2011. december 22., csütörtök

Gyorsjelentés

A kisebbik, 10 hetes gyermek köszöni szépen, jól van. 33 mm, kalimpál a kezeivel-lábaival, gyönyörűen dobog a szíve. Kép és minden más majd később, ha meggyógyultam.

2011. december 19., hétfő

Két marék vajkaramellás gyógyszaloncukor

Ennyibe került nekem ma a nőgyógyászom hüly szétszórtsága. És még nincs vége a napnak. És még akad néhány szem szaloncukor a zacskóban. És nem félek megenni. (Igen, ezt szántuk a karácsonyfára, de rugalmas emberek vagyunk, úgyhogy veszünk majd egy másik zacskóval - már tényleg a fára.)
Azt nem mondta a nődokim a szülés utáni első konzultáción, hogy a terhesség alatt a hegszétválás mellett az ő hüly szétszórtsága is fenyeget. A 'fenyegető vetélés' helyett a mostani terhességem a 'fenyegető hegszétválás' címkét viseli. Határozottan szimpatikusabb opció, bár annak ezerszer jobban örülnék, ha nem fenyegetne semmi, a dokim hüly szétszórtsága sem. Nyilván ettől a címkétől még bármikor elvetélhetek, igen erősen reméljük, hogy azért csak nem. A vetéléses rémálmaim természetesen kipipálva, ott már minden borzalmat átéltem.
Szépen elmentem vérvételre, szépen odaadtam a nedveimet az illetékeseknek, aztán másfél hét múlva szépen begyűjtöttem a papírokat. Ezek birtokában egy héten keresztül próbáltam időpontot kérni a doki anyukájától (ő az asszisztense otthon), mert a doki ott zizegett az első kórházi ultrahangnál, hogy karácsony előtt mindenféleképpen meg kell ejtenünk a második ultrahangot, ugyanis az uh szerint fiatalabb a baba, mint ahogy a menstruáció alapján számolta, és az a három-négy hét ide vagy oda nem mindegy. A kórházban megosztotta velünk azt a valóban szenzációs hírt, hogy végre a magánrendelőjében is tud uh-t csinálni, szóval, karácsony előtt ad sztárfotót a legkisebb gyerekünkről, ami a kórházban papír hiányában nem jött össze. (Ha tudom előre, viszek egy csomaggal.) A saját gép egyébként azt jelenti, hogy nem kell feleslegesen órákat dekkolnunk a kórházban ultrahangra várva, mert a doki épp szülést vezet le két uh között.
Múlt hét végén felhívtam a dokit, hogy nem kaptam időpontot, mert senki nem vette fel a telefont, de nekem kell egy olyan, ő mondta, hogy kell. Az anyukája kórházban van, ezért nem reagált senki a telefoncsörgésre, tájékoztatott a doki (üzenetrögzítőre azért be lehet állítani valami szöveget, nem?), aki határozottan kiosztotta nekem a ma reggel tíz órát. Egész hétvégén izgultunk, hogy fú, de jó, látjuk végre a szívdobbanásnyi gyerekünket. Én jobban izgultam, mert hajlamos vagyok bemagyarázni magamnak, hogy észrevétlenül elvetéltem. Azzal biztattam aggódó énemet, hogy igen fájdalmas, ha Andris ráharap a mellemre, a hasam alapján meg három-négy hónapos terhes vagyok és nem görcsölök, nem vérzek. Kell ennél több? (Aki már veszített el kisbabát, azt hiszem, nem tudja végleg elűzni ezt a rémet.)
A dokimnak belóbáltam a cédét, hogy majd erre tegyük ki a képet, légyszi. A mosoly egyből lehervadt az orczámról, amikor megláttam az értetlen ábrázatát. Gondolatban lebetűztem neki, hogy tetszik tudni, u-l-t-r-a-h-a-n-g, nemgondolatban pedig emlékeztettem a megbeszéléseinkre, miszerint ma, itt, mi, ultrahangot csinálunk. Még nincs meg a gépe, így a doki, én pedig a szemem sarkából a szoba berendezését vizslattam, orrba vágás céljából igénybe vehető tárgyat kerestem. Heves vágy tört fel bennem, hogy a terpesztőalkalmatosságtól kezdve a művirágon át a fertőtlenítő oldatig mindent ráborítsak, hiszen
a) ő adta az időpontot az ultrahangra, tudnia illett volna, hogy hétfőre nem érkezik meg az uh gép;
b) B. kizárólag azért nem ment dolgozni reggel és szambázott itthon fél tízig, hogy eldobjon a dokihoz Andrissal együtt, és őrködjön felette a vizsgálat alatt;
c) szerettem volna megnyugodni, hiába álmodtam a mosolygó, barna hajú és barna szemű, egészséges kislányommal, vágytam a szívhangja után;
d) beáldoztam az uh kedvéért azt a harminc percet, amit délelőtt mindig Andrissal együtt szunyálok végig, ha ez nincs, reggel héttől este kilencig alvás nélkül, zombi üzemmódban nyomom le a napot, mert a fiam érthető módon nincs tekintettel arra, hogy az anyja terhes és legszívesebben fel sem kelne az ágyból.
Aztán a doki ha-már-ott-vagyok-megvizsgál alapon felküldött a terpesztőre, úgyhogy a két másodperces betapintást és a vasreceptet magában foglaló nyolc percért legombolt rólam ötezer forintot. Merthogy konzultáltunk. Aham, persze. Tőlem kérdezte, hogy a vércsoportos papírom tavaly is ilyen volt-é, meg hogy tudok-é valami közelebbit mondani a fogantatás körülményeiről a szülés várható időpontjának egyértelműbb meghatározása végett. (Közöltem vele némileg pikírten, hogy igyekeztünk, azt már nem tettem hozzá, mert gondolom, nem releváns infó, hogy nagyon-nagyon jólesett. Hát, mi vagyok én, szexkrónikás?) Abban maradtunk, hogy szerda este bemegyünk a kórházba. Ultrahangra. Órákra elegendő hideg élelemmel és a gyerek alvótakarójával és -tigriseivel készülök. 
És azt a bájos kis történetet még idebiggyesztem a végére, hogy a múlt héten azért nem jutottam be a belgyógyászatra és az ekg-ra, mert a betegfelvételes nő közölte velünk (B. direkt eljött a melóból, mert nem tudtunk nagyszülőt keríteni Andrisnak), hogy csak délig rendeltek, jöjjünk vissza egy másik napon. Egészen értetlenül rákérdeztem, hogy ez a délig tartó rendelés miként lehetséges, ha a belgyógyászatos és ekgés ajtón a rendelési időt 13.00-ig adták meg, direkt felírtam a vérvételnél, hogy össze tudjuk szervezni a dolgainkat. Hát, igen, sajnos elírták, mondta a nő, de már kijavították. Köszibzmg!
Azt szeretném kérni a Jézuskától, hogy legyen úgy, hogy szépen növesztem az egészséges gyerekemet a hasamban, alávetem magam a legfontosabb vizsgálatoknak, de tényleg csak a legfontosabbaknak, és amúgy a dokim és az egészségügy békén hagy. Lehet megint 27 órás vajúdás, lehet megint császár, csak mások hülyesége miatt ne kelljen szo szí morcognom. Oké, Jézuska?

2011. december 17., szombat

Még nem akarom elásni az erdőben

Durva hét van mögöttem, igazán nehéz most Andrissal, talán fejlődési ugrás, talán front, talán mindkettő miatt. Türelmes ember vagyok és magas az ingerküszöböm, de ha Andris belead... ehhem... apait-anyait, a végére az egekbe tornázza a vérnyomásomat. És még nem kamaszodik, basszus. (Ide tennék egy szmájlit, ha rakosgatnék ilyesmit a bejegyzéseimbe, mert már jobb a helyzet, de nyilván csak azért nem látszik az újabb ötmillió ősz hajszálam, mert a fodrászom vörösre festette a hajamat.) Jó lenne, ha egy kicsit kevésbé akarna ez az általunk végtelenül imádott emberke. Azt érzem, hogy az Andris-féle AZONNAL AKAROM az egyetlen olyan dolog, amit nem tudok teljesen elfogadni. 
Az abszolút mélypont már hétfőn megtalált, Andris olyan három és fél órát produkált egyhuzamban (hiszti, üvöltés, hiszti, új fejlesztésű, látóideggyilkos visítás, hiszti, hisztivisításhisztihisztiüvöltés), hogy egyrészt két óra után bőgve mutogattam a könyvében, hogy ez a tehén szeme, ez a cica orra (ha én sírtam, ő nem sírt, kíváncsian nézte, mi történik az anyja arcával), másrészt felrémlett előttem az az igen lehetséges szitu, hogy a két (három?) gyerekem egyszerre bolondul meg, mit csinálok majd akkor melyik ablakon vetem ki magam, hogyan lehet eleve mosollyal és türelemmel bírni, ha a gyerek órákon át komoly ok nélkül cincálja az idegrendszeremet... (Azt nem sorolom a komoly okok közé, hogy a fiam szerint egyetlen percet sem kellene a főzésre vesztegetnem, ezért bömbölve tol el a tűzhelytől és visítva rángatja a melegítőnadrágomat.) Néha jó lenne a blogokban arról olvasni, hogy más gyereknél is akadnak ilyen periódusok, mert így lassan az az érzésem, hogy a többi gyerek soha nem hisztizik, ahová leteszik, ott boldogan elmatat órákon keresztül, engedelmes, és természetesen mindig mosolyog, az anya meg pláne. Elhiszem, hogy akinek nincs tapasztalata ilyen durván hisztis pillanatokkal, az nem tudja elképzelni, miről beszélek, például mennyire feszültnek tudom érezni magam, pedig Andris még egy kiegyensúlyozott, magabiztos, kíváncsi és vállalkozó szellemű kisfiú, nem olyan gyerek, akit érzelmileg is elhanyagolnak a szülei és ezért balhézik. 
Ja, a cím meg arra utal, hogy anyunak elmeséltem, milyen borzalmasan viselkedett Andris hétfőn, erre ő azt mondta nevetve, hogy most már biztos megérted, anno miért akartam elásni az öcsédet az erdőben. (Nem komolyan.)     

2011. december 13., kedd

Számok

Dorw mondta ma, hogy nem is olyan régen még ketten ünnepeltük B.-vel a karácsonyt, tavaly már hárman voltunk, idén meg négyen vagyunk... (Nem, jövőre nem leszünk öten, és ez olyan biztos, mint az, hogy két percen belül bebocsátom az arcomba a második isleremet.) Ez eddig így nem jutott eszembe, de most kicsit elgondolkodtam azon, hogy úristen, milyen rövid idő alatt változik meg az életünk. Nincs tapasztalatom (még), de úgy sejtem ebben a szent isleres pillanatban, hogy a második gyerek miatt inkább fordul egyet a család élete, mint a harmadik miatt, akire egyébként azt szokták mondani, hogy ez a plusz egy már nem oszt, nem szoroz pölö sem a családi zűrzavar, sem a büdzsé szempontjából. Én még ott tartok, hogy egyelőre a kétgyerekes lét is az 'abszolút elképzelhetetlen' kategóriába esik nálam. Szerencsére a szülői mottónk tág teret hagy nekünk: Bármi történik, csak megoldjuk valahogy.

2011. december 10., szombat

Fogmosásos akció

Andris annyira belejött az önálló fogmosásba, hogy ma reggel úgy gondolta, az egyik frissen zsákmányolt fogkefével megmossa az apukája fogát is, aki a legszebb álmából riadt fel arra, hogy az ágy mellett álldogáló fia fogkefét próbál a szájába dugni.

2011. december 9., péntek

Shaolin kung-fu palánta a lakótelepen és némi helyzetjelentés az első harmadból

Az a csemegeuborkás üveg, amiben egy csomó zöld szmötyi úszkál két megrágcsált, utólag belehajigált uborka társaságában, a világ egyik legjobb játéka, ez derült ki valamelyik vacsoránál a múlt héten. Andris imádja az uborkát, és miután szülői engedéllyel a kezébe kaparintotta az uborkás üveget, valamint az egyik felnőttvillát, ismerkedni kezdett a különféle zöldeket tartalmazó uborkalével is. Most azt a korszakát éli, hogy mindent kanalazni/villázni akar, amit mi is kanalazunk/villázunk, pölö ha kanállal nyúlok a kefíres dobozomba, a meggybefőttbe, a kapucsínómba (más-más kanállal, natürlich), mutatja, hogy ilyet ő is akar játszani, és ahogy az arcát nézem kanalazás/villázás közben, elhiszem neki, hogy ez tényleg valami szuper dolog. Az uborkás üveggel és a benne leledző ezzel-azzal olyan harminc percet eljátszadozott, B.-vel váltottuk egymást az asztalnál, nehogy belealudjunk az üvegbe, mert azt azért egy kézzel fogtuk, Andris vehemenciáját ismerve. Aztán csak eljött az a pillanat, amikor a szóban forgó egyed belerakta az öklét az uborkalébe - az öklére csúszott ruhaujjal együtt. Vállig simán megszívta magát a body. Fürdés előtt voltunk, arra az öt percre, amíg az apja előkészítette a fürdőeszközöket, már nem kapott új ruhát, viszont levideóztam, mert a nadrágjában és az egy számmal nagyobb mokaszinjában (a boltban kizárólag 19-es és 23-as mokaszinokat árulnak hónapok óta, ki érti ezt) erősen hasonlított egy shaolin kung-fu palántára. (A háttrében lájtos kupi van, bocs, a fürdetés alatt szoktam rendet rakni.) A félmeztelen parádézás után B. jól megmosta az uborkaszagú Sir "Tigris" Andrew-t. 
A kisebbik gyerekem kapcsán azt kell feljegyeznem ide, hogy szerdán majdnem kazalban hullott a szemöldököm, mert a védőnőm, akihez tényleg nem járok régóta, csak kábé 22 hónapja, újra felvette a személyes adataimat. Tollal, kartonpapírra. Azt hittem, öt perc alatt megvan az egész hivatalos procedúra: előveszi a tavaly nyitott paksamétámat, egy új rubrikába bevési, hogy harmadik terhesség/ikszedik hét, aztán csókolom. Nem, ehelyett harminc percet elketyerintettem a várakozással, mert újra beírta pl. az apa születési dátumát, meg az én melóhelyemet, mintha ez mind megváltozott volna tavaly óta. És kaptam terhességes szóróanyagot. És biztos baromi hasznos és főleg vadiúj infókra bukkanok arról, hogy mit kell tudni a terhességről. 
Hétfőn a vérvételes kör szerencsére fennakadások nélkül lement. Andris időben felébredt, így hármasban elruccantunk az egészségházba. A dokim exasszisztense ugyanolyan kedves volt, mint tavaly, sehol egy hosszú sor, sehol egy véremet csapoló bunkó nő. Tizenöt perc alatt letudtuk az egészet, B. időben beért dolgozni. Ami fura volt, hogy éhes anyaként nem akartam elájulni, mint anno Andrisnál, kimondottan jól éreztem magam. Amúgy most az is más, ha már itt tartok, hogy ez a pöttöm gyerek már most kihozza belőlem az állatot: junkfood rajongó lettem. Megveszek egy KFC-s hamburgerért (kajával a kezemben úgy köszöntem el anyutól legutóbb a telefonban, hogy ne haragudj, anyu, de most leteszem, mert AZONNAL ENNEM KELL!), a cseresznyés gumicukor mennyei manna, és muszáj a szervezetembe juttatnom napi egy liter őszibarack- vagy ananászlevet, és azt már alig merem leírni, hogy tegnap este bevágtam egy csomag pilótakekszet. A zöldségtől undorodom. Bálna leszek vagy bálna leszek hét hónap múlva?  

P.S.: Jajj, nehogy elfelejtsem, a cápa tíz kiló és pár gramm, és 79 centi volt tegnap (talán még ma is ennyi), 14 hónaposan és egy naposan.

2011. december 6., kedd

Élő cáfolat vagyok... vagy ufó, mint mindig

Állítólag a hátrahajló méhű nő meddő. Állítólag.
Állítólag a menstruációnál kevésbé ízlik a babának az anyatej, ezért leszokik a szopásról. Állítólag.
Állítólag gyakori szoptatás alatt nem lehet teherbe esni. Állítólag.
Állítólag a terhességnél kevésbé ízlik a babának az anyatej, ezért leszokik a szopásról. Állítólag.

Na, és akkor itt vagyok én, akinek máshogy hajlik a méhe (a dokim ezt az infót most tudta megosztani velem, lassan két év után, nem mintha bármi jelentősége is lenne, főleg nem a meddőség szempontjából, ehhem), aki kétszer menstruált (a fiának szeme sem rebbent), aki gyakran szoptat a mai napig, aki új albérlőt növeszt magában (a fiának szeme sem rebbent).

A dokim Andris születése után elmesélte valamelyik konzultációnál, hogy sok olyan kismamája van, aki terhesen szoptat, ezért nem lepődtem meg, pláne úgy nem, hogy direkt akartuk a következő babát. Olyan kismamája is van, aki cirka szülésig szoptatott, ezért nem fogok meglepődni, bár szeretném, ha Andris minél előbb úgy ítélné meg, hogy a terhességi hormonokkal dúsított anyatej nem bababarát táplálék, mert a terhességtől fájdogáló mellbimbón csattanó cápafogsor garantáltan nem anyamellbarát szerkezet. És még azért nyivákoltam tavaly, hogy kellemetlen a melltartó, bahhh.

2011. december 5., hétfő

Az utánzásról, az ijesztgetésről és a házi dodzsemről

Azt talán nem meséltem még, hogy Andris a locsolókannán kívül profin kezeli a felmosócuccot is. Eme mutatványát a fürdés végén szokta bemutatni, az apja megengedi neki, hogy a kádból kihajolva rámarkoljon a felmosó nyelére és korrekt mozdulatokkal feltunkolja a földről a mosakodás-mosdatás hevében kipancsolt vizet. (Kémeim jelentették, hogy a fiúk gumi rendőrautóval és felhúzható, berregő nagyhalakkal locsolják egymást.) Ja, a kisebbik fiú a fogán kívül a lábát is egyedül mossa, persze ez utóbbit nem a fogkefével. (A fog- és lábmosás a nagyobbik fiúnál sem okoz gondot, de az ő esetében ez nem hír.) Andris egyébként jól bánik a porszívóval is, édes, ahogy imitálja a porszívózást. Előfordulhat, hogy a lányok álma lesz, mert erősen érdeklődik a főzés iránt is. Képtelen vagyok öt percnél tovább egyedül főzőcskézni, mert ott balhézik a lábamnál, hogy vegyem fel, látni akarja, mit csinálok. (Ugyanez a helyzet a mosogatással.) Ma azzal tettem végtelenül boldoggá, hogy néhány darab bulátát szórtam az egyik kicsi lábasba, amit a neki ajándékozott fakanállal ugyanúgy kevergethetett, mint én. Ott döbbentem le, amikor főzés közben bele-belekóstolt a fakanálon lévő semmibe - az ebédünk hőfokát ellenőrzöm így, csak az enyémen anyag is van. (A bulátát kézi segítséggel dézsmálta.) Természetesen lábujjhegyre állva azért megkísérelte belemártani a fakanalát a tűzhelyre tett spenótos edényembe, de ezen a ponton közöltem vele, hogy technikai okokból a kisszakács maradjon inkább a kisedényénél. Gyakran kapom rajta azon, hogy fakanál és edény nélkül azokat a csuklómozdulatokat gyakorolja, amelyeket tőlem lát pl. kapucsínókevergetésnél, főzésnél. 
Kedvenc játéka mostanában az ijesztgetés. Régóta kukucsolunk Andrissal, és mihelyt megérett az uraság a nagyobb volumenű kukucsolásra, elkezdtünk bújócskázni a lakásban. Andris röhögve menekül, illetve osongat egyik helyről a másikra, én meg kergetem, szintén röhögve. (A fogyásom sokadik oka.) A fiatalember aztán rájött arra, hogy nem kötelező magára öltenie a vad szerepét, ő is lehet vadász. Andris, A Rettenthetetlen Vadász úgy próbál félelmetes lenni, hogy egekbe emelt kézzel, hangosan kacagva odaszalad hozzám (miután úgy csinált, mintha elsétálna az ellenkező irányba, de egy méter után hátrasandít és megfordul és támadásra indul), megáll előttem, hogy na, itt vagyok, ijedj meg és menekülj. Ilyenkor lassan szaladgálok fel s alá a lakásban, A Nyolcfogú Rém meg örömében sikongatva üldöz. Ezt az ijesztgetős játékot a legutóbbi két találkozón Vackoron is tesztelte, és dorw meg én majd' megszakadtunk a röhögéstől, annyira zabálnivaló volt a két srác, Vackor, ahogy kacagva menekült, Andris, ahogy kacagva üldözte. És megint azt kell mondanom, hogy hülyeség, hogy ebben a korban nem játszanak együtt a gyerekek, mert a két Andris tökéletesen megértette egymást menekülés-üldözés közben, és cirka tíz-tizenöt percet is elrohangáltak három-négy alkalommal/találkozó.
Andris nagyon benne van ezekben az elbújós dolgokban, azt is élvezi, ha takaróval bújócskázunk, meg azt is, ha szimplán a két keze mögé bújhat el:


Andris, bújj el!, mondom neki, Az Álcázás Nagymestere ilyenkor az arca elé kapja a két kezét. Röhögcsél közben, naná, és leskelődni is szokott. Ez a kép a zsiráfos etetőszékben készült, ezért megragadom az alkalmat és benyomok ide még egy ilyesmit:


A gyerek magától ilyen kismajom: A fogai közé szorította a túrókrémes kanalat és hörögve-röhögve rázta a fejét jobbra-balra. Ezt nem tőlem látta, kisdobos becsszó. Nálunk egy etetőszékes étkezés minimum harminc-negyven perc, mert Andris általában bohóckodik közben, de gyakran teszteli pl. a kajaállagot, vagy az étkezőasztalon fellelhető evőeszközökkel/bögrékkel/egyebekkel kísérletezik. Rengeteget nevetünk kajálásnál.
Nem tudom már, honnan jött a dodzsem ötlete, az biztos, hogy Andris az apukája közreműködésével landolt az egyik lavórban, és rettentően élvezte, hogy B. forgatja-tologatja a lavórt:


Valószínűleg a fiam lenyúlta a fürdőszobából a szóban forgó dodzsemalkalmatosságot és megpróbálta belehelyezni a fokhagymaseggét:


Az egyik játékos doboza sem kerülhette el a sorsát, amiből rendszeresen kiborítja a játékait. Kisebb korában nyalogatta a mintákat vagy dobolt az élére állított tárolón, manapság a fedelet szokta a dobozra szuszakolni, hogy ráállhasson (és elcsíphesse a hőn áhított macskafiguráimat). Az is előfordul, hogy a dobozzal és a fedelével rohangál a lakásban:


Az apja pedig szeret a kedvében járni, így esett meg, hogy Andris a játékos dobozával is ment néhány dodzsemes kört:


Az üldögélés amúgy azóta mániája Andrisnak, mióta novemberben rájött, hogy nemcsak a földre lehet leülni, hanem valamire rá is tud ülni. Először a duplós dobozon kísérletezett a fentebb látott technikával (mintha bukfenchez készülődne): tenyerek-talpak a földön, fenék égbe emel, lábak között kilesve ülőalkalmatosság becéloz, fenék ráhelyezése megkísérel, siker esetén törzs kiegyenesít (nemsiker esetén fapofával elhever az ülőalkalmatosság mellett, hogy a néző azt gondolja, kimondottan a heverészést kívánta megvalósítani).


Ha valaki azt gondolná, hogy a duplós doboz kizárólag duplóelemek tárolására és ücsörgésre jó, szólok, hogy álldogáláshoz is remek, az ütemes fel- és lelépés kiválóan erősíti a fenék, a comb és a vádli izmait:


A Főnök azóta kapott egy helyes kissámlit, mert az stabilabb. Ja, az ágyra ragasztott, néhány napsugár mínuszban leledző napocskától itt is szeretnék elnézést kérni, ugyanis sarjunk újabban azzal tölti az idejét, hogy a szülei által dekorációs céllal felragasztott matricákat kitartó munkával lekapirgálja az ágyról/szekrényről/szemetesről. Ma este egy maci és egy kukac lett az enyészeté, béke poraikra.

2011. december 2., péntek

Az 'indiai kaja' szállóige nálunk

Tulajdonképpen a november 20-án rendelt indiai kaja döntötte el, hogy terhes vagyok. (Nem, nem ez a legújabb fejlesztésű terhesteszt.) Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy ha nem ehetek a-z-o-n-n-a-l indiai kaját, vége a világnak. B. elé penderültem és hevesen-határozottan kijelentettem, hogy lapozza fel gyorsan az internetet, indiai kaját rendelünk ebédre és kész. M-u-s-z-á-j. B. utólag azt mondta, nem merte megkérdezni, hogy jól átgondoltam-é ezt az indiai dolgot (egyikünk sem evett még soha az életben semmiféle indiait), mert látta rajtam, hogy erőteljesen érzelmi döntést hoztam. Akkor és ott a gyanúsan villog az asszony szeme, jobb a békesség szellemében gyorsan keresett egy éttermet, amely házhoz is szállít (amúgy ajánlom a Shalimart, indiai kajára vágyó terhes nőknek mindenféleképpen), és cirka másfél-két óra alatt kihozták a fogásokat. Csak azért nem nyűgösködtem a hosszú várakozás miatt, mert ezek szerint nem a frigóból kapják elő az egyenmirelit cuccokat. Természetesen gőzünk sem volt arról, hogy melyik kaja micsoda, találomra ráböktünk valamire, hogy ez jó lesz. Engem nem izgattak ilyen technikai jellegű kérdések, B. meg úszott az árral. 
Vasárnap délután még gyorsan elrohantam vásárolni a boltba, hogy ilyen-olyan kaját vegyek, mielőtt átugrunk a középső sógornőmékhez. Főleg kakaót akartam venni, amire a normálisnak definiálható mértéknél sokkal jobban vágytam. A kasszánál várakozva majdnem elájultam, a szalagra mások által kipakolt virslirengeteg láttán a gigámat cirógatta a hányhatnék. Aztán hétfőn délelőtt B. megint rám szólt, hogy csináljam már meg a tesztet, ami egy hete ott figyel a vécében. Még a teszt kibontásakor sem gondoltam arra komolyan, hogy terhes vagyok, mert a szervezetem augusztus óta baromi erős terhestüneteket produkált minden hónapban, és ezekből soha nem lett semmi, úgyhogy megsértődtem, és a mostani tünetekkel is úgy voltam, hogy á, tuti megint vaklárma az egész. Két másodperc után baromi vastag két csík virított a teszten. Nem tudom elmondani, mennyire meglepődtem, tetőtől talpig elöntöttek az örömhormonok. A boldogságtól sírva-nevetve hívtam B.-t, aki elsőre szívrohamot kapott, hogy úristen, valami baj van, azért sírok, de végül kihámozta, hogy gratulálok neki, a kétszeres apukának. Hát, így történt. 
Az ultrahang alapján most olyan 7-10 hetes lehet a babánk, de a dokim ezen még pontosítani fog december közepén. Szerintem max. 7-8 hetes, ha az émelygésekből, undorodásokból, rosszullétekből indulok ki. Olyan hihetetlen, hogy megint itt dobog egy pici szív bennem, és persze az ultrahangnál könnyeznem kellett, a monitoron meg ott mocorgott a gyerekünk.