2013. március 17., vasárnap

Az anyák dicsérete

Már nem tudom, hol és mikor és melyik bulvárlapban, a Liptai Claudia mondott valami olyasmit, hogy amíg a férfi reggel megborotválkozik, addig a nő felhúz egy komplett házat. Szerintem ez abszolút igaz, mármint a mögöttes tartalma (női hatékonyság, szervezőkészség ésatöbbi), és annyival egészíteném ki a dolgot, hogy amíg az apa reggel megborotválkozik, addig az anya felhúz EGY KOMPLETT LAKÓTELEPET.

2013. március 15., péntek

Lesz ez még rosszabb hosszabb is

Andris tök szép mondatokat talál ki mostanában, meg olyat is mond, hogy én szeretem őket... apát, anyát, és ez teljesen önállóan jön nála, nem betanított, például nem is tudtam, hogy ki tudja mondani azt, hogy őket. Fura, hogy annyi ideig hallgatott, most meg közli velem, hogy én korcsolyázok. Ja, végre sikerült olyan tepsis krumplit tálalnom Sir Andrew elé, amit jóízűen elfogyasztott (repetázott!), az ítélete pedig úgy hangzott, hogy ez finom... ez ízlik. Amúgy megint iszonyat nehéz vele, nem hall meg semmit, amit nem akar, rengeteg a csakazértismegcsinálom, hiába mondja apám-anyám, hogy ne tegyem, és ebben benne van az is, hogy fürdés közben ne locsolja ki a vizet a kiskannával a fürdőszoba kövére, meg az is, hogy ne gyömöszöljön ötméternyi vécépapírt a vécébe. Őrület, mi lett megint az imádnivaló nagyobbik kisfiamból, holott az előző megőrülés óta alig telt el 4-5 nyugodtabb nap. Néha büntetésnek érzem az anyaságot, egyáltalán nem számítottam ilyesmire, amikor gyerekekről ábrándoztam. És az ilyesmi nem egyszer a napokon keresztül hallgatott vonyítást, vinnyogást, műsírást és hisztit jelenti. Minden ok nélkül. Mert szeretjük, babusgatjuk, foglalkozunk és játszunk vele, nincs elhanyagolva, kap enni-inni, és még tévét is nézhet, meg a játszótérre is levisszük. Azzal nem tudok semmit sem kezdeni, hogy például áll a szoba közepén, aztán hirtelen jön a rettentő hangos sírás - direkt sír és direkt nem hagyja abba. És amikor végre beszélni lehet vele, kiderül, hogy azt szeretné, vegyek le neki egy nyamvadt lufit a tűzhely feletti szekrényből. Nem bírom megérteni, hogy miért nem jön oda, hogy anya, én lufit szeretnék, hiszen van lába és beszél, mi a fenének kell ez az idegölő dráma.
Önállóságban és akaratban Sir David simán felér Andrissal, és még csak 8 hónapos múlt, bakker. A pelenkázás horror, mindenért reklamál, ami nem tetszik neki, rúgkapál és dobálja magát és szabadulni próbál (első helyen a pelenkázás és az öltözködés megosztva). Hihetetlenül erőseket rúg pelenkázás közben, csodálom, hogy még nem szakadt be a mellkasom. És már egy hónappal ezelőtt is olyan ügyes volt, hogy kikommandózta magát az autósülésből. Beleültettem, kapott egy ásványvizes palackot, hogy játszadozzon, amíg kimosom a játszótéri homokot a bátyja nyakából (nem tudom, miért gondolta azt, hogy két marok homokot kell szórnia a saját nyakába), aztán öt perc után azt vettem észre, hogy a fiatalember hason fekszik az előszobában... és görgeti a vizes palackot. Huncut, zabálnivaló és ekcémás, de erről majd legközelebb.
Úgy két napja ez a kis vaddisznó meg a bátyja együtt viháncol, olyan tesós módon, remekül elvannak együtt 10-15 percig, csak a röhögéseket és a farolásokat-szaladgálásokat hallom/látom. Andris bohóckodik/ügyeskedik Dávidnak, aki már képes úgy reagálni Andris szerint, hogy érdemes neki bohóckodni/ügyeskedni. A hét elején meg rájuk szóltam kábé ezredszer, hogy fiúk, hagyjátok békén azt a k**** ajtót! (tényleg ezt mondtam, bocsánat, minimum kétszer tíz ujj miatt lettem ideges, és ebből az egyik tíz igen pici még), a két haramia meg egymásra nézett, aztán rám, és azt láttam a szemükben, hogy ők ketten ugyanazt gondolják rólam - és az az ugyanaz nem túl hízelgő rám nézve.
A nap végén remeg a lábam a megerőltetéstől, általában hajnal öttől este kilencig-tízig egyetlen órára tudok megállni, ha a gyerekek véletlenül egyszerre alszanak, és egyikük sem alszik 30 percnél kevesebbet. Ma itt volt anyu, aztán az anyósom, nekem mégsem jött össze a pihenés, így alakultak a dolgok. Tragédia. És tegnap este fél tízkor csak úgy tudtam elaludni, hogy két sor epres milkát tömtem magamba, mert úgy éreztem, megdöglök, ha nem ehetek két sor epres milkát. Igen, fogynom kell: 15 kilót az augusztusi nyaralásig, ha nem akarok zsákban balatonozni. Mondjuk, túl sok értelme azért nincs lefogyni, mert két hét alatt rengeteg hekket, sült kolbászt, lángost, palacsintát és miegyebet akarok enni a Balcsin. És lecsót, naná.

P.S1: A fogmosás sem marad el, alvásidőben Dávid megbízhatóan ébreszt többször is.
P.S2: És persze imádom őket, de attól még brutálkemény az életem velük.
P.S3: Csak annyit szeretnék, hogy LEGYEN KÖNNYEBB. Egy icipicit, legalább.
P.S4: Baromira zavar, hogy kövér vagyok. Jó, nem kövér, de a 80 kiló nem 65 kiló, és ez bőven elég a lelki kövérséghez.

2013. március 5., kedd

Az elmúlt huszonnégy óra röviden

Nos, nem sikerült meggyógyulnom huszonnégy óra alatt, Andris pedig beteg lett. Nálam ez már a második kör egy héten belül, az első betegséges körben B.-vel együtt dőltem ki. Abból az időszakból még most is előttem van az a kép, ahogy B.-vel a földön heverve pihegünk és azon morfondírozunk hőemelkedéses, torokfájós, orrfolyós állapotban, mikor fárad már el a két gyerek, hogy egy kis pihenőhöz jussunk, az nem lehet, hogy ilyen sok órán keresztül megállás nélkül zsizsegjenek. (De, lehet, ez az alapbeállításuk.) 
Andris annyira nem érezte jól magát tegnap, hogy még a szent túró rudiját sem kérte, holott egészségesen hol óránként, hol tízpercenként bepróbálkozik (túló?, és néz rám kérdőn, meg pókerarccal, széttárja a kezeit, a szája sarka még maszatos az elfogyasztott túró ruditól), hátha elfelejtettem, hogy már kapott egy túló-t. Eddig soha nem voltak betegek a gyerekeim, új élmény a bágyadtság, az elesettség, a forró test, a lázas szem, és nem tartozik a kedvenceim közé.
Dávidnak már semmi baja, pörög ezerrel. Hihetetlen, de ötórányi, szinte állandó mozgás kipihenésére bőven elég neki harminc perc alvás, és tegnap megint megkaptam a dokiéktól, hogy a Kicsi is milyen mozgékony, nem irigyelnek. 
Anyósom az elmúlt egy hétben négyszer jött segíteni hosszú órákra, ha ő nincs... hát, azt el sem merem képzelni, mi lett volna, ha.

2013. március 4., hétfő

A Probléma

A Kicsi betegségében az volt a legijesztőbb, hogy mindent kihányt, ami enyhíthette volna a fájdalmait. Mindent. A lázcsillapító kúpot csak azért nem, mert azt nem a szájába kapta. Nem tudom, mi ez a mizéria a szájával, de bármi test- és anyatejidegen dolog kerül oda, undorodik és jön a hányás. Nyilván ilyenkor le kell fogni, mert rángatja a fejét és mindenével hadonászik. Hányt a Nurofen miatt, hányt a Cataflam miatt, hányt a Dologel miatt (nagyon durván fogzik). A szájába óvatosan adagolt víz miatt is képes volt öklendezni. A hozzátáplálást csak azért tudom eredményesnek titulálni, mert kábé egy hete hajlandó nyammogni a kiflin, illetve nyelvcsattogtatva ízlelgetni egy-két darab kiflimorzsát. Ha olyanja van, hogy elfogadja a kiflit. Ugyanakkor most napokig alig evett valamit, amit megértek, betegen én sem kívánom a kaját, de azért igen aggódtam, hogy kiszárad és kórház lesz a vége, mert a Kicsivel iszonyatosan meg kellett küzdeni megint, hogy elfogadja a mellemet. Például valamelyik hajnalban azon borult ki, hogy hideg a mellbimbóm, mert folyt a tejem és átázott a pólóm, és onnantól kezdve üvöltve tiltakozott a szoptatási kísérleteim ellen, hiszen ki tudja, milyen galádságot akarok a szájába tenni. És ilyenkor kiborulok, hogy miért van az, hogy éhes és enni akar, a mellemet viszont nem fogadja el, de mást sem, és test-test elleni küzdelemben kell beleerőltetnem a szájába a mellemet, és aztán amikor valami kattan nála, rájön, hogy EZ bizony AZ a cici, na, akkor úgy szopik, mint a nagykönyvben. Borzasztóan bánt, hogy születése óta ilyen küzdelmes a Kicsi szoptatása, és hiába szeretem szoptatni, azt kívánom, bárcsak ne kellene már, ettől viszont lelkiismeret-furdalásom van. Amikor szuperül megy a szoptatás, az egy álom, mindkettőnknek jólesik.  
És most drukkoljunk, hogy a szipogó Nagynak ne legyen semmi baja, én meg gyógyuljak már meg.