2010. március 31., szerda

Ficánkol és kéjenckedik

Valószínűleg az ultrahangos bejegyzéseim visszatérő mondata lesz, hogy... és ultrahang után kitöröltem a fülembe folyt könnyeket. Ahogy meglátom sarjunkat a monitoron, elered a könnyem, kétoldalt csorog bele a fülembe. Elmondhatatlan, mit érzek ebben a felfokozott érzelmi állapotban, katarzis az egész, tágra nyitom a szememet, hogy minél többet befogadhassak a gyerekünk látványából, közben meg annyira nevetek a boldogságtól, hogy rázkódik a hasam és lecsúszik róla a vizsgálófej. B. arcán ugyanazt az átszellemült mosolyt látom, mint amit a saját arcomon érzek, és valahogy ez egy teljesen új mosoly - a szülő gyönyörködik a gyerekében, ezt csak ilyen drámaian lehet megfogalmazni.
Ivadékunk maga mögött hagyta a pacaszakaszt, ma már a mezei ultrahangon is egész formás, a 4D képeken meg kimondottan emberszerű, ami azért valahol nem meglepő. Őbabasága két centit nőtt egy hét alatt és cirka annyit nyom, mint három szelet párizsi - mint három vastagabb szelet párizsi. A szonográfus minden értékét tankönyvinek titulálta, úgyhogy ügyesen növesztgetem. Ímé, a növesztés tárgya:


A gyerek adott némi ízelítőt a mozgáskultúrájából: térdel, guggol, izeg-mozog, játszik a köldökzsinórral, egyik oldaláról a másikra fordul, pucsít, azaz kidugja a kis fokhagymaseggét, dörzsölgeti a fejét/szemét/orrát, emelgeti a kezeit és a lábait, ez utóbbiakat pár másodperc alatt törökülésbe pakolja, ilyenkor egész testével a klasszikus Buddha-féle meditációs pózba dermed, persze, csak néhány pillanatra, mert utána muszáj még többet ficánkolnia. Olyat is csinált, hogy nekitámaszkodott a méhfalamnak, mint az a bűnöző, akit a rendőr falhoz állít, hogy megmotozza, a jelenet tökéletességéhez már tényleg csak az hiányzott, hogy csemeténk tarkóra tegye a kezét. Két eksön közötti szusszanásként előszeretettel kéjenckedik, olyan napon  lustálkodó macskára hasonlító mozdulatokkal (Tigris évében születik, nem meglepő), az egyik élveteg nyújtózkodásáról  pedig rögtön B. reggeli ébredezése jutott eszembe. Szemmel láthatóan jó dolga van bent. A doki addig-addig nézelődött, amíg a  gyerek lába között észre nem vette azt a bizonyos kis pöcköt, szóval, egyelőre úgy tűnik, fiúnk lesz, én meg boszorkány vagyok, de erről majd később, ha már erőteljesebben megmutatja magát az apai örökség. Csemeténk egyébként néha megfogta a kis motyóját, ilyet is csak a férfiak szoktak. Ha porcikát kell választani, azt hiszem, legeslegeslegjobban a gyerek térdkalácsába vagyok szerelmes.
A 4D jó móka, bár fárasztó kicsit (és nagyon húgyhólyagirritáló). Valahol azt olvastam, ebben az időszakban lehet utoljára egyben látni a gyereket. Remélem, szülés után azért nem darabokban kapom meg. Legközelebb május elején nézünk be az aprójószághoz, olyan félidő környékén. 4D meg majd valamikor később, én is utálnám, ha folyamatosan kukkolnának az albérletben.

2010. március 30., kedd

A Terminátor és a társalkodónő szerepében

A táppénzes papír beszerzése sem egyszerű. Nagyon ravaszul kértem időpontot, mert az biztos jelent valamit. Gondoltam, időpontosként belibbenek a papírért (egy perc), ráírnak-rápecsételnek (három perc), kilibbenek a papírral (egy perc). Aha, te kis naiv, te. Látszik, hogy nem egészségügyi intézményekben szocializálódtam az elmúlt harminckét évben. Az odalibbenéssel nem volt semmi gond, bár a busz egészen émelygésig turmixolta a gyomrom tartalmát, plusz nagyon kellett pisilnem, és ha egy terhes nő azt mondja, hogy nagyon kell pisilnie, akkor az tényleg azt jelenti, hogy nagyon kell pisilnie. Mivel nem akartam lemaradni a szezámtáruljról és az ötperces ügyintézés lebegett a szemem előtt, nem engedtem az ösztöneimnek. Hiba volt. Ma örökre az agyamba vésődött a kismamalét egyik aranyszabálya: Először pisilj, minden más ráér! 
Olyan ötven percet ücsörögtem a rendelőben bebocsátásra várva, távol a vécétől, mert mi van, ha pont abban a pillanatban hívnak be, én meg nem vagyok ott. A nem időpontra beesett, 'csak receptért jöttünk' bácsik-nénik kettesével tipegtek be a dokimhoz, amíg ők bent kaszinóztak, addig lelki kezeimmel minél nagyobb csomót próbáltam kötni a hólyagomra. Ivadékunk még kicsi ahhoz, hogy labdának nézze a húgyhólyagomat és a mellkasomig próbálja felrugdosni, de nincs messze az idő, amikor képtelen leszek majdnem egy órán át kitartani. A mellettem ülő hölgy erősen furcsállotta, hogy kismamaként nem hívnak be még a saját időpontomra sem, az ő idejében a kismamák soron kívül járultak a dokik elé. Mondtam neki, hogy ez van, cudar időket élünk, engem valaki tudtomon kívül valami kismamás terminátorképzőbe írhatott be, mindig várnom kell, akkor is, ha időpontom van és erre a tényre finoman felhívom a nővér figyelmét, de ne aggódjon, elüldögélek itt a köhögő-szipogó-krákogó-szortyogó tömegben, teli hólyaggal, mi az nekem, ki hallott már nyafogó Terminátorról, ugye. A hölgy ezután a saját várandósságáról kezdett mesélni, aranyosan mosolygott a nosztalgiahullámok közepette, nekem meg az jutott eszembe, hogy kész, megpecsételődött a sorsom, bárhová megyek, a pocakom valahogy közléskényszert vált ki vadidegen emberekből, az idősebb-fiatalabb anyákban egyből felébred a mesélhetnék-kérdezhetnék, csillogó szemekkel emlékeznek, ami egyrészt jó, mert tényleg aranyosak-kedvesek, másrészt meg fárasztó, hiszen ugyanazokat a köröket futjuk minden csevegésnél, igen, az első, nem, még nem tudjuk, hogy fiú vagy lány, igen, szeretnénk neki testvért és szeptember végére-október elejére várjuk. Lassan úgy érzem magam, mint Kodály, csak én nem dalokat gyűjtök, hanem terhesség- és szüléstörténeteket.   
A háziorvosnál cirka tíz percet töltöttem. Az előzetesen eltervezett libbenésemet adminisztrációval, vérnyomásméréssel és szívhallgatással tördelte, szóval, rendesen próbára tettem a hólyagomat. Megkérdezte (nem a hólyagom, a dokim),  hogy dagad-e a lábam, én meg azóta próbálom nem beképzelni magamnak, hogy dagad. A doki betippelt egy kis vashiányt, néhány hét múlva kiderül, igaza van-é. Pedzegette az Elevitet, hogy jó lenne, de nincs az az isten, hogy olyat mostanában a számba vegyek, inkább elszopogatok egy csomag vasszöget. 

2010. március 28., vasárnap

Albérlet kívülről

Budapest, szélcsend, 13. hét utolsó napja. (Legközelebb majd leporolom a tükröt.)

P.S.: Kár, hogy nagyban sem látszik a fülembevalóm, pedig szép.

2010. március 26., péntek

Kis kő zuhan...

Egészen pici kő, de azért ott volt. Nem a szívemen, az agyamban. Az ultrahang után eltűnt.
Nem féltem a vetéléstől, nálam ez most sem volt tabutéma, életem része-tanulsága, ami rég a helyére került, soha nem akarom elfelejteni. Az elmúlt hetekben néha forgattam az agyamban a vetélés lehetőségét, szándékosan vettem elő, negatív érzések nélkül, pusztán a tény miatt, hogy bármi megtörténhet. Az ultrahang előtti estén gondoltam arra is, hogy előfordulhat, nem lesz szívhang azon a monitoron, közben meg azt éreztem, odabent minden a legnagyobb rendben. Inkább önként átnéztem a pakli összes lapját, nem akartam úgy aggódni, mint az első terhességemnél. Lelkileg egyébként teljesen másként élem meg a két terhességet, most sokkal kiegyensúlyozottabb, felszabadultabb és nyugodtabb vagyok, nagyon figyelek befelé, abszolút a megérzéseimre és a testem reakcióira hallgatok. Némi spiritualitással is fűszerezem a dolgot, izgalmas. A vetélésem tulajdonképpen erőt ad, már tudom, hogy erről a padlóról is fel bírok állni és ezzel lekerült rólam valamiféle teher. Biztos vagyok abban is, hogy a két terhesség közötti időszakot hasznosan töltöttem el, tanultam-tapasztaltam annyit, hogy ha nem is 'jó anya', de olyan anya lehessek, amilyenre a gyerekünknek szüksége van és amilyen lenni szeretnék. 
Egyelőre nem foglalkoztatnak olyan kérdések, hogy természetes úton vagy császárral szüljek, milyen matyóhímzés kerüljön a gátamra, hol vegyünk bababútort és ilyesmi, most azt a szinte felfoghatatlan tényt élvezem önfeledten, hogy növekszik bennem egy ficánkoló, dobogó szívű kisember, akinek én vagyok az édesanyja - és ha majd sok év múlva azt mondják neki, hogy a "Zanyádúristenit!", akkor rám gondolnak.

2010. március 23., kedd

A Sarj, aki lelkesen integet a szüleinek

Ő, akit (még) nem nevezünk nevén nagyon helyes kis paca, ahogy ez a paparazzofelvételen is látszik, összetett jelenség, több foltból áll:


Balra az a nagy paca a feje, ami testpacában folytatódik, ebből merednek égnek a kéz- és lábpacák. A kórházi paparazzo futószalagon ultrahangozta a kismamákat, cirka öt percet szánt ránk, így a képnél nem sokat adott az esztétikára, viszont legalább elhadarta a fontosabb infókat, azaz ivadékunk fejbúbtól popóig 54 mm, semmi nem hiányzik az arcberendezéséből, minden megvan testszerte is, nyaki redő oké. A gyerek úgy kapálózott a kis kezeivel-lábaival, mint a hátára esett bogár. Produkálta magát a nagy nyilvánosság előtt, például integetett a meghatottságtól bambán vigyorgó, egymás kezét szorongató szüleinek, és többször is megfogta a lábát, amire a szonográfus azt mondta, kis vékonyka. Remélem, azért nem várta, hogy szumóbirkózónyi combokkal ficánkol odabent az a kis pötty ember. A Sarj szíve szépen dobog, elhallgattam volna egy ideig, meg úgy az egész gyereket nézegettem volna még, saját magam tologatva a hasamon a cuccot, hogy minden kis magzatrészletnél elidőzhessek. Ultrahang után kitöröltem a fülembe folyt könnyeket, aztán méteres vigyorral az orczámon véremet adtam, mert kérték a kombinált teszthez. Várakozás közben jól megnéztük B.-vel a folyosókon görgetett-tologatott néhány napos csecsemőket, hogy úgy formára mégis mekkorák az újszülöttek. Iszonyú picik, állapítottuk meg bölcsen. Néhány hónap alatt majd megpróbálom magam lélekben felkészíteni arra a tényre, hogy ezek nem viccelnek, ezek tényleg haza fognak engedni velünk egy ilyen csöppséget.

2010. március 22., hétfő

Szépek a fogaid, csibi!

"Hibátlan a fogazatod, gratulálok!", egészen pontosan ezt mondta a fogdokim, meg azt, hogy júniusban és szeptemberben is látni akarja a fogsoromat, és azt is kijelentette, hogy a gyerek nem zabálja ki belőlem a kálciumot, ez baromság, bár igen elterjedt baromság. Mindezt monológformában adta elő, mert épp a tágra nyitott számban turkált teljes átéléssel, én meg úgy nem tudok kommunikálni, hogy ennyi minden van a számban. B. bólogatott helyettem. A fogturkálás előtt egyébként sikerült zavarba jönnöm, ugyanis várakozás közben a mellettünk ülő idős házaspár maga elé akart engedni, mondván, kismama vagyok. Talán még bele is pirultam a kedvességükbe. Megköszöntem, de nem fogadtam el, mert nem éreztem rosszul magam, a néni és a bácsi azonban meglehetősen rozoga volt. Egyébként nagyon huncutul mosolyogtak, a szemük derűsen-pajkosan csillogott, mint két rosszcsont, úgy ültek ott egymás mellett. Fülig érő szájjal örvendeztek azon, hogy babát várunk, mintha valami közeli ismerősük lennék, még poénkodtak is, hogy az én fogaimat nézik-e meg vagy a babáét. Egymást is ugratták olyan szinten, hogy a bácsi azt mondta, a férfiak véleménye csak a fontos dolgokban számít (itt cinkosan rákacsintott B.-re), egyébként mindenben a nő dönt (itt vidáman a néni felé biccentette a fejét), bár ha jobban belegondol, még soha nem adódott fontos dolog (itt a nevetéstől millió ránc gyűrődött a szeme köré), mire a néni finom érzékkel lecsapta a magas labdát: ... és a jövőben sem fog adódni. Imádom az ilyen idős szerelmespárokat, biztos szoktak civakodni meg minden, de az a varázs, ami anno évtizedekkel ezelőtt egymáshoz vonzotta őket, a mai napig nem múlt el. Én is így szeretnék megöregedni B.-vel.
A reggelem tehát jól indult, ennél több történés nem is fért bele a mai napba, a fogvizit után szinte megszakítás nélkül aludtam estig. A rengeteg alvás ellenére mindig úgy érzem, hogy végtelenül fáradt vagyok. Soha nem éltem még ilyen szoros kapcsolatban a kispárnámmal.

2010. március 20., szombat

Csodakence, súlymizéria és téliszalámi

Kulturáltabb vagy durvább formában, de sok fórumon riogatnak azzal, hogy a terhesség-szülés-szoptatás triász nagyon durván igénybe veszi a testemet, például megereszkedik a mellem, cirka térdig, de köldökig biztosan; annyira kitágul a hüvelyem, hogy öcsém kamionja vígan lötyög benne, pedig böhömnagy Scaniát vezet; az aranyeremtől soha többé nem tudok ülni, legalábbis kényelmesen és könnyek nélkül; a combomon és a fenekemen kifejlett narancsligetek terpeszkednek; a hasam és a mellem olyan csíkos lesz, hogy nem kell kockás papír az amőbához, csak néhány vonalat húzok magamra vízszintesen és kész; a visszereimet minimum egyszer műteni kell és örök életre eljegyzem magam a vastag fekete harisnyával; a kilóim ragaszkodnak hozzám, ha valami csoda folytán mégis megszabadulnék tőlük, három-négy számmal nagyobb bőr lötyög majd rajtam... és még sorolhatnám. Gondoltam, nem adom könnyen a bőrömet (és például a hüvelyemet sem), úgyhogy első lépésként kis ügyesen beszereztem a kozmetikusomtól A Csodakencét. Fitoösztrogénes szőlőmag masszázsolaj a becsületes neve és Ilcsi néni boszorkánykonyhájában készült. Az "idősödő bőrre" kitétel kicsit beletiport a lelkembe, de igyekszem túltenni magam rajta. Egyébként testápolóhoz kell adagolni és úgy a comb-, has- és mellbőrbe masszírozni. Tegnap elkezdtem a prevenciót, a masszírozás végére hihetetlenül elfáradtam, masszív dolog ez az olaj, csúszik meg minden, néhány mozdulat után már úgy szuszogtam, mint egy szénanáthás rinocérosz. Nálam elég sok Ilcsi-termék bevált, úgyhogy bizakodó vagyok. A többi rémséget sem felejtettem el, lesz itt még kismamatorna és miegymás, taktikából jó vagyok.
Egyébként időközben megtaláltam a fenéknövekedésem magyarázatát: szimpla (dupla?) ellensúly. Ha csak a hasam és a mellem gyarapodna, egy idő után simán pofára esnék, mert lehúzna az elülső oldalamra koncentrálódott tömeg, így viszont remek az egyensúly. Azért ez egy egész jó vigasz, nem? (Nem.) A felkarom viszont mindenféle érv nélkül terebélyesedik, gőzöm sincs, mi raktározódik oda és miért, mindenesetre ha így folytatom tovább, pár hónap múlva felkarban olyan leszek, mint Nusi néni a menzán. Egyelőre nem tudom magam elképzelni plusz tíz-tizenöt kiló túlsúllyal, trenírozok is agyban-lélekben, hogy nyugi, bármi megtörténhet, hiába nem zabálom kétpofára a szénhidrátot. B. nagyon szimpatizál az új formáimmal, pedig korábban sem voltam egy kóró, ennek ellenére néha azon kapom magam, hogy lájtosan stresszelek ezen a súlytémán, hiába tudom, hogy ebből iksz kiló lesz majd a gyerek és a többi járulékos cucc. Talán spirituálisan is rágyúrok erre a témára, mondjuk, elképzelem magam sovány kismamaként-anyaként és kész, állítólag így kell csinálni, jól belevetítem a jövőbe a vágyaimat, meg lehet beszélgetni Az Univerzummal is, mert meghallgat és teljesíti a kívánságaimat, bár erről az univerzumos csevegésről még nem tudok olyan sokat, csak nemrég kezdtem el olvasni Rhonda Byrne könyvét
Azért az érdekes, hogy ha épp nem vagyok fáradt, álmos, nyűgös vagy éhes, a felszedett három kilóm ellenére sokkal nőiesebbnek érzem magam, pedig a nőiségem-nőiességem megélésével alapjáraton sincs gondom. Szokás azt mondani, hogy a nő az anyaságban teljesedik ki (khm... akár szó szerint), lehetséges, hogy nálam is erről van szó, ha meg nem, akkor a hormonok helyett a tavaszra fogom például a nagyon színes nőcis ruhák és harisnyák beszerzését. 
A téliszalámiról meg csak annyit akartam írni, hogy B. egy rúd téliszalámit kapott a nővérétől utónévnapi ajándékként, egy nagy rúd téliszalámit, és a héten úgy járt dolgozni, hogy nem vitte magával, hanem itthon merte hagyni a nagy rúd téliszalámit, összezárva egy kismamával, aki szintén nagyon szereti a téliszalámit, főleg ebben  kiszerelésben, mert így nem kell beérni a boltban vágott papírvékony szelettel, hanem kicsit emberesebb/asszonyosabb darab is lenyeshető. Szóval, bizalmi kérdést csináltam a téliszalámiból, ha már B. a legnagyobb lelkinyugalommal rám merte hagyni, nem ettem meg, csak néha megszagolgattam - és turbófokozatra kapcsolt nyáltermeléssel vártam, hogy hazaérjen és együnk belőle, együtt. Egy jellem vagyok, azt hiszem.

2010. március 17., szerda

Az apa-gyerek kommunikáció sajátosságáról

B. ma egy üveg Nutellával érkezett haza. Határozottan állította, hogy amikor reggel puszikat adott a hasamra, imígyen köszönve el munkába menet bentlakásos ivadékunktól, a sarj közölte vele, hogy vegyen magának egy üveg Nutellát. Ezen a ponton csodálkozva néztem életem párjára, mert az odáig logikailag rendben van, hogy ha nekem valami konkrét dolgot kell ennem, akkor tulajdonképpen a szervezetem jelez őrült módon, hogy hahó, figyelem, lecsökkent a raktárállomány, vagy hahó, figyelem, ez fontos a gyereknövesztéshez, de hogy miért jó a kölyöknek, ha az apja, aki nem is terhes, Nutellát kanalaz a saját szájába, nos, az számomra még nem derült ki, és azt sem értem, engem miért csak alma-, banán- és dióevésre vesz rá a gyerek.

2010. március 16., kedd

Apropó, szaglás

Valahol azt olvastam, hogy a kismama otthon se hanyagolja el magát, ezért csinos felsőt, szoknyát-harisnyát húztam, némi sminket pakoltam az arcomra és ilyen nem elhanyagolt állapotban fogyasztottam el ebédre a három szelet szardíniás kenyeremet. Így utólag azt mondom, hogy a parfümmel azért nem kellett volna felturbózni a megjelenésemet, a szardínia szaga mindent elnyomott. Lehet, hatott a fogmosás vagy a piacig kiszellőztem vagy a rengeteg hús között nem tűnt fel, mindenesetre a hentes nagyon kedvesen mosolyogva csomagolta be a kilónyi pulykamellet. Érdekes módon engem sem zavartak a piaci és az emberi szagok, az utóbbi napokban valahogy elvesztettem a szuperjó szaglásomat. Nem bánom, mert két és fél hónapig minden durvább szagtól felfordult a gyomrom, ha nagy nehezen főzésre vetemedtem, elfordított fejjel, nyitott ablaknál és bekapcsolt szagelszívónál kavargattam a mittudoménmit, éreztem a tömegközlekedő embertársak áporodott leheletét, alkohol- és izzadtságszagát, a boltban rosszul akartam lenni az oxigénhiánytól, itthon meg harminc másodperc után elnyomtam a füstölőpálcikát. Egyébként a pozitív teszt előtt a mellemen kívül a kihegyezett szaglásom buktatta le a bébialbérlőnket, például töményen zsíros ember- és kabátszagokat éreztem meg a villamoson, szóltam is B.-nek, álljon ugrásra készen, előfordulhat, hogy a következő megállónál szó nélkül lerontok a járműről - hányni. Azóta szerencsére újra lebutított szaglósejtekkel nyomom, sanszos, hogy mégsem lesz belőlem szarvasgombavadász.  

2010. március 13., szombat

Nyafogok kicsit, de egyébként soha rosszabbat

Nagyon úgy tűnik, hogy az állandó émelygés már a múlt szerves része, az utóbbi másfél hétben 'csak' eszméletlenül fáradt voltam. Ha túlhajtom magam, azaz három-négy óránál többet merészelek egyhuzamban ébren tölteni olyan súlyosan kimerítő tevékenységekkel, mint például ebédfőzés, olvasás, tiszta ruhák szekrénybe rámolása, viráglocsolás, a mindegy milyen nemű, csak egészséges legyen munkacímet viselő gyerekünk egyből meghúzza a vészféket az irányító központban, én pedig szinte ott akarok összeesni a fáradtságtól, ahol épp vagyok. Azért eddig még mindig sikerült bekúsznom az ágyba. Megjegyzem, ivadékunk ezen a téren nem igazán következetes, mert szerény anyai véleményem szerint a sok és pihentető alvás része az estétől reggelig tartó háborítatlan szunyálás is, ő azonban minimum kétszer felkelt pisilni és az egyik alkalom garantáltan hajnal kettő és négy közé esik. Előfordul, hogy félálomban megpróbálok ellenszegülni, ilyenkor jön az erőteljes izzadás és a rémálmodás, szóval, a kölyök semmit sem bíz a véletlenre.   
Kajaügyben is az történik, amit a gyerek akar, a kedvenc kajáim baromira nem számítanak, mindig nagyon pontosan megkapom az albérlői infót, hogy mit kell ennem. Ma délután például majd' elepedtem egy kakaóscsigáért, este meg bekattant a mozzarellás, paradicsomos, tonhalas rucolasaláta. Ilyen pillanatokban más szóba sem jöhet, csak és kizárólag a megkívánt étel. A kakaóscsigának örültem, mert végre valami csokoládéérzet, már alig emlékeztem az ízére. A salátát sem bánom, hiszen szívből tudnék örülni annak, ha nem elefántcombokban végződő lábakon kellene végigszteppelnem a további hónapokat. Mostanában került terítékre a mandula, a mogyoró és a kesudió, egy ideig abszolút favorit volt a tejbe tunkolt kifli, nem múlhatott el reggel nélküle, a háztartási kekszet viszont egy életre megutáltam az első másfél hónap émelygései alatt, sajnos azonban még előfordul, hogy a kölyök ilyen szart etet velem. Lassan elő kell bányásznom az anyai szigoromat. Az ivadék azért nem olyan rossz fej: egyelőre pihenteti a vicces oldalát, mert még nem jött rám olyasféle kívánósság, hogy például kovászos uborkával enném a baracklekváros kenyeremet, úgyhogy most (még) szolid konzervatív módon nyomom a táplálkozást.
Mivel a mellem és a hasam már nem igazán tolerálja a hagyományos fazonokat, beszereztem egy kismamás farmerszoknyát, melltartót és harisnyát - meg egy szívinfarktust az árcédulák láttán. Eldöntöttem, hogy felsőket továbbra is turkálok, nem hagyom magam kizsákmányolni. Végre hazahozhatom majd azokat a mell alatt vágott bővebb felsőket, amelyeket B. nemterhes állapotomban ki nem állhat rajtam, mondván, látni akarja a mellem, derekam, csípőm vonalát. Nos, néhány hét múlva már akkor sem tudnám prezentálni neki ezeket, ha nagyon akarnám, ugyanis a testem mintha megkezdte volna a tömbösödést. A lepedőméretű terhesbugyogókra még nem bírtam rászánni magam, nem és nem és nem akarok vízilósegget.
Ami pedig a meteorológusvénámat illeti, egész jól kicombosodott az első három hónap alatt: Garantált a melegfront, ha képtelen vagyok felkelni az ágyból és sápadtan-kómásan egyre csak aludni akarok. B. eleinte megijedt a látványtól, de szerintem most már valamennyire hozzászokott és élvezi, hogy legalább addig is csendben vagyok.

2010. március 9., kedd

Még nem is mondtam, hogy dokit váltottam

Nem most, decemberben. Az elmúlt években ragyogóan bevált nőnemű dokimat K. barátnőm hímnemű dokijára cseréltem, és azért voltam ilyen bátor, mert K. jókat mondott róla, sok vizsgálatra küldte már az első harmadban, meg aztán saját szememmel láttam K. babáját, szóval, a dokija valóban képes világra segíteni egy gyereket, K. is egyben maradt, ez mind pozitívum. K. elmondásából kiderült, hogy a nőturkásza nem az a kövér, hatalmas mancsú, aranyfukszokkal kidekorált, 'most akkor szépen levesszük a bugyikát' mondatot gügyögő szőrös állat típusú doki, aki anno hosszú időre elvette a kedvemet a hímkurkászoktól, úgyhogy decemberben átigazoltam K. dokijához. A régi dokimmal egészen a terhességemig elégedett voltam, intelligens, nyugodt, határozott nő, ráadásul saját tapasztalatból tudta, milyen érzés, ha például peteérésnél csillagokat látok a belsőm szurkálódása miatt. A terhességemet viszont három hónapig úgy kezelte, hogy majd meglátjuk, mi lesz belőle, se egy vérvétel, se egy vizsgálat a nulladik ultrahangon kívül, mert tizenkét hétig bármi történhet, ugye, meg telefonon nem lehetett kérdezni, max. privátice felkeresni, minimum két órát üldögélni és nyolcezer pénzt kicsengetni az öt perc alatt elmondott válaszért. Vetélés után nem tudtam bízni benne. Nem várom, hogy egy nődoki tutujgasson és hímes tojásként kezeljen, az azonban alap, hogy komolyan vegye a terhességemet. 
K. dokijával azóta is elégedett vagyok, például a rákszűrés eredménye miatt ő maga hívott fel, a petesejtem egójára is jótékony hatással voltak a dicsérő szavai. A mai szeánszunkon két hónapra előre elmondta a vizsgálati menetrendet, plusz alaposan megvizsgált, amit én nem gyanítottam előre, ezért a legnagyobb lelkinyugalommal húztam fel a térdig érő, baromi vastag bordó zoknimat, gondolván, úgyis csak a laboreredményeket beszéljük meg, nem kell vetkőznöm, Garfield nyugodtan terpeszkedhet a bumfordi zoknimon. Nos, nem kicsit éreztem furcsán magam a bokám körül lengedező zoknimennyiségben, a levételéhez hideg volt a padló, ha nem tűröm le, még hülyébben nézek ki beleterpesztve a nagyvilágba. Mindegy, túléltem, a doki úgysem a hatvanöt foggal vigyorgó Garfieldot figyelte, a méhemmel foglaltoskodott, szerencsére őt ilyen prózai dolgok érdeklik. Mindenem teljesen rendben van, ráadásul este B. elismerően megjegyezte a bolt közepén (majdnem háton paskolt, mint egy jó kört futott versenylovat), hogy na, már kezdek úgy kinézni hastájt, mintha terhes lennék, úgyhogy ma duplán volt okom az örömre, ügyes kislány vagyok. (Triplán, mert megtaláltam a Johnny Cash cédémet.)    

2010. március 6., szombat

Mert B. sem normális...

B., a leendő és büszke apa háttérképként helyezte üzembe munkahelyi számítógépén a ded első hivatalos sztárfotóját.

(Amikor kiderült, röhögőgörcsöt kaptam.)

2010. március 5., péntek

Mintha érettségiznék...

Mióta babát várok, a gyerekkel rendelkező barát- és havernőimmel folytatott (egyelőre rövidre szabott) csajos-világmegváltós csevegések új árnyalattal bővültek, ugyanis Az Élet olyan, hogy egy ANYA nem megy el szó nélkül egy LEENDŐ ANYA mellett, tőlem függetlenül Az Állapotot pakolja a beszélgetés első, második és harmadik helyére, minden más csak ezután következhet, ha egyáltalán marad rá idő, jön a saját terhesség részletezése, a szülési és szoptatási élmények nosztalgikus ecsetelése és persze kapom a tanácsokat, hogy ezt így, azt meg úgy, pusztán szeretetből és törődésből, a tapasztalat okán, mert a terhesség és a szülés univerzális téma a nők között, belépő Az Anyák Világába, egy nagy családba, ahol nem a vérségi kötelék számít, hanem az anyaság ténye. Végül is a társadalom női része anyákból és nemanyákból áll, szóval, nem meglepő ez a közösségi szellem. Kezd érlelődni bennem a gyanú, hogy a terhesség és a szülés tulajdonképpen hasonlít az érettségire: Egyfajta vizsga, ahol teljesíteni kell, itt is vannak kidolgozásra és megtanulásra váró tételek, például A szülés 'A tétel', a 'B' meg legyen 'Természetes vagy császár?. Aki első gyerekét várja-szüli, többé-kevésbé tart a tételektől és az egész ismeretlen procedúrától, mint az érettséginél, olvasott vagy szájhagyomány útján terjedő információkra hagyatkozik, izgatottan várja, hogy sorra kerüljön, eljöjjön végre A Nagy Nap és ANYA lehessen, maga mögött tudva a húzósabb-könnyebb tételeket. Igénybe lehet venni segítséget, akár az érettségin, jó, nem atlaszt, szöveggyűjteményt, számológépet, hanem orvost, szülésznőt, dúlát és miegymást, de lényegében itt sem oldja meg más a feladatokat - sem a várandósság, sem a szülés alatt. Ami engem illet, például az irodalom érettségimre alig készültem valamit, mert hittem abban, hogy azt a  tételt kapom, amit én szeretnék - optimista típus vagyok, mondtam már? Nem így történt, úgyhogy az elmúlt évek alatt magamba szippantott tudásanyagra és az IQ-mra támaszkodva improvizálnom kellett, ami kiválóan sikerült. Nos, mivel nekem már most sok(k) a terhes-szülős információáradat és képtelen vagyok Az Állapotommal foglalkozni a nap huszonnégy órájában, azt hiszem, a terhességem és a szülésem sem fogja nélkülözni az improvizatív elemeket.

2010. március 3., szerda

A terhes hölgy látogatása - sokadik rész

A változatosság kedvéért ma a területileg kijelölt védőnőt kerestem fel, végül is ráérek két alvás/két táplálkozás/két émelygés között. A rendelési idő annyira nem barátja a dolgozó kismamának, ha visszatérek a munka frontjára, órákkal előbb el kell kérnem magamat és a pocakomat. Majd' minden napra egy doki, egyébként ez is lehetne a terhesség alcíme. Miután magamhoz vettem háromnapi hideg élelmet és liternyi folyadékot, szép lassan elsétáltam várandós életem egy újabb rendelőjébe és ez a szép lassan tényleg azt jelenti, hogy szép lassan sétáltam, ugyanis sietős párduclépteim tovatűntek az utóbbi hetekben, lelassultam, képtelen vagyok gyorsan szedni a lábaimat, futásra nem merek gondolni, már a gyorsulás elméleti lehetősége ellen is hevesen tiltakozik a szervezetem. A védőnőm így elsőre szimpatikus, nem tűnik sárkánytípusnak, plusz a sok adminisztráció mellett mondott egy-két használható dolgot is. Ja, és a lényeg, hogy megvan a kiskönyvem, mondjuk, elég csúnya, bár valahol számítottam arra, hogy nem bőrkötésű, puha díszlapokból álló naplóba vésik fel az adataimat. Már látom, hogy életem végéig sláger lesz a különleges vércsoportom. (Anyu! Apu! Miért kellett ezt?) A védőnő a szokásos reakciót hozta: leletet maga elé vesz, vércsoport szó megkeres, kettőspont utáni infót homlokráncolva nézeget, hümmög, kettőspont utáni infót még mindig homlokráncolva nézeget, fejet tanácstalanul megcsóvál, zavartan elmosolyodik, jé, milyen érdekes, ilyet még nem is láttam mondat száján kiejt. Örülök, hogy végre valami kis színt viszek a dokik és a védőnők és az asszisztensek életébe, de azért azzal nem számoltam, hogy minden szakmabelinek én magyarázom el a vércsoportom lényegét. Eddig egyedül a nőgyógyászom tudja, mitől vagyok különleges, mármint vérileg. Abban erősen reménykedem, ha egyszer bármiféle véres machinációval járó bajom történik, a táskámban hurcolt életmentő papír olyan doki kezébe kerül majd, aki értelmezni tudja a vércsoportomat, és esetleg ezer sebből vérezve nem nekem kell részleteznem a véremmel kapcsolatos tudnivalókat. A védőnő azon aprócska hibáját, hogy a lánykori nevemhez első nekifutásra 'Budapest'-et írt, nem vettem zokon, utána új kiskönyvet kezdett. 
A mai nap eseményei között feltétlenül meg kell említenem, hogy úgy néz ki, éledezik bennem a kismama archetípus, ugyanis most először megkívántam a kovászos uborkát. Még a végén igazi terhes nő lesz belőlem, bár arról nem szól a fáma, hogy klasszikus megoldás-e alkarhossznyi sült kolbászt és friss, puha zsömlét csapni a kovászos uborkához, nekem mindenesetre jólesett.       

2010. március 1., hétfő

Furcsaságok a rendelői miliőben

Egészen erőre kaptam a napsütéstől, úgyhogy ma délelőtt elküzdöttem magam a rendelőbe, hadd pipáljam ki végre az EKG-t és a belgyógyászatot. Teljesen egyedül teljesítettem a lakásajtó-rendelő és a rendelő-lakásajtó távot, kizárólag a könnyed émelygés és a fél hűtőszekrény kísért utamon, ez utóbbit egész ügyesen gyömöszöltem bele a táskámba. Lélekben felkészültem a hosszas várakozásra, meglepő módon azonban cirka tizenöt perc alatt végeztem mindennel és ebben már az is benne volt, hogy EKG és belgyógyászat előtt az egyik kis ablaknál felmarkoltam vérem és vizeletem papírra vésett elemzését. Egy-két percet vártam mindenhol, kígyózó sornak se híre, se hamva. Úgy látszik, ebédidőben kell dokihoz menni. Az EKG talán két percig tartott, a belgyógyászat pár perccel tovább, mert itt a dokinő kommunikált is velem, bizony. Rögtön azzal indított, hogy rábökött a vércsoport-szerológiai leletemre és kuncogni kezdett, nahát, milyen vércsoportja van, nahát, körülbelül így, mintha nem látott volna még ilyet, ez nem is tűnt annyira lehetetlennek, ugyanis tőlem kérdezte meg, hogy ez mit jelent, olyan hangsúllyal, mintha úri huncutság lenne ilyen ritka vércsoporttal létezni. Ezen a ponton erősen reméltem, hogy a dokinő rohamtempóban visszatalál orvos mivoltához és nem nekem kell levezényelnem a vizsgálatot, megmérnem a vérnyomásomat, meghallgatnom a légzésemet, ilyesmi. Visszatalált, bár a vizsgálat inkább vizsgáztatásra hajazott, például nem akarta elhinni, hogy nincs súlyos betegség a családunkban, nincs, mondtam többször is, de ez rossz válasz volt, a dokinő továbbra is várakozóan nézett rám és pattogtatta a tollát és mosolytalanul fürkészett, bár szerintem nem nézek ki annyira szarul, hogy egyből fejlődési rendellenességre vagy hosszú hónapokig tartó gyerekkori betegségre kelljen gyanakodnia. Nincs, mondtam nyomatékosan és utoljára, mire nagy sóhajjal elfogadta a tényt, hogy nem tudok kiizzadni magamból egy valamirevaló súlyos betegséget sem. Rákérdezett a közérzetemre és a súlyomra is. Ebben a körben újabb helytelen választ adtam, mert kiderült, hogy hiába vagyok rosszul, talán egy kilót mégis híztam. Megrovó pillantás, megint. A vérnyomásom persze alacsony lett, újabb vizsga, amin nem teljesítettem jól. A dokinő ezt sem akarta annyiban hagyni, ezért hosszú perceket töltött a pumpálgatással, nem tudom, miben bízott, esetleg halálra szorítja a bal karomat, ettől ideges leszek és normál értéket mér, ki tudja. Búcsúzóul megjegyezte, hogy sokszor egyek keveset és minőségileg változatosan. Nem akartam időzni tovább, ezért nem árultam el neki, hogy a táplálkozásom teljes mértékben megkívánós alapon működik és abszolút a beépített életvezetési tanácsadóm hatáskörébe tartozik: előfordul, hogy egész nap csak három vajas kiflit bírok leküzdeni, ha meg például a pattogatott kukoricát kívánom, képtelen vagyok nyers sárgarépát letuszkolni a torkomon - itt bukik meg a kismamáknak szóló milliónyi mintaétrend.