki valami közösséget, egyrészt csanát vagy hasonlót, másrészt tornaklubféleséget, mert borzasztó ügyes és rengeteg az energiája. Andris imád gyerekek között lenni, a játszótéren is mindig bandázik, pl. a csajos témákba belefeledkező idősebb lányokkal is. Nem zavarja, hogy nem ismeri őket. Mindenkivel kommunikál, minden gyerekkel játszani akar. Lételeme a (gyerek)közösség, emiatt sajnálom nagyon, hogy októbertől nem mehet oviba. Máshová (ami amúgy messze van) nem akarom beíratni, hiszen jövőre középső csoportosként az összes pajtásával találkozik. Jó, hogy Dáviddal komolyabb játszós műveletekre is sort keríthetnek nemsokára. És szeretném kihasználni ezt az utolsó közösen töltött egy évet. Hamarosan mindkét fiú elég nagy lesz ahhoz, hogy mindenféle klassz programot szervezzek/szervezzünk nekik, végre nekivághatunk a nagyvilágnak.
B. amúgy nem járt óvodába (így alakult, ezt mesélte az anyósom, hiába szerették volna óvodába járatni a gyerekeket, nem lehetett bizonyos okok miatt), és ez egy csomó problémát okozott az ő kis életében iskolásként, meg felnőttként is érezte a negatív hatásait az óvoda hiányának. Én sem akarom magam mellett tartani a gyerekeimet, kell nekik a kortárs közösség, és elsősorban nem a versek, mondókák meg egyéb kitudtöbbet izék miatt. (Rosszul vagyok bekötve valószínűleg, de nem izgat, hány mondókát tud a fiam.)
Szerintem nem lesz egyszerű a következő egy évem sem. 

2013. június 15., szombat

Csúnya ábrákkal is

Amikor először észleltem a Sir Andrew testét borító kisebb-nagyobb, adott esetben tenyérnyi vörös foltokat (a törzsét és az arcát nem lepték be), gonosz vérszívókra gyanakodtam, de olyan hihetetlennek tűnt, hogy egyszerre ötezer különböző helyen szerezzen ilyen csúnya csípéseket, meg aztán szélesedtek, vörösödtek, és az újabbak gonosz vérszívóktól mentes övezetben jöttek elő. Fenistil géllel kentem, Fenistil cseppet kapott, a rondaságok egy-két nap alatt eltűntek.
A Sir ma foltosan kelt fel a délelőtt kivitelezett délutáni alvásából, én pedig megvilágosodtam: allergia lesz ez, nem csípés, konkrétan csalánkiütés. Az azonosításban nyújtott segítségért örök hála és köszönet néked, internet. Malomkeréknyi kövek zúdultak alá a szívemről.
Az egy héttel ezelőtti foltosodás és a mai csalánkiütés között összefüggés lehet a tükörtojás, az eper és a pattogatott kukorica. Egy időre mindegyik tiltólistás, bár eddig egyikkel sem volt gond.



Sir Davidről pedig el kell mesélnem, hogy a nemzet színésze ő is. Az történt, hogy a bátyja megkínálta pattogatott kukoricával, S.D. meg kincsként szorította a markában azt a fehér valamit, egészen belefehéredtek az ujjai, és amikor elvettem tőle, nagyon sírt, nagyon-nagyon, úgyhogy végül kapott mégis a pattogatott kukoricából. Ki vagyok én, hogy útját álljam a világ felfedezésének... A fiatalember alapvetően a lehető legkisebbre szokta kinyitni a száját, ha nem anyatejes táplálkozásról van szó, úgy kell türelemjátékkal beleügyeskedni némi felnőttbaba-kaját, és pölö szemrehányó nézés közepette köpködi ki a kiflidarabokat (anya! rágjak? én? fog nélkül?), a pattogatott kukoricát viszont mohón és ököllel gyömöszölte befelé, és azt láttam a szemében, hogy anya, én még az életben nem ettem ilyen finomat, kérek még ebből a mannából! A turmixolt sajtos-sonkás tésztánál bezzeg hiányzott a lelkesedés. 


Az ott epermaradvány Sir David előtt. Épp Andrissal tértem vissza a fürdőszobából, amikor Andris közölte a nappaliban ténykedő öccsét meglátva, hogy epret eszik öcsi. Az lehetetlen, mondtam kapásból, de aztán realizáltam, hogy Dávid előtt nincs lehetetlen: levadászta azt az epres tálat, amit a bátyja a kanapén hagyott. Az eper nem került fel a 'rajongva imádom' ételek listájára, így fordulhatott elő a kiköpése és a takaróba való belekenése. (Imádom, ahogy az epervadász cirka két-két lábujjon álldogál.) Sir David ennek az ikeás zöld takarónak sem barátja: a kis matatóujjával addig gyilkolta, amíg félig kihúzott belőle egy szálat, aztán felháborodottan kiabált a takaróval, hogy teljesen eressze el azt a szálat. Komolyan dühös volt, hihetetlen balhékat tud csapni. Egyszer nem nézek oda és lefejti az egész takarót. 
Apropó, turmixolt tészta. Andrisnak 10 hónaposan minden szükséges foga megvolt a makaróni elfogyasztásához, nála kimaradt a kajapépesítés, a gyárit amúgy is utálta. Dávid a kemény négy darab fogával alkalmatlan nagyobb darabok szétzúzására, ezért kap turmixos / összenyomott cuccokat (persze alig fogyaszt valamit belőlük), és hát én nem is gondoltam volna, hogy a leturmixolt tészta ilyen durván ragad

2013. június 1., szombat

A megvadult kisfiúról

Andris durva dolgokat művel nagyjából két hete, nem telik el úgy nap, hogy ne kellene milliószor rászólni, adott esetben rákiabálni. Az előző héten rengeteget bőgtem, remek gyomorgörccsel kezdődött szinte az összes napom. Mintha Sir Andrew megvadult volna. És már nem arról szól a történet, hogy ne ugráljon az ágyon vagy ne fújjon buborékot a poharában lévő tejbe, sokkal inkább arról, hogy ne rugdossa az öccsét, ne cibálja az öccse kezét, ne tépjen ki minden játékot az öccse kezéből és hasonlók. Előtte egy hónapig annyira zenmami voltam, mint még soha, és most úgy érzem, a nagyfiam ebből a zenmamiságból akar kibillenteni - mindenáron. 
Amikor Dávid még bennem éldegélt és a nődokimnál várakoztam a nagy hasammal, B.-vel és Andrissal együtt, a velem szemben ülő pár megkérdezte, bántja-é a nagytesó a pocakomat, ugyanis náluk rendszeresen üti a nagy az anya hasát. Mondtam, hogy nem, aztán beszélgettünk kicsit mindenféléről. 
Utálom, hogy a fiaim ilyen korán elkezdték a kakaskodást. És mindkettő teljesen komolyan gondolja a maga igazát. 
Dávid olyan hat-hét hónapos korában a játszótéren mondta egy anyuka, hogy majd eljön az az idő, amikor A Kicsi nem hagyja magát, és miután megjegyeztem, hogy A Kicsi már most sem hagyja magát, meglepődött. Dávid legtöbbször felháborodott sipítással közli Andrissal, hogy nem igazán korrekt dolog kicsavarni a kezéből a játékot, és miután Andris erősebb, mindig sírás a vége. A gondom az, hogy bárhol és bármivel játszik Dávid a legnagyobb békességben, Andris rögtön odamegy hozzá és elveszi a játékot. Hangsúlyozom, rögtön. Nem a legfinomabb módon szerzi meg Dávidtól a játékokat, általában a kérem-et is beleüvölti az öccse arcába, de alapvetően az 'odamegyek és kirángatom a kezéből' mentalitás a jellemző. Vagy játszana az elvett kinccsel, vagy megpróbálja eldugni Dávid elől. A Kicsi addig fogja a kis kincsét, ameddig bírja a cibálást/kézlefeszegetést, aztán végül sír, abszolút jogosan. 
Az is gyakran előfordul, hogy Andris kibírhatatlanul rikoltozik, ha Dávid pl. hozzáér a lábához vagy pusztán csak mászik felé, drámai bőgést produkál, ha az öccse véletlenül kiveri a kezéből a kiflijét, és simán letolja a kanapé előtt térdelő és annak a szélébe kapaszkodó Dávid ujjait. 
A legrosszabb az, amikor azért tolakodnak egymással, hogy ki üljön az ölembe. Egyébként ha Andris ül az ölemben, Dávid arcán látom, mennyire sérelmezi a tényt, és jön, és megpróbálja kitúrni onnan a bátyját.
Andris Dáviddal szembeni viselkedésének kétharmadát a negatív megmozdulások teszik ki. Az egyharmadban puszilgatás, ölelgetés, együtt röhögés, kergetőzés, buksisimogatás, nyugtatgatás található, meg a gyere, öcsi, játsszunk valamit. De ott van az is, hogy pl. a puszinál Andris figyelni szokta, látjuk-é a puszit, ergo hogy ő milyen rendes az öcsivel, és várja, hogy megdicsérjük. Ha elmarad a dicséret, szól, hogy anya, megpusziltam öcsit, azaz mondjam már, milyen aranyos ő. (Többször teszteltem azzal, hogy direkt nem dicsértem meg a puszi után, mert láttam, hogy nekem szánja a jelenetet.)
Sir Andrew képes egész nap cseszegetni az öccsét, én meg erre még nem készültem fel lelkileg. A szép szó, a kedves hang semmit nem jelent Andrisnál, hiába szólok neki ötször kedvesen, hogy ne rugdossa az öccsét (csak kicsit, Dávidnak nem fájt, de akkor sincs rugdosás), hatodszor is odapöttyint a lábával, meg hetedszer is... Az egész napos toszogatás után már képtelen vagyok finoman kommunikálni Andrissal. 
És azt látom, hogy igazából nem számít, mennyi szeretetet és időt kap. Azért vagyok hulla, mert ha Dávid alszik, Andrissal töltöm az időt, ha meg Andris alszik, Dáviddal. Ha mázlim van, Andris valamennyit egyszerre alszik Dáviddal, így jut cirka 30 perc magamra, ebbe beleszorítok egy nyugodt kajálást, kapucsínózást. Reggel 5-kor kelek, este tízkor kidőlök. Folyamatosan jövök-megyek, játszunk, teszek-veszek. Most az idegtől nem tudtam elaludni, és ha már így jártam, feldobtam egy pakolást, hadd hámlasztódjon az orczám és leültem helyzetjelenteni. Szóval, a zenmamiságom egy hónapjában ugyanolyan türelmes voltam vele, mint amikor teljesen váratlanul megvadult, és ez a vadult lét azóta is tart, én meg felfüggesztettem a zenmamiságot. Nem vagyok büszke az üvöltözéseimre, egyelőre nem tudom jól kezelni Andrist, sajnos. 
Fogalmam sincs, mitől vadult meg és miért jó az neki, ha ötezerszer rászólok. Minden egyes nap. Jó, tippjeim azért vannak, de semmi olyasmi változás nincs az életében, ami megmagyarázná ezt a kérlelhetetlen vadságot, engedetlenséget, ellenállást. 
Amúgy bárhol járunk, áradoznak róla, milyen okos/aranyos/kedves ésatöbbi kisfiú, meg hogy milyen rendesen viselkedik, nincs egy hangos szava. 
Ha kettesben vagyunk, Andris tünemény. 
A hétvégéket nagyon várom, hogy B. besegítsen a gyerekezésbe, meg hogy végre négyesben legyünk, ugyanakkor tartok is tőlük, mert Andris az öccse születése óta elég komiszul viselkedik az apjával. A hétvége akkor telik jól, ha mozgásban vagyunk, ha megyünk valahová. Ha hétvégén összejön nekem egy kis reggeli szunyókálás (amíg Dávid visszaalszik egy órára) vagy egy órácska ékszerezés (addig B. játszik a fiúkkal), Andris garantáltan kezelhetetlenné válik a nap második felére. Nem értem, miért őrül meg attól, hogy visszafekszem aludni, illetve nem én vagyok velük. Mármint azt értem, hogy legyek mindig vele, ezt szeretné. A héten kétségbeesetten csimpaszkodott belém, hogy ő is jön velem a postára (anyósom nálunk volt, őt imádja), sírt és kiabált, hogy anya, én is megyek!, és belebújt a szandáljába, és bőgve-üvöltve futott utánam a lifthez. Nagyon régen nem borult ki ennyire attól, hogy elmegyek valahová.
Hétvégén többet van B.-vel, és nem tetszik Andrisnak, hogy pl. az apukája cseréli a pelenkáját (még nem kezdtük el a szobatisztaságra való szoktatást, majd elmesélem, miért), meg öltözteti. Azt látom Andrison, hogy rengeteg mindenben utánozza az öccsét, holott őt is sokszor megdicsérjük, őt is simogatjuk, öleljük, pusziljuk. Fizikálisan többet vagyok Dáviddal a szoptatások miatt, de ezt mindig próbálom ellensúlyozni Andrisnál, gyakran bújunk össze, birkózunk, nevetünk, gyakran játsszuk a mi kis saját játékainkat.
Reggel Dávid ébred előbb, így Andris mindig arra jön ki, hogy Dáviddal vagyok együtt. Úgy tud rám nézni, hogy szinte lelkiismeret-furdalásom lesz, amiért azt látja, hogy az öccse fekszik a hasamon és hülyéskedek vele.
Este olyan ideges lettem Andris miatt, hogy megkeseredett a nyál a számban. Tanácstalan vagyok és szomorú, meg keserű. Gyűlöletes azt látni, hogy Andris cseszegeti az öccsét. És akkor is piszkálja, ha sokat játszunk/bújunk együtt, mert Dávid kivételesen kétszer két órát alszik, szóval, teletöltött érzelmi tankkal is mindig megtalálja az öccsét. És újra meg újra kitépi a kezéből a játékot, akár 10 perc alatt háromszor is. Az elmúlt négy-öt hónapban állandó téma, hogy ne-vedd-ki-az-öcséd-kezéből-a-játékot. És nem érdekli, hogy ő a nagyfiú, és mintha semmi nem segítene, sem a szép szó, sem a kiabálás, sem a kézre csapás, sem a sarokba állítás, sem a játék elpakolása. Semmi. És most már ott tartok, hogy szeretnék harmadik gyereket, de ha ez a kettő is úgy érzi, hogy nem kap eleget belőlem (és vajon mikor és hogyan tudnék még ennél is többet adni?), hiba lenne még egy kiskakast / kistyúkot vállalni.