2010. november 29., hétfő

Babanyelv haladóknak

Másfél-két hete árnyaltabban kommunikál velünk a gyerek, úgy ítélte meg, lezárhatja a 'Babanyelv kezdőknek' c. kurzust, a szülei összességében jól teljesítettek: Megetették, ha megéhezett (a gyorsaságon még csiszolni kell, tűrhetetlen a két-három perces várakozás), simogatták / vigasztalták / ringatták / masszírozták, ha fájt a hasa, ölbe / karba / hasra / vállra vették, ha társaságra vágyott és adtak tiszta pelenkát, szóval, továbbléphetnek. Most a  'Babanyelv haladóknak' c. anyagot gyűrjük és azt kell mondanom, Andris nagyon precíz, semmit sem bíz a véletlenre, tökéletes kis jelzőrendszert dolgozott ki a haladó szintre. Például másként sír, ha
- lefárasztotta a sok inger és már nagyon álmos (ha valami érdekli, addig pörög, amíg összecsúsznak a szemei, ebben is ránk hasonlít);
- fáj a feje, mert a nagy nézelődésben úgy meglóbálta, hogy beverte a fogamba;
- megijedt a tizenöt szál haján cirkáló fésűtől, meg egyébként is, ne fésülgessem, a férfi kócosan jó (itt elmagyaráztam a dednek, hogy anyja a koszmó megelőzésén fáradozik, legyen szíves együttműködni);
- megunta a testmozgást, természetesen ide kizárólag a saját izomerejét igénylő tevékenységek tartoznak (konditermezés, szólóban hason fekvésből feltámaszkodás satöbbi), az apja és az anyja által kivitelezett testgyakorlatokkal (séta, ringatás, fokhagymasegghurcolás satöbbi) nem bír betelni;
- elege van az orrszívásból (nekem is, de néha muszáj), bár egyszer-egyszer tárgyalni próbál, legutóbb lassan, határozottan kijelentette, hogy o-á, jelentőségteljesen megnyomva külön az o-t és külön az á-t, rövid szünetet is tartott a kettő között;
- belefáradt a csuklásba, olyan harmincat-negyvenet csuklik egymás után, azt hiszem, 'apa' / 'anya' helyett a 'köcsögcsuklás' lesz az első szava. 
Andrisnál érdekesen alakult az éhségdolog jelzése. Amikor még kicsi volt (ehhem, ehhem) és éhen akart halni, dobhártyaszaggató hangerővel sírt, a tejem meg folyni kezdett ezen a frekvencián. Így most is tud sírni, de csak nagyon indokolt esetben nyúl a halláskárosítás eszközéhez, általában a saját öklét gyömöszöli a szájába és csak akkor csavarja fel a hangerőt, ha megijed attól, hogy az anyja esetleg nem látja a kézfelfalásos jelenetet. Ha rajtam tör rá az éhség, továbbra is megpróbál enni belőlem, mindegy, melyik részemből, hangosan cuppogva összenyálaz, emellett pedig egy új módszerrel mutatja ki, hogy falatozhatnékja támadt: makacsul fejelgeti a vállamat / karomat / nyakamat, teljesen olyan, mint egy áldozatára le-lecsapó cápa, és ha mondjuk a vállamon van, lefelé fúrja magát a mellemhez. A technika azért még nem tökéletes: az apján is mellirányba furakodik, ugyanis szent meggyőződése, hogy A Szülő táplálja a gyerekét. A tükrös játékunknál meg nagyon röhögtem, mert tegnap egészen belehergelte magát abba, hogy kajálni próbált a tükörbéli anyából, szinte láttam, ahogy kigyulladt a feje fölött a gondolatbuborék - négy cici!  Remélem, tizennyolc év múlva nem fejelgetéssel és hangos cuppogással jelzi majd a csajoknak, hogy szimpatizál a mellükkel.
Az is eszembe jutott még, hogy a sarj új hangokkal próbálkozik és egyre jobban élvezi a saját hangját. Ma reggel hangosat sikkantott öltöztetés közben, aztán csak huncutkodva röhögcsélt, amikor mondtam neki, hogy ne ijesztgesd anyádat, kisfiam. Új a nyűgös nyöszörgés, az izgatott zihálás és a sírás utáni szipogás (meg kell zabálni, olyan édes közben), megmaradt az olajozatlan kertkapu nyikorgása és az elégedett röfögése. Nagyon kifejezően dolgozik az egész arcával, imádom, ahogy mondjuk ébredés után felismer minket: boldogan vigyorog a kis fogatlan szájával és izgatottan rúgkapál (meg ha az ágyában ébred, néha csavargatja a feje alá tett pelenka csücskét).  
És itt a végén egy kép a(z egyelőre) sokemeletnyi homlokkal rendelkező, profin kapaszkodó, nyílt tekintetű kommunikációs igazgatóról:


P.S.: Ezt az egészet amúgy egy kézzel írtam, mert Andris itt szunyál a bal karomban. Imádomimádomimádom. 

2010. november 28., vasárnap

Lassan nincs bejegyzés kendő nélkül

Ma begyűjtöttem néhány rosszalló pillantást és egy aggodalmaskodó, jajj, nem fagy meg ez a picike? kérdést, mert olyan kegyetlen anya vagyok, hogy kiviszem a gyerekemet a hóesésbe. Nem kezdtem el magyarázni, hogy délután még nem esett, este, a kórházból hazafelé kezdett szakadni, és ugyan nagyon szeretnénk végre B.-vel lenni, azért a kórházban nem oldható meg a családegyesítés, valahogy haza kell jönni a gyerekkel, ha hóban, akkor hóban. A tejgombócot nem zavarta a havazás, meleg fészket építettem neki magamon, jól eldugtam a hordozókendő, a sál és a kabátgallér segítségével, nyöszörgött is, hogy semmit nem lát A Világból és lemarad valami fontosról, a szirénázó mentőautóról, például. Csak a kapualjban bugyoláltam ki, ahol az a drámai esemény történt, hogy kettő darab hópihét Andris arcára fújt a szél és a váratlan fejlemény miatt öt másodpercig sírt, utána meg összehúzott szemekkel, számonkérően nézett bele a hóesésbe, hogy ez mégis mi volt. Terveim szerint jövőre szánkóval hasítunk a hóban, én rajta ülök Andrissal, B. meg húz minket, bár ő erről még nem tud. 
Andrissal minden egyes nap meglátogatjuk B.-t, összesen olyan négy óra a kiruccanás, ebben már benne van az is, hogy apa és fia játszik egymással vagy együtt nézi a tévét (Andris nagyon komoly arccal hallgatta a cápákról szóló műsort), az anya meg elérzékenyülve figyeli őket. A kórházasdinak köszönhető, hogy 1) a hordozókendőt most már másodpercek alatt magamra kötöm (ha kell, csukott szemmel is) 2) a babaképűt bármilyen kényelmetlen pózban megszoptatom és tisztába teszem, 3) nem jövök zavarba, ha egy nővér szoptatás közben hozzánk hajol és Andris szépségéről áradozik, plusz megfogja a lábát. (Nem tudom, mit szólna a t. nővér, ha mondjuk vacsorázás közben valaki az ő virgácsát tapperolná.) Legutóbb a postás simogatta meg Andris lábfejét csak úgy, mert eszébe jutott. Kretén dolog engedély nélkül hozzányúlni más gyerekéhez, azt is utáltam, amikor anno a kutyámat cirógatta meg egy vadidegen. Hazafelé pedig megállított egy nő, hogy hadd nézze meg rajtam a hordozókendőt, mert hónapok óta nem tudja felkötni a sajátját, hiába próbálkoznak mindenfélével. Nos, így ránézésre marhára nem lehet látni a kötésmódot, a nő mégis nagyon lelkesen nézegetett, arra viszont nem volt kíváncsi, milyen a kendővonulat a kabátom alatt. Pár szóban elmondtam neki, mire érdemes figyelni, de a szemében nem láttam megcsillanni az aha-élményt. Ja, és ha már hordozókendő, mi, hordozók, ismeretlenül is mindig mosolygunk egymásra, akár az utcán, akár a boltban. Úgy néz ki, a hordozók nagy családja befogadott.  

2010. november 27., szombat

Tükröm, tükröm...

Andrisfiam egyik kedvenc játéka, hogy nézegeti magát a tükörben. Ezt a játékot nem lehet egyedül játszani, mindenféleképpen kell hozzá valami felnőtt (általában az apa éspervagy az anya), aki a gyermeket a tükörhöz tartja, hogy a gyermek üdvözölhesse azt a másik kisfiút. Andris fél perc alatt észreveszi, hogy ott van az a másik kisfiú, mindig ott van az a másik kisfiú, és nyújtja felé a kezét, mert ő ilyen könnyen barátkozik. Haverkodás közben nyitott szájjal röhög, teljesen boldog, hogy látja azt a másik kisfiút. Rájött arra is, hogy az öklével zörgetni tudja a tükröt (mert nem simul a falra), így az a legkedvesebb szórakozása, hogy komoly arccal több szögből is szemrevételezi magát a tükörben (ha elforgatom a testét, a tekintetét nem veszi le a tükörről), például megnézi, mennyi haja hullott ki, majd kacagva zörgeti a tükröt azzal a másik kisfiúval együtt. Ez olyan aranyos jelenet, hogy nem lehet kibírni röhögés nélkül és minél jobban röhögünk, Andris annál jobban élvezi a tükrös játékot. A felnőtt szerepkörében nem ragaszkodik az apjához éspervagy az anyjához, a nagymamák is tarthatják, amíg ő tükröt zörget és kurjongat annak a másik kisfiúnak. A gyanútlan nagymamák azt hitték, elég, ha Sir Andrew-t a vállukra veszik és babusgatás közben elücsörögnek vele a kanapén. Sir Andrew (a nagymamáknak Andriskám) azonban másként gondolta. Udvarias gyerek, ezért eltöltött egy kis időt a nagyik vállán (cirka egy percet), aztán egy kis mocorgással és homlokráncolással jelezte, hogy az elmúlt majd' két hónapban eleget látta már a kanapét, cihelődjenek csak fel a nagymamák és vigyék nézelődni, főleg a tükörhöz, ezt az infót már az apa- éspervagy anyafelnőtt teszi hozzá, hogy az unoka kedvében tudjanak járni a nagyszülők. A nyomaték kedvéért Andriskám a nagymamáira vigyorog és kacsingat nekik, ez ebben a helyzetben nagyjából azt jelenti, hogy gyí, kedves lovacskám, gyí, a mamák meg hű (és elbűvölt) apródként teljesítik Sir Andrew óhaját. Tud bánni a nőkkel, na.

2010. november 25., csütörtök

Rosszul alvó babák szülei inkább ne olvassák el ezt a bejegyzést

A lenti képeket nézegetve az jutott eszembe, hogy Andrisnak ezer arca van, például ha fekszik, kis kerek pocokfeje lesz, mint a játszószőnyeges képeken, a gravitáció biztos lehúzza a pofazacskóit. És hogy gyorsan belevágjak az alvástémába: Az oroszlános konditerem bajnoka mindent megtesz azért, hogy elkényeztesse a szüleit, ma éjszaka nyolc órát aludt egyhuzamban, tegnap hét és felet, előtte meg hetet. Látszik, hogy alakulóban a szépérzéke, az elmúlt három napban mindig kerek harminc perccel durmolt tovább. Nagyon apró korában már megmutatta, hogy tud nyolc órát aludni, két- vagy három hetes lehetett, de az egyszeri alkalom volt. Nem ébresztettem fel, viszont óránként többször is rápillantottam, hogy tényleg alszik-e vagy csak úgy tesz, mintha aludna inkább beteg, meg hogy kihagy egy főétkezést, csupa csont és bőr lesz, mire felébred. A dednek az ébredés utáni farkaséhséget leszámítva nem volt semmi baja. 
Úgy tippelem, ez a három alkalom nem a véletlen műve, az A betűs gyerek talán most fejlődött oda gyomorilag, hogy éjszaka már nem muszáj ennie, valamint megjegyezte, amit az új pelenkájáról tartott bemutató alatt mondtam neki, hogy ez a Libero 3 már felnőttméret, passzol a fenekére és rengeteg minden fér bele. (Nem ám csak úgy ráhúztam a gyerekre A Nagyfiú Pelenkát, nem, megadtuk a módját, pölö meséltem neki az elején vagánykodó teknősről, meg ilyesmi.) Bár az is lehet, hogy a hidegfront miatti pörgés fárasztotta le. Egyszerre olyan tizenkét-tizennégy órákat töltött ébren és nagyon nyűgösen, mondjuk, pár hete eleve nem alszik sokat napközben, mert nagyon kíváncsi, annyi minden érdekes dolog van a világban, minek töltse alvással az idejét. Ebben a három frontos napban egyáltalán nem lehetett elaltatni Andrist, állandóan rajtam akart lenni, a reggeli visszaalvásokat leszámítva egyedül a hordozókendőben szundikált valamit a séták alatt, persze nem sokat, mert kint van olyan, hogy szél, esőcsepp, neonfény, kutyaugatás, ezekről nem akart lemaradni. 
Én már az első napon átmentem zombi üzemmódba, estére teljesen elfáradtam, mert gyarló szervezetem megszokta azt a hihetetlen luxust, hogy napközben egy-három órákat alszik legalább kétszer, arra nem volt felkészülve, hogy tizenkét-tizennégy órára hozzánő egy nyűgös és a saját nyűgösségétől szenvedő Sir Andrew, akivel tizenkét-tizennégy órán keresztül ugyanazzal a szeretettel és türelemmel kell bánni. Kiképzés a javából. Aztán az első este három óra alvás után arra riadtam fel, hogy Andris mindjárt ébred és enni kér (dolgozik bennem az ösztönanya), nem fekszem vissza, nincs értelme, ha perceken belül úgyis kelhetek fel. Várakozás közben elkezdtem dolgozni az egyik ékszermegrendelésen és most ne firtassuk, balfék vagyok-é, hogy hajnal kettőkor medált fűzök alvás helyett. Andris még másfél óra múlva is durmolt, nekem keresztbe álltak a szemeim az álmosságtól, úgyhogy beszédültem az ágyba. Csak a kora reggeli szoptatásnál láttam, hogy a Sir hét órát aludt. Hét órát! Megbeszéltem vele, mint kialvatlanságtól dagadt szemű anya a kipihent, derűsen nézelődő fiával, hogy legközelebb szóljon előre, ha hét órát alszik, úgy készítem a kispárnámat. Azt most nem ecsetelem, hogy az elmaradt tejcsapolás miatt kőkemény, hordónyi mellek társaságában töltöttem az éjszakát, már attól csöpögött belőle a tej, hogy kimondtam a 'szoptatás' szót lehajoltam a papucsomért. 
Senki nem mondhatja, hogy nem bízom a fiam képességeiben: A következő két estét úgy alakítottam sétával, játékkal, fürdéssel, hogy Andris csak kilenc-tíz körül aludjon el (a nyűglődése miatt nem is fáradt el sokkal korábban) és így a hosszú szunya pont éjszakára essen, mert annak nincs sok értelme, ha délután öttől alszik ennyit, mi meg B.-vel jól rákészültünk a hét órára, ez kisbaba mellett a-j-á-n-d-é-k. Andris felülmúlta a várakozásokat a maga hét és fél, majd nyolc órájával, de nem szidtuk meg érte. 

P.S.: A cápa egyéb szülőbarát alvásos dolgairól majd máskor írok, nem akarom túlfeszíteni a húrt.

2010. november 23., kedd

A Szamár nem barát

Andris nyűgös periódusaiban kizárólag a karomból hajlandó szemlélni a világot, ilyenkor ötezerszer végigjárjuk a lakást, mesélek neki minden zugról, és hiába tűnik úgy, hogy megnyugodott, mihelyt megpróbálom letenni egy olyan helyre, ami nem én vagyok, sírásra görbül a szája. A gyereknek van egy oroszlános konditerme, amihez elvileg még kicsi, mert nem éri el a felfüggesztett műanyag bigyókat vagy a puha kockát, hogy lebokszolja, megfogja éspervagy ismerkedés címszó alatt a szájába tömködje őket, gyakorlatilag azonban mostanában már néhány percre belerakom Andrist, mert annyira rá tud csodálkozni magára a helyzetre és a zörgő miegymásra, hogy hirtelen elfelejti, ő valójában nyűgös, így van öt-tíz szabad percem, hogy végre elmenjek vécére és bekapjak pár falatot, illetve lekamerázzam a konditeremben randalírozó gyereket. 
Szóval, ott tartottunk, hogy Andris először elcsodálkozik, és muszáj megemlítenem, hogy élőben nagyon csinos ez a csíkos szerelés, az apja egyik kedvence, mármint az Andrison, nem az apja hordja. A sarj hálás közönség, remekül működik nála az újdonság varázsa, napjában akár többször is landolhat a játszószőnyegen, mindig meglepődik. Arról nincs információm, mit súgott a fülébe a katica:   


A szőnyegen annak a fehér pöttyös zöld cuccnak a belseje zörgős izével bélelt, ha Andris hadonászás közben hozzáér, első körben ledermed és gondolkodni kezd azon, hogy ajjajj, itt valaki nagyon zörög, aztán  ügyesen összerakja a fejében, hogy a zörgés azért van, mert az ő keze csapkod. A konditerem működtetője (értsd: én) fontosnak tartja, hogy a kliens jól érezze magát testedzés közben, ezért például A Szamarat előzetesen látó- és ütőtávolságba helyezte (középen lóg), meg bekészített egy textilpelenkát, amivel a fizikai munkában esetlegesen megizzadó Sir Andrew homlokáról le lehet törölni a verejtékcseppeket. Miután a csíkos előkelőség rádöbben, hogy bár ez a színes terep nem az anyja karja, de tulajdonképpen klassz helyen van, ellazul, homlokáról tovatűnnek a csodálkozás barázdái és mosolyogva néz a kamerába:


Imádom a feje búbján égnek meredő kis hajpamacsot, nagyjából ennyi maradt meg a régi hajából, meg egy kicsi hátul. Érdekesen hullik Andris haja, fogalmam sincs, hová tűnnek a hajszálai, egy darabot nem találtam se az ágyában, se a ruháján, se a fürdővizében. Na, de térjünk csak vissza a cápánkhoz, aki némileg visszafogottan ismerkedni kezd A Szamárral. Jól látszik a képen, hogy a felemelt bal kéz megböki a jószág egyik lábát, mert A Szamárnál soha nem lehet tudni, kék, ráadásul négy lába van és mind zörög, úgyhogy nem árt az óvatosság. Andris mozdulata egyébként abszolút szándékos, nem véletlenül nyúl A Szamár felé, mint a kisbabák, hátha beleakad a keze, hanem a nagyfiúk tudatosságával konkrétan A Szamarat akarja megérinteni. A kisfiam nem sieti el a dolgokat, félszegen mosolyogva, a szeme sarkából lesi, mit reagál a böködésre a fölötte lógó állat:


A Szamár zörren egyet, aztán elhallgat, Sir Andrew pedig csalódott, alig akarja elhinni, hogy ennyi az egész. Nem lehet nem észrevenni, hogy szamárlábzörgetés ügyben a katica további instrukcióira vár. Bár engem nem kérdezett, a konditerem széléről biztattam, hogy böködje csak tovább A Szamarat, csörög az rendesen, Andris azonban nem hisz nekem, szemében értetlenkedés, arcán lemondás:


Mondtam Andrisnak, hogy ez nem gépesített szamár, csak abban az esetben mozog, ha az a csíkosba öltözött, bóbitás kisfiú, aki alatta fekszik, felemeli a kezét és meglöki a lábait, őt azonban nem lehetett meggyőzni. Az ismerkedés úgy zárul, hogy hősünk fintorgással adja A Szamár tudtára: elégedetlen a teljesítményével. 


Andris heves kar- és lábemelgetéssel, illetve néha ingerült nyöszörgéssel vagy sírással szokta jelezni, hogy elege van a konditeremből és a mindenféle állatból, azonnal vigyem el erről a borzasztó helyről és inkább megint járjuk végig ötezerszer a lakást. 

P.S.: Katt a képekre, úgy talán jobb a minőség.

2010. november 21., vasárnap

Főszerepben a hordozókendő

A héten volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, másfél hónapig bírtam, kész, most már nem élhetek tovább a kozmetikusom nélkül, és tudom, hogy azért kaptam vérszemet, mert a szülés utáni harmadik nap estéjén sikerült itthon hajat mosnom: B. a kád elé rakta az egyik összetekercselt polifoam matracot, én nem túl kecsesen, cirka mint egy térden lőtt orrszarvú, rárogytam és belehajoltam a kádba, B. pedig víz és sampon segítségével tisztára varázsolta a hajamat, majd hatékonyan közreműködött a feltápászkodásomban. A császársebet nem arra tervezték, hogy térdelgessenek és hajolgassanak vele (a kórházban csodámra jártak a dokik-nővérek, hogy milyen kunsztokat művelek szülés után hét-nyolc órával), csillagokat láttam a fájdalomtól. Hajmosás után büszkén feszítettem a turbánom alatt, mintha legalább egy kamiont húztam volna el, foggal. Aztán lett hordozókendőm és tudtam, ilyen fitt és mobil állapotban semmi nem tarthat vissza, végre eljutok kozmetikushoz. (A következő fajsúlyos projektem a fodrász lesz.) A szoptatással és az esetleges bömböléssel úgy voltam, hogy nem agyalok rajta, ha kell, majd megoldom valahogy, a szemérem a gyerek születése alatt és után kiveszett belőlem, bár annyira nem, hogy egy szál mellben szteppeljek a Ferenciek terén. A Blahán és a négyeshatoson csak kicsit rettegtem a tömegben, mert Andrisból semmi nem látszik hátulról - egy nő lassan sétál, piros izémizé verdesi a térdét, lökjük meg nyugodtan, mérnemszedialábát. A villamoson és a metrón mindig kaptam ülőhelyet, a rám kötött gyerek meglehetősen egyértelmű, most már nem lehet félrenézni, mint a nyolc és fél hónapos terheshasnál, hogy jajj, a spiné biztos kétpofára tömi a Lay's csipszet a Barátok közt alatt, azé' ilyen kövér. A helyszűke miatt Andris lecsatlakoztatására nem volt lehetőség, a kozmetikus azonban ügyes nő, tizenöt-húsz percig elmolyolt az arcomon ilyen extrém körülmények közepette is, a ded meg békésen aludt. 
Hazafelé jött az, ami a kendős kiruccanások velejárója: Egy idős néni megállított az utcán, hogy tündéri ez a pici gyerek, nem fázik így?, és hogy vigyázzon, kedvesem, nehogy megfázzon ebben a ronda időben. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy egy szál fokhagymaseggben sétáltatom a szóban forgó gyereket, elárulom, hogy rajta volt két-három réteg kendő (megjegyzem, nem az a vékony muszlincsoda), a saját testmelegem, az általam csak macibundának becézett kimenő ruhája (szőrmés-poláros kabát és nadrág), rugdalózó, body, a leendő negyvenhatos lábán bélelt lábtyű, vadiúj hajpihékkel borított fején sapka és a macibunda kapucnija. Nem igazán tengerparti szerelés. Egyelőre ott tartok, hogy barátságosan mosolyogva reagálok az ilyen hozzászólásokra. Még. Mondjuk, ez a néni nem is volt durva, kis madárcsontú, csuparánc mamóka, nem tudtam volna rámorranni, nem úgy, mint a kasszásra a boltban, akinek valószínűleg már az ükanyja is rugalmas hordozókendőbe kötött csemetével kapált a krumpliföldön, különben miért okoskodott volna a vonalkódokat húzgálva? Először kaptam némi kritikus pillantást, hogy érezzem, valami rosszat csináltam, aztán jött a kérdés, hogy nem fáj a háta? Naivan azt hittem, az én hátam miatt aggódik a nő, mondtam neki aranyosan, hogy tetszik tudni, súlyeloszlás így meg úgy, de leszarta a hátamat és a súlyeloszlást, fintorogva bedobta a következő kérdést, hogy nem törik ki a gyerek nyaka? Merthogy ő onnan úgy látja, mindjárt kitörik a gyerek nyaka. Hát, ja, kitörik, bzmg, kitörik, direkt azért hordom így, hogy kitörjön a nyaka, ezt kellett volna belelöknöm az arcába, de mióta Andris van, az agressziómat gúzsba kötik az anyaérzelmek, ebben az állapotban felhergelni se bírom magam, őrület. A határozott, bár agresszió szempontjából rendkívül vérszegény nem, nem törik ki a nyaka válaszom nem győzte meg a kasszás nőt, úgy nézett rám, mint valami elmeroggyant alteranyára, akinek az a legújabb hóbortja, hogy magára kötözi szerencsétlen gyerekét, holott őt is babakocsiban tologatta az anyja, oszt' mégis ember lett belőle. (Oké, de milyen?) 
Persze, a hordozókendő és a nézelődő vagy durmoló Andris pozitív megnyilvánulásokat is vonz, például erős a gyanúm, hogy a fiúk azért szeretnek együtt császkálni, mert így kendővel rém könnyen csajozhatnak. Gondolta volna a kedves olvasó, hogy a hordozókendős apa és fia láttán a nők kilencven százalékának bepárásodik a szeme a meghatottságtól? Egy részük nem is bírja megállni és mindenféle szépet mond, B.-nek meg hízik a mája, pedig a megjátszott távolságtartással pislogó Sir Andrew kapja a bókokat, nem ő. Egyébként B. teljesen rákattant a kendőre és a testén szuszogó kisfiára, és csak azért nem húzunk sorsot, hogy ki hordozza a gyereket, mert hétköznap rajtam van többet. Legközelebb ikreket szülök, ja.

2010. november 18., csütörtök

Néha ott, ahol éppen

Az első képen A. kisebb és több a haja. Én ugyanakkora vagyok mindkét képen és nem hullik a hajam.


P.S.: XL-es szunyáért katt, saját felelősségre.

2010. november 16., kedd

A marketingem is klassz

A villamoson átadták a helyet nekem B.-nek, aki nem amortizálódott le hirtelen, viszont nála volt a gyerek. (Itt most hatásszünetet tartok.) Hordozókendőben. Így mentünk a hatodik héten esedékes kontrollra, B. sem akart frusztrálódni a babakocsis tömegközlekedés miatt. A fiúk nagyon élvezték egymás közelségét, Andris rekordsebességgel aludt el az apja mellkasán. B.-nek jól áll a hordozókendő is, nem csak a babakocsi, valahogy még férfiasabb a gyerektől, egész úton a két fiúban gyönyörködtem.
B. remek stratéga: Bekukkantott a váróba, hogy mindenki lássa, pici gyerek anyja vagyok, aki egyelőre cukin alszik az apján, de enni nem tud belőle, és bár a ded sírás közben is cuki a lefelé görbülő szájával, a farkaséhségét demonstráló hangerő már nem annyira. A nyomásgyakorlásnak szuper marketingnek köszönhetően az egyik nő előre engedett, hamar végeztem. A doki csupa jó híreket mondott, pölö mindenem rendben odabent, vége a negyvenegy napja kínzó, kötelező önmegtartóztatásnak, a sebem szép (a környéke még hónapokig érzéketlen lesz), a habfürdő lekerült a tiltólistáról, jöhetnek a hasizomgyakorlatok (ööö... muszáj?). Azt tanácsolta, hogy a következő sarjjal várjunk Andris hatodik hónapjáig, mert ugyan semmi akadálya annak, hogy terhesen szoptassak (több olyan kismamája van, aki épp ebben az állapotban leledzik), a szervezetnek azért elég nagy megterhelés lenne a multifunkció, meg eleve az a jó, ha legalább fél év telik el a szülés és a teherbeesés között. Az A betűs tejgombócot legalább hat hónapig szeretném szoptatni (remélem, az Univerzum Szoptatásügyi Főosztálya támogat ebben), ráadásul a negyvenegy napot nagyon rendesen be kell pótolni valamikor, úgyhogy nincs gond, ilyesmit terveztünk mi is. A vérképem a csodálatosnál is csodálatosabb, vas helyett Elevitet kell szednem, ami így rákészülés a második babára. A kontroll végén a doki kérdezett egy olyan furcsa dolgot, hogy kihagyom-e már az egyik éjszakai szoptatást, én meg nem tudtam értelmezni ezt a mondatot, és nem az agykapacitásom miatt (bár a terhességi amnéziám még most is tart), hanem mert egyrészt igény szerint szoptatok, ergo a gyereket nem hagyom éhesen (sem) sírni, másrészt Andris nagyjából este tizenegytől vagy éjféltől cirka másnap hajnal négyig-hatig alszik, hol itt a többszöri éjszakai szoptatás?, harmadrészt nem gondolom, hogy a minicápának már most ennél többet illene aludnia egyhuzamban, ehhez a performanszhoz még sokat kell fejlődnie. Az a helyzet, hogy nekem nincsenek ilyesféle elvárásaim az Andrissal szemben, nem hiszek abban, hogy minden gyereknek időre kell teljesítenie bizonyos dolgokat, mert van egy közös mérce. Örülök, hogy a fiam jól alszik, teljesen hidegen hagy, ha mondjuk Kovács Pistike ebben a korban a tizenöt órás alvás előtt már megágyazott magának.    

2010. november 14., vasárnap

Megint képes

A gyerek legújabb szórakozása, hogy próbálgatja a hangját. A legváratlanabb pillanatokban szakad ki belőle valami rövid és hangos, először meglepetten, tátott szájjal néz, hogy ez mi volt, mintha nem is belőle jött volna a hang, aztán elégedetten elvigyorodik, rettentően tetszik neki, hogy ilyet tud. Az is, ha visszakurjantok, hihetetlen izgalomba jön attól, hogy társalkodónője ismeri a babanyelvet. Legutóbb az egyik hajnali pelenkacserénél kurjantott egy nagyon vidámat, utána halkan elmagyaráztam neki, hogy 1) legközelebb szólj, kisfiam, a frászt hoztad rám ezzel a harci üvöltéssel, 2) cssss, apád alszik, 3) még csak négy óra, kopasz, most biztos nem játszunk kerekecskegombocskát, anyád örül, ha félálomban nem fordítva adja rád a pelenkádat. A cápagyerek fürdés után is előszeretettel hallatja a hangját, a képen épp azt próbálja eljátszani, hogy fogalma sincs, ki kurjantott:


Persze, a huncut feje mindig lebuktatja. A kurjongatáson kívül kikívánkozott már belőle az is, hogy , ez egyfajta tetszésnyilvánítás, például amikor az anyja közel hajol hozzá és idétlen hangokat bocsát ki magából vagy harapdálja a hasát, az nagyon rendben van Andris szerint. Igazán hálás közönség. Imádom a fogatlan vigyorát, és nemrég kezdett el úgy röhögni, hogy kidugja a nyelvét:  


Igen, hurkásodik a gyermek, a védőnő megdicsérte a héten a kilóit és azt is mondta, hogy szép bőre van. Hetente kétszer kenem gyógyszertári krémmel, hogy ne száradjon ki. Andris élvezi a kényeztetést, igazi férfi, ráadásul a hasmasszázs bemutatásánál flörtölt a védőnővel, kacsintott neki és többször rámosolyogott. Úgy tűnik, a fürdéssel megbarátkozott, sőt, egyre jobban lelkesedik érte, amit abszolút megértek, hiszen én is nagyon szeretem, ha B. a karjában visz a vízbe, bár B. nekem még soha nem énekelt szappanozás közben. Andris most már nem sír és nem nyüszög, ha vízcsepp hull az orrára, helyette csodálkozva pislog, hogy mi ez a nagyon vizes, amibe belelóg a feneke, a lába és a keze, néha el is mosolyodik, szóval, nem kizárt, hogy vízilabdázó lesz belőle (csak valaki szappanozza és énekeljen neki).  
A fiúk fürdetés után gyakran elvonulnak beszélgetni a világról meg egyéb komoly témákról. Andris általában udvariasan, néha meg értetlenkedve néz, ha a társalkodónője holmi kamerával megzavarja a férfiak dolgát:


A képen nem látszik annyira, de a jobb kezével a póló redőibe kapaszkodik, jól megmarkolja az anyagot az én ügyes kisfiam. Az apja hasán remekül kinyomja magát és megtartja a fejét, és az a helyzet, hogy az apja hasán ezt a mutatványt mindig csinálja, ha csak úgy a kanapén, szólóban fektetem hasra, néha moccanni sem hajlandó, még akkor sem, ha motivációs eszközként odarakom elé a narancssárga plüssoroszlánt, és előfordul, hogy ásítással jelzi: unalmas a trükköm, mutassak valami mást. 
Kopasznak meg azért hívom, mert a homloka fölötti részen olyan másfél hete kihullott a haja, úgyhogy perpill nem egy kiköpött Sámson a gyerek. Nem azért kopaszodik, mert olyan stresszes velünk az élet, babahajnál ez így működik. Anno az ultrahangon rengeteg hajat mondott neki a szonográfus, hát, kíváncsi vagyok.    

2010. november 13., szombat

Vankendőm, vankendőm, vankendőm!

Nagy jóság a rugalmas hordozókendő és az még nagyobb jóság, hogy Sarasvati kölcsönadta az övét, ami piros (piros!), sőt, beavatott a kötözés rejtelmeibe, a kisfia pedig hősiesen tűrte a próbababa szerepkört. Azt hittem, nagyon hülye leszek a kendőhöz (és többen is azzal riogattak, hogy tanfolyam nélkül nem lehet használni), de csak kétszer kellett megmutatni, hogy tudom elöl hordozni a fiamat. Csütörtök óta szerelmes vagyok a piros hordozókendőbe és nem bírtam ki, még este sikeresen magamra applikáltam ezt a sokméternyi anyagot és Andrist, így mentünk le az apja elé. Úgy szerettem volna, ha odajönnek hozzám az emberek és gratulálnak, hogy jé, sehol egy gordiuszi csomó, és milyen ügyesen megkötöttem a kendőt, és milyen ügyesen beleraktam a gyereket, ez aztán a remek munka, csibike, de valahogy senkinek nem jutott eszébe, holott egész kis lényem szomjazta a dicséretet. Határozottan úgy láttam, Sir Andrew jól fogadta a számára ismeretlen helyzetet. Egy percig méltatlankodva nyöszörgött, mert micsoda dolog, hogy ilyen piros izébe teszem a karom helyett, aztán megnyugodott, hogy ja, ez is anyaszag és anyatest, jól van, úgyhogy bealudt és azóta is ezt csinálja: még ki sem értünk a lakásból, már önfeledten szunyál, szóval, csókoltatom a kendő ötletgazdáját. Tudom, hogyha hordozókendő, akkor anya-gyerek kötődés meg minden, de nekem ugyanilyen fontos a szabad mozgás is, hogy könnyen és gyorsan A pontból B pontba jutok, ugyanis a babakocsi kizárólag B. izomerejével együtt használható. Én nem bírom megemelni úgy, hogy a gyerek ne csúszkáljon benne, hozzá nem köthetem a cápát, a lépcsőn meg van ugyan spéci lejáró, de azt olyan valaki tervezte, akinek nincs se gyereke, se babakocsija, se agya, teljesen használhatatlan, így ha B. itthon van, a sarj babakocsiban levegőzik, minden más alkalommal hordozom. B. egyébként lelkes apa, a múlt hétvégén már a lakásban elmarta a babakocsit gyerekestül, és utána egy kicsit sem tolhattam a piac-bolt-séta másfél órája alatt, ott kutyagoltam a fiúk mellett. Remélem, ma legalább öt percet engedélyez, csak az íze kedvéért, nem nőhet fel úgy a fiam, hogy nem tologattam babakocsiban.  
A kendőhöz még annyit, hogy a felcsigázásért ezer köszönet dorwnak, a megerősítésért a kommentelőknek, a kendőért és a betanításért meg Sarasvatinak és Vejkének. És világbéke, természetesen.

2010. november 10., szerda

Az Élet nem csak játék és mese (és anyatej és tiszta pelenka)

A cápagyerek hajnalban is szembesült azzal, hogy babaéletnek bizony vannak árnyoldalai, ilyen például a porszívós orrszívás. Gyerektelenül nem tudtam elképzelni, hogy is működik ez, nem sejtettem, hogy van egy spéci műszer, azt hittem, csak a porszívó fejét dugják a takonypóc orra alá, és a köldökcsonk mellett az volt a másik parám (van még pár, szép sorjában előjön az összes, úgy látom), hogy letépem a gyerek fejét, ha rossz szívóerősséget állítok be. Aztán szülés előtt beszereztem az eszközt, de nem kerültem jobb lelkiállapotba. Kicsit vert a víz, hogy majd fel kell dugnom a gyerekem pici orrlyukába ezt a porszívóra csatlakoztatható szerkezetet, biztos fáj neki a szívás és az sem túl vidám dolog, ha a cimpájára cuppan a cső, akármilyen kicsi az átmérője, meg tulajdonképpen én sem örülnék, ha valami műanyag cuccot dugdosnának az orromba. Ja, és a sírás-rívás kellős közepén valahogy győzzem meg észérvekkel a csecsemőt, hogy csak neki akarok jót, nem hobbiból porszívózom az orrlyukait.
Első alkalommal B.-vel együtt csináltuk az orrszívást, szabályosan leizzadtunk, mire végeztünk, mert a gyerek vörös lett a bömböléstől (itt tanultam meg egy újabb sírástípusát), kapkodta a fejét és kézzel-lábbal tiltakozott. Látszott, hogy gyűlöli az egész procedúrát, B.-vel pedig eléggé megszeppentünk, emberkínzás light ez az orrszívós történet. A következő három-négy alkalommal Andris viszonylag jól tűrte, még reménykedtem is, hogy nahát, nyugaton a helyzet változik, de ma megint nagyon utálta és... életében először megsértődött. Ranschburg mester szerint az újszülött világa "megélt világ, amelyben csak a pillanat létezik, és a pillanatok sora nem rendeződik össze múlt, jelen és a jövő egységes folyamatává", a sarjnak azonban elfelejtettek szólni, hogy ez így működik és ehhez tartsa magát újszülöttként, mert a fürdőszobában (jelen) még tökéletesen emlékezett arra, mi történt két perccel korábban a nappaliban (múlt): hiába puszilgattam és vigasztaltam, elfordította a fejét, majd száját biggyesztve és homlokát ráncolva tüntetően a másik irányba bámult legalább egy percig, mintha ott se lennék, nem is pislogott, maga volt a megtestesült neheztelés, ennyire zokon vette az orrszívást. Egyébként van neki egy másik nagyon szigorú ábrázata, a westernfilmekben Clint Eastwood néz ilyen szúrós szemekkel a gonosz banditákra:


B.-vel egyszer teszteltük Andrison a csecsemő orröblítő oldatot (az ilyen durva, szülőt próbáló dolgoknál mindig vállt vállnak vetve küzdünk együtt), hátha kiváltható az orrszívás. Maga a spray nagyjából feleakkora, mint a gyerek, és a szórófej nem fér bele az orrlyukába, a váratlanul orron (és kicsit szemen, mert elrántotta a fejét) fújt cápa pedig nagyon sír. Öregedtünk vagy száz évet a művelet öt másodperce alatt, megfogadtuk, hogy na ez az, amit soha többé, bzmg. Állítólag "gyengéden eltávolítja a felgyülemlett váladékot". Aha, persze. Szívesen orrba lőném vele a kitalálóját, csak hogy lássam, gyengédnek érzékeli-é az orröblítést. Nem értem, miért nem a NASA csúcstechnológiájával készítik az ilyen csecsemőgondozásos kütyüket, minden műszer kicsi lenne, de hatékony és ami a lényeg, bababarát, például az orrszívó nem lenne nagyobb egy öngyújtónál, színes, anyatejszagú, zenélő bizbasz, beépített váladékoldóval és masszírozóval, ja, és szétszedhető, ergo könnyen tisztítható, az orrszívás végén nem kellene rohanni vele a csaphoz, nehogy beleszáradjon a kis mindenféle babatakony. Olyan sokat kérek?    

2010. november 9., kedd

Ajándékba valakinek

Úgy alakult, hogy Andris fenekére elég hamar nagyobb pelenkát kellett húzni, ezért az első-második héten  szükséges méretből megmaradt cirka húsz darab Pampers newbaby és huszonhét darab babylove newborn pelenka, illetve ajándékba kaptunk egy szett Pamperst (negyvenhárom darab), ez bontatlan, az ajándékozás pillanatában már nem volt aktuális a méret. Ezeket a pelenkákat nagyon szívesen odaadnám kettő vagy akár három újszülött anyukájának, szóval, ha van közöttetek kismama vagy ismertek olyan kismamát, akinek jól jönne ilyesmi, írjatok mélt vagy kommentet, köszi.

2010. november 7., vasárnap

Itt is rohan az idő

Andris ma egy hónapos, fogalmam sincs, hová tűnt ennyi nap egyik pillanatról a másikra, még csak tegnap született, nem? Fürdés után megpróbáltuk lecentizni az apjával, olyan ötvenöt-ötvenhat ficeregve, nem szögegyenesre nyújtott lábakkal. A mérleg szerint majdnem 4500 gramm, jól éreztem pénteken az egyik emelésnél (olyan izmom izomféleségem sajdult meg a  hátamban, aminek a létezéséről nem is tudtam), hogy ez a gyerek suttyomban megint hízott. Szépen kikerekedett az elmúlt egy hónapban, a hordozásához komoly izommunka kell, egy karral nem bírom el. Nem dagi, a tokáját és a hurkás combját leszámítva semmi nem utal a nagy zabálásaira. Az a fura, hogyha a karomban tartom vagy fényképen nézem, egész felnőttbabának tűnik (és mindenki sokhónaposnak tippeli), viszont ha pl. a kocsijában tologatjuk az utcán, kis picike a többi babakocsis gyerekhez képest. 
Hű krónikása vagyok Sir Andrew-nak, egy kockás füzetbe jegyzetelem, mi történik vele a nap huszonnégy órájában. Őbabasága így bukott le, ugyanis a feljegyzéseim alapján kiderült, napi hét-nyolc órát képes ébren tölteni egyhuzamban, nagyjából ugyanabban az időintervallumban. Ilyenkor kétszer harminc-negyven percet hajlandó aludni, a fennmaradó időt táplálkozással és szemlélődéssel tölti, ez utóbbit általában hű krónikása és fokhagymasegghordozója karjában / vállán / hasán, az ágyában nem marad meg, mert a fekvés unalmas, így csak kis szeletét lehet látni a világnak, az én fiam viszont kíváncsi gyerek. A hét-nyolc óra meg sem kottyan neki, nem pörög, nem lesz zaklatott vagy ilyesmi, magától értetődően éberkedik, én viszont hihetetlenül elfáradok, nehezen bírom a gyerek tempóját. Valószínűleg azért felejtem el néha, mennyire kicsi valójában a cápa, mert olyan komolyan, elgondolkodva tud nézni a szemeivel. Például szemlélődés közben is az az érzésem, hogy tökéletesen észleli a körülötte lévő dolgokat és elmélyül a tanulmányozásukban, ami ugye hülyeség, mert ebben a korban ez a tevékenység abszolút irreleváns, eleve nem lát messzire, minket sem arcról ismer meg. És mégis. Mondjuk, most még olyan egyszerű dolgok nyűgözik le mint az ablakon megcsillanó napsugár, de előfordulhat, hogy nemsokára Kantot fog olvasni.
Az alvásritmusa megváltozott a kezdeti, szülőbarát beállításhoz képest. (Lehet, be kellene vinnem a kórházba, hogy szereljék meg.) Az éjszakai négy-hat óra ugyan megmaradt, két szoptatás között azonban már csak másfél-két órát alszik a három helyett és emiatt reklamáltam már nála, sajnos, nem sok eredménnyel. Továbbra is előszeretettel cuppog, horkant, nyüszög és fújtat álmában, de érdekes módon csak éjszaka, nappal csendben alszik hol a kiságyában, hol mellettem. Ha velem szunyál, legtöbbször vigyázzfekvésben töltöm a másfél-két órát, nehogy megnyomjam vagy hasonló, minden rezzenésére felriadok, viszont olyan jó az arcomon érezni a szuszogását és tízcentiről gyönyörködni benne. 
Újdonság az is, hogy jobbra-balra forgatja a fejét, ha jobbra-balra hajlok előtte, teszem azt, a pelenkázónál, és úgy, ahogy én mozgok, nem össze-vissza. Szemlélődésnél pihenésképpen teszi le a fejét, alapjáraton  addig tartja, amíg bírja és rendkívül mókás pózokba tud csavarodni egy-egy érdekes dolog láttán. Egyre többet vigyorog, egyszer már tátott szájú, torokhangú röhögésen is rajtakaptam, nagyon édes volt. Az apjára másként reagál, mint rám, teljesen extázisba esik, ha meghallja a hangját. Én csak a tehene vagyok, érthető. Azért nekem is szokta mórikálni magát. Ja, új mozzanat, hogy a vállamról képes nagyon korrekt láb- és kézmunkával lekommandózni magát a mellemig, tejszag alapján tájékozódik vagy mi. Az is előfordult már, hogy letettük az ágyában egy bizonyos helyre, ő pedig olyan negyvenöt fokban odébb mocorgott. Miután ezt realizáltuk, B.-vel egymástól kérdeztük, hogy te tetted arrébb a gyereket?, aztán kiderült, hogy nem, a gyerek mobil ennyire. 
Amíg szárazon kellett tartani a köldökét, Andris nehezményezte a fürdetést, sírásban tört ki, ha egy csepp víz érte a legkisebb lábujja hegyét. Ivadékunknál kétféle figyelemelterelési módot alkalmaztunk: B. dalra fakadt (ld. "Jajj, úgy élvezem én a strandot..."), én meg ok-okozati összefüggéseket vázoltam sarjsuvickolás közben (ld. Ha fejen pisili magát, valamint eláztatja a ruháját, muszáj megfürdenie. A tapéta összepisilését tapintatosan nem emlegettem fel). Mióta Andris lába és feneke benne van a vízben, cápához méltó módon viselkedik a babakádban. Nem, nem támad, kíváncsian pislog és néha elmosolyodik.   
Az is új, hogy ügyesen használja a kezét: Egyikkel megfogja a másikat vagy a másikkal az egyiket, szépen nyitogatja az ujjait és a tenyerét, az utóbbi napokban meg belekapaszkodik a ruha redőibe. Nemrég bemutattam neki A Szamarat. Andris egy ideig távolságtartóan szemlélte, aztán a kezével összekócolta a jószág lábait. Ez a barátkozás jele lehet bababerkekben, azt gondolom.
Holnap a második hónapot kezdjük, hihetetlen.

2010. november 4., csütörtök

"Odavagyok magáért (...), egyetlenegy mosolyáért..."

A háztartásunkban fellelhető A betűs gyerek úgy döntött pár napja, hogy rámosolyog a róla gondoskodó személyzet női tagjára, de nem ám véletlenszerűen, hanem szándékosan, valahogy így:


Ez a gyerek olyan, hogy már az albérletében mosolygott, és ugyan pont tegnap hallottam, hogy az a baba, akinek az anyukája sok csokit evett a terhessége alatt, vidámabb és kiegyensúlyozottabb a társainál, azért nekem gyanús, hogy Sir Andrew vidámsága és kiegyensúlyozottsága nem csak a bezabált csokoládénak köszönhető, mi, a szülők is játszunk benne egy egészen pici szerepet.  
A sarj korábban álmában és szoptatás közben mosolygott, meg amikor hhheözött. Állítólag ezek ilyen ad poci megnyilvánulások, nekem azonban az a véleményem, hogy Andris határozottan érzelmi alapon mosolygott pl. a mellemre, ezzel díjazva a kiszolgálás gyorsaságát és minőségét. Rendes gyerek, értékeli kedvenc tehene teljesítményét. Aztán a múlt héten jött egy újfajta mosoly: Épp harmadjára pelenkáztam újra egy órán belül, mert altatás előtt tömegtermelésbe kezdett, én meg az az anya vagyok, aki nem hajlandó koszos pelenkában lefektetni a gyerekét. Izzadtam (kimelegedtem a szoptatásban és a sorozatpelenkázásban), éhes voltam és fáradt, de még nem mehettem zuhanyozni, enni és aludni, mert a sarj a pillanatnyi pelenkanélküliséget kihasználva mindkettőnket lepisilt, úgyhogy még a tiszta ruhát is rá kellett varázsolnom, ami nálunk külön küzdelem, mert (a saját bevallása szerint eszméletlenül éhes) Andris nem érti meg, hogy képtelen vagyok egyszerre megmosni a fenekét, bepelenkázni, felöltöztetni és szoptatni. Természetesen az első három dolog őt baromira hidegen hagyja, ilyen haszontalanságok miatt nem izgatja magát, neki kizárólag a kaja fontos és ezt az adott esetben éktelen sírással hozta a tudomásomra. A helyzet tehát úgy nézett ki, hogy ott harcoltam a pelenkázón a gyerek kismillió lábával és kezével félig süketen, izzadtan-büdösen, tej-, büfi- és pisifoltos trikóban, miközben az éhenhalás szélén azt meséltem Andrisnak nagyon türelmesen, hogy csak két kezem van, drága fiam, és tudom én, hogy sokkal jobb a polipgyerekeknek, gyorsabban végez a mamájuk, de te választottál minket, most már érd be azzal, ami van. A sarj hirtelen elhallgatott, én felnéztem a rugdalózó sokadik patentjáról, hogy mi van, csak nem elmerengett a gyerek a hallottakon, amikor is váratlanul odavigyorgott nekem egyet olyan jól van, muter, azé' szeretlek stílusban. Elolvadtam, naná.
Azóta rendszeresen vigyorog ránk a babaképű, ha fölé hajolunk és beszélünk hozzá, izgatottan mocorog, jár a keze-lába és pár perc múlva már maga a megtestesült szociális mosoly:
   

Itt is teli pofával vigyorog (jé, anyám hangján beszél a kamera!), ez sem az az udvariaskodó mosoly, még csápol is hozzá:


Remélem, a gyerek nemcsak azért ilyen barátságos velünk, mert olyan hízelgő dolgokat mondunk neki, hogy pl. jajj, de gyönyörű fiú vagy, meg hogy imádlak, szépségem, imádlak.

2010. november 1., hétfő

Valamivel mélyebb víz

Anyai minőségemben ezennel megnyitom a "Soha nem hittem volna, hogy..." kezdetű listámat, egy tételt már fel is véstem rá: Soha nem hittem volna, hogy ennyire tudok örülni Andris teli pelenkájának. (Figyelem, a zárójel után hardcore részletek jönnek!) A cápakölyöknek alapjáraton nem fáj a hasa, holott kajaügyben nem a visszafogottságáról híres, akár még macerálhatná is a gyomrát az a rengeteg tej, amit igény szerint leereszt a torkán. A hasfájás1 a fasírttal kísért kapros tökfőzelék valamelyik összetevője miatt volt, nem sejtettem, hogy megviseli, a hasfájás2 viszont az én bénaságom, elhittem a gyerekdokinak, hogy a fejéstől, pontosabban a fejés után termelődő tejtől nem lehet semmi baja, pedig az anyai ösztönöm határozottan azt súgta, hogy de, de, de. (A tesztfejést leszámítva most csapoltam le a melleimet másodszor, hogyha bármi van, Andrisnak legyen itthon kajája, és már ezeket sem viselte túl jól.) A gyerek két napon keresztül küzdött széllel és görccsel, fejbúbtól lábujjig belevörösödött minden egyes (98%-ban hiábavaló) nyomásba és rengeteget sírt, de olyan szívszaggatóan, hogy néha vele bőgtem, mert azt nem lehet száraz szemmel bírni, hogy a fiam üvölt a fájdalomtól. Borzasztóan tehetetlennek éreztem magam, hiába használ az Infacol, azért eltelik egy kis idő, mire hat. Az meg hülyeség, hogy az ilyen pici ember könny nélkül sír, egy fenét. Jó, nincs könnyzápor, azt az egy-két kibuggyanó cseppet mégis ezerszer rosszabb látni. Andris alig aludt valamit a két hasfájós napon, kizárólag a szoptatástól és az anyaszagtól nyugodott meg rövid időre. Csak pár tízpercre tudtam letenni, úgyhogy a második nap végére eléggé hulla lettem, és annyira belém ivódott Andris sírásának hangja, hogy a csendben is sírást hallucináltam. (Mire felnevelem a gyereket, halláskárosult leszek.) Óriási megkönnyebbülés volt, amikor a cápa jól hallhatóan és jól érezhetően telerottyantotta a pelenkát, soha nem hittem volna, hogy fülig érő szájjal kiabálom B.-nek az eredményt (Sikerült! Kakált!), ő meg szintén fülig érő szájjal rohan be a szobába és egymás szavába vágva dicsérjük a gyereket, hogy milyen ügyes kisfiú. A szülői lét nem is olyan apró örömei, igen.
Az is biztos, hogy az anya egy látens terminátor, ha valami rossz a kölykének, az anyatájger utolsó leheletéig küzd. A két hasfájós napot megfejelte egy frontos harmadik, legalábbis mással nem tudom magyarázni Andris zaklatottságát. Elesett volt és nyűgös és nagyon anyás, több óra eltelt az ötpercnyi kaja-tízpercnyi alvás sormintával, egyedül a karomban tudott szunyálni. Összesen talán tizenkét-tizenhárom órát aludtam a három nap alatt, félórákra-órákra feldarabolva. Ezzel az alvásmegvonással kőkemény bűnözőket törnek meg ősidők óta, ráadásul a kőkemény bűnözőknek közben nem kell szoptatni, pelenkázni, babusgatni estébé, az anyai szervezet azonban olyan, hogy kómában is teszi a dolgát. Apropó, megvan a listám következő tétele is: Soha nem hittem volna, hogy a szoptatás így zabálja az energiát. Az ilyen nehéz napokon Andris szabályos igény szerinti szoptatása megborul, össze-vissza kér enni. Ez jobban kimerít, mint a nemalvás, és a tizenhárom terheskilómból már csak három van meg. Egyébként ha már a kajánál tartunk, be kell vallanom valamit. Azt mondják az okosok, hogy a szoptatás szent és sérthetetlen, adjuk meg a módját, halk zene a háttérben, félhomályba burkolózik anya és gyermeke, nyugtató-lazító illóolaj a tálkában, ilyesmi. Nos, a 'Mintaanya' díjat novemberben sem én kapom, mert például a tegnapi vacsora alatt az étkezőasztalnál szoptattam Andrist: az asztal felett égett a lámpa, a nappaliból kihallatszott valamelyik híradó, B.-vel beszélgettünk, a megnyugtató-ellazító illatot anyósom isteni sült kacsája szolgáltatta - a gyereket pedig leettem.