2011. január 30., vasárnap

A fiúk...

... így néznek rám. Andris szeme és szája az enyém, általában tiszta apja, ahogy akartam. Nem tudom szavakba foglalni azt a boldogságot, amit akkor érzek, ha együtt látom őket, úgyhogy meg sem próbálom.

2011. január 29., szombat

Pillanatképek III.

A babaképű (aki tulajdonképpen már egyre kevésbé az, kisfiúsodik az arca) nem igényli, hogy állandóan vele legyek. Ha nem éhes vagy álmos vagy nyűgös, tizenöt-húsz perceket eljátszik egyedül. Néha felrikolt, ebből tudom, hogy jelenésem van az uraság színe előtt, lehetőleg azonnal hagyjam abba, amit csinálok és menjek oda hozzá. Ez egyfajta teszt nála, tudni akarja, ott vagyok-e a közelében. Vet rám egy oké, anyám megvan pillantást, vigyorgunk egymásra kicsit, aztán visszafordul a játékaihoz, ami az elbocsátás jele. Tizenöt-húsz percnél tovább nem szoktam magára hagyni, mert egyrészt nem várom el tőle, hogy ennyi ideig egyedül legyen, másrészt meg kíváncsi vagyok, mit mókol és hogyan. Az egyedülhagyás sem az a klasszik egyedülhagyás, kábé ötpercenként a szobaajtóhoz osonok, hogy meglessem és meghatottságtól párás szemekkel nézzem, amint éppen a szájába tömköd egy kósza oroszlánlábat vagy egy textilkönyvet:


Tiszta anyja, csak úgy falja a könyveket. A középső képen teljesen olyan, mintha puszit adna a kukacnak, pedig nem, még nem tud puszit adni (sajnos), viszont a puszira már nem hiszi azt, hogy az valami közérzetzavaró izé (a fültisztításhoz hasonlóan), mint egy-másfél hónappal ezelőtt, most ott tart, hogy a puszi jó dolog, jöhet. Szeretem nézni, ahogy játszik, néha csak csendben fekszem mellette és figyelem, ahogy például koncentrálás közben csücsörít és két ujjal babrál a zenélő plüssbálna tüskéin (ez ilyen mutáns bálna). Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora izgalmat képes okozni a zenélő plüssbálna tüskéje.
Andris végtelenül kíváncsi. Ha a karunkban van és tárlatvezetést tartunk neki a lakásban, nyújtja a kezét, hogy mindent megfogjon, virágot, kilincset, gyertyatartót, zoknit, és előfordul, hogy megpróbál rávetődni arra a tárgyra, ami felkeltette a figyelmét, tökmindegy, hogy vízszintes vagy függőleges az a tárgy, ő vetődik (én meg összeszorított fogakkal és sajgó háttal tartom a ficánkoló kilókat). Nemrég eszébe jutott, hogy bekukkant a tornaterme alá, s lőn:
 

Olyan hat-hét percig elfoglalta magát azzal, hogy alaposan, szöszről szöszre megvizsgálta a tornaterem alsó kiképzését, végtére is nem mindegy, milyen biztonsági körülmények közepette játszadozik. A pelenkázónál meg úgy alakult, hogy a nyakláncaim a közelébe kerültek: Két-három évvel ezelőtt B. megelégelte, hogy a kilincsekre akasztgatom a hosszú nyakláncaimat és ezáltal akadályozom a normális kilincshasználatot (nem akartam, hogy összekuszálódjanak), ezért öt darab szöget vert az egyik könyvespolc oldalába, hogy osszam be (direkt oda kértem, ha már szög, dekorelemként). Amíg Andrist és kiegészítőit nem tesszük át a saját szobájába, kicsit itt-ott vannak a bútoraink. A nyakláncos polcot a pelenkázó mellé állítottuk - a fiam legnagyobb örömére:


Mióta megmutattam neki, hogy cirógatásra zörögnek, Andrist hihetetlenül leköti, hogy a szögekről egyesével leügyeskedje a nyakláncaimat. És mindig leügyeskedi őket, mindig. Ha valamelyik a parkettán koppan, nem ijed meg, csak annyit látok a szemében, hogy hoppá! Azt nem tudom, vajon ő látja-e a szememben, hogy erősen remélem, egy gyöngy sem tört el. Nem szeretném, ha a sarj féloldalas lenne, ezért egyik kedvencét, a narancsleves dobozt raktam a másik oldalra, és ez a narancsleves doboz olyan, hogy riszálja magát (a riszáló narancsleves doboz szerepében: az anya), aminek a mindjárt négy hónapos baba nem tud ellenállni. Hát, ebből is látszik, nem mi vagyunk a Fisher Price játékok törzsvásárlói.

Pillanatképek II.

Egyébként ilyen még nem volt, hogy Andris hason fekve aludjon az ágyában. Eddig csak rajtam aludt hason, amit imádok én is (és néha levelet vagy blogot írok a szuszogását hallgatva, bal karban a - jelenleg hét és fél kilós - tejgombóc, jobb kézzel meg óvatosan nyomkodom a billentyűket, nehogy felébredjen). Az ágyában a hátán alszik, az oldalán nem szeret, mert ficergős fajta, utálja, ha nem mozoghat szabadon. Többek között ezért nem tudunk úgy együtt aludni, hogy az nekem is pihentető legyen, meg azért sem, mert előbb-utóbb a szemgolyómon landol a kis keze vagy belemarkol a szeplőimbe, ráadásul nem bírok mélyen aludni, ha mellettem van, az anyaradarom az összes babaneszt veszi, ébredés után azt érzem, hogy öt percet szundítottam, pedig valójában egy órát.
A hasalás Andrisnak az, ami Kőrösi Csoma Sándornak a Himalája: a végtelen szabadság. Molyol a játékaival, nézelődik, kúszni és emelkedni tanul, szóval, szinte állandóan mozgásban van. Pihenőt kizárólag akkor tart, ha erőt gyűjt egy nehezebb mozdulathoz vagy ha például az apja orrot fúj vagy az anyja eszik, mert ezek rendkívül érdekes felnőttdolgok, ilyenkor tátott szájjal, pislogás nélkül tanulmányozza a személyzet mindkét tagját. Tanulmányozás közben ráncolja a homlokát és hatalmasat sóhajt gondterhelten, ezzel jelezve, hogy van mit átgondolnia a látottakkal kapcsolatban, és ezt a képet azért szeretem, mert Andrist egy hasonlóan gondterhelt pillanatában kaptam el, épp valamelyik aktuálisan megcsócsált-összenyálazott játéka okozott neki fejtörést:

Pillanatképek I.

Azt tervezem, hogy több rövid bejegyzést írok a hétvégén (a másik blogomba is talán), de lehet, hogy a cápagyerek mást akar, mint például az előbb: Alig pötyögtem ide, hogy akar, felébredt és az ébren-vagyok-kezdődjön-a-móka sírásával magához hívott. A mókakirályfi megkapta az ébredés utáni mosoly- és pusziadagját, illetve dögönyözését, a hasára fordítottam és beraktam hozzá az egyik plüssoroszlánt, hogy elszöszöljenek egymással, amíg én cápafogadásra alkalmas játszótérré alakítom a nappali kanapéját. Olyan öt perc után értem vissza a gyerekhez, ez a kép fogadott:


Nem tudom, mit csinált egymással az oroszlán és a gyerek, mindenesetre ez utóbbi határozottan az alvás jeleit mutatja. Miután feltúrta az ágyát, a mókakirályfi egyszerűen elaludt játék közben, kezében a plüssállat piros bigyójával. Gondolom, a szájához akarta emelni, csak arra már nem volt ideje, rajtaütött az álom. Az oroszlánt nem néztem meg közelebbről, de ő is gyanúsan csendben van.   

2011. január 25., kedd

Zenében válogatós

Ami a hangomat illeti, továbbra sem vagyok Aretha Franklin (súlyra sem, hála a Szoptatás Istennőjének), viszont a gyerek tényleg szereti, ha mélyen a szemébe nézve énekelek neki, úgyhogy a nagy kedvence, a Fly me to the moon helyett megpróbálkoztam az egyik klasszikus gyöngyszemmel, a Tente babával. Magyar gyerekdal és ritmusos (még az én előadásomban is), lelki vállaimon szinte éreztem Ranschburg mester és Vekerdy mester elismerő paskolását. A gyerek kétszer pisszenés nélkül, nagyokat pislogva végighallgatta a tentebabázásomat (mert ő egy nyitott baba, egyedül az arc- és nyakkrémezés ellen tiltakozott rögtön, minden másban várakozó álláspontra helyezkedik, hátha valami klassz sül ki a dologól), aztán a harmadik tenténél sírva fakadt. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg Sir Andrew, nem kell aludnia, gondos anyjaként csak bővíteni akartam a repertoárt. Egyébként a repertoár jelenleg a Fly me to the moon-ból és a ... Fly me to the moon-ból áll, és ha nem jut eszembe a pontos szöveg, akkor azt énekelem neki flymetothemoonosan, hogy pápápápápámmm, mert ennek mindig nagyon örül, biztos valami vicceset jelent babanyelven. A Tente baba után megvigasztaltam a FMTTM-nal, vigyorgott, később pedig rajtakaptam az apját, hogy a Star Wars zenéjét fütyörészi neki, ott is vigyorgott. Úgy tűnik, egyelőre nem kanyarodunk el a magyar mondóka- és dalvilághoz, swinggel és filmzenével szórakoztatjuk az ivadékot, akinek Andrea Bocelli muzsikája is szimpatikus - már lassúztunk rá együtt.     

2011. január 22., szombat

Mosolyalbum

Andris tegnap este alig bírta abbahagyni a röhögést. Elalvás előtt még kapott egy tiszta pelenkát, a pelenkázó asztalon jött rá a röhöghetnék. Már nem emlékszem, mit csináltam vagy milyen hangot adtam ki (a fiam szórakoztatásáért bármire képes vagyok, bármire), a lényeg, hogy nekem is nagyon kellett röhögnöm, mert olyan édesen röhögött, és így együtt elröhögcséltünk pár percig. Ahogy néztem a kezeim között röhögő gyerekemet, leírhatatlan szeretethullám öntött el. A pelenkázásnál már nagyon kimerült voltam az egész napos andrisozástól, mert a front-telihold koktél a szokásosnál is virgoncabbá tette az alapjáraton is energiabomba A.-t, a röhögés azonban kisöpört belőlem minden fáradtságot, azt éreztem, hogy simán le tudnék nyomni egy újabb andrisműszakot. Eddig két tuti tippem volt, ha elfáradtam: forró habfürdő valami Lush csodával megbolondítva, meg gyöngyfűzés harminc perc magányban. Mondtam is B.-nek, hogy megvan a harmadik tipp, ha energiára van szükségem, röhögtetni kell a gyereket, ne felejtsük el. Egyébként hiába vagyok hulla, este mindig nagyon várom, hogy reggel legyen és együtt nevessünk, mosolyogjunk, kuncogjunk, röhögjünk a fiammal, meg egyáltalán azt, hogy lássam, halljam, érintsem, szagoljam - és ha épp alszik, a fényképei között válogatok és blogot írok róla. Súlyos andrisitiszem van, gyógyíthatatlan.     

A lába a fő szenzáció

B. kérdezte valamelyik este, hogy mitől ilyen piros a gyerek bal orcája? A gyerek kúszni tanul, avattam be az orcapirosság okába. Igen, egyelőre az arcán. Andris jelenleg ott tart a kúszástanulásban, hogy az egyik lábát maga alá húzza, a fenekét felpúposítja, a kezével pedig megpróbál támaszkodni, illetve ha a kiszemelt játékot akarja megkaparintani, vetődésre használja a karjait, viszont a fejét nem emeli fel - tolja maga előtt azon a pár centin, amit megtesz. És mert kitartó, makacs jószág, egy órán belül kismilliószor csiszolja a mozdulatait. Meg az arcát, innen a pirosság. Tegnap délelőtt történt először olyan, hogy ezzel a sajátos láb-, fenék- és kartechnikával ÉS magasba tartott fejjel (és nyögdécselve-fújtatva) haladt előre úgy öt centit. Jó, hát nem az a nesztelen kommandós kúszás a lágyan susogó őszi avarban, engem a napozástól kissé elzsibbadt, reumás krokodilra emlékeztetett a sarj mozgáskultúrája, ennek ellenére lelkes anyaként halálra dicsértem, ő pedig hálásan fogadta az egyszemélyes szurkolótábor ovációját. Minden centinek és mozdulatnak nagyon tudok örülni, lenyűgöz a fiam fejlődése, kész varázslat, ahogy napról napra építi fel a mozdulatsorokat és ez még csak a kúszás. Hihetetlen, hogy nemrég pusztán egy magatehetetlen kisember volt, most meg már ilyen csodákra képes.
A kúszás mellett arra gyúr a cápagyerek, hogy a hátáról a hasára forduljon. Az elmúlt héten gyakran láttam égbe tartott lábakkal:


Nagyon elszánt, ha nem sikerül a mozdulat, csalódottan kiált egyet. Gyakorlás közben annyira koncentrál, hogy beharapja az alsó ajkát, összeráncolja a szemöldökét és azzal a jellegzetes, ellentmondást nem tűrő harcipocok ábrázatával emelgeti a lábait, nyög és sóhajtozik, mert nagy munka ez ám. Általában belekapaszkodik a saját nadrágjába, hogy így is megtámogassa a lábemelgetést. (A sarj öltözékéről hadd mondjam el zárójelben, hogy egyrészt nem ismerek olyan pszichológiai tanulmányt, amely a sok csík személyiségfejlődésre gyakorolt káros hatásairól szól, másrészt vannak olyan helyzetek, amikor a még száradó vagy szennyes ruhák miatt az anya kizárólag a pucér segg és a sok csík között választhat. Amúgy szeretem a cápa csíkos szereléseit, ez a következő képek alapján egyértelmű, azt hiszem.) Miután a dolgoknak ezt a részét kipipálta, továbbfejlesztette a mozdulatot:


Az oroszlános tornateremben éppen az oldalán fekve birizgálja a tükörhasú katicát (a nagy és ügyes babák már nem a kezüket nyújtogatják a katicáért, hanem odafordulnak hozzá). Az aréna közepére fektettem le a gyereket, ő pedig önmagát hengergetve megtett húsz centit, hogy hozzáférhessen a katicához, és addig emelgette a lábait, amíg átjutott az aréna egyik merevítőrúdján. Ma reggel azzal szórakoztunk az ágyon egymással szemben fekve, hogy a gyerek a mutatóujjamba kapaszkodva felém lendítette a felemelt virgácsait, kicsit megpihent az oldalán, aztán a fejét tekergetve és a lábaival kalimpálva hasra fordult. Egy ideig nem tudta, mit kezdjen a maga alá szorult kezével, csak nézett rám, hogy akkor ez most így mi, de végül hősiesen megemelte a mellkasát, a kéz meg kiszabadult.  Én csak abban segítettem neki, hogy a kritikus ponton megtámasztottam a pelenkás fenekét, ne dőljön vissza a hátára a lendülettől. Tök ügyes baba. 
A lába teljesen bűvöletben tartja, például a pelenkázón is folyamatosan ficereg és forog és emelgeti a csípőjét, gyakran percekig üldözöm a pelenkával és énekelnem kell, hogy arra a pár pillanatra, amíg ráadom, mozdulatlan maradjon. (Az első hangokra lemerevedik és kíváncsian néz, mondjuk, nem csodálom, nem vagyok egy Aretha Franklin.) Ja, és rugdos, de izomból. Ébredtem már úgy, hogy bang!, szünet, bang! bang! bang! bang!, szünet, bang! bang!, szünet, mert Sir Andrew átszellemülten csapkodta a lábaival az ágykeretre rögzített plüssoroszlánt, borzasztóan élvezte a robajt, ahogy a műanyag csipesz a fakeretnek ütődik. Legutóbb azon mesterkedett, hogy megrúgja a cirka tíz percre felakasztott körforgó gyanútlan egereit:


És már a fürdőkádban is alkalmazza a legújabb mozdulatait, elrúgja magát a kádtól és csúszkál, belecsapja a vízbe a lábait, meg kiteszi őket a kád peremére (iszonyú aranyos látvány a peremen kapaszkodó pici lábujj), forog balra és forog jobbra, szóval, cápáskodik, bár gyanítom, hogy az igazi cápa nem kezd el hüppögni, ha víz megy a szemébe.  

2011. január 15., szombat

A blogfőnök mai ajánlata: kölyökcápa jegesmacibundában

100 napos a cápa és mindenfélét mesélnék róla, ha lenne időm egy hosszabb bejegyzésre, mert pár napja több dolgot is akar: kúszni, felülni, hátról hasra fordulni, lábujjat fogdosni (egyelőre csak a sajátját). Szóval, ezeket majd százvalahánynapos korában, most a megígért hordozókendős képek vannak (cápakacsintással), adósságom kipipálva.

2011. január 11., kedd

Na, akkor a hófordulós, hogy haladjunk

A harmadik hónapban a nagymozgásé volt a főszerep, meg a vigyorgásé és a huncut pillantásé. Íme, a képi bizonyíték (nézzétek meg nagyban, a milyen ügyes!, milyen aranyos!, milyen szép! tartalmú rajongói leveleket pedig kommentben vagy a szerkesztőség címére várjuk):


Már nem emlékszem, konkrétan mivel váltottam ki ilyen kaliberű röhögéseket a gyerekből, azt hiszem, többek között nagy zsiványnak tituláltam, de az a helyzet, hogy bármit mondhatok neki, azt is, hogy képzelje, Sir Andrew, nem találom az elemlámpát, szélesvásznú mosolyt kapok cserébe, a lényeg, hogy én mondjam vagy az apja, akire két vigyorgás között olyan áhítattal néz, mint babapadavan A Mesterre. Kész mosolyalbum ez a gyerek, odavagyunk érte. Szerencsére kiváló a puszitűrőképessége.
A mozgásfejlődése is elbűvölt, hihetetlenül izgalmas látni, milyen ügyes napról napra, de nem egyszer volt olyan, hogy reggel még darabosabban ment neki egy mozdulatsor, estére meg belejött. Andris küzdő szellem, ezt már a szülésnél is megmutatta (igen, lógok a szüléstörténettel), nagyon tud akarni és nagyon kíváncsi, úgyhogy mióta elbírja a fejét, kimondottan élvezi a hason fekvést, más így a világ és benne a plüssállatok. Semmi sincs biztonságban, ha csak egy kicsit esik kívül Andris kartávolságán, addig ficereg, amíg el nem éri és ő mindent el akar érni. 10-15 percen keresztül képes mozgósítani az erőforrásait, mert elfárad a rendületlen rohamozásban. Utána kipirosodott arccal szuszog a karomban, édes nagyon. A szfinxszerű mozdulatlanság nem jellemző rá. Ilyen elszánt a cápa, ha a zsákmány (tükörhasú katica, textilkönyv satöbbi) becserkészéséről van szó:


Mivel még nem mobil, a dolgok eléréséhez egyelőre az ejtőernyős és a vetődéses megoldást kombinálja:


Ezt úgy kell elképzelni, hogy ejtőernyős tartásban megfeszíti a törzsét és a levegőbe csapja mind a négy végtagját, egy ideig őrült módon kalimpál a lábaival és hadonászik a kezeivel (néha olyan, mint egy hasánál fennakadt teknősbéka) és ezzel a technikával összeszed annyi lendületet, hogy cirka egy-két centit előrevetődhessen, így szerezve meg a kiszemelt tárgyat, amit aztán óvatosan babrál kicsit a mutató- és a hüvelykujjával, ritkán veszi a szájába, azt általában csak textilpelenka csücske és emberi bőr érintheti. Harci rikkantásokkal szokta biztatni saját magát, a lelkes közönség kifejezetten ösztönzően hat rá. Erőgyűjtésnél egyébként úgy sóhajtozik, mintha a világ összes gondja az ő vállát nyomná. Ha valamit nagyon nem ér el (például a karácsonyfa kiszemelt díszét), összeráncolt szemöldökkel felszólítja, hogy höhöhöhöhö, azaz azonnal menjen oda hozzá, és ha az a valami nem engedelmeskedik, akkor összeráncolt szemöldökkel közli vele, hogy höhöhöhöhö, azaz egy szép napon majd úgyis a kezébe veszi és kész.
Andrist néha dühítik a saját korlátai, szíve szerint kúszna-mászna (a lábával már próbálgatja a mozdulatokat), hogy felfedezze a világot. A fizikai akadályokat leleményesen győzi le: Mindig akad egy felnőtt, akit a karjában ficánkolva, hadonászva és nyüszögve rávesz a helyváltoztatásra. Az az elve, hogy mivel a hegy nem megy MohamedAndrishoz és MohamedAndris sem tud a hegyhez menni, gondoskodni kell arról, hogy valaki a hegyhez vigye MohamedAndrist. Amúgy a hátán fekve már képes a helyváltoztatásra, reggelente gyakran találom úgy a fiamat, hogy 20 centivel lejjebb vagy 90 fokban elfordulva fekszik ahhoz képest, ahogy este hagytam. Ja, és sokszor az a kép fogad, hogy magára húzta a takarót, a feje alatti pelenkát és épp a rácsvédőt készül leoperálni (és elégedetten vigyorog közben, hogy milyen ügyes kisfiú):


A harmadik hónapban bővült Andris szókincse. Még nem tud verset mondani, de nem sok hiányzik hozzá. A höhöhöhöhö-n kívül  nagy kedvence a gu, gege, hu, hü, ellelle, ogu, beöe, höjjj. Az apjának mindig mondom, hogy ez a gyerek egy dumagép lesz. Nem vagyok meglepve, közli B. és jelentőségteljesen néz rám, amit csak úgy lehet lefordítani, hogy anyai örökség. Jó, sokat beszélek, elismerem.
Mi van még? Örülök, hogy a gyerek még nem unja a tejalapú táplálkozást, továbbra is Anyatej Gold a menü. Az éjszakai alvás fixen 8-10 óra volt ebben a hónapban (megszakítás nélkül), cserébe nappal teljesen leamortizál ez az energiabomba tejgombóc, akinél a gyerekorvosi ínyteszt alapján valóban megindult a fogzás, jól sejtettem. 
Andris három hónaposan és négy naposan ma is egy csomó új dolgot produkált, ezek alapján nagyon kíváncsi vagyok, mit hoznak a következő hetek.

2011. január 9., vasárnap

Hófordulós poszt előtt gyorsan egy oltásos-adatos

A babaképű három hónapos lett pénteken, szinte már kész férfi. (A hamuban sült pogácsához azért még várunk pár fogat.) Ha hóforduló, akkor oltás, ezt szereti a gyerekorvos, aki most nem olyan népszerű nálam. Andrisnál egy hónappal ezelőtt sem volt az, amikor orvul megszúrta mindkét (zabálnivalóan húsos) combját. Februárban újra kettős oltás, ezt egyelőre nem mondtam meg a gyereknek. Az oltás után nem lázasodott be, nem sírt, úgy tűnik, igazi Ironman-t melengetek a keblemen, aki így tűri Az Élet Megpróbáltatásait. A doki egy másik megmozdulására már babásabban reagált. A gyerekorvosról azt kell tudni, hogy a finommozgása nem az igazi, ha gyerekruháról van szó: Vadállatként tépte fel a négy patentot a rugdalózó pántján. Andris megijedt, hogy valami durrant a füle mellett, ráadásul négyszer (az idegen nő nem zavarta, a patentig barátságosan nézegette, mert ha nőkről van szó, a fiam mindig kapható egy kis flörtre). Sírva fakadt, a doki pedig azzal viccelődött, hogy legalább nem kell beutalni hallásvizsgálatra. Hát, köszi. Szóba hozta a Dévényt, mert szerinte Andris gyakrabban néz jobbra, mint balra, egészen kicsit jobbra tartja a fejét. Olyan hat hónap tornát javasolt, ez nekem soknak tűnik, meg a csípőjére is mondott már mindenfélét a doki, aztán mégsincs semmi, de meglátjuk, mit mond a dévényes.
A doki az egészségügyi könyvben mindenféle ellenőrzés nélkül kipipálta, hogy Andris "hason fekve fejét 45 fokban emeli", "oldaláról a hátára fordul", "beszélőre figyel", "kezébe adott csörgőt megtartja", "arcra mosolyog" és "elnyújtott hangokat hallat (aa, öö, gii)". Nálunk ez a megoldás nem probléma, mert a gyerek ezeket régóta csinálja és úgyis mindig megnézem az okos könyvemben, hogy melyik hónapban nagyjából hol illik tartania a fejlődésben, viszont előfordul, hogy valamelyik baba lassabban fejlődik és ezt a dokinak kellene észrevennie a fenti paraméterek alapján, nem? A gyerek dumálásáról és a mozgásáról majd a következő bejegyzésben írok, a fenti dolgokat azonban itt kiegészíteném annyival, hogy Andris csak úgy nem mosolyog mindenféle arcra, azon az arcon kell lennie egy hódolattól csillogó szempárnak (félszemű kalóznál valószínűleg elég egy szem is, nem tudom, még nem látogatott meg minket félszemű kalóz) és egy szájnak, ami kedves hangon azt mondja Andrisnak, hogy "jajj, de szép vagy!", "gyönyörűségem!" satöbbi, és akkor van mosoly, gödröcskés. 
A gyerek hivatalosan hatvanhárom centi, egy centit nőtt az elmúlt hónapban. Nekem többnek tűnik, mert a fotelben alig fér rá a szoptatós párnára, de lehetséges, hogy a szoptatós párna ment össze egyik pillanatról a másikra. A fejét és a mellkasát továbbra is arányosan növeszti, 42.5 centi mindkettő. Remélem, egy idő után a mellkasa szélesebb lesz, mint a feje, én drukkolok neki. A kilók száma hét (örülnék, ha ennyit fogynék a következő három hónapban), és ez a rugalmas hordozókendőnek már sok, jövő héten el kell sajátítanom a mei-tai működését, különben szétszakad a hátam és a derekam. A terhesség előtt lebecsültem magam, azt hittem, ötkilónyi gyereknél feladom az emelgetést, cipelést, karban ringatást, meg előjön a gerincsérvem is, de valahogy a karom teherbírása együtt nőtt Andrissal. Súlyzózzon Ön is gyerekkel!

2011. január 6., csütörtök

Még soha nem írtam le ennyiszer, hogy rágóka

Megelőlegeztem a 'fogak' címkét, mert A Jelek alapján úgy tűnik, Andris a fogzás előkészítő szakaszába lépett. Gyakran nyammog az öklén vagy a csuklóján, a ruhája ujját is szívesen gyömöszöli a szájába. Előfordul, hogy rágcsálás közben szomorú szemekkel néz és mindkét öklét megpróbálja a szájába ügyeskedni, mintha napok óta éheztetném:


Már négyszer-ötször bedőltem a szomorú szemeinek és meg akartam szoptatni, mert eddig mindig így adta tudtomra, hogy é-h-e-s, mostanában viszont nem kéri a mellemet, elszántan rágja tovább az öklét, én meg néha ott filózok a sarj felett, vajon melyik ökölrágásnál korog a gyomra. Kaja nélkül azért nem marad a ded, olvasok a kis arcából meg a hangjából, és az is egyértelmű, amikor cápamódra, nyitott szájjal támadja a nyakamat vagy a kulcscsontomat. 
Bár nem veti meg a felnőtttextileket sem (B. karján csatakosra rágta-nyálazta a pólóujj alját), a pelenka az abszolút favorit, nagyon szereti rágni színre és méretre való tekintet nélkül. Szenvedélyének főleg a pelenkázóasztalon hódol, az a fő pelenkarágó hely:

 
A közelében tartózkodó gyanútlan textilpelenka előbb-utóbb a szájában landol. Tegnap bukott le, hogy az ágyában sem kíméli a pelenkát, a feje alól kilógó csücsök a szájában végezte. Azért senki ne gondolja, hogy Andris fixált és egyoldalúan viszonyul a pelenkához. Ezen a képen személyesen mutatja be az idei beduin divatot, amelynek nem elhanyagolható eleme a barátságos tekintet és a hastájékon mosolygó orrszarvú:


Néhány nappal ezelőtt észrevettem, hogy a sarj furán nyújtogatja a nyelvét, azt hittem, rátapadt valami szösz a pelenkáról és attól próbál megszabadulni. Két nap után gyanús lett a dolog, nincs az a makacs szösz, ami ennyi ideig kitartana egy babaszájban. Olyan, mintha a nyelvével piszkálná az alsó ínyének közepét, nagyon vicces, és ha babanyelven dumál hozzá, meg kell zabálni, annyira aranyos.
Gondoltam, itt az ideje, hogy Andris életében feltűnjön az a bizonyos első - egyelőre rágóka. A háztartásunkban fellelhető rágókák száma háromra nőtt az elmúlt egy hétben. A nagynénjeitől egy-egy rágókát is kapott karácsonyra A Fognélküli. Rágókaügyben nem voltam járatos, én soha nem éltem vele, bár talán jót tett volna a bölcsességfogamnak. Három lépés távolságról jópofa és hasznos dolognak tartottam, a technológiája már-már a NASA-fejlesztéssel vetekszik, zselés, tüskés, hűt, masszíroz és hasonló ínybarát megoldások. Anno a francia tanárom kislányának vettem ilyet, akkor tudtam meg, hogy létezik ez az izé, a működési mechanizmusát nem tanulmányoztam. A héten jutottam gyakorlati tapasztalatok birtokába: Mindkét karácsonyi rágóka nehéz, idősebb baba kezébe való. Andris még nem tart ott. Nemrég fedezte fel, hogy a kezével meg tud fogni és tartani dolgokat. Jelenleg az az egyik slágertevékenysége, hogy szoptatás után tíz-húsz percig fogdossuk és nézegetjük egymás ujjait. Terminátoros elmélyültséggel képes figyelni a saját maga által mozgatott ujjakat: Jé, élő szövet a fémvázon! Mindent megmarkol és rángat, ami felkelti az érdeklődését, például tálcát, könyvet, hajat, rácsvédőt, szemüveget, nyakbőrt.
Rágókából vettünk Andrisnak egy könnyített verziót és az egyik este bemutattam neki az új játszótársát. Bizalmatlanul fogadta. Megválogatja, mit vesz a szájába, például műanyagot magától nem, még a játékait sem, ezért párszor a szájába csúsztattam a rágóka egyik végét, hátha belelkesedik és rákap az ízére-formájára. Nagyon cuki volt, láttam rajta, hogy tényleg csak az én kedvemért veszi a szájába és löki meg a nyelvével, hogy örüljek, ha már energiát feccöltem ebbe a rágókázásba. A összeszoktatásra tett kísérleteim úgy végződtek, hogy Andris kiköpte vagy kiejtette a kezéből a rágókát és ráharapott a kedvencre, a pelenkacsücsökre, olyan arcjátékkal, hogy ő megtett mindent, amit megtehetett, miattam rágta-nyalogatta kicsit azt a vackot, kész, ennyi, elég az ostobaságokból. Felőlem végül is azt vesz a szájába a gyerek, amit akar, ha veszélytelen és tiszta. Biztos ember lesz belőle rágóka nélkül is, textilpelenkából meg vettünk vagy negyven darabot, csak elég valameddig.

2011. január 4., kedd

A ragadozó lecsapott a zsákmányára és nem eresztette

Fürdés és szoptatás után Andris elszundított (mint mindig), én meg a kanapéra kaptam a vacsorát B.-től (mint néha), hogy ne éhezzek a hírek alatt. Mármint nem hagy éhezni, csak nem szoktam a kanapén enni. A cápa békésen szuszogott a lábamra hajtogatott szoptatós párnán, elaludt kaja után. Nem tettem be az ágyába, mert harminc-negyven perc után úgyis felébred. Az esti menetrend szerint lefekvés előtt még játszik egy kicsit apjával-anyjával, megbeszéljük a napi történéseket, megkapja az éjszakai toalettjét, szopik és alszik reggelig. Gondoltam, elfogyasztom a vacsorámat, amíg a cápa durmol. Már csak pár falat volt hátra, amikor teljesen váratlanul felbukkant néhány ujjacska a tálca peremén:


Aztán ezek az ujjacskák belekapaszkodtak a tálcába (és rángatni kezdték):


Így tudtam meg, hogy a cápagyerek felébredt és becserkészte a zsákmányát, ez volt az első dolga. (Az aggódókat szeretném megnyugtatni, megvan az ötödik ujja is, a felvétel pillanatában a tálca alján.) Óvatosan belestem a tálca alá: Andris úgy nézett vissza rám, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy fog egy tálcát. B.-nek sikerült lefotóznia a zsákmányára könyörtelenül lecsapó cápát:


Imádom, mondtam már?

2011. január 1., szombat

Már sztrájkolni is tud

Szerda este kiderült, Andris sztrájktechnikája még nem tökéletes, ugyanis a jó sztrájkoló jellemzője, hogy a határozott NEM! kinyilvánítása után hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni arról, milyen feltételek teljesülése esetén változtatná a határozott NEM!-et határozott IGEN!-re. A sztrájkcápa egyik kedvenc tevékenységében makacsolta meg magát: nem akart szopni. Ő, akinek az igényei miatt több tejet termelek, mint az alpesi lankákon legelésző tehenek. A zabagép szerdán megtagadta az esti elalvás előtti utolsó szopást, aztán csütörtökön ugyanígy cselekedett, táplálkozás helyett pedig ordított. Nos, Sir Andrew nem az az ordítozós fajta, sírni is csak indokolt esetben szokott, például ha akkor tör rá a farkaséhség, amikor épp a habfürdőben ücsörgök és technikai okok miatt (szárítkozás, öltözés) nem terem a mellbimbóm azonnal a szájában, csak öt perc múlva, vagy ha felvesszük az orrszívós pózt, már sírásra görbül a szája, a panaszos arcjátékhoz a porszívó beindításánál csatlakozik a panaszos hang. Úgy működik a kapcsolatunk, hogy Andrisnak alapjáraton nincs szüksége sírásra, hamar megtanulta, hogy bízhat bennem, a sírást megelőző jelekből simán olvasok, mint egyiptomi régész a királysírok hieroglifáiból.
A kórház óta nem ordított a gyerekem, ráadásul a fodrász kivételével (az én hajamat vágták, nem az övét) semmi olyasmi nem történt, ami ne történt volna meg szinte minden egyes nap, Andris mégis vörösödésig-izzadásig ordított, ha a szájához érintettem a mellbimbómat, és hogy teljesen egyértelmű legyen a tiltakozás, vadul kapálózott és elrántotta a fejét. Mihelyt elmúlt a szoptatásveszély, abbahagyta az ordítást és szipogva nézelődött a karomban. Próbálkoztam még párszor, a vége mindig az lett, hogy az éhenkórász kisfiam, aki etetésnél két kézzel markol a mellembe, nehogy megszökjön előle a tej, tényleg nem akart szopni. Az első körben arra gondoltam, valamit érez a tejen, ezért nem kell neki, de egész nap gyönyörűen evett, én meg este nem vettem magamhoz más dolgot, mint napközben, úgyhogy ezt a verziót elvetettem. A második körben sírni akartam, mert a szoptatás nekem szívügyem és az nem lehet, hogy a cápa majd' három hónap után egyik pillanatról a másikra befejezi, négy darab könnycsepp után viszont úgy döntöttem, attól nem fog szopni a gyerek, ha versenyt bőgök vele, az sem jó, ha feszültnek-idegesnek érez, ezért ezt a megoldást is elvetettem. A harmadik körben B. kivett egy adag fagyasztott anyatejet a mélyhűtőből, hogy belekanalazhassam a gyerekbe a vacsoráját, bár így még soha nem próbáltam táplálni az ivadékot. A negyedik körben az anyaösztönömre hallgatva bekucorodtam vele a szoptatós fotelünkbe, lekapcsoltam minden hang- és fényforrást, egy ideig simogattam, babusgattam, aztán az orra alá tartottam a mellemet. Andris egyből tiltakozott, ordított, ahogy csak bírt, én meg a nyitott szájába fejtem a tejet, hátha eszébe jut, hogy ő ezt voltaképpen szereti. Néhány másodperc múlva abbahagyta az ordítást és szopni kezdett, aztán olyan öt-hat perc kaja után bealudt. Majdnem tíz órát szunyált egyhuzamban.
Csütörtökön eszembe sem jutott, hogy a cápagyerek sztrájkja megismétlődhet (éljen a pozitív gondolkodás!), az esti elalvás előtti utolsó szoptatásnál azonban megint ellenállt Andris és most sem mondta meg, miért, csak ordított, és azzal sem hagyta magát kicselezni, hogy a szájába fejem a tejet. Összedugtam a fejemet az anyaösztönömmel, hogy akkor most mi legyen. Az anyaösztön úgy vélte, hagyjam abba a gyerek etetésével való kísérletezést, vegyem a karomba, ringassam és ha elaludt, fektessem le, mert elég fáradtnak tűnik. Így tettem, Andris pillanatok alatt kidőlt. Az anyaösztön olyat is mondott, hogy éhen nem hal a kihagyott vacsora miatt, illetve úgyis felébred, ha megéhezik és korgó gyomorral biztos szopni fog. (Az anyaösztön is pozitívan gondolkodik, éljen!) A tízórányi alvás csütörtökön is megvolt.
Másnap folyamatosan konzultáltam az anyaösztönnel, átnyálaztam magamban a korábbi két nap történéseit, hogy mégis mitől borul ki Andris és miért pont a legutolsó szopás ellen tiltakozik. A sarj esti alvásáról annyit kell tudni, hogy elég régóta fél tíz és tíz között alszik el (nyolcvan százalékban szinte percre pontosan 21.40-kor, fogalmam sincs, hogy csinálta), függetlenül attól, mikor fürdettük fél hét és nyolc között, erre az időpontra állt rá egy hónapja, teljesen magától, én az alvásdologban sem akartam ráerőszakolni semmit, szeretem látni, hogy működik a gyerek, milyen igényei vannak, aztán majd dolgozunk a hozott anyagból úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Az anyaösztön információi alapján már egy ideje pedzegettem B.-nek, hogy az A. úgy viselkedik, mintha egy újabb fejlődési szakasznak futna neki, ezért pénteken azt javasoltam B.-nek, hogy a szokásosnál korábban bocsássuk vízre a cápát, mert mostanában nagyon elfárad estére és valószínűleg emiatt nem marad ereje enni, kizárólag aludni akar. Így esett, hogy az év utolsó napján fél hétkor lecsutakolt Andris lelkesen (!) elfogyasztotta a vacsoráját (az apja és az anyja ott örvendezett felette), sztrájk fel sem merült, aztán fél nyolckor bevágta a szunyát... és harminc perc múlva sírva ébredt a petárdadurrogtatásra. Testben és lélekben felkészültem arra, hogy a fiam végigsírja a következő órákat, a bioritmusa azonban legyűrte a petárdákat: egy idő után elaludt és megint lenyomta a tíz órát.
Ma már nem sztrájkolt a gyerek, a front miatt hozta a szokásos kergebirka formáját, de a szoptatással nem volt gond. A tízórányi alvásnak tulajdonképpen örülök, hogyne örülnék, bár a Sir kicsi ehhez, bőven túlteljesít, a három hónapos babáknak csak a hetven százaléka bír megszakítás nélkül öt-hat órát aludni. Azt még ki kell találnom, mit csináljak a hordónyira dagadó melleimmel addig, amíg a cápa tíz órán keresztül durmol.