A Probléma

A Kicsi betegségében az volt a legijesztőbb, hogy mindent kihányt, ami enyhíthette volna a fájdalmait. Mindent. A lázcsillapító kúpot csak azért nem, mert azt nem a szájába kapta. Nem tudom, mi ez a mizéria a szájával, de bármi test- és anyatejidegen dolog kerül oda, undorodik és jön a hányás. Nyilván ilyenkor le kell fogni, mert rángatja a fejét és mindenével hadonászik. Hányt a Nurofen miatt, hányt a Cataflam miatt, hányt a Dologel miatt (nagyon durván fogzik). A szájába óvatosan adagolt víz miatt is képes volt öklendezni. A hozzátáplálást csak azért tudom eredményesnek titulálni, mert kábé egy hete hajlandó nyammogni a kiflin, illetve nyelvcsattogtatva ízlelgetni egy-két darab kiflimorzsát. Ha olyanja van, hogy elfogadja a kiflit. Ugyanakkor most napokig alig evett valamit, amit megértek, betegen én sem kívánom a kaját, de azért igen aggódtam, hogy kiszárad és kórház lesz a vége, mert a Kicsivel iszonyatosan meg kellett küzdeni megint, hogy elfogadja a mellemet. Például valamelyik hajnalban azon borult ki, hogy hideg a mellbimbóm, mert folyt a tejem és átázott a pólóm, és onnantól kezdve üvöltve tiltakozott a szoptatási kísérleteim ellen, hiszen ki tudja, milyen galádságot akarok a szájába tenni. És ilyenkor kiborulok, hogy miért van az, hogy éhes és enni akar, a mellemet viszont nem fogadja el, de mást sem, és test-test elleni küzdelemben kell beleerőltetnem a szájába a mellemet, és aztán amikor valami kattan nála, rájön, hogy EZ bizony AZ a cici, na, akkor úgy szopik, mint a nagykönyvben. Borzasztóan bánt, hogy születése óta ilyen küzdelmes a Kicsi szoptatása, és hiába szeretem szoptatni, azt kívánom, bárcsak ne kellene már, ettől viszont lelkiismeret-furdalásom van. Amikor szuperül megy a szoptatás, az egy álom, mindkettőnknek jólesik.  

És most drukkoljunk, hogy a szipogó Nagynak ne legyen semmi baja, én meg gyógyuljak már meg.