2011. december 22., csütörtök

Gyorsjelentés

A kisebbik, 10 hetes gyermek köszöni szépen, jól van. 33 mm, kalimpál a kezeivel-lábaival, gyönyörűen dobog a szíve. Kép és minden más majd később, ha meggyógyultam.

2011. december 19., hétfő

Két marék vajkaramellás gyógyszaloncukor

Ennyibe került nekem ma a nőgyógyászom hüly szétszórtsága. És még nincs vége a napnak. És még akad néhány szem szaloncukor a zacskóban. És nem félek megenni. (Igen, ezt szántuk a karácsonyfára, de rugalmas emberek vagyunk, úgyhogy veszünk majd egy másik zacskóval - már tényleg a fára.)
Azt nem mondta a nődokim a szülés utáni első konzultáción, hogy a terhesség alatt a hegszétválás mellett az ő hüly szétszórtsága is fenyeget. A 'fenyegető vetélés' helyett a mostani terhességem a 'fenyegető hegszétválás' címkét viseli. Határozottan szimpatikusabb opció, bár annak ezerszer jobban örülnék, ha nem fenyegetne semmi, a dokim hüly szétszórtsága sem. Nyilván ettől a címkétől még bármikor elvetélhetek, igen erősen reméljük, hogy azért csak nem. A vetéléses rémálmaim természetesen kipipálva, ott már minden borzalmat átéltem.
Szépen elmentem vérvételre, szépen odaadtam a nedveimet az illetékeseknek, aztán másfél hét múlva szépen begyűjtöttem a papírokat. Ezek birtokában egy héten keresztül próbáltam időpontot kérni a doki anyukájától (ő az asszisztense otthon), mert a doki ott zizegett az első kórházi ultrahangnál, hogy karácsony előtt mindenféleképpen meg kell ejtenünk a második ultrahangot, ugyanis az uh szerint fiatalabb a baba, mint ahogy a menstruáció alapján számolta, és az a három-négy hét ide vagy oda nem mindegy. A kórházban megosztotta velünk azt a valóban szenzációs hírt, hogy végre a magánrendelőjében is tud uh-t csinálni, szóval, karácsony előtt ad sztárfotót a legkisebb gyerekünkről, ami a kórházban papír hiányában nem jött össze. (Ha tudom előre, viszek egy csomaggal.) A saját gép egyébként azt jelenti, hogy nem kell feleslegesen órákat dekkolnunk a kórházban ultrahangra várva, mert a doki épp szülést vezet le két uh között.
Múlt hét végén felhívtam a dokit, hogy nem kaptam időpontot, mert senki nem vette fel a telefont, de nekem kell egy olyan, ő mondta, hogy kell. Az anyukája kórházban van, ezért nem reagált senki a telefoncsörgésre, tájékoztatott a doki (üzenetrögzítőre azért be lehet állítani valami szöveget, nem?), aki határozottan kiosztotta nekem a ma reggel tíz órát. Egész hétvégén izgultunk, hogy fú, de jó, látjuk végre a szívdobbanásnyi gyerekünket. Én jobban izgultam, mert hajlamos vagyok bemagyarázni magamnak, hogy észrevétlenül elvetéltem. Azzal biztattam aggódó énemet, hogy igen fájdalmas, ha Andris ráharap a mellemre, a hasam alapján meg három-négy hónapos terhes vagyok és nem görcsölök, nem vérzek. Kell ennél több? (Aki már veszített el kisbabát, azt hiszem, nem tudja végleg elűzni ezt a rémet.)
A dokimnak belóbáltam a cédét, hogy majd erre tegyük ki a képet, légyszi. A mosoly egyből lehervadt az orczámról, amikor megláttam az értetlen ábrázatát. Gondolatban lebetűztem neki, hogy tetszik tudni, u-l-t-r-a-h-a-n-g, nemgondolatban pedig emlékeztettem a megbeszéléseinkre, miszerint ma, itt, mi, ultrahangot csinálunk. Még nincs meg a gépe, így a doki, én pedig a szemem sarkából a szoba berendezését vizslattam, orrba vágás céljából igénybe vehető tárgyat kerestem. Heves vágy tört fel bennem, hogy a terpesztőalkalmatosságtól kezdve a művirágon át a fertőtlenítő oldatig mindent ráborítsak, hiszen
a) ő adta az időpontot az ultrahangra, tudnia illett volna, hogy hétfőre nem érkezik meg az uh gép;
b) B. kizárólag azért nem ment dolgozni reggel és szambázott itthon fél tízig, hogy eldobjon a dokihoz Andrissal együtt, és őrködjön felette a vizsgálat alatt;
c) szerettem volna megnyugodni, hiába álmodtam a mosolygó, barna hajú és barna szemű, egészséges kislányommal, vágytam a szívhangja után;
d) beáldoztam az uh kedvéért azt a harminc percet, amit délelőtt mindig Andrissal együtt szunyálok végig, ha ez nincs, reggel héttől este kilencig alvás nélkül, zombi üzemmódban nyomom le a napot, mert a fiam érthető módon nincs tekintettel arra, hogy az anyja terhes és legszívesebben fel sem kelne az ágyból.
Aztán a doki ha-már-ott-vagyok-megvizsgál alapon felküldött a terpesztőre, úgyhogy a két másodperces betapintást és a vasreceptet magában foglaló nyolc percért legombolt rólam ötezer forintot. Merthogy konzultáltunk. Aham, persze. Tőlem kérdezte, hogy a vércsoportos papírom tavaly is ilyen volt-é, meg hogy tudok-é valami közelebbit mondani a fogantatás körülményeiről a szülés várható időpontjának egyértelműbb meghatározása végett. (Közöltem vele némileg pikírten, hogy igyekeztünk, azt már nem tettem hozzá, mert gondolom, nem releváns infó, hogy nagyon-nagyon jólesett. Hát, mi vagyok én, szexkrónikás?) Abban maradtunk, hogy szerda este bemegyünk a kórházba. Ultrahangra. Órákra elegendő hideg élelemmel és a gyerek alvótakarójával és -tigriseivel készülök. 
És azt a bájos kis történetet még idebiggyesztem a végére, hogy a múlt héten azért nem jutottam be a belgyógyászatra és az ekg-ra, mert a betegfelvételes nő közölte velünk (B. direkt eljött a melóból, mert nem tudtunk nagyszülőt keríteni Andrisnak), hogy csak délig rendeltek, jöjjünk vissza egy másik napon. Egészen értetlenül rákérdeztem, hogy ez a délig tartó rendelés miként lehetséges, ha a belgyógyászatos és ekgés ajtón a rendelési időt 13.00-ig adták meg, direkt felírtam a vérvételnél, hogy össze tudjuk szervezni a dolgainkat. Hát, igen, sajnos elírták, mondta a nő, de már kijavították. Köszibzmg!
Azt szeretném kérni a Jézuskától, hogy legyen úgy, hogy szépen növesztem az egészséges gyerekemet a hasamban, alávetem magam a legfontosabb vizsgálatoknak, de tényleg csak a legfontosabbaknak, és amúgy a dokim és az egészségügy békén hagy. Lehet megint 27 órás vajúdás, lehet megint császár, csak mások hülyesége miatt ne kelljen szo szí morcognom. Oké, Jézuska?

2011. december 17., szombat

Még nem akarom elásni az erdőben

Durva hét van mögöttem, igazán nehéz most Andrissal, talán fejlődési ugrás, talán front, talán mindkettő miatt. Türelmes ember vagyok és magas az ingerküszöböm, de ha Andris belead... ehhem... apait-anyait, a végére az egekbe tornázza a vérnyomásomat. És még nem kamaszodik, basszus. (Ide tennék egy szmájlit, ha rakosgatnék ilyesmit a bejegyzéseimbe, mert már jobb a helyzet, de nyilván csak azért nem látszik az újabb ötmillió ősz hajszálam, mert a fodrászom vörösre festette a hajamat.) Jó lenne, ha egy kicsit kevésbé akarna ez az általunk végtelenül imádott emberke. Azt érzem, hogy az Andris-féle AZONNAL AKAROM az egyetlen olyan dolog, amit nem tudok teljesen elfogadni. 
Az abszolút mélypont már hétfőn megtalált, Andris olyan három és fél órát produkált egyhuzamban (hiszti, üvöltés, hiszti, új fejlesztésű, látóideggyilkos visítás, hiszti, hisztivisításhisztihisztiüvöltés), hogy egyrészt két óra után bőgve mutogattam a könyvében, hogy ez a tehén szeme, ez a cica orra (ha én sírtam, ő nem sírt, kíváncsian nézte, mi történik az anyja arcával), másrészt felrémlett előttem az az igen lehetséges szitu, hogy a két (három?) gyerekem egyszerre bolondul meg, mit csinálok majd akkor melyik ablakon vetem ki magam, hogyan lehet eleve mosollyal és türelemmel bírni, ha a gyerek órákon át komoly ok nélkül cincálja az idegrendszeremet... (Azt nem sorolom a komoly okok közé, hogy a fiam szerint egyetlen percet sem kellene a főzésre vesztegetnem, ezért bömbölve tol el a tűzhelytől és visítva rángatja a melegítőnadrágomat.) Néha jó lenne a blogokban arról olvasni, hogy más gyereknél is akadnak ilyen periódusok, mert így lassan az az érzésem, hogy a többi gyerek soha nem hisztizik, ahová leteszik, ott boldogan elmatat órákon keresztül, engedelmes, és természetesen mindig mosolyog, az anya meg pláne. Elhiszem, hogy akinek nincs tapasztalata ilyen durván hisztis pillanatokkal, az nem tudja elképzelni, miről beszélek, például mennyire feszültnek tudom érezni magam, pedig Andris még egy kiegyensúlyozott, magabiztos, kíváncsi és vállalkozó szellemű kisfiú, nem olyan gyerek, akit érzelmileg is elhanyagolnak a szülei és ezért balhézik. 
Ja, a cím meg arra utal, hogy anyunak elmeséltem, milyen borzalmasan viselkedett Andris hétfőn, erre ő azt mondta nevetve, hogy most már biztos megérted, anno miért akartam elásni az öcsédet az erdőben. (Nem komolyan.)     

2011. december 13., kedd

Számok

Dorw mondta ma, hogy nem is olyan régen még ketten ünnepeltük B.-vel a karácsonyt, tavaly már hárman voltunk, idén meg négyen vagyunk... (Nem, jövőre nem leszünk öten, és ez olyan biztos, mint az, hogy két percen belül bebocsátom az arcomba a második isleremet.) Ez eddig így nem jutott eszembe, de most kicsit elgondolkodtam azon, hogy úristen, milyen rövid idő alatt változik meg az életünk. Nincs tapasztalatom (még), de úgy sejtem ebben a szent isleres pillanatban, hogy a második gyerek miatt inkább fordul egyet a család élete, mint a harmadik miatt, akire egyébként azt szokták mondani, hogy ez a plusz egy már nem oszt, nem szoroz pölö sem a családi zűrzavar, sem a büdzsé szempontjából. Én még ott tartok, hogy egyelőre a kétgyerekes lét is az 'abszolút elképzelhetetlen' kategóriába esik nálam. Szerencsére a szülői mottónk tág teret hagy nekünk: Bármi történik, csak megoldjuk valahogy.

2011. december 10., szombat

Fogmosásos akció

Andris annyira belejött az önálló fogmosásba, hogy ma reggel úgy gondolta, az egyik frissen zsákmányolt fogkefével megmossa az apukája fogát is, aki a legszebb álmából riadt fel arra, hogy az ágy mellett álldogáló fia fogkefét próbál a szájába dugni.

2011. december 9., péntek

Shaolin kung-fu palánta a lakótelepen és némi helyzetjelentés az első harmadból

Az a csemegeuborkás üveg, amiben egy csomó zöld szmötyi úszkál két megrágcsált, utólag belehajigált uborka társaságában, a világ egyik legjobb játéka, ez derült ki valamelyik vacsoránál a múlt héten. Andris imádja az uborkát, és miután szülői engedéllyel a kezébe kaparintotta az uborkás üveget, valamint az egyik felnőttvillát, ismerkedni kezdett a különféle zöldeket tartalmazó uborkalével is. Most azt a korszakát éli, hogy mindent kanalazni/villázni akar, amit mi is kanalazunk/villázunk, pölö ha kanállal nyúlok a kefíres dobozomba, a meggybefőttbe, a kapucsínómba (más-más kanállal, natürlich), mutatja, hogy ilyet ő is akar játszani, és ahogy az arcát nézem kanalazás/villázás közben, elhiszem neki, hogy ez tényleg valami szuper dolog. Az uborkás üveggel és a benne leledző ezzel-azzal olyan harminc percet eljátszadozott, B.-vel váltottuk egymást az asztalnál, nehogy belealudjunk az üvegbe, mert azt azért egy kézzel fogtuk, Andris vehemenciáját ismerve. Aztán csak eljött az a pillanat, amikor a szóban forgó egyed belerakta az öklét az uborkalébe - az öklére csúszott ruhaujjal együtt. Vállig simán megszívta magát a body. Fürdés előtt voltunk, arra az öt percre, amíg az apja előkészítette a fürdőeszközöket, már nem kapott új ruhát, viszont levideóztam, mert a nadrágjában és az egy számmal nagyobb mokaszinjában (a boltban kizárólag 19-es és 23-as mokaszinokat árulnak hónapok óta, ki érti ezt) erősen hasonlított egy shaolin kung-fu palántára. (A háttrében lájtos kupi van, bocs, a fürdetés alatt szoktam rendet rakni.) A félmeztelen parádézás után B. jól megmosta az uborkaszagú Sir "Tigris" Andrew-t. 
A kisebbik gyerekem kapcsán azt kell feljegyeznem ide, hogy szerdán majdnem kazalban hullott a szemöldököm, mert a védőnőm, akihez tényleg nem járok régóta, csak kábé 22 hónapja, újra felvette a személyes adataimat. Tollal, kartonpapírra. Azt hittem, öt perc alatt megvan az egész hivatalos procedúra: előveszi a tavaly nyitott paksamétámat, egy új rubrikába bevési, hogy harmadik terhesség/ikszedik hét, aztán csókolom. Nem, ehelyett harminc percet elketyerintettem a várakozással, mert újra beírta pl. az apa születési dátumát, meg az én melóhelyemet, mintha ez mind megváltozott volna tavaly óta. És kaptam terhességes szóróanyagot. És biztos baromi hasznos és főleg vadiúj infókra bukkanok arról, hogy mit kell tudni a terhességről. 
Hétfőn a vérvételes kör szerencsére fennakadások nélkül lement. Andris időben felébredt, így hármasban elruccantunk az egészségházba. A dokim exasszisztense ugyanolyan kedves volt, mint tavaly, sehol egy hosszú sor, sehol egy véremet csapoló bunkó nő. Tizenöt perc alatt letudtuk az egészet, B. időben beért dolgozni. Ami fura volt, hogy éhes anyaként nem akartam elájulni, mint anno Andrisnál, kimondottan jól éreztem magam. Amúgy most az is más, ha már itt tartok, hogy ez a pöttöm gyerek már most kihozza belőlem az állatot: junkfood rajongó lettem. Megveszek egy KFC-s hamburgerért (kajával a kezemben úgy köszöntem el anyutól legutóbb a telefonban, hogy ne haragudj, anyu, de most leteszem, mert AZONNAL ENNEM KELL!), a cseresznyés gumicukor mennyei manna, és muszáj a szervezetembe juttatnom napi egy liter őszibarack- vagy ananászlevet, és azt már alig merem leírni, hogy tegnap este bevágtam egy csomag pilótakekszet. A zöldségtől undorodom. Bálna leszek vagy bálna leszek hét hónap múlva?  

P.S.: Jajj, nehogy elfelejtsem, a cápa tíz kiló és pár gramm, és 79 centi volt tegnap (talán még ma is ennyi), 14 hónaposan és egy naposan.

2011. december 6., kedd

Élő cáfolat vagyok... vagy ufó, mint mindig

Állítólag a hátrahajló méhű nő meddő. Állítólag.
Állítólag a menstruációnál kevésbé ízlik a babának az anyatej, ezért leszokik a szopásról. Állítólag.
Állítólag gyakori szoptatás alatt nem lehet teherbe esni. Állítólag.
Állítólag a terhességnél kevésbé ízlik a babának az anyatej, ezért leszokik a szopásról. Állítólag.

Na, és akkor itt vagyok én, akinek máshogy hajlik a méhe (a dokim ezt az infót most tudta megosztani velem, lassan két év után, nem mintha bármi jelentősége is lenne, főleg nem a meddőség szempontjából, ehhem), aki kétszer menstruált (a fiának szeme sem rebbent), aki gyakran szoptat a mai napig, aki új albérlőt növeszt magában (a fiának szeme sem rebbent).

A dokim Andris születése után elmesélte valamelyik konzultációnál, hogy sok olyan kismamája van, aki terhesen szoptat, ezért nem lepődtem meg, pláne úgy nem, hogy direkt akartuk a következő babát. Olyan kismamája is van, aki cirka szülésig szoptatott, ezért nem fogok meglepődni, bár szeretném, ha Andris minél előbb úgy ítélné meg, hogy a terhességi hormonokkal dúsított anyatej nem bababarát táplálék, mert a terhességtől fájdogáló mellbimbón csattanó cápafogsor garantáltan nem anyamellbarát szerkezet. És még azért nyivákoltam tavaly, hogy kellemetlen a melltartó, bahhh.

2011. december 5., hétfő

Az utánzásról, az ijesztgetésről és a házi dodzsemről

Azt talán nem meséltem még, hogy Andris a locsolókannán kívül profin kezeli a felmosócuccot is. Eme mutatványát a fürdés végén szokta bemutatni, az apja megengedi neki, hogy a kádból kihajolva rámarkoljon a felmosó nyelére és korrekt mozdulatokkal feltunkolja a földről a mosakodás-mosdatás hevében kipancsolt vizet. (Kémeim jelentették, hogy a fiúk gumi rendőrautóval és felhúzható, berregő nagyhalakkal locsolják egymást.) Ja, a kisebbik fiú a fogán kívül a lábát is egyedül mossa, persze ez utóbbit nem a fogkefével. (A fog- és lábmosás a nagyobbik fiúnál sem okoz gondot, de az ő esetében ez nem hír.) Andris egyébként jól bánik a porszívóval is, édes, ahogy imitálja a porszívózást. Előfordulhat, hogy a lányok álma lesz, mert erősen érdeklődik a főzés iránt is. Képtelen vagyok öt percnél tovább egyedül főzőcskézni, mert ott balhézik a lábamnál, hogy vegyem fel, látni akarja, mit csinálok. (Ugyanez a helyzet a mosogatással.) Ma azzal tettem végtelenül boldoggá, hogy néhány darab bulátát szórtam az egyik kicsi lábasba, amit a neki ajándékozott fakanállal ugyanúgy kevergethetett, mint én. Ott döbbentem le, amikor főzés közben bele-belekóstolt a fakanálon lévő semmibe - az ebédünk hőfokát ellenőrzöm így, csak az enyémen anyag is van. (A bulátát kézi segítséggel dézsmálta.) Természetesen lábujjhegyre állva azért megkísérelte belemártani a fakanalát a tűzhelyre tett spenótos edényembe, de ezen a ponton közöltem vele, hogy technikai okokból a kisszakács maradjon inkább a kisedényénél. Gyakran kapom rajta azon, hogy fakanál és edény nélkül azokat a csuklómozdulatokat gyakorolja, amelyeket tőlem lát pl. kapucsínókevergetésnél, főzésnél. 
Kedvenc játéka mostanában az ijesztgetés. Régóta kukucsolunk Andrissal, és mihelyt megérett az uraság a nagyobb volumenű kukucsolásra, elkezdtünk bújócskázni a lakásban. Andris röhögve menekül, illetve osongat egyik helyről a másikra, én meg kergetem, szintén röhögve. (A fogyásom sokadik oka.) A fiatalember aztán rájött arra, hogy nem kötelező magára öltenie a vad szerepét, ő is lehet vadász. Andris, A Rettenthetetlen Vadász úgy próbál félelmetes lenni, hogy egekbe emelt kézzel, hangosan kacagva odaszalad hozzám (miután úgy csinált, mintha elsétálna az ellenkező irányba, de egy méter után hátrasandít és megfordul és támadásra indul), megáll előttem, hogy na, itt vagyok, ijedj meg és menekülj. Ilyenkor lassan szaladgálok fel s alá a lakásban, A Nyolcfogú Rém meg örömében sikongatva üldöz. Ezt az ijesztgetős játékot a legutóbbi két találkozón Vackoron is tesztelte, és dorw meg én majd' megszakadtunk a röhögéstől, annyira zabálnivaló volt a két srác, Vackor, ahogy kacagva menekült, Andris, ahogy kacagva üldözte. És megint azt kell mondanom, hogy hülyeség, hogy ebben a korban nem játszanak együtt a gyerekek, mert a két Andris tökéletesen megértette egymást menekülés-üldözés közben, és cirka tíz-tizenöt percet is elrohangáltak három-négy alkalommal/találkozó.
Andris nagyon benne van ezekben az elbújós dolgokban, azt is élvezi, ha takaróval bújócskázunk, meg azt is, ha szimplán a két keze mögé bújhat el:


Andris, bújj el!, mondom neki, Az Álcázás Nagymestere ilyenkor az arca elé kapja a két kezét. Röhögcsél közben, naná, és leskelődni is szokott. Ez a kép a zsiráfos etetőszékben készült, ezért megragadom az alkalmat és benyomok ide még egy ilyesmit:


A gyerek magától ilyen kismajom: A fogai közé szorította a túrókrémes kanalat és hörögve-röhögve rázta a fejét jobbra-balra. Ezt nem tőlem látta, kisdobos becsszó. Nálunk egy etetőszékes étkezés minimum harminc-negyven perc, mert Andris általában bohóckodik közben, de gyakran teszteli pl. a kajaállagot, vagy az étkezőasztalon fellelhető evőeszközökkel/bögrékkel/egyebekkel kísérletezik. Rengeteget nevetünk kajálásnál.
Nem tudom már, honnan jött a dodzsem ötlete, az biztos, hogy Andris az apukája közreműködésével landolt az egyik lavórban, és rettentően élvezte, hogy B. forgatja-tologatja a lavórt:


Valószínűleg a fiam lenyúlta a fürdőszobából a szóban forgó dodzsemalkalmatosságot és megpróbálta belehelyezni a fokhagymaseggét:


Az egyik játékos doboza sem kerülhette el a sorsát, amiből rendszeresen kiborítja a játékait. Kisebb korában nyalogatta a mintákat vagy dobolt az élére állított tárolón, manapság a fedelet szokta a dobozra szuszakolni, hogy ráállhasson (és elcsíphesse a hőn áhított macskafiguráimat). Az is előfordul, hogy a dobozzal és a fedelével rohangál a lakásban:


Az apja pedig szeret a kedvében járni, így esett meg, hogy Andris a játékos dobozával is ment néhány dodzsemes kört:


Az üldögélés amúgy azóta mániája Andrisnak, mióta novemberben rájött, hogy nemcsak a földre lehet leülni, hanem valamire rá is tud ülni. Először a duplós dobozon kísérletezett a fentebb látott technikával (mintha bukfenchez készülődne): tenyerek-talpak a földön, fenék égbe emel, lábak között kilesve ülőalkalmatosság becéloz, fenék ráhelyezése megkísérel, siker esetén törzs kiegyenesít (nemsiker esetén fapofával elhever az ülőalkalmatosság mellett, hogy a néző azt gondolja, kimondottan a heverészést kívánta megvalósítani).


Ha valaki azt gondolná, hogy a duplós doboz kizárólag duplóelemek tárolására és ücsörgésre jó, szólok, hogy álldogáláshoz is remek, az ütemes fel- és lelépés kiválóan erősíti a fenék, a comb és a vádli izmait:


A Főnök azóta kapott egy helyes kissámlit, mert az stabilabb. Ja, az ágyra ragasztott, néhány napsugár mínuszban leledző napocskától itt is szeretnék elnézést kérni, ugyanis sarjunk újabban azzal tölti az idejét, hogy a szülei által dekorációs céllal felragasztott matricákat kitartó munkával lekapirgálja az ágyról/szekrényről/szemetesről. Ma este egy maci és egy kukac lett az enyészeté, béke poraikra.

2011. december 2., péntek

Az 'indiai kaja' szállóige nálunk

Tulajdonképpen a november 20-án rendelt indiai kaja döntötte el, hogy terhes vagyok. (Nem, nem ez a legújabb fejlesztésű terhesteszt.) Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy ha nem ehetek a-z-o-n-n-a-l indiai kaját, vége a világnak. B. elé penderültem és hevesen-határozottan kijelentettem, hogy lapozza fel gyorsan az internetet, indiai kaját rendelünk ebédre és kész. M-u-s-z-á-j. B. utólag azt mondta, nem merte megkérdezni, hogy jól átgondoltam-é ezt az indiai dolgot (egyikünk sem evett még soha az életben semmiféle indiait), mert látta rajtam, hogy erőteljesen érzelmi döntést hoztam. Akkor és ott a gyanúsan villog az asszony szeme, jobb a békesség szellemében gyorsan keresett egy éttermet, amely házhoz is szállít (amúgy ajánlom a Shalimart, indiai kajára vágyó terhes nőknek mindenféleképpen), és cirka másfél-két óra alatt kihozták a fogásokat. Csak azért nem nyűgösködtem a hosszú várakozás miatt, mert ezek szerint nem a frigóból kapják elő az egyenmirelit cuccokat. Természetesen gőzünk sem volt arról, hogy melyik kaja micsoda, találomra ráböktünk valamire, hogy ez jó lesz. Engem nem izgattak ilyen technikai jellegű kérdések, B. meg úszott az árral. 
Vasárnap délután még gyorsan elrohantam vásárolni a boltba, hogy ilyen-olyan kaját vegyek, mielőtt átugrunk a középső sógornőmékhez. Főleg kakaót akartam venni, amire a normálisnak definiálható mértéknél sokkal jobban vágytam. A kasszánál várakozva majdnem elájultam, a szalagra mások által kipakolt virslirengeteg láttán a gigámat cirógatta a hányhatnék. Aztán hétfőn délelőtt B. megint rám szólt, hogy csináljam már meg a tesztet, ami egy hete ott figyel a vécében. Még a teszt kibontásakor sem gondoltam arra komolyan, hogy terhes vagyok, mert a szervezetem augusztus óta baromi erős terhestüneteket produkált minden hónapban, és ezekből soha nem lett semmi, úgyhogy megsértődtem, és a mostani tünetekkel is úgy voltam, hogy á, tuti megint vaklárma az egész. Két másodperc után baromi vastag két csík virított a teszten. Nem tudom elmondani, mennyire meglepődtem, tetőtől talpig elöntöttek az örömhormonok. A boldogságtól sírva-nevetve hívtam B.-t, aki elsőre szívrohamot kapott, hogy úristen, valami baj van, azért sírok, de végül kihámozta, hogy gratulálok neki, a kétszeres apukának. Hát, így történt. 
Az ultrahang alapján most olyan 7-10 hetes lehet a babánk, de a dokim ezen még pontosítani fog december közepén. Szerintem max. 7-8 hetes, ha az émelygésekből, undorodásokból, rosszullétekből indulok ki. Olyan hihetetlen, hogy megint itt dobog egy pici szív bennem, és persze az ultrahangnál könnyeznem kellett, a monitoron meg ott mocorgott a gyerekünk.        

2011. november 30., szerda

Kedvenc találós kérdésem

Már 8 mm és dobog a szíve - bennem. Mi Ki az?

(Igen.)

2011. november 27., vasárnap

Házias

A pelenkázás és a tévézés és a babakocsiba való beszállás körüli mizériát, valamint az önállósodásból fakadó hisztiket leszámítva idilli módon telnek a napjaink. Szeretem, hogy Andris már elég nagy a komplexebb kérések és helyzetek megértéséhez, és azt is, hogy nem kell állandóan arra figyelni, éppen mit garázdálkodik az uraság, miközben kedvére jön-megy a lakásban. (Ami engem illet, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha, megvan Az Újabb Kulcs Andrishoz és önmagamhoz, de ebbe perpill nem megyek bele, Ezo Terka énem nem kíván nyilatkozni, meg amúgy is beteg vagyok már megint, nem akarok sokáig fent maradni.) Andris örömmel kapcsolódik be a hétköznapi tevékenységekbe és nagyon figyelünk is, hogy ne maradjon ki semmiből, mert zokon veszi. Mindig ott akar lenni, ahol történik valami, és ég a vágytól, hogy megtudja, hogyan történik az a bizonyos valami. Ma például olyan kis apróságok okoztak neki végtelen boldogságot, hogy az apukájával együtt begyömöszölhette a mosógépbe a szennyest (a két parányi kezével ő is tolta befelé a ruhákat), vagy hogy az előszobában leparkolt szatyorból behozta a konyhába az ecetet (imádtam nézni, ahogy kikísérletezi azt a biztos kétkezes fogást, amivel a levegőbe emelte a flakont, közben meg látszott az arcán a büszkeség). Szereti, ha kérünk tőle valamit és ügyes lehet és megdicsérjük/megtapsoljuk. Persze, kópé is, mert azzal szórakoztatott minket a hétvégén, hogy magasba emelte a két karját a füle mellett és így közlekedett (mindhárman nagyokat nevettünk), aztán tarkóra tett kézzel is sétálgatott, és hátrafelé is gyalogolt. 
B.-vel néha a padlóról szedegetjük fel az állunk maradványait, mert ha azt mondjuk Andrisnak a gyerek szobájában, hogy Andris, menj ki a konyhába, légyszi, és hozd ide a hűtőmágneseidet, akkor a gyerek fogja magát, kimegy a konyhába, leszedi a hűtőről az éppen aktuális hűtőmágneskedvenceket (naponta változó, de a virág, a hal és a tyúk toplistás), betipeg velük hozzánk és a kezünkbe nyomja őket. És még egy csomó ilyen van, mi meg csak hitetlenkedve bámulunk egymásra, hogy ezt honnan tudja? és mikor tanulta meg? Ami érdekli, arra rámutat vagy odahúzza a kezünket, hogy magyarázzuk el és demonstráljuk a működését. Mostanában a csatok kötik le nagyon, kábé ezerszer szét és össze kell csatolnom a Manduca, az etetőszék, a babakocsi és egy direkt neki előtúrt övtáska csatjait. Álmomban is biztos kézzel szedem szét és pattintom össze bármelyiket. (És ha már csat, azt meséltem már, hogy nem egyszer megpróbálta a hajába tűzni a hajcsatomat? És azt, hogy egyszerre két fésűvel kócolja a saját haját? Ésésésésés....?)
A hét legkedvesebb jelenetéhez azt kell tudni, hogy utoljára cirka egy-másfél hónappal ezelőtt locsoltam virágot Andrissal együtt. A hátamra raktam a Manducában és így tettünk-vettünk, mert nyűgösködésnél az, hogy össze is bújunk, de közben csinálunk is ilyen-olyan érdekes dolgot a lakásban (virágokat locsolunk, pölö), jól beválik. Azóta nem látott virágot locsolni, alvásidőre csúszott az öntözés, ezért is lepődtünk meg annyira B.-vel, hogy Andris valamelyik nap leügyeskedte a polcról a kannámat és elkezdte locsolni a virágokat úgy, ahogy tőlem látta egy-másfél hónapja (nem volt benne víz), illetve előtte rendszeresen. Sem a játékait, sem a szőnyegeket, sem a könyveket nem akarta megöntözni, kizárólag a virágoknál matatott a kannával. Állítólag a gyerekeknek ebben a korban nincs emlékezete, nincs emlékképe. Ühüm, valóban nincs.

2011. november 22., kedd

Sok kép, kevés szöveg (legalábbis ez a terv)

Az egyik adósságom: Néhány kép a 12. hónapról, szeptemberről.


Kismajom. Mindig zsiványkodik valamit, és annyira nagyon tudja, hogy milyen performanszoktól alélnak el a szülei. 


Kismilliószor láttam már alvás közben, de újra és újra meghat az az ártatlanság és védtelenség, ami az alvó babámból sugárzik.


A szemét tőlem örökölte, viszont a szempillája apai örökség. Lassan be lehet fonni.


Itt is kismajom. A nyelvnyújtogatás a hónap egyik slágere, erről egyértelműen a szülei tehetnek.


A Főnök kiválóan menedzseli önmagát: Mihelyt valami ügyes dolgot produkál, mutatja, hogy tapsoljuk meg. 


Jártunk az Ikeában, ahol szabadon szoktuk ereszteni a cápát. Ott puszilgatta a tükörképét, itthon csak integet neki és nevet rá. Talán más volt a megvilágítás és jobban tetszett magának.



Andris éppen rúdtáncol. Hajlongott, moonwalkozott, rázta a seggét egy Johnny Cash számra. Nagyon röhögtünk az apjával.


Az Ikeában a puha ágy a legjobb, úgy kellett levadászni a gyereket, mert nem akarta otthagyni a Paradicsomot.


Ezen a képen az apja épp megkóstolja a cápahúst, amit a cápa is nagyon élvez. 


Andris néha elvonult saját ügyeket intézni, engem meg egyedül hagyott a szobájában az elkezdett játék közepén. Búcsúzóul vissza szokott nézi azért, hogy ne zavartassam magam, nyugodtan lapozgassam a könyveit, rakosgassam a csodakockáit - egy család vagyunk, megengedi.


Ez az elején-hátán meglékelt narancsleves doboz hosszú percekre lekötötte szeptemberben és októberben is, nem győzte belepakolni a mindenfélét. Nagyon jól elszórakozott a dugdosással, rázogatással, kiszedéssel.


A labdaimádata változatlan. Gyakran kéredzkedett az ágyába, mert az jó buli, ha bedobálom neki a labdákat, ő rájuk veti magát, aztán kihajítja az összeset. (A fogyásom egyik titka.)


Szeptemberben minden étkezés végén rituálisan apró fecnikre szaggatott egy-egy papírzsepit. Ha a kedvében akarok járni, megajándékozom pölö egy guriga vécépapírral, imádja cincálni.


Régi mutatvány, hogy megtörli a száját, de csak a 12. hónapban sikerült levideóznom tök véletlenül.


A kamera és fényképezőgép iránti rajongása nem múlt el, de rájöttünk, hogy azzal meg lehet előzni a hisztit, ha megmutatjuk neki a róla készült felvételeket. Mosolyogva nézi magát, és ha valami hangot ad ki a videón vagy a kezével berregteti a száját, a felvétel megtekintése közben ugyanazokat a hangokat produkálja, illetve ugyanúgy berregteti a száját.


Itt életében először érintett duplót a kis kezeivel. Teljesen elvarázsolta. Azóta kapott a szülinapjára az egyik nagynénjétől, és most már ott tart, hogy két elemet egymásba tud illeszteni. Mondjuk, legjobban a két legókutya tetszik neki, főleg azt szereti, ha az anyja szinkronizálja őket.


Olyan nagyfiú már...

2011. november 20., vasárnap

Lemaradtam...

... Andris első mondatáról: "Gyere már!" 

P.S. Az apja és a két fenegyerek unokabátyja egymás szavába vágva mesélte később, hogy a fiam épp nekiindult a nagyvilágnak (az előszobának), amikor kiszaladt a száján a gyeremár. Ööö... én a konyhában kakaóztam a sógornőmékkel.

Kukázik a gyerek

Andris hihetetlen mennyiségeket eszik meg mostanában anyatejből és hétköznapi kajából is. Cirka két hete indult be nála a zabálás, néha csak pislogok űrbázis méretűre tágult szemekkel, hogy hová fér benne ennyi minden. És nem hányja ki. Kaja után egy-másfél órával képes úgy nézni rám és főleg a sonkás kenyeremre, mint a sanyarú sorsú gyermek, akitől az anyja sajnálja a sonkás kenyerét. Mintha a legfinomabb falatból akarnám kihagyni. Megjegyzem, ha Andrisnak gusztusa támad a kajámra (és még soha nem fordult elő, hogy ne támadt volna), az egészen pontosan azt jelenti, hogy csinálhatok magamnak egy másik kenyeret - az enyémet elkobozza.  Az igazság kedvéért azt is hozzáteszem, hogy jószívű kisfiú: előszeretettel ajánlja fel nekünk fogyasztásra a szájából kikotort, megnyammogott falatokat. 
Valamikor a héten boldog gurgulázás szállt felém a konyhából, épp a ded szobájában teregettem néhány ruhadarabot. Gondoltam, Andris megint felfedezte magának a hét slágerét: a konyhaszekrény egyik fiókjában heverésző befőttes gumikat. (Eredetileg zacskóban tárolódnak, a Főnöknek azonban jobban tetszenek hanyagul szétszórva, én meg tizenötödször már nem akartam zacskóba szuszakolni a gumikat.) A gurgulázást követő, szokatlanul hosszúra nyúlt csend miatt éreztem ugyan egy kis zavart az erőben, de úgy döntöttem, a fiamnak is lehetnek titkai, nem nézem meg, mit ténykedik, majd úgyis mindjárt megjelenik a gyerekszoba ajtajában a legújabb szerzeményével. Ez az új mániája, hogy mindent, amit perpill érdekesnek talál (és elbír), bemutat nekünk, miután az adott tárggyal (pl. szemceruza, hűtőmágnes, papucs, fedő, doboz, fogkefe) lerótt néhány tiszteletkört a lakásban. Ma a kisebbik motort emelte rituálisan a magasba, ahogy a Critical Mass felvonulás résztvevői a bringájukat, a körbehurcolás azonnali elfáradás miatt elmaradt.
Végeztem a teregetéssel, Andris még mindig nem vigyorgott az ajtóban, ezért a keresésére indultam. Félúton botlottunk egymásba, és ha már így alakult, ahogy megpillantottam, reflexből rákiáltottam, hogy Andris! (A valóságban ezer felkiáltójelet tettem a neve mögé, de ezt itt most túlzásnak érezném.) Egyetlen másodperc alatt rögzült az agyamban a kép, miszerint Sir Andrew egy csirkecsontot lóbálva sétál felém az étkezőn keresztül, végtelenül boldogan és büszkén. A kiáltásomra összerezzent, elejtette a csontot és sírva fakadt, én meg a hónom alá kaptam (nem a csirkecsontot, hanem a fiamat), és bevágtattam vele a fürdőszobába, megmosni a kezét és a száját, az is csirkecsontszagú volt, megszimatoltam. Sikálás közben elmagyaráztam S.A.-nak, hogy miért nem turkálunk és táplálkozunk a szemétből, és miért nem vonulgatunk fel s alá a lakásban a szemetesvödörből kibányászott csirkecsonttal a kezünkben. Andris természetesen zokon vette, hogy megfosztottam a nehezen megszerzett trófeájától, a nyuszis könyvével azonban sikerült kiengesztelnem. A szemeteshez vezető utat pedig azért nem barikádoztuk el, mert Andris kizárólag a jelenlétünkben nyúlt nemszabadandris! dolgokhoz, reakcióteszt gyanánt. Eddig.    


Ezen a képen az apjától lenyúlt paradicsommal örökítette meg a károsult. (Kizárólag az egész paradicsomra bukik, cikkekre vágva és kicsumázva már nem érdekli.) 

2011. november 14., hétfő

Más szemszögből is

"A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését.", ezt írtam az előző bejegyzésben, és ma délután M. barátnőm rákérdezett, vajon jó szó-e az agresszív. Vasárnap náluk voltunk, szombaton anyóséknál. Itthon semmire nem jutott idő, cserébe viszont pihentünk, töltődtünk, mint ilyenkor mindig. Mindkét helyen figyeltem magamat és a fiamat, és az a helyzet, hogy a megoldás kulcsa nálam van, amit eddig is tudtam, csak a konkrétumok kitalálása várat magára. Jó, azért első lépésként tegnap nem hajnal kettőkor feküdtem le, mint az elmúlt két hónapban minden egyes nap.
Tényleg nem jó szó az agresszív, erre jöttem rá délután, és ha mégis ezt használtam, az saját magam miatt van, az én személyiségem kódolt erőszakosnak bizonyos viselkedésformát, ami Andrisnál a gyerekségéből, az éréséből adódik, s mint ilyen, természetes, az lenne a baj, ha nem úgy viselkedne, ahogy az anyjáról leválni szándékozó, saját elképzelésekkel és önálló akarattal rendelkező gyerekként viselkednie kell. Emiatt soha, egyetlen pillanatra sem lenne szabad haragudnom rá. (Az aktuális fejlődési szakaszról beszélek, az nyilván nem egészséges, ha három év múlva ötpercenként földre veti magát a boltban, hogy vegyem meg neki a sokadik Bakugan golyót és a teljes Star Wars legókészletet.)
Hiába ismerem nagyon jól a gyerekek fejlődését, emberből vagyok, előfordul, hogy előbb adok teret az érzelmeimnek, mint a gondolataimnak. Nem mentség, tény. Hülye dolog, hogy tudom, mi miért van, az adott pillanatban azonban néha nem sikerül úgy reagálnom a felturbózott érzelmeim közepette, ahogy kellene. Talán azért, mert Andris az első gyerekem.
A fiam egy tünemény, nyoma sincs benne agressziónak. Szinte mindig mosolyog, kíváncsi, érdeklődő, barátságos, vicces, kedves. Hétvégén is jött-ment, pakolt, szöszölt, nem féltékenykedett, ha más baba ücsörgött a karomban, imádta a társaságot. Semmi rosszat nem tudok rá mondani. A hisztijei abból adódnak, ha rossz napja van (front, fogzás, hasonlók), ami minden embernél előfordul (a fogzást kezeljük nagyvonalúan), illetve ha módszeresen próbálgatja az akaratát. Ha a kettő összefonódik és néhány órán át megállás nélkül ezt kapom tőle, szétcincálja az idegrendszeremet, ingerült leszek és türelmetlen, főleg akkor, ha fáradt vagyok. Meg kell tanulnom jobban kezelni az ilyen szituációkat. Gyönyörű kapcsolatban élünk egymással már albérlő kora óta, ezt nem szabad pusztán azért negatívumokkal terhelnem, mert a saját személyiségemhez viszonyítva értékelem a történéseket.
Nagyon sajnálom, hogy igazságtalan voltam hozzád, kisfiam. 

2011. november 13., vasárnap

Előre szóltam, hogy ez nem cukros blog

Tegnap este kiborultam, és azért fontos, hogy ez az egyáltalán nem szép történet itt helyet kapjon, mert nem akarom elfelejteni, hogy nekem az anyaság egy órára olyan volt, amilyenre senki nem vágyik.
Az elmúlt öt-hat évben igyekeztem elkerülni a környezetére rátapadó, állandóan kifelé áradó embereket, ha pedig a külső körülmények kényszerítő ereje miatt nem hagyhattuk békén egymást ezekkel az emberekkel, védekezésképpen elrejtettem az igazi énemet, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevesebb energiámat szívják el az önmagukat középpontba állítók, másokkal kicsit sem törődők. Remekül hozzá tudok szürkülni a környezetemhez, ha megérzem, hogy a színeimre senki sem kíváncsi. Ez az egyik túlélő stratégiám az ilyen típusú környezetben, és nem érdekel, hogy az igazi énemet nem ismerik meg. Nem hazudok ilyenkor sem, csak keveset mutatok magamból. A másik dolog, amire kimondottan figyeltem az elmúlt néhány évben, hogy mindig legyen időm önmagamra. Nem fodrászra, manikűrre, szolira vagy egyéb külsőségre gondolok. Nekem arra kell az idő, hogy elmélyülhessek a szeretett tevékenységeimben, és hogy teret kapjanak a gondolataim. Hogy egyedül lehessek, amikor egyedül szeretnék lenni. Az az ember, aki én vagyok, többek között ebből nyeri az erejét: az alkotásból, az elmélyülésből, a gondolatok-érzések forgatásából, az időleges egyedüllétből. A Kígyó ilyen, kreatív és élénk lelki életet él, és nem tud megváltozni, mert ez nem felvett szokás, hanem alapvető igény - létszükséglet.   
Patthelyzet, amikor a fiam pusztán azért, mert gyerek, éppen ezen a két ponton jelenti a legnagyobb kihívást számomra. Önző, mint minden kisgyerek, és önmagán kívül még képtelen tekintettel lenni másra. Csak az létezik, amit ő akar. Arra használja a napokat, hogy minél jobban megismerje a világot. És az anyukája az egyik legfontosabb segítője, iránytűje a világ felfedezésében, önmaga határainak kialakításában és kitágításában.
A fiam Mérleg/Tigris, teljesen más temperamentum és személyiség, mint én. Mióta hisztizik, gyakran érzem agresszívnek a viselkedését. Minden porcikáját megfeszíti, ha pl. nem akarja, hogy felemeljem a földről, összeszorítja a 6+2 fél fogát, szinte vicsorog és mérgesen morog. Már a 13. hónap végén ezt csinálta. Egyrészt imádom, mert aranyos kis méregzsákként is, másrészt megértem, hogy frusztrálja, hogy nem csinálhatja azt, amit akar, ezért igyekszem az ilyen helyzetek számát a minimálisra csökkenteni, harmadrészt meg azt kérdezgetem magamtól, hogy miért ez a gyerek érkezett hozzánk, mit kell megtanulnunk  egymástól.
Tegnap estére iszonyatosan dühös lettem. Haragudtam a fiamra, hogy miért nem tud egy kicsit kevésbé akarni, és haragudtam az anyaságra, hogy teljesen alá kell rendelnem magam egy másik embernek (egy olyan embernek, akit valószínűleg nem engednék három lépésnél közelebb magamhoz, ha felnőttként így viselkedne, és akivel valószínűleg önszántamból soha nem élnék együtt), és ez az alárendelés néha borzasztó nehéz, mert adott esetben fel kell adnom mindazt, ami én vagyok, és hiába mondja a bennem élő pszichológus, hogy nem a rövidebb távra kell koncentrálnom, hanem a hosszabbra, néha nem vigasztal, hogy pl. 5 év múlva jobb lesz a helyzet, és hogy esetleg nem a pszichiáternél fog kikötni a gyerekem 18 évesen. Dühített, hogy mi a fenének kell megélnem ötmillió teljesen értelmetlen konfliktust egy nap, hiszen a nyugalmat, a probléma megbeszélését és a legjobb megoldás megtalálását szeretem. Belőlem is elő tud jönni a színideg állat, aki ököllel veri a betonfalat, de az eddigi 34 évben erre nagyjából háromnál többször nem került sor. Szép az önismeret és a jellemfejlődés, de most legyen úgy, hogy kicsit visszakapom a régi életemet, ezt kívántam tegnap bőgve. Amíg ledolgozom az alváshiányomat, amíg szabadon írok és alkotok egy keveset, amíg olyan erőt és magabiztosságot és harmóniát nem érzek magamban, mint egy héttel ezelőtt. És sírás közben az járt a fejemben, hogy még elég jó anya sem tudok lenni, mert azt biztos nem árasztja el elemi erejű harag. Aztán állandóan a fiam arcát láttam magam előtt, a bizalmat és a szeretetet a szemében, a boldog mosolyt az arcán, szinte éreztem a karomban a testét, és még pocsékabb anyának éreztem magam, hogy egyáltalán felmerült bennem: pár napra meg akarok szabadulni tőle. Csak levegőt szeretnék, csak egy kis mozgásteret. Nem a körmeimet akarom kilakkozni, pusztán úgy szeretnék aludni nyolc órát, hogy nem ugrásra készen alszom.
Tudom, hogy ő még nagyon kicsi, és nekem, a felnőttnek kell alkalmazkodnom sok-sok dologban, nekem kell kitalálni a megoldásokat, nekem kell csiszolnom a személyiségemen. Életem egyik legrosszabb pillanata volt, amikor végtelenül kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy anya legyek. Jelző nélkül, pusztán anya. Azt érezni, hogy ennek a csodálatos kisgyereknek egy ilyen anya jutott, mint amilyen én vagyok, és nem tudom mindazt teljesíteni, amit elvárok magamtól.
Azt hittem, depressziós vagyok, csak nem vettem észre. Ma B. szüleinél töltöttük a nap nagy részét, és indulás előtt azt kértem tőle, hogy legyen velem nagyon türelmes a következő időszakban, és hogyha nem változik a helyzet, két-három hónap múlva vigyen el pszichológushoz, mert ha addig nem tudom megoldani a problémát, akkor a bennem éldegélő pszichomókus egy nyamvadt kis hobbiturkász, semmit sem ér, szakemberre van szükségem. Egész nap figyeltem a reakcióimat, érzéseimet, gondolataimat. És megkönnyebbültem. A lényeg: Nem vagyok depressziós. Elfáradtam, az aranytartalékaimon élek, mióta Andris begyújtotta a rakétáit. A jó hangulatom már attól visszatért, hogy a kocsiban kétszer 15-20 percet szundítottam nem készenléti állapotban; hogy az ebédet csak háromszor szakítottam meg, nem pedig tizenötször; hogy Andris másokat foglalkoztatott, hozzám bújni, puszilkodni, anyatejezni, játszani jött oda egy kis időre; hogy a pelenkacserét leszámítva nem hisztizett, mert egy csomó minden lekötötte a figyelmét. Szóval, fellélegezhettem kicsit. Az derült ki B.-vel beszélgetve, hogy hosszabb távon muszáj még jobban beosztani a napokat, a tennivalókat, pontosabban megtervezni az életünket, hogy pihenésre, alvásra és saját magunkra  is jusson idő. És muszáj átnéznem a saját magammal szemben támasztott elvárásaimat, és muszáj kitalálnom/kitalálnunk, mit nem csinálok/csinálunk jól. Nem csodálom, hogy nem vagyok még terhes, ilyen aktívan válaszokat kereső/némiképp elégedetlen állapotban nem tudok biztonságos fészket építeni belül a következő babánknak. Muszáj megtanulnom végre a lecke aktuális részét, hogy Az Élet feladhassa a következőt.

2011. november 9., szerda

A hiányzó infóáradat

Beláttam hosszas huzavona után, hogy a hófordulós összegzés erőteljes koloncvonásokat mutat egy ideje. Nincs rá időm/agyam/energiám. A tizenkettediket még gyorsan idevésem (így a 14. elején pont időszerű, ehhem), hogy az első év ne legyen csonka (néhány kép meg majd egy másik posztban), a továbbiakban viszont inkább a kábé lehetetlen megvalósítására teszek kísérletet: a gyakoribb blogírásra. Ez azért necces, mert bár téma van dögivel és időt is ki tudnék csikarni az éjfél utáni órákból (más kérdés, hogy ez mennyire menne a szemem alatti bőröndök rovására), a turbógyerekem azonban annyira lefáraszt nappal, hogy a 100%-os anyaüzemmód után a pár szabad órámban már egyáltalán nem akarok vele foglalkozni. Képnézegetés és blogírás szintjén sem. Nem vagyok az az anya, aki a nap 24 órájából 24-et kizárólag a fiával kíván eltölteni. A játszótéren K. anyukája mesélte, hogy kínszenvedésnek érezte a fodrásznál lehúzott egy órát, a cicomáról-lakkozásról lebeszélte a hajászt, mert minél előbb haza akart érni a tizensok hónapos fiához. Hát, bevallom, amikor októberben egy év után először (és eleddig utoljára, de optimista típus vagyok) 2.5 órára kettesben hagytam a fiúkat és bevettem magam a Westendbe, nem gyötört sem a lelkiismeret, sem a fiam utáni vágyakozás. Nem hívtam B.-t, nem is írtam neki sms-t, tudtam, hogy a fiúk remekül megvannak egymással. Boldog voltam, amikor elindultam, és boldog voltam, amikor hazaértem. Feltöltődtem, és nem mellesleg vettem mintás szilikonformát a leendő sütijeim számára, meg könyvet és gyöngyöt (nem tudtam tartani a fogadalmamat), és mindkét kezem szabad volt, és nem cipeltem egy hátizsáknyi andrisfelszerelést, sőt, a hátizsák helyett a csinos táskám lógott a vállamon. Valamivel később a fodrásznál is jól éreztem magam, kértem a cicomát és a lakkot, naná. 
Na de vissza a szeptemberhez, a 12. hónaphoz. Annyi mindent csinált azóta a gyerek, hogy már csak a főbb történésekre emlékszem. A hónap végén 9.92 kilónak mérte a védőnő. Azért nem többnek, mert kültéri eseményeknél (pl. rendelőben kivitelezett mérlegelésnél) a Sir nem ragaszkodik ahhoz, hogy magával cipelje a puha és bolyhos takaróját, kizárólag a lakásban vonulgat fel-alá a magasba tartott kezéből lecsüngő babatakaróval, véreskardszerűen hordozza körbe. Ezt októberben továbbfejlesztette: A hűtőmágnestől kezdve a legókutyán át a piros fedőig mindent odahurcol hozzám. A rítus miértjén még töröm a fejemet, egyelőre megdicsérem, hogy milyen ügyesen sétafikál ide-oda a lakás kismillió tárgyával. Szeptemberben cuppant rá a takarómorzsolgatásra és - harapdálásra, korábban nem igényelt sem plüssállatot, sem párnacsücsköt a szoptatáshoz/elalváshoz, mostanában viszont már ott tartunk, hogy kifejezetten keresi a tekintetével a takaróját, ha pl. szoptatáshoz készülődünk a kanapén, illetve a múlt héten lerángatta a szárítóról a váltótakarót és mindkettőt magának akarta, természetesen balhézott, amikor a vizeset visszaraktam száradni, és újra lerángatta és tüntetően rágta, én meg a szundikálása alatt visszacsempésztem a szárítóra és úgy teregettem ki, hogy egyetlen szöszt se lásson belőle Sir Akarnok. Amúgy mázli, hogy nem valami spéci állatkát szemelt ki a gyerek, amiből nem lehet ugyanolyat beszerezni, ha a folyamatos amortizálódás miatt kifordul a szeme/bélése, hanem csak egy egyszerű Spar takarót tüntet ki a figyelmével.
A centiknél 77 a bűvös szám, ez azt jelenti, hogy lábujjhegyre állva lassan a legféltettebb kincseinket is eléri, amire határozottan törekszik egyébként. Az íróasztalokról nem tudunk elpakolni, így többször előfordult, hogy egyetlen gombnyomással kikapcsolta a számítógépet. Imádja, ha állatokat nézegetünk a gépen, az apás-anyás háttérkép láttán pedig olyan szélesen mosolyog, hogy legszívesebben ezer puszival borítanám a kis mindenét.
Szeptemberben kezdte el pontosabban kifejezni magát, egyelőre nagyrészt testbeszéddel, pl. a levadászott takaróját nyünyörgetve odaáll a kanapé elé, hogy aludni akar, szoptassam meg és altassam el, vagy megfogja a kezünket és rárakja arra a tárgyra/kajára, aminek látni szeretné a működését/amiből enni akar. Nagy kéjenc, mert nemcsak a zokni felhúzására tett kísérleteinél emelgeti a lábait, hanem a fürdőkádban és a pelenkázón is, hogy simogassuk, harapdáljuk. A lábain tett már egy-egy lépést önállóan ebben a hónapban, de alapjáraton mindig a kezünk után nyúlt, hogy menjünk sétálni vele. Cirka 2-3 percenként. Egy idő után megmakacsoltam magam, mert láttam, hogy szépen tudna egyedül is járni, ha nem lenne kényelmes, ráadásul a közös sétáink alatt gyakran meg-megállt szöszölni valamelyik játékával, nekem meg szerinte ott kellett volna görnyednem, amíg pl. szétszálazza az oroszlán sörényét. Úgy döntöttem, elég volt a kényelmes megoldásokból (Andris hajlamos erre), tényleg nem szorul a segítségünkre többé, és az egyik alkalommal nem mentem vele sétálni, hiába hisztizett. Életem egyik legdurvább öt percét éltem át, mert a fiam óriási balhét csapott gigászi könnyekkel. Öleltem, simogattam és folyamatosan duruzsoltam a fülébe, amíg meg nem nyugodott - és utána önállóan nekiindult a lakásban. Pár napig nem kérte a kezemet és az apjánál sem próbálkozott. Miután rájött, hogy jé, egyedül is tudok menni!, minden alkalmat megragadott a gyakorlásra. Teljesen olyan volt, mintha megértette volna, amit mondtam neki. A családban is próbáljuk elérni, hogy ne vezetgessék Andrist, tök szépen megy egyedül. Az nagyon szívmelengető, amikor feltartott kezekkel odatipeg a csúszdához (mintha pisztolyt nyomnának a hátába), bár 1-2 hete egyre gyakrabban engedi le a karjait. A nagymozgásokhoz még annyit, hogy szeptemberben rendszeresen tolatott a hasán fekve. Nem tudom, mivel kísérletezett, de nagyon mulatságos volt, ahogy a hasán tolatva nem egyszer átszelte az ebédlőt. A tánctudása fejlesztésénél is a hátramenetet gyakorolta: álló helyzetben hátrafelé ugrándozott. Nem tudom, meséltem-e, de B.-vel gyakran rajtakaptuk azon, hogy játék közben előszeretettel kapcsol be magának zenét a szintetizátorán, pl. négyszer-ötször is újraindította a zenét, amikor lejárt az aktuális zenemű.
A finommozgása engem mindig elbűvöl. Nagyon ügyesen bánik az apró dolgokkal, főleg a fedeles/kupakos dobozokat (meg a Labellómat) és a gyöngygolyóimat és az ékszeres ládikámat imádja, és jó neki könyvet venni, elmélyülten nézegeti és lapozgatja. Ezekben a babrálós tevékenységeiben 20-30 percekre is képes elmélyedni, ha az ölemben ül vagy ott fekszem mellette. Nem kell együtt játszanunk, csak legyek ott a közelében. Végtelenül kíváncsi, mindenben részt akar venni, mindent látni akar, úgyhogy előbb-utóbb tökélyre fogom fejleszteni pl. az egykezes főzőcskét. A gyerek szerintem attól tart, hogy kimarad valami izgalmasból, és neki a krumplipucolás vagy a szemem kihúzása is az. Fogalmam sem volt korábban, hogy milyen az a valóságban, ha a gyerek utánzással tanul. Nos, a szülinapja előtt egyre gyakrabban kaptam azon a kiskorút, hogy próbál fésülködni a hajkeféjével, az elkunyerált szemceruzámat a szeméhez közelíti, a fültisztítást egyedül szándékozik megoldani a célszerszámmal, meg a hajcsatomat beletúrta a babahajába. Ja, azt majdnem elfelejtettem írni, hogy a legkedvesebb szórakozásai közé tartozik a tollas-ceruzás dobozom kirámolása, sűrűn találok egy fél írószerboltot az ágyunk alatt. A 12. hónapban is sokat dumált, hosszú monológokat nyom játék közben, illetve a szemembe nézve karattyol, és ha válaszolok neki, karattyol tovább, tisztára olyan, mintha beszélgetnénk.   
Még mindig szopik, amit nagyon szeretek. Azt hittem, fura lesz, hogy már kint van 6 foga (meg az a néhány fogkezdemény itt-ott) és szopik, hiszen sokfogú nagyfiú, de nem, a világ legtermészetesebb dolga. A bevitt tápnak olyan 40-45 százaléka anyatej, a többi felnőtteledel, amit egyedül kanalaz a szájába, ha úri kedve úgy tartja, bár a kényelmessége miatt szereti, ha az anyarabszolga eteti. Szeptemberben a szőlő volt a sláger, és szerintem az összes olyan anya hősi kitüntetést érdemel, aki meghámoz és kimagoz húsz-harminc szem szőlőt. Naponta. Andris egyelőre mindenevő, de előfordul, hogy épp azt gyakorolja, hogy tudja kiköpni a kaját. Tejet, cukros szirszart még nem kap, az anyja viszont igen, meg agyvérzést is, mert a Sir örökölte az anyja (és az apja) erős akaratát és lobbanékony természetét. A gyereknevelés kiváló önismereti tréning nekem. Nem sejtettem, hogy kifejezetten mozgékony, temperamentumos ember vagyok, erre a fiam ébresztett rá. Egyelőre nehezen viselem Andris hisztijeit, érzem, hogy egy idő után egyre feljebb és feljebb kúszik bennem az ingerültség, ami nem jó, és azt kell kitalálnom, hogyan tudom a legvégsőkig megőrizni azt a higgadt és türelmes énemet, amit a gyerekem előtt csak nagyon kevesen tettek próbára. A gyerekem persze minden egyes nap feszegeti a határainkat, akár ötezerszer is. Érdekes, hogy néhány napig idilli a helyzet, aztán produkál 1-2 olyan napot, amitől az összes hajam kihullik, szóval, tipikus Mérleg, egyensúlyban tart mindent, nála nincs semmi olyasmi, aminek ne lenne meg az ellenpólusa.
A nyaralás alatt bevezetett közös alvásról sajnos nem tudtam leszoktatni, igaz, alig próbálkoztam, mert nekem is jó, hogy 9-10 óra (néha fogzás miatti ébredésekkel tarkított) különalvás után nyomunk még egy-két órányi közös durmolást a kanapén, sokkal kipihentebb vagyok, hogy nem hajnali 5-6 óra körül kezdjük a napot. B.-vel a nyaralás óta nem ébredtünk együtt, ez baromira hiányzik, de már csak 45 percnyi csúszás van a gyerek és B. ébredése között - előbb-utóbb szinkronban leszünk. A nyaralás alatt együtt aludtunk az utolsó 1-2 órában és az nagyon bevált mindenkinek. Itthon kicsi ehhez az ágyunk és a hálószoba adottságai sem kedveznek a közös alvásnak. Az ébredés nélküli szunyálásnak egyébként az a titka, hogyha nem fogzás miatt sír fel a gyerek, hogy sokat kell ennie napközben. Rengeteget. Szeptemberben gyakran azért nem etettem tovább, mert azt hittem, kihányja, ha még egy kanállal kap. Már egész jól kitapasztaltam a mennyiségeket, és úgy tűnik, a megoldás egyelőre a napi négy alkalom plusz némi gyümölcs és keksz az étkezések között. És az Anyatej Gold, természetesen.
A cápa társasági életéről annyit, hogy bárhová megyünk terepen, azonnal begyűjt magának néhány hódolót nemtől és kortól függetlenül. Nem tudom, hogy csinálja. Mindig akad valaki, aki csevegni akar velem Andrisról, többen megdicsérik és mosolyognak rá, a boltban legutóbb odajött egy nő, hogy jajj, de helyes ez a kissrác!, ma meg egy néni jött oda hozzánk, hogy úgy megdajkálná a fiamat, és ilyenek rendszeresen előfordulnak. Ez a rajongás vagy mi még egy év után is meglep, mert jó, huncut és vidám baba, de nem látom, hogy mi az, ami miatt ennyire vonzza magához az embereket. Andris amúgy szereti a nyüzsgést, a társaságot.
Nem lett rövid bejegyzés, gratulálok az állóképességéhez annak, aki végigolvasta. Písz.

2011. október 31., hétfő

Mindenféle tudomány

Andris ebben a hónapban izgalmas dolgokat produkál (nekünk az, lehet, hogy ti ásítozni fogtok), például olyanokat, hogy ...
... egyedül kívánja felvenni a zokniját és a cipőjét. Az előbbit rendszeresen lekapja a lábáról és a kezembe nyomja és várakozóan hol a lábára, hol a zoknira néz, hogy mutassam meg, mi a trükk a zoknifelvételben. A nadrágból és a pólóból ügyesen kihúzza a releváns végtagjait. Ja, kegyetlen anyaként a bejárati ajtó előtt parkoltatom az utcai cipőjét, különben állandóan azt fogdossa és próbálgatja a lábára. (Majd valami tiszta cipővel kísérletezhet.)
... szappanbuborékot fúj, ha B. a szája elé tartja a fújós részt. Az ételeit már régóta fújdogálja.
... ha álmos, az egyik kezembe nyomja a mei-tai valamelyik részét és a másik kezembe kapaszkodva megpróbál álló helyzetbe húzni, jelezvén, hogy álmos, kössem a hátamra és ringassam el. (Hordozáshoz a manducát használom, nappali altatáshoz viszont a mei-tai-t.)
... egyedül elsétál a csúszdához, fellépcsőzik (kb. hat-hét fok) és hason fekve a mélybe ereszkedik (másfél-két méter). Imádja. Nincs szüksége a segítségemre, de azért figyelek rá, meg kicsit tompítom a lendületét a hátára tett kezemmel, nem szeretném, ha a parkolóig repülne.
... ha azt mondom neki, simogasd meg apát, odamegy B.-hez és megsimogatja. Néha csak úgy megsimogat minket, pölö nekem az arcomat és a karomat szokta simogatni a kis meleg tenyerével. Ébredtem már arra, hogy az arcomat simogatta, és nagyon szerettem. (Meg úgy is, hogy kutyaként vonyított mellettem, próbálgatta a kommunikációs repertoárját. Ez nem volt annyira anyabarát ébresztés, de túléltem.)
... este leveszi a polcról a vitaminos és a vigantolos üvegcsét és nyújtja az apukájának, hogy cseppentsen a kanálba. Lefekvés előtt kapja ezeket, szerintem alig várja, hogy ő csöpögtessen.
... a kezébe temeti az arcát, ami nagyon vicces. Gondolom, az élet összes gondja az ő vállát nyomja.
... miután az apja dekázott a szobában a legnagyobb labdájával, Andris fogta a lasztit és a saját lábára dobálta. Egyelőre ülő helyzetben, és lelkesen. (Labdákba simán belerúg, az ütemes lábemelgetés viszont új neki.)
... énekel. Velem. Az apjával. Becsatlakozik és dallamosan hadovál. A nyelve amúgy is megeredt, például könyvlapozgatás közben hosszú halandzsamonológokat ad elő, szombaton ezen a módon végigszövegelte az autóutat. A legcukibb meg az volt, hogy rájött, a huppanóknál beremeg a hangja, ezért cirka tíz percig tátott szájjal utazott és gyönyörködött a kiadott hangverziókban. Hazafelé menetrendszerűen kitátotta a száját és várta a huppanókat.
... ha a hasamon fekszem és megkérdezem, Andris, hogy lovagolnak a betyárok?, fogja magát és felül a derekamra és lovagol rajtam. Ezt a mozdulatot nem láthatta tőlünk, khm, gyerek előtt nem lovagolunk. Teljesen a saját találmánya.
... ha teregetek, egyrészt megfogja a ruhát és nyújtja nekem, másrészt megfogja a ruhát és megpróbálja kirázni, aztán felrakni a szárítóra.
És olyat is tud, hogy fekvő vagy ülő helyzetből arcra esik. Kizárólag így gyűjti a kék foltjait. A kép egy hete készült (bal orczája foltos), ma már a bal szemöldöke felett feketéllik az újabb szerzeménye.

2011. október 28., péntek

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz

Amikor épp világgá szabadságra akarok menni anyaságból, Ezo Terka énem azt sutyorogja a fülembe, hogy 1) kis lükém (na jó, ez nem igaz, konkrétan lehülyéz), nincs szabadság, NINCS SZABADSÁG, 2) mindenki olyan terhet kap a vállaira, amelyet még elbír, különben nincs fejlődés, nincs kihívás, nincs tanulás, és értem és elfogadom, de... most megint olyan nagyon nehéz türelmes és mosolygós anyának lenni, mint a nyár elején. Tulajdonképpen nincs semmi extra, fejlődési ugrás, ami azt jelenti, hogy pölö az elalvás előtti harminc percben Andris az összes tudományát bemutatja a kiságyban: dumál, kurjongat, feláll, sétál, hemperedik ésatöbbi. Megállás nélkül. Nála ez egyfajta önaltatási szertartás a hasonló időszakokban, nem is tűri, hogy simogassam közben, zavarja, viszont bent kell lennem. Ülök a kiságy mellett, halkan énekelek, de általában inkább csendben vagyok, azt szereti. (Nem is értem, miért.) Ha kéri, megszoptatom. A végére elalszik, én meg kibotorkálok a szobájából, zsibbadt aggyal és feszült korpusszal. Hihetetlenül kimerít ez a harminc perc, és hiába csatlakozik be B., amíg Andris a mellemmel alszik el, sokat nem tud segíteni. A fogzás nálunk igazi mumus, pedig azt hittem, a hasfájásnál és az orrszívásnál semmit nem tudok jobban utálni. A ded fogzásnál óránként-kétóránként szopik éjszaka, ha nem szenved semmiféle fogkezdeménytől (vagy fronttól), egy-két ébredéssel végignyomja a tíz-tizenegy óráját. A rágószervtémát sem aprózza el a gyerek: úgy tippelem, egyszerre négy-hat fogat növeszt, pontos darabszámot azért nem tudok mondani, mert az nyúlkáljon sokáig a cápa szájában puszta kézzel, aki fakírszármazék.
Az is lefáraszt, hogy Andris megállíthatatlan. Gőzöm sincs, honnan van egy ilyen kicsi emberben ennyi energia, de jön-megy. Mindig csinál valamit. Mindig. És ezzel állandó mozgásban tart engem, közönségként kulcsszerepet játszom. Megértem. (A fogyásom miatt hálás vagyok. Mínusz 25 kilónál tartok, a harmincat szeretném elérni, mert az kerek szám.) Andris állandóan keresi az ingereket, ő ilyen, így érzi jól magát. Én teljesen más típus vagyok, ennek ellenére miatta olyan személyiségbeli vonásaimat kell előtérbe hoznom, amelyek lefárasztanak. És nem tudok úgy pihenni, ahogy az a lelki alkatomnak megfelel, muszáj új utakat keresnem. A sarj előszeretettel kéredzkedik a karomba (hátamra rakom a manducában), hogy lássa, mit csinálok. Ritka pillanat, amikor az energiagombóc tíz percig elücsörög a fenekén és könyvet lapozgat, építőkockázik, ékszereimmel bíbelődik, kiborogatja a játékos dobozait vagy kirámolja a konyhaszekrényt. Nyilván ülőpózban nem lehet tökéletesíteni a járást, szóval, a pörgést is megértem, mindent megértek, csak a nap végére a földet súrolja a nyelvem és nincs más vágyam, minthogy összebújjak B.-vel és valami olyasmit csináljak, ami nem a gyerekről szól. Azért is írtam ide kevesebbet, hogy az a pár szabad óra, amit kicsikarok a napból, az enyém, a miénk legyen B.-vel. Aztán rájöttem, hogy néhány évig úgysem változik a helyzet, könnyebb nem lesz, szóval, akár blogot is írhatok. Azt nem tudom, hogy további egy-két gyerekkel megszűnik-é csibike és minden hőn szeretett hobbija. 
Ja, a fiam erős akarata sem könnyíti meg a helyzetemet, bár igyekszem elkerülni a felesleges konfliktusokat. Ha sikerül, idilli napunk van, mint a nagykönyvben. Ha nem, sírás-rívás, mert a cápa hisztizik, kérem szépen. Nagyon beleéli magát, úgyhogy figyelemelterelő manőverekből eléggé felkészült vagyok, például ezzel tudom magyarázni azt a tényt, hogy egy fokhagymanyomó leledzik a pelenkázó asztalon. És másodpercek alatt reagálok. Gyakran egy egész nap eltelik ugrásra kész állapotban, fogalmazzunk úgy finoman, hogy gyilkos a folymatos lesben állás. És közben próbálom jól érezni magamat. Kérdeztem a védőnőmet, természetes-é, hogy Andris már most ilyen komolyan hisztizik, hiszen a dackorszak jóval odébb van még. Á. mondta, hogy igen, ha az apukája vagy az anyukája is önfejű, erős akaratú, mert ez öröklődik. Mindkettőnk alaptermészetének szerves része a makacsság, nyakasság, az erős és határozott akarat. Szuper. Már értem, miért izzadok le egy szimpla pelenkacserénél bugyiig, mire megküzdök a cirka tízkilós gyerekem határozott (és határozottan más tartalmú plusz irányú) akaratával. És tényleg küzdelem, mert mászás-séta közben képtelenség pelenkázni, ergo korlátoznom kell a Sir mozgását. Bosszant azért, hogy a legtöbb pelenkázást nem ússzuk meg sírás nélkül. Ilyen hülyeség miatt balhézni, basszus. Rádöbbentem arra is, hogy hiába keresek logikát bizonyos dolgokban, a válasz az, hogy nincs logika. (Gratulálunk, csibike, zseniális felismerés így egy év után.) És van olyan, hogy nézem a sírástól kivörösödött fejű gyerekemet, akin olyan fájdalmas műveletet akarok végrehajtani, mint a pelenkacsere, és végtelenül erősen érzem, hogy ő egy külön személyiség, és félre kell tolnom a felhorgadó ingerültségemet, nekem kell jól megoldanom a helyzetet, mert én vagyok a nagyobb. (Az nem biztos, hogy az okosabb is.) Ilyenkor sóhajtok. Vagy nevetek, mert annyira szeretem még a hiszti miatt legördülő krokodilkönnyeit is. A problémákat megbeszélem, ha tehetem, ezért furcsa, hogy néha erővel kell boldogulnom, nem pedig szavakkal. A 'Beszéljük meg!' vagyok én, attól irtózom, hogy 'Csináld meg, mert azt mondom!'. Távol áll a természetemtől, hogy másra kényszerítsem az akaratomat, hogy korlátozzam egy másik ember elképzeléseit. Az elmúlt egy évben nem jutottam azzal semmire, hogy ezt a korlátozásos dolgot ne úgy éljem meg, hogy erőszakot teszek a személyiségemen. Tanárként is utáltam fegyelmezni. Nem csinálom rosszul, de nem szeretem. Evidens, hogy szülőként kikerülhetetlen a gyerek egészséges fejlődéséhez szükséges korlátok felállítása, a fegyelmezés, a büntetés. Tudom. Attól még rühellhetem.
Egy év alatt letisztult bennem ez-az, és most már látom, hogy valahol a lelkem egyik legeldugottab kis zugában mindig arra vártam, hogy jó, ezen meg ezen túlleszünk és akkor könnyebb lesz az egész gyerekezés, fellélegzünk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Fenét. Ez az egyik hiba, amit elkövettem. Nem lesz könnyebb, összességében nem. Máshogy lesz nehéz. Andris fizikailag egyszer teljesen leválik rólam/a környezetéről, de olyan könnyű, mint születése előtt, soha nem lesz. És ez most tudatosult bennem a maga végérvényességével.

2011. október 24., hétfő

A csillogó izékről

B. és Andris kézen fogva sétál felém a boltban, B. műfelháborodással az arcán, vigyorogva meséli nekem, hogy teljesen elrontod ezt a gyereket a gyöngyeiddel, mindig az ékszeres állványnál köt ki, mert az ékszerek csillognak, de majd én veszek neki egy csillogó... vonatot!  


Itt épp elrontom a gyereket gyöngyözünk.

2011. október 19., szerda

A képanyag

Véletlenül sikerült megörökíteni Sir Andrew lépteit az esti fürdetés előtt:


Eddig hiába próbáltuk lekapni a sétáló cápát, mindig kiszúrta a kamerát és két másodperc után rárepült. Most volt annyira óvatlan, hogy hátat fordított nekem (odament az apjához, hogy ellenőrizze az előkészületeket és megdumálja vele a vízmennyiséget, még motyog is maga elé, nehogy elfelejtsen valamit), de persze az ikszedik érzéke csak megsúgta neki, hogy pillantson vissza. Rögtön sietett hozzám, hogy együtt megnézzük, mit csinál Andris a videón, mert az izgalmas, Andris szereti nézni Andrist. Úgy szoktuk, hogy a karomba veti magát és átöleli a nyakamat, ezért a földrengés a végén. A hangomról meg annyit, hogy beteg vagyok kicsit. 

2011. október 15., szombat

Bréking

Andris jár.

2011. október 10., hétfő

Na, mit mondtam?

És igen, A Tigris közelebbi ismeretséget kötött a csigabelsővel. Tudtamtudtamtudtam.


A Tigrist Vackortól örökölte a sarj és kezdettől fogva mély érzelmeket táplál vele szemben. Sanyarú sorsa van nálunk a gyereknek, ez az első plüssállata. A oroszlános és nyuszis alvós nyünyörgetőjét soha nem szotyorgatta, kisbabaként sem, mióta dobál, rendszeresen kihajítja őket az ágyából és kész, ennél bizalmasabb viszonyba nem bocsátkozik velük, A Tigrist azonban magához szorítja és mosolyogva ölelgeti, és ha azt mondom, hogy gyere, Andris, keressük meg A Tigrist, Andris nyújtja a kezét és megyünk, bekukkantunk minden szobába, hogy előkerítsük a fenevadat. A cápagyerek néha megkísérli foggal letépni A Tigris karját vagy farkát, de gondolom, ez náluk a szeretet jele, és lezsírozták egymás között, hogy mi fér bele a kapcsolatukba. Egyelőre A Tigris békésen tűri a szeretetrohamokat, semmit sem próbál letépni a gyerekemről. Andris három-négy tigrisezés után (Szia Andris! Én vagyok A Tigris, adhatok egy puszit?, szinkronizálta elváltoztatott hangon A Tigrist hol az anya, hol az apa) kezdte el mondogatni, hogy "tiglis", a kutya és a cica után ez a harmadik állatos szava, szóval, ha mást nem is tanul a jövőben, Kínában már nem fog éhen halni.

2011. október 9., vasárnap

Szülinapos

Bocs a nem túl jó képekért, videóról ollóztam ki a képanyagot, bár így utólag azt mondom, talán megkockáztathattuk volna a fényképezőgép bevetését, ugyanis Andris egy-két meglepett mutogatást és szájcsücsörítést leszámítva nem mocorgott, amíg égett a tűzijáték, a csodálkozás szinte mozdulatlanná varázsolta. 


Ezen a képen látszik a döbbenet tárgya, az ötödrészt lufifejű kisfiam, valamint a szülinapi torta, amiről nem tudom, mit gondoltok így első ránézésre, mármint a jellegéről, nem a dizájnról. Elárulom, hogy a betonnál valamivel lágyabb állagú tejbegrízt eszkábáltam a gyereknek kókusztejpor és búzadara segítségével (nem akartam veszélyeztetni a négy darab fogát). Főzés közben beleszórtam egy marék meghámozott és feldarabolt szilvát, pici fahéjat és hangyányi cukrot dobtam hozzá, hogy legyen valami íze is. A hűtőben megdermesztett tejbepapit pár órával később tányérra imádkoztam, cikkekre vágott szilvával körítettem, a tetejére is az került. Andrist jobban izgatta az ajándék, ezért nem evett belőle, megnyalta a gyertyát és bökött kettőt az egyik szilvadarabkán, később viszont befalta a tejbegríz felét. Olyasmi tortát akartam, ami gyorsan elkészül és Andris is eheti. Nem utolsó szempont, hogy a torta a későbbiekben vacsoraként és másnapi ebédként funkcionált.
Az ajándék telitalálat, nem bánom, hogy elcsábultam egy FP játékra: Andris táncol a csigazenére, elmélyülten dobálja bele az elemeket, illetve borítja ki őket nagy robaj kíséretében, de hát ugye az anyja szereti, ha több darabból áll a játék és nem csupán egyetlen dolgot lehet vele csinálni. Mostanában megint a ki- és bepakolás az egyik kedvenc foglalatossága a Sir-nek, sokat rámolok utána. Nem panaszként mondom, hiszen én hagyom, hogy azzal játsszon, amivel csak szeretne (ha nem veszélyes), meg a rengeteg hajolgatás-guggolás remekül erősíti a combomat és a vádlimat.

2011. október 7., péntek

365 napos

Drága Kisfiam!

Bevallom, elgondolkodtam azon, hogy jó szülinapi ajándékot választottunk-e neked: a singing snail minden egyes huppanónál ugyanazt a dallamot nyűtte újra meg újra a délutáni sétánk alatt. A babakocsi egyetlen rezdülése elég volt a dalolászáshoz. Legalább harmincszor hallgattuk meg, talán harmincötször is. Ha kikapcsolható, csodás ajándék. Látod, egy év után sem vagyok rutinos anya, nem néztem meg, elnémítható-e a csiga. Tetszeni fog, ebben biztos vagyok. Mindent beledobálhatsz, amit csak szeretnél. A kockákon kívül a tollaimat, a kirakódarabokat, a köveimet, a csipeszeket is. A Tigris nem fér bele, de tudom, hogy úgyis megpróbálod belegyömöszölni.

Apa videóra vette a születésed utáni pillanatokat, mert nem találkozhattunk rögtön. Akárhányszor néztem meg az elmúlt egy évben, már az első képkockáknál folyt a könnyem. Elrepült ez az egy év, mintha csak nemrég születtél volna. Órákon át sóvárogtam-vágyódtam utánad a kórházi ágyon, amíg végre a karomba vehettelek. Érezni, érinteni, nézni, hallgatni, szagolni akartalak. Téged, a fiúnkat, aki belőlünk lett. A fájdalomra nem emlékszem.

Nem bírok betelni veled. Szeretem a szuszogásodat a nyakamon, a füled mögötti puha bőrt, a zsiványszikrákat a szemedben, a tejszagú leheletedet, a kacagásodat. A kantáros farmernadrágodat, az új cipődet, a maszatos pólódat. A kíváncsiságodat, az akaratodat, az erődet, a kitartásodat, a bátorságodat. Ahogy lapozod a könyvedet. Ahogy vizsgálod a gyöngyeimet. Ahogy ugatsz a kutyáknak. Ahogy felmászol a legmagasabb toronyba. Ahogy rám nézel. Ahogy kitárod felém a karjaidat. Ahogy hozzám bújsz. Ahogy apát szereted.

Köszönöm, hogy az anyukád lehetek.

Boldog születésnapot, Andris, nagyon szeretünk, Kisfiam.

2011. október 1., szombat

2011. szeptember 30., péntek

Borostyánlánc és kommandós kiképzés

Nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de mióta vasárnap apai javaslatra levettem Andris nyakából a borostyánláncot, mintha kicserélték volna a fiamat. Tíz perc után elmúlt az extrém méreteket öltő nyűgössége. Sir Andrew újra a régi, jó kis hetünk volt a gyakori ébredésekkel fűszerezett éjszakai műszak (igen, a foga) és az egyre határozottabban kinyilvánított éntudatából fakadó konfrontációk ellenére is. B. vélte úgy, hogy esetleg a nyaklánc miatt alakult durván a múlt péntek, és nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de tényleg a csütörtök délután felhelyezett nyaklánccal kezdődött ez az új típusú sírósság/anyásság. Persze lehet, hogy pont a lánctól való megszabadulás pillanatában szűnt meg minden front és szél és izémizé, mi azonban inkább a láncra gyanakszunk. Tény, a fogzási tüneteket enyhítette (nem tömte állandóan a szájába a fél takaróját), azért nem sírt Andris a két és fél nap alatt, viszont minden másért igen. Rögvest vizslatni kezdtük a láncot, eredeti-é vagy sem, hátha műanyagot címkéztek borostyánnak, én körömmel kapirgáltam a szemeket, B. pedig sós vízben úsztatta. Úgy néz ki, echte borostyán a cucc, Andris valamiért mégsem szerette. Borostyánügyben tanácstalan vagyok, Andrissal nem akarok kísérletezni. Azóta megint fél takarókat tol a szájába, viszont nem kíván második bőrként tapadni rám és csak akkor sír, ha nem adom oda neki a kamerát, vagy nem engedem, hogy kihajoljon a sokadik emeleti ablakból.
Ha hármasban vagyunk (ő, én és mobil/kamera/fényképezőgép), csak ilyen balhézós képeket tudok róla csinálni, egyiket sem lehet egy másodpercnél tovább működtetni a Sir közelében. Ha együtt visszanézzük a képet vagy filmet, röhögcsél saját magán, dumál a hangomat hallva, mihelyt azonban elteszem a műszereket, jön a (mű)sírás, hogy milyen kegyetlen anya vagyok.


Játszani óhajtana velük, naná, és a mobilt néha odaadom neki, mert imádja a csengőhangokat (death metalos headbangelést és seggrázást képzeljetek el koreográfiaként), de hadd ne finanszírozzam az uraság ad poci telefonhívásait. Valószínűleg B. nem örülne, ha Andris a kamera kihajtható képernyőjével origamizna.
Csomó minden történt egy hét alatt, például kétszer csináltunk közös programot dorwanyukával és a fiával. Ugye, az az alap, hogy ebben a korban még nem játszanak együtt a gyerekek, pusztán elszöszölnek egymás mellett. Na, a két Andris ezt a tételt rendszeresen cáfolja, ők bizony labdát dobálnak egymásnak, az egyik kergeti a másikat, a másik meg vissza-visszanézve és vigyorogva menekül (a másik 99,9%-ban Vackor, mert ő már profin rohan), elbabrálnak az üres kulaccsal (képen), doboztetőt hajigálnak ésatöbbi. 



A fiúk jól megvannak, nagy az öröm, ha találkoznak, és gyorsan eltanulnak dolgokat egymástól, pölö Vackor is rákapott arra, hogy a kanapénk háttámlájába kapaszkodva lesi a ruhaszárítót, Andris meg tegnap óta súlyosan sebesült dinoszaurusz hangján vijjog fel a legváratlanabb pillanatokban. A frászt hozza rám. A srácok itt éppen formagyakorlatokat mutatnak be Vackor leendő szobájában terpeszkedő matracon:


Ami a gyakorlatokat illeti, érik a névváltásom - a G.I. Jane pont jó lesz. Andrisról kiderült, hogy kalandor típus, ráadásul a vakmerőbb fajtából, egyből felkapaszkodik a legmagasabb mászókára (és mellesleg megtanul felmenni, illetve lejönni a lépcsőn), semmi hezitálás-terepszemle, nekem pedig marad a mászókázó bodyguard hálátlan szerepe, hiszen vagy eltiltom a gyereket a játszótéri mókától, ami bődületes baromság, vagy nyomkövetésre kapcsolok, ami szintén bődületes baromság, de legalább legálisan kipróbálhatom az összes gyerekjátékot. Dorwék játszóterén fél napra megadta magát a bal térdem (roppant egyet valami belül és kész), mert kúsztam a kalandor fiam után, a mi játszóterünkön meg a kötélhágcsón szórakoztattam a lakótelepet a kommandós vetődéseimmel. Mielőtt azt hinnétek, hogy megatutiistencsászárnő vagyok, elárulom, hogy van hová fejlődnöm, például sminkben, miniszoknyában-harisnyában és magassarkúban még nem mászókáztam, viszont a játszótéri toronyban egyszer mögöttem araszolt az anya, aki igen. A kék foltjaimat már nem számolom. Az ősz hajszálaimat sem.