Mondat, szavak - és szájrapuszi

Reggel elmerengtem azon, hogyha este összejönne egy kis blogírásnyi idő, erről meg arról regélnék, mert annyi minden van, amit szeretnék megörökíteni szenilis napjainkra. Az Élet azonban közbeszólt. Pontosabban Andris.
Tegnap a délutáni szoptatásnál kificcent a hasam és vele együtt a köldököm. Ez utóbbiba a gyerek első körben beledugta az ujját és odavigyorgott nekem kábé olyan értelemben, hogy aztaaa, anya, aztaaa!, második körben pedig ismét a köldökömbe nyomta a matatóujját és közölte velem (hátha eddig nem vettem észre), hogy ott van luk. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően. Este aztán a kutyás naptár februári kölykére mutatva lelkesen felhívta a figyelmünket arra, hogy kiskutya. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően.

Ma is lapult egy-két dolog a tarsolyában. Uzsonnázni hívtam a kanapén sziesztázó fiatalembert, erre visszaszólt, hogy jövök. Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően. Az uzsonna úgy nézett ki, hogy épp nem volt kedve egyedül táplálkozni, táplálkozni is csak pár percig, ezért kikéredzkedett az etetőszékből, megmarkolta a kezemet és húzni kezdett, hogy tartsak vele játszani/tévézni/valamizni. Mindjárt éhen halok, magyaráztam neki aranyosan, és öt percet kértem kajára. Andris a saját ügyeiben lassan 16 hónapja nem ismeri a mindjárt szó jelentését, most is a-z-o-n-n-a-l ugranom kellett volna. Ha nincs vészhelyzet, az azonnali ugrásokban nem vagyok partner, ezért Sir Andrew rángatni kezdte a kezemet, hisztisen topogott ide-oda és az egyik türelmetlen mozdulata közben sírós hangon odavetette, hogy megyek! Így. Ebben a formában. Tisztán és érthetően.

Nem sejtettem, hogy ennyire jó érzés beszélni hallani a fiamat, senki nem mondta, hogy elolvadok majd a hangjától és pluszban idétlenül vigyorgok. Természetesen újra hallani akartuk Andrit, de a gyerek csak akkor hajlandó a kommunikációra, ha ő is úgy óhajtja. Tulajdonképpen ez tök logikus. Miért beszéljen, ha épp abban a pillanatban semmi nem kívánkozik ki belőle? A szülei négy darab szép szeméért? Frászt. 

Amúgy ha visszagondolok, egyetlen jel utalt arra, hogy Andris nemsokára beszélni fog: a tátogás. Két-három hete vált rutinná nála a tátogás. Először csak a duck tv-ben felcsendülő dalokra tátogott úgy, mintha hang nélkül énekelne, aztán már tátogott akkor is, amikor énekeltem neki (pölö a pelenkázásoknál születése óta dalolok neki ezt-azt, abszolút természetesen jön belőlem, mondókázni viszont képtelen vagyok, idegennek érzem, gőzöm sincs, miért), és tátogott később az apja mobilján hallgatott Dusty Springfield számra is, mintha duettet énekelne Dusty-val (meg a duck tv szereplőivel, meg velem), és tátogott úgy is, hogy mi beszélgettünk B.-vel, ő meg így kvázi bekapcsolódott. Hangot azonban nem adott ki. (Nagyon vicces ez a kishal üzemmód.) Esetlegesen sutyorgásszerű hanghatások jöttek elő Andrisból. Az is érdekes, hogy a balatoni nyaralás óta igazán új szavakat nem mondott (az alap az anya, apa, tigris, cica, kutya, de pl. a tigrist már nem ejti olyan tisztán, mint a nyáron), bár passzívan irtó sok mindent megért. Hihetetlen mennyiségű infó lehet a fejében, mert komplex helyzetekben is megfelelően cselekszik. A hintára a ta-t használja (a hintázni andrisul tátá), és meglepő (legalábbis nekem az), hogy ismer pár színt. 

A szájrapuszi hiteles története meg az, hogy a fiam váratlanul cuppogni kezdett az etetőszékben (talán pont uzsonnánál), és amikor odatartottam hozzá az arcomat (nagy kegy ez, hogy Sir Andrew puszizkodásra hívta az anyját, szó sem lehetett a kihagyásról), elhúzta a fejét és úgy csinált, mintha le akarna fejelni, de nem éreztem agresszívnek. Bátor anya vagyok, ezért odatartottam neki a másik orcámat is, hogy tisztázzuk a félreértést. Megint elhúzta a fejét, megint fejelő mozdulat. Hát, gondoltam, szuper, mindjárt betöri az orromat. Gőzöm sem volt, mit akar, ezért 'legyen meg a fejelő akarata' alapon a szemébe néztem és felvettem a fésztufész pozíciót (és igyekeztem nem arra gondolni, hány nap alatt épülök fel az orrtörésből). Kíváncsi voltam, mit akar. Adott egy pici szájrapuszit - ahogy az apjától látta, bár B. azért ennél rámenősebb. Mondtam B.-nek nem is olyan régen, hogy a gyerek előtt ne csókoljuk szájon egymást (semmi elmélyedés egyébként, csak pl. búcsúcsók reggel), mert Andris ezt fogja megtanulni és mindenkivel smacizni akar majd, de persze B.-vel egyáltalán nem testvéri a viszonyunk, nem bírjuk ki, hogy csak az arcra nyomjunk puszit. Ma este úgy csókoltuk meg egymást, hogy Andris épp nem nézett oda, de azért eltakartuk a szánkat. Nem gondoltam volna, jegyezte meg B., hogy 38 évesen csókot kell lopnom a nőmtől.