Beláttam hosszas huzavona után, hogy a hófordulós összegzés erőteljes koloncvonásokat mutat egy ideje. Nincs rá időm/agyam/energiám. A tizenkettediket még gyorsan idevésem (így a 14. elején pont időszerű, ehhem), hogy az első év ne legyen csonka (néhány kép meg majd egy másik posztban), a továbbiakban viszont inkább a kábé lehetetlen megvalósítására teszek kísérletet: a gyakoribb blogírásra. Ez azért necces, mert bár téma van dögivel és időt is ki tudnék csikarni az éjfél utáni órákból (más kérdés, hogy ez mennyire menne a szemem alatti bőröndök rovására), a turbógyerekem azonban annyira lefáraszt nappal, hogy a 100%-os anyaüzemmód után a pár szabad órámban már egyáltalán nem akarok vele foglalkozni. Képnézegetés és blogírás szintjén sem. Nem vagyok az az anya, aki a nap 24 órájából 24-et kizárólag a fiával kíván eltölteni. A játszótéren K. anyukája mesélte, hogy kínszenvedésnek érezte a fodrásznál lehúzott egy órát, a cicomáról-lakkozásról lebeszélte a hajászt, mert minél előbb haza akart érni a tizensok hónapos fiához. Hát, bevallom, amikor októberben egy év után először (és eleddig utoljára, de optimista típus vagyok) 2.5 órára kettesben hagytam a fiúkat és bevettem magam a Westendbe, nem gyötört sem a lelkiismeret, sem a fiam utáni vágyakozás. Nem hívtam B.-t, nem is írtam neki sms-t, tudtam, hogy a fiúk remekül megvannak egymással. Boldog voltam, amikor elindultam, és boldog voltam, amikor hazaértem. Feltöltődtem, és nem mellesleg vettem mintás szilikonformát a leendő sütijeim számára, meg könyvet és gyöngyöt (nem tudtam tartani a fogadalmamat), és mindkét kezem szabad volt, és nem cipeltem egy hátizsáknyi andrisfelszerelést, sőt, a hátizsák helyett a csinos táskám lógott a vállamon. Valamivel később a fodrásznál is jól éreztem magam, kértem a cicomát és a lakkot, naná.
Na de vissza a szeptemberhez, a 12. hónaphoz. Annyi mindent csinált azóta a gyerek, hogy már csak a főbb történésekre emlékszem. A hónap végén 9.92 kilónak mérte a védőnő. Azért nem többnek, mert kültéri eseményeknél (pl. rendelőben kivitelezett mérlegelésnél) a Sir nem ragaszkodik ahhoz, hogy magával cipelje a puha és bolyhos takaróját, kizárólag a lakásban vonulgat fel-alá a magasba tartott kezéből lecsüngő babatakaróval, véreskardszerűen hordozza körbe. Ezt októberben továbbfejlesztette: A hűtőmágnestől kezdve a legókutyán át a piros fedőig mindent odahurcol hozzám. A rítus miértjén még töröm a fejemet, egyelőre megdicsérem, hogy milyen ügyesen sétafikál ide-oda a lakás kismillió tárgyával. Szeptemberben cuppant rá a takarómorzsolgatásra és - harapdálásra, korábban nem igényelt sem plüssállatot, sem párnacsücsköt a szoptatáshoz/elalváshoz, mostanában viszont már ott tartunk, hogy kifejezetten keresi a tekintetével a takaróját, ha pl. szoptatáshoz készülődünk a kanapén, illetve a múlt héten lerángatta a szárítóról a váltótakarót és mindkettőt magának akarta, természetesen balhézott, amikor a vizeset visszaraktam száradni, és újra lerángatta és tüntetően rágta, én meg a szundikálása alatt visszacsempésztem a szárítóra és úgy teregettem ki, hogy egyetlen szöszt se lásson belőle Sir Akarnok. Amúgy mázli, hogy nem valami spéci állatkát szemelt ki a gyerek, amiből nem lehet ugyanolyat beszerezni, ha a folyamatos amortizálódás miatt kifordul a szeme/bélése, hanem csak egy egyszerű Spar takarót tüntet ki a figyelmével.
A centiknél 77 a bűvös szám, ez azt jelenti, hogy lábujjhegyre állva lassan a legféltettebb kincseinket is eléri, amire határozottan törekszik egyébként. Az íróasztalokról nem tudunk elpakolni, így többször előfordult, hogy egyetlen gombnyomással kikapcsolta a számítógépet. Imádja, ha állatokat nézegetünk a gépen, az apás-anyás háttérkép láttán pedig olyan szélesen mosolyog, hogy legszívesebben ezer puszival borítanám a kis mindenét.
Szeptemberben kezdte el pontosabban kifejezni magát, egyelőre nagyrészt testbeszéddel, pl. a levadászott takaróját nyünyörgetve odaáll a kanapé elé, hogy aludni akar, szoptassam meg és altassam el, vagy megfogja a kezünket és rárakja arra a tárgyra/kajára, aminek látni szeretné a működését/amiből enni akar. Nagy kéjenc, mert nemcsak a zokni felhúzására tett kísérleteinél emelgeti a lábait, hanem a fürdőkádban és a pelenkázón is, hogy simogassuk, harapdáljuk. A lábain tett már egy-egy lépést önállóan ebben a hónapban, de alapjáraton mindig a kezünk után nyúlt, hogy menjünk sétálni vele. Cirka 2-3 percenként. Egy idő után megmakacsoltam magam, mert láttam, hogy szépen tudna egyedül is járni, ha nem lenne kényelmes, ráadásul a közös sétáink alatt gyakran meg-megállt szöszölni valamelyik játékával, nekem meg szerinte ott kellett volna görnyednem, amíg pl. szétszálazza az oroszlán sörényét. Úgy döntöttem, elég volt a kényelmes megoldásokból (Andris hajlamos erre), tényleg nem szorul a segítségünkre többé, és az egyik alkalommal nem mentem vele sétálni, hiába hisztizett. Életem egyik legdurvább öt percét éltem át, mert a fiam óriási balhét csapott gigászi könnyekkel. Öleltem, simogattam és folyamatosan duruzsoltam a fülébe, amíg meg nem nyugodott - és utána önállóan nekiindult a lakásban. Pár napig nem kérte a kezemet és az apjánál sem próbálkozott. Miután rájött, hogy jé, egyedül is tudok menni!, minden alkalmat megragadott a gyakorlásra. Teljesen olyan volt, mintha megértette volna, amit mondtam neki. A családban is próbáljuk elérni, hogy ne vezetgessék Andrist, tök szépen megy egyedül. Az nagyon szívmelengető, amikor feltartott kezekkel odatipeg a csúszdához (mintha pisztolyt nyomnának a hátába), bár 1-2 hete egyre gyakrabban engedi le a karjait. A nagymozgásokhoz még annyit, hogy szeptemberben rendszeresen tolatott a hasán fekve. Nem tudom, mivel kísérletezett, de nagyon mulatságos volt, ahogy a hasán tolatva nem egyszer átszelte az ebédlőt. A tánctudása fejlesztésénél is a hátramenetet gyakorolta: álló helyzetben hátrafelé ugrándozott. Nem tudom, meséltem-e, de B.-vel gyakran rajtakaptuk azon, hogy játék közben előszeretettel kapcsol be magának zenét a szintetizátorán, pl. négyszer-ötször is újraindította a zenét, amikor lejárt az aktuális zenemű.
A finommozgása engem mindig elbűvöl. Nagyon ügyesen bánik az apró dolgokkal, főleg a fedeles/kupakos dobozokat (meg a Labellómat) és a gyöngygolyóimat és az ékszeres ládikámat imádja, és jó neki könyvet venni, elmélyülten nézegeti és lapozgatja. Ezekben a babrálós tevékenységeiben 20-30 percekre is képes elmélyedni, ha az ölemben ül vagy ott fekszem mellette. Nem kell együtt játszanunk, csak legyek ott a közelében. Végtelenül kíváncsi, mindenben részt akar venni, mindent látni akar, úgyhogy előbb-utóbb tökélyre fogom fejleszteni pl. az egykezes főzőcskét. A gyerek szerintem attól tart, hogy kimarad valami izgalmasból, és neki a krumplipucolás vagy a szemem kihúzása is az. Fogalmam sem volt korábban, hogy milyen az a valóságban, ha a gyerek utánzással tanul. Nos, a szülinapja előtt egyre gyakrabban kaptam azon a kiskorút, hogy próbál fésülködni a hajkeféjével, az elkunyerált szemceruzámat a szeméhez közelíti, a fültisztítást egyedül szándékozik megoldani a célszerszámmal, meg a hajcsatomat beletúrta a babahajába. Ja, azt majdnem elfelejtettem írni, hogy a legkedvesebb szórakozásai közé tartozik a tollas-ceruzás dobozom kirámolása, sűrűn találok egy fél írószerboltot az ágyunk alatt. A 12. hónapban is sokat dumált, hosszú monológokat nyom játék közben, illetve a szemembe nézve karattyol, és ha válaszolok neki, karattyol tovább, tisztára olyan, mintha beszélgetnénk.
Még mindig szopik, amit nagyon szeretek. Azt hittem, fura lesz, hogy már kint van 6 foga (meg az a néhány fogkezdemény itt-ott) és szopik, hiszen sokfogú nagyfiú, de nem, a világ legtermészetesebb dolga. A bevitt tápnak olyan 40-45 százaléka anyatej, a többi felnőtteledel, amit egyedül kanalaz a szájába, ha úri kedve úgy tartja, bár a kényelmessége miatt szereti, ha az anyarabszolga eteti. Szeptemberben a szőlő volt a sláger, és szerintem az összes olyan anya hősi kitüntetést érdemel, aki meghámoz és kimagoz húsz-harminc szem szőlőt. Naponta. Andris egyelőre mindenevő, de előfordul, hogy épp azt gyakorolja, hogy tudja kiköpni a kaját. Tejet, cukros szirszart még nem kap, az anyja viszont igen, meg agyvérzést is, mert a Sir örökölte az anyja (és az apja) erős akaratát és lobbanékony természetét. A gyereknevelés kiváló önismereti tréning nekem. Nem sejtettem, hogy kifejezetten mozgékony, temperamentumos ember vagyok, erre a fiam ébresztett rá. Egyelőre nehezen viselem Andris hisztijeit, érzem, hogy egy idő után egyre feljebb és feljebb kúszik bennem az ingerültség, ami nem jó, és azt kell kitalálnom, hogyan tudom a legvégsőkig megőrizni azt a higgadt és türelmes énemet, amit a gyerekem előtt csak nagyon kevesen tettek próbára. A gyerekem persze minden egyes nap feszegeti a határainkat, akár ötezerszer is. Érdekes, hogy néhány napig idilli a helyzet, aztán produkál 1-2 olyan napot, amitől az összes hajam kihullik, szóval, tipikus Mérleg, egyensúlyban tart mindent, nála nincs semmi olyasmi, aminek ne lenne meg az ellenpólusa.
A nyaralás alatt bevezetett közös alvásról sajnos nem tudtam leszoktatni, igaz, alig próbálkoztam, mert nekem is jó, hogy 9-10 óra (néha fogzás miatti ébredésekkel tarkított) különalvás után nyomunk még egy-két órányi közös durmolást a kanapén, sokkal kipihentebb vagyok, hogy nem hajnali 5-6 óra körül kezdjük a napot. B.-vel a nyaralás óta nem ébredtünk együtt, ez baromira hiányzik, de már csak 45 percnyi csúszás van a gyerek és B. ébredése között - előbb-utóbb szinkronban leszünk. A nyaralás alatt együtt aludtunk az utolsó 1-2 órában és az nagyon bevált mindenkinek. Itthon kicsi ehhez az ágyunk és a hálószoba adottságai sem kedveznek a közös alvásnak. Az ébredés nélküli szunyálásnak egyébként az a titka, hogyha nem fogzás miatt sír fel a gyerek, hogy sokat kell ennie napközben. Rengeteget. Szeptemberben gyakran azért nem etettem tovább, mert azt hittem, kihányja, ha még egy kanállal kap. Már egész jól kitapasztaltam a mennyiségeket, és úgy tűnik, a megoldás egyelőre a napi négy alkalom plusz némi gyümölcs és keksz az étkezések között. És az Anyatej Gold, természetesen.
A cápa társasági életéről annyit, hogy bárhová megyünk terepen, azonnal begyűjt magának néhány hódolót nemtől és kortól függetlenül. Nem tudom, hogy csinálja. Mindig akad valaki, aki csevegni akar velem Andrisról, többen megdicsérik és mosolyognak rá, a boltban legutóbb odajött egy nő, hogy jajj, de helyes ez a kissrác!, ma meg egy néni jött oda hozzánk, hogy úgy megdajkálná a fiamat, és ilyenek rendszeresen előfordulnak. Ez a rajongás vagy mi még egy év után is meglep, mert jó, huncut és vidám baba, de nem látom, hogy mi az, ami miatt ennyire vonzza magához az embereket. Andris amúgy szereti a nyüzsgést, a társaságot.
Nem lett rövid bejegyzés, gratulálok az állóképességéhez annak, aki végigolvasta. Písz.
Na de vissza a szeptemberhez, a 12. hónaphoz. Annyi mindent csinált azóta a gyerek, hogy már csak a főbb történésekre emlékszem. A hónap végén 9.92 kilónak mérte a védőnő. Azért nem többnek, mert kültéri eseményeknél (pl. rendelőben kivitelezett mérlegelésnél) a Sir nem ragaszkodik ahhoz, hogy magával cipelje a puha és bolyhos takaróját, kizárólag a lakásban vonulgat fel-alá a magasba tartott kezéből lecsüngő babatakaróval, véreskardszerűen hordozza körbe. Ezt októberben továbbfejlesztette: A hűtőmágnestől kezdve a legókutyán át a piros fedőig mindent odahurcol hozzám. A rítus miértjén még töröm a fejemet, egyelőre megdicsérem, hogy milyen ügyesen sétafikál ide-oda a lakás kismillió tárgyával. Szeptemberben cuppant rá a takarómorzsolgatásra és - harapdálásra, korábban nem igényelt sem plüssállatot, sem párnacsücsköt a szoptatáshoz/elalváshoz, mostanában viszont már ott tartunk, hogy kifejezetten keresi a tekintetével a takaróját, ha pl. szoptatáshoz készülődünk a kanapén, illetve a múlt héten lerángatta a szárítóról a váltótakarót és mindkettőt magának akarta, természetesen balhézott, amikor a vizeset visszaraktam száradni, és újra lerángatta és tüntetően rágta, én meg a szundikálása alatt visszacsempésztem a szárítóra és úgy teregettem ki, hogy egyetlen szöszt se lásson belőle Sir Akarnok. Amúgy mázli, hogy nem valami spéci állatkát szemelt ki a gyerek, amiből nem lehet ugyanolyat beszerezni, ha a folyamatos amortizálódás miatt kifordul a szeme/bélése, hanem csak egy egyszerű Spar takarót tüntet ki a figyelmével.
A centiknél 77 a bűvös szám, ez azt jelenti, hogy lábujjhegyre állva lassan a legféltettebb kincseinket is eléri, amire határozottan törekszik egyébként. Az íróasztalokról nem tudunk elpakolni, így többször előfordult, hogy egyetlen gombnyomással kikapcsolta a számítógépet. Imádja, ha állatokat nézegetünk a gépen, az apás-anyás háttérkép láttán pedig olyan szélesen mosolyog, hogy legszívesebben ezer puszival borítanám a kis mindenét.
Szeptemberben kezdte el pontosabban kifejezni magát, egyelőre nagyrészt testbeszéddel, pl. a levadászott takaróját nyünyörgetve odaáll a kanapé elé, hogy aludni akar, szoptassam meg és altassam el, vagy megfogja a kezünket és rárakja arra a tárgyra/kajára, aminek látni szeretné a működését/amiből enni akar. Nagy kéjenc, mert nemcsak a zokni felhúzására tett kísérleteinél emelgeti a lábait, hanem a fürdőkádban és a pelenkázón is, hogy simogassuk, harapdáljuk. A lábain tett már egy-egy lépést önállóan ebben a hónapban, de alapjáraton mindig a kezünk után nyúlt, hogy menjünk sétálni vele. Cirka 2-3 percenként. Egy idő után megmakacsoltam magam, mert láttam, hogy szépen tudna egyedül is járni, ha nem lenne kényelmes, ráadásul a közös sétáink alatt gyakran meg-megállt szöszölni valamelyik játékával, nekem meg szerinte ott kellett volna görnyednem, amíg pl. szétszálazza az oroszlán sörényét. Úgy döntöttem, elég volt a kényelmes megoldásokból (Andris hajlamos erre), tényleg nem szorul a segítségünkre többé, és az egyik alkalommal nem mentem vele sétálni, hiába hisztizett. Életem egyik legdurvább öt percét éltem át, mert a fiam óriási balhét csapott gigászi könnyekkel. Öleltem, simogattam és folyamatosan duruzsoltam a fülébe, amíg meg nem nyugodott - és utána önállóan nekiindult a lakásban. Pár napig nem kérte a kezemet és az apjánál sem próbálkozott. Miután rájött, hogy jé, egyedül is tudok menni!, minden alkalmat megragadott a gyakorlásra. Teljesen olyan volt, mintha megértette volna, amit mondtam neki. A családban is próbáljuk elérni, hogy ne vezetgessék Andrist, tök szépen megy egyedül. Az nagyon szívmelengető, amikor feltartott kezekkel odatipeg a csúszdához (mintha pisztolyt nyomnának a hátába), bár 1-2 hete egyre gyakrabban engedi le a karjait. A nagymozgásokhoz még annyit, hogy szeptemberben rendszeresen tolatott a hasán fekve. Nem tudom, mivel kísérletezett, de nagyon mulatságos volt, ahogy a hasán tolatva nem egyszer átszelte az ebédlőt. A tánctudása fejlesztésénél is a hátramenetet gyakorolta: álló helyzetben hátrafelé ugrándozott. Nem tudom, meséltem-e, de B.-vel gyakran rajtakaptuk azon, hogy játék közben előszeretettel kapcsol be magának zenét a szintetizátorán, pl. négyszer-ötször is újraindította a zenét, amikor lejárt az aktuális zenemű.
A finommozgása engem mindig elbűvöl. Nagyon ügyesen bánik az apró dolgokkal, főleg a fedeles/kupakos dobozokat (meg a Labellómat) és a gyöngygolyóimat és az ékszeres ládikámat imádja, és jó neki könyvet venni, elmélyülten nézegeti és lapozgatja. Ezekben a babrálós tevékenységeiben 20-30 percekre is képes elmélyedni, ha az ölemben ül vagy ott fekszem mellette. Nem kell együtt játszanunk, csak legyek ott a közelében. Végtelenül kíváncsi, mindenben részt akar venni, mindent látni akar, úgyhogy előbb-utóbb tökélyre fogom fejleszteni pl. az egykezes főzőcskét. A gyerek szerintem attól tart, hogy kimarad valami izgalmasból, és neki a krumplipucolás vagy a szemem kihúzása is az. Fogalmam sem volt korábban, hogy milyen az a valóságban, ha a gyerek utánzással tanul. Nos, a szülinapja előtt egyre gyakrabban kaptam azon a kiskorút, hogy próbál fésülködni a hajkeféjével, az elkunyerált szemceruzámat a szeméhez közelíti, a fültisztítást egyedül szándékozik megoldani a célszerszámmal, meg a hajcsatomat beletúrta a babahajába. Ja, azt majdnem elfelejtettem írni, hogy a legkedvesebb szórakozásai közé tartozik a tollas-ceruzás dobozom kirámolása, sűrűn találok egy fél írószerboltot az ágyunk alatt. A 12. hónapban is sokat dumált, hosszú monológokat nyom játék közben, illetve a szemembe nézve karattyol, és ha válaszolok neki, karattyol tovább, tisztára olyan, mintha beszélgetnénk.
Még mindig szopik, amit nagyon szeretek. Azt hittem, fura lesz, hogy már kint van 6 foga (meg az a néhány fogkezdemény itt-ott) és szopik, hiszen sokfogú nagyfiú, de nem, a világ legtermészetesebb dolga. A bevitt tápnak olyan 40-45 százaléka anyatej, a többi felnőtteledel, amit egyedül kanalaz a szájába, ha úri kedve úgy tartja, bár a kényelmessége miatt szereti, ha az anyarabszolga eteti. Szeptemberben a szőlő volt a sláger, és szerintem az összes olyan anya hősi kitüntetést érdemel, aki meghámoz és kimagoz húsz-harminc szem szőlőt. Naponta. Andris egyelőre mindenevő, de előfordul, hogy épp azt gyakorolja, hogy tudja kiköpni a kaját. Tejet, cukros szirszart még nem kap, az anyja viszont igen, meg agyvérzést is, mert a Sir örökölte az anyja (és az apja) erős akaratát és lobbanékony természetét. A gyereknevelés kiváló önismereti tréning nekem. Nem sejtettem, hogy kifejezetten mozgékony, temperamentumos ember vagyok, erre a fiam ébresztett rá. Egyelőre nehezen viselem Andris hisztijeit, érzem, hogy egy idő után egyre feljebb és feljebb kúszik bennem az ingerültség, ami nem jó, és azt kell kitalálnom, hogyan tudom a legvégsőkig megőrizni azt a higgadt és türelmes énemet, amit a gyerekem előtt csak nagyon kevesen tettek próbára. A gyerekem persze minden egyes nap feszegeti a határainkat, akár ötezerszer is. Érdekes, hogy néhány napig idilli a helyzet, aztán produkál 1-2 olyan napot, amitől az összes hajam kihullik, szóval, tipikus Mérleg, egyensúlyban tart mindent, nála nincs semmi olyasmi, aminek ne lenne meg az ellenpólusa.
A nyaralás alatt bevezetett közös alvásról sajnos nem tudtam leszoktatni, igaz, alig próbálkoztam, mert nekem is jó, hogy 9-10 óra (néha fogzás miatti ébredésekkel tarkított) különalvás után nyomunk még egy-két órányi közös durmolást a kanapén, sokkal kipihentebb vagyok, hogy nem hajnali 5-6 óra körül kezdjük a napot. B.-vel a nyaralás óta nem ébredtünk együtt, ez baromira hiányzik, de már csak 45 percnyi csúszás van a gyerek és B. ébredése között - előbb-utóbb szinkronban leszünk. A nyaralás alatt együtt aludtunk az utolsó 1-2 órában és az nagyon bevált mindenkinek. Itthon kicsi ehhez az ágyunk és a hálószoba adottságai sem kedveznek a közös alvásnak. Az ébredés nélküli szunyálásnak egyébként az a titka, hogyha nem fogzás miatt sír fel a gyerek, hogy sokat kell ennie napközben. Rengeteget. Szeptemberben gyakran azért nem etettem tovább, mert azt hittem, kihányja, ha még egy kanállal kap. Már egész jól kitapasztaltam a mennyiségeket, és úgy tűnik, a megoldás egyelőre a napi négy alkalom plusz némi gyümölcs és keksz az étkezések között. És az Anyatej Gold, természetesen.
A cápa társasági életéről annyit, hogy bárhová megyünk terepen, azonnal begyűjt magának néhány hódolót nemtől és kortól függetlenül. Nem tudom, hogy csinálja. Mindig akad valaki, aki csevegni akar velem Andrisról, többen megdicsérik és mosolyognak rá, a boltban legutóbb odajött egy nő, hogy jajj, de helyes ez a kissrác!, ma meg egy néni jött oda hozzánk, hogy úgy megdajkálná a fiamat, és ilyenek rendszeresen előfordulnak. Ez a rajongás vagy mi még egy év után is meglep, mert jó, huncut és vidám baba, de nem látom, hogy mi az, ami miatt ennyire vonzza magához az embereket. Andris amúgy szereti a nyüzsgést, a társaságot.
Nem lett rövid bejegyzés, gratulálok az állóképességéhez annak, aki végigolvasta. Písz.
6 megjegyzés:
Végigolvastam, én meg Andrishoz gratulálok, de ezt úgyis tudod. Csak azt akartam írni, hogy a gyöngyvárlást fogd rám (gondolom többek között), mert én rendeltem tőled karácsonyra nyakláncot!
:))
Inkább ülőképesség! Én elfogadom a gratulációt. :P
Csibike, tényleg fáradtnak tűnsz, a többi bejegyzéseid ennél sokkal gyengédebb-anyásak szoknak lenni, persze nem kell egy gyereket (még írásban sem) agyonbabusgatni, de akkor is úgy tűnik, tényleg szükséged van arra a 2,5 óra Westendre.
Szerintem az fogja meg az embereket Andrisban, hogy kisgyerek. Minden kisbaba cuki, persze vannak csúnyácskák, akikhez nem megy oda senki, de a legtöbb gyerek, amíg ki nem nő az első pattanása, fejsimogatást érdemel, amiért létezik (és nem az anyja! ezt az igazságtalanságot...). Na meg Andris értelmes és szép kisfiú, nyilván reagál a "megkeresésekre", visszamosolyog az illetőre, hát ki tudna ellenállni?
Westendezést sűrűbben Neked, olyan jó volt olvasni, hogy milyen jól esett!
Persze Andrisról a beszámolót is (igen, én is végig olvastam), édes-ügyes Kispasas még mindig!
bötűről bötűre :)
pihenni mindenkinek kell néha :)
Cápakölyök pediglen igen szépen fejlődik :)
Nem azért mondom, de én eddig még mindig végigolvastam minden bejegyzésedet. :) És már ugyan hogyne vonzaná az embereket ez az Andrisgyerek, szép is, élénk szemű is, okos is, ügyes is, mi kell még a beleszerelmesedéshez? :))
Megjegyzés küldése