2012. február 23., csütörtök

"Most le kell tennem, megjött az anyám..."

Két-három hete készült ez a videó. Épp a délutáni sétához pakoltam magamra az újabb és újabb réteg ruhát a lakás közepén, amikor rájöttem, mi az a furcsaság, amit percek óta hallok: Andris folyamatosan dumál. Nyomja a babahalandzsát, de úgy, mintha valakivel beszélgetne. Hangsúlyokkal, szünetekkel. Kíváncsi anyukaként kibújtam a papucsomból és lábujjhegyen becserkésztem a nappalit, ahol a fiamat sejtettem, és miután megpillantottam a radiátor előtt a fülére szorított (az előző lakóktól megörökölt, de soha nem használt) párologtatóval, gondolatban porrá zúztam a fejemet az ajtófélfán, mert nem jutott eszembe, hogy csőre töltött kamerával a kezemben osonjak Andris közelébe. Kameramentes állapotban percekig csak gyönyörködtem a fiamban, aki teljes átéléssel magyarázott valamit a párologtatóba. Azt hittem, mihelyt észrevesz, abbahagyja a titkos beszélgetést, de nem, folytatta tovább - előtte azért hátat fordított nekem, jelezve, hogy abszolút magánügyben trécsel valakivel. Ezen a ponton éreztem úgy, hogy akár el is siethetek a kameráért, hátha nincs jelentősége, és abban is reménykedtem, hogy a kamera láttán nem a párologtató elhajítása és a kamerakövetelő hiszti lesz az első reakciója. Mákom volt kicsit, az utolsó pár másodpercet meg tudtam örökíteni, mert Sir Andrew olyan elmélyülten csevegett, hogy nem szúrta ki rögtön a kamerát, illetve a kamera és az anyja realizálása után szépen elköszönt a beszélgetőpartnerétől, aki feltételezésem szerint csaj - úriember egyetlen hölgyet sem ráz le a telefonban magyarázat nélkül.



Imádom, ahogy ráncolja a homlokát. Miután befejezte a top secret beszélgetést, lecsüccsent a földre és várta, hogy az anyja lerogyjon mellé és megmutassa neki a videófelvételt. B.-vel arra jutottunk, hogy Andris valószínűleg erős hasonlóságot észlelt a kaputelefon és a párologtató között (mindkettő hosszúkás és fehér és egy kézzel meg tudja fogni), és ha már rábukkant ez utóbbira (a kaputelefont nem éri fel), gondolta, telefonálgatásba kezd úgy, ahogy a felnőttektől látta. Hónapokkal ezelőtt is vakkantott egy-egy babaszót a mobilomba, de ez a mostani már jóval felnőttesebb telefonálás. Azóta számtalan ehhez hasonló "telefonbeszélgetés" van a háta mögött, engem mindig megdöbbent, hogy hangsúlyoz, hogy figyel a "beszélgetőpartnerére", mintha tényleg dumálna valakivel valamiről.

2012. február 21., kedd

Néha szétcincálja az idegrendszerünket

Talán a front a bűnös, talán valami fejlődési ugrás, passz, az igen csúnya helyzet az, hogy a fiamat tegnap este és ma este is két óra alatt sikerült alvásra bírni. Az idegeim maximálisan felborzolt állapotban leledzenek, ennyit arról, hogy kétezertizenkettőben jó kislány leszek és éjfélkor már szépen szunyálok B. karjában. Tegnap lenyomtam a zacskó csokis kekszet, B. nutellája elfogyott, úgyhogy perpill maximum a körmömet rághatom. Ha jól számoltam, hat kilót híztam eddig a terhesség alatt, ennek a fele tuti, hogy idegből vagy energiahiányból elkövetett szénhidrátzabálás miatt jött össze, és azért még van előttem cirka 22 hét.
(Ez egyébként egy olyan poszt, amelynek az írása közben meg-megállok, hogy kigyomláljam a b és k betűs csúnya szavakat.)
A fiam nem az a típus, aki fél nyolckor simán elalszik, durmol tizenkét nyikk- és mukkmentes órát, majd napközben még másfelet, és napjában többször akár egy órán keresztül is eljátszik az építőkockáival. (Olvastam-hallottam ilyen gyerekekről, léteznek a való életben is.) Nem, ő egyelőre olyan, hogy kizárólag társaságban érzi jól magát, ezért a játékaihoz közönség éspervagy partner szükséges (egyszerre öt-tíz percet bíbelődik el egyedül). Ha mázlim van, velem együtt egyszer egy-másfél órát alszik nappal (egy hónappal ezelőtt váltott a közös kétszer egy óráról), nélkülem (pl. ha főzni szeretnék alvás helyett, mert amúgy nem hagyja a főzőcskét) azonban csak húsz-harminc percet szundikál (egy-két napig próbálkozott a két órával, de úgy tűnik, letett róla), és ugyan este egyszeri ébredéssel kialussza a tíz óráját, de azt is legkorábban fél tíztől kezdi, ergo hangyafarknyi időm jut arra, hogy az anyaságon túl is éljek valamicskét. Ez továbbra sem panasz, pusztán tényrögzítés. A folyamatos pörgés után hulla vagyok agyilag és fizikailag is, B. meg a melója miatt tikkad ki napi szinten (korán megy, későn jön), bevallom, alig várjuk, hogy a csemete este álomba merüljön. Ez eddig tizenöt-harminc perc alatt megvalósult (az altatás a mellem tulajdonlása miatt egyelőre az én reszortom), az utóbbi két este azonban legszívesebben a hajamat tépve sikoltoztam volna, amikor Andris másfél óra után még mindig nem óhajtott az alvással foglalatoskodni. Tudom, hogy ez messze nem a legrosszabb forgatókönyv, ami alvás terén bekövetkezhet és alapjáraton remek helyzetben vagyunk, de őszintén megmondom, nem vigasztal, amikor terhesen és fáradtan az a legnagyobb vágyam, hogy beboruljak végre az ágyamba. Két-három óra pihenés, azaz nemmunka és nemgyerekezés jut nekünk egyetlen napból. Elfogadtam, hogy nálunk most ilyen a családi élet, ehhez a két-három órához viszont ragaszkodom. A második baba születése után egy ideig ennyi sem lesz, nyilván.
Andris egyszerűen úgy gondolta, hogy tök jók a szoptatások és a jóéjtpuszik és a szokásos esti sutyorgások, de ő akkor most még nem alszik, hanem pölö megnézi az apját, mit csinál a hálószobánkban, elbabrál kicsit a mindenféle játékával, illetve sétafikál a lakásban. Mindezt úgy, hogy fürdés után szemdörzsölve ásítozik pelenkázás és öltöztetés és vitaminozás közben. És nincs szokatlan / plusz inger az életében, nincs változás a napirendjében ésatöbbi. Tegnap este hagytuk, hadd csinálja, amit akar, villanyt kapcsoltunk a szobájában és asszisztáltunk az elképzeléseihez (meseolvasás, gyöngyözés, fiók kirámolása és egyebek). Beraktam az ágyába, ahonnan három perc sírás után kivettem, mert képtelen vagyok elviselni a bömbölését, meg lazán belehergeli magát az üvöltésbe, így nehezebb megnyugtatni és az alvás felé terelgetni. Nála úgy lehet bármit is elérni, ha megőrzöm a hidegvéremet, valamint kedves vagyok és határozott. Ez néha roppant nehéz. Ma B. is velünk maradt az altatásnál, hogy Andrisnak ne legyen ürügye a mászkáláshoz, és hiába kezdett csavargásba a fiúcska, villanyfényt nem kapott - egy idő után maradt is a kanapén. Közben megnyugtatóan és türelmesen duruzsoltam neki, bár legbelül ordítottam a fáradtságtól, remélem, nem hallatszott ki, meg simogattam-nyugtatgattam, meg egy csomószor megszoptattam. Két órán keresztül. B. annyira komolyan vette a "csinálj úgy, mintha aludnál és ne reagálj semmiféle kommunikációs kísérletére" kérésemet, hogy ülve bealudt a fotelben. Andris pedig olyan dolgokat talált ki a sötétben, hogy pl. fekve szöszt tépkedett a kanapéra terített plédről, lemászott a kanapéról, az apjához lépett és nyújtotta felé a szöszt. Reakció hiányában sem adta fel, összesen ötször ismételte meg a szöszt tépked-kanapét elhagy-szöszt apának felajánl műveletsort. Gondolatban szálanként rángattam ki a hajamat a fejemből. Amikor el akart fogyni a hidegvérem, ékszereket kezdtem tervezni lelki szemeimmel, minden apró részletre kitértem, amíg Andris nyűglődött, közben azért szimultán babusgattam a mostanában anyásról apásra váltó fiamat. Aztán a türelmem és a higgadtságom végül meghozta a gyümölcsét, a ded elaludt, bár a vége felé egyszer erélyesen rászóltam, hogy most már aludjon, ne rugdossa a szoptatós párnát. Ez az erélyesség használni szokott, csak a megfelelő pillanatot kell kivárni hozzá. Tegnap probléma nélkül átszállítottam az ágyába, ma viszont felébredt és jött a hiszti. Még egyszer rászóltam és az egyik plüsstigrise orrával simogattam a fejét. Így hajlandó volt abbahagyni a sírást és elaludt. Valahogy rá kellene venni a plüsstigrist, hogy mostantól ő altassa Andrist. 
Nem mondom, hogy repesve várom a ma estét.

2012. február 19., vasárnap

Jól áll a kezében a fúró is

Andris végül kapott egy 3-4 éves babáknak való szerszámkészletet, ami egészen pofás kis eszközöket foglal magában. B.-nek mindegyik bolti verzió tetszett, engem négy szempont vezérelt a kiválasztásnál:
a) Élethű szerszámokat vegyünk, mert Andris kapásból ignorálja a felnőttcuccokat utánzó babajátékokat,  kizárólag eredeti dolgokkal hajlandó fúrni-faragni. Ha az apja babakalapáccsal verné a babaszöget a babapolcba, a fiát is nyilván ezek érdekelnék, B. azonban vérkomoly felnőttjátékszerekkel kelti életre a könyvespolcaimat, ergo Andrist képtelenség eltávolítani a vérkomoly felnőttjátékszerek közeléből.
b) Az a)-ból következik, hogy csak olcsó szerszámkészlet jöhet szóba, verne a víz, ha két pillantás után a sarokban kötnének ki a tízezres szerszámok. Kreativitás ide vagy oda, nem akadna egyetlen ötletem sem pölö a babaharapófogó újrahasznosítására.
c) Anyás csavarok is bújjanak meg a készletben, ugyanis a fiam imád ilyesmivel bíbelődni.
d) Öt-hat alapszerszám bőven elég, ezeknek még én is tudom a nevét.
Megtaláltuk az ideális szerszámkészletet, megvettük és itthon Andris úgy kapta meg használatra, mintha az apja vérkomoly felnőttjátékszerei lennének. Hát... úgy tizenöt percig érdekelte a felszerelés (az anyás csavart nekem sem sikerült könnyedén összerakni), aztán elment ügyintézni az igazi csavarhúzókkal. Ahogy láttam, a porszívón csavarozott valamit, amit csak ő látott, de nem akartam nagyon leselkedni utána, tiszteletben tartom a fiam csavarhúzós magánügyeit is. (Apropó, a porszívó bekapcsolása előtt soha ne felejtsem el megrázni a csövet. Legutóbb nem tudtam, mi az a fura zörgés a csőben. A belerejtett csavarhúzó.)
Szombaton úgy alakult, hogy B.-nek ideje és ereje és kedve adódott egy újabb könyvespolcom összeszereléséhez, Andris pedig magától értetődően és izgatottan becsatlakozott a férfimunkába. A babakalapáccsal lelkesen kalapálta a polc hátsó falát (ez a darab talán a legélethűbb), az apja fúrója azonban minden babaszerszámot feledtetett vele, és miután kiharcolta, hogy a kezébe foghassa Az Igazi Fúrót, győzelemittas ábrázattal vonult vele egyik szobából a másikba, közben nagyokat fújtatott, hogy halljuk, micsoda erőket mozgósít Az Igazi Fúró kézben tartásához. A szerelési munkálatok alatt egy percre sem tágított B. mellől, tulajdonképpen mindent megcsinált volna egyedül, ha hagyjuk, és ha tudja, mi a koncepció. 16 és fél hónaposan még nem akartuk ezzel terhelni, majd egy hónap múlva összerakhatja a saját ágyát.





Ügyesen és magabiztosan nyúlt minden szerszámhoz, annyira tudta, hogyan kell megfogni őket, és látszott rajta, meggyőződése, hogy ő itt és most akár az egész világot összerakja nekünk a vérkomoly felnőttjátékszerekkel. B. nehezen tudta elkunyerálni tőle egyiket-másikat, volt olyan, hogy a babaharapófogót ajánlotta fel a saját csavarhúzója fejében (csavarhúzó nem lapult a készletben), Andris azonban az apja kezébe nyomta a babás cuccot (tessék, oldd meg ezzel, apa, ha annyira pöpec ez is, mint ahogy nekem mondod), hátat fordított neki és munkálkodott tovább a felnőtt csavarhúzóval.

2012. február 11., szombat

35 másodpercnyi cáparöhögés

A decemberi betegségem óta néha történelmi mélységeket karcolgat a rosszkedvem (rengeteg oka van), és az egyik leghatásosabb hangulatjavító a fiam kacagása, ami ilyen, ha igazán jól érzi magát:


Az apukája most először játszott vele így, mázli, hogy le tudtam videózni, mert ez szinte lehetetlen vállalkozás, mihelyt meglátja a kamerát, a-k-a-r-j-a - hangosan és határozottan.

2012. február 6., hétfő

Munkamegosztás

Ha kettesben vagyunk a fiammal, a nehezebb dolgok megemelése úgy néz ki nálunk, hogy én emelek, Andris pedig teljes átéléssel és kivörösödött fejjel nyög, és ökölbe szorítja az összes kezét. 

2012. február 5., vasárnap

Cápa a hóban

Andrist babaszánkóval lepte meg a középső sógornőm, ma avattuk fel, illetve itthon már beleülhetett az egyre kevésbé babaképű (nem az apjáról van szó), hogy szokja, de amúgy is olyan, hogy mindent ki akar próbálni. A szánkózás lényegét a hóban értette meg (a konyhaköves siklás annyira nem hozta lázba), kurjongatással biztatta az apját, aki magára vállalta a szánhúzó husky szerepét.


Sir Andrew néha kérdő tekintetet vetett a husky-ra, hogy indulhatnának-é már vagy örökre egy helyben kell ücsörögnie.


A ded egy idő után engedett a belső késztetésnek és nekiállt hómentesíteni a járda mellett sorakozó (fogalmam sincs, milyen célt szolgáló) csöveket, mert kíváncsi volt, mi bújik meg a hó alatt. A cső teteje. A játszótéren is csőmániás, ott üreges az egyetlen, Andris gondosan kikapirgálja belőle a homokot. Ha már tud beszélni, megkérdezem, miért nem maradhat a homok a csőben.


A hóban úgy totyogott, mint a farnehéz pingvin...


... és ezen a képen nem azért hasal, mert elesett, hanem mert belevetette magát, ugyanis feltett szándéka volt, hogy kiássa a járdát a hó alól.


Lenni vagy nem lenni?, kérdezné Hamlet a koponyára bámulva, ebben a jelenetben azonban Sir Andrew nem kérdezett semmit, csak nézte, hogy hó. Valószínűleg a koponyát is ilyesmi pillantással méregette volna.


Aztán intett az apjának, hogy hé, pincér! szabadítsa meg ettől a fehér izétől, plusz legyen olyan tüneményes és segítse álló helyzetbe. Valamiért abban a hiszemben éldegél a gyerek, hogy képtelen egyedül talpra állni homokban / sárban / hóban, pedig de, ha sokáig noszogatom, elszánja magát és felkecmereg. Most B. gyorsan felnyalábolta a hóból, mert rendes apa.

2012. február 3., péntek

Csak 50 százalékban vagyok boszorkány

Röviden: Kisfiút növesztek a hasamban, jippííííí. Ide most beraknék kábé ezer szmájlit, ha használnék ilyesmit a bejegyzésekben, mert az álmosságot leszámítva nagyon jó a kedvem, a 4D ultrahang után pölö szökdécseltem az utcán, már amennyire 4 hónapos terhesen szökdécselni merek/bírok. Csalódottság nincs, boldogság van, meg az a gondolat, hogy gyerekileg talán mégis három a mi számunk, mert egy lányt mindketten szeretnénk, de a harmadik fiút is imádnánk. 

Hosszan: Az úgy volt, hogy kezdettől fogva lánynak éreztem a bennem növekvő kisebbik sarjunkat, viszont amikor beszéltem hozzá hangosan vagy gondolatban, soha nem tudtam magabiztosan kislányomnak nevezni, mintha csomó lenne a nyelvemen. Odáig jutottam, hogy kis... és pár másodperc után hozzátettem, hogy ...babám. Egyszer-kétszer kislányomoztam, de rossz érzésem maradt utána, és ezen a héten jött először valahonnan legbelülről az a bizonyosság, hogy a cápa minor fiú. Mindenesetre a 100 százalékos boszorkányságom ugrott, huss, rögtön tudnom kellett volna, hogy kisfiú.
A baba ugyanolyan hosszú combú fiúcska, mint Andris. A nagy fej és a nagy láb is stimmel, ez utóbbi 2.22 centi hosszú ujjhegytől sarokig, szóval, a 16 hetes srác már most sem átlagos lábon éldegél:


Fura, mennyire hasonlít a bátyjára a testalkata és az arca (jól van na, nekem ez új, még soha nem volt két gyerekem), és az orrát ő is B.-től örökölte, meg mást is - olyan szinten egyértelmű a fiúsága, hogy ennél egyértelműbb már nem lehet. Ja, és ez a fiam is olyan kéjenc dög, mint a másik, meg mint az apja, egyrészt simán bealudt az ultrahang alatt, másrészt a vizsgálófej mozgását masszírozásnak definiálta, és álmában elégedetten nyújtózkodott, forgolódott, hogy minden porcikájára jusson a jóból. Klasszul elvan odabent, és ügyes anyuka vagyok, mert a junkfood alapú terhestáplálkozásom ellenére szépen növesztem, minden értéke gyönyörű. Róla van szó:


Szunyál épp: egyik keze a fején, másik az alvósköldökzsinóron, lábak kényelmesen felcsapva a méhfalra. Imádom. 

P.S.: A nődokim valóban nem jól számolta ki a szülés várható időpontját, a mi matekozásunk a helyes, a (paraméterei alapján amúgy 17 hetes) fiúnk július közepére várható, nem a végére, és azért az nem mindegy, hogy adott esetben koraszülöttként kezelik-é - tévesen.       

2012. február 1., szerda

Mondat, szavak - és szájrapuszi

Reggel elmerengtem azon, hogyha este összejönne egy kis blogírásnyi idő, erről meg arról regélnék, mert annyi minden van, amit szeretnék megörökíteni szenilis napjainkra. Az Élet azonban közbeszólt. Pontosabban Andris.
Tegnap a délutáni szoptatásnál kificcent a hasam és vele együtt a köldököm. Ez utóbbiba a gyerek első körben beledugta az ujját és odavigyorgott nekem kábé olyan értelemben, hogy aztaaa, anya, aztaaa!, második körben pedig ismét a köldökömbe nyomta a matatóujját és közölte velem (hátha eddig nem vettem észre), hogy ott van luk. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően. Este aztán a kutyás naptár februári kölykére mutatva lelkesen felhívta a figyelmünket arra, hogy kiskutya. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően.
Ma is lapult egy-két dolog a tarsolyában. Uzsonnázni hívtam a kanapén sziesztázó fiatalembert, erre visszaszólt, hogy jövök. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően. Az uzsonna úgy nézett ki, hogy épp nem volt kedve egyedül táplálkozni, táplálkozni is csak pár percig, ezért kikéredzkedett az etetőszékből, megmarkolta a kezemet és húzni kezdett, hogy tartsak vele játszani/tévézni/valamizni. Mindjárt éhen halok, magyaráztam neki aranyosan, és öt percet kértem kajára. Andris a saját ügyeiben lassan 16 hónapja nem ismeri a mindjárt szó jelentését, most is a-z-o-n-n-a-l ugranom kellett volna. Ha nincs vészhelyzet, az azonnali ugrásokban nem vagyok partner, ezért Sir Andrew rángatni kezdte a kezemet, hisztisen topogott ide-oda és az egyik türelmetlen mozdulata közben sírós hangon odavetette, hogy megyek! Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően.
Nem sejtettem, hogy ennyire jó érzés beszélni hallani a fiamat, senki nem mondta, hogy elolvadok majd a hangjától és pluszban idétlenül vigyorgok. Természetesen újra hallani akartuk Andrit, de a gyerek csak akkor hajlandó a kommunikációra, ha ő is úgy óhajtja. Tulajdonképpen ez tök logikus. Miért beszéljen, ha épp abban a pillanatban semmi nem kívánkozik ki belőle? A szülei négy darab szép szeméért? Frászt. 
Amúgy ha visszagondolok, egyetlen jel utalt arra, hogy Andris nemsokára beszélni fog: a tátogás. Két-három hete vált rutinná nála a tátogás. Először csak a duck tv-ben felcsendülő dalokra tátogott úgy, mintha hang nélkül énekelne, aztán már tátogott akkor is, amikor énekeltem neki (pölö a pelenkázásoknál születése óta dalolok neki ezt-azt, abszolút természetesen jön belőlem, mondókázni viszont képtelen vagyok, idegennek érzem, gőzöm sincs, miért), és tátogott később az apja mobilján hallgatott Dusty Springfield számra is, mintha duettet énekelne Dusty-val (meg a duck tv szereplőivel, meg velem), és tátogott úgy is, hogy mi beszélgettünk B.-vel, ő meg így kvázi bekapcsolódott. Hangot azonban nem adott ki. (Nagyon vicces ez a kishal üzemmód.) Esetlegesen sutyorgásszerű hanghatások jöttek elő Andrisból. Az is érdekes, hogy a balatoni nyaralás óta igazán új szavakat nem mondott (az alap az anya, apa, tigris, cica, kutya, de pl. a tigrist már nem ejti olyan tisztán, mint a nyáron), bár passzívan irtó sok mindent megért. Hihetetlen mennyiségű infó lehet a fejében, mert komplex helyzetekben is megfelelően cselekszik. A hintára a ta-t használja (a hintázni andrisul tátá), és meglepő (legalábbis nekem az), hogy ismer pár színt. 
A szájrapuszi hiteles története meg az, hogy a fiam váratlanul cuppogni kezdett az etetőszékben (talán pont uzsonnánál), és amikor odatartottam hozzá az arcomat (nagy kegy ez, hogy Sir Andrew puszizkodásra hívta az anyját, szó sem lehetett a kihagyásról), elhúzta a fejét és úgy csinált, mintha le akarna fejelni, de nem éreztem agresszívnek. Bátor anya vagyok, ezért odatartottam neki a másik orcámat is, hogy tisztázzuk a félreértést. Megint elhúzta a fejét, megint fejelő mozdulat. Hát, gondoltam, szuper, mindjárt betöri az orromat. Gőzöm sem volt, mit akar, ezért 'legyen meg a fejelő akarata' alapon a szemébe néztem és felvettem a fésztufész pozíciót (és igyekeztem nem arra gondolni, hány nap alatt épülök fel az orrtörésből). Kíváncsi voltam, mit akar. Adott egy pici szájrapuszit - ahogy az apjától látta, bár B. azért ennél rámenősebb. Mondtam B.-nek nem is olyan régen, hogy a gyerek előtt ne csókoljuk szájon egymást (semmi elmélyedés egyébként, csak pl. búcsúcsók reggel), mert Andris ezt fogja megtanulni és mindenkivel smacizni akar majd, de persze B.-vel egyáltalán nem testvéri a viszonyunk, nem bírjuk ki, hogy csak az arcra nyomjunk puszit. Ma este úgy csókoltuk meg egymást, hogy Andris épp nem nézett oda, de azért eltakartuk a szánkat. Nem gondoltam volna, jegyezte meg B., hogy 38 évesen csókot kell lopnom a nőmtől.